L is for the way you look at me
O is for the only one I see
V is very, very extraordinary
E is even more than anyone that you adore

- Komolyan homokot szeretnél lopni? – kérdeztem tőle hitetlenkedve, mert valahogy meg se fordult az ilyen fajta szuvenír a többieknek, hogy innen vigyünk homokot. – Egyébként fogalmam sincs életem, de ha nem szabad, akkor úgyis elnyered méltó büntetésedet, nem? – pislogtam párat rá ártatlanul és kicsit direkt mesébe illően fogalmaztam. Szép is lenne, ha úgy térnék haza, hogy ő börtönben csücsül vagy ki tudja, hogy mi történik vele. Alig, hogy összeházasodtunk és máris ilyen vége lenne? Ahh, azt már nem, nélküle amúgy se mennék vissza.
Kíváncsian kapom fel a fejemet, ahogyan a vízparton sétálok, hagyva hogy a hullámoknak köszönhetően a víz a lábamat „mossa” és a talpam alól a homokot magával vigye. – Igen, látom szívem elrablója. – bolondozom egy sort én is, miközben kíváncsian várom a folytatást, hogy vajon most mi fordult meg a fejében.
- Tényleg? Versenyezni szeretnél? – pillantok rá kérdőn, de persze már az utolsó szónál elkezdek rohanni bolondozva, mintha az életem múlna rajta. Na, meg nem is én lettem volna, ha a hecc kedvéért nem csalok kicsit, de hát a korának köszönhetően ő nem vénül, hanem egyre gyorsabb lesz, így ennyi azért a kis fiatal arának szerintem simán kijárt.
Legszívesebben pedig ezen a vidéken maradnék még jó darabig, de sajnos nem maradhatunk örökké itt, bármennyire is jó. Szeretem azt a gondtalanságot, ami itt körbeölel minket, azt hogy ismét önfeledten képesek vagyunk szórakozni. Amikor mellém ér, akkor játékosan lököm meg, de annyira nem, hogy boruljon, majd bolondozva szólalok meg, vagyis annak szánom, de mégis teljesen komolyan adom elő.
- Valaki elhagyta szerintem a nadrágját! – ugratom őt, majd ha lepillant, akkor tényleg játékosan meghúzom neki, hiszen nem sokan vannak ebben az öbölben szerencsére. Végül pedig inkább megpróbálok felugrani a hátára, ha hagyja, akkor pedig egyszerre érünk be.
- Hmm, én egy eper-csokoládé-citrom hármast szeretnék. Szerintem rám férne, igazán keményen megdolgoztam érte. – pislogok ártatlanul, miközben félig-meddig vizes tincseimet kisimítom az arcomból. Ha pedig közben lerakott volna a földre, akkor sietve állok meg a lábaimon.

// Gratulálok, drága asszonykám! *bontja a pezsgőt //

- Hmm, de akkor már inkább valami átlátszó üvegbe kellene rakni, nem? Meg akár kereshetnénk kagylókat is. Tudod, könnyedén csinálhatnánk olyat, amivel televannak általában az árusok. – biztosan ő is látott már üvegben homokot, kagylókat, néha még valami növényt is ültetnek bele. Igazán szépek tudnak lenni, mégis csak jobb lenne, mint egy kólás doboz, ami még nem is tiszta, így bele fog rohadni addigra, mire megyünk haza.
- Szerintem már megkaptad azt, amit érdemeltél. – huncut mosoly könnyedén szökkent az arcomra, miközben a gyűrűjére pillantottam, hiszen egy feleség maga lehet az áldás, de talán olykor majd olyan is lehet, mint egy átok. Fogalmam sem volt arról, hogy valaha a mi kapcsolatunkat fogja-e veszekedés övezni, vagy nem, de reménykedtem abban, hogy inkább a jókedv és a bolondozás fogja utunkat kísérni, mintsem bármi rossz.
Úgy futunk a fagyishoz, mint két tinédzser, közben pedig a nevetés és a jókedv eluralkodik felettünk. Én húzom őt, ő pedig engem a hülyéskedéssel. Amikor az oldalamat megbökdösi, akkor nevetek és játékosan próbálom elkapni a kezét, hogy ne tegye.
- Héééé, hagyd abba. – szólalok meg végül nevetve és ha abbahagyta az oldalam piszkálást, akkor hamarosan pedig máris a hátára pattantam, hogy úgy folytassuk inkább az utunkat, pedig most még a homok se igazán égette a talpunkat. Boldog voltam úgy, mint még korábban sose. Nem hittem abban, hogy egyszer velem is megtörténhet ez, de más hitt és ez pont elég volt ahhoz, hogy az élet bebizonyítsa nekem is, hogy a szerelem már pedig jó dolog, eszméletlenül az…
- Örülök, hogy egyetértesz velem, életem. – természetesen ez is csak a játékrésze volt, majd amikor lerakott, akkor szenvedélyesen viszonoztam a csókját, miközben a karomat köré fontam. Szinte hallottam, ahogyan a közelünkben lévő egy-két egyből elkezdte motyogni „Jajj, ezek a felnőttek.” vagy éppen azt, hogy „Fúúúj…”, mint ahogyan lenni szokott. Én pedig ennek köszönhetően belemosolyogtam a végén a csókban, majd a kezemet a férjem köré fontam és úgy ácsingóztam a sorban, miközben a fejemet a vállára hajtottam.
- Hmm és ha nem ez lesz a legfinomabb, akkor? – húztam őt és játékosan még az orrát is megböktem, majd arra felé néztem, amerre mondta azt az éttermet.
- Remekül hangzik, utána meg esetleg sétálhatnánk egyet. Biztosan gyönyörű az éjszakai lepelbe burkolózó vidék, vagy akár éjszakai fürdőzést is csinálhatnánk, mit gondolsz? – közben pedig a sor szép lassan haladt. Ha mi következtünk, akkor sietve adtam le, hogy mit is szeretnénk, hogy utána elvesszek a mennyei ízekben, mert tényleg az volt. Régóta nem ettem már ennyire finom fagyit.

Mosolyogva hallgattam azt, ahogyan belendült és még mindig alig tudtam elhinni azt, hogy itt vagyok Görögországban, ahogyan azt is, hogy tényleg férjhez mentem. Boldog voltam, nagyon is, még akkor is, ha néha fura érzésem támadt, de próbáltam kizárni a dolgokat. – Én benne vagyok, de tudod, te keresed, én meg majd tartom a tálat, amibe gyűjtjük őket, vagy a végén még nehogy elásson az egyik kisgyerek. – tettem még hozzá cukkolásképpen, hiszen nem is én lettem volna, ha nem bolondozom vele. A nap pedig egyre melegebben simogatta a bőrünket, ahogyan egyre többen is jöttek le a partra. Igaz, nem volt még igazán meleg a víz se, de már egészen kellemesebb volt a sekélyebb részeknél.
Mosolyogva figyelem, amit a gyűrűsujjaimnak tesz, vagyis éppen a gyűrűnkkel; ez a tette pedig könnyedén elárulja őt, hogy talán még ő maga se hiszi el azt, hogy megtette ezt a nagy lépést. Emlékszem, amikor először megpillantottam, nem hittem, hogy egyszer így fogunk egymás mellett állni, vagy pont ő lesz az, akinek kimondom a boldogító igent és az egész életemet felbolygatja remekül.
- Még szerencséd, hogy ezt mondod. – fenyítem meg bolondozva, amikor azt mondja, hogy velem mindegyik a legfinomabb lesz. Mosolyogva hagyom, hogy magához rántson és még egy apró kuncogás is elhagyja az ajkaimat.
Csak egy aprót bólintok a naplementésre, hiszen már sorra is kerülünk és itt az ideje, hogy kikérjük a fagyinkat. Amikor pedig az orra fagyis lesz, akkor könnyedén nevetem el magam, majd ahogyan a parton sétálunk, játékosan belerúgok kicsit a homokba, de inkább csak elmerülök benne a lábammal, mintsem bárkire rárúgnám, míg végül egészen közel nem sétálok a vízhez, hogy az is mossa a lábaimat, mielőtt még elindulnánk a lejtőn felfelé, a bokrok és fák takarásában.
- Neked igazán könnyedén megy. Hmm, szerintem igen, de már idejét se tudom, hogy mikor voltam. Csak nem elszeretnél menni? – pillantottam fel rá kérdőn, miközben egy jó része már elfogyott a fagyimnak, majd a messzeségbe pillantottam és úgy éreztem, hogy itt az ideje kicsit talán témát váltani, mert ha nem teszem meg, akkor idővel talán nem is fogom tudni élvezni ezt a nyaralást.
- Kicsim, minden rendben van? – hangom óvatosan csendült, miközben őt fürkésztem a fagyimmal. – Ne érts félre, de álmodban motyogsz és olyan, mintha valami emésztene belülről. – oké, nem dilidoki vagyok, de azért betegeknél is láttam már hasonlót, amikor nem mondtak el valamit és emiatt motyogtak álmukban, vagy néha fura arckifejezés futott át az arcukon. Megannyi változata van ennek is. – Történt valami? Vagy tettél esetleg valamit, ami miatt…? – nem tudtam mi lenne a legjobb szó, aggódnom kellene? Fogalmam sincs, hiszen próbáltam azt is elfelejteni, amikor szerintem egy idegen nőstény szagát éreztem volna rajta, hiszen biztosan csak a kórházban segített valakinek, vagy máshol. Meg az se volt kizárt, hogy csak képzelődtem, hiszen mégis csak az esküvő szervezésének a hajrájában voltunk és eléggé kimerült voltam. Néha más dolgot is benéztem egy-egy megbeszélt találkával kapcsolatban, így emiatt se hoztam sose szóba…

Miért fáj...

Játékosan megpróbálom elkapni a kezét, de persze csak bolondozás az egész, ahogyan biztosan nem csak tálhordozó lennék. Képes vagyok úgy elveszni, mint akár a gyerekek ilyenkor és egyébként is sose voltam még hasonló helyen, így nem csoda, hogy a hely varázsa is eléggé nagy hatással van rám.  Azt mondják, hogy tündérmesék nincsenek és tényleg nincsenek, mégis egy picit talán úgy éreztem, hogy ez egy ilyen eset, részben az volt. Egyszerre volt hihetetlen, de ugyanakkor magával ragadó, ahogyan kézen fogva, vagy bolondozva sétáltunk egymás mellett. Férj és feleség. Pár éve képen nevetettem volna azt, aki ezt mondja, de most… Jött és magával ragadott, csak reménykedni tudtam, hogy sose fog ez változni, vagy legalábbis még hosszú ideig ennyire mámorító lesz.
- Miért ne? Úgyis nyaralunk, vagyis valami olyasmi. Maximum, ha nem tetszik, akkor kijövünk. – pillantottam rá mosolyogva és sugárzó pillantással, miközben egy-két dolog néha felkavarta az állóvizet, de mindig elnyomtam és azt mondtam magamnak, hogy hülyeség. Úgy gondoltam, hogy néha csak saját magamat marcangolom, mert nem hiszem el azt, hogy ilyen boldogságot megérdemlek.
Már mondanám, hogy akkor jó, ahogyan a bokrok és virágok között sétálunk, de amikor ismét megszólal és az emésztést említi, akkor akaratlanul is fura érzés kerít hatalmába. Ha továbbra sincs felhúzva a pajzsa, vagy hirtelen felhúzta, akkor is akadnak aggódásra adandó okok. Kíváncsian fürkészem őt, miközben szinte a kezébe kapaszkodom, mint aki nem akarja elengedni az összefonódó ujjainkat, ahogyan kézen fogva sétálunk. Továbbra is figyelem őt és egyre inkább érzem, hogy a bizonytalanság egyre nagyobb teret hódít magának, miközben várok a folytatásra. Tudom, hogy időt húzza azzal, hogy a fagyit eszi. Én az enyémhez már hozzá se nyúlok, nem érdekel, hogy miként folyik végig a tölcséren, egyenesen a kezemre, vagy éppen a földre.
Egyre inkább tanácstalanabb leszek, a farkasom is kíváncsian fürkészi a hímet. Talán inkább hallgatnom kellett? Már régen fel kellett volna tennem a kérdéseimet, amiket a női megérzésnek nevezett izék súgtak? Nem, hiszen az, hogy néha motyog álmában az se lehet amiatt, amitől rettegek.
- Igen, tudom, hogy nem mindig úgy sikerül, ahogyan szeretnéd. Emiatt is aggódom érted és kérem azt néha, hogy légy óvatosabb vagy pihentesd kicsit. – szólalok meg szelíden, de leplezni se tudnám, hogy a hangomból is kicsendül az, hogy félek a folytatástól, attól amit még mondhat. Nem tudom leplezni, ahogyan a hangom is egyszer-kétszer megremegett közben. Továbbra se engedem el a kezét, ha nem húzta el, mintha csak az lenne valami féle kapaszkodó, hogy ne fussak el azelőtt, mielőtt bármit is mondana még.
- Emlékszem, hiszen aggódtam érted és látszott, hogy nem vagy jól. – nagyot nyelek, mielőtt bármit is mondanék, de már nem sétálok tovább. Megállok ott az ösvényen, amerre oly sok andalgó pár mehetett már, amerre hívott minket is a természet. Érzem, ahogyan ragacsos lesz a kezem a fagyitól, miközben megremeg a kezem, amiben fogom azt. – Mire gondolsz? Balthazar, mi történt még akkor? – kérdezem meg remegve és kérlelően, hogy tudnom kell. Nem sokkal az esküvőnk előtt történt az egész dolog, akkor még inkább aggódtam, hiszen féltem attól is, hogy netán Alignak üdvözölte őt megint , de szerencsére nem erről volt szó. Figyelem, ahogyan szembe fordul velem, arca komollyá változik. – A frászt hozod rám… - remeg meg a hangom és láthatja, hogy tényleg megijedek és ha sokáig nem mond semmit se, akkor bele fogok örülni.  Tudnom kell, hogy mi történt, ami ennyire emészti őt. Tudnom kell, hogy a gondolataimba férkőző foszlányok, felvetések tévesek és nem lehet igazam… Tudnom kell, hogy mi az, amit eltitkolt, amivel próbált küzdeni, de mindeközben őt is megviselte. Íriszeibe van rejtve, hogy mennyire fáj, mintha csak kín lenne az, hogy meg kellene szólalnia, miközben az én pillantásom szinte könyörgő. Ahogyan kiejti azt, hogy lefeküdt valakivel, abban a pillanatban roppant a tölcsér az ujjaim között, megbicsaklik a teteje és nemes egyszerűséggel hull a földre, mintha éppen most fejeztek volna le valakit, míg végül ujjaim közül kihullik a maradványa a tölcsérnek. Lefagyok és úgy érzem, mintha valaki gyomorszájon vágott volna, kiszökött volna az összes levegő és most éppen megfulladnék...
- Mond, hogy ez nem igaz! Mond, hogy rosszul hallottam és ez az egész csak egy rohadtul egy rossz tréfa! Kérlek, Balthazar! – nem tudom elhinni azt, amit mondott, miközben a szívemben mélyen legbelül érzem, hogy igaz és hirtelen a táj inkább pusztítóvá válik, mintsem festőivé. A szívemből egy darab leszakad, de tovább repedt és hirtelen úgy érzem, mint aki fuldoklik. – Menj a francba! Tegyem azt, amit a szívemből jön? Eddig is azt tettem és….– ordítottam el magam és mire észbe kaptam volna addigra már lekevertem neki egyet, - amiben egy kicsit talán farkasom ereje is benne volt -, sietve hátrálok utána egy-két lépést, miközben Idegesen túrok a fürtjeim közé, s próbálom feldolgozni mind azt, amit hallottam. Legszívesebben neki mennék, de mégis képtelen vagyok rá. – Mióta tudod? Mióta titkolod előlem az igazságot? Miért nem mondtad el korábban?? Ha nem mondom azt, amint mondok, akkor sose mondtad volna el, hogy megcsaltál? – kérdezem meg megtörten és elveszetten, hiszen csak reménykedni tudtam, hogy nem kezdetektől fogva, hogy rövid időre neki is szükség volt, mire összerakta a dolgokat, vagy már az esküvő előtt is tudta már? – Hogy tehetted ezt? Miért kellett? Azt hittem, hogy boldog vagy velem…. – csuklik el a hangom és többé már nem tudom elrejteni a könnyeimet, mert utat törnek maguknak, miközben őt figyelem. – Élvezted? És ezek után is még folytatni akarod tovább a kísérletezéseidet? Talán itt is megtetted már? – szipogtam közben, a szívem pedig egyre inkább darabokra hullott. Tudtam jól, hogy szeretem őt, de mégis legszívesebben elfutottam volna; maradtam és válaszokat akartam kapni. Tudni akartam mindent, miközben úgy éreztem, hogy egyre inkább maga alá temet a víz és nem juthatok a felszínre. A szerelem csodás, az volt, de hirtelen most pusztító és úgy érzem magam, mint aki nem kap levegőt.

You broke me. You broke my heart and I hate you because I still love you

You were the first boy who made me feel loved and sexy and visisible. You are my first love. And I want more than anything for you to be my last. But I can't do this anymore. At least not now...

Nem értettem, hogy ez miként történhet meg, miként siklott minden ennyire félre, hiszen pár perce még a madarak dallama volt az egyik legvidámabb hang, a víz morajlása pedig inkább csalogató volt, mintsem veszéllyel fenyegető, vagy a bennem dúló háborgó tengerre emlékeztető. Egy hete ha itt voltunk, minden csodálatos volt, a szívünk dallama egy ütemet járt, de most? Most hirtelen úgy éreztem, mintha lelöktek volna az egyik szirtről és hagytak volna megfulladni, mintha senki se ugrana utánam, hogy megmentsen, vagy legalább segítsen a felszínre keveredni.
- Tovább titkolózni? – a hangom csöppet se volt többé békés. Olyan volt, mint egy sértett nőé, akit megaláztak és összetörtek milliónyi darabbá. Sose hittem azt, hogy egyszer ilyen helyzetben fogok keveredni, majd amikor meghallom, hogy sajnálja, akkor felmorranok a farkasommal egyetemben. – Sajnálod? Ez minden, amit mondhatsz? Azt hiszed egy sajnálom mindent megold Balthazar? Ez nem olyan, hogy eltörtem a szemüvegedet, vagy bocsánat ráléptem a lábadra! Ez rohadtul nem ilyen!!! – ahogyan pedig egyre inkább kezdtem magamhoz térni az első sokból, annál inkább éreztem a testemet átjáró fájdalmat, ami milliószor csavarta szét minden egyes szívdobbanás alatt a szívemet és meg se próbáltam már leplezni többé az érzéseimet.
- Hogy voltál képes arra, hogy így gyere el az esküvőre? Hogy voltál képes arra, hogy meghozd helyettem is a döntést, hogy ennek ellenére is hozzád akarok-e menni? – vágtam  a fejéhez minden habozás nélkül. Meg akart kímélni? Hazudott, titkolódzott, mert talán szégyellte azt, amit tett, de leginkább talán félt attól, hogy ez lesz az az ék, ami közénk szakadékot fog verni. Jól sejtette, mert ha tudom, akkor biztosan lefújtam volna az esküvőt. Féltem, rettegtem, hogy egyszer talán ez fog történni, hogy nem leszek elég és még ha itt nem is teljesen erről szólt a fáma, akkor is megtörtént. Félrelépett és aki egyszer megteszi, mi a garancia arra, hogy többé nem? Semmi, mert nem fog leállni a kísérletekkel, számára ez olyan, mint mások számára az olvasás…. – Az enyém?! Mégis miként mondhatsz ilyet azok után, hogy darabokra törted! Hogy megcsaltál?! És ha ez nem volt elég, akkor ott van az is, hogy eltitkoltad!!!  Nem voltál velem őszinte! Mégis még miben hazudtál nekem? – a szemeim szinte szikrákat vetettek, miközben a könnyek úgy siklottak végig orcámon, mint ahogyan egy zápor után az esőcseppek siklanak végig a faleveleken. Egymást követték, és bármennyire is nem mutattam ki sose azt, hogy gyenge vagyok, hogy képes vagyok sírni, most még se próbáltam leplezni ezt az egészet. Mintha csak azt akartam volna, hogy még inkább lássa, hogy mit tett és még inkább fájjon neki, fájjon olyan pokolian, mint nekem…
- Nincs rá magyarázat?! Talán az történt, hogy megint saját magadon kísérleteztél és meg se fordult a fejedben az, hogy mi lesz a következménye? Mintha azok a rohadt kísérleteid még nálam is fontosabbak lennének!! – lehettem volna kedves, de ebben a helyzetben nem tudtam az lenni. A fájdalom egyre inkább dühvé változott, amit irányába tápláltam és lévén, hogy a pajzsom se volt felhúzva, így mindent érezhetett. Érezhette azt, hogy miként küldött a padlóra, miként tört milliónyi darabra, mennyire fáj és milyen dühös vagyok, de hirtelen nem tudtam, hogy rá vagy már magamra, amiért ostoba módon hagytam, hogy elrabolja a szívemet.
Amikor viszont kijelentette, hogy élvezte, akkor egy fájdalmas sikoly tört fel ajkaim között és hevesebb zokogásban törtem ki. Nem akar több hazugságot, ahogyan én se, de mégis egyre inkább úgy éreztem, hogy betemet minden és szép lassan tényleg levegőt se fogok kapni. Hirtelen még az se érdekel, hogy ő mennyire bánja. Azt hiszi, hogy a sajnálom, a bánatát kimutató érzései képesek elmulasztani egy csettintésre a bennem keletkező pokol tűzét, ami egyre inkább felemészt? Ha igen, akkor nagyon téved…
- Menj a pokolba Balthazar! Én jelentek mindent? Mégis azt mondod, hogy élvezted, de nem jelentett neked semmit se?! Ha nem jelentett semmit se, akkor nem is élvezted volna!!! Rohadj meg!! Azt hittem, hogy te másabb vagy, mint azok a férfiak akikkel életem során találkoztam…. – hangom olyan, mint egy háborgó tenger. Ha nem jelentett volna neki semmit se, akkor annyira nem is élvezte volna. Ujjam a gyűrűmre tévedt és érezheti, hogy majdnem neki vágnám legszívesebben. – Tudod mit? Ha ennyire élvezted, akkor akad itt is elég kísérletezésre rávehető egzotikum! Akkor szórakozz velük, vagy keresd meg a cafkádat, akivel élvezted, de persze nem jelentett semmit!! – a következő pillanatban pedig farkassá változtam, és úgy ugrottam neki. Ledöntöttem a földre. A vállainál pihent a mancsom, úgy szegezve őt a földhöz – ha akarna könnyedén szabadulhatna, hiszen erősebb nálam-  miközben a pofán arcához elég közel került. Nem érdekelt az önmarcangolása hirtelen, nem érdekelt semmi se. A fájdalom túlerős volt, ami csak nőtt, nem pedig megszűnt volna. Morogtam egyet, ami egyszerre volt fájdalmas és dühöngő, nem sok jóval kecsegtető,  de képtelen voltam bántani, hiszen még mindig szeretem és ezt ő is sejthette, de mielőtt bármit is tehetett volna egyszerűen eltűntem. Nem érdekelt semmit se, csak rohanni akartam. Messzire, mert úgy éreztem, hogy most tépte ki az a szívemet, akit bármennyire is gyűlöltem mélyen legbelül még mindig egy részem szeretett.


Talán pár órára is eltűntem, majd sietve tértem vissza a hotelba, ahol magamra tekertem egy törölközött, ami kint hevert megközelíthető távolságba, miután visszaváltoztam. A lépteim sietősek voltak, miközben a szemeim pirosas színben pompáztak a sok sírásnak köszönhetően, nehéz volt megállnom, hogy ne bőgjem el ismét magam, de tartottam magam.
- Jó napot! Elnézést, de a férjem véletlen magával vitte a kulcsot az egyik élmény túrára, esetleg kérhetnék egy pótkulcsot. Destiny Maeve Bluefox. – én ostoba, még a nevét is felvettem, mert hittem benne, hittem abban, hogy tényleg létezik boldogság és talán még egyszer létezhet, de hirtelen csak menekülni akartam. Fogalmam sem volt arról, hogy miként tovább, de nem akartam tovább a nászúton maradni. Nem tudnám élvezni, nem tudnám elviselni hirtelen a közelségét. Talán kis idővel jobb lesz, mind a ketten lehiggadunk és utána, vagy fogalmam sem volt, hiszen sose kerültem még hasonló helyzetbe korábban. Új volt, túlzottan is, de mindamellett pokolian pusztító.
- Természetesen, máris adom. – szólalt meg barátságosan a recepciós. Sietve köszöntem meg, majd pedig a szállásunk irányába haladtam. Nem éreztem energiát bentről, így még nem volt. Könnyedén léptem be a szobába, de alig, hogy ajtó becsukódott a földre roskadtam és hagytam, hogy a könnyek újra utat törjenek maguknak, a testem megrázkódott, a farkasom legszívesebben szabadult volna. Hosszú percek teltek el, mire sikerült felállnom, de továbbra is könnyes fátyol borította íriszeimet, könnyedén bújtam bele egy ruhába, majd pedig szép lassan minden a bőröndömbe került. Legszívesebben törtem vagy zúztam volna, de helyette erősebbé vált a jól ismert menekülési ösztönöm, aminek már annyiszor engedtem életem során. Mély levegőt vettem és igyekeztem letörölni a könnyeimet az arcomról, majd pedig sietve indultam el a bőröndömmel a kijárat felé, hogy taxit fogjak és hamarabb utazik el innen, mint kellene.
Fogalmam sem volt, hogy egyszer képes leszek-e még igazán megbízni benne ezek után, hogy képes leszek-e arra a mélyen lappangó érzésre hagyatkozni, ami még mindig érte dobogott, hiszen bármit is tett, mert még mindig szeretem és ezt biztosan ő is érezte, hiszen ha nem így lett volna komoly károkat okoztam volna benne, ha nem védekezik.  Vagy talán csak abban reménykedtem mélyen legbelül, hogy ő képes lesz tenni azért, hogy a fájdalom fölé kerekedjen azon érzések, amik egymáshoz kötnek, vagyis a szerelem, ami a legerősebb minden emberi érzésnél és köteléknél. Abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy anélkül eljutok a taxihoz, hogy újra egymásba botlunk, hiszen a könnyeimet továbbra se tudtam igazán kontrollálni, hiába próbáltam. Újabbak és újabbak gördültek végig az arcomon, miközben azon gondolkoztam, hogy vajon mit tettem, hogy részben egy másik nő karjai közé sodródott, hogy képtelen volt ellenállni a csábításnak… Egyszerre okoltam őt, és saját magamat érte.

All of the things that are my life
My desire, my beliefs, my moods
Here is my place without a plan

Érzem legbelül, hogy igazat mondja, hogy nem lesz több ilyen történet, de most mégis képtelen vagyok higgadt maradni és a karjaiba fúrni magam és azt mondani, hogy nem történt semmi se, felejtsük el. Egyszerűen nem megy, úgy érzem, hogy megalázott azzal, amit tett és elvett mindent, amiben hittem. Az álmok könnyedén foszlanak szerteszét, ahogyan a fájdalom egyre inkább utat tör magának. Nem marad más, mint a megaláztatás, hiszen eltitkolta, nem mondta el és ha nem motyogott volna álmában, akkor talán sose derült volna ki. Nem mondom, hogy könnyű lehetett volna élnie így, ahogyan talán az elmúlt hetekben se volt az, de hirtelen még se érdekelt a fájdalma, hiszen magának köszönthette. Ő tette azt, amit tett és nem más kényszerítette rá. Ő maga kereste a veszélyt.
- Én csak nem értem, hogy miként…. – de befejezni már nem tudom, hiszen elcsuklik a hangom, ahogyan egyre inkább potyognak a könnyeim és eltűnnek a kiszáradt talaj felszínén. Egyszerűen nem értem, hogy miként keveredhettünk ilyen helyzetbe, vagy éppen miért. Ahogyan legszívesebben megfojtanám azt az útszéli riherongyot is, aki kérette magát előtte. Azt a nőt, aki képes bárkinek talán széttenni a lábát, hiszen Balthazart se ismerte és mégis is megtette. Nem törődött azzal, hogy milyen károkat okozhat ezzel akár a másik félnek. A férfiak egyébként se arról híresek, hogy minden esetben az eszük a megfelelő helyen lenne.  
Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem, vagy merre kell mennem, mit kéne mondanom. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy nem tudok itt maradni, el akarok futni, nem akarom érezni ezt a fájdalmat, ami a testemet átjárja, hiszen szép lassan felemészt belülről a tűz. Úgy tartják idővel minden jobb lesz, de vajon lehetséges még ez? Eme napok maga volt a Paradicsom, erre most… Most mintha hirtelen egy a mesébe illő táj könnyedén változott volna át a kénköves pokollá. Többé nem akartam itt lenni, érezni a nap gyengéd simogatását, hallani az önfeledt nevetéseket, mert úgy éreztem, hogy szép lassan darabokra hullok és megfulladok. Megfulladok ebben az érzésben, mintha csak szép lassan egyre kisebb lenne az égbolt és a Föld közötti távolság és összepréselne engem. Összenyomna… Látom, ahogyan őt is megviseli, de hirtelen képtelen vagyok közelebb menni és karjaimba zárni. Hirtelen mozdulni se tudnék, de megteszi helyettem a farkasom. Nem lát itt senki se, hiszen csak mi vagyunk, ha bárki is erre akart volna jönni, akkor a korábbi kiabálásoknak köszönhetően szerintem meggondolták magukat.
Ledöntöm, de mielőtt eltűnnél, azelőtt még összeszedem az ékszert, ami az ujjamról került le, hiszen az utolsó pillanatban még lehúztam az ujjamról, mielőtt darabokra törhetett volna. Könnyedén kapom a fogaim közé, hogy azzal együtt rohanjak el. Nem tudtam, hogy mit akarok tenni vele. Talán messzire hajítanám, hogy a magával hordozó ígéretek elmossa a tenger, ahogyan a partra épített és írt dolgokkal teszi olykor. Elvehettem volna az életét, de nem tudom megtenni. Miként tudná megtenni az ember, ha még mindig szereti azt, aki kitépte a szívét? Miként ölhetném meg azt, aki romokba döntött mindent? Szeretnék hinni abban, hogy az ölelése lehet még egyszer vigasz és menedék, de most annyira távolinak tűnik minden… Egyszerűen csak menekülni akarok.




A gyűrű ismét ott volt az ujjamon és még mindig nem értettem meg, hogy miért voltam képtelen eldobni, miért viselem ismét. Kulcsot könnyedén adom vissza a recepción, majd sietve pillantok körbe a könnyes íriszekkel. Egy pillanatra megtorpanok és egy apró remény felcsillan, amikor befordul egy hasonló magasságú, alkatú férfi, de nem ő az. Nem ő az, nem jött megállítani, ahogyan keresni se. Mintha csak ő nemes egyszerűséggel képes lenne elfogadni azt, hogy elengedjen. Miért nem jöttél? Miért nem mutattad ki, hogy még számítok neked? Miért nem próbálsz megállítani? A bőröndömet elveszik, mielőtt viszont beszállnék a taxiba, azelőtt sietve pillantok körbe, mintha csak őt fürkészném, hogy aztán útra keljek könnyes tekintettel. Nem akarom elrejteni, nem érdekel már, hogy ki látja. Egyszerűen csak nem akarom többé elrejteni az apró cseppeket, amik újra és újra megjelennek, végig gördülnek orcámon, hogy aztán ölembe hulljanak. Az első repülőre kérek jegyet. Nem érdekel, hogy hova megyek, csak messze akarok lenni innen és majd onnan tovább megyek.
Jóval később még az is megfordul a fejemben, hogy nem hazamegyek, hanem vissza a szülőhazámba és ott bújok el, keresek menedéket, de mielőtt cselekedhetnék a szívem dönt és újra Alaszka felé veszem az irányt. Nem kéne még hazamenni, nem így kellett volna történnie. Az ujjamon lévő gyűrű úgy éget, mintha ezüstből lenne. Fájdalmas, ahogyan lehúzom ujjamról, hogy a nyakláncomra fűzzem fel és ott viseljem tovább. Képtelen vagyok elviselni azt a fájdalmat, amit az eredeti helyén okoz. A fejemet az ablaknak döntöm és hagyom, hogy a könnyek közepette ismét álomba szenderüljek.


Késő éjjel van, amikor hazaérek. Alig, hogy belépek az ajtón szinte földbe döngöl az összes régi emlékkép. A boldogság, ami hirtelen elillant, amit kiszakítottak a lelkemből. Könnyedén törnek a képkeretek, ahogyan lesodródnak, üveg társaságában. Nem érdekel, hogy ki hallja, vagy éppen ki nem. Nem érdekel semmi se, mert úgy érzem, hogy ez az érzés szép lassan elpusztít. Egyszerre akarom, hogy itt legyen Balthazar és egyszerre akarom azt, hogy távol legyen. Hiányzik, de mégis futnék előle. Ismét a földön kötök ki a romok között, könnyes arccal seprek le egy-két üvegszilánkot az egyik képről, amin mi vagyunk. Kezem megremeg és a könnycseppek könnyedén potyognak a fényképre, majd a nyakamban függő gyűrűhöz nyúlok, a szemeimet lehunyom és hagyom, hogy az emlékeimben élő gyengéd érintései, szavai, amikkel mosolyt csalt arcomra még inkább felemésszen. – Szeretlek és sajnálom… - suttogva, vagy talán ki sem mondom ezt a párszót, míg végül ismét futásnak nem eredek, nem törődve azzal, hogy miként áztatja a bútorokat, vagy a padlót a levert italok, ahogyan összetörtek, a romhalmazok. Egyszerűen csak egy helyre futok, a nővéremhez. Szükségem van rá, szükségem van egy menedékre, amíg nem sikerül kicsit megemésztenem a történeteket... csak szükségem van egy oltalmazó ölelésre, amiben elveszhetek és nem kell többé arra ügyelnem, hogy bármennyire is megpróbáljam magam egyben tartani...


|| Ha nem bukkantál fel végül, hogy megpróbálj megállítani, akkor köszönöm szépen a játékot, részemről ez lenne a záró! Sajnálom, hogy így alakult, de ennek ellenére is élveztem és szeretnék egy folytatást már otthon, ha benne vagy te is!