Remember the day
'Cause this is what dreams should always be
I just want to stay
I just want to keep this dream in me

Levedlettem a titulusomat, mint kígyó a bőrét. Feladtam mindent, amiért megdolgoztam, amiért valaha érdemes volt élnem és nem csak azért, amit vállaltam indokként a nyílt levélben. Volt más oka is, az időzítésben ásódott el a kutya, április első napja hozta meg a döntésem véglegességét, s a véletlennek mindehhez semmi köze nem volt. Egyszerűen csak tudtam, hogy így kell tegyek, nem maradt más lehetőségem arra, hogy méltóvá váljak valami másra, csak ez.
Alakot öltött bennem egy gondolat. A falka nyüzsgő - és kétségbeesett - hangyabolyként hullámzó energiáit hagytam finoman végigrezonálni felhúzott pajzsom résein. Minden eltelő perccel, minden bátorító, néma mosolyommal, minden igenlő bólintásommal ugyanannak az útnak a porát rugdaltam, s jó volt ez így. Vagyis nem, nem volt jó. Megannyiszor remegett bele a lelkem, kalickába zárt magányom és belső vívódásom ki-kiakart csúszni a pajzsom résein, de most az egyszer úgy viselkedtem, mint az, aki tényleg leélt százharminckét évet, az, aki nem csak a "Papa kislánya", aki nem valakinek a húga, valakinek a pártfogoltja, hanem felnőtt, nőstény, fenevad. Messze nem éreztem komfortosnak a gúnyát, amit magamra erőltettem, de ez kellett ahhoz, hogy meg tudjak lépni mindent, amit kitűztem célul magam elé.
Írtam, papírt gyűrtem, elégettem, majd írtam megint. Annyi szót vetettem papírra az elmúlt éjen, amennyiről nem is gondoltam, hogy koponyafalamat kapargatja belülről. Mégis később azt nézem, ahogy lángra kapnak a kandallómban, s hirtelen úgy éreztem, egyszerre dobban bennem mindenkinek a szíve, akit szeretek, s én mégis egyedül vagyok.
Kedélyes, kislányos mosollyal nyitottam be Darrenhez, igen gyakran töltve a társaságában az időt. "Találtál már helyet?", "Hogy haladunk?", "Nincs semmi baj." és efféle kérdésekkel, frázisokkal bombáztam őt, s mindenben a segítségére igyekeztem lenni az egész kitelepítés folyamatában. Soha, egyetlen szóval nem állítottam neki, hogy maradni szeretnék, nem emlegettem a tavalyi évet, nem hoztam fel azt, hogy mit éltünk át.. csak minduntalan megérintettem, hol a kezét fogtam meg, hol a vállát érintettem, miközben beszéltem hozzá, hol pedig csak kanapén ültemben lábfejemet érintettem az övéhez. Hogy érezzem: él. S hogy érezze: élek. Bár ő még nem tudta, nem tudhatta, de okkal akasztottam szögre majdnem mindent, ami vagyok. Én nem.. nem lehetett. Tudtam az elejétől, hogy mi az, amit nem teszek.
Az utolsó napot megelőző éjszakán egyedül álltam azon a teraszon. A ház már nem volt az övé, a szoba már nem volt az enyém, s ő nem volt.. sehol. Kitépte magát belőlem, elvitt egy darabot és engem itt hagyott megint, de éreztem, egy percet is felesleges arra vesztegetnem, hogy gyűlöljem őt. Szeretni akartam, s talán ment is egészen addig, de a nagy mérlegelések közepette valahol elvesztettem őt. Már nem volt olyan fontos, mint Lili, akinél töltöttem az egész előző napot, akinek a kezét fogtam és akinek hagytam, hogy sírjon, ha úgy szerette volna. Akinek azt mondtam, ne aggódjon, s akinek mégis képtelen voltam azt hazudni, nem lesz semmi baj.
Mind tudtuk az igazat, nem kellettek szavak. Baj van, baj volt, nem, nem lesz. Igazságot tudtam hát csempészni a búcsútlanságba, majd összecsomagolt holmim fölött állva útjára küldtem egy üzenetet. Hívtam, mert hittem benne, hogy megtesz valami nagyon fontosat a kedvemért. Nem kértem tőle, hogy ne mondjon igazat, egyszerűen csak arra volt szükségem, hogy erős legyen - fizikálisan az - és megakadályozzon valamit, aminek nem szabadott megtörténnie. Darren és Horatio, ők ketten voltak az erő ebben a kitelepülő képletben, s féltem tőle, hogyha ezt nem kérem, akkor Darren elkap és leüt, majd erőszakkal magukkal cipel nem fogja hagyni, hogy minden úgy legyen, ahogyan az elmémben kikristályosodott. Egy köszönöm, valamint két levél*, ennyi volt, mit adhattam, se ölelés, se búcsú, semmi más. Mindenkitől megvontam, senkinek nem adtam magamból ekképp, mert féltem, hogyha megteszem, akkor nem maradok. Márpedig, ha valakinek itt volt a helye, az én voltam. Azért, amiért. Mert Papa mondott nekem valamit, mielőtt elment, s hiába nem volt itt, mégis hittem benne, hogy nálunk magasabb létforma talán beteljesíti az akaratát és ezzel megszabadítja azokat, akinek nem kellene szenvedniük.
Hosszabban néztem Lili szemébe, semmint azt az indulás megkövetelte volna. Mellette volt a helyem, legalább feltételezés és terv szerint együtt akartam lenni vele. A helyemet intéztem mellette, ha nem volt ellene kifogása, akkor odakerült a hátizsákom, ahová ülnöm kellett volna. Csak egy pillanatra tartottam fel a mutatóujjamat, jelezve ezzel, hogy én még ki kell szálljak valamiért. Kinyitottam az ajtót, megremegő ajkakkal mosolyogtam rá, majd becsaptam azt magam után. Megkerestem tekintetemmel az egyetlen személyt, akinek elárultam az igazat, s reméltem, hogy észreveszi félszeg, fásult, rettegő, de mégis határozott bólintásomat. Futva tettem meg az utat a Lak felé, az indulás hangjait már csak odabentről hallgattam, s végre.. ennyi hosszú nap után tehettem azt, amire képes voltam. A nyílászárónak vetett háttal csúsztam ülésbe, felhúzott térdeimet átkaroltam, homlokomat rájuk hajtottam és úgy zokogtam, mint egy kisgyerek.
Sajnálom. Így kellett lennie. Sosem engedtetek volna el..

*:

A feladatomra koncentráltam, abba kapaszkodtam, afelől nem voltak kétségeim, így könnyedén haladtam benne, gond nélkül kérve meg egyik-másik társamat erre vagy arra. Mást egyszerűen csak szerettem magam mellett tudni legalább pár percre, mert habár némaságba burkolóztam nagy általánosságban, volt, aki elől nem tudtam titkolózni, mert magam vallottam arról, ami nyomasztott.
Igazságtalan volt talán, hogy újabb terhet, a saját bajomat és félelmemet aggattam Lilli vállaira, ezen könnyíteni pedig csak úgy tudtam, hogy többet nem pakoltam rá. neki se könnyű, tudtam jól. Senkinek sem az. Láttam Joanán, láttam Lilin, láttam a vonakodókon, akik inkább maradtak volna, bármi is legyen az ára - velem együtt. Így a lehető legjobb pókerarcomat öltöttem, senkitől sem várhatok együttműködést, ha én is nyíltan vonakodok, úgyhogy nem tettem. Elnyomtam a fáradságot is, ami egyre inkább rám tört, mert azzal a lendülettel, hogy elhatároztam, nem alszom, amíg csak bírok, rögvest álmosabb lettem, mint szoktam.
Ginette szorgalma mosolyt csalt az arcomra, a tavalyi év után elmondhatatlanul jó volt látni, ahogy térült-fordult, könnyed hangvételben ecseteltem neki, micsoda kicseszés lenne pár komolyabb-komorabb falkataggal szemben, ha North Pole-ba mennénk a sok cuki karácsonyos-mikulás ház közé. Őszintén oldotta bennem a görcsöt, a kelletlenséget - megéri végigcsinálni, megéri olyat a nyakunkba venni, ami ellen legbelül ágálunk, mert mások követnek, mások hallgatnak ránk és az ő életük lesz biztonságban. A jövő lesz abban.
A Kölyköknek sem fog bántódásuk esni, hacsak valami óriási galiba be nem üt, míg távol vagyunk, ám mertem remélni, hogy ilyesmi nem fog előfordulni. Egyértelmű volt, hogy eszemben sincs másra "sózni" Payne-t, sőt, ami azt illeti, akármit szerveztem vagy beszéltem le éppen, magammal hurcoltam ilyenkor. Tanuljon, ez is velejárója a hosszú életnek, nem csak az alakváltás, a harc és az egyéb tréning. Kölyök még, emberként viszont egyáltalán nem gyerek, s azt akartam, hogy érezze, tisztában vagyok ezzel. Kölyökként kezelem, nem gyerekként.

Nem hívtam fel Yettát indulás előtt, minek beszéljünk vagy búcsúzkodjunk, amikor egy köpésnyire leszek tőle? Felesleges lett volna. Meg egyébként is régen húztam az agyát, még a végén elszokik tőle. Ettől a gondolatmenettől egész jó kedvem támadt, egészen a kocsikba való becuccolás utánig. Az indulást közvetlenül megelőző percek egyszerűen kicsináltak bennem valamit, a fagyos, északi fenevad pedig mintha csak erre várt volna, hogy nagyot nyújtózva jeges dacba csomagolja szinte minden elhatározásomat.
Nem olvastam el a levelet, csak néztem Ginette után, mint akit becsaptak és elárultak. Öklömbe gyűrtem a papírost, majd dzsekim zsebébe süllyesztettem és volán mögé ültem, hogy a kis karavánunk elindulhasson. Keserű dühöt éreztem, csendeset, s miközben elhagytuk a várost, ráébredtem, milyen lehetett Yettának. Folyton azt szajkóztam, hogy az ő érdekében, azért, hogy védjem, azért, hogy biztonságban legyen - erre tessék, visszakaptam. Menjek el. Tűnjek el a városból áprilisra.
Szívesen megálltam volna mind a hotelnél, mind pedig a kúriánál, mégis egyszerűen tovább hajtottam. Szívesen kiabáltam volna, mégis hallgattam.
A rideg farkas várt és már tudtam mire. Igaza van, valahol mindig igaza volt.

Leérve Wasillába, miután kipakoltunk a faházakba, kicsit elvonultam - fél szememet továbbra is a Kölykökön tartva -, hogy túljutva az első döbbent pillanatokon, elolvassam Ginette gyűrött levelét. A kemping egyik kültéri faasztalára telepedtem, lábamat a hozzá tartozó padon pihentetve, térdeimre könyökölve.
Döntöttem. Már azelőtt, hogy akár egy sort is olvastam volna, a levele viszont csak megerősített.
Körbenéztem, felmérve, ki merre tett-vett éppen, tekintetem elidőzött itt-ott, majd szórakozottan elővettem dzsekim zsebéből az öngyújtómat és elégettem a nővé érett kislány levelét. Magamban azért megmosolyogtam, hogy lám, neki is eljött a Névtelen időszak, még ha nem is fog addig tartani, mint ameddig az enyém hajdanán.
Valószínűleg haragudni fog rám, akár csak Lucas, Tria meg akkor egyenesen tajtékzik majd, de nem érdekelt. Tegyék, legyenek rám dühösek, érjék meg, hogy így lehessen. Én már nem voltam az. Szenvtelenül figyeltem, ahogy a levél a kis lángok martaléka lett az ujjaim között, amíg el nem engedtem, mert megégni, na azt nem akartam. Nem tűz által.
Miután a pernyét felkapta az enyhe szél, felkeltem és a közelben grasszáló Jo-hoz és Horához léptem, majd ezer wattos vigyort villantottam rájuk, ahogy megálltam előttük és vállon veregettem őket.
- Ti fogtok az Atanerk Kölykeire vigyázni. Vegyétek megtiszteltetésnek, és vigyázzatok rájuk, mint a hímes tojásra, különben mindhárman lógni fogunk. Vagy csak ketten. - Azzal tovalibbentem, hogy másokra is Kölyköket sózzak.
Miután ezzel végeztem, felhívtam min ulvinnét, hogy kicsit serkentsem a vérnyomását, mindezt követően pedig elmentem aludni.
Nem futok el. Ha akarnék se tudnék, mert a farkas dominanciája nem engedi.

Kölyök-felügyelő beosztás:

Egyesek talán gyávaságnak fogják majd fel, mert maradhattam volna, ha akartam volna. Csakhogy mérlegeltem, sokáig és hosszasan átrágva magam ugyanazokon a tényeken, amelyeket én magam sem tudtam volna megcáfolni, akármennyire is szerettem volna.
A falka számomra mindig is többet jelentett. Többet, mint egy halom farkas, akikhez tartozom, többet, mint egy család, többet, mint amit talán bárki is gondolna. Körülöttük forog az életem immáron egy évszázada és sosem bántam meg, hogy velük vagyok, az övék és ezzel együtt ők az enyémek. Mintha a vérkeringésünk egy lenne, egyazon szív dobbanásaira reagál az enyém, egy tudaton közösködünk, mert egyek vagyunk. És, ha innen nézem, akkor igenis be kell lássam, mi az, amiben hátráltatom és mi az, amiben segítem a falkámat.
Megküzdöttem a helyemért, a posztomért, mindenért, amit ma a magaménak tudhatok és erre büszke vagyok. Végtelenül és mérhetetlenül büszke… azonban be kell lássam azt is, hogy fiatalabb már nem leszek és idén egy társam mancsa által majdnem az örök vadászmezőkre kerültem vagy a túlvilágra Szent Péter és a Megváltó óvó szemei elé, így pedig be kellett ismerjem, hiába vagyok Tark, már nem tudok úgy a hasznukra lenni, ahogyan szeretnék, ahogyan vágyom arra. Mert az idő felettem is eljárt és, ha megfeszülök sem leszek már fiatalabb és erősebb…
Ha pedig egyszer beláttam, hogy az én helyem Tarkként a Tarkok között nem olyan hasznos, mint vágyom rá, akkor másként kell helyt állnom és nem is voltam rest megtenni a megfelelő lépést ennek érdekében. A falka az első! Ráadásul kölyköm is van, akit nem hagyhatok cserben, nem úgy, mint Maryt, akit még fel kell neveljek, akinek még tartozom azzal, hogy mellette leszek egy ideig. Nem a félelemről van szó – a saját életemet nem féltem és nem is félek a haláltól – egyszerűen csak vannak még feladataim. Olyanok, amelyeket el kell látnom és mindezt úgy, hogy közben a családom számára a leghasznosabb legyek. Mert így tudunk tökéletesen együtt működni.
Így amikor mentor kellett még a kölykök mellé – a sajátom mellé is – tudtam, hogy nagyobb hasznom van mellettük, mint a falka mellett Fairbanksben. Hát jelentkeztem és most csomagolok. Összeszedve, ami kell, a jövő nemzedékének óvására felkészülve az elkövetkezendőkben, történjen akármi is.
Ginnie üzenete meglepetésként ér, viszont eszemben sincs ezt neki mutatni. A leveleket átveszem tőle és ígéretet teszek arra, hogy kézbesítem a megfelelő személyeknek, Lilinek és Darrenek is egyaránt.

A kölykökkel és a kivonuló delegációval együtt indulok én is útnak a fiammal egy kocsiban. Csak a megérkezés után adom át a levelet Darrennek és Lilinek, beteljesítve ezzel az ígéretemet.
- A sajátomként vigyázok rá. Rátok. – érintem meg Darren vállát mielőtt tovalépne. Norian is pontosan annyira lesz számomra most fontos, mint Bash is. Arról nem is beszélve, hogy a többi kölyök és a falkatagok védelmében is részt veszek, így pedig halmozottan őszintén csengenek a szavaim, mert minden hitemmel így gondolom.
Wasillából még egy smst küldök az idősebbik fiamnak is, figyelmeztetve az eljövendőkre és csak remélni merem, hogy a következő hónapban elkerüli Faribankst...

Kijelentettem, hogy vezetek és ettől senki és semmi nem tudott eltántorítani. Az sem nagyon érdekelt, kit kapok magam mellé, de akkor sem ültem volna be valaki más mellé, ha egyetlen utas sem jut hozzám. Szükségem volt rá, hogy ne csak az ablakon kelljen kibámulnom, hanem elfoglalhassam magamat valamivel, hogy ne azon kattogjak, kiket hagyunk magunk mögött, kiket hagyunk ott, hogy Alignak kénye és kedve szerint játszadozzunk velük, ha úri szeszélye éppen úgy kívánja. Még mindig féltem, bár sokkal jobb volt a helyzet, mint mielőtt Kyle-al beszéltem volna. Nem azért féltem, hogy velünk mi lesz, az itt maradókért aggódtam, a gondolataim pedig minduntalan egy valaki körül forgolódtak. Ezért volt szükségem a vezetésre, felcsavartam a hangerőt is és ha nem lett volna a gyomromat összeszorító érzés, hogy miért is kell magunk mögött hagyni a várost, talán még élveztem is volna az utat. Konvojban vonulunk, hangosan szól a zene, kempingezni megyünk, tiszta tábor feeling. Bár nem tudom, akad-e egyáltalán legalább egy olyan személy, aki képes élvezni ezt az egészet.

Éppen az autóból pakolásztam kifelé Horatio társaságában, amikor Darren megjelent. Furcsa és valahol ijesztő érzés is volt, hogy a fülig érő vigyorára nem tudtam hasonlóval válaszolni, még csak a szám sarka sem rándult meg, mindössze a szemöldököm szaladt feljebb. Szar egy szitu. Mellkasom előtt fűztem össze a karjaimat, miután letettem az éppen kezembe fogott csomagot.
Az első szavaival nem is lett volna semmi probléma, bólintottam, hogy oké, persze, igazándiból megtisztelő a feladata, hogy az Alfa egyik Kölykére figyelhetek, csakhogy megtoldotta azzal az utolsó két szóval, mire muszáj voltam megforgatni a szemeimet. Csak néztem, ahogyan Horatio megpaskolja Darren vállát, én meg inkább folytattam a pakolást.
- Most nagyon szívesen seggbe rúgnálak, remélem tudod - mormogtam az orrom alatt a távolodó Ikkuma után nézve, éppen annyira hangosan, hogy ő még pont meghallja. Horatio kérdő tekintetére nem figyeltem, ha érzi az energiáimat, tudja, hogy amúgy sem vagyok olyan oltári jó hangulatban.

Siennával és Rachel-lel szerintem nem lesz semmi probléma, teljesen okésnak tűntek, a házban az ágyon sem vesztek össze. Nekem mondjuk tök mindegy volt, a földön is elaludtam volna, amúgy sem hiszem, hogy olyan sokat fogok az ágyamban heverészni, sem nappal, sem éjszaka. Egyrészt a tábor védelmével is mi lettünk megbízva Horával, másrészről kétlem, hogy olyan könnyen jönne álom a szememre. Nem tudom, mi van velem, sokkal jobban megvisel ez az egész, mint gondoltam volna.
Napközben, sőt, olykor éjszaka is, citáltam magammal az őrjáratokra a két kis nőstényt is, nem táborozni jöttünk, ilyenkor sem árt, ha tanulnak kicsit. Bár tény, hogy nem vagyok Mentor és nem is ez volt elsősorban a célom, egyszerűen csak képtelen voltam egy helyben ülni és mivel nekem kellett rájuk figyelnem, így volt a legegyszerűbb, ha vittem magammal őket is. Alkalomadtán - amikor Kyle sms-ei kicsit feldobtak -, még beszélgetni is tudtam velük. Elég hullámzó volt a hangulatom és még azt sem tudnám mondani, hogy napról napra egyre jobban hozzászoktam, mert ahogyan haladtunk befelé az áprilisba, csak még jobban aggódtam, vajon mikor érkezik el az a bizonyos nap. Szerettem volna már túl lenni rajta, történjen, aminek meg kell történnie, csak érjen véget ez a bizonytalanság, a tudatlanság.

[ápr. 7.]

A tábort jártam, nem voltam képes megülni a seggemen huzamosabb ideig, muszáj volt valamit csinálnom. Egy ilyen alkalommal, amikor éppen elküldtem Kyle-nak az üzenetet, toppant mellém Darren, hogy ugyan adjam már kölcsön a telefonomat, mert az övé lemerült és muszáj egyet telefonálnia. Oké, semmi gyanústól nem tartottam, egészen addig, amíg hallottam a hangját, hogy beszél. Csakhogy amikor vége lett és az újabb sms érkezését is meghallottam, de Darren javában püfölte a készülékem...
- Na megállj - semmi fenyegetés nem volt a hangomban, valahol inkább csak örültem neki, hogy végre történik valami érdekes is. Sajnos túl későn értem oda, az üzenet már elrepült.
- Hú, na most aztán tényleg seggbe rúglak! - kiáltottam utána, nem foglalkozva a kíváncsi szemekkel. Szerintem ők is örültek neki, hogy akció van. Igazság szerint nem voltam annyira pipa, nem is haragudtam, inkább csak irigyeltem, amiért van olyan állapotban, hogy képes ezzel poénkodni - vagy bármi mással!
Futottam ám utána, mert be akartam hajtani azt a seggbe rúgást végre. Még az is megfordult a fejemben, amikor feltehetőleg utolértem, hogy megkérem, egyik este csapjunk már egy kis baráti birkózást. Egyrészt lenne valami látványosság a többieknek is és bevallom derekasan, nekem irtó nagy szükségem lett volna valami ilyesmire. Nyilván nem akarnám, hogy darabjaira kapjuk szét egymást, de egy kis kölcsönös adok-kapokban, a józan ész határain belül, minden gondolkodás nélkül benne lettem volna.
Este elé álltam az ötlettel és ha igent mondott, akkor örömködtem egy sort, ha pedig nemet, akkor kerítettem valakit, aki benne lett volna egy kis baráti összecsapásban.

[04. 05.]

Miután sikerült meggyőznöm Darrent arról, hogy igenis _szükségem_van_ arra a nagyobb méretű bőröndre, (a laptop táska és a vállamon levő kézitáska mellett) ami, mire észbe kapott, már a kocsi csomagterének egyharmadát foglalta el, végre indulhattunk.
Részemről az anyósülésen foglaltam helyet és nem azért, mert ki akartam túrni Payne-t apuci mellől, egészen egyszerűen a megszokásnak köszönhetően a kocsi eme ülésére tettem le úri hátsómat, ráérős várakozásom közepette, míg azt nem mondták, készen van mindenki, mehetünk!
Persze, már induláskor sikerült "elhagynunk" valakit. Komolyan mondom ezek a kor előrehaladtával egyre csak hisztisebbek lesznek! Csodálatos egy időszak elé nézünk... még jó, hogy Darren belement az ötletembe, hogy segíthessek neki a dolog "civil részének" intézésében, így legalább annak teljes nyugalmában dőlhettem az ülés támlájának a négy és fél órás úton, hogy nem valami lepra szállásunk lesz, hanem egyenest a legjobbakat adják. Oké, nem a Hotel minőségében tolják, de ha csak két másik illetővel kell megverekednem a fürdőért, az nekem már maga a mennyország!

[valamikor az elmúlt hét folyamán]

Nem szeretem a különféle társasjátékokat, az ilyesmi valahogy kimaradt a kezdeti szocializációs szakaszomból és ekképpen felnőttként sem szívlelem őket. Egyszerűen nem voltam jó bennük, mert nem tudtam veszíteni.
Mégis, mikor már sokadjára közölte velünk Northlake, hogy lelép és két másik, idősebb farkasra bíz bennünket, beadtam a derekamat Payne-nek, miután mindketten úgy láttuk jónak, hogy saját faházunkban keresünk menedéket az odakint uralkodó világháborús-traumatikus hangulat elől.
A kegyetlen UNO-parti közepette legalább alkalmunk nyílt kicsit beszélgetni, ha már egyébként teljesen más körökben forgunk közel azonos életkorunk - már ami emberéveinket tekinti - ellenére is.
- Máskor is így lepasszol, ha jobb dolga akad vagy csak a mostani helyzettel érdemeltük ki? Elég idegőrlő lehet, ha igen. - Szusszantam a másik kezében tartott lapok felé sandítva. Vesztésre álltam, a fenébe is!
- Ha nem jön vissza fél órán belül, elmehetnénk kicsit felfedezni a környéket jobban... - Tettem javaslatot, de erőltetni semmit nem fogok. Legfeljebb majd egymagam járok egyet a tóparton.

[induláskor]

*Mit ne mondjak, ez egy kicsit váratlanul ért. Úgy értem... meg lett mondva, hogy kerüljem az olyan helyzeteket, amik erős stresszorként hathatnak, erre mi történik? Éppen hogy becuccolok valami vadiúj helyre, hogy szokjam az életet ott, kicsit sarkosan fogalmazva még ki sem pakoltam a bőröndöt, és már csomagolhatok is megint, még ha ezúttal nem is a teljes életemet, csak úgy egyhavi pakkot. Merthogy fel van bolydulva minden, le kell lépni. Ennyit a stressz kerüléséről... vajon itt mindig ilyen őrültekháza van? Azt azért nem gondoltam volna, akármit dumál is Willow az önuralomról, ha ez lenne a megszokott, akkor mindenki minden nap bundában rohangászna. Mert azt még az én csökevényes, kifejletlen érzékeim is leveszik, hogy mindenkinek igen mélyen feldugták a zabszemet a seggébe, csak nem értem az okát. Dumálnak itt valami vörös holdról meg szellemekről meg... de ez nekem még magas. Általában gyorsan tanulok, de ez túl idegen, túl friss, és túl gyors. Annyit tehetek, hogy nem zavargok az ezernyi kérdésemmel, ellenben nyitott szemmel és füllel járok, igyekszem mindent, még a legérthetetlenebb dolgokat és szavakat is megjegyezni - Alignak? Atanerk? Vajon milyen nyelven van ez egyáltalán? -, hogy később majd összerakhassam a képet. Majd nyugiban, ha a borostyánszemű kölyök nem óhajtja a gyomromon keresztül kikaparni magát belőlem...
Szerencsére pakolásban verhetetlen vagyok. Annyit utaztam már oda-vissza édes szüléim lakhelyei között, a kollégiumi időszakot és a tengerentúli tanulmányokat nem is számolva, hogy csukott szemmel és fél kezemet hátrakötve is képes lennék öt perces szintidő alatt bedobálni a szükségseket egy sporttáskába. Most szerencsére ennél tágabb keretek között mozoghattam, így hódoltam megnyugtató szenvedélyemnek, és elővettem a listaírást, pusztán annak öröme végett, hogy ellenőrzéskor sok-sok tételt kipipálhassak, hogy igen, azt is beraktam, ügyi vagyok. Gyerekes? Nyilván, de mivel pillanatnyilag feje tetejére állt az életem, majd még az is vetett egy-két teljes bukfencet, megengedhettem magamnak, hogy apró-cseprő rituálékhoz ragaszkodjak a biztonságérzetem növelése érdekében. Ha már vagyok olyan szerencsés, hogy ismerem és tudom kezelni magam, akkor miért ne éljek ezzel az előnnyel? Szóval szépen lecsekkoltam mindent, rakosgattam a pipákat a rubrikákba, elszórakozva azzal, hogy minél tökéletesebb formájút véssek a papírra, aztán amikor eljön az ideje, vállamra dobom a cuccot - még mindig meglepődöm, milyen könnyűnek érződik -, és Willow után kislattyogok a kocsikhoz. Normális esetben nem ülnék be ismeretlen sofőr mellé autóba, kivéve, ha taxis az illető, de hát... eddig is minden ellenvetésem kíméletlenül le lett hurrogva, úgyhogy meg sem próbálok akadékoskodni. Elnézem a többieket, akik láthatóan mind - vagy majdnem mind - jól ismerik egymást, meg azt a veszélyt is, ami elől most futni kell, és az idegenség érzésébe szinte bele tudnék fulladni. Amúgy sem éppen könnyű menet nekem, hogy nem érzem magam a magam urának, de ez... szinte elviselhetetlen. Inkább nekidöntöm a fejem az ablaknak, és próbálok nem elmerülni az önsajnálatban. Nem tudom, kihez közeledhetnék, nem tudom, mit engedhetek meg magamnak és mit nem, fogalmam sincs, mi fog történni. De legalább a bundás nem csinálja nekem a feszkót - a környező ideg annyira kikészíti, hogy inkább sértődötten elvonult és nem foglalkozik a többiekkel. Legalábbis azt hiszem. Aztán amennyire ismerem, lehet, hogy nem is duzzog, hanem épp feldobja a pacskert. Mit tudom én már... csendben figyelek. Minél többet szívok magamba most, minél hamarabb átlátom a helyzetet, annál hamarabb kerülök ki a "gyámság" alól, és fogadhatom, fogadtathatom el magam teljes értékű emberként... vagy farkasként. Az mindegy is nekem, legalábbis most, hogy kezdem igazán elfogadni egy ilyen bundás vadállat létét bennem. Így, hogy nem akar úton-útfélen kinyírni, valahogy sokkal szerethetőbb a dög, lehet, hogy állandósítani kéne a depijét valahogyan...*

[...]
Amint hallom, hogy felfogta, mit mondtam, már hívom is Joanát.
- Jo! Te is látod a Holdat? - Azt hiszem, ezt se ne nagyon kellett túlragozni. - Kezdjetek el csomagolni, ha valaki furcsán viselkedik, azonnal hívjatok. - Nem vagyok én se messiás, de jobb valamit tenni, valami felé tartani, mint tétlenül várni. - És senki ne induljon el addig, amíg ilyen átkozott vörös a Hold! Ne kockáztassunk. Utána viszont egyből indulás, rendben? Ha minden jól megy, bevárlak titeket, nagyjából egy órányira vagyok tőletek északra.
[...]

//Teljes reag ITT, de a mindenkire vonatkozó rész ennyi.

Erre inkább a Tollak és Tőrök hatásának kihirdetése után reagáljatok! Aki mégis írna most, előbb, az IC időben ne lépje túl azt az intervallumot, amíg a Hold vörös!//

Megcsörrent a telefonom. Olyan gyorsan kaptam érte, hogy az asztalról is sikerült levernem. ideges voltam. Vörösbe borult a Hold. Kyle pedig nem jelentkezett, nem indultak el, szóval most is ott vannak. Féltem. Meg sem néztem a telefon kijelzőjét, amikor sikerült összekaparnom a földről - még mázli, hogy nem esett szét! Egyből vettem is fel, Darren hangja pedig egyből észhez térített.
- Vörös - persze, hogy nem kellett túlragozni, tökéletesen értettem. - Okés - bólintottam és már hálát adtam Darrennek, hogy adott valami feladatot. Hogy nem kell tétlenül ülnöm és azon aggódnom, vajon mi történik odahaza. - Ha minden jól megy? El ne mozdulj onnan, Darren! - legfeljebb csak vissza, erre, felénk. De ha megindul nekem a másik irányba... Már alapból nem értem, hogy került oda, de mivel Darrenről van szó...
Nem tétlenkedtem sokáig, miután leraktam a telefont. Egyből jeleztem a kísérőknek, hogy hozzák a rájuk bízott Kölyköket, lehetőleg minél gyorsabban, mert mondanivalóm van a számukra és ez szerintem mindenkit érdekelni fog. Akkor kezdtem bele, amikor mindenki odagyűlt és mindenki hallotta. Így egyszerűbb, mint mindenkit egyesével felkeresni és elmondani az egészet.
- Elkezdődött - böktem az ég felé, egyenest a Holdra. - Nem tudom, mindenki látja-e, de vérvörös a Hold az égen. Szóval pakolunk. DE! - léptem elébe minden kérdésnek, felpattanásnak, akárminek. - Nem hagyjuk el a tábort addig, amíg én azt nem mondom, indulunk, világos? Nem hősködünk, nem sodorjuk magunkat is veszélybe és ha bárki valami furcsát érez magán, vagy a másikon, azonnal sikít. Nem tudjuk, idáig is elér-e Alignak hatalma - nem akartam félelmet ébreszteni bennük, de azt szerettem volna, hogy felkészületlenül érje őket, ha esetleg úgy alakulnak a dolgok.
- A Kölykök végig a felügyelőikkel maradnak és nem szeretnék senkit elkószálni látni, mert annak nem lesz túl szép vége. És ez nem csak a Kölykökre vonatkozik! - siklott végig a tekintetem az idősebb farkasokon. Nem volna jó, ha bármelyikük megindulna, csak azért, mert félti az otthonlévőket. Én is rettentően aggódtam és szívem szerint már pattantam volna az autóba, hogy padlógázzal repesszek haza, de nem lehetett. Azért jöttem, hogy megvédjem a kitelepülteket, úgy is fogok hát cselekedni.
- Ha készen van a csomagotok, hozzátok őket a kocsikhoz, de ne feledjétek, együtt mozogjatok a kísérőtökkel, várjátok be egymást! Amint indulhatunk, egyből pattanunk is a kocsikba és nincs megállás hazáig. Bármi kérdés? - most volt itt az ideje, ha valakinek valami nem világos, vagy nem ért egyet, akkor ki vele. Ha nem volt és mindenki értett mindent, akkor útjára engedtem őket, hadd szedelődzködjenek, én is fogtam a rám bízott Kölyköket, a plusz egyet is, akit Darren rám hagyott és nekiláttam a pakolásnak, hogy amint kész voltunk, vihessük a kocsiba a cuccokat. Figyeltem a többiekre is, nehogy valaki megpróbáljon kibújni a dolgok alól és ha minden csomag a kocsiban volt, nem volt más hátra, mint várni. Elég nyomasztó volt egyébként, ahogyan egy kupacban ültünk/álltunk, ki az eget nézte, ki a semmibe bámult és egyszerűen csak vártunk. Tapintható volt a feszültség, ez talán még a múlt hetek bizonytalanságánál is rosszabb helyzet volt...

Nem, nem mindenki látja, amit Jo – én abszolút nem és szerintem még jó páran rajtam kívül –, de eszemben sincs megkérdőjelezni. Ugyan még sosem éltem át a vörös holdat, de hallottam róla éppen eleget ahhoz, hogy pontosan tudjam, mégis mit jelent, amit a barátom és társam mond.
- Hallottátok, mozogjunk! – állok Jo szavai mellé és rögtön Basht és Norinát kezdem el keresni a tekintetemmel. Ha megvan a két kölyök, velük együtt megyek vissza a szobákba, összemarva a saját cuccaimat is, majd újra összeszedem az Atanerk és a saját a kölyköm is, visszanavigálva őket a kocsi felé a holmijukkal együtt.
Ha időközben bárkinek bármiben segítség, hát kérés nélkül mozdultam, itt és most a gyorsaság számít, nem beszélve a fegyelmezettségről.
Amint a két kölyök mellé érek én is, Jo felé pillantok, várva, hogy jelezze, meddig vörös még a hold, csakhogy válasz helyett olyasmit látok, amire nem gondoltam volna. Joana – és vele egy időben még rengetegen – úgy esnek össze, mintha csak kötelezően és remekül összehangolt tettről lenne szó.
- Mi a fészkes... – a mondat végéig már nem érek el. Jo felé rohanok, miközben hangosan kiabálok.
- Kölykök, ha szólok futás, addig nem mozdultok! – egyelőre gőzöm sincs, hogy mi van, de mivel Jo épp az imént közölte, hogy nem tudja, idáig is elér-e Alignak hatalma, a legjobb, ha mindenre felkészülünk. A kölykök védelme az első, a többiek belátásuk szerint cselekedjenek, kihez mennek oda vagy éppen nem mennek.
- Willow! – üvöltöm el magam a nőstény után, elvégre orvos, gyógyító és szükség van rá. Azt látom, érzem, érzékelem, hogy Jo életben van, lélegzik és vert a szíve, de eszméletlen. Próbálom felébreszteni, magához téríteni, de minden kísérletem hasztalan.
Ha a gyógyító is előkerül, akkor tovább megyek, minden egyes eszméletét vesztett társamat és a kölyköket is megnézve.
Mi a fasz…?
- Kölykök, befelé, most! – mutatok a faházakra. Nem kérek, parancsolok. Nem úgy tűnik, mintha összeesett társaink megszállás alatt lennének – és remélem, hogy tényleg így is van, de talán már eltelt annyi idő, hogy hihessek is annak, amit gondolok – és ez nem az a pillanat, amikor hosszasan le lehetne állni megvitatni bármit is, plusz rangidősként feladatom is a többieket koordinálni.
Rohanó léptekkel megyek Willowhoz.
- Mi ez? Vigyük be őket, igaz? – ez a két kérdés foglalkoztat a leginkább. Ha/amennyiben gyógyítóként ő is azt látja a legjobbnak, hogy mindenki a szállásra legyen visszavíve, úgy megint megszólalok.
- Minden eszméletét vesztettet beviszünk! Legyetek óvatosak! – Jot nyalábolom fel a magam részéről és bízva abban, hogy tényleg megteszik a többiek is ezt eszméletlen társaikkal, elindulok befelé a faépületekbe.
Ahogy Jot letettem, megkeresem Edent.
- Darren nincs meg, meg tudod találni, hol van a telefonja alapján? – ha igen és, ha meg tudja mondani hol van, akkor az infót megkapva nyúlok a zsebembe a kulcsaimért, de előbb megkeresem még Willowt is.
- Elmegyek Darrené(ké)rt. Telefonon elérsz, ha bármi változás van. És hé… vigyázz magadra! – köszönök el tőle, majd rácsörgök a fiamra, már a kocsiban ülve.
- Ne aggódj, maradj Norinával. Ha bármi baj van, keresd meg Willowt és hívj azonnal! Sietek vissza. – kinyomom a hívást és folytatom az utam a megadott koordináták felé.

Spoiler:

Kushadok és parancsot teljesítek, mert ez a dolgok rendje. Felettem állnak többen is, alap dolog, hogy azt csinálom, amit mondanak, s közben magamba nyelem a gombócot a torkomból.
Néma bólintással veszem tudomásul, hogy mire szólítanak fel. Nincs helye a kérdéseknek, nincs helye a léleknek, ugyanaz a kötelességteljesítő, precíz gép leszek, mint akire olyan büszke volt akkor, ott a jeges világban, a lövöldözés után. Néma sikollyal nyúlok Ryllis aléló teste után, vérvonalam gyorsaságát víve bele a mozdulatba. A rémület felgyorsítja szívverésemet, meg se hallom, ahogy szerteszét tört az üveg, amit át akartam helyezni épp az asztalról a szemetesbe nagy pakolásunkban. Még szerencse, hogy nem a szilánkokra zuhant.
Felnyalábolom a testét, karjaimba kapom és a faház ágyára fektetem, megtámasztva fektében úgy, hogy semmi baja ne eshessen. Hálás lehetnék az égnek, hogy gyógyító vagyok, de a hála a legmellékesebb érzés, a legutolsó, ami most bennem kergetőzik.
Miközben elindulok kifelé a házból, hogy sorra vegyem a kitelepülteket, s meghallgassam az új ukázt, ujjaim megindulnak telefonom billentyűzetén. Mire elérek Horatioig és Joig, már útjára engedtem az éterbe az üzenetet. Neki. Hogy aztán a vélt nyugalom elmaradásáért átkozzam magam.
- Imádkozz, hogy élve ébredjenek fel, s ne éld át azt, amit mindannyian megéltünk tavaly. - rebegem valahol a csendes segélykérés és a haragos odaszólás közötti skálán mozogva, Én nem imádkozom, én nem hiszek. De tudom, hogy ő igen.
Szívesen ölelném meg, bújnék el karjai között egy kicsit, rettegésemet átadva neki, hadd cipelje egy részét, elbírja, idősebb, tapasztalt, s barát. De nem moccanok közelebb, nincs időm magamra, nincs időm magunkra és a vörös ellenérzéseivel, kikényszerített meghunyázkodásával sem tudok foglalkozni. Jo életfunkcióit ellenőrzöm, majd őt is felemelem - mégsem hagyhatom idekint! - és beviszem a saját házunkba. Ryllis az ágyon, Joana az én ágyamon kap helyet, s egy homlokát érintő simítás az, amely megelőzi a továbbmenésemet. Aludjatok, drágáim. Keljetek fel hamar..
- Tavaly nem volt hosszabb pár percnél, de az ébredés maga volt a pokol. Vigyük, igen. - válaszolok a kérdésre, segítek, ahol tudok, matracokat rángattatok át a faházba - hozzánk - mert bár mondhatnánk, hogy tavaly is mindegy volt nekik, nem óhajtok így állni a kérdéshez. A bútorok a falak mellé kerülnek, a matracok a földre, a testek pedig rájuk. Ryllis és Jo után Lili, Rocky, Payne, Maeve.. mindenki ugyanazt a törődést kapja, amit a többi. Amit gyógyítóként tudok tenni értük, azt megteszem, ám a hit nem az én asztalom. Alsó ajkamat véresre rágcsálva járkálok fel s alá, s akkor sem tudok megnyugodni, amikor minden velünk jött személynek a hollétéről tudok.
- Minden rendben lesz, kezünkben a helyzet. Hisz ismersz. - engedek meg magamnak egy mosolyt, mely mögé elrejtek minden lélekdarabot, mellyel rendelkezem. Míg Horatio vissza nem érkezik Darrennel és Yettával, addig próbálok úgy viselkedni, ahogy azt a hierarchia és a falkában elfoglalt helyem is megkívánja. S közben addig csörgetem a fairbanksieket, amíg valaki fel nem veszi nekem a telefont. Elvégre.. jár nekik a jelentés, s nekünk is szükségünk van arra, hogy tudjuk mi is a helyzet. Hisz nem mindenki olyan szerencsés, hogy válaszokat kapjon, hacsak nem kérek neki. Valamiképp.

[VH estéje]

*Nem mondhatnám, hogy rosszul éreztem magam itt, sőt, a végén már szinte hálás voltam a kiruccanásért. A kisebb létszám miatt számomra könnyebben kezelhető volt a tábor, mint a Farkaslak, ismerkedtem új arcokkal, a régiekkel meg azért elég fontos beszélgetéseket sikerült lebonyolítanom. Dolgozni meg itt se, ott se engednek, szóval majdhogynem mindegy, hol meresztem a seggemet... lusta ingyenélőnek és mocsok semmittevőnek bárhol érezhetem magam, a kölyköm miatti küszködésről nem is beszélve. Persze, hogy nehezen ülök meg a fenekemen, s ugrok azonnal, ahogy hívnak minket, bár még mindig kissé félrehúzódom a nagyobb csoportosulástól, hacsak Willow be nem ránt a közepébe. Mondjuk akkor nem ellenkezem, ami határozottan fejlődés tőlem, a kölyök vicsorgását meg a többség itt simán tudja kezelni, őmiattuk nem ezért aggódom.
Magamban átveszem, amit a beszélő kilétéről felcsíptem itt - nem sok, lévén a nő alig-alig szólalt meg, hozzám pláne nem, intézte a hivatalos ügyeket, vigyázott ránk vagy épp a telefonon lógott, de nem lett közünk egymáshoz ezen túl -, nevét, titulusát. Tark. Lehet, hogy ezekről el kellene kezdenem vezetni a feljegyzéseket. Két év múlva mekkorákat röhögnék visszaolvasva a saját tudatlanságomat! Követem az ujját, s értetlenül ráncolom homlokom. A hold olyan, mint mindig, ezüst karéj a felhők ölelésében, hamarost kitelik majd, de még nem teljes tányérja. Persze, ha azt mondják, vörös... én ugyan nem fogom felemelni a hangomat azért, hogy ellentmondjak. Végtére lehet, hogy csak én vagyok a kakukk, és mindenki más látja. Vajon a zsenge korom (ha-ha, nem gondoltam volna, hogy harminchoz közeledve ilyen fiatalnak kell majd számolnom magam valaha) miatt? Fene tudja. A felszólításra azért engedelmesen végigvizsgálom magam némi befelé figyeléssel, de semmi szokatlant nem tapasztalok, azon kívül, hogy a körülöttem hullámzó idegesség hatására kölyköm szokása szerint, már-már menetrendszerűen szét akarná kapni a világot is. Még jó, hogy senki nem szól hozzám, így nem kell senkire rázúdítanom a tomboló feszkóját, amit persze részben rám is átragasztott. Vagy nem is ő volt? Végigsiklik a pillantásom a többieken, de főleg Willow tekintetét keresem. Az ő aggódása megérint, hiszen hozzá erősebben kötődöm, mint itt bárkihez. Drukkolok neki, illetve a párjának. A felszólításra azonnal és zokszó nélkül sorolok be mellé (ha eddig nem is voltam ott), nem azért, mert parancsolták, hanem mert indokot ad arra, amit amúgy is megtettem volna. Ha engedi barátnőm, megfogom a kezét, tulajdon bőröm melegével igyekezvén megnyugtatni őt. Tudok eleget a helyzetről, hogy belássam, jogosak félelmeik, de nem érint olyan személyesen, hogy ne tudjak optimista maradni. Minden rendben lesz, s ezt a bizakodást szeretném megosztani vele, átragasztani rá.
Csomagolás megy, pillanatok alatt. Nagyon szét se pakoltam, amúgy sem bírom, ha káoszosak a cuccaim, így csak a mosásból száradóakat kellett - szépen összehajtogatva, mert miért ne tenném? - visszatennem a bőröndbe, meg bezacskózni a koszos pizsamát, néhány cipőt, és persze az apróságokat - fürdőszobai kellékeimet, e-olvasómat, egyebeket. Öt perc alatti szintidővel végeztem, az is csak azért lett ennyi, mert akkurátus rendben csomagoltam, s mert közben szakítok rá időt, hogy megöleljem Willowt, tulajdonképpen akarata ellenére is, ha tiltakozna. A barátnője vagyok, és vele ellentétben nekem nincs különösebb féltenivalóm Fairbanksben, hát ekképp adnék neki erőt.
Már odakint állunk, amikor átsuhan rajtam a balsejtelem, nem a holdat néztem addig sem - mit bámuljak rajta, nekem ugyanolyan, mint máskor?! -, amikor felrémlik bennem a furcsa érzés, mintha egy toll puha pihéjét érezném meg ujjaim között, s ugyanakkor fekete hollószárny rebbenne fejem felett. - Az furcsának számít, hogy...? - kezdeném eképpen kérdésem, de be nem fejezhetem. A sötétség hamarabb falja be tekintetem előtt a világot, semhogy megkapaszkodhatnék valamiben, elvágva érzéseket és gondolatokat is, ájuló testem csak Willow gyorsasága menti meg a komolyabb puffanástól.
Ezúttal nincs álom, és nincs idő sem, csak a tudatosság pislákoló szikrái. Sejtem, valami nincs rendben, de nem aggódom. Belesüppedek a puha feketeségbe, jóleső, kellemesen ölel át, ha nem is tudok megmozdulni benne, de hát miért is akarnék? A világ még szilánkjaiban sem szüremlik be gondolataim közé - már ha lennének gondolataim, hiszen azok is a mélységes mélybe hullva pihennek. Elmém felszínén tán kaparászik néhány szó - talán a jelenben, ami körülöttem hangzik el, talán a múltamban apám intései az uralom fontosságáról, talán valami egészen más -, de ingerküszöbömet nem érik el. Csend. Béke. Légzésem egyenletes, ha orvosi eszközöket kötnének rám, azok sem árulkodnának másról. Hogy mit pihenek ki? Az jó kérdés... lenne, ha tennék fel kérdéseket, de nem teszem. Lehet ide-oda hurcolni, nem reagálok sem fizikai, sem egyéb szinteken, ahogy a homlokomat simító kéz is hidegen hagy. Reflexeim működnek, nem kell attól félni, hogy megfulladok, pupillám is rendesen tágul-szűkül, ha ellenőrzik, ám a fotonok által retinámba közvetített kép hozzám nem ér el ekkor sem. Alvás. Kóma. Vegetálás. Meddig? Nem adok jelet, hogy távozni kívánnék e nyugalmi állapotból, mert nem is akarok. Semmit sem akarok.*

[egy hét elteltével]

*Nem küldök jelet, hogy közeleg ébredésem, nem is tudnék. Csupán légzésem - az addig is nyugodt, egyenletes ritmus - mélyül el még inkább, már-már sóhajokká nyújtva minden egyes taktust, ahogy nyiladozó tudatom elkezdi levetni magáról a ráterített sötétség takaróját. Farkashoz méltón előbb a szagok tolulnak orromba, jelezve, hogy nem vagyok egyedül, majd a hangok, behatárolva a jelenlévők számát és helyét. Csak ezután szerzem vissza az uralmat testem fölött annyira, hogy lassan, ólómsúlyúnak érezve pillámat, kinyissam szemem, s szembesüljek a faház mára ismerőssé vált gerendázatú plafonjával. Homlokom értetlen ráncba szalad - hogy kerülök ide? Mi történt? Hisz csak az imént még indulni akartunk, nem? Még béklyóz az iménti álom, nehezemre esik a mozgás, hát ujjaim moccantom kezdetnek, próbaképpen, majd fejem fordítom félre, hogy felmérjem valamelyest a környezetem, s szembesüljek a faház zsúfolt jellegével, a többi alvóval vagy ébredezővel. Még fáradt vagyok ahhoz, hogy különösebben ledöbbenjek ezen, vagy talán túl értetlen, magam sem tudom. A kölyökfarkas nem mutat hajlandóságot a felkelésre - orrát a mancsa alá dugva békésen szunyókál még, ami talán még meglepőbb lehetne, hiszen ennyi bundással maga körül inkább őrjöngést várnék tőle, de ezt aztán végképp nem kérdőjelezem meg, nehogy elmúljon a csoda, s még azzal is meg kelljen birkóznom. Csendben szemlélem a világot, Willowt keresem csupán a tekintettel, adjon magyarázatot - nekem, vagy másnak, mondjuk Joanának, ha ő is felébredt, mindegy, de azért szeretnék némi információhoz jutni. Hogyan is kerültem az ágyamba? És miért?*

Nem örültem annak, hogy itt vagyunk, de elfogadtam minden okot, amit Lilianne mondott, hogy jönnünk kell. A falka volt már az én családom, s még ha nem is ismertem őket teljesen attól még aggódtam értük, de legalább Darren is itt volt, meg Payne. Ez picit megnyugtatott, de láttam Lilin, hogy nem volt könnyű neki se eljönnie ide. A hallottakból tudtam, hogy miért vagyunk itt, de minél több suttogást hallottam meg akár indulás előtt, vagy után, illetve minél több aggódó pillantással kerültem szembe annál inkább nem tudtam csak úgy elsiklani a dolgok felett. Nagy vész közeledetett és a szeretteinket, a családunkat akarta bántani. Ez pedig roppant mód bosszantott. Az meg főképen, hogy nem tehetek semmit se. Újra tehetetlennek éreztem magam, s nem csak a családommal szemben, hanem a Teremtőmmel szemben is.  
Szerettem volna segíteni neki, de nem ment. Mintha képtelen lettem volna hirtelen mosolyt csalni az arcára, így nem maradt más, mint egyszerűen befészkeltem magma legtöbb esetben a házamba. Nem akartam láb alatt lenni se, s még több terhet se szerettem volna jelenteni Lilianne-nek vagy a többieknek. Én voltam szerintem jelenleg a legkisebb Tökmag, aki a legügyetlenebb is volt a bundását illetően, így ha nem ér semmilyen hatás se, akkor nem is próbálhat előtörni és nem lesz még több kalamajka. Ha pedig segíteni kellett, akkor segítettem egyből, legalább addig is lefoglaltam magam, az üres perceimben pedig újra és újra a rajzaimba menekültem, mintha nem létezne semmi se. Idővel kicsit távolabb is merészkedtem, leültem néha a földre és az erdőt fürkésztem, azt, ahova a farkasom annyiszor vágyott, meg én is, hogy feltérképezzük, de sose mondtam ki, vagy adtam jelét. Inkább csak ültem ott és szótlanul rajzoltam azt, ami láttam vagy amit látni akartam az erdőben. Néha a többieket is lerajzoltam egy-egy pillanatukban, de megmutatni azt már nem mertem, mert biztosan nem érdekelné őket. Most nem, meg nem is biztos, hogy örülnének. Végül az egyik kölyök felé, Ryllis felé igyekeztem picit nyitni és beszélgetni vele. Mindig éreztem a Teremtőm óvó pillantását, de ha nem az ő nyakán lógok, akkor legalább egy gonddal kevesebb lesz most neki. Talán azért a férfiért aggódott annyira, akivel néha láttam, de ebben magam sem voltam biztos. Én se tudtam mindent még róla, illetve még amiatt is aggódtam, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit gondolt arról, ami Darren házában kibukott. Szerettem volna már hazamenni és segíteni ott is, de fogalmam nem volt arról, hogy mikor lesz ez lehetséges.


Aztán mielőtt mehettünk volna vissza valami nagy baj történt. Lilianne egyszer csak összeesett, de szerencsére még idejében sikerült odaérnem és elkapnom, még ha emiatt a földön is kötöttünk ki, de legalább nem ütötte meg magát. Ijedten nyúltan a kezéhez, hogy érezzem a pulzusát, még ha a szívének ritmusa a fülemben is dalolt. Nem értettem, hogy mi történt. Próbáltam felébreszteni, miközben gyengéden simítottam végig az arcán. – Kérlek, kérlek ébredj fel! – szólaltam meg könyörögve, de nem mozdult. Ijedten futottam ki percekkel később, míg Willowba nem botlottam, hogy segítséget kérjek tőle. Végül ő fektette le az egyik ágyra, a többiek közé. Sokan feküdtek ott és emiatt még inkább aggódtam. Ha kellett segítség, akkor segítettem, de a legtöbb időmet az angyali teremtés mellett töltöttem el. A kezét fogtam, őt figyeltem minden idegszálammal és még a farkasom is ott volt minden egyes percben. Várt és várt, hogy újra megpillantsa a Teremtőjét, de az nem jött el hosszúideig. Néha könnyek folytak végig arcomon, de némán, miközben a fejem ott pihent az ágyon. Alig-alig mozdultam el. Már több napja volt mozdulatlan, amikor is egyik zuhanyzás közben valami történt. Éreztem, ahogyan a sós könnyeim arcomon végig folynak ismét, szinte már fohászkodtam, hogy térjenek magukhoz, hogy jól legyen és semmi baja ne essen, amikor is a következő pillanatban a tükörbe pillantottam és egy újabb tincs tűnt el a hajamból. Nem tudom, hogy miért tettem, de hirtelen úgy éreztem, hogy a hosszú loknik zavarnak és szép lassan el is tűntek, ha ollót találtam, akkor az által, ha kést, akkor azzal nyirbáltam rövidebbre a hajamat. Nem mondom, hogy szép lett, mintha fodrász csinálta volna, de nem érdekelt. Sose éreztem még ilyet, mint azokban a percekben és nem értettem, hogy miért teszem ezt, de nem is érdekelt. Sietve bújtam bele a ruhámba, hogy utána ismét Lilihez fészkelhessem magam, s el se mozdultam mellőle, amíg magához nem tért. Valószínűleg a több napos virrasztás következtében még be is aludtam ott,, de nem ismertem igazán se Willowot, se Horatiot, így inkább maradtam az a személy mellett, akiben mindig is megbíztam minden kétely nélkül.

[04. 25. - Ébredésünk és egyben a hazautazás napja]

Idegen falak, idegen ágy, egyedül a mellettem fekvő energiái ismerősek csupán, s hirtelen riadalmamban ezekbe kapaszkodom - meg ténylegesen is Darren vállába "marva" tolom fel magam ülő helyzetbe. Miért érzem úgy, hogy meg tudnék enni egy egész szarvast egymagam? Egyáltalán hol vagyunk?
Szelíden pillantok a mellettem fekvő Darrenre, lassan mozdul, ébred ő is, ahogy érzékelem. Szemmel láthatóan semmi baja, hát megengedem magamnak azt a luxust, hogy körbe tekintsek a térben, amin Payne-nel meg egy másik kis nősténnyel osztozunk.
Wasilla. - Ugrik be nekem, bár nagyon nem tiszta, hogyan is kerültünk ide, hiszen rohadtul nem ez volt az útirány, s ami lett volna, azt se értük el. Nekik kellett volna utánunk jönniük és tovább haladniuk, nem? Akkor mégis... mi a fene történt?!

A bennem forrongó kérdésekre Willow válaszai sem hoztak megnyugvást, mert egy hét rettentő sok idő. Mégsem idegeskedtem túl a dolgot, Darrennel megegyeztünk, pár napon belül utánuk megyek én magam is, ha rendeztem soraimat Anchorage terén. Nem voltam a falka tagja, nem szerettem volna feleslegesen láb alatt lenni, s habár segítségem nem volna kérdéses, miután nem hagytak az útszélen kiszáradni, Darren amondó volt, hogy hazafelé vegyem innét előbb az irányt. Addig sem kell miattam idegeskednie, van más, akiért megteheti - s akiért megteszem én magam is.
Nem véletlen hát, hogy szét kell szakadjak belül, ami az útirányt illeti. Mennék velük, rohannék felé, hogy jól van-e, míg eszemmel tudom és felfogom: jobb, ha a "szabadok városa" felé tolom el a bringámat. Motort, hogy pontos legyek, azt sikerült elkötni ugyanis óvatlan gazdájától. Ám még mielőtt távoznék, akad itt egy apróság (a Darrentől lopott, cseppet sem szemérmes elköszönő-csókot kivéve), amit úgy érzem, meg kell tegyek...

A kocsiknál van, már a hazaútra készülődik a hím, mégis megállítom egy finom mozdulattal, ahogy tenyerem a vállára kerül.
- Willow mondta, hogy te hoztál vissza minket. - Tekintek arcába. Nem ismerjük egymást és ki nem állhatom, ha valaki ennek az ellenkezőjét adná elő. Nem ismer. Nem ért meg. Nem is fog érteni soha talán, sem azt, mi kettőnk között van Darrennel. De ez nem baj. - Más se értheti, sokszor még mi magunk sem vágjuk a dolgot. De ez nem jelenti azt, hogy ne ismerném el, hogy ne lennék hálás neki.
- Tudom, hogy nem értem tetted, hanem Darrenért, de attól még köszönöm, Horatio. - Kezet nem nyújtok ugyan, de aprót biccentek felé, s elhagyja ajkaim egy komolyan gondolt megjegyzés:
- Jövök neked egyel. - Van az életnek egy hülye humora, hogy pont ő az, akinek "tartozok". De ebben a pillanatban ezt cseppet sem bánom, még valami apró, fintorgós kis mosolyt is küldök felé, ahogy búcsúzom.
- Vigyázzatok magatokra hazafelé! - Köszönök el tőle, majd a többiektől is...

[04. 25. - Ébredésünk és egyben a hazautazás napja]

Voltam már ütős, durva bulikon, amik után nem sok mindenre emlékeztem, de valamennyire azért igen. Olyan viszont még sose fordult elő, hogy a semmitől, a semmi középén paff kidőljek. Foghatnám arra, hogy ilyen eszméletlen nejem van, de szó szerint venni ezt kicsit túlzás lenne.
Éreztem őt, Payne-t, Danát... tuti nem nyomtunk négyest. Fix. A faház illata, mások morajló energiái, apró nyom mind, amikből csak arra tudtam következtetni ébrenlét és álom határán, hogy Wasillában voltunk. De miért? És mennyi idő telt el?
Yetta mocorgott mellettem, mint valami izgága sajtkukac, ám ahelyett, hogy lustán ráfordultam volna, kipattantam az ágyból, gyors csókot nyomtam szájára és már mentem is felmérni a helyzetet, mintha égetné a munka talpam.

A sok álomszuszék közt vére találtam valakit - Horatiót -, aki felelni is tudott a "mi történt" kérdésemre.
- Várjál csak, mondd még egyszer, kik ájultunk be? - piszok hosszú volt a lista, de az újbóli elismétlése sem vitt közelebb a válaszhoz. Egy darabig azt hittem, hogy csak azokat érte el ez, akik tavaly a Vörös Hold áldozataivá váltak - ám akkor a saját párom egyből kakukktojás. Nem értettem, hogy mi miatt pont mi dőltünk ki, és ők például miért maradtak ki a "szórásból".
- Kösz, Hora - veregettem vállon, majd meghallgattam az otthoni helyzetről. Nehéz volt megállni, hogy ne kezdjem el faggatni a városban élő erősebb kóborokról, hogy tud-e róluk bármit, de megálltam. Távolabb vonulva megnéztem a mobilom, legalább egy "élek" SMS-ben reménykedve, de semmi.
Az eredménytelenségnek egy ártatlan kerti szék látta kárát - első felindulásból felkaptam és földhöz vágtam. Némileg értetlenül álltam saját tettem fölött, nagyon ritkán szoktam így levezetni a feszültségem és akkor is ennél sokkal több szokott felgyűlni bennem. Vagy ez is akkora volt, csak annyi felé figyeltem már, hogy nem tudatosult bennem?

Örültem az indulásnak, kifejezetten türelmetlenül sürgettem azt. Tempó-tempó, otthon akarok már lenni. Min ulvinnét inkább lebeszéltem. nem tudom, mekkora is valójában az a felfordulás, ami északon lehet, és az egy dolog, hogy a biztos veszélybe magammal viszem, mert legalább azt ismerem. De erről a helyzetről csak elbeszélt infóim voltak, ilyesmibe meg inkább nem vinném.
Homlokomat pár pillanatig az övének döntve köszöntem meg némán, hogy megállított, hogy azt követően arcpirító búcsúcsókot váltsunk, amit pofátlan módon élveztem, ha megéreztem magunkon valaki tekintetét, még felé is pillantottam. Megígértem neki, hogy amint megtudok róla valami biztosat, értesítem, majd fél szemmel nyomon kísértem, ahogy Horatióhoz lépett és halvány mosoly jelent meg a képemen.
- Panya! - kurjantottam kissé még mindig kómásnak tűnő lányomnak. - Remélem a... zöldséget is eltetted! - A füvet. Aminek a maradékát nyilvánvalóan kizárólag orvosi célzattal fogom, fogjuk majd elszívni.
Körbenéztem, hogy mindenki megvolt-e, aztán indulhattunk.

Tartoztam valakinek egy névvel, másnak az ígéretem betartásával, más nekem tartozott... Otthon akartam lenni végre mindezen kis nyűgök, bajok és fejfájásokozók között.