but I've come to far to go back now, I'm looking for freedom
[Idő: 2016.04.18., este]
- Velem jössz? Teljesen felesleges kérdés volt, sokkal inkább gesztus értékű, mint valódi érdeklődés, hiszen tudtam a választ. Annak ellenére sem volt kétségem, hogy a felvázolt "tervem", szándékaim aligha nyerték el a tetszését. Jött volna velem bárhova, szívesen, nagyon jól tudom - kivéve oda, arra az átokverte helyre. Telefonon kellett volna puszta közlést tennem, nem pedig érte jönnöm, védenem és minden erőmmel távol tartanom, ám mindazon belső háborgás után, ami bennem dúlt, álszentség lett volna.
Este volt már, könnyebb volt így kiszökni Yettára hivatkozva: őt látogatom, lehet maradok. Látogatta a kempinget, volt már, hogy én ugrottam le hozzá, nem volt ebben semmi új, semmi gyanús. Danát és Payne-t elosztottam Horatio és Joana között, ez volt az egyetlen új. Nem tudtam, mit mondhatnék még a lányomnak, így egyszerűen csak elköszöntem tőle, bocsánatot kérve, amiért valójában cseppet sem vagyok jobb Ryannél, csak másabb. Volt valami... nem helyes ebben az egészben, de hogy most már ne agyaljak ezen egy visszakozást megkockáztatva, bekapcsoltam a rádiót. Nem voltam túl beszélgetős kedvemben, feszültség lappangott bennem, kellemetlen motoszkálás, annak ellenére is, hogy Yetta ott ült mellettem. Energiáink megszokott ritmusban elegyedtek egymással, farkasom elégedetten sütkérezett a nőstény társaságában, örülve annak, hogy nem álltam elő semmiféle lovagias maszlaggal, amivel marasztaltam volna otthona biztonságában. Akkor se lélegeztem fel, amikor Anchorage-ből jövet elkerültük Wasillát minden gond nélkül, s tudatosult bennem, hogy már csak négy óra választ el... valamitől. Akkor se tudtam volna megnevezni, ha akarom, így nem is erőlködtem, csak fogtam a párom kezét, miközben a másikkal a kormányt szorítottam. Kissé talán görcsös volt mindkettő.
A hozzászólást Darren Northlake összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 19, 2016 4:49 pm-kor.
Velem jössz? Teljesen felesleges lett volna bármit is felelnem a kérdésre, mert tudtam, éreztem rajta, nincs érv, mi távol tarthatná attól az átkos helytől. Ezúttal nincs. - S ha mégis akadna, akkor csak annyi jött ajkaimba, mikor felbukkant az ajtómban, hogy hozom a kabátomat.
A kilométerkövek csak úgy szaladtak mellettünk a kocsi világításának fehér fényében és nekem halvány fogalmam sem volt, mi felé száguldunk egészen pontosan. A miért nem volt kérdés, mégis önnön nyugtalanságom szilánkjai szennyezték farkasom nyugodt-megnyugtató energiáit magam körül. Mint valami dinamit, miről nem tudod, mely mozdulatnál robban - ahhoz voltam hasonlatos. Kezem a kezében pihen, noha egy ideje már inkább zavaró az ideges simítás, mit hüvelyujja rajzol kézfejemre, semmint kellemes. El is húzom kezemet, de csak annyira, hogy kinyomjam a rádióban aranyéletről éneklőt. - Ez egy hülye ötlet. - Dőlök vissza az ülés kényelmébe, s ha engedi, ujjainkat fűzve össze kulcsolom kezem az ő kezébe.
Kinyomta a rádiót, ezzel pedig ránk zuhant a csönd. Bumm. Reméltem, hogy ezzel együtt elkezd fecsegni, vagy nekiáll meggyőzni... akármit, csak beszéljen, mert annak ellenére, hogy épp nem voltam a legjobb beszélgetőpartner, nem bírtam a némaságot. Fullasztó volt még úgy is, hogy köztünk minden oké. De tőle is csak négy szóra futotta, miután visszakaptam a kezét. Ha így folytatom, ledörzsölöm a bőrt róla egy foltban. Szemem sarkából sandítottam rá, ám egyelőre nem szólaltam meg, csak az alant suhanó aszfaltot bambultam pár másodpercig. - Miért? A vicc az, hogy magamtól is fel tudtam volna sorolni kismillió okot. Magán okot, falka okot, ilyen okot, olyan okot. Mégsem húzódtam le. Húzott magához kérlelhetlennek tűnőn, minden józan észt és érvet meghazudtolón, vakon. Ésszerű volt eljönni, biztonságban lenni, mégsem tűnt helyesnek. Helyesnek tűnt szökni, vissza föl, északra, mégsem éreztem teljesen jónak. Úgyhogy rábíztam magam az útra, a páromra, lesz, ami lesz alapon. Két lehetőségem volt: vagy Wasillában maradok, vagy elindulok, felrúgva mindent. Tudnom kellett, mi a harmadik, amit eddig nem láttam meg, amit ki kellett választanom, vagy ami megtalál. Mondanám Yettának, hogy tényleg nem muszáj jönnie az őrületbe, ám ismerem, egy ilyen kérdés szinte vérig sértené, de hogy minimum zabos lenne, az tuti.
Vele ellentétben áldom a csendet, rám nem nehezedik súlya, sokkal inkább tele van rejtett neszekkel, zajjal, mely segít kissé összeszednem eddig irányába ki nem mondott gondolataimat. - Miért ne lenne az? - Fordulok kissé felé fejemmel, pillantásom arcélén, vonásain időznek be nem telve velük, mégis a csodálat és őszinte imádat mellett nem kevés komolysággal, érdeklődéssel fürkészve a kedvest. - Ne vedd sértésnek, de senki nem akarja, hogy ott legyél! - Ingatom meg kissé fejemet lemondóan. Sem Payne, sem Tria, sem a családtagjai, de le merem fogadni Lucas sem véletlenül bízta rá ezt a kitelepülős bulit. És ha már ez feljött...! - Mellesleg csapnivaló testőr lennél, tekintve, hogy épp most hagyod hátra a rád bízott feladatot. Azokat, akikre vigyáznod kellene egy feletted álló utasítására... - A falka mindig és mindenkor vizsgáztat; bele sem gondolna az ember ebbe, de tényleg így van. Sok múlhat egy rossz embernek elejtett félmondaton, azzal, ha rosszkor vagy, rossz helyen és időben. Én már csak tudom! Viccen kívül, eszem ágában sem volt érzelgősre, terjengősre venni a témát, inkább annak nyers valóját igyekeztem Darren felé fordítani. A mögötte meghúzódó finom aggódást, törődést így sem tagadhattam volna le, azt hiszem. Ha nem szavaim tónusa, energiáim biztosan elárultak volna. - Mi a terved egyáltalán? Beveretsz a városba, hogy bocs, meggondoltam magam, itt maradnék mégis?
Fáradtan, némileg elkínzottan nevettem kurtán arra, hogy senkinek sem akarja, hogy ott legyek. Hát ezen nem volt mit vitatni, tényleg senkit se tudtam mondani. Következő szavaira elhúztam a szám. - Technikailag elvégeztem a feladatom. Kimenekítés, biztonságba helyezés, biztonságról gondoskodás... - Mindezt úgy, hogy közben szívem szerint inkább bevettem volna magam farkas alakban abba az átkozott kúriába. Ott lett volna a helyem. A felettem álló utasítása, édes Tupilek, annyi minden és mindenki áll felettem - többek közt az előbb említett -, és igazából ha köcsög akarnék lenni, akkor aktuális, hirtelen felindulásból támadt döntéseimet simán foghatnám valamelyikre. A Jégviharra, mert azt mondta, legyek a leszármazottja mellett. Tupilekre, akinek ígértem, hogy maradok, Eskára, hogy nem okozok csalódást a Szabadnak, Triára, hogy az ő vére vagyok, teszek, amit akarok... Túl sok egérutam volt, ezekben tobzódva pedig elkap a vágy, hogy mindegyiket kihasználjam. - Valami ilyesmi - vontam vállat, majd ránéztem. - Mit szeretnél, mit tegyek most? Nem volt számon kérő a hangom, se sürgető, egy részem tudta, mit csinál, a másik sodródott, a farkasom ugrásra készen állt, de hogy mire? Nyugtalanul, jeges tüskék módjára szúrtak energiái.
- Ez utóbbi a biztonságos hazatértig szólt szerintem... - Jegyzem meg csendesen, mintegy totál mellékes, lapszéli jegyzetként. Mondd meg egy Szabadnak, mit tegyen és totál az ellenkezője felé fog futni! Különben is hogy jövök én ahhoz, hogy falka témában bárkinek tippet adjak errefelé, hogyan is működnek a dolgok, nem igaz? Örüljek a kis amnesztia-lapomnak és fogjam be szépen az anyósülésen. Sóhajjal tekintek le összefonódó kezeinkre, ha nem a kocsiban ülnénk, nekidőlnék finoman, törleszkedve, így azonban csak lemondóan vonok vállat kissé visszakérdezésére. - Mióta számít, hogy én mit szeretnék? - Szélesedik azért apró, komolytalan "hiszem is, meg nem is"-mosoly képemre, ahogy oldalt sandítok felé. - Szeretném, ha beutaznád velem a világot. Szeretném, ha segítenél kitalálni, mégis milyen vállalkozásba lenne érdemes fognom Anchorageban, meg hasonló unalmasan házaspáros dolgok! Szeretném veled megélni minden egyes percét a közös életünknek, bármennyire is szentimentálisan hangozzék ez, de úgy nem egyszerű, ha ... tele vagy lezáratlan ügyekkel. - Súgom a végét szinte, s bármennyire igyekszem nem mutatni, most mégis érezni felőlem azt a bizonyos keserű ízt, hogy én vagyok "a másik". Sosem az első, még ha mindez nem is verseny. Addig nem lehet száz százalékosan az enyém, míg harcol - önmagával, a falkával, a falkáért, a múlt árnyaival... Márpedig önző picsa módjára ez az egy, amit szeretnék: Őt. - Ha úgy érzed, visszamenni a városba közelebb visz hozzá, hogy lezárd őket, akkor taposs bele. De ha gátat szab nekik, ha annyira kell az a testőri cím... akkor inkább húzódj félre a város határánál. - Ajkaimon ott ül a szó: kérlek - de mégsem vagyok képes kibökni, ennél is önzőbbnek lenni egy döntésben, mely talán nem is rám tartozik szerinte.
Vetek rá egy nem feltétlen romantikus-vágyakozó pillantást és visszanyelem, ami kikívánkozott. Nem fogok vele azon vitázni, ami már lefutott kör és csak azért, mert újra és újra megcsócsáljuk, nem lesz jobb. Sőt! Mondanám, hogy elég régóta számít, de jobban, őszintén belegondolva, ez hazugság lenne. Az számított, az érdekelt, hogy biztonságban legyen, innen távol. Nem az, hogy ő mit szeretett volna, különben el se megy valószínűleg. Némileg ellazulok, amikor beszélni kezd, ha tehetném lehunynám a szemem, hogy minden pontosan jelenjen meg lelki szemeim előtt. Közben a kocsi észrevétlen vett lassabb, kényelmesen kocsikázós tempót, ujjaim pedig lazábban markolták a kormányt. Hosszú táv. Életem egy-két időszakát leszámítva ebben gondolkodtam, mert úgy tisztább volt. Most... most talán egy hosszú távút készültem felrúgni a pillanat szülte késztetés, vágy miatt - akkor is, h a hosszú távú terveim, céljaim általában sok kis ilyenből születtek. Még közelebb voltunk Wasillához, mint Fairbankshez. Jóval, ami azt illeti. Pont azon a határmezsgyén, ahol volt még választás. De ott van ő is. Ott fönt, messze és én ebből a távolságból semmit sem tudok tenni érte. Igaz megölni se. ...akkor inkább húzódj félre... ~ Kérlek... Úgy tapostam a fékbe, mintha valami hirtelen kiugrott volna elénk, az egyetlen mázli az volt, hogy már amúgy se mentem olyan gyorsan, de úgy is majdnem megfejeltem a kormányt. Hogy Yettának sikerült-e smárolnia a kesztyűtartóval, azt nem tudom, remélem nem. Megnézni viszont nem tudtam, mert azon kívül, hogy levegő után kapkodjak és csak meredjek előre, hirtelen nem sok mindenre voltam képes. Utána is mindössze annyira, hogy kinyissam a kocsi ajtaját. Majdnem nagyobb lendülettel "menekültem", mint amikor az épp-nem-vagyunk-együtt fázisban kiabálóra veszekedtünk magunkat ugyanebben az autóban, hogy aztán kivágódjak inkább. Most viszont nem voltam dühös. Megtettem pár lépést, a nem olyan távoli pihenőhelyre siklott a pillantásom, ám már kaptam is tovább, hogy körbefordulva keressem az éjszakában azt, ami úgyse lehetett ott. Aki úgyse lehetett itt. De az ő hangja volt, egészen biztos, mintha Yetta mondatát fűzte volna tovább, fejezte volna be. Tétova céltalansággal tettem még pár lépést, előre, jobbra, megint előre... Visszanéztem, még mindig elkerekedett, értetlenkedő szemmel. Kérdeztem volna, hogy ő hallotta-e, de tudtam a választ. Meg akartam szólalni, kérni, hogy húzódjon le ő, mert én képtelen vagyok volán mögé ülni, jelenleg örültem, hogy elég levegőt kaptam. Enyhe részegséggel támolyogtam még odébb, majd egyszer csak, minden előjel vagy átmenet nélkül lerogytam a földre. Előbb térdelés, majd törökülés. A térdeimre könyököltem fejem lehorgasztottam, s azt kívántam, bár hagyna el minden gondolat pár évre. Fel nem fogott mozdulattal vettem elő dzsekim zsebéből a mobilom, őszintén nem értve, hogy voltam képes sms-t írni. Muszáj volt. Megálltam. Ne aggódj, min datter. - Min ulvinne - mondtam nem túl hangosan, ha ő is kiszállt a kocsiból, vagy azért, mert arrébb állt, vagy mert ő is otthagyta a francba, nem érdekelt -, köszönöm. Neked és neki. Felemeltem a fejem, tekintetem a Holdat kereste. Okkersárga szemem ezüst színre vágyott, ám csak vérvöröset lelt helyette. Szóval tényleg mindegy már... A kötelességemet kellett volna tennem, egyből, habozás és gondolkodás nélkül, mégis hagytam, hogy egy percre hosszú, elnyújtott vonyítás hagyja el szám. Érezzük a veszélyt és félünk, féltünk. Dühösek vagyunk, mert elküldött, mikor ő maradt és semmi más nem jutott nekünk, csak a magunk két szavas kérése, gyermeki dactól fűtött parancsa: éld túl. Vonyítunk, a farkasom és én, miközben kénytelenek vagyunk a mélybe száműzni annak lehetőségét, hogy felé, hozzá legközelebb talán csak gyászunkban szólhatunk. Nem mondom, hogy sose kértem semmire, mert biztos volt már, csak elfeledtem, de akkor is... ennyi jár. Azok után hogy miket volt képes elhallgatni és ki tudja, mi minden van még. Hangom elhaltával Lucast hívtam. Nem vette fel. Ha Yetta mellettem volt, muszáj volt megfognom a kezét, szükségem volt erre. Megint Lucast próbáltam, de semmi, és a Holdat nézve... bassza meg, mondd, hogy nem... Megpróbáltam a húgát, de ugyanakkor sikerrel jártam, mit vele, és ezek után komolyan kezdtem ideges lenni. Misha következett a sorban, mint hotellakó és Lucas kollégája. Őt legalább el lehetett érni! - A Hold vörös és Lucas kurvára nem veszi fel a telefont - mondtam minden köszönés nélkül, mert most nem volt helye időhúzásnak. Azt hiszem, nem fogja feltételezni, hogy valami sértett egó késztetett arra, hogy elpanaszoljam: Lucas nem fogadja a hívásomat. Ez nem vicc, bár az volna! Amint hallom, hogy felfogta, mit mondtam, már hívom is Joanát. - Jo! Te is látod a Holdat? - Azt hiszem, ezt se ne nagyon kellett túlragozni. - Kezdjetek el csomagolni, ha valaki furcsán viselkedik, azonnal hívjatok. - Nem vagyok én se messiás, de jobb valamit tenni, valami felé tartani, mint tétlenül várni. - És senki ne induljon el addig, amíg ilyen átkozott vörös a Hold! Ne kockáztassunk. Utána viszont egyből indulás, rendben? Ha minden jól megy, bevárlak titeket, nagyjából egy órányira vagyok tőletek északra. Miután letettem, Yettához fordultam. Szerettem volna valamit mondani, de neki csak a kezem finom, mégis határozottan érezhető remegése jutott.
Satufékkel áll meg a kocsi velünk, egészségtelen, fájó hangot hallatva, hogy csak arra marad időm, kezeimet előre nyújtva támasszam meg magam a műszerfalban kapaszkodva meg, mielőtt képem törölném magam vele. Némileg értetlenül fordultam Darren - pontosabban hűlt helye után. Mindig így kezdődik. Előbb az ajtócsapkodás, aztán a futás... néha kiabálással, egymás torkának eséssel tarkítva. Ezúttal kivehetetlen szitokszó, mi elhagyja ajkaimat, s kikapcsolva biztonsági övemet mászok át az ő oldalára, felkészülve arra az eshetőségre is, hogy esetleg alakot váltva ered futásnak a kedves. Rohadt ciki lenne, ha kivágódna elém és elütném, ami azt illeti... de kocsival több esélyem lenne elébe vágnom, mintha utána iramodnék, kivágódva a járműből én magam is. Ám nem fut semerre, vállaim pedig megereszkednek kissé, ahogy elnézem alakját a kormányszorongatás közepette. Pillantása kérdő-kérő, az enyém értetlen kissé, de mégis tolatásba vágom a kocsit, hogy befaroljak mellé az útszéli pihenőhöz. Az igazság az, hogy nem terveztem kiszállni. Neki tér kell és idő, én legalábbis e kettőnek örülnék igazán a helyében, hát a fránya magnó felé nyúlok, mert ezúttal engem zavar a csend. Hanem ahogy a földre rogyást elcsípem szemem sarkából, már pattanok is ki, nincs mese, utánam hangos csattanással vágódik be szerencsétlen autó ajtaja. - Basszus Darren, jól vagy? - Fakadok ki, őszinte aggódással lépdelve közelebb. Szavai nem oldanak homlokom finom ráncain, de az, hogy hozzám szól és szemmel láthatóan önmaga, megnyugtat. Nem kissé. S kitart mindez azon fél másodpercig, hogy hozzá lépnék, de ő már nem lát mást, csak a vöröset az égen. A vöröset, mi számomra rejtek, titok - amitől úgy óvott és most mégis felé rohant volna velem az oldalán. Szóra nyílik ajkam, de amit mondanék, arra nincs is talán megfelelő kifejezés. Pillantásom, s energiáim riadttá válnak, mert egyszerűen nem jövök rá, hol a hiba, mit néztem be, mily jel felett siklottam el...?! Kezem után kap, én pedig bármennyire is szeretnék megnyugvást lelni eme mozdulatban, megriaszt az egész, eszelős viselkedése, ezt pedig képtelen vagyok rejteni előle - nem csak energiáimban, de mozdulatomban is, ahogy finoman összerándulnak izmaim, ahogy tenyere az enyém után kap és rámar. - Dé... - suttogom, s nem hallom a telefon túlsó felén Mishát, s kikapnám kezéből a készüléket, mikor újfent tárcsáz, de nem érem el, hát kivárom, hogy leadja az ukázt Joanának is. Ha tudnám, ha nem lennék vak arra, mit az ő tekintete lát, büszkeség töltene el talán, elégedett mosollyal tekintenék le rá, hogy lám... mégiscsak bele tudna préselődni abba a testőr-szerepbe, akármennyire is távol álljon tőle a rang. De ehelyett csupán riadt, őszintén döbbent és némi félsszel keveredő tekintettel találja magát szemközt, ahogy rám pillant fel. - Nem is vörös a hold... - Botor módon, lassú mozdulattal rogyok le mellé szavaim közepette, egyszerűen lehuppanva a porba, s húzom magamhoz, ölelem hátulról, mint alvósmackót szokás, bújva. Félek. Ugye te vagy az? Ugye idáig nem ér el annak az átkozottnak a hatalma? Ugye tényleg itt maradsz és megvárod őket...?
Olyan, mintha hirtelen nem találnám a helyem. Nem itt, hanem egyáltalán a világban. Mint a feltámadás után, ez pedig hirtelen, egy pillanatra megrémít. Végtelenül apró porszemnem érzem magam a nagy egészhez képest, aminek már Ő is a része, a felismerés pedig akkora erővel csap arcon, amekkorával lefékeztem. Némán, ijedten fohászkodom, miközben a mostaniért hálás voltam - ne gyere többet, ne kísérts, könyörgöm, ne... Elhagyja az erő a lábam, nem teszek ellene, csak megadom magam a gravitációnak és térdre rogyok. Az ajtócsattanás visszhangzónak tűnik, miközben mintha továbbra is saját burkomban léteznék. Hallom a hangját, értem, mit mond, ez pedig visszazökkent a valóságba, képes leszek némileg koncentrálni, megszólalni, akkor is, ha hangom messziről szól. Jól vagyok, míg a Hold vöröse újabb riadalmat nem csal szívembe, hogy aztán ehhez mérten zuhanjak a következő állapotba. Már nem próbáltam követni, csak sodródtam, jöjjön az északi fenevad, vesszen a semmibe fohászunk, tárt karokkal fogadjuk az Érthetetlent, hogy miután adóztunk neki, szinte öntudatlanul jöjjön a kötelesség. Csapongó hullámzás,a mi mégsem lép ki a medréből, a szétesettség ellenére is van valami rendszer, valami, ami egyben tart... Te vagy az, min ulvinne? Miközben a telefonba beszélek, érzem, ahogy összerándul, megfeszül markomban. Rá nézek. Ne fuss el tőlem, ne most... Újabb hívás, hosszabb, részletezőbb, mint az előbbi, ám ennek is hamar vége szakad. Nem tartom fel Jo-t, cselekedjen mielőbb. Tekintetem visszasiklik Yettára, pillantása ijedt, amit elsőre a Holdnak tulajdonítok, ám hamar kiderül, hogy tévesen. Hirtelen megdermedek, ahogy megszólal, átfut rajtam, hogy talán megőrültem és az szülte a hangot is fejemben, az mázolta el a Hold képét. De Joana nem tiltakozott, Misha nem hülyézett le. Pár percig nem értem, mi az, ami megakadályoz minket abban, hogy ugyanazt lássuk. Ösztönösen nyúlok ölelő karjaihoz, simogatva őt, miközben félelme hullámokban ér el. Nekem gyomoridegem van és reszketek. - Te nem látod annak - kérdés akart lenni, mégsem akként hagyta el számat. Pár másodpercre lehunytam szemem, majd folytattam a vöröslő korong bámulását, mintha ezzel kipukkaszthatnám, eltüntethetném. - Téged még nem szállt meg, egyszer sem. Rád még nem támadt, amikor más testébe bújt. Vagy az álombéli választásunk az oka - fordítottam felé fejem. Azt hiszem, még sose láttam ilyesfajta félelmet, féltést a szemében, amikor rémálomból ébredt, az is másmilyen volt, űzött, vad, kétségbeesett. Ez szorongó, aggódó. - Nem megyünk közelebb - szorítottam meg finoman a kezét, miközben hűvös energiáim finoman vegyültek övéi közé. - Érzel bármi furcsát vagy szokatlant? - kérdeztem komolyan, némileg óvatosan. Ha elér eddig, ha elkap minket és egymás ellen fordít, fogalmam sincs, mi tehetnék. Mondd, hogy jól vagy, mondd, hogy tényleg te vagy, ahogy energiáid sugallják, mondd, hogy nem válsz ellenségemmé a pillanat tört része alatt!
Nagyot nyelek, riadt tekintetem képtelen vagyok levenni róla. Mintha képes lennék egyetlen pillantással lelket önteni belé, eloszlatni a vállát nyomó terhez, hogy ne kevesebb, de legalább egyenletesebb legyen. Édessé tenni a keserűt. Leküzdeni minden démont, mi őt környékezi. Megijeszt mégis, mit válaszul kapok, összerezzenek, elhúznám karom, de nem enged, én pedig mélyen, bundás ösztönlény voltomban rettentő hálás vagyok ezért. Kellek neki, miként nekem is szükségem van rá ebben a rohanásban, s mindez a kötelék jóval több a nemrégiben elrebegett esküszónál, a kölcsönösen viselt ezüst karikáknál... Egyszerűen eltéphetetlen. Lerogyok mellé, ebbe a mozdulatba rejtve azt a finom, kétségbeesett remegést, mi érzem elér, s nem ereszt egykönnyen. Széles vállai után nyúlok birtokló finomsággal, közelségét vágyom, illata megnyugtat talán. - Ebben bízom legalábbis. - Nem... - suttogom magam elé, s valahol gyerekes csalódottságot érzek, elégedetlenséget emiatt, pedig tudom, hogy baromság ez végett tépnem a számat, hisz azt jelenti, nem ért el az ártó démon. Darren képes volt megvédeni tőle - vagy legalábbis távol tartani tőle, mióta csak ismer. - Lehet... Szeretlek. - Hadarom ráhagyva az álom-dolgot is, hozzáfűzve a bizonyosságot tevő szócskát, mert csak. Kikívánkozik. Ő amúgy jobban hisz az ilyenekben, engem sosem érdekelt igazán, míg nem ismertem meg jobban a kedvest, még csak barátkozom az egész témával úgy igazán. Lehet, olykor át kellene hívnom egy kávéra Lilit? Bár mi sosem voltunk egy kategória, hogy pont most kezdjünk el barátnősdit játszani. Felém tekint, érzem, nekem pedig ösztönösen rebbennek pilláim, ahogy irányába fordulva arcára tekintek. Szavai szépen lassan csorognak elmémbe, jelzőfényként oszlatva el a kételyt, s félelmet. - Köszönöm. - Hunyom le szemeimet egy pillanatra, s fejemet ingatva tekintek ismét rá. - Én... - Nem érzek. Mondanám, de befejezetlen marad a mondat, mert szinte vele szinkronban dőlök a poros földre, karjai közt zuhanva álomtalan álomba.
Még szép, hogy nem eresztem, az egyetlen biztos pont, bolond lennék elengedni, mind fizikai, mind egyéb értelemben. Lehet, hogy béna támogató feleségnek titulálta magát legutóbb, ám valójában igenis itt van, amikor a legnagyobb szükségem van rá. Mert ő élő, hús-vér, s most erre is szükségem van, talán nem is sejti, mennyire. Nem látja, amit én. Kissé olyan ettől, mintha két külön világban léteznénk, de innen nézve cseppet se bánom. Van, amikor jobb a tudatlanság, jobb, ha vak vagy valamire. Legyen így, legyünk ilyenek, te a Toll, én a Tőr, te ne láss minden rosszat, elég, ha én látom és tudom, így is tudsz segíteni, sőt, talán így még jobban. - Én is téged, min ulvinne - dőlök kissé neki. Erős leszek érted, értünk, a jövőért, amit álmodtál, bármennyi is jusson belőle azért, mert a Szabad megkedvelt. Nem hagyom, hogy ez határozzon meg. Érzem megnyugvását, amit ígéretem vált ki. Ez nem olyan ígéret, mint anno a zuhany alatt, ami megfoghatatlan és távoli, ez itt van, azonnal betartható, nem kell tartania tőle, hogy az idő múltával megkophat, eltűnhet. Bízz bennem, tényleg eljön mindaz, amire akkor és még annyiszor fogadalmat tettem. Csipogó, Lucas üzent, ami egy pillanatra megnyugtat, mert ezek szerint életben van. Mondanék még valamit, vagy hallgatnám válaszát, hangot adnék örömömnek, de eltűnik előlem. Ő és a világ is. Csodálkoznék, hogy miért, ha még tudnék, de tehetetlenül hagyom, hogy elnyeljen a sötétség, amiben ezúttal hála a jó égnek se toll, se tőr, se semmiféle oltár nem vár.
// Gyere, Hora! ö.ö //
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 422
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Nagyon régen nem vezettem már ennyire… khm… mondjuk úgy kapkodva és nem kevéssel túllépve a megengedett sebességhatárt. Ha Eden segített meghatározni telefon vagy csipogó vagy akármi által, ami így vagy úgy, de elárulhatta Darren hollétét, akkor némileg egyszerűbben ment a nagy keresés – ha nem, akkor olykor meg-megállva, bokáig letolt pajzzsal pásztázva igyekeztem találni bármit, ami arra utalhatott, hogy hol is van az Ikkumánk egyem azt az elveszős-tűnős fajtáját, de komolyan –, akárhogyan is esett meg a dolog, addig egészen biztosan nem nyugszom, amíg nincsenek meg. A telefonon közben végig magamnál tartom, várva a hívást, hogy mikor fordulnak a dolgok rosszabbra – vagy akármilyen irányt véve – és közben nem egy fohász szaladt le ajkaimról, kérve-bízva abban, hogy jól legyen, vagy legyenek, ha/amennyiben a nősténye is mellette van. Az ismerős autót kiszúrva lépek még a gázpedálra, gyorsabb tempóra késztetve ezzel a kocsimat, majd egy hirtelen és hangos kerékcsikorgással kísért fékezés közben állok meg. Szinte kirobbanva pattanok ki a járműből, elsősorban Darrent keresve, de az oldalbordáját is megtalálom mellette. Legelső dolgom, hogy melléjük térdepelve ellenőrzöm az életfunkcióikat, úgy tűnik ők is kifeküdtek, ahogy a többiek is Wasillában. Szavak nélkül fogok először a hímre és beültetem az anyósülésre, majd a nőstényért is visszamegyek. Úgy tűnik mindig emlékezetes alkalmakkor találkozom a szőke üstök tulajdonosával. - Férjurad jön nekem egy rekesz scotchal ezért, meg egy új skótdudával is. Minimum. – gőzöm sincs, hogy hallja-e vagy felfogja-e eszméletlen állapotában a szavaimat. Darren az Ikkumám, a falkám tagja, a barátom, halnék érte, ha kellene, visszavinni és biztonságba helyezni a lehető legtermészetesebb dolog. De ami a nőstényt illeti… Szeretem és tisztelem a hites urát annyira, hogy ezt most megtegyem. Felnyalábolom a nőstényt is és a kocsim hátsóülésére teszem be, elfektetve azon. Visszamegyek még Darren kocsijához, ha az úton maradt, amikor megálltak és letolom onnan, később majd visszajövök érte valakivel, most egyelőre marad itt. Két ájult utasommal pedig visszahajtok Wasillába, de közben odacsörgök Willownak is, bízva abban, hogy felveszi, de ha más nem, akkor a hangpostája telik meg egy újabb üzettel. - Megtaláltam Darrent és Yettát, eszméletlenek, de élnek, egy órán belül ott leszek velük. – azért neki szólok, mert vezetés közben eszemben sincs végigtelefonálni az otthoniakat, abban reménykedve, hogy valaki majd felveszi a telefont. Abban viszont biztos vagyok, hogy Willow vagy Eden vagy akárki, aki a kölykökkel és a többi alélttal van, már jelentett az eseményekről, következésképpen pontosan tudják, hogy ki elérhető és ki nem. Ha visszaértem velük, majd megteszem én is a magam jelentését erről. A faházakhoz érve őket is az épületen belülre helyezem vagy helyezzük, ha akad, aki segítsen.
Egész úton hazafelé azon gondolkodám... Magunk mögött hagytuk az egyetemet, lassan a várost is, én pedig a muszájnál többet nem szóltam. Nem azért, mert problémám lett volna - a teknősbéka tempómon, meg a főként mellkastájt szorító érzésen túl - egyszerűen csak nem tudtam, mégis honnét fogjak egy ekkora konchoz, mint amit most elébünk vetett az élet. Csak sejtéseim vannak róla, mit élhetett át apám, főleg, hogy megtudtam, Jane is itt volt a városban azon az estén, s ő sem úszta meg két legyintéssel a dolgot. Lopva sandítok hát felé, pajzsom sincs felhúzva, hisz üres közönybe oltott finom érdeklődés az, mi megül bennük, akárcsak kék pillantásomban. - Várok a soromra, ahogy nagyapa mondaná. Várom, hogy ő legyen az, ki megtöri az autózajt kettőnk között a fogyatkozó kilométerek közepette, míg én megadó némasággal az anyósülésre kárhoztatok a tulajdon kocsimban. Tarkómig simítok, hajamba túrva végig fejtetőmön - hosszabb már, ráférne egy vágás lassan arra is - s gondolataim az egyetem felé kanyarodnak vissza, Pandorára, az Új Életre, a vörösbe forduló holdra, meg a durva hármasra a fejemben, amit az ősfarkassal meg Wickes mamával toltunk. Nem, korántsem volt olyan felemelő, mintha mások lettek volna oldalbordáim az (remélhetőleg) egyestés kalandban... Egy idő után elunom a csendet, torkomra hurkot köt a várakozás. - Terrorizál a némaság és talán tudja ezt jól öregem is, azért kussol ily szorgalmasan, az utat pásztázva. - Pascalnak mennyit mondtál el? - Bukik ki belőlem a kérdés, hátha nem lövök túlságosan is mellé, ha kellően távolról közelítem a forró lángon égő vasakat.
Ingerült voltam és ideges, amióta csak feljöttem ebbe az istenverte városba. Egyfelől a falka és annak energiái, másfelől a Vörös Hold, haramdfelől Anyánk, Olivier és Jane. Már csak Hector, Anatole és Hannah hiányzott volna ahhoz, hogy "boldogságom" itt teljes legyen, és őszintén: nem is értem, miért maradtak ki? Hiszen ez jó buli! Nem, kibaszottul nem az. Olivier-t is egyből kocsiba ültettem, amint Anyánkkal megbeszélt mindent, amit kellett, hogy legalább ő ne legyen már itt. Jane-ért még visszajövök, meg a Protektor is akar beszélni vele, velünk, úgyhogy lesz még köröm ezen a szarkupacon. Mert az volt. Szépítse bárki, bárhogy, ez az volt - flúgos és ostoba mindenki, aki önszántából ideköltözik. A Tökéletlen a feszültség és az aggódás kettős érzetében tobzódva "mart" oda időről-időre a Gyermeknek. Bosszúság, mert itt kötött ki, öröm, hogy egyáltalán még van lehetőségünk odamarni neki. Jó volt, hogy én vezettem, legalább ez némileg elterelte a gondolataimat és lekötötte a figyelmemet. Eszembe se volt megszólalni - a szavak, amiket olyan jól tudtam forgatni, miközben arcom semmit se árult el gondolataimról, most cserben hagytak. Nem is erőltettem őket, némaságba fojtottam mindent, ami feszített, már csak azért is, mert fogalmam sem volt róla, hogy minderre van-e megfelelő frázis. Vagy ha nem megfelelő, hát akármilyen. Kérdésére se felelek egyből, mintha lassabban menne annak felfogása, feldolgozása is. - Megsérültél, de élsz. Annyit mondott, hogy örül és letette. - Ő sem az érzelmi tobzódásba vagy idegeskedésbe fog belehalni. - Anatole egy nyúzást helyezett kilátásba mindkettőnknek, mondván, hogy régen edzettünk közösen - húztam el a számat. Ez az ő nyelvén annyit tett, hogy aggódott és dühös volt. - Szerintem Hannah is megpróbál majd megtépni csak úgy, törődésből. Ő, állítása szerint azért volt dühös, mert nekem okozott fejfájást és idegőrlő órákat a Fiam. Szerintem meg pontosan annyira aggódott, mint a többiek, de erre nem kérdeztem rá és nem is feszegettem, tegyenek belátásuk szerint, nem pólyás egyik sem.
A hallgatás rosszabb, mintha üvöltene és ezt rohadtul tudja jól. Mindig is szarul tűrtem a pszichológiai hadviselés eme formáját. "Inkább ütnél meg!" - vágtam hozzá nem egyszer kiskamasz fejjel is már, ha épp miattam volt szar a palacsintában, de ezt a kussban-ülünk-és-autókázunk dolgot nehezen tűrtem. Farkasom is mocorgott, ketrecbe zárt vadként elégedetlenkedett Örökítője reakciója kapcsán, pattogva némaságában, mint valami harcias kiskakas. - Ne csak kóstolgass öreg, mondjad, ha akarsz valamit! Persze, a felszínen minden olyan kuuurvára békés volt, festeni se lehetne ennél szebbet, legfeljebb ha motoron ülnénk mindketten és akképpen veretnénk a végtelenbe, naplementét üldözve. - Hálátlan dög! - Fejcsóváltam nevetős komolytalansággal, mikor végre megszólalt, kérdésemre adva választ, de nagyapának már csak puszta említése is lelohasztotta hirtelen életre kelő jókedvemet. Apró sóhaj, lassú mozdulat, mivel hajamba túrok kócolva a félhosszú tincseket. Fantasztikus kilátások... - Jöjjön csak, ha táppénzre akar menni nálad! - Hannah kapcsán már csak morgok beletörődő elégedetlenkedéssel, hozzátéve még valamit félhangosan, ami olybá hangzik: "Hülyetyúk."
- Hasonlít az Örökítőjére - morogtam foghegyről. - Az se épp a hála mintaképe a maga nyakas, önfejű formájával. - Hülye vagy, édes fiam. - Jövőre ugyanígy, ugyanitt? - kérdeztem szinte könnyedén, miközben a felszín alatt a vulkán - ami hetekkel korábban kitört - bennem fortyogott. Lelohadhat a kedve Anatole említésére, minden oka megvan rá, az öreg ugyanis nem olyan békés hadviselést folytat, mint én, ez pedig az évek múltával se változott. - Annak a "hülye tyúknak" mégis volt annyi esze, hogy áprilisban messzire kerülje az átokverte várost. Magától. Anélkül, hogy egy fél szóval is mondanom kellett volna, vagy Anatole-nak. - Vetettem rá egy pillantást szemem sarkából. - Vagy olyan lelkiismeretes dolgozó vagy, aki a pokol bugyraiba is leszállítja a csomagjait? - Maga voltam a megtestesült érdeklődés. Tényleg szerettem volna épeszű választ kapni arra, hogy miért kellett neki odafent kevernie akkor, amikor mind pontosan tudjuk, micsoda cidri megy áprilisban ott. Egy rakás farkas Wasillában tanyázott tőlük, vhaj miért? - Hallgatlak, Fiam - mondtam hűvösen, ál-nyugalomba tekerve feszültségem. Tudom, hogy nem Kölyök már, mégis nekem, ezzel a farkassal a birtokomban olyan, mint valami csoda. Pontosan tudja, hány sikertelen örökítésen voltam túl, mire eljutottam hozzá és sikerült halál helyett Új Életet adnom. Hálátlan. Az, mert vásárra viszi a bőrét úgy, hogy tudja, mi van odafönt. Ez nem bátorság, vagy véletlen baleset, összefutás egy agresszív, vérszomjas kóborral és ellene elesni. Ez felelőtlenség, amiért haragudtam rá.
Felmorrantam költőinek szánt kérdése hallatán. Baszódj meg! - tenném hozzá, ha nem az lenne, aki, de így viszont csupán magamnak ejtem el a megszólalást gondolatban. Mintha nem ismerne! Mintha ne tudná, hogy rohadtul nem kerestem a bajt - ezúttal - magamnak! Tüntetőleg bámultam kifelé az ablakon, állkapcsom feszült csak meg, energiáim húzódtak pattanásig, jeleként a bennem tomboló (meg)értetlen viharnak. - Te sem zárod be a PIT-et, csak mert valaki elköhinti magát, hogy alfa jár a kertek alatt... - Szusszantam helyezkedve kissé ültemben, mert hirtelen rettentő kicsivé kezdett válna a bádogdoboz által közre zárt világ. Eszem ágában se volt feleselni, mégis lehet, akként ment át a fojtott élű megjegyzés, ahogy felé tekintettem, arcélén, profilján pihentetve sárga-cirmosan kék pillantásomat. - Megtehetnéd, mert az alkalmazottak és a vendégek egytől egyig tudnak a világunkról, de nem teszed, mert levágnák, hogy gáz van. Nekem még csak ekkora luxusom sincs vevő és szállító téren sem, azért meg hagy ne jelentsek már neked, mit is csinálok a saját üzletemmel. Épp eleget feccöltem bele, hogy ne hagyjam veszni az áprilist, csak mert harminc-az-egyhez, hogy beüt valami krach odaát! Ha két nappal előbb megyek, kurvára nem szóltál volna érte egy szót sem! - Morranok, s miközben beszélek, kezeimmel is hevesen magyarázok, gesztikulálok. Ha pedig alkalmam nyílik még mindezek után is szólni, hát megadóan süppedek vissza az anyósülésbe fájón döntve neki hátamat a huzatnak. - Így örüljön az ember, hogy egyáltalán túlélte... - Szusszanok, mert bármennyire is meglepő legyen, tisztában voltam a dolog hülyeség voltával. De valóban vajmi kicsi esélyem volt pont bekapni azt a végzetes éjszakát, főleg, hogy aznap is úgy terveztem, olyankor már jóóóval a városon túl leszek, csak megcsúsztam kissé a dolgaimmal. Rábasztam. Van ez így... De legalább élek.
- Valóban, mivel legfeljebb egy-két napig jár azon kertek alatt - bólintottam lassan. Érzem, hogy a farkasa jobban előtérbe nyomul, s bár az enyém nem domináns fajta, most mégis lassan figyelmeztetővé válik magatartása, jelezve, hogy eddig és ne tovább, Életrevaló. - Leszarom, hogy mit művelsz az üzleteddel, felőlem kurvákat is futtathatsz - vetetettem oda a diplomatikus mivoltomat sutba dobva. - Az életeddel és azzal, amit tőlem kaptál, viszont igenis törődök, akár tetszik, akár nem. És nem két nappal előbb mentél, úgyhogy ennyit a "ha"-król. Eső utáni köpönyegnek még sose vettük hasznát, lehet azon filozofálni, hogy ennyin múlott az egész, de sajna az élete se többön és engedtessék meg nekem az a luxus is, hogy az eddig ki nem adott feszültségem egy részét az illetékes megkapja. Az április-pakk része, jutalomjáték, hogy úgy mondjam. Ez akkor ugrik a sokszorosára és tör ki belőlem robbanásszerűen, amikor a gesztikulációval fűszerezett magyarázatát a visszahuppanáskor egy olyan megjegyzéssel zárja, ami fölött már nem tudok puszta szavakkal elmenni. Oda se kellett néznem - éljen a periférikus látás, meg a pajzstalanság -, hogy elkapjam a hisztis fejét a tarkójánál és belevágjam a műszerfalba, csak úgy atyai szeretetből. Erre rásegítendő-erősítendő, mellé még satuféket is nyomtam. Közös megnyúzatás előtt némi orrtörés, úgyis rég volt ilyesmiben része. A fejeltetés után se engedtem el a grabancát, tiltakozást nem tűrőn fordítottam magam felé, hogy immár én is sárgába váló szemmel meredjek az ő tekintetébe. - Fele annyira se örülsz a saját életednek momentán, mint én, felfogtad? - fojtottnak szán, mégis majdnem üvöltésszámba menő megszólalás volt ez. - Emlékszel Bellamyra, ugye? Akkor pontosan tudod, én mit éreztem, amikor megtaláltam Anyánkat meg téged, széttrancsírozott mellkassal! Megfeszült az állkapcsom. Nem féltettem őt. Igyekeztem nem félteni, mert az mindkettőnk - hármunk, mert Anatole-nak is nagy befolyása volt ránk - kudarca lett volna. Azt akartam, hogy erős legyen. Azt akarom, hogy tőlem függetlenedni tudjon és ezért sokkal hosszabb "pórázon" hagytam, mint szívem szerint a sikeres Örökítés után tettem volna, de abból lófaszt se profitál. De mindazok után, hogy tudom, hogy a lányom meg fog halni, a fiam elvesztésének lehetősége már annál is több, mint egyébként lenne. Eleresztettem és indítottam. Kezdett ez az egész sok lenni.
Vitatkozhatnék, hogy Alignak is évente csak ennyit szopatja a népeket odaát, de ennyire azért én se lépek vissza gyerekbe. Helyette néma, lemondó szusszanással hagyom rá, belátva, a kettő korántsem egy és ugyan az. A történteken már úgysem tudok változtatni. A továbbiakat azért mégsem engedném el szó nélkül - így, feltételesben, mert a következőkben nem igazán van alkalmam, legfeljebb nyekkenni nagyot, ahogy a műszerfallal csókolózok össze. A fékezés még hagyján, vele jár szinte az egésszel, ám árnyalatnyi riadalom, összerezzenő félsz érezhető felőlem egy másodperc tört részéig, ahogy nyakamat éri el biztos fogása. Túl közeli még a kép, a rossz emlék. Aztán csont törik, orrom vére ered meg, s oda se kaphatok, úgy fordít maga felé az öregem. Fenyegető, elégedetlenkedő morranás immáron sárga, állatias tekintettel párosuk, ahogy Örökítőm felé fordulok (fordítanak, hogy pontos legyek). Nem feleltem, nem vágtam szavába, míg mondani valója volt, mert minden duzzogásom ellenére is levágtam - csak a hülye nem fogná fel, miután betörték az orrát - hogy kuss a nevem jelenleg. Egyedül Bellamy felemlegetésénél villant tekintetem elégedetlen, rosszalló éllel felé, mert nem volt fair, hogy őt hozta fel. Sose fair, mert újra és újra feltép egy sose szűnő sebet, tudja ezt jól, ó de még mennyire! - Szerinted én ezt akartam?! Nem tehettem semmit, azon kívül, hogy végignézem, a tulajdon kezemmel koncolom fel azt, akiről amúgy mellesleg totál azt hittem, már nem is él régóta, csak egy kibaszott mese régről! A markomban szorítottam a szívét... és minden... mocskos gondolatát ismertem, azt, hogy mire készül, de rohadtul nem tehettem ellene, még csak figyelmeztetni sem tudtam sehogy! Nekem sem volt rózsás futam az egész és nem élveztem röhögve a dolgot, elhiheted! - Morrantam, s ha nem engedett volna, hát kitépem én magam kezének szorításából, hogy vérző orromhoz nyúlva huppanjak vissza az ülés támlájának. Akurvaéletbemár! Ahogy tovább hajtottunk, úgy pergett le ajkaimról a szó: - Sajnálom, apa. - És tényleg sajnáltam, hogy már megint miattam fájt a feje. Egy kicsit azt is, hogy sosem voltam az az engedelmes, egy helyben ülő, már-már túlzóan felelősségteljes "elsőszülött", akit megérdemelt volna. De a szellemeknek megvannak a maguk tervei, hiszem, ekképp okkal jutottam neki én, a Gyermek akkor, s nekem pedig ő - Örökítőül.
Érzem a hirtelen támadt ijedtséget, amikor rámarok kézzel. Hogyne érezném? Előlem semmit sem tud titkolni vagy leplezni, s bár nem értem - mert sose volt félős alkat, akkor sem, amikor nagy ruházás elébe nézett -, túl nagy bennem most az indulat ahhoz, hogy ezzel mélyebben foglalkozzak. Mindent a nyakába zúdítottam, ő pedig volt annyira értelmes, hogy felfogja, nem kéne közbevágnia. Bellamy pedig hiába volt öv alatti ütés, ez nekem is oda ment, ezért sem kértem elnézést vagy mutattam megbánást. Aztán fordult a kocka és ezúttal én voltam az, aki hallgatott, meredten figyelt, miközben indulataim ugyan keveset csillapodtak, szemem mégis némileg elkerekedett, tekintetemet borzadás járta át. Szóval ezért ijedtél meg... Eleresztettem, mindketten visszadőltünk a magunk ülésébe, némileg talán könnyebben a kimondottak után. Csak azért voltam ezek után még indítani, mert zsigeri késztetést éreztem, hogy minél előbb, minél messzebb vigyem innen. Haza. Emlékszik az egészre, nem csak arra, hogy Jyotsana kicsoda valójában. Meg akartam kérdezni, hogy biztosan nem töröltetné-e inkább az emlékeit, ám amint kinyitottam a szám, becsuktam. Volt á lehetősége. Az egyetemen lábadozott, Anyánkkal is beszélt, mégsem kiáltott mágusért - most már kénytelen leszel megbirkózni és elbánni mindezzel, mert elvárást támasztottál saját magaddal szemben. - Hát nem hagyod, hogy elunjam az életet, az biztos - ráztam meg a fejem, de már nem olyan feszülten, mint korábban, minden él vagy neheztelés nélkül. Sose vártam el, hogy olyan legyen mint én, soha nem is lesz, alapvetően sokkal kevésbé bír megülni a seggén, mint én. - Sajnálom, hogy keresztül kellett menned ezen. És hogy így kellett megtudnod, hogy Anyánk él. - Megsimítottam szakállas állam. - Megkérdezte, hogy szerintem tudod-e tartani a szád és hogy nem roppansz-e bele mindebbe. Azt mondtam, hogy tudod, és nem. Valószínűleg Anyánk is beavatta ebbe, de azt akartam, hogy tőlem is hallja.
Orromat törölgetem, előbb kézfejemmel, majd mivel az nem bizonyul túl eredményesnek, hát pólóm szegélyével. Hannah sírva fog fakadni örömében, ha előbb beszabadul hozzánk, minthogy kimossam magamnak a felsőt. Az utóbbi időben elég sűrűn járt át, már úgy magához képest. Szerintem élvezte, hogy újabb frontvonal nyílt számára, ahol agyamra mehet. Nőstények...! Csendes szó hagy el, nem kapok rá választ azonnal, igaz, egyáltalán nem is várok, igazán remekül el vagyok a sebnyalogatással, mondhatni, szinte már megszokott családi kép ez felénk. Azt pedig nem mondom, nem kuszálna bennem össze mindent apám ki nem mondott kérdése, ha elhangzana. Mert megfordult bennem is, sőt, én hoztam fel az Új Életnek a dolgot előbb, minthogy ő rátérhetett volna bármi ilyesmire... szóval tudatlanul is hálás vagyok érte, hogy nem bizonytalanít el az általam választott úton. Nem ígérem, hogy nem fordul elő többé ilyesmi, de... én sem szeretném, a történtekből pedig igyekszem tanulni, csak kell még némi idő. Túl nagy falat ez, hogy egyetlen hét alatt megemésszem magamban. Megjegyzésére könnyedebb szusszanás hallatszott felőlem is, nem kommentálva azt - kissé lefoglalt az orrcsontom épségének letapogatása; éljen a férfiúi hiúságom! - csupán a következő mondandóra tekintettem fel rá őszinte meglepettségtől elnyíló kék - korán kezdtem ahhoz ismerkedni a farkasommal, hogy problémát jelentsen fékeznem vadállati énemet bármi téren - szemeimmel. - Hú... - Hát ezt azért nem közölte így az Új Élet, ami azt illeti, nem kissé taglóznak hát le a szavak, jóleső érzéssel környékezve meg mellkasomat, energiáim mélyét. - Azt mondta, átnéz majd valamikor hozzánk, mert úgyis tervben volt. És... kösz, hogy bízol bennem. - Bátorkodtam egy suta félmosolyba hajló gesztust is megejteni felé komoly szavaim mellé, mert ezzel sokkal többet adott számomra, mint a kételyt hozó kérdéssel tette volna. Bizonyosságot, hogy akármennyire is morog és fő a feje miattam, talán mégsem vagyok teljesen elcseszett. Erőt, mert kívülállóként ő úgy látja, képes vagyok együtt élni a történtek terhével és a tudással, mi Anyánk létével jár. Támogatást, amitől gyerek aligha kívánhat többet a szülőjétől - még ha csak nevelő is.
Míg ő az orrát ápolta én tovább hajtottam. Jó darabig hallgattam mert nem tudtam hirtelen mit és hogyan mondhatnék, ezért jó volt, hogy ő se beszélt, nem faggatott. A bocsánatkérésére nagyot sóhajtottam, mert mi mást tehetnék? Ő az egyetlen, aki gyerekként is képes volt megbirkózni a farkasommal, ha kétszer ilyen megátalkodott lenne, akkor is szeretném. Talán ez is az oka, hogy olyan egyszerüen elárulom neki, mit beszéltünk róla Anyánkkal. Rászolgált, hogy tudja, kiérdemelte. Arról nem is beszélve, hogy a túlélése felett érzett megkönnyebbülés is munkált még bennem - jócskán. Hú... Hát ja, erre tényleg nehéz bármi többet mondani, én se ragoztam tovább a dolgot, csak hagytam, hogy megüljenek köztünk a szavai, ám már messze nem abban a feszültségben, mint amikor beültünk a kocsiba.
Nem fecsegtem erről többet, legalábbis nem hoztam fel. Ha ő akart róla beszélni, nem állítottam le. Anyánk látogatására is csupán biccentettem - jöjjön csak, megtiszteltetés lesz. Könnyebb lett a légkör, én pedig örültem, hogy legalább őt úgymond kipipálhatom. Valami azt súgta, Jane keményebb dió lesz, s már csak ezért is esett jól minden másról beszélni, aminek közel s távol semmi köze nem volt a Vörös Holdhoz...
Kezdőlap
//
//
//
