unsteady

Annyira remegett a kezem, hogy még a nyakkendőmet sem voltam képes egyedül megkötni, ha Lili nem segít, valószínűleg a földhöz vágom az egészet és úgy megyek, ahogy vagyok. A szokásosnál is ingerültebb voltam, amit mondjuk betudtam ennek az egésznek és csak abban bíztam, hogy idővel képes leszek lenyugodni kicsit. Túl sok minden feszített belülről és mivel soha nem voltam túl jó az érzelmek közvetítésében, semmit sem akartam kiereszteni, nem akartam a világ tudtára hozni, hogy mennyire szenvedek. Lili előtt azonban nem lettem volna képes tagadni és nem csak azért, mert érezte az energiáimat, hanem azért is, mert képes volt olvasni bennem, a mozdulataimban, a tekintetemben, a vonásaimban. Néma percekig csak álltam és öleltem, amikor hazaértek, mert szükségem volt rá, a közelségére, a jelenlétére és furcsa mód, de biztonságban éreztem magam. Én, a bátor Harcos, féltem és szükségem volt valakinek a védelmező karjaira.
Tegnap Jackson levelet hozott. Lettie írta, mondania sem kellett, tudtam jól. Képtelen voltam felbontani. Csak a szám rágcsálva álltam, ültem fölötte órákon keresztül is. Ennyi maradt belőled. Most, amikor végre helyrejöttek a dolgaink, amikor végre olyan irányba tartottunk, amit már évtizedek óta szerettem volna, egyszerűen itt hagysz. Miért? Hogy ments engem. A saját életed adtad az enyémért, az én jövőmért. Miért tetted ezt? Miért pont most voltál testvér? Akármennyire is nem akarom elfogadni, tökéletes megértem. Hiszen én is hasonlóan cselekedtem volna, mindent megadtam volna azért, hogy élhess. Félelmetes, hogy ebben mennyire hasonlóan gondolkodtunk...
Ma reggel nyitottam csak fel. Egyedül, a szobám magányában, ahol senki sem látta, mennyire összetörök, mennyire elveszítem magam, a kontrollt. Szar egy helyzet, azt meg kell hagyni. Amúgy is idegenkedtem a háztól attól a pillanattól fogva, hogy hétfőn magamhoz tértem. Ideges voltam, hirtelen robbant el az agyam. Miért nem küzdöttem jobban? Miért nem voltam képes megmenteni? Miért..? Sajnálom, Lettie, elmondhatatlanul sajnálom...
A saját szobám romjain ültem akkor is, amikor Lili átjött, hogy ideje készülődni. Kezemben tartottam a húgom új személyiét. Olyan vidáman mosolygott arról képről és a neve... Mindig bökte a csőrömet, hogy képes volt felvenni a Richmond nevet, még akkor is, amikor már kezdtünk egyenesbe jönni. És lám, az utolsó tüskét is kihúzta belőlem. Bárcsak adhattam volna én is valami ilyesmit neked... Megfordult a fejemben, hogy én is felveszem a Moore nevet, ezzel adva tiszteletet neki, hogy kezdtünk visszahozni valamit a régi időkből, azokból, amikor még minden szép volt.

Egyenes háttal, emelt fővel álltam a sírgödör mellett és hallgattam a ceremóniát végző hangját. Szavainak jelentése nem jutott el tudatomig, felesleges is lett volna, mondjon bármit, nem érdekel. Nálunk jobban senki nem ismerte Lettie-t, hadoválhat bármiféle beteljesülésről és megnyugvásról. Egyedül Lili jelenléte adott erőt, az ő kezét szorítottam akkor is, amikor a koporsó a helyére került, amikor betemették.
Egyetlen virágkoszorú volt a kezemben, aprócska, esetlen, látszott rajta, hogy az én két kezem munkája. Pontosan olyan, amit gyermekkorunkban készítettetek mindig Ninával, bár nem olyan szép és tökéletes, de nm tudtam, mi mást hozhattam volna.
Hiányozni fogsz, ugye tudod?
Nem szóltam, nem mondtam semmit, nem jöttek a szavak. Hatalmas gombócot éreztem a torkomban, több napja már és fogalmam sem volt, hogyan tüntethetném el onnan. Félelmetes volt belegondolni, hogy soha többé nem láthatom a mosolyát. Nem hallhatom a nevetését. Nem fog bekopogni, hogy sütit hozott. Nem fog megkérni, hogy meséljem el a lánykérést. Hogy avassam be az esküvő részleteibe. Soha többé nem foghatom meg a kezét. Nem ölelhetem magamhoz.
Mihez kezdek majd nélküled?
Évekig kerestelek, kutattalak, éltem nélküled. És most, hogy visszakaptalak, majd szinte egyből elveszítettelek, fogalmam sincsen, mi lesz. Hogyan fogom feldolgozni a hiányod. Bizonytalan vagyok, mihez kezdek nélküle, hiába éltem le annyi évet tőle távol, a hiánya most ismeretlen és idegen. Nem olyan, mint régen. Mert tudom, hogy most bármennyire is küzdenék, nem kaphatlak már vissza.
Enyhe szellő cirógatja meg az arcom, ami akaratlanul is halvány mosolyt fakaszt.
Soha nem hagysz el minket, ugye? Ígérd meg, Lettie...

Idegőrlő volt az elmúlt hét, míg mindenki kómában feküdt. Irigyeltem őket, vágytam a tudatlanság édes békéjét, de úgy fest, nekem más sorsot írtak odafent.
Miután magam mostam fel vérét a padlóról, magam intéztem rettentő kicsinyesnek és semmitmondónak tűnő dolgait, nem gondoltam az italra. Mégis, mikor Lena átjött valamelyik nap, megkértem, dobja ki mindet. Tudom, ő is ekképpen tenne, kérnem se kellene rá.
Napok múltak, melós napok maradtak ki, s csak lányom volt, ki néha rám nyitotta a lakás ajtaját. Meg én Lilinek, némán és szótlanul, mikor hazaért a falka wasillai különítménye. Ő jött, én távoztam, Joanánál keresve megnyugvást, de álmom még őt ölelve sem volt pihentető.

Kerültem Emmettet. Nem volt mit mondanunk egymásnak, s mégis kimondatlan szavak sokaságától feszengett köröttünk minden, ha egy térben való tartózkodásra kényszerültünk.
Jackson is csak azért nem zavartam el magam mellől a minap, mert annyira meglepett a "Leveled jött."-dumával, hogy menten felajánlottam neki, foglaljon csak helyet. Nem szégyelltem megereszkedő vállaimat, sírás fojtogató érzésétől megfeszülő nyakizmaimat a sorok olvasása közepette előtte. Őt ugyanúgy veszteség érte, ugyanúgy elveszített egy számára fontos személyt. Nem zárhattam ki mindenkit gyászomból, abból már egyszer megjöttem...

Magam jövök, Joana már a temető kapujánál vár, mikor megérkezem. Késtem, tudom, pedig nem szokásom. Igazító a mozdulat, amivel a szövetkabátomon simít végig, s én hálás, színtelen és mégis őszinte mosollyal bólintok, mikor arról kérdez, minden okés-e. A körülményekhez képest... mondhatni.
Ujjaink összefonódnak, ekképpen indulunk meg a kijelölt parcella felé. Nem nézem, ki van itt, lényegtelennek tűnő apróság, hisz mind egyetlen illető végett járultunk eme keserű kertjébe a földi létnek. Nem illik hozzád a lehangoló közeg, szinte világítani fog a pitypangok sárgája a nagy szürkeség közepette...
Nem tudom, miért, mégis halovány mosoly csal képemre ez a gondolat, ahogy a tömeg mögött, hátul verve tábort egyik kezemmel Joana ujjait szorongatom, míg másikban hengerré sodort papirost, ezüstszín karikával. Ki jobban megnézi, az láthatja csak, nem egyszerű karika, köves ezüstgyűrű az, mi a levelet összefogja.  Hülyeség volt őrizgetnem, tudom. Úgyse adtam volna másnak, hisz neked választottam! Még ha csak játékból is...
Apa persze lefogadom, imádta volna az ötletet, hogy a kis kedvence legyen a menye. Ó, de még mennyire! Ám sose láthatta már, hogy többé leszel számomra egy idegesítő puncsosnál, holmi játéknál. Ha találkoznál vele, mond el neki kérlek, mennyire sajnálom, hogy nem voltam jobb fia! Hogy csak későn értettem meg szavainak jelentését...
Nem vagyok az a fajta, aki a sírra helyezett búcsúajándékok híve, mégis elhoztam neked a gyűrűt, hisz a tiéd, az volt mindig is. S vele válaszlevelemet a tiédre. Mondjuk nem tudom miért. Nem hagyom itt... elküldöm hozzád inkább, egyenest az Égbe, a temetésedet követően. Tudod, arról a sziklacsúcsról, ahol annyit szerettél időzni kora-nyáron, mikor már melegebb az idő errefelé is! Elégetem, vigye a szél hozzád, legyen a hozzád mindig hű elem postásunk.
S istenbizony, egyszer képes leszek én is uralmam alá hajtani annyira, hogy egy hanyatt dőlő embert is meg tudjak tartani vele!
Csak már nem tégedet...

A temető előtt várakoztam Kyle-ra. Felajánlottam, hogy jövök vele, hogy segítek készülődni, de amikor azt mondta, inkább egyedül jönne, szó nélkül fogadtam el a döntését. Szerettem volna a támasza lenni ebben az egészben, mégsem tudtam, hogyan foghatnék neki, hogyan kellene ezt tennem. Nem akartam sem túlzásba esni és rá erőltetni magamat, sem azt, hogy úgy érezze, nekem nem fontos mindaz, ami történt. Mert nagyon is az volt. Az ő fájdalma az enyém is volt, még akkor is, ha nem ismertem annyira jól Savannah-t, mint ő, ha nekem nem jelentett annyit, mint neki.
Nem siettetem, nem kopácsolok türelmetlenül a lábammal, mindössze türelmesen várakozom, hogy megérkezzen. Kedves, törődő a mozdulat, amivel a szövetkabátján simítok végig a vállánál és igazítom meg kissé ezáltal. Hogyléte felől érdeklődöm, kezemet simítva arcára, amikor megkapom a választ a bólintás és a mosoly képében.
Kéz a kézben indulunk meg befelé, futva pillantok csak végig a jelenlévőkön, valóban nem számít, kik jöttek el, mert sokkal fontosabb az, kiért. Magasra húzva a pajzsom igyekszem kizárni a többieket, túl sok a fájdalom, túl sok a gyász, túl sok a szomorúság. Nem kérek belőle, hangozzék ez bármilyen negatívan is, de éppen elég a sajátom.
Kyle sokat mesélt Saváról, néhány közös emlékükről, melyeken keresztül előttem is megelevenedett a múltjuk, mintha egy kicsit én is részesévé váltam voltam mindennek.
Nem ismertelek, ifjú Mágus, mégis hiányozni fogsz. Mindannyiunknak. De megígérem, hogy itt leszek, itt leszek Kyle mellett, segítem őt, támasza leszek, amiben csak tudok. Nem egy szerettemet veszítettem már el, mégsem mondanám azt, tudom, hogyan kell kezelni, hogyan lehet úgy feldolgozni, hogy hamar keveredjünk ki belőle. Mindegyik más és ebből nem lehet hamar kikeveredni, nem egyik pillanatról a másikra történik az elengedés. Kinek több időbe telik, kinek kevesebbe, de a hiány, a fájdalom nehezen múlik, nehezen tűnik.
Szerettelek volna megismerni, ugye tudod? De most már nem maradt más, mint Kyle velem megosztott emlékei, egy-egy futó pillantás, vagy beszélgetés például az Alyeska Fesztivál előestéjén, vagy amikor éppen úgy toppantam be Kyle-hoz, hogy összefutottunk. Bátor cselekedet volt, mit véghez vittél, megbecsülésem, csodálatom és tiszteletem a tiéd, Savannah.
Kyle mellett maradok, ha szeretné, a sziklacsúcsra is elkísérem, de ha úgy dönt, egyedül szeretné ezt végigcsinálni, akkor ezúttal sem erőltetem rá magamat, csak meggyőződöm róla, hogy képes lesz rá, hogy menni fog és biztosítom róla, hogy várni fogom, amint visszatér. Ha vele mehetek, akkor csak csendes támaszként állok mellette, úgy, ahogyan eddig is és ezután is tenni fogom.

:: rebirth ::

Akármennyi „rémtörténetet” is hallottam másoktól, vagy olvastam éppenséggel a korábbi évek áprilisairól, valahogy mégsem tudott olyan mélyen megrendíteni a dolog, nem véletlen – hisz eddig nem voltam részese. Még talán az egy hetes kómánk sem vágott annyira földhöz, miután megtudtam, hogy a Protektorátus nagyja is hasonlóan járt. Csak akkor zuhant a nyakamba ennek a egésznek a súlya, amikor visszaérve Fairbanksbe beugrottam az egyetemre, felzárkózni az infókkal és közölték – egy mágusunk nem élte túl Alignak megszállását...
Az, hogy letaglózott a hír, finom kifejezés, hiába lett volna ezer meg egy kérdésem, hogy mégis mikor? Hogyan? Miért? Mégis képtelen voltam akár csak egy hangot is kinyögni, amikor pedig valamivel később visszamentem elszorult torokkal megkérdezni, hogy tudok-e valamiben segíteni, bármiben, csak szó nélkül nyomták a kezembe Savannah lakáskulcsát, mielőtt a vállam meglapogatva magamra hagytak volna az egyetem folyosóján, tovább sietve, hisz annyi a tennivaló, és oly kevés a használható ember...
Remegő léptekkel indultam meg a kocsihoz, és arra sem emlékszem, hányszor ejtettem el a kocsikulcsot, vagy meddig bénáztam, mire végre sikerült beindítani, azt meg a mai napig sem tudom, hogy sikerült egyáltalán eljutnom úgy a házáig, hogy semmi balesetet nem okoztam közben.
Bár szinte minden héten beugrottam a szőke mágushoz, hol csak egy kávéra, hol hosszabb csevelyre, most mégis féltem átlépni a küszöbét. A sok ismerős tárgy, a sok emlék, a közös sztorizások, nevetések, most, hogy ő már nem volt itt, az egész olyan siváran kopár, lehangoló, üres... csendes. Élettelen... Az elszáradt virágok, és a girhes macskák is csak tovább erősítették az érzést, hogy már napok óta üresen áll a ház.
- Mimi? Csak azért hívlak, hogy szóljak, Sava... - csuklott el a hangom néhány pillanatra, mielőtt folytatni tudtam volna - ... holnap lesz a búcsúztatás. Majd... valamikor megyek. - daráltam le egy szusszal, hogy azzal a lendülettel ki is nyomjam a telefont, még mielőtt síróssá vált volna a hangom. Így is jó ideje fojtogatja a torkomat, és nem is jutok messzebb a kanapénál, amikor feladom a küzdelmet, hogy erősnek mutassam magam.


Csak sikerül magam összeszedni annyira, hogy a macskáknak adjak valami kaját – azt is csak azért, mert Nero kínjában már a kezemet kezdte harapdálni -  meg legalább egyszer végigsétljak a házon, miután felmarkoltam a vodkás üveget. Egyelőre még nem bírtam magam rávenni arra, hogy bármi holmijához is hozzáérjek, vagy elkezdjem bedobozolni a cuccait, de ezt úgy is miattam tartotta, nem igaz? Amikor pedig már azt hittem, hogy sikerült összeszednem magam, sikerül megpillantanom az asztalon hagyott leveleket, és kész... nekem megint végem, ahogy az egyiken megpillantom azt a számomra oly kedves nevet...
A többi levelet meg már csak hazafelé menet, sietve kézbesítem – reményeim szerint a megfelelő – címzetteknek, ha mást nem, legalább ennyi hasznom legyen, ha már egész nap szándékosan kerültem mindenki társaságát.


Lehet, hogy gyávaság részemről, de a temetés előtt egyszerűen nem bírtam rávenni magam, hogy kinyissam a nekem címzett levelet. Felbontatlanul pihent még akkor is, amikor a nyakkendőmmel szerencsétlenkedek a tükör előtt állva, és szívem szerint kivágnám az egészet az ablakon úgy, ahogy van... Helyette azonban mégis inkább Naomi szobája felé veszem az irányt, még úgy is, hogy gyötör a lelkiismeret-furdalás, amiért a hazatérésünk óta őt és Mayát is nagy ívben kerültem, ahelyett, hogy itt lettem volna mellettük, és támogattam volna őket, de... abban a pillanatban, ahogy megláttam volna a könnybe lábadt tekintetüket, tudom, hogy én se bírtam volna megállni, úgy meg aztán sokra mentünk volna egymással...
Elveszett, segítségkérő tekintettel emelem meg a kezemben tartott nyakkendőt, mint ha valami mázsás súly lenne...
A ceremaniát teljes némaságban hallgatom végig, szerintem ha kellett volna, is képtelen lettem volna megszólalni, sőt... az igazat megvallva abból sem sok jut el a tudatomig, amit a búcsúztató mond. Az egyik kezem Naomi ujjai közé fonódnak, megnyugvást keresve, míg a másik az előttünk álló lányunk vállán pihent, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy hogyan változhatott ilyen rövid idő alatt ilyen nagyot a világ? Ez nem normális... Nem kéne itt lennünk, nem normális, hogy egy ilyen fiatal őrzőt veszítsünk el, nem igazságos, hogy pont őt, amikor annyi olyan ember van rajta kívül, aki sokkal érdemesebb lett volna a halálra... Hogy miatta legyen ilyen letört mindenki, amikor éltében pont ő volt az, aki képes volt mindenki arcára mosolyt csalni. Istenem, Beth, mennyire nem illik hozzád ez az egész jegesen gyászos hangulat...
És talán még nem is maga a tény a legnehezebb, hogy elment, vagy a koporsó látványa, hanem a gondolat, hogy nélküle kell továbblépnünk, folytatnunk az élete. Nem lesz több csipkelődés, több esztelen bohóckodás, mint ha nem felnőttek, hanem nagyra nőtt gyerekek lennénk... Nem lesz, akihez minden esztelen hülyeségemmel tanácsért forduljak minden szégyenérzet nélkül, mert tudom, hogy úgy is komolyan veszi – vagy ha nem, legalább együtt nevetünk jót. Sem váratlan betoppanások, közös kávézások és eperpusztítások, geo-caching játékok, a folytonos tyúkanyóskodás, az új receptek tesztelése, vagy épp késő esti sztorizgatások.
Beth... Savannah. Több voltál, mint egyszerű ismerős, mint őrző kolléga, vagy barát... mentor, vagy akár családtag, egyik sem fedi le teljességgel ezt a különös kötődést, és mégis, egy kicsit valamennyi, egyszerre. Sajnálom, hogy nem tudtam tőled rendesen elbúcsúzni, bár ha az elutazásunk előtt megtudtam volna, hogy búcsúlevéllel készülsz, biztos én lettem volna az, aki letol érte, lévén, hogy lehetsz ennyire pesszimista? Pont te...? Persze, hisz majd pont mi kellenénk annak a nagy, ősöreg, bosszúálló szellemnek... És akármennyire is utáljam, amiért pont te kellettél neki, valahol mélyen mégis mélységesen meghat, hogy én is eszedbe jutottam, amikor azokat a sorokat papírra vetetted... Ne haragudj érte, hogy még nem volt annyi erőm, hogy egyáltalán kibontsam. Fogom, az egészen biztos, még nem most... amikor ennyire nehéz. Amikor ennyire fáj... amikor ennyire hiányzol.  

Csendesen vezettem a temetőig, nem igazán volt mit mondanom. Ha Helena is jönni akart, nem bántam, elvégre neki is a rokona volt, akkor is, ha nem ismerte, akkor is, ha én sem ismerhettem meg sosem. Lenát kértem, hogy kísérjen el.
Egész végig azon gondolkoztam, hogy vajon van-e bármi, amit a gyerekkoromból felidézhetnék róla – ha temetésre megy az ember, akkor azt hiszem óhatatlanul is az emlékeibe merül hosszabb vagy rövidebb időre – azonban akármennyire is igyekeztem, még csak az sem rémlik, ha apa beszélt volna róla. Tudtam, hogy létezik, hogy van, talán képet is láttam róla, de mindig is olyan volt, mint az a bizonyos rokon, aki mintha nem is volna és ebbe végtelenül szomorú belegondolni is. Mert létezett. Nagyon is létezett.
A kocsiból kiszállva, megvártam, míg Lena belém karol – legalábbis a karomat tartottam neki – és így indultam el a sírhely felé. Láttam apát és a kedvesét, de mivel fogalmam sincs arról, hogy szívesen venné-e bárminemű támogatásomat azon túl, hogy itt vagyok, nem mentem közelebb hozzá.
Hiába vagyok az unokaöcs, sosem találkoztunk, nem ismertem, nem volt rá lehetőségem, így pedig nem érzem helyénvalónak, hogy közelebb álljak meg.
Kezemben egyetlen szál virág, a szárához egy hengerelt papíros kötözve szépen elrendezett szalaggal. Lenát kértem meg, hogy kötözze a virág szárához még reggel.
A papíron egy festmény van, nem nagy, az egész talán tenyérnyi, előző nap készítettem, egy egész virágos mező van rajta, elképesztő színekben. Azt hallottam Ő is festett és ismeretségünk hiányában ezt éreztem a legközelebb állónak hozzá és magamhoz is. Legalább tudom, hogy kire is ütöttem a családban ebben a tekintetben.
Jó lett volna a képeit látni, jó lett volna beszélgetni a művészetről. Jó lett volna megköszönni, amit tett. Jó lett volna...
Szavak nélkül teszem a virágot le, amikor már lehet, odalépek apához és megérintem a vállát. Nem szólalok meg, azt hiszem tökéletesen le tudja olvasni az arcomról, hogy mennyire sajnálom és az őszinte részvétemet és valahogy nem érzem helyénvalónak, hogy szavakkal zavarjam a gyászát. Köszönésképpen bólintok Lilinek is, aztán pedig tovább lépek. Hiába köt minket össze apával a vér és életem első tizenhat éve, azt hiszem most azok társaságára lesz szüksége, akik ismerik őt, akik szerették a nagynénémet, ez az ő gyászuk igazán.
Ha Lena akart esetleg szót váltani az apjával – vagy bárkivel – akkor megvártam, majd a szertartás végével lassan indulok el vissza, a kocsi felé.

Köszönöm, hogy esélyt adtál arra, hogy több időm lehessen apával...

Beyond the door
There's peace, I'm sure
And I know there'll be no more
Tears in heaven

Mondják, a harcosok korán halnak választott ösvényükből kifolyóan. Szerintem botorság ezt ennyire lesarkítva kijelenteni, hiszen nincs veszélyesebb és kevéssé veszélyes ösvény azok számára, akik az őrzői hivatást választják magukénak.
Csak veszélyes van. De megéri hisz gyönyörű utazás is egyúttal,  mely nem adatik meg csak úgy akárkinek...

Dimitris hosszan beszél, nem hazudtolva meg önmagát, mikor szót kap. Kezében apró kis fából készült szelence, rajta a mágusok fájának vésete saját mű. Mikor búcsúja oda ér, a harcosokat említi, ellépek kedvesem mellől, s a ládikába helyezem a jelképes, finoman megmunkált ezüst tőrt, majd sorra a többi kaszt vezetője is ekképp tesz: Timothy madártollat, Abigail esszenciát rejt a dobozba, kísérjék azok utolsó útján, segítsék őt a szellemvilágban is hűen, ahogy tették ideát.

Ha valaki, akkor te igazán rajta ültél ezen a vonaton, élvezettel habzsolva már pusztán a látványát is az elsuhanó tájnak. Voltak nehéz, sötét időszakok, tudom - mindenkinek megvan a maga keresztje közöttünk is - de remélem, több volt a jóból.
És tudod... sajnálom. El nem tudnám mondani neked, mennyire sajnálom!
Mindent, Savannah. Túl hosszú lenne a lista mostanra felsorolnom, s a java ahhoz kötődne, hogy túl korán mentél el. De ahogy esküt tettem Eva halálakor, úgy szól néma esküm ezúttal neked, szelek mágusa: távoztad nem hagyom az értelmetlenség mocsarába süppedni, áldozatod nem engedem hiábavalónak lenni. Nem magunkért, az utánunk jövőkért, a tanoncainkért, akikben mindig olyan lelkesen hittél. Hogy nekik ne kelljen se két falka szélmalomharcával, se égi bosszúállók haragjával számolniuk ezen a vidéken.
Nem búcsúzom, hisz örökké bennünk élsz... harcos.

If you can hеar the sound of a heart that grievеs
I'll be damned that it still believes…

Későre jár már, de nem álmatlanság űzi lépteimet a holtaknak békés, néma kertje felé. Tudtam, hogy a nap folyamán talán egykori kedvesed, s bátyád is megfordul errefelé, nem akartam… zavarni. Miképp azt sem, hogy engem megzavarjanak. Ez a kettőnk ideje, bármilyen elcseszettül is hangozzék egy sírkő feliratán simítva végig a gondolat.
Szeretném hinni, hogy látsz bennünket valahonnét odaátról. Hogy a hétköznapok rohanásában fel-felötlő apró emlékek veled kapcsolatosan, a futó gondolatok és kimondatlanul feléd idézett szavak eljutnak hozzád.

Kilencven lennél ma épp. Kilencven év…! Vén boszorkány.

Még emlékszem, mennyit szívtad a véremet ezzel, mikor én töltöttem be a kerek évszámot nyolc évvel ez előtt. Még őrzöm az írógépet, kiemelt helyen, a dolgozómban, mit tőled kaptam nosztalgikus ajándékként. A kocsitól sajnos meg kellett válnom egy szerencsétlen esetet követően, remélem nem haragszol érte… nem lett baja senkinek, cserkészbecsszó!
Ma nem kérdésekkel jöttem, miket eszelős módjára suttogok el neked a kihalt temetőben, miközben sírodról lesöpröm a havat, s környékét rendbe szedem némileg. Pedig rengeteg kérdésem akad, melyre talán csak az nyújthat választ, ki a szellemek útját járja… de nem. Ma miattad vagyok itt, némán adózva sosemvolt korod előtt a születésed napján.

Rettentően hiányzol, még ma is.

<3