A gyűlést követően nem igazán maradtam jópofizni. Őszintén szólva arra sem emlékszem, elköszöntem-e Jaggertől, vagy csak sarkon fordulva "menekültem" kifelé kapásból a parkoló irányába. Ha kellek, úgyis tudják, hol találnak és miképp érjenek el! - Szedd össze magad, Andrea... Beletelt pár percbe, mire indítottam és magam mögött hagytam az egyetem parkolóját. A kihangosítón pedig szinte kapásból tárcsáztam James-t, mintegy az utolsó ép idegszálam mentsváraként az imént sebtében kihordott enyhe pánikroham közepette. - Szia. Elindultam haza. - Nem kell egy térben lennünk hozzá, hogy hangom csendes határozottságából levágja, nem teljesen vagyok nyugodt. - Ha minden jól megy, hajnal kettőre haza is érek. Veletek minden okés? - Hangjába kapaszkodom, holott kedvem lenne felnevetni kínomban, hisz semmi nem okés. Rohadtul nem az.
Alkalmanként beeső, szokásos Őrzős dolgok. Persze, átmegyek. Persze, elhozom a suliból és vállalom. Legalább volt megint néhány órám arra, hogy meggyőzzem a lányunkat arról, hogy az iskola csak egy kötelező rossz, és hogy bár az lehet, ami akar, igazából ehhez az vezet, hogy azzal foglalkozik, ami érdekli is. A mai matekházi pont nem érdekelte, majd írok róla igazolást, cserébe "bundásoztunk" addig, míg vacsi-pancsi-alcsi idő nem volt. Utána már bontottam a Martinit a nappaliban (hoztam). - Szia... - köszöntem vissza, és csak hümmögve vettem tudomásul, hogy egyben elindult haza - csak érjen is így! - JR hercegnő már szuszog, matekleckét nem csináltunk, az igazolást betettem a füzetébe, de cserébe a farkas hátán lovagolt megint, szóval bármit is mondasz, nekem megérte. Tudom, hogy Ő sokkal konstruktívabb nálam, nekem viszont teljesen máshol voltak a prioritásaim. Ez van, megtanultam benyelni. De a hangja nem nyugtatott meg. Kis csend után szólaltam meg újra. - Nagy a szar, ugye? Az hát. - ez már a tónusából is lejött, csak azt nem tudtam, hogy nekem mennyire kellene ezzel foglalkoznom. Belenyaltam a Martinibe, és csak utána tettem fel az aljas kérdést - Segít, ha itt alszom? - időlegesen legalább - Tök mindegy, itt alszom, majd te eldöntöd, hogy veled vagy a TV előtt... - szusszantottam egyet - Akarsz róla beszélni? Sosem voltam az az eröltetős típus, nem is pont most akartam elkezdeni. Csak azt akartam, hogy tudja, hogyha beszélni akar, én itt vagyok. Szeretem. A lányom anyja. Az életben nem tudnám félvállról venni, főleg akkor, ha annyira befeszül, hogy annak talán a lányukra is kihatása lehet. És nem, nem számolok fel neki óradíjat.
Mosoly költözik a képemre a lányunk becézése hallatán, s mindez le is olvad gyorsan a következőket hallva. - Jaaames! - "Fakadok ki" hangosabb sóhaj közepette. Ha nem én vezetnék, lehet, a műszerfalat is megfejelném jelzés értékkel, finoman, de így csupán marad az elnyúzott hang és a fáradt fejingatás egy fojtott mosollyal, melyet szerencsére nem lát. - Tudod jól, hogy nem vagyok ellene a lazaságnak, de nem intézhetsz el mindent egy igazolással neki. Meg kell tanulnia, hogy az életben... egyszerűen nem így működnek a dolgok. - Pedig én lennék jelen pillanatban, ha ennyivel el lehetne mindent intézni, komolyan mondom! Elnézést, Mr. Alignak, hogy szomorodnál ketté az Égben fent, mi ebből az egészből most kimaradnánk, mert fontos nevelni valónk akad, amihez kibaszottul semmi közöd, köszi, puszi...! A beálló csendben kissé megereszkedtek vállaim a piros lámpa fényét figyelve, várva, hogy zöldre váltson. - Az hát. - Ismétlem meg a farkas mondandóját aprót biccentve, hogy felnevessek kissé, szívből jövő őszinteséggel, még ha fáradtnak is tetszik hangom, a következő kérdését hallva. - Sokba lesz az nekem, mire ezt az egészet száműzöd a fejemből! - De ha valaki, ő képes lehet rá, még ha csupán ideig-óráig is, efelől nem voltak kétségeim. - Muszáj lesz, mert innentől tényleg csak magunkra számíthatunk elsősorban, James. - Szusszantam, s továbbhajtva a kereszteződésből magam mögött hagytam szép lassan Fairbanks városát. - Alignak földi sereget toboroz. Őrzőket és farkasokat egyaránt, akik az ő ügyét szolgálják és én... nekem ötletem sincs, hol tudhatnálak benneteket a legnagyobb biztonságban. - Talán a belülről fojtogató idegesség hozza elő belőlem a Freud-i többesszámot, de őszintén gondoltam éppen ezért is. Nekem csak ő és a lányunk van, aki igazán számít. - Már Anchorage sem védett a megszállásai alól, mint az bebizonyosodott és számba véve, hogy se a protektorátus, se egységes falka nincs elérhető közelségben... konkrétan a lehető legrosszabb helyen vagyunk, tekintve, hogy a város technikailag egy átjáróház. - Lovalltam bele magam a saját gondolataimba, félelmeimbe kissé.
- Dehogynem! - feleltem nevetve a kifakadására, mert hát, szórakoztatott, ahogy a nevemet mondta, és az is, hogy ilyenkor egy kicsit mindig felhúzhatom - Az élet márpedig a kapcsolatokon múlik. Protekció, miegymás. Orvos apja van, hadd örüljön neki! Rendben, én egy fehérgalléros lókötő vagyok, aki sok mindent a két szép szemével ért el. Ex-Kangunart, remekül kiépített kapcsolatrendszerrel, szóval... Igazából mindig lett volna és kihez fordulnom, bármire is volt szükségem. Egek, még a kocsimat is ingyen szervizelték, mióta a szerelőm feleségét kezeltem! Már hogy ne működne így az élet? Oké, Rox számára lehet, nem az az alap, és sosem volt. Persze, ez a vidám bevezető sem tarthatott ki végtelenségig, mégis csak felhívták, tudtam, hogy valami nem fog klappolni emiatt, a hangjával is megerősített, szóval... Amikor elismételte az utolsó szavaimat, megint kortyoltam. Én készen álltam mégis arra, hogy az élet még maradék szebb oldalával várjam, hogy hazatérjen. - Még lemondhatom a holnapi pácienseket... - tettem szemtelen javaslatot, de a következő szavaira elkomolyodtam, és nem értettem, mire utal - Miért, kivágtak a Protektorátusból? Mert azt leszámítva, eddig is magunk voltunk. Amióta leléptem a falkától, nekem rajta kívül nem volt igazán senki, aki által csoportosan mégis védve éreztem magam valahol - megint a kapcsolatok révén, háh. Mondjuk... Az ezek után elhangzottak alapján talán tényleg az lett volna a jobb hír, ha belőle is "renegát őrző" lett volna. Teljesen lefagytam arra, amit hallottam, kellett pár pillanat, mire elő tudtam rángatni magamból a pszichológust, és hogy rájöjjek, hogy ide a poharazgatás kevés lesz. - Várj! Állj... Nagy levegő, ki-be, tudod. - közben én is ugyanezt tettem - Várj... Szusszantam még néhányat, mielőtt eljutottam volna arra a pontra, hogy a saját, hirtelen ébredt feszültségemen is túl tudjak látni, matekozni egy kicsit fejben. Alignak Sereget toboroz, bárhol s bármikor lecsaphat a Vörös Hold is, jó... Mi lehet rosszabb? - Eddig is jól megvoltunk, és szerintem ennél csak rosszabb lenne, ha téged vagy engem azonnal ugraszthatna bárki, hogy menjünk meghalni. Nem? Engem nem rángat senki, te hat órányira vagy a Protektorátustól... Jók vagyunk. Jobbak, mint odafent. Komolyan. Tényleg így gondoltam, mert így, Jenna Rhae mellett nagyon nem szívesen lennék dróton rángatott báb. Rox is kiesik az SOS kategóriából. A többiért meg... Nem tudom. Imádkozhatunk, ahogy eddig is? Aztán egy kicsit elhalkultam, mert hát, azért, mégis kezdtem feldolgozni a többi dolgot is. - Szóval Alignak Sereget toboroz... Hát, ez kurva jó... - mondanám, hogy emigráljunk (vissza) Ausztráliába, mint annak idején sok európai tette Hitler miatt, de hát - Nézd, a Szellemi síktól sehol sem tudunk védekezni, tudom, ez nem épp ideális, de az van. Jól vagyunk, jól leszünk itt. - biztos nem kevésbé jobban, mint máshol - Csak... csak gyere haza egyben, oké? A többit megoldjuk, ahogy eddig mindent is. Nem hagyom, hogy bajotok essen. Most már az üvegből voltam kénytelen inni, mert bármennyire is gondoltam komolyan, amit mondtam, azért ez a süti nagyobb volt jóval, mint a pofám. Mint bárki pofája. De mit mondhatnék? Nem fogom tovább táplálni Roxan idegességét azzal, hogy én is kiborulok. Látszatra úgy tűnt, hogy az életünk tejesen rendben van, eddig is abban volt, miközben nem tudtunk arról, hogy miféle dolgok zajlanak a háttérben. A stabilitás pedig fontos, ezt pedig nem akartam felrúgni valami eszetlen pánikkal.
- És egy szövetségis anyja, szóval örülhetünk, hogy az első megszólalásával nem kapásból egy túsztárgyalással indított... - Nevettem fel kissé, hogy némileg békülékenyebben, de hangomban továbbra is finoman megülő rosszallással folytassam: - Tudod jól, mi a véleményem ebben. Meg kell tanítani biztonsággal esni is, nem tarthatsz mindig ernyőt alá mindenben. - Az egyetlen, amivel vigasztalom magam, hogy bár lehet, most nekem jutott a rossz zsaru szerep, ez minden bizonnyal azon nyomban megváltozik, ahogy kellően idős lesz a lányunk hozzá, hogy hazahozzon valami pattanásos képű kis Josh-t. Mondjuk ahhoz esélyesen nekem is lesz azért egy-két szavam...
Elvigyorodtam a felajánlására, de egy szelíd "nem kell"-el félre is ütöttem egyúttal a feldobott labdát, hogy a következőkben érkező kérdés hallatán kissé megingassam a fejemet. - Felajánlották az önként távozás lehetőségét, de egy "árulók lehetnek közöttünk" felcsapás után valahogy bárki lépett is volna le... szóval érted. - Meglehet, már azért is kapok pár kéretlen megjegyzést, amiért olyan sietősen távoztam, de tulajdonképpen hidegen hagyott a lehetősége ennek. Majd kezelem a helyén - a megjegyzéseket, meg a "jóakarókat" is egyaránt. A kilóméteróra felfelé araszolásával egyenesen arányos hadarásom üteme, amivel a kisebb infóáradatot szerencsétlen vonal túlsó végén levőre öntöm, s bár tudom, jó szándék vezérli, azért önkéntelenül is kiszalad egy: - Nekem ne nagy levegőzz itt, James, a fenébe is! - Levettem a lábam a gázról és hagytam visszalassulni kicsit a kocsit. A városhatáron bőven kívül jártam már, nem igazán volt társam az utakon, így belefért. És vártam, egy pillanatig beálló csendben. És a légzésemre is odafigyeltem mindeközben, hogy rohadna meg a bundás a túloldalon, amiért csak sikerült belém ültetnie ezt a gondolatot... Ahogy megtöri a csendet, a józan ész logikusságával elhangzó szavak lassan csorognak be elmémbe. - Komolyan így gondolod? - Van abban ráció egyébként, amit mondd, noha kellemetlenül megült bennem a dróton rángatásnak a ténye. Vajon meddig lesznek tekintettel arra, hogy én Anchorageban rendezkedtem be az életre? Mikor mondja azt Xenakis, hogy márpedig minden mágust maga köré rendel? - Tisztában vagyok vele, hogy túlgondolom és ráérnék ilyesmiken aggódni akkor, amikor elérkezünk ama bizonyos hídhoz, amin túl megtörténnek ezek a dolgok. Mégis nehezen engedem el az egészet. - Azért én még próbálkoznék. - Utalok itt a szellemi sík ellen való védekezésre némileg nyugodtabbnak tetsző tónusban, elkínzott, fáradt hangomon. Mit meg nem adnék, ha most egyszerűen csak elveszhetnék az illatában, az ölelésében a másiknak... Ha nem lenne előttem még ez a hat órás rohadt út. - Oké, rajta vagyok. És James... én sem fogom hagyni. Együtt vagyunk ebben, mint annyi más szarságban is voltunk korábban, oké? - Fogalmam sincs, miért hangsúlyoztam a nyilvánvalót, alapvetően nem szokásom. Biztos a helyzet riadalma, vagy az az ösztöni érzés, ami kellemetlenkedően lengett körbe a sereg toborzásának híre óta. - Sietek haza! Bármi van, szólok. - Bárhogy lesz, bármi történik... két biztos pontom biztos akad ebben az őrületben.
- Pedig mekkora buli lett volna! Felnevettem, ahogy elképzeltem a kis masnis Baby Bosst túsztárgyalni. A plüss zsiráfnak annyi, ha nem adtok extra kakaót vacsorára. Mondjuk, ahogy néha nézni tudott, nem vitattam volna, hogy akadtak hasonló gondolatai. - Nem mindig, csak... - magyaráztam magamhoz hűen a bizonyítványom, aztán kicsit szomorkásan tettem hozzá némi hallgatás után - Olyan ritkán vagyunk ennyit csak ketten. Mert oké, Roxnak gyakran vannak inkább kisebb jellegű dolgai, amikor be kell ugranom, de az legtöbbször nem nyúlik ennyire hosszúra, ennyire soha nincs távol, és hát... Ha végre bundásozni akar a Hercegnő, ki vagyok én, hogy helyette elzavarjam matekozni? Az apja, igen az vagyok. De pont annyira önző dög is. Mindegy, tudom, mire akar kilyukadni, hajlandó voltam elmászni kettőnk útjának közepéig, és egyébként megpróbálni nem túltolni a "protekciót", még ha meg is van rá a hajlandóságom. Hiszen Neki aztán tényleg mindent.
Nem kellett lemondanom a másnapi pácienseket, ez azért kicsit fájt, de ettől függetlenül nem mondom, hogy nem akartam megtenni. Vagy, hogy nem teszem meg. Roxannek erre nem sok befolyása volt ezen a ponton, arra viszont sokkal inkább, hogy ezek után milyen irányba tereli a beszélgetést. - Árulók? Ezt a részt (egyelőre) nem értettem, és a magam részéről egyébként nem csináltam volna ebből ügyet. Megint mindent túlgondol. Bennem van annyi, hogy ha épp nem kötelező maradni, akkor felteszem a kezem azzal a címszóval, hogy nem vagyok áruló, de még vár rám hat-hét óra vezetés, szóval, ha nem kellek, mennék. Roxanben ennél jóval több kötelességtudat volt, ezt sosem vitattam el tőle vagy akartam volna más irányba terelni. Ez is egy olyan dolog volt benne a sok közül, amit szerettem, és éppen azért, mert belőlem hiányzott és szükségem volt rá. Emiatt sem álltam bele vitatkozni abba, hogy én mit tettem volna, csak elfogadtam az Ő útját, és közben azért örültem, hogy nem azért ment fel, hogy kicsapják. Azt nem érdemelte volna meg. Gyűlt benne a feszültség, a hanghordozásában, a szavaiban öltött testet, a háttérben hangosabban zúgott a motor, én pedig egyszerre kettőnket intettem volna nyugalomra a javaslatommal. Egy hosszú pillanatig nem érdekelt, hogy lebaszott - nekem is magamra kellett találnom ilyen hírek után. A magam részéről kihasználtam a beállt csendet, annak pedig csak örültem, hogy végső soron maga is képes volt így tenni. Még csak vissza sem szóltam. Csak összeszedtem saját magam, és amikor készen álltam, megosztottam vele hogy kettőt hátra lépve a helyzettől mit is gondolok pontosan. - Halál komolyan. - neki nem állt szándékomban hazudni vagy elkendőzni bármit, ami belőlem fakadt - Sokkal jobb ez így, mintha bármikor csöröghetne a telefon, hogy menni kell. Tudom, nálad más, de téged hívnának utoljára, ha gáz van. És itt délen is szükségük van valakire, aki leadja a drótot. Hülyék lennének visszahívni. Legalább is, szerintem. Ha csak nem Kanada felől érkezne bárki vagy bármi olyan, akkor Anchorage-en is keresztül kell mennie annak, aki szart akar kavarni odafent. Badarság lenne minden hátvédet hazahívni a méhkasba, aki ha le nem is győzi, de előre jelezhetné a veszélyt. Amit eddig a fenti Őrzőkből megismertem, az alapján még sosem jelzett be a hülye-mutatóm, úgyhogy magabiztosan tudtam állítani, amit. - Tudom. És persze, de csak... finoman...? Mágus, nyilván sokkal közelebb van a szellemi síkhoz, mint én valaha lehetek. Tehetséges, okos. Alapvető dolog, hogy próbálkozni akar és fog is, csak hát... Itt vagyok én. Itt a lányunk. Mégis mihez kezdenénk nélküle, ha csak úgy passziból túl messzire menne? Nem, ebbe nem vagyok hajlandó belegondolni sem. Nem hagyom, hogy baja essen. Egyikőjüknek sem. Ahogy Ő sem, és ahogy a gondolataimat az Ő szavai tették valósággá, úgy mosolyogtam bele az üveg szájába. - Együtt hát. Mégis hogy máshogy? Nem mi voltunk a lányregények romantikus főhősei soha: erre egyikünk sem vágyott. És ez jól volt így. De ha kell, ha azt hozza az élet (márpedig most úgy tűni, úgy hozza), a végsőkig elmennénk egymásért. Főleg azóta, hogy itt van nekünk az emeleten épp szuszogó csoda. - Jól van... - feleltem az érzéseim szerint épp búcsúnak szánt szavaira - - Rox! - kiabáltam bele a telefonba, mielőtt letette volna - Szeretlek, oké? Nem tudom, talán évek óta nem mondtam ki. Talán akkor és így utoljára, amikor megszületett a lányunk. De ez nem jelentette azt, hogy változott volna azóta. De ezekkel a hírekkel, ilyen helyzetben, ennyire joggal zaklatottan úgy éreztem, hogy ki kell mondanom. Mert belőlem is kikívánkozott. Mert ha tényleg ekkora a szar, és bárkit, bárhol megtalálhat a vég, akár engem is, megint hallania kellet. Tudom, hogy tudja, de... Az más. - Várlak. Írj, ha egy órára vagy, rendelek vacsorát. Ha Ő jelen állapotában nem is gondolt ilyen igényekre, én igen. És ha bontottuk a vonalat, én elmerültem a maradék Martiniben, és azon filóztam, hogy vajon ezt az egész őrületet vajon sikerül-e közösen úgy megúszni, ahogy eddig oly sok minden mást sikerült az életem során. Nagyon remélem, hogy igen.
Biztos vagyok benne, hogy kijut még abból a tárgyalós stílusból a jövőben is bőven nekünk, elvégre tagadhatatlanul a mi vérünk volt a kiscsaj. James hozzáfűzött megjegyzésére pár pillanatig némán tekintettem magam elé, finoman húzva el a számat. - Ugye... tudod, hogy bármikor szervezhettek apa-lánya programot akkor is, ha épp nem üt be valami 'őrző szarság'? - Használom a kifejezést, amivel magunk között utalunk a választott hivatásom felelősségi körébe eső dolgokra. Mindez nem jelentette, hogy ne lenne bennem alázat az egész felé, egyszerűen csak megaragadt afféle belső poénként a kifejezés. Kevés találóbb akadna arra, hogy "fontos, de nem beszélhetek róla részleteiben", nem?
Visszakérdezésére nem felelek, hamarosan úgyis világossá válik számára, mire is célzok az árulósdival itt a seregtoborzás hírének közepette. Megoldást nem várok a helyzetre, leginkább a ventillálás lehetőségébe kapaszkodom, mert ha még hat órán keresztül kell a bemondó hangját hallgatnom a rádióban felváltva az aktuális pop-számokkal, lehet felrobbanok... Ő mégis képes valamiféle irányt mutatni, racionális érveléssel lerángatni a földre, mielőtt istenesen belehergelném magamat a képbe, hogy a lehető legrosszabb helyen vagyunk a térben. Farkasok svájca, mi? Ha megingatható alakokat keresnék egy titkos szektához, keresve se lelnék jobb helyet annál, mint ahol se a falka, se a protektorátus radarja nem olyan erős. Nem vallanám be, de a beálló csendben pont az általa bedobott módszerrel igyekszem pulzusomat egy élhető tartományba lassítani. Az ütemes légzés finoman lassuló tempóján túl pedig a szavai is segít némileg megnyugodni és tisztábban látni. Igaza volt, ami a jelen helyzetet illeti, én pedig már megint hat lépéssel előre rohanva a legrosszabbra gondoltam. Jók vagyunk. Jól vagyunk. - És ez így is lesz, amíg páros lábbal nem rúgja ránk valaki a családi ház ajtaját. Nem lennék az érintett helyében, mert tudom, hogy lehetőségeinkhez mérten a véglegekig elmennénk és ebben a vonal túlsó végén levő csak megerősít rendre, nem pusztán szavaival, de tetteivel is. Már épp kinyomnám a készüléket, mikor elhangzik a nevem, én pedig finoman kérdőn ráncolom össze szemöldökömet, ahogy lesandítok a készülékre. A következőkre pedig önkéntelenül is megkönnyebbülő szusszanás szakad fel belőlem, kislányos, zavart mosoly közepette. Olyasféle, amit csak ő tud előcsalni belőlem. - Én is szeretlek, Hófehér. - Peregtek le ajkaimról csendes természetességgel a szavak, a lányunk által kezdetben a farkasára használt megnevezéssel együtt. Azóta már ő is összerakta, hogy az apja és a bundás egy és ugyan az, de a becézés megmaradt. Számomra, számunkra túl sok mindent hordozott magában ez az egyetlen szó, minthogy leálljak megmagyarázni, s ahogy én tenném, úgy ő sem enged bennünket elmerülni a bennsőséges pillanatban sokáig. - Oké, mindenképpen. Meg ne felejtsd el lemondani a holnapiakat... - Ezzel pedig tényleg bontottam immáron a vonalat. Néha nekem is lehetnek gyengébb pillanataim, nem igaz?