Eszembe se volt Mishát arról faggatni, hogy mégis honnan tudja, merre ment az öcsém. Mi több, szólni is akkor szóltam, amikor ő kérdezett, vagy utasított, nem csak ennek, hanem minden másnak a kapcsán is. Kifejezetten szolgalelkűnek tűnhettem, olyannak, amilyennek a rangomnál fogva mindig és mindenkivel szemben kellett volna lennem. Csak a feladat lebegett előttem, ha azt mondta, vezessek, vezettem, ha kávé kellett neki, vettem, leszartam, mi miatt ugráltatott, kussban "hálálkodtam", amiért jöhettem. Egyfelől mert így kevésbé nyomott a tény, hogy Omega vagyok, másfelől... olyan régen voltam bevetésen, küldetésen, akadt ilyen jellegű feladatom, vagy kellett ilyesmiben asszisztálnom, hogy elmondhatatlan. Kicsit olyan volt ez nekem, mint amikor a drogfüggő végre anyaghoz juthat - habár ez messze állt attól a mámortól és adrenalintól, amit életveszély esetén megéltem. Ez mást elégített ki bennem, amire ugyanúgy szükségem volt. Követtük a menekülő nyomát, sokkal könnyebben, mint gondoltam volna. Szerintem a nőstényt kifejezetten szórakoztatta, hogy macska-egér játékot űzhetett, leplezetlenül kifejezve, hogy itt ő a macska, nem más. Hülye lettem volna hibáztatni érte, én is tudtam, milyen vérpezsdítő tudott ez lenni! Az most is. Csak mellé komor kötelesség- és felelősségtudat társult, ez utóbbi az elmúlt évek tükrében talán furcsa tőlem, mégis... az én testvérem. Persze, a Teremtőm miatt is szívügyem a dolog, ám az alárendelt szerepében egy falkán belül többen is tetszeleghetnek, a szökevénynek viszont nincs több testvére rajtam kívül. Én könyörögtem ki apánknál, hogy ne fojtsa vízbe, mint felesleges, éhes szájat. Én akarom múlt időbe tenni a létezését - tudatosan, megfontoltan, a következményekkel tisztában. Nem úgy, mint Anne esetében, amikor felgyújtottam a családi házukat, vagy amikor lemondva róla halálra ítéltem.
Münchenben döntött úgy Misha, hogy elég időt adtunk neki. Bennem gyerekes hülyeségként fordult meg, hogy még sose jártam Európában - vagy Kanadában, ha már itt tartunk -, de nem tettem szóvá. Volt nálam fegyver, a biztonság kedvéért, más farkasok számára, akikre véletlen se akartam az időnket vesztegetni. Az öcsém ennél többet érdemelt - nekem, szerintem. Túl akartam lenni rajta, kissé ez is hajtott, s bár teljesen eltökélt és megingathatatlan voltam, attól még tudtam, hogy nem lesz könnyű. Nem fogják látni, mert nem fogom mutatni, csak rám tartozik. De vele fog halni belőlem valami. Egy vágyott jobb rész talán. Fél lépéssel lemaradva haladtam Misha mellett,pajzsomat félig felhúztam, úgy pásztáztam a környéket. Ciki lett volna, ha meglepnek minket, már csak a nőstény vérvonala miatt is. Nem paráztam, de idegen helyen, idegen terepen leölni való ostoba, aki nem óvatos, ez eléggé belém rögzült már emberként is, farkasként csak fokozódott.
You better run, better run, better run, yeah I'm coming after you
Előbb az egy hetes kóma, aztán Leah temetése, míg végül a hír, miszerint az ifjabb Corvin fiú úgy döntött, elég ennyi volt a falkabéli életből. Azt hiszem, nem kell külön részletezni, mennyit dobott a hangulatomon Danny önfejű kis magánakciója, azzal meg végképp leírta magát a szememben, hogy gerinctelenül pont akkor játszott be hasonlót, amikor a legsebezhetőbb volt a falka. Meglesz még ennek a böjtje, az egyszer biztos. Mármint neki, nem nekünk. Miután már jó ideje én intéztem a Corvin-ügyeket a falka háza táján, így nem volt kérdéses, hogy közvetítem a falka búcsúüzenetét a kis szökevényünk felé, egy gyengébb pillanatomban meg még arra is képes voltam rábólintani, hogy Duncant is magammal vigyem. Igaz, aludnom se kellett rá, hogy megbánjam, de amilyen eltökéltnek tűnt, végül úgy voltam vele, hogy hadd jöjjön. Úgy is kell valaki, aki cipeli a csomagjaimat. Az nem volt kérdés, hogy a temetést megvárjuk, nem ér annyit Daniel húzása, hogy emiatt ne adjuk meg egy hű falkatársunknak a kijáró végtisztességet, sőt, még utána napokig is úgy tűnhetett, hogy nem foglalkoztat különösebben az ügy. Pedig igen, nagyon is! De egyfelől időbe telt, míg „behajtottam” a Teremtőmön a hűségemért felajánlott szívességet, aki a CIA-s kapcsolatait felhasználva Daniel nyomára bukkant, másrészt én sem akartam egyből a nyomába indulni – szökik, menekül... az első pár napban úgy is sokkal éberebb és paranoiásabb, kell némi idő, amíg elül benne a nyugtalanság, vagy netalántán egyáltalán felmerül benne a remény, hogy sikeresen lerázott minket. Nos, annál nagyobb lesz a pofára esés, ha rájön, tévedett, hisz nincs is szebb annál, mint megcsillantani a remény lehetőségét a másik előtt, hogy aztán úgy tipord a földbe, könyörtelenül. Csak nagy ritkán kerestem fel Duncant az indulásig, többnyire csak informálódás céljából... van-e ötlete, merre mehetett az öccse? Tud-e valamit arról, hogy Európában lennének-e kapcsolatai? Összepakolt-e már a nagy útra, mert holnap indulunk? Összeszedtem a fegyvereimet, a szükségesnek vélt felszereléseket, majd a repülőre szálltunk. Igaz, a német nyelvért nem rajongtam túlzottan, de a világ minden pénzéért se akartam bevallani, hogy ez volt az a pont, ahol végképp elfogyott a türelmem a várakozást illetően. Lehet, hogy találtunk volna tökéletesebb helyet is a leszámoláshoz, de valljuk be, az egykori elhírhedt koncentrációs tábor szomszédságában álló város sem olyan rossz hely a leszámoláshoz. No meg nem mint ha túl sok esélye lett volna rá, de nem akartam feleslegesen kockáztatni, hogy esetleg meglépjen előlünk az „egerünk”. Azzal mindenesetre számoltam, hogy a hosszas repülőút után legyen időnk kipihenni magunkat, mielőtt nyakunkba vesszük a bajor fővárost. Túl sokat nem beszéltem, de az energiáim kellően beszédesek lehettek, mi a véleményem az egész helyzetről. Már amikor hagytam, hogy Duncan bármit is elcsípjen belőlük. Egyfelől már túl akartam lenni az egészen, minél előbb, hogy újra otthon legyünk, másrészt viszont a világ minden pénzéért se hagytam volna ki az alkalmat, hogy még utoljára eljátszadozzak Daniellel. Mondanám, hogy azért, örökre megjegyezze, többet se hibázzon hasonlót, de úgy sem lesz már lehetősége rá. Már kezdsötétedni, ahogy a város utcáig járjuk, a pajzsom pedig majdnem teljesen felhúzva, hogy minél többet szűrjek ki a zavaró, idegen energiákból, helyette az érzékeimnek teret engedve pásztázhassam a környéket, mint valami prédára leső vad. Annyi különbséggel, hogy én nem értem be akármivel, egészen konkrétan egy bizonyos prédát kerestem, követtem, már több utcán át. - Úgy tűnik, megérkeztünk. Kezdődhet a játék?- álltam meg végül az egyik épület előtt, Duncanre pillantva.
|| Nem tudom, hogy a városon belül milyen helyen, meg körülmények között lapulnál inkább, úgyhogy egyelőre eddig írtam
Benne volt a kalapban, számítottam rá, hogy utánam fognak jönni, egyrészt rohadt csúnyán felrúgtam az Alfával kötött megállapodásomat, másrészről a bátyámból sem néztem ki, hogy annyiban hagyná a dolgot. Minden óvintézkedésem kevésnek bizonyult azonban Misha ellen, legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy volt valami a tarsolyában, amire nem számítottam és ami ellen fel sem vehettem volna a harcot. Hát Misha.. most mondjam azt, hogy meglepő a dolog? Új személyazonosság, napszemüveg, kapucnis pulcsik, folyamatosan változó autók, mindent bevetettem, hogy kerüljem a feltűnést és ne szúrjak szemet. Nem világot látni jöttem, hanem szökésben voltam és fogalmam sem volt arról, hogy oldódik-e majd valaha a gyomromban a lelépést követően állandósult gombóc és görcs. Ilyen az, ha az ember fia attól fosik, hogy rábukkannak és akkor aztán vége mindennek. Tudtam jól, hogy nem kaphatok újabb esélyt. Tudtam jól, hogy gyáva húzás volt. De azzal is tisztában voltam, hogy nem volt ostobaság a cselekedetem. Legalábbis szerintem. A bátyámnak jobb lesz, nem kell többé szégyenkeznie miattam, nem fogom állandóan a képébe tolni, hogy mennyi mindent basztunk el már akkortól fogva, hogy még egészen kis kölykök voltunk. Siennának bármennyire is fájjon, könnyebb lesz majd idővel. Szar érzés rádöbbenni arra, hogy úgy válhatsz a leginkább az apjává, ha hagyod, had élje az életét és nem veszel abban részt. A farkasom képtelen lenne elfogadni az övét, ilyen kellemetlenségnek pedig nem akarom kitenni. Castor mindent meg tud adni neki, amire én képtelen vagyok. Gyűlöljön, fájjon, úgy talán egyszerűbb elfelejtenie, de idővel ez is enyhülni fog, tudtam jól, hiszen velem is hasonló történt régen, csak akkor nem az apám, hanem a bátyám tűnt el az életemből. És én még csak gyűlölni sem tudtam, mert rohadtul vágytam arra, hogy visszakaphassam. Visszakaptam. Hogy aztán úgy szétcsesszük az egészet, ahogyan arra talán csak Corvinék képesek. Príma testvérkapcsolat, nem igaz? Nem akarok többé sem szar apa, sem szar testvér lenni. Annyi mindent tettem elvakultan, idióta módon az elmúlt időszakban, hogy éppen itt volt az ideje, hogy észhez térjek. Bármennyire is szar érzés, bármennyire is gyáva dolog a futás, bármennyire is undorító az ígéretek felrúgása, régen éreztem ennyire önmagamnak magamat. Nem nekem való se a falka, se a család és ezt már akkor be kellett volna látnom, amikor Duncan bekopogtatott az ajtómon és elhozta hozzám Siennát. Sőt, ha fel sem keresem Duncant, ha nem riszálok azon a kibaszott színpadon, ha nem látja meg a medálomat, akkor rohadtul nem tartanánk itt. A sok "ha", amelyekre felesleges is gondolni, mert már soha nem jöhetnek el, csak még szarabbá teszik ezt az egész helyzetet.
München. Nem terveztem sokáig maradni, mindössze tájékozódni kívántam, merre érdemes tovább haladni, akad-e esetleg hasonló elveken alapuló város, mint Alaszkában Anchorage. Továbbra is meghúztam magam, mert hiába reménykedtem abban, hogy erre a kontinensre már nem jönnek utánam, sajnos a gyomromban megülő görcs nem tűnt el, legfeljebb parányit halványodott csupán, de nem volt túl számottevő a dolog. Egy város széli motelben húztam meg magam, már éppen összepakoltam a csomagjaimat, hogy indulok tovább, azokkal a kezemben indultam meg az épület mögött lévő parkoló irányába. Mondsee volt a végállomás, hiszen az elmondások alapján ott meglelem, amit kerestem, már csak el kell jutnom odáig. Pompás! Vagyis lenne, ha nem sodorna a szél ismerős szagokat, ha nem moccanna farkasom füle. Lemondó mosolyra húzódott ajkaim párosa. Hát akkor ennyi volt, innen már esélytelen, hogy tovább szaladhatok, mindenesetre lecsaptam a csomagtartó tetejét, benne a holmimmal, aztán fordultam az érkező páros felé, már ha közben közelebb araszoltak hozzám. Tudom jól, hogy elszúrtam, hogy elbasztam. Nem is kicsit. Miért nem engeditek, hogy végre jóvátegyem a hibámat? Miért nem látjátok be, hogy a magam elcseszett módján pontosan ezt próbálom ezzel megtenni? Miért nem lehetnek olyan egyszerűek a dolgok, mint ahogyan azokat elképzeljük? Miért fordul minden ellenem? Mert nem erre a világra való vagyok? Talán tényleg nincsen már semmi keresnivalóm errefelé, úgyhogy essünk túl rajta minél hamarabb. - Tegyétek, amit kell.
A menekülés-üldözés egy motel parkolójában ért véget. Biccentettem Misha kérdésére, szám torz, örömtelen, féloldalas mosolyra húzódott. Nevetséges, hogy amikor szétválunk, utána felkutatja a másikat. De ez az utolsó ilyen alkalom. Többet nem fog keresni, többé nem fogom várni, kutatni. Ennek a történetnek itt jött el a vége. Az éjfekete bestia felkészülten vár, figyel - a másik hímet, aki szemen köpte a viselkedésével a Teremtőnket. Ahogy én tettem, s az élet fura humora folytán, az öcsémmel ellentétben, az én zsebemben még lapult egy Joker. Az utolsó, amit arra használt, hogy Omegává tegyen, de életben hagyott. Nem értem. Nem is keresen az értelmét. Energiáim indulat nélkül jártak körbe, mintha némán hirdetném velük, hogy ez csak munka. Feladat, a falka felé tett szolgálat, "üzlet". Ez segített távolságot tartani a személyes vonulattól. Komoran figyeltem a vonásait, amik annyira hasonlítottak az enyéimre, mégis annyival kölyökképűbb volt, mint én! Sose kérdeztem, hány évesen harapták be. Szemem összeszűkült szavai hallatán, mert valahol okosnak tartottam, hogy tudja: értelmetlen küzdeni. Ugyanakkor azt akartam, hogy harcoljon, mert a szabadságáért rohant el és most csak úgy eldob mindent. Halk morgás tört fel torkomból. Nincs könnyebb út. Nem jár, se neki, se nekem, Misha megmondta Anchorage-ben, a motelszobában. Neked a halál nem könnyebb út, akkor sem ha így beletörődsz. És mindenhogyan itt kötnénk ki vagy előbb, vagy utóbb, akkor meg minek húzzuk az időt? - Hadd csináljam én - szólaltam meg, továbbra is az öcsémre szegezve pillantásomat, ám szavaimat Mishának céloztam. - Kérlek... Szemem kékjvörös szálak tarkították, morgásom hangosabb lett, de nem moccantam. Vártam az engedélyt, vagy az elutasítást - a lehetőséget, vagy annak megtagadását. Most az ő kezében volt minkettőnk sorsa - megint -, ezért is voltam képes feszülten ugyan, de várni.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Itt lennénk hát, eddig tartott a történet. Ahogy megkerüljük az épületet és láthatóvá válik a szemünk előtt Daniel alakja, csak hagyom elúszni a szavakat a fülem mellett, válaszra sem méltatom. Miért is tenném? Ha már annyi tartás sincs benne, hogy küzdjön, hogy próbálkozzon. Igaz, ha már eddig is mindig a könnyebb utat választotta, nem csoda, hogy most sem töri magát, hogy bármit is felmutasson. Ahogy Duncan megszólal, csak a kezemet felemelve jelzem, hogy csitt! Egy szót sem akarok többet hallani, most nem... még nem, maradjon a helyén, amíg másképp nem utasítom. Az ifjabb Corvinhoz sétálok inkább, nyugodt, kimért léptekkel, mígnem alig néhány lépésnyire állok meg mellette, majd a zsebembe nyúlva egy apró, dísztelen dobozkát veszek elő, az autója motorháztetőjére helyezve, különös óvatossággal, majd várok. Szótlanul, hogy vegye csak el, az övé, ha pedig nem venné a lapot, akkor a tekintetemmel is jelzek felé, hogy csak hajrá, bontsa csak ki, nem harap – és addig úgy sem lapozunk tovább. A doboz tartalma külső szemlélő számára kimondottan ártalmatlan, csupán egy piciny, fekete origami hattyú lapul benne – búcsúajándék a lányától, egy utolsó emlékeztető. Arról, hogyan tiporta semmivé a régi, egyszerű, törékeny életét, belerángatva a mi kegyetlen világunkba. Arról, hogy mi mindenbe keverte, és ahelyett, hogy segítene neki boldogulni ebben az új világban, szó nélkül hagyja magára, boldoguljon, ahogy tud. Hisz mennyivel egyszerűbb menekülni a problémák elől, mint szembenézni velük, nem igaz? Ha Daniel kibontotta a dobozt, és – remélhetően – kiélvezkedtem magam azon, hogyan fogadja, vissza is sétálok a helyemre, mint aki jól végezte dolgát, csak akkor adom egy apró bólintással Duncan tudtára, hogy legyen gyereknap. Csinálja. Amíg nem muszáj, nem avatkozom bele kettejük harcába, akármennyire is durvuljon el a dolog, maradok külső szemlélőnek – egyelőre. Remélem, egyikőjük sem okoz csalódást azzal, hogy egy-két perc alatt lezavarják az egészet. Valahol már maga a gondolat is mulattató, hogy testvér, testvérrel, a falka omegája a szökevény omegával kerül szembe, hiába, nem hazudtolják meg önmagukat. Corvinok... Milyen különös, morbid fordulat lenne az élettől, ha mindkettőjüknek itt és most érne véget a története, nem igaz?
Küzdjek? Próbálkozzak? Mégis hogy? Rontsak nektek, amikor semmi esélyem sincsen? Vagy fordítsak hátat és rohanjak? Üljek autóba és hajtsak el? Még mit nem. Tudom, azt hiszitek, semmi gerinc nincs bennem és valahol igazatok is, de nem fogok még nagyobb idiótát csinálni magamból. Semmi értelme elfutnom, hiszen úgyis utolértek, akkor meg már megspórolok mindannyiunknak néhány felesleges kört. Mit tehetek? Hogy várok. Ne féljetek, nem fogom önként adni a torkom. Harcolni fogok, annyira, amennyire tőlem telik, de felesleg ostobaságokból már eleget műveltem az elmúlt időszakban, bőven elég volt annyi. És ha ezt ti nem látjátok, az már nem az én hibám. Nem lepődöm meg Duncan szavain, Misha közeledése azonban felkelti az érdeklődésemet, éppen annyira, mint a kocsira kerülő kis doboz. A homlokom ráncolva siklik vissza a tekintetem a dobozról a nőstény arcára és mikor megerősíti, hogy bizony az enyém, akkor nyúlok csak érte. Lassan, nem sietve el a dolgot, lekerül a doboz fedele, a kis, fekete origami hattyú láttán viszont a keserűség és a düh egyszerre csak fel bennem. Egyetlen pillanatra fordul meg a fejemben, hogy rosszul döntöttem, amikor a szökést választottam. Egyetlen pillanat csak és az érzés megszűnik, ahogyan bezárom a dobozt, ezúttal jóval határozottabban hajtva végre a mozdulatot, mint az előbbi pillanatokban. - Olyat mondj, amit még nem tudok - nyújtom vissza Michelle-nek a dobozt, ha pedig nem veszi el, hát ismét a kocsira kerül. Tudom, mit hagytam magam mögött. Tudom, mit szúrtam el. És ezzel szeretném jóvá tenni, mert van, amit képtelen vagyok megváltoztatni. Biztosan te is éreztél már ilyet, Misha, nem igaz? Tudom, hogy a könnyebb utat választottam, de azt hiszed, ezt a lépést megtenni könnyű volt, akkor tévedsz. Nem is értem, miért akarok magyarázkodni neki, hiszen ha eddig nem értette meg, ezután sem fogja, felesleges törnöm magam. Ugyanolyan gerinctelen, gyáva féreg leszek a szemében, mint eddig. Én elfogadtam, hogy nem változtathatok már ezen. Essünk inkább gyorsan túl rajta, belém rúgtál egy utolsót, látom az arcodon, hogy élvezed. Sajnálni sem tudlak, élj boldogan, ha neked az ilyesmi örömet okoz. Várok. Várok a bátyámra, úgy, mint ezelőtt soha. Új reményeket, lehetőséget reméltem mindig is a találkozóinktól, most pedig tárt karokkal várom, hogy kiossza azt, amit megérdemlek. Hogy maga lökjön oda, amitől a születésem után annyira óvott. Ha belegondolok, illő befejezése lesz a dolgoknak és talán végre egyszer valamit mi is képesek leszünk normálisan csinálni. Jöjjön csak, támadjon, én felkészültem. Felkészültem mindenre. Remélem te is.
Nem lep meg, hogy Misha tartogatott még meglepetést, szinte már fanyar örömmel mondhatnám, hogy nem is ő lenne, ha másképp tenne. Emlékeztem a magam fekete, bársonyos dobozára, benne Anne tincsével. Hogy is tudnám elfelejteni? És te? Te is a lányod felől kaptál valamit, igaz? De nem kérdezek, nem kíváncsiskodok, rezzenetlen, szoborszerű maszk az arcom, minden érzelemtől mentes, akárcsak a tekintetem, miközben teljesen leeresztem a pajzsom. Egyszerre vagyok üres és tódulna fel bennem, ki belőlem mind a 157, eddig leélt év. Az éjfekete a felszín alatt ólálkodik, mint egy nyomasztó, sűrű árnyék, aminek ha elég idő adatik, a puszta léte is fojtogató lesz. Te pedig mérföldkővé avanzsáltál azon az úton, ami a magasba vezet - mert nem hagyom, hogy másképp legyen. Megfeszült tagokkal várom Misha jelzését, s amint megkapom, egyetlen pillanatig se habozok. Úgy iramodok neki, mint akit puskából lőttek ki, még annál is gyorsabban. Szemem vérvörös árnyalatot ölt, kezeim karmos manccsá válnak, ahogy elhúzok a nőstény mellett, hogy az öcsémre vessem magam. Én is hibáztam, Ethan. Ám amíg te a távolmaradással akarnád a vétked helyrehozni, én csak így tudom. Kurva nagy pech, de ránk vall. Ezért kapod az éjfekete farkast, ezért akarom, hogy annak a Bestiának a kölykével nézz szembe, akinek a kegyét semmibe vetted. Ezért használom az erőt és a képességet, amit kaptam, hogy ezzel mossam le valamelyest a szennyet, amit rákentem. Egy omega ellen, aki akkor is az maradna, ha visszajönne - egyből, mindegy, mit tesz le az asztalra, mert a kóbor omegának ez jár, miközben csóválhatja a farkát, hogy egyáltalán falkája van. Az én Omegaságom se szebb, de legalább nem a gyávaságom bélyege. Szakad a ruha, elmaradnak mögöttem a fegyvereim, ahogy váltás közben a földre esnek, miközben ugrok, hogy lendületemmel és erőmmel elsodorjam - legjobb esetben torkán ragadjam - az öcsémet. Gyors vagyok és pontos, a hibáim sose abból születtek, hogy rosszul harcoltam, vagy képtelen voltam élni az adottságaimmal. Ez volt az, amire senkinek se akadt még panasza. Tartottam, vére serkent, éreztem fémes ízét a számba tódulni, de még nem haraptam át, nem téptem fel. ~ Tudtad, hogy a kislányom meghalt? ~ kérdeztem látszólag ide nem illőn, minden ok nélkül küldve elméjébe a szavakat, hogy a következő pillanatban feltépjem a torkát, de még nem öltem meg. Így is életveszélyes lett, a határra löktem vele, hogy aztán arrébb ugorva figyeljem, miképp próbálta esetleg összemerni magát, torkára szorítani kezét-mancsát, hogy reménytelenül próbáljon segíteni a seben. Troll, de ki fog futni az időből, mert nem fogom hagyni, hogy meggyógyuljon. Nem kenyerem a játszadozás, sok minden vagyok, de ilyen értelemben vett szadista nem. Most viszont azt akartam, hogy fájjon: neki és nekem. Misha meg hadd szórakozzon azon, hogy szó szerint széttépem az öcsémet, szándékaim szerint minden támadással súlyos sebet ejtve, húst kitépve, akár maradt ember, akár váltott ő is. Szerettem volna, ha megteszi az utóbbit. Látni akarom mindent, amit ezen az éjjelen elpusztítok. Lásd te is, Misha. Gyönyörködj benne és élvezd ki.
Farkasom feszülten jár fel és alá odabent, tekintetét nem véve le a másik hímről. Arról a hímről, mely szintén ahhoz a farkashoz tartozik, amelyikhez a lányomé, amelyiktől az esélyemet kaptam, amelyiket szembe köptem. Ha jobban belegondolok, rohadt ironikus az egész. Siennáét képtelen voltam elfogadni és egy szinte ugyanolyan hozza el nekem a véget. Csodás. Felém iramodik, gyorsabb, jóval gyorsabb, mint én, nekem pedig kitérni sincsen időm előle. Pech. Valahogyan soha nem tudtam normálisan teljesíteni vele szemben, hiába van köztünk mindössze tíz év, a Trollságommal nem sokra megyek az ő gyorsaságával szemben. Ismét csak egy újabb adag szívás. Miért is lepődöm meg? Ha valamiben esetleg szerencsés lehetnék, abban úgysem leszek, komolyan, mintha valami átok ült volna meg rajtam attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam a nevét abban a hülye prospektusban. A nyakamon csattantak a fogai, dühös morgás tört fel belőlem, ahogyan a fájdalom szétáradt bennem és megéreztem a tulajdon vérem melegét a bőrömön. A tekintetem borostyán színben izzott fel, de nem váltottam alakot, még nem, most még szükségem van az emberre, aztán ezt is megkapod, drága bátyám. ~ Ezek szerint a szar apa gének is képesek öröklődni ~ válaszoltam a kérdésére. Nem, nem tudtam, de mit sem bizonyít jobban számomra a háttér információk hiányában, hogy ő is pontosan ugyanolyan elcseszett ezen a téren, mint én. Ha nem ilyen helyzetben lennénk, valószínűleg megpaskolnám a vállát és közölném, hogy szar ügy, már apánknál elromlott valami, de így.. Se káröröm, se semmi nem fészkeli be magát, mindössze a tény, hogy kurvára elcseszettek vagyunk. Én is, ő is. És ennek a gyermekeink isszák meg a leginkább a levét. Már a szavai közben állkapcsára fogtam, egyik kezemmel az alsóba, másikkal a felsőbe markoltam bele, hogy amint megérzem az erősebb szorítást, azon nyomban feszüljek neki és feszítsem le a nyakamról a pofáját. Egyből mozdulok, amint sikerül, érzem a vérem, de ez még nem túl vészes és máris érzem, ahogyan elkezdenek összeforrni a sebszélek. A farkasom őrjöng odabent, nem is fogom hát tovább vissza, előrobban belőlem az övéhez annyira hasonló éjfekete fenevad, borostyánjaim egyetlen pillanatra találkoznak össze az ő karmazsinjaival. Támadok, de nem a nyakára megyek, mindössze mancsom lendítve igyekszem végigszántani karmaimmal a pofáját, egyenesen a szemét célozva.
Kiszabadul a szorításomból, hát bassza meg! Méltatlankodva mordulok fel, mégis némi elégedettséget érzek - legalább küzd és nem adja fel csak úgy. Helyes. Kurva csalódott lettem volna, ha mozdulatlanul tűri, hogy végezzek vele. Vagy Misha. Amint rámarkolt és feszített, elugrottam a közeléből, hogy nagyobb helyem legyen a támadása fogadására. És több időm a reagálásra. Meg is lesz az eredménye, sikerül kikerülnöm támadását, hogy aztán egyből kapjak mancsa után. Törik a csont állkapcsom szorítása alatt, hogy aztán amint sikerül megnyomorítanom, ismét odább ugorjak tőle, amilyen gyorsan csak tudok. Éberen figyelek, egy pillanatra se bízom el magam, abból csak baj lenne. Nem fogom félvállról venni. A következő rohammal oldalát igyekszem telibe kapni, ha torkát nem adta, nekem az is jó, ha kizsigerelhetem, vagy bordáját zúzhatom. Gyorsabb lett volna, ha nem feszít le magáról, de legyen így, akkor tényleg falatonként intézzük el ezt.
Hiába támadok, túlságosan éber és sajnos még mindig gyorsabb nálam. Számít a támadásra, ami érthető és ha nem Villám lenne, talán sikerülne is a manőverem, de így megint én vagyok az, aki lajhárnak és egy béna szarkupacnak tűnik mellette. Merthogy nem elég az, hogy kitér a támadásom elől - még csak hozzá sem tudok érni! -, de rá is kap a mancsomra. Csontom törik, a roppanása kellemetlen tónusként zúdul fülembe. De én sem vagyok rest, kihasználva, hogy a lábam még a szájában lendítem a másikat, hogy azzal célozzam be pofáját, de túl hirtelen mozdul, mindössze csak egy kisebb karcolást sikerül bevinnem. Ugyan megérzem vérének fémes illatát, de elenyésző a dolog, ráadásul hátrál, én pedig egy manccsal nehezebben mozgok. Nem is indulok meg felé, mindössze stabil állást igyekszem találni, hogy fogadhassam, amikor újfent nekem ront. Mozdulok én is és valamilyen szinte csodával határos módon, de sikerül kitérnem előle, a pillanatnyi előnyömet pedig máris arra használom, hogy kölcsönözve kicsit az ő tervéből, ezúttal én igyekezzek agyaraimat belé mélyeszteni, méghozzá a vállizmot megcélozva, úgy igyekezve ráharapni a csontra, hogy lehetőleg eltörjem az egészet, ezzel egyik mellső mancsára megnyomorítva őt, de minimum inakat szeretnék tépni, húst szakítani és nem utolsó sorban érezni a vérét a számban.
Nem tudom, sérült manccsal hogyan hozta össze, de sikerült kitérnie, hogy aztán egyből támadjon. Tükörképe leszek, ugyanúgy támadok, ahogy ő teszi, és elébe megyek pofájának, alsó állkapcsára célozva. Összeakaszkodunk, de pillanatnyi az egész, agyari csak karcolnak, ahogy enyéim is őt, inkább kellemetlen, semmint hatásos az egész. Messzebbre húzódok tőle, szusszanva rázom meg a fejem. Semmi súlyos eddig részemről, csak karcolások, felszíni sebek, míg ő sánta. Láthatatlan kör íve mentén indultam el, méregettem, hogy honnan lenne érdemes a következő támadást kezdenem. Vagy esetleg átadni a kezdeményezést. Tekintetem csak szívdobbanásnyi időre villant Misha felé. Nem akartam olyan hosszan "szórakozni", hogy elunja és közbeszóljon, be kéne lassan fejezni. Meglódulok felé, cikk-cakkban, igyekezve összezavarni, miközben a közelébe férkőztem, hogy másodjára menjek a torkára, de most némileg oldalirányosan. Ügyelve rá, hogy abba az irányba nyomjam le, amelyik oldalon a lestrapált lábával kellett volna megtartania magát. Mondanám, hogy aljas húzás, ha itt még létezne olyan. Nem alkalmaztam lelki terrort meg baszogatást, szóval tényleg fair voltam. Nekem is jobb így a - nem igazán létező - lelkiismeretem. Elkapom és a földre nyomom, oldalam vadul emelkedik és süllyed zihálásom nyomán, egyik mellső mancsomat oldalára teszem, még nyomatékosabban tartva őt a földhöz szegezve, karmaim oldalába vájnak. Erősebben tartom, mint első rohamomkor és most már nem várok, a marás utáni mozdulataim pontosak és gyorsak. Nehogy megszökjön. Nehogy meginogjak. Ha tényleg nem tud már mit tenni, véget vetek neki.
Nem sikerül megelőznöm, nem tudok vállába marni, sőt, elé megy a mozdulatomnak, összeakadnak állkapcsaink, de komolyabb kárt egyikünk sem képes okozni a másiknak. Hátrálok én is, ahogyan ő is ezt teszi, borostyán tekintetem őt figyeli, egy pillanatra sem veszem le róla a pillantásomat. Szívás, hogy míg én járni alig bírok, addig ő néhány karcolással megússza a dolgot. Megint. Csakhogy ezúttal nem vár rám a gyengélkedő, ezúttal nem azért fog összekaparni - már ha összekaparnak egyáltalán -, hogy egy gyógyító kezeibe adjon. Nincs több esély. És egy pillanatig sem félek sem tőle, sem a helyzettől, mert én választottam ezt. Én jutattam ide magamat, az már csak mellékes, hogy Duncan segítségével, ugyanolyan szar testvére voltam neki, mint ő nekem. Esetlenek és ügyetlenek a mozdulataim, ahogyan próbál követni őt, hogy még véletlenül se fordítsak hátat neki, de fél mancsra sántán nem olyan egyszerű kivitelezni mindezt. Támadhatnék, de felesleges lenne, már azelőtt kiszúrná, hogy meglódulnék és ha ép lábakkal sem sikerült rajta fogást találnom, akkor töröttel még kevesebb az esélyem rá. Megindul, én pedig próbálok védekezni, úgy mozdulni, hogy legyen esélyem, de cikk-cakkban jön és szinte várható, hogy melyik oldalról fog jönni. A sérült lábammal nem tudom megtartani magam és azon kívül, hogy agyaraimmal kapok felé, mást nem tehetek, ha sikerül is elérnem, ez a sérülés is elenyésző lesz, nem tudom kitérni előle, nem tudom elkapni, nem úgy, mint ő engem. Tompa puffanással vágódom a parkoló talajára, érzem az oldalamra nehezedő mancsát, a belém vájó karmait. Talán még ellenkezhetnék, talán még ki tudnék szabadulni, ha akarnék. De nem tudom, akarok-e. Érdemes-e tovább küzdeni, amikor tudom, semmi esélyem sincsen ellene, hiszen még csak normálisan megsebezni sem tudom! Próbálok inkább ránézni. Nézz a szemembe! Lásd az ürességet, mindazt, ami az elmúlt évek alatt lettem. Lásd az elmulasztott reményeinket, az elcseszett lehetőségeinket, mindazt, amit képtelenek voltunk összehozni, mindazt, amit elbasztunk, mindazt, ami talán lehetett volna jobb, ami talán lehetett volna más, ami talán lehetett volna normális. ~ Csak csináld már, az ég szerelmére! ~ szűrtem a szavakat felé. Essünk túl rajta. Zárd le. Tegyél pontot a végére. Nem fogsz meginogni, ugye? Mutasd meg, hogy mindig is te voltál az életrevalóbb kettőnk közül. Mutasd meg, hogy a Corvin vér nem annyira elcseszett, mint azt eddig mutattuk. ~ Kérlek… ~ ha még mindig képes voltam a ránézni, nem szakítottam el a tekintetem róla, még ebben a kifacsart pózban sem, hogy csak egyik szememmel voltam képes ránézni. Nem fogok bocsánatot kérni. Nem fogok az életemért könyörögni. Nem fogok sajnálkozni, amiért a könnyebb utat választottam. Azt csak azok teszik, akik hibásnak érzik magukat. A hibáimat már beismertem, azokért bocsánatot kértem, de ez itt.. Ez teljes más, igaz? Csak tedd meg és tegyünk végre pontot a történetünk végére.
Most nem érdekel, ki mit (fog) gondolni, miképp lesz ez továbbadva, hogyan marad meg mások emlékezetében. Büszke voltam - olyan átkozottul büszke! A pajzsom a harc kezdete óta lent volt, most pedig magasról szartam rá, mit éreznek meg felőlem. Küzdött, megharcolt ezért a halálért, azért, hogy ne legyen visszahurcolva, hogy ne legyen még rosszabb minden - mert mindig minden lehet rosszabb. Elfutottál, de most nem hoztál ránk szégyent. Elbaszottak vagyunk, de a szívós fajtából, épp csak... én valamivel szívósabbra sikerültem. Elkaptam, lenyomtam, másodjára már nem hibáztam el, másodjára már nem volt esélye. Testőr voltam, te bolond, ráadásnak Castor nevelése. Látod már, mennyit jelent ez? Sejted már, mi mindent kaptam tőle, amiért most eszemben sincs elősegíteni további szökést, bujkálást? A szemébe néztem, ami pedig a tekintetéből tükröződött, az félelmetesen ismerős volt: a saját pillantásom volt ilyen már sok-sok éve. Bántam, hogy ennyire elbasztuk az egészet, holott valami sokkal jobb is kikerekedhetett volna belőle, csak hát... nekünk ennyi jutott, ennyi járt. Attól a perctől kezdve, hogy megtudtam él, hogy kóbor és nem szereti a falkát szinte tudtam, hogy én fogom megölni. Majd. Egyszer. Talán. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy máris, ilyen hamar eljön ez a perc. Megdermeszt egy pillanatra elmémbe küldött mondata. Megölelném, bocsánatot kérnék, köszönetet mondanék mindenért, mert nélküle én tizenévesen felakasztottam volna magam. Nélkülem valószínűleg ő is erre a sorsra jutott volna. Valahol, a lelkem mélyére száműzött, maradék emberségem kínlódva vergődött, kegyelemért rimánkodott. Vérbe fogom fojtani, mert aki gyenge, azt eltapossák, az nem képes felemelkedni. Amúgy sem jár nekem a könnyebb út. ~ Velem maradsz ~ mondtam még, hagyva egy szívdobbanásnyi időt, hogy felfogja, magába igya csipetnyi szentimentalizmusom morzsáját. Összezártam állkapcsom. Éreztem, ahogy halványultak energiái, légzése felszínessé vált, majd megszűnt, alakja lassan visszanyerte emberi formáját. Görcsösen tartottam, mintha nem akarnék, nem bírnék szembe nézni azzal, amit tettem. Végig ilyen nehéz lesz? Az apánk, a beharapóm, Evelyn magzatja, Anne, Ethan... Az elmúlás szaga kúszott orromba, vére szinte ráalvadt agyaraimra, nehezen fújtam ki a levegőt. Továbbra sem eresztve téptem fel mellkasát azon mancsom karmaival, amivel eddig is rajta tapostam. Bordát törtem, téptem, szaggattam, s csak akkor eresztettem torkát, amikor eléggé roncsoltnak ítéltem azt a részt. Nem kérdeztem, nem szóltam, legfeljebb morogtam. Az enyém, az én rokonom, az én öcsém, ehhez jogom van! Állatias ösztön hajtott, emberi ragaszkodással vegyülve, miközben alig fogtam fel, mit teszek. Velem maradsz. Felfalom a szíved, magammal viszlek, elragadlak, magamba olvasztom azt, ami jó lehet benned, mert így, együtt talán többek lehetünk. Segítesz majd, ugye?
A tetem mellett ültem, emberi alakban, nehéz gyomorral, még nehezebb mellkassal, félig az érintetlenül hagyott mellkasrészre hajolva. Átvetettem rajta mindkét karom, azon pihent fejem, miközben élettelen arcára meredtem. Felfaltam. Egész testem - főleg kezeim és arcom - az ő vérével volt festve, energiáim zavarodottságot sugalltak. Megöltem az öcsémet. Megöltem az öcsémet. Megöltem az öcsémet. Megöltem az öcsémet. Megöltem az öcsémet. Megöltem az öcsémet... - Mától fogva apa egyikünket se bántja - mondtam halkan ugyanazokat a szavakat, amiket az első gyilkosság után. - Többé senki se árthat neked. - Nem tudtam sírni és ettől elszorult a torkom. - Jó éjszakát... holnap játszunk még. Lassan felegyenesedtem ültömben, de akkor sem tudtam még pár percig másmerre nézni arcán kívül. Nyugodtnak tűnt az arca. Bármilyen felsőbb hatalom is létezik ez a világon, az lássa lelked: megharcoltál érte. Reménytelen, értelmetlen és teljesen felesleges volt már az a törődő mozdulat, amivel megsimítottam csatakos haját, mintha még mindig csak hat éves lenne. Ég veled, kisöcsém.
Mishára pillantottam, próbálva nem túl tanácstalannak és elveszettnek tűnni, de ha az is voltam, most nem érdekelt. Pár perc jár nekem, ha több nem is.
//Köszönöm, hogy jöttél, köszönöm, hogy voltál, köszönöm, hogy felforgattad az életem, köszönöm, hogy ilyen átkozottul bátran játszottál mindig. <3333333333//
Én sem voltam képes arra gondolni, hogy marad meg ez az egész mások emlékei között, mit hagyok magam után, miként fognak rám gondolni a többiek. Tudtam jól. Nem kellett azon gondolkodnom, hogy én leszek a negatív példa, az elrettentés, a gyáva fiú, aki a könnyebb utat választotta. Mert akik nem ismernek, akik nem érzik azt, amit én, nem is láthatnak mélyebbre, nem is érthetnek meg igazán. Bíztam benne, valahol mélyen tudtam, hogy a bátyám nem tartozik azok közé, hogyha eddig nem is, most tisztává vált neki, most megértett. Szerettem volna azzal a tudattal elmenni innen, hogy legalább egy olyan személy van, aki megért, aki tudja, miért tettem azt, amit, aki képes a felszín érdektelensége, elítélni való mocska mögé látni. Mert érted, ugye? Én is bánom az egészet, remélem ezzel is tisztában vagy. Minden más lehetett volna. Lehettünk volna igazán testvérek már akkortól kezdve, hogy lerángattattál a színpadról. Emlékszel, amikor kicsiként, az árvaházban, mindig hozzád bújtam, amikor rémálomból riadtam? Vagy amikor elvették a reggelimet. Vagy ha az éjszakai vihar villámaitól már a takaróm sem volt képes megvédeni. Te voltál az én nagy és erős bátyám, akire mindig számíthattam, aki megvédett a saját apánktól is. Szerettelek. Tiszteltelek. Bíztam benned. Tudtam, hogy azt már nem kaphatjuk vissza, mindössze a medálban, abban a töltényben őriztem minden reményemet. Nem is meséltem soha, hogy mekkora szerepe volt a vérfarkassá válásomban. El akarták lopni tőlem, én vissza akartam szerezni, ők meg félholtra vertek. Akkor talált rám a Teremtőm. Annyi mindent szerettem volna elmesélni, annyi kalandomat osztottam volna meg veled. Nem volt rá lehetőségünk. Nem teremtettünk rá lehetőséget. És ez az, ami igazán bánt, mert tudom jól, hogy képesek lettünk volna rá, ha nagyon akarjuk, hiszen ennyire elcseszettek mégsem lehetünk, nem igaz? A két szó éppen annyira dermeszt meg, mint őt az én szavaim. A tekintetemben megülő értetlenséget hamar váltja fel valami olyasmi, ami rettentő régen ült meg utoljára íriszeimben, amit utoljára akkor láthattál, mikor még emberként szorítottam a kezedet. Tisztelet. Bizalom. Hála. ~ Köszönöm ~ suttogtam halkan az utolsó szavaimat, mielőtt megéreztem volna az erősödő szorítást a nyakam tájékán. Fogalmam sincsen, mikor martam rá a nyaka hátulsó részére, de kapaszkodtam. Ahogyan pedig lassult a légzésem, halványultak az energiáim, a bundásom visszanyomult, ujjaim még mindig a bundáját markolták. Úgy ernyedt el és hullott alá egész kezem, csusszant ki bundájának tincsei közül, amikor a szívem az utolsó lökésével megszűnt dobogni. Végleg. Visszavonhatatlanul.
Tudom, hogy most már mehetek. Hogy jó helyen leszek. Hogy megértettél. Csak aztán vigyázz, nehogy ötven év múlva visszatérjek hozzád. Ég veled, bátyó.
// Köszönöm, hogy jöhettem, hogy lehettem, a lehetőséget és, hogy ilyen hatalmas élményt kaptam tőled! <33333333 //
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Szótlanul, a háttérbe húzódva figyeltem a fivérek utolsó harcát, leszámolását egymással. Papírforma szerint megvan, hogy ki lesz a győztes és a vesztes, de sosem lehet tudni, mit hoz az élet, nem igaz? Ezúttal azonban akármennyire is díjaztam volna valami hasonló csavart, elmaradt, minden a vártnak megfelelően zajlott – Daniel egyre több sérülést szerzett be, Duncan egyre fölényesebb helyzetbe került, mígnem az idősebb Corvin egész rövid időn belül sakk-mattot adott az ifjabbnak. Bár az energiáimmal gondosan lepleztem az érzéseimet, nem mondom, hogy egy pillanatig sem sajnáltam, hogy végül ide jutottunk. Igen, valahol bosszantott a fiú viselkedése, az pedig kimondottan felháborított, hogy így kellett ennek az egésznek végződnie, de döntött, tisztában volt vele, hogy milyen veszéllyel és következményekkel jár az, ha meglép egy ilyen szótlan szökést. Lehetett volna ez az egész másképp is, Daniel, kár, hogy sosem voltál az a türelmes fajta. Kár, hogy nem láttad be, hogy ahogy most összefogva indultunk utánad, hogy helyreállítsuk a falka becsületét, úgy akkor is hasonló képpen fogtunk volna össze, ha a te megmentésed lett volna a cél, vagy a segítségünkre lett volna szükséged a bajban. De már sosem láthatod, tapasztalhatod meg, mert ezt választottad. Ahogy elhalványulnak, majd megszűnnek létezni az energiái, még egy pár percig néma gyásszal róvom le tiszteletem, mert annak ellenére, hogy máshol álltunk a ranglétrán, vagy hogyan hozta az élet, azért valahol a szívem mélyén bírtam a srácot. Ha más nem is, ennyi kijár neki azért, hogy legalább ezzel az utolsó csapással képes volt méltóan szembenézni. Hagytam, hadd marcangolja Duncan az öccse testét, még akkor sem avatkoztam közbe, amikor a szívét fallta fel, vagy az utolsó szavakat címezte neki. Csak amikor végül felém pillantott, sétáltam oda mellé, az egyik vállára helyezve a kezem támogatóan. - Most már te is tudod, milyen elveszíteni egy testvéred. - feleltem csendesen, hisz chicagói lévén biztos emlékszik még a bátyámra, akit idejövetelünk előtt nem sokkal veszítettünk el, miután kihívta az Alfát. - Örülj, hogy nincs több. - legalább esélyed sincs, hogy újra hasonlót kelljen átélned. Hogy csalódást okozzanak... Hogy szégyenkezz miattuk, fejfájást okozzanak, hogy te veszítsd el őket, és ne fordítva. Miután a feladatot elvégeztük, igazából nincs okunk sietségre... Várok, amíg úgy érzi, hogy végleg elbúcsúzott az öccsétől. Ha valami temetés félét akar szervezni neki, részemről még annak sincs akadálya, még ha nem is veszem ki belőle a részem aktívan, ha viszont részéről is ennyi volt, azt hiszem, lassan indulhatunk is haza.
// Bár az érdem a tiétek, köszöntem a lehetőséget a részvételhez, jelenléthez, no meg az összes korábbi játékhoz, Danny! <333 //
Kimerültnek és kábának éreztem magam, azt se igazán fogtam már fel, mit és miért teszek attól a ponttól kezdve, hogy éreztem az életet elillanni belőle. Fájt és mintha minden egyetlen, tompa zsibbadássá vált volna. Észleltem Misha közeledtét, de ha rám förmed, se tudtam volna arrébb menni most. Utasítás helyett viszont a vállamra tette a kezét, az érintésre pedig egész testemben összerezzentem. Nem számítottam erre, pontosabban: nem erre számítottam. Furcsa még mindig ilyet tapasztalni. Vállaim megereszkedtek szavai hallatán, fejemet némileg felé fordítva biccentettem, jelezve, hogy értem, hallom, amit mond és... igaza van. Örülök. Örülök, Misha, csak most még nehéz. Bár jó darabig semmivel se jeleztem felé, hálás voltam neki a türelemért, meg úgy mindenért. Hogy hagyta, kivigyem az erdőbe a testvérem maradványait és ott temessem olyan mélyre, amennyire csak tudtam. Sose vittem volna vissza a testét - nem akart ott lenni, ennyit pedig megtehetek még érte a halála után. Gondosan kiválasztott helyet kapott, távol vadcsapásoktól és túraútvonalaktól. Tényleg megérdemli azt a háborítatlan pihenést, nekem pedig talán... talán jár ennyi megnyugvás az elvégzett munka után. Egy kevés bizonyíték és megnyugvás saját magam számára, hogy van még bennem emberség, ha nem is a nap huszonnégy órájában. - Köszönöm, Misha - mondtam halkan a sírnál állva, karmos kezeimről igyekezve letakarítani a földet. - Végeztem, mehetünk - néztem a nőstényre, elzárva magamban a gyászt, mint egy csapot. Sokszor eszembe fog jutni, sokszor fogom magam előtt látni, ha fekete farkas ellen küzdök, de nem fogom hagyni, hogy a démonom legyen. Az erősségemmé teszem - az leszel, öcskös. - Viszem a batyud - mondtam még, mert bár nyilván rám sózta volna minden pakkját, mint idejövetelkor, mégis azt hiszem, ez volt az első alkalom, mióta Omega lettem, hogy ilyesminél nem vártam meg az utasító, parancsoló szót, vagy ráutaló gesztust, hanem elébe mentem. Csak a szolgalelkűség marad örök hiányosságom.
Kezdőlap
