Összeroppantottam a kezemben lévő poharat, amikor megtudtam, merre találom a Teremtőmet. Annyi ország, annyi vidék létezik és bár sose akadt honvágyam, ezúttal elevenembe mart, ha farkasalakban lettem volna, biztosan felborzolódik hátamon a szőr. Késlekedés nélkül kértem engedélyt a távozásra mind a magam, mind Olen számára. Ő pedig jött, ami fölött továbbra se tudtam csak úgy elmenni, mert folyamatosan visszacsengett bennem, amit korábban mondott: bárhová követ. Belülről feszített ez az eskünek beillő ígéret, különösen a hónapokkal ezelőttiek türkében, de egyelőre félretettem, mert másra kellett koncentrálnom. Amúgy is bajos volt normálisan fókuszálnom úgy, hogy a hangosabb légyzümmögés is képes volt felcseszni. A biztonság kedvéért magammal vittem az Abitől kapott nyugifőzetet.
Régi számla kiegyenlítéséről lévén szó egyáltalán nem válogattam az eszközökben, s valójában Olent sem kizárólag azért hívtam magammal, hogy alkalom adtán összekaparjon. Gyermeki naivitásra vallott volna azt hinni, hogy Kirill majd egyedül kóborol, ahogy azt is, hogy önszántából kiállna ellenem egy-egy ellenire. Mesterlövész puskával ajándékoztam meg barátomat, Teremtőm kíséretét pedig rá bíztam - az életem múlt rajta és én bíztam benne. Volt valami ismerős a levegőben, rég elfeledettnek tűnő emlékeket idézett fel, a táj nem különb. Gyermekként szaladtam a félvérségem miatt engem üldöző korombeliek elől, vigasztaltam édesanyám apró sebeim leápolása közepette és tettem fogadalmat, hogy legközelebb ügyesebb leszek. S most... most arra készültem, hogy ügyesebb legyek annál, akit apámnak kéne neveznem. Ravaszabbnak, alattomosabbnak. Tömény gyűlölet és harag bugyogott bennem, mind jobban és jobban teret nyerve, miközben a város közeli erdőben vártuk a vadászatra indulókat. Csak addig uralkodtam magamon, amíg Olen a közelemben volt, miután elindult a megfelelő lőhelyre, még a nyugtató főzettől is megváltam. Tudtam, hogy megérezte a jelenlétem, hisz már én is az övét. Ugyanúgy lapultam, mint annak idején, '45-ben, a láger mellett húzódó erdősáv szélén. Azzal a különbséggel, hogy most nem volt, akit menteni akarnék, ahogy olyan se, aki a nevemet üvöltve akarna visszatartani, további türelemre inteni. Elég volt. Eleget vártam. Olen gyors volt és pontos, így az én türelmemet se tette próbára, amiből mostanában a tőrnek hála elég kevés akadt. Úgy rontottam rá Teremtőmre, mintha közöm se lenne hozzá, nem ő mentette volna meg még emberként az életem, nem belőle, általa lettem volna én is. Egy részem, a másik felem. De ezek voltunk mi, nem igaz? Más nevelése vagyok, véred mégse vált vízzé bennem, pedig hányszor kívántam, hogy így legyen! Szemed színét nem örököltem, mégis a te tekinteted néz vissza rám teliholdas éjszakákon a patak víztürkéből. Téptem húsát, szaggattam inát, törtem csontját, mialatt energiái kéretlenül behálóztak, enyéim közé lopakodtak és pontosan azzal kecsegtetett, amitől az elejétől kezdve megfosztottam magunkat. A teremtői törődéssel akart csillapítani, megfékezni, kizökkenteni, s egy másodpercre sikerült is neki. Meg is lett a böjtje, több találat képében. Visszalökött a születés pillanatába, amikor még foggal-körömmel szűkölt azért a zord fenevad, hogy utána rohanjunk, hogy vele tartsunk. Ne csak azt nézzük, ahogy elnyeli alakját a hóvihar... Hogy merészeled? Nincs már szükségem rád.
~~~
Agyaraim közé kaptam torkát. Egyetlen dobbanás jutott már csak a szívének nevezett izomkötegnek, míg állkapcsom összezáródott, beleadva minden keserűségemet és önutálatomat. Mert tudom, hogy valahol pontosan ugyanolyan vagyok, mint ő, s ennek csak megtestesülése a farkas, mert fáj, amit teszek és haboznék, meghátrálnék. Mekkora baromság... micsoda bődületes gyengeség... Elvette azt, aki a világot jelentette nekem, a szemem láttára végezte ki. Szerettem, mint ember, tulajdonomnak tekintettem ezért, mint farkas és ő mindkettőnktől elvette. Felbukkant az atyai megnyilvánulás ígéretével és én... minden engem ért sérelmem, gyűlöletem ellenére ösztönből kívántam, hogy elégedett legyen velem, büszke legyen rám. Éveken át hajszoltam, hol ezt az elismerést - titkon, lelkem mélyére száműzve -, hol vérgőzös bosszúvágyamat, mígnem már leráztam magamból indokokat, érveket, csak a gyűlöletem maradt, ami akkor is a halálát követelte volna, ha kiderül, valójában egy szent. Mégis belülről tépett az érzés, ahogy energiái lassan elhalványultak, majd teljesen elhaltak. Zihálva szedtem a levegőt, vállam meg-megremegett immár emberalakban, ahogy szinte megsemmisülve ültem az avarban, "művem" mellett. Megkértem Olent, hogy hagyjon magamra, s meghagytam neki, melyik kocsmában fogunk találkozni másnap. Sérült voltam, mégsem kértem a segítségét a temetéshez. Északi hagyományoknak megfelelően intéztem, miközben felsejlett bennem, amit nem is olyan rég Payne-nek mondtam. Meg kell tanítani a farkasának, hogy a könyörületesség nem gyengeség. Fanyar mosolyra húztam a szám, farkasom, ha tudott volna, csatlakozik ehhez a gesztushoz. Most gyengék voltunk, mert féltünk és reméltünk. Féltünk attól, hogy a leölt szelleme a kapcsolat okán fél évszázad múlva meglátogat minket, s reméltük, hogy a végtisztesség megadásával ez elkerülhető. Nem kellenek szellemek, nem kellenek holtak. Hagyjon el mind. - Hagyj el te is - súgtam magam elé a vízparton állva, majd tekintetemet a csillagos égre emeltem. Nagyot sóhajtottam, ahogy apránként magam köré gyűjtöttem szétroppant jégfalam szilánkjait, amiket energiáim szabadon hagyott örvénye alkotott. Beleremegett ember és farkas ebbe a gyilkosságba, mégis... ólomsúlyú lánc hullott le rólunk. Szabadon engedtem energiáim, hadd zúgjanak ellenállhatatlan árként körülöttem, miközben elindultam, hogy újból magamhoz vegyem a nyugtató főzetet, órákkal később pedig megjelenjek a megbeszélt találkozópontnál. Nem töprengtem következményeken, csupán az a fokozatosan épülő elégedettség és magabiztosság foglalkoztatott, aminek az alapjaira itt leltem rá.
Nem különb a szó, mint én magam. Darren hívott, én pedig mentem, kérdések, szavak nélkül keltem nyomába. Csendes társa voltam, s még Bergen határainál sem estem kísértésbe, hogy hangommal fárasszam, mikor energiái buzogni, égni, lángolni kezdtek.
Tekintetem fordul felé, ahogy markomba a puskát illeszti, én pedig csak néma bólintással veszem át azt, ami az életét jelentheti. Teher, talán... mégis büszkeség a szívemnek, hogy rám bízza a sorsot, az övét - nem másét. Hiszen Teremtője torkát nem én, és nem is az a számos golyó fogja szegni, amit én lövök belé. Intésére válok le róla, mint űrhajóról háza, és foglalom el helyem ott, ahol akarta, ahol kérte. Nem remegek, pedig úgy pulzál bennem az adrenalin, miként a fortyogó vulkán magja. Mégsem rebbenek, még sem szakad el tekintetem Ikkumám megbúvó alakjáról. Az életemet adnám érte, ez az enyém, az én sorsom, így adózom hosszú éveim párkányán; ha kéne, ha akarná... magam futnék előtte, hogy hárítsam mindazt a sebet, mit a hófehér bestia szenved el. Vélekedem így, hiszen tudom: hogy erkölcsből, erőből, emberségből sem kérné; pedig tehetné. Ez az ő ügye, az ő harca, s miként ismerem őt: maga vívja meg azt.
Felemelem a puskát, ujjam simítja a ravaszt. Ahogy pedig fölényben érzem a hímet - nem a hozzám tartozót - úgy eleresztek néhány lövedéket. Pofán ízleli egy, majd azt egy újabb követi, ahogy szépen szűrővé formálom képe felém eső szegletét. Segítenék, sötétséget, tompa szagokat küldenék a vad orrára, de tudom, hogy azzal becsületén ejtenék csorbát Darrennek. Nem szólok, és nem is szólhatok bele a harcba azon túl, hogy lövök, ha kell, ha azzal életét menthetem. Zavar a táv, és zavar a tétlenség, hogy látom őt vértől csatakosan. De szilárd vagyok, akár a szikla, és lábam sem mozdul el, még akkor sem, mikor elhull mindkét test, és magam sem tudom melyik áll majd fel. Csak remélek. Védek. Ennyit tehetek.
Hosszú a perc, mely felfalja a másikat. Görcsösen piszkálom meg hüvelykujjammal homlokom barázdáit. Aztán néma a csend, és néma a táj is, ahogy belém is beköltözik a magány, miként egyetlen energia szökik fel hozzám. Ajkamat elégedett mosolyra húzom, ahogy Darrent felállni vélem, Teremtője holt teste fölött, kimerülten.
Siettem, mégsem futottam lóhalálába, hogy a földön ücsörgő, immáron emberi képében tetszelgő Ikkumához lépjek. - Ott leszek. - konstatálom még, hogy a sérülései nem fogják a holt után vinni, s így... magára hagyom őt, ahogy kérte...
Van valami Nacrosh-ékban, ami visszhangot kelt bennem. Fogalmam sincs, hogyan csinálják, hogy megragadnak bennem ezt-azt és addig szorítják, míg valamilyen módon színt nem vallok - legalább magamnak -, de átkozottul értenek hozzá. Akkor is, ha nem szándékos a dolog. Mindkettő alapja a ragaszkodás, az önzés, a büszkeség, s ezek veszedelmes érzések, embert, farkast egyaránt képes elragadni. Főleg az utóbbit. Miközben a kocsma felé haladtam - és lenyomtam egy szerencsétlen csövest, aki túl rámenősen akart könyöradományt kicsikarni -, egyre csak azon járt az eszem, hogyan tálaljam mindezt. Szégyenkezés fogott el, mert tudtam, hogy előző nap a saját önös céljaim, bosszúm kedvéért használtam őt. És persze, fordítva is működött volna, ha kér, segítek, mégis mart belülről. Utálom az összes Nacrosh-t...
Miután beléptem, hamar, minden nehézség nélkül leltem meg tekintetemmel a hímet. A pultnál tett kitérőmet követően egy üveg whisky és két pohár társaságában érkeztem meg hozzá és foglaltam helyet vele szemközt. Nem voltam virágos kedvemben, egyrészt a Tőr hatásának, másrészt a történteknek... harmadrészt a mondandómnak köszönhetően, de épp törni-zúzni se akartam, szóval juhé! - Van valamit... pontosabban két valami, amit meg akarok beszélni veled és elmondani neked. - Távol mindenkitől, minden olyan fültől, amely számít. Töltöttem mindkettőnknek, ha ő is kért, ha nem, úgy egyedül ittam. Nekem szükségem volt erre. Meg a belépésem előtt elszívott spanglira, Abi nyugifőzetét még tartalékoltam. - A barátságos és a hűséged sokat jelent nekem, de az utóbbi azt hiszem, bajos - húztam el a számat, kissé kerülve a pillantását, majd nagyot kortyoltam a nedűből. - Amennyire megtisztel, annyira... elragad. - Tekintetem árnyában farkasom pillantása tükröződött. Megdörzsöltem a tarkóm. - Rád nézek, érzem az energiáid, a hímet benned és a magaménak tekintelek - böktem ki végre, a szemébe nézve, mindenféle részegült romantikától mentesen. A birtoklásnak, a ragaszkodásnak rengeteg karma van, de egyik se tép kisebb sebet adott esetben a másiknál. - A saját falkámba tartozónak. Hiba volt behódoltatnom őt ott a mezőn, a kitelepítés napjaiban. Hiba, mert a hűségre, amit eddig végig megadott, ott mintha nyomtam volna első felindulásból egy pecsétet. Nem tudom, őt mennyire irányította vagy befolyásolta ez esetleg, talán minden ugyanúgy zajlott benne, mint eddig, fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy bennem végérvényessé tett valamit, amitől ép ésszel még mindig irtózok, menekülnék, ám a lelkem mélyén, a farkasom fagyos energiáinak hullámai közepette - el akarom érni. Meg akarom tenni - még egyszer, utoljára, hogy lássam, valóban alkalmatlan vagyok-e, vagy csak a kényszerhelyzet szülte kényszermegoldás mázsás súlya, az alkalomszerűség keserítette meg az ízt. - Én már nem abban a falkában gondolkodok, ami otthon vár minket, Olen. Sőt, még csak nem is északban. Menni akarok - vallottam be a beszélgetés másik okát is, amit eddig egyetlen falkatársamnak se mondtam el. Igaz, nem is nagyon mondhattam volna, csak a sodródás érzete akadt, a vallomásom tárgya alig pár hónapja foglalkoztat. Menekülési út lett volna a felelősségteljes, nem csak nevében létező rang, az érzés, hogy ténylegesen tehetek valamit, de nem sikerült elnyernem. Nem szereztem meg, s talán így a legjobb - nincs kifogás, ami elodázná ottani történetem lezárását. Fairbanks megadott mindent, amire csak vágytam, ideje lesz elhagyni.
Elsőként lépek be. Noha szó sincs arról, hogy egyedül volnék a helység dísze, de Northlake előtt érkezem. Nem is baj, folt lenne az ingemen, ha én váratnám meg őt. Csendes szolgája vagyok hát az időnek, amit elnyelnek a percek, míg ledobva magam egy kívülre eső asztal mellé, várok. Nem merengek, nem is akarok. Sem a történteken, sem az éltemen... semmin se. Csak jó itt, jó most, ahogy a balomnál lévő, íves félkör ablakon bámulok kifelé. A táj egyedi, számomra: ismeretlen; és ez tetőz bennem némi újszerűséget. Ujjaim finoman fonódnak össze; egymásba, észrevétlen, tétlen a mozdulat. - Hozhatok valamit? - libben mellém egy-, a kettőből, akik felszolgálnak. Megingatom a fejem. - Később. Egyenlőre várok. - morzsolom a szavakat, a langaléta, vézna fickó pedig értvén, amit mondok, biccent. Magamra hagy.
Érzem a megfeszülő ajtót, ahogy Darren energiái beleszaladnak. Tekintetemet felemelem, kezemmel pedig jelzek neki; na... nem mintha nem fogta volna a hol létem. Figyelem a kitérőt, a kedvetlen lépteket, ahogy végül ledobja magát mellém. Az italt elfogadom, és nem is tennék másként azok után, ahogy tálalni kezd. Kicsit megráncolom a homlokom, ezzel együtt pedig hátból vetem hátra magam a szék támláján. Nem szakítom félbe, nem is akarom. Egy ideig még akkor sem szólok, miután elcsendesedik. Ujjaim finoman pöccinti meg poharam oldalát, hogy aztán leküldve annak teljes tartalmát tegyem vissza az asztalra azt. - Régóta őrlődsz. - nem kérdezem. Mondom. Mondom, hisz érzem rajta, ismerem őt, és tudom... mi rejlik benne. - Nem fogok neked mellé beszélni. Nem is szoktam. - húztam magam előrébb, közelebb hozzá, mert ez nem olyan helyzet, ahol csak beszélünk egymás felett. - Akkor is veled mennék, ha nem történt volna az, ami... - rémlesztettem vissza elméjébe az erődben történt esetet. - Tudnod kell, hogy a legkevésbé sem neheztelek rád, sőt: inkább köszönöm. - mind attól függetlenül is, hogy önszántamból is fejet hajtottam volna neki. - Darren, én nem vicceltem akkor, amikor azt mondtam, hogy bárhova követlek. Hódoltatás nélkül is hozzád tartozom, a barátom vagy. A testvérem. - nem rebbennek a szemeim, kövesen fürkészem az arcát. Hangom halk, érthető. Szögegyenes. Nem érdekelt, hogy hova tovább, az sem, hogy mennyi időn belül akarja végbe vinni ezt az egészet. Amikor szól, én ott leszek, ezt minden szavam nélkül is tudja. Tudnia kell. Mégis... a tárgyilagosság mögött... csupán az érdekelt, hogy mit érez, hogy miként alakult ez ki benne, és vált ennyire élessé végül. - Mondd el. - bármit. Amit akar, de az sem baj, ha most nem avat be, nem adja át. Szíve joga, én pedig tudok várni, ha úgy kell.
Beszélek, de még mindig kissé rébuszokban, óvatosan. Túlságosan hozzászoktam, hogy diplomatikusan fogalmazzak, egy sor kiskaput hagyva magamnak, azoknak, akiket képviselek - ha szükség lenne rá. Elmosolyodtam szavaira, mert ráébresztett, hogy bizony vannak, akikkel szemben mit sem ér a kedélyesség álarca, a mindig mutatott elevenség. Mint egy "revans" azért, mert birtokolni akarok: megkapom, cserébe adjam bele én is a magam részét. - Úgy egy-másfél éve - vallottam be, miközben kedvem lett volna noszogatni, sürgetni beszédét. Magabiztos vagyok, hogyne, mégis amikor fontos dolgok kerülnek terítékre, igazán fontosak, a kétségeim alattomos, halk kis táncba kezdenek gondolataim között. Hallgattam őt, még inni se ittam közben, csak ráfontam ujjaimat a pohárra és vártam. Mind emberként, mind farkasként. A fenevad a felszín alatt sompolygott, alattomosságát viszont félretette, feszült várakozás lépett a helyébe. Hirtelen egy falka élére állni, hogy elkerüljünk egy katasztrófát és úgy tudni tucatnyi másikat az alárendeltünknek egészen más, mint ez a helyzet. Az egy menekülési terv volt, ez valami újnak lehet az alapzata. Akkor is, ha sose érhetem meg. Meredten bámultam Olent, a vonásait, fürkésztem a tekintetét, s tudtam, hogy nincs visszaút. Túl hosszú ideje érlelődött mindez bennem, túlságosan hosszan próbáltam a mélybe tuszkolni, nem tudomást venni róla. - Látni akarom, amit még nem. Érezni, tapasztalni, amennyit csak lehet. - Megtudni, máshol kik lehettek Ők, miképp maradtak fent a legendáik. - De mindemellett... - kurtán felnevettem, majd megráztam a fejem. - Azt hiszem, megint túl sokat akarok markolni - ráztam meg a fejem, aztán ittam, s végül tekintetem ismét megállapodott az övén. - A farkasomnak átkozottul ínyére volt, amikor Atanerkek lehettünk és hazudnék, ha azt mondanám, emberként egyáltalán nem tetszett. Atanerk akarok lenni megint. Vagy Alfa, vagy Vezér, Falkavezér, mindegy, hogyan hívjuk. Tudnom kell, hogy képes vagyok-e rá és most érzem hozzá magamban a legtöbb ambíciót. De nem őrültem meg, eszemben sincs szétzúzni azt, amiért az egyesüléskor végigcsináltam azt a vesszőfutást. - Körbelötyköltem a whiskyt és lehúztam, ami még a pohárban volt, újratöltéssel viszont egyelőre nem foglalkoztam. - Amikor tavaly visszamentem veled Fairbanksbe, rájöttem, hogy nekem az a vidék már semmit se tartogat. Több, mint ötven éve élek ott, Oli, ennél hosszabban még soha sehol nem voltam. De akik ott vannak, azok közül akad, akit még sokáig magam mellett szeretnék tudni. Vagy legalább a közelemben - mosolyodtam el, ám ez hamar leolvadt arcomról, ahogy újból a komolyságé lett a terep. - Nem tudom meddig leszek még falkatag. Talán először csak hosszabb eltávot kérek, fogalmam sincs, de... legkésőbb év végével menni szeretnék. Természetesen a húgodat is vinném - somolyogtam egy pillanatig, mint holmi szerelmetes kiskamasz. - Nem tudom, Olen - dörzsöltem meg az arcom. - A részletek még messzinek tűnnek, szóval az passz, de... ha tényleg alapításra adom a fejem, várni foglak, barátom. Nem utasítok, nem parancsolok, nem követelem, hogy velem együtt lépjen le. Választási lehetőséget akartam hagyni neki most és mindig, amikor csak lehet, mert számomra is értékesebb, ha saját elhatározásából teszi, amit. Tudom, mit mondott, képtelen volnék már feledni, vagy másképp tekinteni rá farkasom pillantásával is. Ám arra törekedtem, hogy ez lehetőleg minél tovább, minél szilárdabban így maradjon.
Hűség. Ez az alap pillére életem nagyobb hányadának. Tisztelni, becsülni az alfámat, és annak szavát. Mindig is így éltem, mindig is ezt az utat jártam. Most, azonban csorba esik mindezen. Castort sosem fogom a szívem mélyén az alfámnak vallani. Sosem leszek egy tőle, és érte. Ezt tudom. Tudom azóta, hogy ide hozta a nyüves bandáját. Viszont a sajátjaimhoz ragaszkodom, és bár rajtuk is átpergett az idő. Maradtak. Darren pedig mindegyik közül kimagasló számomra. Nem csak azért, mert a húgom férje, sőt... ez volna a legkisebb indok. Sokkal több van mögöttünk, sokkal többet köszönhetek neki, mint bárki másnak. Akik voltak, elmentek. Meghaltak, vagy szimplán lecsúsztak. Nem is ez a lényeg.
Néma-hallgatag fürkésztem arcát, mialatt ő elém vetítette egy részét annak, amit érez. Jól esett a bizalma, az enyém sem csekélyebb iránta. - Bárhogy is döntesz... Én kétségtelen, hogy veled tartok. Akár azonnal, akár idővel. Ahogy azt jónak látod. Csak szólnod kell. Legyen bármennyi idő is, míg megszületik benned a tett, és a döntés. - ajkaim alig nyíltak el, mégis tekintetem Darren íriszeiig hatolt. - Mondanám, hogy ez az otthonunk. De már rég nem erről van szó. Azt hiszem... - dőltem hátra lassan, finoman, néhány másodpercig elpillantva a hímről, hogy aztán újra a barna szempárba furakodjak - már régóta egymásnak jelentjük az otthont. - nem ő meg én; hanem kollektíve, akik maradtunk abból az időből, amikor még minden egyben volt. - Nem a hely tart itt egyikőnket se. Már rég nem.- tettem még hozzá, miközben kissé elhúztam a számat. Elhúztam, mert ez nem jó, de már rég leredukálódott ez a szememben. A húgomat illetően csak egy halk sóhajt hallattam. - Ne vidd tőlem sokáig távol. - mosolyodtam el haloványan, kesernyés ízzel a számban. Természetesen, semmi gondom nem volt azzal, hogy magával akarja vinni, az volna inkább ellenemre, ha nem így akarna tenni. Mégis, valahol... belül mart valami érdes, ahogy megint arra kellett gondolnom, hogy Yetta Anchorage-nál is messzebb lesz tőlem egy időre. - Mondam. Csak szólnod kell. És én ott leszek. Ebben kételkedned sem kell. - és tudom, hogy nem is teszi. Ahogy egyszer megígértem neki: bárhová követem. Ez megmásíthatatlan, és igaz.
Elmosolyodtam szavaira és nem csak azért, mert nekem kedvező választ adott. Hiába birtokoltam fél évig a vezetői széket, egyetlen nap egyetlen percében sem éreztem azt, amit most, ám annak távolról sem az volt az oka, hogy ne követtek volna. A lényegi, legalapvetőbb dolog hiányzott belőlem akkor még, most meglévőnek éreztem, s bár ez messze nem garantálja, hogy egyszer majd jó falkavezér lehetek, több a semminél. Erősebb, őszintébb szándékot ad. - Egyetértek - bólintottam az otthonra, a visszatartó erőre, amiből hónapról hónapra kevesebb lett számomra. - Ha elindulok, mindig tudni fogod, merre járok. Ha pedig kell valami, sose habozz szólni. Egyelőre ez a legtöbb, amit adni tudok: egy álom, egy elképzelés, egy kimondással megpecsételt kötelék. Yetta említésére csak somolyogtam az orrom alatt és inkább a piámba kortyoltam. Már elmondhatatlanul vártam azt az időszakot, olyan volt, mint valami áhított, elnyújtott nyaralás. Talán túlságosan is idillikusan derengett fel előttem a jövő, de ennyi ábrándot megengedtem magamnak. - Köszönöm - emeltem poharam, hogy az övéhez koccintsam. Fogalmam sincs, mit hoz majd a jövő számunkra, mikor tudom beváltani, amit itt beszéltünk, de reménytelen módon bíztam benne. A felvázolt képben és Olenben is. Erőt ad a bizalma, nem keveset, s bár farkasom gőgös büszkeséggel tekinti mindezt olyasminek, ami kijár neki, ugyanilyen markánsan él benne, hogy esze ágában sincs elkótyavetyélni. Nekem sem. Egyszer, talán, valahol... miénk lesz a béke és a boldog élet.
//Ha nincs más, szerintem zárhatunk, legalábbis nekem ennyi lett volna. ö.ö Ha részedről sincs több, akkor köszöntem szépen a játékot, nagyon élveztem! //
Kezdőlap
//
