Porto Azzurro egy község Elba szigetén. Közigazgatásilag Olaszország Toszkána tartományához tartozik. A sziget délkeleti partvidékén, a Mola-öböl partján fekszik, gazdaságának legjelentősebb tényezője az idegenforgalom.
Egyedül Stephennel közöltem, hogy egy ideig nem leszek elérhető, ha valami van, akkor hagyjon üzenetet, olykor majd ránézek a telefonomra, de fontos ügyben járok el, és most arra kell koncentrálnom. A többiek úgyis tudták, hogy Nasi miatt ezt-azt meg kell tennünk, máskülönben cseszhetjük ezt az egész áldozatos faszságot. Még Arthurral sem volt módom beszélni, holott nagyon is kellett volna, tudom, hogy a városban van, megkerestem, de még az én fagyos szívemmel is képtelen voltam eljutni oda, hogy csak úgy közöljem, hamarosan meg fog halni, pusztán azért, mert őt szeretem a legjobban. Szánalom. Annyira dühös vagyok azóta Atyámra, hogy szavakba sem tudom önteni, rég nem szóltam hozzá gondolatban sem, ezen nem fogok változtatni. A visszafele út körülményessége miatt pár cuccot azért bepakoltam, de bevallom, nem szívesen, könnyebben mozgok farkas alakomban, de visszafelé nem cipelhetek egy húsvér nőt a fogaim között, mint a ruháimat összecsomagolva. Következésképpen kicsit lassabb leszek, de még így sem mondhatnám, hogy nem járom meg napok alatt, ha más nem, hát fogom, vállamra kapom a csajt, és csodásan elcipelem Fairbanksig, lepakolom az egyetem küszöbére, és csináljanak, amit akarnak. Fogalmam sincs, hogy működik, sosem haltam meg, bár valljuk be, ideje lenne már rohadtul. Párdon, úgy nem haltam meg, hogy pihenhettem volna egy keveset, és új őrzőbe kell pakolniuk. Az egy dolog, hogy éltemben kicserélnek, de ilyenben nem volt részem. A repülőút halál uncsi volt, szóval azzal szórakoztattam magam, hogy random leeső tárgyakkal, bőröndökkel, kiömlő kávékkal örvendeztettem meg az utas közönséget. Nekem is kell némi móka, nemde? Baja senkinek sem lett, de egyébként nem szerettem repülni. Az autókat is utáltam, pocsék volt, hogy nem érint a természet frissessége, és a magam részéről pár óra enélkül maga volt a pokol. Apropó pokol, hát rohadt kíváncsi leszek, mi lesz azután, hogy eltávozom, de remélem, olykor visszaleshetek majd, hogy megnézzem, hogy mennek Rockynak a dolgai, illetőleg néha rálessek a legfrissebb, legelhanyagoltabb kölykömre, de úgy gondolom, pont ettől lesz sokkal erősebb. Oké, Dominic drága is érdekel, kifejezetten, csodás reménység, bármelyik felmenő büszke lenne egy olyan leszármazottra, mint ő. Fiatal még, de már most olyan, amilyennek elképzelem az enyéimet, ha annyi idős lenne, mint Rocky, talán rá esett volna a választásom. Ámde Stephen sokkal tapasztaltabb, és ezáltal rátermettebb is a szememben, s mivel elfogadta a lehetőséget, nem kellett tovább keresnem. Matt valahol lepottyant a radaromról, azt hiszem, elvette az eszét a szerelem, Eden pedig sajnálatos módon jellemileg nem elég erőteljes egy ilyen poszthoz, ő nem ki, csupán felhasználja a képességünket, hogy megbújjon a háttérben. Porto Azurro. Már korábban utánanéztem ennek a Tesso Wolshnak, hamar leesett nyilván, hogy ilyen név nem létezik, és megtaláltam a kisasszonyt, de nekem totál mindegy, kiféle, miféle, ha Nasinak ő kell, megkapja. Értük mindent, és rohadtul nem érdekel, kinek a lelke enyészik el a semmibe. Az nem az én reszortom, hogy mások tragédiáin keseregjek. Gyönyörű hely volt egyébként, élveztem minden pillanatát, de kétségtelenül a vadászat könnyed ígérete tüzelt fel. Fél napig figyeltem. Követtem minden lépését, s vártam, hogy egyedül legyen. Nem szóltam, hogy búcsúzzon el, nem kértem, hogy készüljön fel, nem fogok ígérni semmit, itt nincs kártérítés, Tessa Walsh eltűnt személy lesz a világ számára, s talán csak a helyileg illetékes Protektor fogja utólag megtudni, mi az, ami miatt az egyik őrzőjét elnyelte a föld, látszólag legalábbis. Bájos burok, meg kell hagyni, szinte kár érte, hogy alig csodálhatja a világ, máris a föld alá kerül majd, hisz Nasi is csak halni jön vissza. - Tessa Walsh! – Bukkantam elő a semmiből nappalijának közepén, egyedül volt, nem zavarhatott senki, de kellőképpen gyors vagyok hozzá, hogy szükség esetén vele együtt tűnjek el. Ha sikítani vágyott volna, karcsú ujjaim azon nyomban befogták a száját. - A Hajnali Köd jött el hozzád, ne fáradj mágiával, ne küzdj, esélyed sincs ellenem. - Halkan beszélek, az elméjét nem vágyom mentálisan megerőszakolni, tisztelem az őrzőket, sokkal jobban, mint ahogy most látszik. - Tudom, ez most ijesztő lesz, de az a megtiszteltetés ért, hogy egy közülünk téged szemelt ki a következő testének. A kérdés pusztán az, hogy jössz magadtól, és beavatlak, amibe csak lehet ennek kapcsán, vagy drasztikus eszközökhöz kell folyamodnom, és vinnem kell. – Ha kapok valami jelet arra, hogy érdemben lehet vele kommunikálni, úgy elengedem.
Ugyanaz a rutinom évek óta. A munkaidő végeztével gondosan pakolok mindent helyére a csöpp kis háziorvosi rendelőben, leoltom a neoncsöves lámpák fájóan mű fényét, hogy ráfordítva a kulcsot a zárra kilépjek a természet nyugvó aranyát csodálni. Ráérős a léptem, ahogyan végig a part menti sétányon haladva fürdőzöm a koraesti naplementében. Ma egyszerű, bíborszín szoknyát viselek, könnyed, törtfehér blúzzal, s hajamat kiengedtem a rendelést követően. Mikor dolgozom, természetesen szigorú copfba, olykor kontyba csavarva viselem, ne zavarjanak a neveletlenül hullámos tincsek a mindennapi teendőkben. Valahonnét zene szól, hangolnak már odalent a turisták kései rohamára. Éjjel élnek errefelé igazán a népek, jobb helyet nem is választhattam volna hát magamnak világ elöli bujdosásom számára. - A kutya sem zaklat ilyentájt sem civil, sem pedig őrző ügyekkel igazán.
Utcánk a szélsők egyike, arra turista már be nem tenné a lábát, pedig a szűk, hegyi kaptatóknak, sziklakővel kirakott tekergő közöknek megvan a maga bája. Én már olyannyira hozzászoktam, unottan dobom le a kulcscsomót az előszoba szekrényére, miután magamra zártam a bérlakás ajtaját, s beljebb lépdelve a nappali felé, megrémiszt a semmiből előbukkanó nőalak. Táskám ösztönösen lendül vállamról, védekezően lendítve irányába - azt kell elkapnia hát elébb, ha nem szeretné, hogy istenesen eltaláljam a benne levő vizes flakonnal és egyik-másik női holmival, mi tartalma. Elmém fel sem fogja a gyorsaságot, mivel hárít, s segélykiáltásra sem marad időm, csupán szívem veri sebes ütemű, kalitkába zárt taktusát, s tekintetem kerek riadalma kiáltja némán felé kétségbeesettségemet a váratlan helyzet tehetetlenségét illetően. Energiáim nem leltek nyugodalmat szavai nyomán, bennem keserű epeként zubogott fel a régmúlt ezernyi emléke, s vele együtt a kétségbeesés. - Ugyanakkor nem állt szándékomban ártani neki, valamint elfutni sem. Ugyan hova futhatnék én pont előlük, mikor annyi év után újra megtaláltak úgy fest...?! Az ősök útja kifürkészhetetlen. Ha elenged, aprót nyelek, hátrálva kissé tőle, ám tekintetem le nem véve róla. Mintha örökre elmémbe akarnám vésni a Hajnali Ködöt. - Minden tisztelettel, Hajnali Köd, szimpatikusabb volna akképpen a sorrend, hogy előbb beavatsz, aztán eldől, megyek-e vagy viszel. - Már csak azért is, mert a hirtelenségből felocsúdván gondolataim kezdenek teret nyerni a kezdeti sokkon túl végre. Mindig is megfontolt, összeszedett ember voltam, miért tegyek másképp hát most, mikor nagyon úgy fest a hívatlan vendég szavaiból, a sorsomat nem kerülhetem el. Lehetőség volna ez a jóvátételre számomra? Vagy egy újabb ballépés csupán?
Talán sajnálnám, de ahhoz egyszerre kellene érzőbbnek lennem, s kevéssé kellene számítania húgomnak. Ő sajnos csupán egy eszköz, s ennél fogva sokkal célszerűbb, ha nem tekintem többnek, úgy még a végén túlságosan is aljasnak gondolnám mind magam, mind pedig az összes testvéremet. Követtem egész nap, még azt is mondhatnám, hogy senkinek sem fog úgy igazán hiányozni. Háziorvosból van másik mindenütt. Azt már ki merném jelenteni, hogy kár érte, de még így sem kerülök közelebb ahhoz, hogy valóban megérintse lelkem gondosan eldugott húrjait. Pazarlás, ez tény, minden lélek fontos, s neki nem csupán az tűnik majd el a semmiben, hanem a teste is hamarost. Az élet sokszor, sokaktól csak elvesz, ha valaki, hát mi tudjuk, mi a lemondás. Próbál küzdeni, de nevetséges a lendülete az én mozgásom sebességéhez képest, hamarabb tépem ki a táskát a kezéből, minthogy láthatóan megemelkedjen. Íriszeim rezzenéstelenül szemlélik az övéit, hagyom, hogy hatalmam testes szelete borzolja a bőrét, de a teljes valóságot nincs okom rázúdítani. Épp eléggé érzi így is, idősebb vagyok, mint bármely farkas, akivel valaha összehozhatta az élet. Az egyetlen, amit valójában érte teszek, hogy a nyilvánvaló erőfölényem foganatosítása után az energiáimmal megnyugtatni igyekszem, elvéve azt a kétségbeesést, ami talán túlzottan elködösíteni képes az elmét, megfosztva a józan gondolatoktól. Eleresztem végül, nem célom fizikailag gyötörni. - Ahogy gondolod, bár úgy hiszem, a szimpátiád sem akkor nem lesz az enyém, ha előtte mondom, sem akkor, ha közben. – A rossz hírek hozóját ugyan ki kedveli? Ugyanakkor az még számomra is tiszta sor, hogy megérdemli a színvallást, soha, senkinek nem kellene úgy halnia, hogy nincs tudatában, mivel érdemelte ezt ki. Hiába dicsőség ez az őrzők körében általában, ez most más, az ő lelkének nem lesz hová mennie, ha Nagojut fészkeli helyette a testébe magát. - Nem tűnsz olyan meglepettnek és hitetlennek, mint sokan lennének, éppen ezért élek a gyanúval, hogy nem ez az első eset, hogy közülünk valóval kerültél valamilyen módon kapcsolatba. Alignak tombolása mostanra senki előtt nem titok a világunkban, aki egy kicsit is nyitott szemmel és füllel jár. Elmondom, mi az, amit nem tudhatsz. Nagojutot az idei Vörös Hold alkalmával sikerült magával ragadnia, s ő azóta megrekedt a valóság és a szellemvilág között, sehol sincsen igazán helye, mégpedig azért, mert még dolga van a földön. Egy utolsó, ámde mindennél lényegesebb feladata. – Röhejes az egész, én még mindig azt mondom, és nem örülök, hogy magammal kell majd vinnem azt, akit leginkább szeretek, de ez már legyen a mi problémánk, a lelkizés távol áll tőlem minden ízében. - Hallottál már esetleg mendemondákat arról, miként járhatjuk még a földet? Már azok szerint, akik nem vetik el egyből a lehetőségét. Nyilvánvalóan nem ebbe a testbe születtem én magam sem. Egy őrzőé volt, Londonban élt, vele szerencsém volt, úgy érezte, ennél nagyobb megtiszteltetés nem érhette volna. Mondd csak, Tessa, benned mi játszódik le most, ha azt mondom, Nagojut a te testedet szeretné magáénak tudni, hogy befejezhessük, amit elkezdtünk, és megszabadítsuk a világot Alignak haragjától? – Fürkészem a lágy vonásokat, igen, el tudom képzelni Nasi burkaként, még ha jó eséllyel sokáig nem is lesz az övé, bár még mindig eltelhetnek hosszú, vérrel, vesztességgel tömött évek, mire mind beismerjük, meg kell tennünk a fajtánk megóvása érdekében.
Nem szólok azon szavaira, hogy a hír, mit hozott, nem lesz szívemnek kedves talán. Kérdőn állom tekintetének kedves, mégis hűvösen távolságtartó kékjét csupán, s kivárom, mint szólni kíván. Aprót biccentek felé arra, nem ő az első a sajátjai közül, ki tiszteletét teszi köreimben, bár őszintén szólva valahol remélem, az utolsó címét mégis elnyeri. - Azt már minden idomárok anyjának látogatásakor is leszűrtem, hogy ahol ők felfedik magukat, ott a mezei halandó ne sok jót keressen. Persze, akkor még naiv voltam és őrületbe hajlóan elszántan hajszoltam a tudást, létüknek elemi titkát. Akármilyen véleménnyel is legyek róluk, mégis elszörnyedő vonásokkal, riadt tekintettel fogadom a hírt, hogy a Hűségest elragadta a Szellemvilág. Meghalt és vele együtt halt Mallory is. Mármint az, ami egykori barátnőmből maradt a testcsere rituáléját követően. Nagyot nyelek, ahogy a számomra szigorú szavak áradata elér. Minden egyes kiejtett szótag tüske benne, torkomat fojtogató gyilok. - Hogy mi játszódik le bennem? Hogy mi... ?! - Szusszanok felhorkanva nevetős zavarral, hangomat és energiáimat idegesség mételyezi, ahogy hátrasöpröm egy sietős mozdulattal tincseimet. - A testvérednek kegyetlen humora van, Hajnali Köd. - Jegyeztem meg csendes, komoly keserűséggel, mert fogalmam sincs, miként akadt nyomomba, de szemmel láthatóan nem tájékoztatták részletekbe menően a dolgokról. Legalábbis, ami az én oldalamat, nézőpontomat illeti. A kis emberek története senkit nem érdekel. Eszközök vagyunk csupán a hatalmasok játszmájában, s úgy fest, körbejár minden gyilkos fegyver; visszatér idővel ahhoz, kinek szánták. - A Hűséges volt, ki még Oxfordban tiszteletét tette a Protektorátusnál új testet keresve magának. A vezetőség engem jelölt, végül... végül úgy fest, mégiscsak megkap. - Fanyar mosolyom egyszerre beletörődő és megvetőnek tetsző. De nem ő az, kit igazán, szívem mélyéből gyűlölök... hanem saját magam. Csak egyetlen kérdésem volt immáron az ősfarkas felé: - Mennyi időm van, mielőtt indulni kívánsz?
A reakciói teljesen normálisak, úgy hiszem, senki sem fogadná halálos nyugalommal az elhangzottakat, nem is várom tőle, élje csak meg ezeket a pillanatokat, meg az összes hátralévőt, hisz sok már nem fog jutni belőle neki, hangozzék ez bármilyen érzéketlenül. - Ez mindünkre elmondható. – Pusztán egy röpke, belefásult sóhajjal nyugtázom a véleményét. Nem kell senkinek a magaslatokba emelnie bennünket a szavaival, hisz attól, hogy az elsők vagyunk a fajtánkból, még mi is hibázunk, tévedünk, ez az élet rendje. Nagojut döntése csakis az övé, sosem kérdőjelezném meg, bárkihez jöhettem volna, ha egy öt éves kislány testét találta volna megfelelőnek, akkor abba. A történetüket nem ismerem, de gyanítom, pont húgom az, akit volt szerencséje ismerni, innentől fogva nem nehéz összerakni, hogy nem feltétlenül olyan eseménysor keretei közt esett meg, amire Tessa szívesen emlékszik. - Sok minden nem világos előtted, Őrző. Csak a miheztartás végett, keveseknek adatik meg, hogy ennél tökéletesebb módon szolgálhassák azt, mi választott útjukban benne foglaltatik. Esetleg azt állítod, hogy nem éri meg az áldozat, a tiéd, a miénk azért, hogy Alignak többé ne tomboljon áprilisban? – Én elkerültem a dacoskodó lelkeket a testcseréimkor, a jövőben pedig már nem lesz rá szükség, elvégre halni készülünk, nem másik testbe bújni. Akárhogyan is, szerencsésnek mondhattam magam ilyen téren, mert akadályokba sosem ütköztem. - Nem állítom, hogy könnyű lehet most a bőrödben lenni. Egyértelműen pocsék a helyzeted, de az áldozatod rengeteget számít a jövőnk tekintetében. – Ez sem kell, hogy vigasztalóan hasson, csak elmondtam, hogy mégiscsak tisztában legyen, mi múlik ezen. Tulajdonképpen választása úgysincs, mert viszem, ha jön, ha nem, de nem mindegy, hogy a megértése és beletörődése játssza a főszerepet, vagy a dacos ellenállása. - Minél hamarabb, annál jobb. Ha van valaki, akitől el szeretnél búcsúzni, tedd meg. Legkésőbb holnap délután indulni szándékozom. – S még így is több időt kap, mint amit eredetileg szántam neki, mert eredeti terveim szerint csak felkaptam volna, és viszem a következő géppel, ahhoz képest határozottan nagylelkű vagyok ezen verzióban.
Apró, elégedetlenkedő sóhajjal nyugtázom mellékes szavait a nőnek. Ezzel nem igazán segít helyzetemen, de talán tisztában is van vele. Nagojut élete az én halálom, s az én veszteségem az ő örömük. Legalábbis gondolom én, hisz nem osztoztam gyászukban, mikor temették - még ha ideiglenesen is - testvérüket, s vele együtt hajdanvolt barátnőm testét, ki értem, miattam áldozta magát az Elsők szolgálatára. Értelmetlenül. Pillantásom világa hirtelen rebben a Hajnali Köd felé, ahogy ismét megszólal, fénye kérdő, hisz valóban úgy fest, nem teljes a kép számomra a miérteket illetően. Csapkodhatnám a földhöz magam hisztis primadonnaként, rohanhatnék búcsúzni élőkhöz, s lehetnék, mi nem voltam soha, mártír a halálban. De én egyszerűen érteni szeretném: miért most? Miért ennyire sürgető, mikor az áprilist jóval mögöttünk tudjuk már, szinte nyakunkon a következő, mikor a világ protektorátusai attól rettegnek, ezúttal talán már náluk is lecsap majd a vörös átok. Szavai végre némi pilácsot gyújtanak bennem, s menten más az egész fekvése, ahogy hallgatom elkomoruló, szinte azt lehet mondani, fáradtnak tetsző arccal. Kivárom, míg végére ér a reményeim szerint költői kérdéssel zárt soroknak. - A gyógyítók útját bőven megszolgáltam már, Hajnali Köd. Nevem, igaz, nem jelenlegi, nem tűnik el nyomtalanul a világból. - Bármily önfényezőnek tetszik mindez, valahol megnyugvás nekem, tudósembernek mindez. - Te a húgodért jöttél, én azért a lányért megyek veled, akinek a teste vele együtt halt áprilisban. Csak, hogy te magad is tisztán lásd, nem holmi magasztos, világot megváltó célok mozgatnak. Remélem és őszintén kívánom nektek, hogy így legyen, sikerüljön megfékeznetek Atyátok haragját! - Ígéretét vehetném, hogy így lesz, hogy végre véget vetnek mindennek, de mi értelme volna? Egyrészt, a halálra ítéltnek könnyen ígér bárki, másfelől a logika a kétkedést diktálja belém, a dolgok megkérdőjelezését tökéletességükben. Mindez a felvázolt kép filmekbe illő ugyanis. Mi a garancia rá számára, hogy tényleg így lesz? Hogy nem csúszik bele gikszer, s mindannyian ugyan azt kívánják elérni most, mint egykoron, mikor véget vetettek Alignak zsarnokságának? Aprót biccentettem arra, hogy minél előbb indulna, s fanyar mosoly kúszott képemre a továbbiak hallatán. - Mallory halálával nem maradt senki, akitől búcsúzhatnék. Ám a protektorátussal lenne egy köröm a távozásomat illetően. - Tőlem akár holnap reggel is indulhatunk, ha akképpen gondolja. Sok mindent nem viszek magammal, hisz ki tudja, miképp fogadnak odaát. Egy biztos, ha bárki kérdezi a helyi protektorátust rólam, válaszuk ekképpen hangzik: Tessa Walsh sosem hagyta el Olaszországot, meghalt. Aktája nem kiadható.
// Köszöntem szépen a lehetőséget és hogy vállaltad és jöttél! //
- Akkor van mire büszkének lenned. – Nem ismertem, nem is akartam, de azt a tényt csak üdvözölni tudtam, hogy ekképp érez, így legalább nem úgy kell halálra ítélnünk valakit, hogy még bőven lenne benne tettvágy, s lenne is mit a világnak adnia. Adott ő már eleget, s ki tudja, talán még megváltás is, hogy az öregkor nem fogja megkísérteni. Nem tudom. A velünk szemben percéletű Őrzők gondolkodásmódja nem sajátom, fogalmam sincs, milyen a rövid élet folyton lángoló tüze, ötletem sincs, milyen az öregségtől csoszogni, ezzel szemben tökéletesen tudom, milyen a megfáradt lélek, mert az enyém születésem óta egy percet sem pihenhetett. Meghaltam ugyan, de akkor sem erről szólt az egész. Súlyos döntést kényszerítettek ki belőle, s most, Nagojut példáját látva, akkor sem lett volna soha nyugtom, mert ugyanúgy visszarángattak volna, miként őt vagyunk kénytelenek. - A lényeg szempontjából azt kell mondjam, számomra nem fontos, miért jössz. Az számít, hogy megteszed, és nem kell még inkább porrá zúznom utolsó napjaidat. – Egy bólintást kap, szeletnyi hálám jeléül talán. Téved egyébként. Ne higgye senki, hogy nekem öröm Nagojut következő testét leszállítani, hogy aztán megint a halálba hajszoljon minket az a becstelen paktum. Ha rajtam múlna, hagynám nyugodni, de nekünk ez még nem jár, előtte túlságosan sok, és komoly dolgunk akad, s utána… talán úgy döntenek egykor volt szebb eszméket, világot látott elődeink, hogy megérdemeljük. Meglátjuk. - Tégy úgy, Tessa. Intézzétek el a Protektoroddal, amit el kell. Ő tudhatja az igazságodat, más nem. Holnap találkozunk. – Bólintottam rá, nekem is jobb, hogy nem erőszakkal kell elvinnem, kétséget hagyva mindenkiben. Tisztább így, lényegesen. Összességében ennyi, amit adni tudok neki. Nem túl sok, de a semminél több. Nekem is egyszerűbb, ha nem mindenre figyelve kell láthatatlanságba burkolózva kontinenseket átszelnem. Magára hagytam, látszólag persze, az otthonát, mi már csak ma este az, odakintről figyeltem, türelmesen fakulva bele a közelgő éjszaka sötétjébe, s követve minden léptét, ha még ma este elindulna elsimítani a dolgait. Magányos élete lehetett Mallory halála óta, és ki tudja, talán odaát újra egy pár lehet a két egymástól elszakított lélek. Ha mást nem is tudok őszinte szívvel kívánni neki, ezt mindenképpen.
Kezdőlap
//
