Ronnie háza

Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 3:14 pm

- Nappali
- Konyha
- Hálószoba
- Fürdőszoba

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 3:52 pm

Avery & Ronnie

Még amikor a munkából hazaértem, akkor is azt hittem, hogy csak egy átlagos este lesz a mai. Egész nap nem történt semmi, így azt gyanítottam, hogy a maradék néhány órára is bőven ki fog tartani. Tévedtem. Pedig a gyakorlat azt mutatta, hogy ilyen esetekben már csak egy unalmas este szokott az emberre várni, amit végül alvással zár le.
Én is azt terveztem, hogy némi vacsorát követően nyugovóra térek, talán egy pohár bor társaságában még megnézek egy filmet a tévében. Nem voltak nagy igényeim, és mostanság már úgyis hozzászoktam ehhez. Ashton már jó ideje nem volt része az életemnek, nélküle pedig minden olyan unalmasnak tűnt. Egyedül az nyújtott olykor-olykor egy kis felüdülést, amikor Noah nálam aludt, és együtt csináltunk valami roppant izgalmas dolgot. Ez általában kimerült egy új játékban, vagy esetenként valamelyik mese újranézésében. Mégis, ezek voltak nekem a legkedvesebb emlékek.
Ma azonban még ő sem vendégeskedett nálam, így vagy örülnöm kellett volna a nyugalomnak, ami a nyakamba szakadt, vagy inkább keseregni rajta. Végül ahelyett, hogy bármelyik is bekövetkezett volna, nekiláttam a főzésnek. Azzal legalább képes voltam lekötni magam, ráadásul a rádió is szólt mellettem, a kedvenc adómmal. Nyilván jobban tetszett volna, ha van társaságom a vacsorához, de egy kutya is lehet kiváló partner, nem? Ráadásul nem is beszél vissza!
A gondolat után oldalra sandítottam, egyenesen a sarokban szundikáló „öleb” felé. Alig néhány hónappal ezelőtt kaptam az apám kutyáinak egyik legkiválóbb párosának fialásából, hogy ne legyek annyira egyedül. Nem mintha egész nap nem állatok között lettem volna, de hát ki vagyok én, hogy visszautasítsak egy efféle ajándékot?
Már éppen rá akartam borítani a paradicsomszószt a megpirult húsra, amikor az emlegetett kutya ugatni kezdett mögöttem. Abban a pillanatban ugrottam egyet az ijedtségtől, és rá néhány másodpercre a csengő is megszólalt. Alig volt fél éves, mégis olyan hallása volt már most, hogy csak ámultam rajta.
- Jól van már, hagyd abba! Én is hallottam! – kiabáltam a bejárati ajtóban toporgó után, természetesen nulla sikerrel. Azért a szófogadással akadtak még gondjaink, de már elkezdtem őt tanítgatni, amikor időm engedte. – Ha nem állsz arrébb, akkor nem fogjuk tudni megnézni, hogy ki van ott. Tudom, hogy téged is érdekel… - úgy beszéltem hozzá általában, mintha csak tudná, hogy mit mondok. Nekem így könnyebb volt, hiába bugyuta szokás úgy kezelni a kutyákat, mintha ők is emberek volnának. Tudom, hogy nem azok, de ő az én lakótársam!
Ám alig tártam ki az ajtót, és néztem fel a kint várakozóra, máris meghűlt a vér az ereimben. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek a látvánnyal, ami a szemeim elé tárult.
- Avery… - súgtam végül alig hallhatóan. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék négy év után, vagy, hogy egyáltalán sírjak, vagy nevessek. Így végül, hátul tartva a kutyát, a leglogikusabb kérdést tettem fel, ami csak eszembe jutott. – Mit keresel itt? – másra egyelőre sajnos még nem számíthatott tőlem.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 4:42 pm

A gyomrom korgott, a fejem hasogatott a kezemről már tudomást sem akartam venni, a gipsz húzta lefelé, az orvos adott egy hámot, hogy legyen felkötve a kezem, de úgy meg nem tudtam a vállamon tartani a táskám. Szégyen vagy nem szégyen, ennyi idő után egy hátizsákkal tudok haza térni. A taxis valami zsörtölődött a kocsiban, hogy mennyire rossz az idő, de nem akartam beszélni senkivel sem. Csak a tájat néztem, ahogy felrémlik az emlékeimben, hogy suhan. A buszozás kimerített, már egy napja utazom, hogy végre biztonságban legyek, a kezem hasogat, de túl leszek rajta, akkor majd pihentetem, főleg, ha végre sikerül célt érnem. Dylan nincs otthon írta, hogy el kellet utazni valami okból, én pedig most hezitálhattam, hogy hova megyek. Más nem maradt, mint Ronnie. Este van a szél is szinte övült és összébb húzom az átmeneti kabátot, amit a fogasról le tudtam kapni a sietségben. Hát ez nem lesz éppen időt álló.
De már az ismerős környék elragadott, nem gondolhatok erre, most azon kell agyalnom, mint mondok Ronnie-nak, hogy miért nézek agy ki és mi történt velem.
A sofőr végre leparkolt és segített felvennem a táskát, amiért hálás voltam és busás borravalót hagyva neki elindultam a lakása felé.
Egy pillanatra meginogtam, hogy most mit fogok tenni, hogy örüli fog nekem, de úgy voltam, ez a kevésbé rossz, mint most vele lenni.
A lábaim már alig bírtak mozdulni, így gyorsan megnyomtam a csengőt. Amire a válasz kutyaugatás volt. Összerezzentem, kiskorom óta félek a kutyáktól, mióta meglett a sebhelyem. Ronnie hangja épp csak átszűrődött az ajtón, és nem sokkal rá, már teljes valójában láthattam.
Semmit nem változott, szebb, mint valaha. Egy apró mosolyra futotta és egy fáradt sóhajra.
- Haza jöttem. – válaszoltam neki kimerülten, de a figyelmemet a kutya kötötte le, elkezdtem remegni, a félelem úrrá lett rajtam, mint régen. Mint pár órája. Bár látom, hogy még kölyök, de attól még kutya és a félelem csak úgy száguldott az ereimben. Félek.
- Ronnie., ne haragudj. – ennyi még talán kiszaladt a számon, de hátrálni kezdtem, nem akarok kutya közelében lenni. Inkább elmegyek Dylanhez, neki legalább nincs a lakásán kutya.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 5:03 pm

A kezdeti sokk még mindig nem ért véget nálam, még akkor sem, amikor már felfogtam a látogatóm személyét. Mit mondhattam volna a húgomnak, akit négy éve nem láttam? Aki csak Dylannel volt hajlandó beszélni, velem meg egy árva szót sem? A sértettség, a düh, az értetlenség, és a csalódottság nem túl szép elegye már évek óta ott munkálkodott bennem vele kapcsolatban, de amikor most megláttam, valahogy minden a nyakamba zúdult egyszerre. Eddig talán fel sem fogtam teljes mértékben, hogy mennyire hiányzott, ugyanakkor mennyire megbántott azzal, hogy szó nélkül lelépett. Éppen akkor, amikor ki kellett volna tartania a családja mellett.
- Azt látom… - jelentettem ki, mert nyilván szemem az nekem is volt. A kutya továbbra is ott törleszkedett mögöttem, hogy megszaglászhassa a számára idegen embert, de nem hagytam előrenyomulni. Sőt, elég hamar rájöttem arra is, hogy Avery még mindig nincs túl a kutyáktól való félelmén, pedig ennyi év, és ilyen sok kutya között már rég sikerülhetett volna neki. Azt hiszem, hogy soha nem is dolgozott azon, hogy a dolgok megváltozzanak ezen a téren. Másokat bezzeg nem volt rest szétzilálni, és átformálni.
- Dakota! Menj hátra! – szóltam rá végül a kölyökre, mert kezdett bosszantani, hogy egyre erősebben akart áttörni a lábaim között. Egyfolytában böködött az orrával, és ami alapesetben nem zavart volna, ilyen felfokozott érzelmi állapotban nem volt túl kellemes számomra. – Hallod?! Sipirc hátra! – még a kezemmel is mutattam az irányt, ezt szerencsére már nagyon jól tudta. Nyargalt is, mint egy gyerek, aki éppen piros pontot kapott az iskolában.
- Miért? – kérdeztem komolyan, két karomat összefonva magam előtt. Egyik kezemben még mindig ott volt a fakanál, amivel a szószt kevergettem néhány perccel korábban, és csak reménykedtem abban, hogy nem fog kifutni, amíg az ajtóban állva trécselek. – Azért, hogy hívatlanul állítottál be este, vagy azért, mert szó nélkül leléptél, amikor mindenkinek egymásra lett volna szüksége?! – nem láttam értelmét annak, hogy kerteljek, és húzzam mind a kettőnk idejét. Ha normális eset lett volna ez a mostani, akkor egészen biztos, hogy egyből aggódni kezdek amiatt, hogy mi történt vele. De annyira, mint ő, szerintem soha senki nem bántott még meg, és egyelőre képtelen voltam túllépni ezen és úgy tenni, mintha nem érintett volna borzalmasan.
- Van fogalmad róla, hogy mit okoztál ezzel? Hogy még te is elmentél?! – bizonyára tőlem várta a széles öleléssel egybekötött fogadást, de akkor sajnos most én voltam az, akinek csalódást kellet okoznia neki. Egy részem borzasztóan örült, hogy látta, és aggódott azért, hogy baja eset. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mi történt, de a szavak nem jöttek. Egyelőre csak magyarázatot akartam kapni, és tisztázni a múltat, mert én négy év alatt képtelen voltam ezen túllépni. – Rég nem vagy már kisgyerek, Avery… - ráztam meg végül lemondóan a fejemet, arcomra egyértelműen kiült a csalódottság. Már nem álltam el az útját az ajtóban, viszont egyelőre még be sem invitáltam őt. Előbb a válaszok, aztán talán még vacsorát is kap.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 5:15 pm

Az érzés nyugtalanított, hogy milyen lesz hallani Ronnie hangját, de nincs sok időm ezen gondolkodni, hiszen azonnal rám is tört minden, mikro az ajtó kinyílt és szembe találkoztam a legidősebb testvéremmel, aki pontosan úgy reagált arra, hogy lát, mint gondoltam. Mint aki éppen szellemet lát. Mit is vártam? Közösen sírva fakadunk, elmeséljük milyen volt az a négy év, míg nem jöttem haza? Nem, tudtam, hogy egyik családtagom sem lesz könnyű eset. Főleg, hogy csak is Dylan-el voltam hajlandó szóba állni. Szép, vagy sem, nem tudtam mit mondjak, hogy mit érzek? Ürességet, még most is.
Mellesleg persze a kutya látványa sem éppen nyújtott kellemes érzéseket, de szerencsére erre még emlékszik, hogy rettegek a kutyáktól, mert elküldi a kis vakarcsot. Az egész családom kutya őrült, csak én vagyok ilyen elcseszett. De ezen már meg sem lepődöm, a kutya úgy fogad szót a második felszólításra, mintha az anyja leszidná a gyerekét, amiért rossz fát tett a tűzre.
Összébb húztam a kabátomat és úgy néztem fel a villogó kék szemekre.
- Erre tényleg választ vársz? – kérdeztem cinikusan, de rá kell jönnöm, hogy igen csak Ronnie-val dolgom, nem pedig Dylan-el, aki a füle botját nem mozdítja, ha kitérek a válasz alól. De most azzal a testvérrel állok szembe, aki mindent megtett, hogy együtt maradjunk, és nekem mindezek ellenére erősen kellet küzdenem, hogy ne vegyem fel a telefont.
- Hidd el ha lenne más, ahova mehetnék .. –elharapom a mondatomat, majd inkább összeszedem a gondolataimat.
- Mindenért, nekem így volt könnyebb, elmenni és nem nézni hátra. Tudom, hogy rossz volt, hogy biztos nehéz volt túllépni. De nem meghaltam, mint.. mint.. – nem bírtam kinyögni a nevét, csak eltűrtem a hajam és felsóhajtottam.
- Gabbie a mindenem volt, meghalt, nem bírtam senkire sem nézni, haza küldtetek, még ott se lehettem. – válaszoltam nyersen és inkább csak nagyot fújtam.
- Kár, hogy úgy viselkedik velem mindenki, mintha egy taknyos gyerek lennék, Tudod mit? Cseszd meg! – nevettem fel keserűen és inkább elindultam kifelé. Megyek megkeresem Dylan házát, biztos tart valahol pót kulcsot, nem vagyok kíváncsi ismételten a családomra. Jó volt látni őt, de az, hogy gyereknek néz, közben meg kijelenti, hogy rohadtul nem vagyok gyerek.. nevetséges.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 5:18 pm

- Miért, szerinted viccből kérdeztem? – néztem rá komolyan, semmi kedvem nem volt azzal foglalkozni, hogy a cinizmusa miatt még le is szidjam. Nem vettem magamra, ahogy máskor sem szoktam az ilyesmit, azt viszont elvártam tőle, hogy rendes magyarázatot adjon mindarra, amit művelt. A mai napig egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mit gondolt akkor. Mindnyájunk világa összeomlott, mégis azt gondolta, hogy ő a legfontosabb? Látszik, hogy a húga is érettebb volt nála, mindenféle szempontból.
- Értem! Tehát anyáéknak sem voltál hajlandó szólni arról, hogy hazajössz? – kérdeztem rá arra, mire már magamtól is tudtam a választ. – Hát, ez gyönyörű! – fontam össze még jobban a két karomat, már az sem érdekelt, ha összekenem a ruhámat. – Szerinted ez, hogy fog esni nekik? – kértem számon a véleményét, hiszen őket is nagyon megviselte, hogy a másik lányuk képes volt szó nélkül lelépni innen, hátrahagyva mindent és mindenkit. – Önző vagy, Avery! – közöltem dühösen. – Túllépni? Azon, hogy egyszerre két húgom is eltűnik az életemből, szerinted könnyű túllépni?! Vagy egyáltalán lehet? – kezdett felbosszantani, úgyhogy ezzel egyenesen arányosan a hangom is megemeltem. Pedig nem szoktam, alapvetően legalábbis nem jellemző rám.
- Gabbie! Gabbie-nak hívták! – vágtam hozzá türelmetlenül. – És igen, pontosan! Ettől még rosszabb az egész! Ő nem akart elmenni és itt hagyni minket, te viszont saját akaratodból döntöttél így. – és ez fájt nekem is a legjobban, hogy őt bizony senki nem kényszerítette erre. – Ha nem rémlene, egyikünk sem lehetett mellette, amikor meghalt! – ezúttal egy kicsit megenyhültem azért, a hangom is halkabb, visszafogottabb lett. – Én is itthon voltam, ahogyan te is… - most komolyan ezen fog fennakadni? El sem akartam hinni, hogy ez tényleg feljöhetett egyáltalán egy ilyen vita során.
- Nekem meg mind a ketten a mindenem voltatok, és te szó nélkül képes voltál elmenni. De látom ez eszedbe se jut, csakis magadat sajnálod, pedig nem csak téged ért veszteség… - sőt, igazából engem azóta még egy, hiszen Ashton meg eltűnt szolgálatteljesítés közben, de erről ő nyilván nem tudhatott, hiszen nem volt hajlandó részt venni a családja életében. – Ha még egyszer így mersz velem beszélni, akkora pofont adok, hogy két hétig nem térsz magadhoz! – ez nem az én húgom volt, az biztos. Nem tudtam, hogy mi történt vele, de talán jobb is így nekem. – Az előbb még azt állítottad, nincs hová menned! De persze, sétálj csak el megint! – tártam szét a kezeimet, kilépve közben a verandámra. – Ahhoz úgyis annyira jól értesz! Elfutni a problémák elől, az nagyon megy! – kiabáltam utána, folyamatosan követve őt. Ha azt hitte, hogy hagyom elmenni, akkor óriási tévedésben élt.
- Egyet azonban ne felejts el, Avery! Nekem mindig gyerek leszel, mert a húgom vagy! Én úgy viselkedek veled, ahogy megérdemled, főleg a mostani remek bemutatkozásod után így négy év után… - utaltam a korábbiakra. Ő ment el, és még ő játssza most a sértett királylányt? – Azt vártad, hogy majd megsimogatom a fejedet, és megdicsérlek? Meg kell végre tanulnod, hogy a tetteidnek következményei vannak, és ha fájdalmat okozol azoknak az embereknek, akik a legjobban szeretnek téged, akkor az nem múlik el egy csettintésre! Ha pedig gyerekként viselkedsz, akkor úgy is foglak kezelni! – ha közben nem állt meg esetleg és fordult vissza, mostanra egészen biztosan utolértem, és az ép karjára szorítva állítottam meg.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 5:21 pm

Tudtam, hogy nem lesz egy séta galopp, de felkészültem mindenre. Talán arra nem, hogy Ronnie így nekem esik, egy napot buszoztam, és nem vagyok éppen életem erejében, hogy most még egy kiadósat veszekedjek vele, de hát nem úgy tűnik, hogy fel akarja adni, sőt mélyre ás, amit ő legyőzött négy év alatt, az nekem csak elvolt ásva, és mint a tornádó, minden emléket felhasított. Ha eddig csak fizikálisan fájt mindenem, most már lelkileg is kezdtem úgy érezni, hogy összetörtem. Próbáltam a mostra gondolni és nem az elmúlt napokra.
- Egy pillanat alatt döntöttem. – válaszoltam a kérdésére, direkt a másikat a levegőben hagyva. Mikor szóltam volna haza? Két pofon között? Vagy mikor épp a csuklómat szorongatta? Netán akkor, mikor a kést mártottam belé? Nem volt időm, döntöttem, ezek szerint rosszkor.
- Egy gyereküket visszakapják, nem mindenki önző Ronnie. – megráztam a fejem, valószínűleg apáék nem fognak nekem esni, örülni fognak, hogy legalább az egyik gyereküket visszakapják. Még ha csak engem is, azt a bizonyos lányukat, amelyik cserbe hagyta őket.
- Lehet, hogy önző vagyok, de ember is! Vannak, hibáim tudom jól. – most már én is felemeltem a hangom, miért? Miért kell olyan emberek közé mennem, akik szerint csak egy szar darab vagyok? Nem pont ez elől menekültem?
- Tökéletes életed van volt Ronnie, én mindenkinek csak teher voltam, az, hogy mi történt Vele az nem az én hibám. – nem bírtam türtőztetni magam. Hogy mért? Mert elegem volt ebből az egészből, a tékozló lány hazatért.
- Tudom mi a neve, nem kell emlékeztetni, mai napig rémálmaim vannak, de kit érdekel, igaz? Ide jöttem, hozzád először, de tudod mit? Megbántam, még Dylan üres lakása is jobb, mint veled itt bájologni. – vágtam hozzá, ezzel elárulva, hogy tisztában vagyok vele, hogy az ikrem nem tartózkodik a városban. Igaz ő sem tudta, hogy haza jövök, de azt igen, hogy három napja még boldogan meséltem, hogy mennyire ügyesen tudok egy embert összevarrni.
- Nem csak engem..- ismételtem, majd mikor közölte, hogy pofon vág nevetnem, kellet.
- Gyerünk, üss meg! Megteheted,te vagy az idősebb, nekem már mindegy én már úgy is megszok..- olyan mérges voltam, annyira akartam kikiabálni minden fájdalmamat, hogy képes lettem volna elszólni magam. De nem tettem, visszafogtam magam és inkább elindultam.
- Legalább ebben jó vagyok. – válaszoltam immáron háttal neki és elindultam a sötét éjszakában, ez legalább annyival volt jobb, hogy talán nem akarnak megerőszakolni minden utcasarkon. De taxira most pont nincs pénzem, minden a számlámon van.
Nem akartam egyik szavával sem foglalkozni, mit érdekelt, hogy mit szól utánam, persze minden mondata célt ért és már a világ is forgott körülöttem, de nem akarok itt maradni, nem akarom látni. Dylant akarom. Aztán már ott voltam, hogy végre elhallgatott és mehetek, mikor megszorította a kezemet és felsikítva rogytam térdre azonnal a másik kezemet a fejem fölé emelve, hogy ne üssön meg. Szinte reflexként mozdultam, beívódtak a mozdulatok, annyiszor vertek meg, hogy már képtelen vagyok nem így reagálni semmire.
- Eressz!- szűrtem a fogaim közül a szavakat.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 5:23 pm

- Nem mindenki az, de te éppen igen! – és tényleg úgy gondolta, hogy önző dolog volt tőle, hogy csak úgy lelépett. Nagyon mérges voltam, ráadásul sértett is, és ezt egy egyszerű bocsánatkéréssel nem lehetett elsöpörni. Ehhez idő kellett, meg a jelenléte, de amit láttam belőle, az egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Erre valószínűleg már ő is rájött, mivel nem rejtettem véka alá a véleményemet egyetlen pillanatra sem. Ráadásul azt sem viseltem túl jól, hogy kiabált velem, noha testvérek között ez nem kirívó dolog, akárhogy nézzük is.
- Tökéletes az életem? – nevettem fel keserűen. Istenem, hogy mennyi mindent nem tudott rólam. – Milyen őrültségeket beszélsz te?! Mégis ki érzékeltette valaha is azt veled a családból, hogy teher lennél? – teljesen felháborított ez a feltételezés, mert soha nem történt semmi ilyen. – Mindig mindent megkaptatok, körül voltatok rajongva. Másnak semmi nem jut, nektek pedig csodás gyerekkorotok volt. Ha anyáék ezt hallanák… - nem fejeztem be, csak szomorúan megráztam a fejemet. Mikor gyűlt benne össze ennyi keserűség? Egyáltalán honnan?
- Senki nem mondta, hogy a te hibád! Egyikünk hibája sem, hogy Gabbie meghalt. Az viszont a te hibád, hogy nem maradtál itt! – akármit mondjon is, ezt nem tagadhatta sajnos. Rosszul döntött, és úgy tűnt, hogy ezt képtelen még most is beismerni. Azért érdekelt volna, hogy mi vette rá hirtelen arra, hogy visszajöjjön, ráadásul éppen most. Biztosra vettem, hogy történt valami, már csak az volt a kérdés, hogy mégis mi. – Bájologni? Te ezt nevezed bájolgásnak?! – kínomban megint nevetni kezdtem. – Fogalomzavarban szenvedsz, drága húgom! És különben sincs semmi szüksége egyikünknek sem arra, hogy éppen velem bájologj! – az agyam eldobom tőle, komolyan! Legszívesebben kitéptem volna a hajamat dühömben, de nem tettem. Próbáltam megnyugodni, mert ha marjuk egymást, azzal egyikünk sem fog érni semmit.
Már éppen felháborodtam volna azon, hogy miért mond ilyeneket, mikor soha egyetlen egyszer sem értem hozzá, amikor meghallottam az elharapott szót. Nem kellett befejeznie ahhoz, hogy tudjam, hogyan végződött volna. A düh most már nem ellene irányult, hanem valami egészen másra.
- Tessék?! – kérdeztem vissza, ezúttal teljesen higgadtan. Egy kicsit talán le is fagytam, de szerintem ez természetesen olyankor, amikor az ember húga dühében közli csupán, hogy bántalmazták. Annyira reménykedtem abban, hogy félreértettem, hogy nem erről van szó, de a viselkedése nagyon nem erről árulkodott. – Állj meg! – szóltam rá, és miközben utolértem, hát meg is fogtam a karját. Ki a fene gondolta volna, hogy ebből is baj lesz? De lett, én meg abban a pillanatban ijedten ugrottam hátra, mint aki megégette magát.
- Jézusom, Avery! –kiáltottam fel, a szívem szerintem legalább annyira zakatolt, mint az övé. – Mi a fene bajod van?! – de már tudtam a választ, még ha ki nem is mondta egyikünk sem. – Jól van… most szépen bemegyünk! – közöltem, hatalmasat szusszanva. Próbáltam megnyugodni, már amennyire lehetett a jelenlegi helyzetben. Forrt bennem az indulat. – Gyere! – ezúttal óvatosan nyúltam hozzá, félig-meddig átkarolva, hogy felhúzhassam a földről. – Eszedbe se jusson ellenkezni! – figyelmeztettem, még az előtt, hogy megtette volna. Ki tudja, hogy mi történt vele, és hozzám fordult… én meg itt veszekszem vele! Kezdtem borzasztóan érezni magam, bár az eddigekből sejtettem, hogy igazából nem hozzám akart jönni, csak Dylan nem volt itt. Ez azért rosszul esett, de most nem tettem szóvá.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 5:24 pm

Csak nevettem a szavain, olyan nevetséges volt a helyzet, hogy haza jövök, és egyből belém köt. Persze nem vártam könnyes összeborulást, de azt, ahogy hozzám vágja négy év sérelmeit azért túl gyors volt. Bár Dylan rám szólt, hogy lehet kicsit paprikás lesz a helyzet itthon. De nincs hova mennem.
De mivel úgy tűnt a nővérem igen csak nem akar ott látni, így elvonultam, nem érdekelt egyik sértése sem. Nem akartam én tovább hallgatni, ebben a laza kettő évben eleget hallgattam, túl sokat tűrtem. Meghoztam egy döntést, egy elég nehéz döntést, és még mindig magamon cipelem a terhét, de úgy tűnik a családom már kevésbé nyitott rám. Ezért is lesz jobb nekem pár napig Dylan lakása. Ennyit a szerető nővérről, aki mindig gondoskodik rólam és persze mindenki másról.
Tudom, hogy az én hibám, hiszen nem szabadott volna elmennem, de nem bírtam maradni, úgy éreztem, hogy szétszakadok, de nem, ezt senki nem tudja felfogni. Nem vagyok ám olyan kemény, mint hinné mindenki. Többször emeltem fel a telefont, hogy haza jöjjek, de nem tettem, túlságosan szerettem. Azt hittem majd megjavul. De hát nem történt meg.
Amikor az erős kéz a kezembe kap, szinte minden felderenget. Ahogy az erős kéz markolja a csuklóm, ahogy a csont roppant, a térdeim megadták magukat, a könnyeim folynak és automatikusan a késbe markoltam és..
Meghallottam a nevem és felnéztem Ronnie kék íriszei kétségbe esve néztek rám. A fenébe! Mérges voltam magamra, hogy a gondolatok ennyire magukba szippantsanak, hogy fel sem tűnik, hogy a nővéremmel éppenséggel veszekszem és elindultam Dylan lakásába.
- Kutya bajom, megcsúsztam! – hazudtam automatikusan, ja, hogy itt még jég sincs? Persze, el is fogja hinni nem? Miért hazudok mindenkinek?
Megráztam a fejem és nem akartam tovább ezt folytatni, de mit is vártam. Ronnie az Ronnie. Nem akartam bemenni, el akartam menni, nagyon nem akartam a kérdéseit, csak aludni és egy forró fürdőt venni. Úgy éreztem, hogy a lelkem szétszakad, mintha apró szilánkokban széthullana. Felnyögve akartam lerázni a kezét rólam, de mit is próbálkoztam.
A parfümje rabul ejtet és olyan volt, mint kiskoromba, mikor valami rossz törtét velem és oda jött megölelt. Belefáradtam a veszekedésbe, azonnal megfordultam és sírni kezdtem.
- Ronnie úgy sajnálom, tényleg sajnálom. Mindent. – szipogtam és nem bírtam mozdulni a táska leszaladt a hátamon és hangos puffanással ért földet.
Miért kell ennyire érzelmesnek lennem? Miért nem tudok erős lenni? Mindent, amit most hozzá vágtam tőle tanultam, hogy mutassam, hogy erős vagyok. Két évig erős voltam, nem bírom ezt tovább mutatni. Végre gyenge akarok lenni, a család hercegnője lenni megint. Azt hiszem hosszú napom lesz, a holnapival karöltve.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 5:25 pm

Még szerencse, hogy nem hallottam, mennyi rosszra gondolt az utóbbi néhány percben. Valószínűleg egyszerre tört volna össze a szívem, és lettem volna rá nagyon mérges, úgyhogy mind a kettőnknek az a legnagyobb szerencséje, hogy nem vagyok képes a gondolatolvasásra. Mondjuk a viselkedése elég beszédes volt még így is, szavak nem is feltétlenül kellettek hozzá.
Egészen addig a pillanatig voltam rá borzasztóan mérges, amikor nem láttam meg az őszinte pánikot a szemében, mindössze egyetlen érintésemtől. Nem vagyok ostoba nő, elég hamar át szoktam látni a helyzeteket. Most sem volt másképp, így hamar összeraktam a képet, és kezdett az a sanda gyanúm lenni, hogy a keze is amiatt a valaki miatt volt begipszelve, aki ezt művelte vele. Legszívesebben a két kezem közé fogtam volna, hogy ellássam a baját az ilyeneknek. Szörnyű volt belegondolni, hogy az én kis húgom is egy ilyennek a csapdájába esett, ráadásul ki tudja, hogy mióta vergődött benne.
- Hát persze! Én meg most másztam le a falvédőről... - forgattam a szemeimet, a gyenge kifogás hallatán. Kínomban kedvem lett volna nevetni, ám mégsem tettem. - Korábban kell felkelned ahhoz, hogy engem át akarj verni, Avery! - ingattam a fejemet rosszallóan, miközben lehajoltam hozzá, hogy segítsek felállni. Nem számítottam arra, hogy könnyű dolgom lesz, úgyhogy lelkiekben igyekeztem felkészülni már most az újabb csatára. Ám hála istennek, vagy nem, de a harc elmaradt, és helyette csak a könnyeket kaptam támadásként.
- Jól van, tudom! Shh... - próbáltam csitítani, úgy öleltem magamhoz, mint egy kisgyereket szokta az anyja. Azért arra próbáltam vigyázni, hogy a karját ne nagyon szorítsam magunk közé, de még így is tudtam simogatni a haját, hátha megnyugszik valamelyest. - Gyere, menjünk be, ott jobb lesz! - már nem is voltam rá olyan mérges. Nyilván fel fog jönni, mert ennyivel még nem tettük semmissé az elmúlt évek hibáját, de egyelőre annyiban hagytam, mert fontosabb volt, hogy összekaparjam őt. Jelenleg szó szerint is.
- Hallod?! - nógattam finoman, és most már segítettem neki felállni mindenképpen. Ha tetszett neki, ha nem. Ha kellett, akkor egy kicsit erősebben húztam meg, de mégsem erőszakosan. Azért reméltem, hogy nem kell neki könyörögnöm, és magától is rájön, hogy nem a házam előtti földterület a legjobb hely arra, hogy kipihenje az út fáradalmait. - Visszük a táskádat is... - nyaláboltam fel a földre esett holmit, és őt támogatva indultam meg a ház felé. - Éppen vacsorát főzök, talán kaphatsz belőle te is, ha jól viselkedsz! - próbáltam elterelni a figyelmét, és talán egy kicsit oldani a feszültséget is. Mind a kettőnkre ráfért.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 5:27 pm

Az erőm elhagyott, annyi éven keresztül játszottam a nagylányt, hogy harcoltam az ellen, hogy feladjam. Mindig megkaptam, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok, de most nem ment tovább, Ronnie túl erős ellenfélnek bizonyult, persze nem azt jelenti, hogy nem fogunk többet vitázni, de az erőmet a tegnap este és az utazás kiszívta. Nem hittem, hogy ez valaha meg fog történni, hogy sírva fakadok és mentsvárként ragaszkodom a nővéremhez. De nem volt választásom. Most szűkségem volt rá, a tanácsaira és arra, hogy legyen hol aludnom. Bár azt lehet még elintéztem volna, de mi lenne velem egyedül? Belebolondulnék a csöndbe.
Persze miért is hitte volna el, hogy elcsúsztam, hiszen az ő háza előtt vagyunk, tisztában van, hogy valószínűleg nem a feljárón van a jég. Persze legszívesebben körbe röhögtem volna magam, hogy ennyire futotta. De ez van, az állandó harcok és a rosszkedv nem hagyott sok energiát bennem.
Bólintottam, majd felállva elvettem tőle azt a fakanalat, mert kezdett idegesíteni és kellet valami kapaszkodó, inkább csak lélekben, eddig a táskámon lelógó valamivel játszottam, most viszont, hogy azt Ronnie birtokolja. Mindig kell valami a kezembe, ezzel védekezek a belső démonokkal szemben, amiket már jómagam táplálok, és nem bírom bezárni. Pedig tudom jól, hogy ha legyőzőm őket, csak akkor lehetek igazán szabad és boldog. De addig sajnos ez marad. Most pont egy fakanál.
Elindulok vele a lakásába, ahova szó szerint zavar, de megtorpanok az ajtónál, mikor toporgást hallok a másik oldalról. Ott a kutya.
Minden félelmem felerősödött, hála Neki, nem, hogy legyőztem volna őket, inkább még jobban beletaszított. Most már ott tartok, hogy szó szerint pánikrohamot kapok, ha meglátok egy kutyát. Most pedig be kell, menjek egy házba, ahol ott él. Még se várhatom el a nővéremtől, hogy tegye ki. Mély levegőt vettem.
- Nem tudod valahova bezárni? Mondjuk egy szobába? – fordultam felé, nem akarom ebben a hidegbe kizárni a kutyát, de fáradt vagyok, hogy én ma este nézzek szembe még egy félelmemmel, elég volt Ronnie. Nem kell még egy. Még nem. Pedig még vár rám pár ilyen, például a szüleimmel való találkozás, vagy Nate és amitől még inkább tartok, az nem más, mint az a bizonyos négy éves kiskölyök, akinek életet adott a húgom és bele is halt. Tőle jobban félek, mint bárkitől mástól. Más pedig Dylan hiányzik a legjobban. Vele tartottam a kapcsolatot és hiányzott a hangja az ölelése, a lénye. A tudat, hogy itt van nekem, már az is támogatás, ha egy városban vagyunk. De most elutazott. Miért most? Miért most kell magamra hagynia? Bár én is ezt tettem, elhagytam, pedig neki is ugyan olyan rossz lehetett.
Kíváncsian néztem a nővéremmel, nem akartam én erőszakoskodni, még csak most jöttem, de már követeléseim vannak, viszont éhes egyáltalán nem vagyok. Minek enni? Kövér vagyok. Minden közös étkezésnél felhangzott az a bizonyos mondat.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 5:31 pm

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire össze van törve, ezért is fújtam egy időre visszavonulót. Csak ennyi szerencséje volt, de attól még nem fejeztem be a mondandómat, csupán elnapoltam. Kapott egy kis haladékot, ha úgy tetszik. Magamban azonban készültem rá, hogy idővel újra előszedjem a témát, mert ezt nem szabad annyiban hagyni. Attól még, hogy egy problémát beseperünk a szőnyeg alá, nem fog eltűnni, csak egy ideig nincs szem előtt. A kapcsolatokat azonban a meg nem beszélt gondok csak megrontják, nem helyrehozzák.
- Menjünk! - mondtam még egyszer, amikor már sikerült felkaparnom a földről, és megindulhattunk a ház felé. Hagytam, hadd vegye el a fakanalat tőlem, ha attól ő jobban érzi majd magát. Nekem most úgysem volt rá szükségem, ráadásul nem volt könnyű egyszerre tartani őt is, meg a táskájával is egyensúlyozni. Már csak az hiányzott, hogy még az ajtó előtt is megtorpanjon.
- De, majd bezárom! Nem gondoltál még rá, hogy megpróbáld legyőzni a félelmed végre? - kérdeztem, miközben kinyitottam az ajtót. - Azt mondják, hogy úgy tudod legyőzni a félelmedet, ha szembenézel vele. Dakota még csak kölyök, talán ő lenne a legideálisabb arra, hogy megtedd az első lépéseket, csak szépen sorban... - vetettem fel az ötletet. - Vagy miért nem fordulsz orvoshoz vele? Azok szoktak tudni segíteni. - ebben a témában nem mozogtam otthonosan, csak tanácsokat mondtam, lehetséges megoldásokat.
- Egyébként Dylannél is ott vannak a kutyái, meg otthon is. Majd anyáékhoz sem mész át, mert ott van az a húsz kutya? - csak találomra mondtam valamit, de előbb-utóbb tényleg szembe kell majd néznie mindezzel. - Mikor elmentél, akkor nem rettegtél tőlük ennyire... - jegyeztem meg, mintegy mellékesen, miközben arrébb tereltem a kutyát. - Maradj itt, mindjárt jövök! - szóltam rá Averyre, és már ott sem voltam. - Gyere, Dakota, megyünk a szobába! - hívtam magammal. Egy ideig csak pislogott rám, és hol a húgomra, hol rám nézett, de végül én győztem.
- Tessék! Bezártam, de attól még kíváncsi rád, és úgysem fog békén hagyni, amíg nem ismerhet meg jobban! - figyelmeztettem előre, mert Dakota bizony nagyon barátságos, és kíváncsi kiskutya. - Befejezem a vacsorát, aztán eszünk. Te pedig szépen elmeséled, hogy mi történt. Kezdve mondjuk azzal, hogy mit csináltál a karoddal, és folytathatod azzal is, hogy ki bántalmazott. Egész éjjel ráérek hallgatni, ahhoz értek! - kötöttem ki. - De előbb megtömjük a hasadat, mert le vagy fogyva, és különben sincs kedvem egyedül vacsorázni! - azzal visszavettem tőle a kanalat, és betereltem a konyha irányába. Ha nem hagyta magát, akkor is addig álltam ott, amíg el nem indult.
- Később majd megfürödhetsz, biztos jót fog tenni. Mivel jöttél? - záporoztak tőlem a kérdések, ahogy alapvetően viselkedtem volna, ha nincs közöttünk ez a hatalmas ellentét.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 5:35 pm

Csak arra tudtam gondolni, hogy nem tudom megmutatni milyen érzés. Az ember egyik pillanatban még fülig szerelmes, eltűnik a fájdalom és a gyász, helyette jön a gyerekes rajongás, a fülledt éjszakák. Mire rájöttem, hogy milyen ember lapul a maszk alatt késővolt, azt hittem, hogy ez normális, hogy tűrnöm kell. De rá kellet jönnöm a munkám, illetve az iskola során, hogy ez nem az, ami jó nekem. Ez az, amitől menekülnöm kell, egész életemben ezt tettem, most pedig megint. De mi van.. mi van ha feljelent? Mit fogok tenni? Megtalál, a rendőrség nem fogják elhinni, hogy önvédelem volt, mert akkor miért nem hozzájuk mentem? Miért haza a világ másik végére? De nincs min agyalni, mert ismét a nővérem szigorú hangjával találkozom és felpillantok rá. Megforgatom a szemeimet.
- Majd meg fogok velük barátkozni, tudom honnan jöttem és hova jöttem vissza. Holnap, jó? Ma nincs erőm.. – kifújtam a levegőt és éreztem, hogy az egész testem beleremeg, ahogy a kutya megmozdul, ahogy méricskél. Tudom, hogy valószínűleg csak arra vágyi, hogy vakarjam meg a füle tövét, vagy játsszak vele picit. De most csak egy ágyra van szűkségem.
- Sok minden nem olyan, mint volt Ronnie. – jegyzem meg egy halovány nevetéssel, sajognak a bordáim és kótyagos a fejem, de tudom, hogy muszáj beszélnem vele, mivel nem léphetünk mindent át, tudom, hogy mennyire akaratos. Mennyire tudja csavarni a szavakat, hogy még véletlenül se akarjál kibújni alóla.
- Mondom holnap! – válaszolom kicsit feszültebben, persze tudom, hogy ezen is túl kell, essek, de minden démonommal egy nap alatt küzdjek meg? Nem lenne elég erőm rá. Bár a kutya még úgy mond kölyök volt, akkor még igen csak neveletlenek és pajkosak, nekem pedig most nem kell, hogy állandóan rajtam ugráljon. Nyugalmat akarok.
- Nem igazán vagyok éhes.. – megingattam a fejem és persze azonnal jöttek a szavak, „kövér vagy, ne zabálj!”. Lehunytam a szemem és próbáltam elűzni, azt, amit ennyi éven keresztül belém erőszakoltak.
De persze mit érek? Ronnie az Ronnie. Mentem utána a konyhába és kellemes illatok megcsaptak és a hasam persze azonnal reagált rá. Lehámoztam magamról a kabátot és leültem az egyik székre, ami a közelben volt.
- Bekerültem a Kaliforniai egyetemre, sürgősségi sebésznek készülök.. vagyis készültem. Aztán pedig ez van. – megemeltem a kezem, tudom, még nem szabadna ezt elásnom, meg pozitívan kell, gondolkodjam, de tudjuk jól, hogy a finommechanika nem fog olyan hamar és könnyen helyre állítódni.
- Elestem a konyhában, elfelejtettem, hogy felmostam.. – újabb hazugság. Nem állok készen arra, hogy elmeséljem mi történt velem. Vagy velünk, vagy már nem is tudom, hogy mit tegyek, mondjak. Képtelenség. Inkább csak az egyik szalvétával kezdem el játszani.
- Finom illata van. – jegyeztem meg a konyhában szálló illatokra. Eddig nem is éreztem, hogy éhes vagyok. Most pedig még az asztalt is megtudnám enni.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 5:52 pm

- Nem is azt mondtam, hogy most rögtön! - mondtam teljesen nyugodtan, és próbáltam elengedni a fülem mellett az ingerültség szikráit, amik a hangjából pattantak. Valami nagyon nem volt jó, és talán nem is lett volna jogom boncolgatni, de ki más kérdezte volna tőle, ha nem én? Ki segített volna, ha nem a családja? Egyszerűen csak engednie kellett volna, hogy újra az élete részévé váljunk, ha már egyszer ő volt az, aki kiutasított belőle minket. Vagy inkább kilépett önként, talán ez a jobb kifejezés a jelen helyzetre.
- Igen, azt látom! És elég rossz irányba változtál... - lehet, hogy nem fog tetszeni neki a kritika, de nem láttam értelmét a hazugságnak. Őszinte ember vagyok, és ő a húgom. Nem rosszat akartam neki, ezt csak tudta, hiába viselkedett olyan lehetetlenül azóta, hogy becsengetett hozzám. Úgy tűnt, hogy annyira belesüppedt az önsajnálatba, és magába temetkezett, hogy szinte semmi nem tűnt fel neki. Az sem például, hogy valami nálam sincs teljesen rendben. Nem volt tökéletes az életem, hiába vágta hozzám.
- Nem egy értelmi fogyatékossal beszélsz, Avery! - szóltam rá figyelmeztetően. - Senki nem mondta, hogy azonnal, mint azt már említettem! - mondtam tagoltan, mert úgy látszik, hogy ő viszont nem fogta fel azt, amit én mondtam. Nem sürgettem egyetlen szóval sem, nem is értettem, hogy miért támadt nekem egyből. - Nem az ellenséged vagyok, hanem a nővéred! Semmi szükség arra, hogy ilyen elutasítóan viselkedj velem! - hívtam fel rá a figyelmét, mert azért elég rosszul esett a viselkedése, bármennyire kaptunk is össze. Szerintem nem ezt érdemeltem.
- És ezt a tested is tudja? - kérdeztem, hiszen nem voltam tőle olyan messze, hogy ne halljam a kordulást. Éhes volt, csak nem értettem, hogy miért tagadta le. Eddig ez sem volt rá jellemző, lassan listát is írhatnék akár arról, hogy miben változott meg és miben maradt a régi. Sajnos utóbbi oszlopba még semmit nem tudtam volna írni, és ezt nagyon aggasztónak találtam. - Gratulálok! Akkor ezek szerint hallgattál rám... - ez azért melengette a szívemet, úgyhogy rá is mosolyogtam a vállam felett. - És hogy megy? - kérdeztem kíváncsian, mivel mi erről semmit nem tudtunk.
- Ez még nem jelenti azt, hogy nem leszel sebész! - legyintettem, én vele ellentétben pozitívan láttam a dolgot. Én is tanultam ilyesmit, attól még, hogy nem embereket kezelek, szóval tudtam, hogy milyen kockázattal jár egy efféle sérülés. De hátha nem olyan vészes, hogy elvágja a még épphogy kezdődő karrierjét. - Hát persze... - bólogattam, és ugyan nem láthatta, de forgattam a szemeimet.
- Miért hazudsz már megint? Megmondtam már, hogy nem vagyok ostoba! - szóltam rá szelíden, ezúttal nem dühösen vagy felcsattanva. - Ráadásul el is szóltad magad, szóval ezek után ez elég gyenge próbálkozás volt, már ne is haragudj! Ki nyúlt hozzád? - kérdeztem türelmesen, várva a válaszra. - Reméljük, hogy finom is lesz! Egy kis olasz ízvilágra vágytam, remélem megfelel! - mosolyogtam futólag. - Nemsokára készen van! - jelentettem be, aztán vártam, hogy elmesélje végre, hogy mi történt valójában.

Re: Ronnie háza // Kedd Jún. 28, 2016 8:09 pm

Ő a nővérem, minden rezdülésemet ismerte, négy éve viszont ez megszakadt. Nem tudja, hogy a sóhajok mit rejtenek, vagy az, hogy rászoktam a szám belső felének rágáshoz, hogy remeg a kezem, ha férfi van a közelemben. Nem ismer már úgy, mint régen. Minden megváltozott. Ahogy mondja én a negatív irányba hajoltam. Mire észrevettem sajnos nem volt mit tennem. Talán ezért sincs hozzáfűzni valóm. Mert tudom, hogy mennyire igaza van.
- Jó, sajnálom! – dörzsölöm meg az állam, mert tényleg elég indulatos lettem, pedig tudom, hogy jogosan jár a kioktatás.
Nem esik jól, mert fáj, hogy ezt tettem velük, húsz éves voltam, Dylan már akkor a siker útjára lépet, de én? Apa hercegnője voltam, aki mindent megkapott, amit szeme –szája megkívánt. Aztán jött a tragédia és elvesztettem a húgomat, megint minden összedőlt és nem tudtam feldolgozni. Azt hittem, hogy ez a legtökéletesebb, ha lelépek. Viszont Dylan nem adta fel, tudta, hogy baj van.
Nem így terveztem, hogy ez fog velem történi.
- Tudom Ronnie, de hosszú nap van mögöttem. Ne haragudj. – de még milyen hosszú és sűrű. Mintha egy örökké valóságból menekültem volna és az óra mutatói ólomlábakon csúszott volna, vagy a busz annyira lassan jött volna, mintha hátra felé mentünk volna. Szánalmas vagyok, tudom.
- Igen, gondoltam miért ne?! Az nap tudtam meg.. Gabbie halála előtt, de úgy volt, hogy Noah születése nagyobb öröm, utána meg mikor alkalmam nyílt volna rá, akkor meg tudjuk mi lett. – bólintok, mert hát mire elmondhattam volna, meghalt a húgom és egyedül maradtam a jó hírrel és anyáék nem engedtek volna el. Még egy gyerek elvesztése.. bár így is elvesztettek engem is. Viszont megúsztam a sok drámát, meg a sírást, amit anyától kaptam volna. Talán Ronnie támogatott volna, meg Dylan. De apa? Anya? Nem tudta volna feldolgozni, így úgy éreztem ez a helyes. Bár most már tudom, hogy nem volt az. Mélyet sóhajtok, mert tényleg jól eset az első mosoly, ami nekem szólt, nem pedig a kölyökkutyának.
- Szigorúan tartottam a négyes átlagomat, a gyakorlati része pedig először nehéz volt, megszokni a túlórákat, a betegeket. Mindegyikhez külön alkalmazkodni. De végül belerázódtam. Még nem szakosodtam. Az még jó pár év, hogy szakorvos legyek meg egyebek. – megvonom a vállam, tényleg bonyolult, de legalább már a felén túl vagyok, és kitudja, mennyit csúszok a baleset miatt.
- Ha a finommechanikám sokat sérült, nem tudok úgy dolgozni. Azért a szikét egészen biztos kézben kell tartani. Óriási a felelősség. – tekintek a gipszre és megmozgatom az ujjaimat, amik őrületesen fájnak viszont nem akarok én semmit sem kimutatni, hiszen én vagyok, Avery. A telefonom megzizzen és a kijelzőn Dylan neve villan fel és a kérdése. Lassan visszapötyögöm a választ és leteszem a pultra.
- Csak Dylan, érdeklődik, hogy megérkeztem-e. – magyarázom, bár nem tudom minek, talán mert megszoktam, hogy állandó féltékeny férfival élek, aki minden mozdulatomra kíváncsi.
Aztán megmerevedtem, tudja, hogy hazudom mélyet lelégeztem.
- Minden akkor kezdődött, mikor anya felhívott izgatottan, hogy Gabbienél megindult a szülés. Volt egy apró koccanásom, a fickóval lapot váltottunk, aztán kiderült ő is Los Angelesben lakik.. Addig, addig randiztunk, míg összeköltöztünk. – kezdek bele és kezemet bámulom végig. Igazán habos történet lenne, de mindenki tudja, hogy ez nem lesz az.
- Ronnie, nem mondhatod el senkinek! Ígérd meg, mint orvos! – bár ő nem olyan, mint én, de attól még köti a titoktartás.
- Elvesztette a munkáját, féltékenység az őrületbe kergette, nem engedett enni, nem engedett dolgozni, mindig őrjöngött. Azt hittem ez normális, de tudtam, hogy apa sose viselkedett így anyával. – annyira féltem, hogy a telefon kiesett a kezemből. Nem tudom folytatni. Nehezen vettem a levegőt és elindultam a terasz felé, kell a levegő, nem bírom ezt. Olyan nehéz erről beszélni. A tüdőm nem akart tágulni, a szerveimet olyan tompán éreztem, mintha kívülről bámulnám a testem. Nem is vagyok önmagam. Mély levegőt véve kapaszkodtam meg a kilincsbe. Nem tudom még elmondani neki. Még nem. Képtelenség.
- Ne haragudj! – sírtam el magam és kinyitva az ajtót kimentem, hogy a hideg megüsse a tüdőm és a fejem, hogy végre észhez térjek. Úgy éreztem, hogy a lakás összeszorít, a falak mentek össze és nem bírtam kinyögni a legrosszabbat. Hogy mit tettem, csak a friss levegőt szuszakoltam magamba és a hajamba túrva néztem a tájat. Mennyire hiányzott már. Jó volt újra látni, még ha a megfázást is kerülgettem. Annyira rossz, hogy ez lett belőlem.

Re: Ronnie háza // Szer. Jún. 29, 2016 2:35 pm

- Rendben! – hagytam rá, mert elhittem, hogy sajnálja. Biztosan megvolt az oka annak, hogy ennyire ingerülten viselkedett velem, de a frusztrációját azért ne rajtam vezesse már le, amikor én befogadom őt egyetlen szó nélkül! Jó, azért volt pár keresetlen szavam hozzá, és még valószínűleg lesz is, de az még várhat. És bármit gondolt is, anyáék öröme sem lesz felhőtlen, maximum a kezdeti pillanatokban. Aztán ugyanúgy el kell majd számolnia velük, ahogyan velem is. Dylant sem értettem teljesen, bár tény, hogy soha nem volt nála rendben valami.
- Oké, fátylat rá! – egyeztem bele végül, mert nem akartam még tovább rontani a helyzetet. Bocsánatot kért, kár volt nyúznom tovább vele. Mindenki hibázhat, ahogyan azt már megbeszéltük, és nekem elég volt az is, hogy elismerte, hogy nem kellett volna úgy beszélnie velem, ahogy. Elfelejteni ugyan nem fogom egyik pillanatról a másikra, de rágódni sem kívántam rajta a továbbiakban. Voltak sokkal fontosabb dolgok is, amiket meg kellett volna beszélnünk, és nem is akartam hagyni, hogy elsikkadjon a téma.
- Akkor is el kellett volna mondanod! – ingattam a fejemet, mert gondolom, hogy a kedves öcsémnek elárulta. Mindig ők ketten voltak összenőve, minket pedig kizártak az életükből. Nem is értettem így, hogy viselhette meg ennyire Gabbie halála. Mi lett volna, ha Dylannel történik valami? Utána hal? Ostobaság! Ezen gondolataimat azonban megtartottam magamnak, mert csak még több veszekedést szült volna, ezt már most meg tudtam mondani. – De akkor sebész szeretnél lenni! – ismételtem el újra, amikor elmesélte az eredményeit. Gondoltam, hogy majd arra szeretne szakosodni, hát én kívántam, hogy sikerüljön elérnie. Ráfért volna.
- Ugye tudod, hogy mindezt egy másik orvosnak mondod? – kérdeztem tőle türelmesen, mert én aztán nagyon jól tudtam, hogy miről beszél. A családból szerintem én voltam az egyetlen, aki megértette őt. Bármilyen hihetetlen is, az állatoknál és az embereknél nagyon sok dolog hasonlított, még ha maguk a páciensek másképp működtek is. A szerveik neve, és működése, funkciója azért nem tért el vészesen. – Bízzunk benne, hogy helyrejön! Mikor történt? – kérdeztem, mert esetleg megnézethette volna egy itteni orvossal is, hátha mond valami pozitív véleményt.
- Tehát Dylan tudott arról, hogy idejössz, és mégsem szólt semmit?! – kérdeztem mérgesen, lecsapva a kanalat a pultra. – Hát az eszem megáll! Én ennek a gyereknek még egyszer ki fogom tekerni a nyakát! – mert ez azért már több volt a soknál. Végig mindent tudott, és mégsem mondott soha semmit. Hogy lehet valaki ennyire felelőtlen és ostoba, hogy végignézi a családja szenvedését, de nem enyhít rajta egy kicsit sem? Legszívesebben kitéptem volna az összes hajamat, de gyorsan nyugalomra intettem magam. Vagy legalábbis kényszerítettem a háborgó lelkemet, hogy csillapodjon valamelyest. Nem volt olyan könnyű, mint máskor.
- Értem! – bólintottam egyet, ezzel biztatva arra, hogy folytassa csak a történetet. Közben kavargattam tovább a rotyogó szószt, arra várva, hogy végre elkészüljön. – Avery, engem nem köt a titoktartás, tudod jól! Az én pácienseim állatok, nem emberek… - meg különben sem volt a páciensem, ha már itt tartunk. Nem is értettem ezt a képtelenséget most. – De mint a nővéred, megpróbálom megígérni, hogy nem mondom el senkinek! – tettem végül hozzá megenyhülve, mert attól tartottam, hogy akkor megtartja magának a dolgot. Az nem lett volna jó, viszont azt sem terveztem, hogy majd csak úgy hagyom az egészet a fenébe.
- Hogy lehetne ez normális?! – nem rá voltam mérges, hanem arra az őrültre, aki terrorizálta. – Hé, nyugi! – léptem oda végül hozzá, megfogva finoman a kezét, amiből az imént esett ki a telefonja. – Jól van, semmi baj! – dörzsölgettem meg a hátát, amíg fel nem pattant, hogy megcélozza a terasz ajtaját. Hagytam neki pár percet odakint, hátha attól megnyugszik egy kicsit. – Gyere be, mert meg fogsz fázni! – szóltam rá végül, nekidőlve az ajtófélfának. – Hol van most? – kérdeztem komolyan. – Miért nem fordultál a rendőrséghez, Ave? – szerintem teljesen logikus kérdés volt. – Ugye tudod, hogy azt is szeretném megtudni, miért menekültél haza? – mert sejtettem, hogy nem csupán a honvágy tört rá négy év után, hanem valami történt. Valami rossz.

Re: Ronnie háza // Hétf. Júl. 04, 2016 1:57 pm

Furcsa volt itthon, mintha nem is itt éltem volna, ha nem a tulajdon nővérem állna előttem. Idegennek éreztem magam. De talán az is lettem. Bármit megtennék, hogy visszaforgassam az időt, hogy ne menjek el, hogy ott legyek, mikor Gabbie meghal és eltemetjük, hogy Noah kimondja az első szavakat. De nincs mit tennem, hülye voltam. Ez ellen nincs menekvés.
- Tudom, de nem tudtam, hogy mondjam el. – és nem akartam tovább növelni a fájdalmukat, még Dylan is egy pillanatra megingott, hogy elveszít. Nincs mit tennem, megtörtént, aminek meg kellet történnie. Most pedig ihatom a levét.
Azt hittem sose fogok ilyen bajba keveredni. Túl szép volt, hogy megvolt mindenem.
- Mindig is a sebészet vonzott. Szeretem a kihívásokat. Látnod ellet volna milyen eseteim voltak, hogy milyen jó, mikor bemondják, hogy dr. Hawkins-t várják a kettes vizsgálóba. – nevettem fel, mert azt hiszem felüdülés ezt érezni, hogy az embereknek szűksége van rám. Persze, mikor nekem lenne, egy sincs, de ez most nem erről szól. Ez az, hogy jó érzés segíteni. Persze nem minden arany, ami fénylik. Hiszen annál rosszabb, nincs, mikor közölnöd kell a családdal, hogy sajnálatos módon a szerettüket nem tudtuk megmenteni. Gondolom Gabbie orvosa is így érezte magát, mikor meg kellet mondani a családomnak, hogy a baba jól van, viszont az anyuka nem élte túl. Eddig mindig őt hibáztattam, egészen addig, míg nekem nem kellet át adnom egy ilyen üzenetet.
- Igen, csak szeretem a munkám. Bocsánat. – kértem bocsánatot és végül csak a kezemet néztem, ha nem fog rohamosan hamar meggyógyulni, akkor sajnos pályát kell váltanom. Amit nem szeretnék, de már erősen ismerkedem a gondolattal.
- Tegnap este. – válaszoltam kurtán és hamar el is pillantottam. Nevetséges nem? Tegnap történtek után haza jövök és most a kiborulás keringetve próbálok nem arra gondolni, hogy mekkora szemét volt, hogy évek óta ezzel tartott sakkban. Még szerencse, hogy nem tud mindent rólam. Kezdve azzal, hogy hol élnek pontosan a szüleim.
A kanál puffanásától összerezzenve pillantok Ronnie-ra, teljesen megértem a kiborulását, de Dylan csak engem védett. Azt hiszem, ha csak nem kiment a fejéből szólni a nővérünknek, hogy haza jövök.
- Nem tudom miért nem szólt, én.. én tőle kérdeztem meg a pontos címet. Nem mondtam neki, hogy ne szóljon. – remeget meg a szám, hiszen ezzel csak jobban hergelem a nővéremet.
- Ő csak engem óv! – kelek egyből a másik felem védelmére, persze amúgy is valószínűleg tartanánk egymás hátát, de esküszöm, hogy nem akartam én tovább bonyolítani a helyzetet.
- Tudom, hogy állatorvos vagy. – nevettem fel keserűen, de tudtam, hogy el kell mondanom neki. Lehet, hogy egy gyilkosnak ad menedéket.
Sokat jelent, hogy legalább azt nem tagadja meg, hogy a nővérem és figyelem a reakcióját, hogy miként fogadja a történteket.
- Ronnie, szerelmes voltam, belém ivódott, hogy rossz voltam! – hebegtem össze-vissza és éreztem, hogy a talaj kicsúszik a lábam alól és összeroppanok, miért fáj? Miért nem lehetne kikapcsolni?
Amint vigasztalni kezd még rosszabbul érzem magam. Nem érdemlem meg, hogy gyengéd legyen velem, hogy szeressen.
A teraszon azonnal az arcomba csapódik a jeges fuvallat és éreztem, hogy beleborzongok. Üdvözlet itthon..
Amikor kijött utánam és beparancsolt a szobába automatikusan mentem be, a hideg most nem esett olyan jól, hogy kint maradjak a továbbiakban.
- Azt hiszem ott. Vagy.. – megrémülten néztem a nővéremre. Tudtam, hogy háborgó lelkem nem fog addig nyugodni, míg nem mondom el neki. Legalább csak neki.
- Ronnie, olyat tettem.. azt hiszem.. – kétségbeesetten néztem körbe a lakásba, mintha attól félnék, hogy a rendőrök, vagy épp Ő fog rám rontani és elhurcolni. Vissza a rémálomba.
- Leszúrtam a késsel, a konyhában voltunk és sértegetett, a csuklómat addig szorongatta, míg nem tört el, a bal kezemnél ott volt a kés, és mielőtt megüthetett volna.. – nem fejeztem be a mondatot csak ismét hátrálni kezdtem. Meg fog utálni, ki fog dobni.

Re: Ronnie háza // Szer. Júl. 06, 2016 1:21 pm

- Elhiszem, Ave! – mosolyogtam rá elnézően. Legalább most először ugyan, de láttam valamiféle lelkesedést nála. Eddig összetörtnek, feszültnek, zavarodottnak látszott, de ezen a téren máris javulást sikerült elkönyvelnem. – Nagyon büszke vagyok rád, és biztosan anyáék is azok lesznek! Még ha nem is fognak örülni annak, hogy mindezt eltitkoltad… - emlékeztettem újra, de ez semmilyen körülmények között sem csorbíthatta a dicséretet, amit kapott tőlem. Tényleg büszke voltam rá, és nem csak úgy mondtam a levegőbe. Szerintem minden embernek kell efféle visszajelzést hallania arról, hogy amit csinál, az jó.
- Ezért nem kell bocsánatot kérned! – szóltam rá, megingatva a fejemet. – És ne aggódj, rendbe fog jönni! – utaltam a kezére, amikor láttam, hogy azt kezdte tanulmányozni. Elhiszem, hogy bosszantotta és félt tőle, mert elengedhetetlen volt használnia a munkája során. Én is meg lettem volna lőve, ha velem történik efféle baleset, már ha egyáltalán az volt. Erősen kételkedtem benne, ami azt illeti, de nem kezdtem emiatt piszkálni őt. – Akkor még nagyon friss, szóval van remény! Csak légy türelmes! – mosolyogtam rá biztatóan, hiszen mi mást is tehettem volna?
- A címet? – kérdeztem értetlenül. – De hát már régen is tudod, hogy itt laktam a farmnál! – mondtam végül nyugodtabban. Nos, igen, anyáéktól nem mentem túl messze, ha szigorúan vesszük, még ez is a farm területe, csak van elkerítve nekem egy kisebb terület, ami csak az enyém. Így közel voltam a családomhoz, és Nate-ékhez is, hiszen ők meg tényleg a szomszédos területen éltek. Még most is. – Hát persze, ő csak óv! Mégis mitől? A családodtól?! – persze, hogy fel voltam háborodva, és számomra ez sehogyan sem lehetett elfogadható kifogás. A nővére vagyok, a fenébe is, nem valami ellenség, akitől meg kell védeni! – Inkább attól óvott volna meg, aki ezt tette… - dünnyögtem az orrom alatt, utalva a sérülésére.
- Sosem voltál rossz, Avery! Ezt neked is tudnod kellett volna, ahogyan azt is sejthetted volna, hogy ha szerelmes vagy, nem ilyen terrorban tart a másik… - szomorú kifejezés ült az arcomon, ezt bizonyára ő is látta. – Hiszen itthon sem ezt láttad soha! – sem nálam, se Gabbie-éknál, de még a szüleinknél sem. Volt előtte példa bőven, válogathatott kedvére belőle. Még akkor is ezen törtem a fejemet, amikor kiment a teraszra. Amíg meghagytam neki azt a néhány percet, hogy összeszedje magát, addig én is a bosszankodás végére értem, és már csak arra gondoltam, hogy valamiképpen rávegyem a történet előadására, valamint becsábítsam a hidegről.
- Tudja, hogy hová jöttél? Vagy hogy hol élünk mi? – kérdeztem rá arra, amit nyilván muszáj volt most tudnom. Mivel láttam rajta, hogy végre rászánta magát, hogy színt valljon, így nem kezdtem sürgetni. Türelmesen néztem rá, csípőmmel a konyhapultnak dőlve, kér karomat összefonva magam előtt. – Jó, nyugalom! – szóltam rá, bár a hallottak után nekem is szusszannom kellett egyet. Ez volt az, amire egyáltalán nem számítottam, de hát ki akarna ilyesmit hallani a húgától? – Ez önvédelem volt. Jól sejtem, hogy a rendőrségre mégsem mentél el? – kérdeztem feszülten, majd ellöktem magam a pulttól, és ahhoz a szekrényhez sétáltam, amiben az italokat tartottam.
- Hogy hagytad ott, milyen állapotban? – persze, hogy voltak kérdéseim, hiszen elég nagy gondban lettünk most. Közben elővettem egy kis brandyt, amit pontosan az ilyen esetekre tartottam. Töltöttem is egy ujjnyit az egyik pohárba, aztán visszamentem és felé nyújtottam. – Ezt idd meg, jót fog tenni! – ha akarta, ha nem, akkor is a kezébe nyomtam.

Re: Ronnie háza // Kedd Júl. 26, 2016 9:45 am

Ronnie szavai megmelengették a lelkemet és megkönnyebbültem, hogy büszke rám, annak ellenére, ahogy eltűntem otthonról. Hiszen haza sem értek, én már kocsiba pattantam és leléptem, se szó, se beszéd nélkül. Csak Dylan tudta, aki eddig sem volt nagyon beszédes, de úgy tűnik a közös titkainkat legalább a sírba viszi.
- Tudom, még anyáikkal is lesz egy hatalmas veszekedésem. – nyögtem fel, hiszen tudom milyen apa és anya. Nem lesz egy leányálom. Sajnos erre nem gondoltam akkor, hogy talán egyszer vissza fogok jönni és a családi házban fogok lakni. Vagyis, egyelőre csak a nővéremnél.
- Most még pihentetem, de amint lejárt a hathét, bele fogok kezdeni a tornába és vissza fogom szerezni a finommechanikámat.- Bólintottam, mint aki épp magát is győzködi, hogy mit fog csinálni. De nem, ez nem így van, saját magammal már az elején letisztáztam, vagyis, akkor mikor felültem a buszra. Hogy nem fogja tönkre tenni az életemet. Mert akkor is az leszek, aki akarok lenni.
- Én meg a türelem.. – egy apró mosoly rajzolt az arcomra és megingattam a fejem. Sose voltam türelmes, de hát ezt neki kéne a leginkább tudnia. A munkám során is sokszor voltam ingerült, mivel azt akartam, hogy már elsőre is tökéletes orvos legyek.
- A történtek után szinte semmire nem tudtam vissza emlékezni.. – nyelek egy nagyot, mert tényleg így volt. Nem tudtam, hogy hol laktam, hogy, hogy jutok oda. Szinte semmire nem emlékeztem, csak az alkoholos leheletére és arra, ahogy a kezemet szorítja, és az arcomba üvölt, hogy egy ribanc vagyok.
- Ne őt hibáztasd, tudod milyen. Lehet csak elfelejtette említeni. Neki mindennapos volt, viszont nektek nem. – pillantok ideges nővéremre, megértem, hogy frusztrált, mert Dylan tényleg néha napján olyan, mint egy kisgyerek, akire ha nem szólsz rá, hogy igyon, egésznap ellenne, és este nem tudja, miért akar szomjan halni. De hát ez az én nagy és erős bátyám, igaz csak két perccel, de akkor is.
Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy elképzeltem, hogy Dylan neki ront és mi lett volna ott, ha rájön, hogy mit tett velem. Megköszörültem a torkom, mert nem akartam, hogy ebbe belemenjünk, még így is féltettem őt, nehogy egyszer beteljen a pohár és eljöjjön értem és haza rángasson. Dylannél sosem lehetett tudni, hogy épp mit akar. Vagy csinál.
- Minden voltam, csak jó nem. Most már tudom, de hidd el, nehéz volt, mikor ő úgy szeretett, hogy beleborzongtam, amikor megjelent és azt sugározta, hogy az övé vagyok. Imponált, erre.. – teljes testem megremeget, hiszen olyan érzés volt visszagondolni rá, mint mikor ismét itt állna a hátam mögött.
Amikor a hideg kicsit felfrissített elakadt a szavam, mert tudom, hogy el kell mesélnem neki. Nem maradhat titokban. De viszont féltem, hogy mi a véleménye rólam.
- Nem. Csak azt, hogy Alaszka. – megingatom a fejem, ennél többet se ő nem akart tudni, és én se akartam tovább kiadni. Most nem is bánom, hogy nem jutottunk túl ezen és nem mutattam be a szüleimnek.
- Az apja bíró, mit értem volna el vele? Eltusolnák az ügyet. – megingattam a fejem és pár könnycsepp kiszaladt a szememből és megmarkoltam az asztal szélét és magma elé bámultam, míg felfogtam, hogy mit is kérdez még.
- Orvosi szempontból, nem ért a kés létfontossági szervet, ha nem volt elég részeg, akkor mentő hívásával túlélte, ha esetleg bepánikolt és kihúzta, akkor meg van az esély, hogy elvérzet és meghalt.. –olyan pánik tört rám, hogy nem tudtam megmaradni egy helyben, megöltem, lehet, hogy megöltem. Amikor a kezembe koccant a pohár meglepetten néztem rá, de nem kérdeztem semmit, csak lehúztam a maró folyadékot és egy pillanatra megrándultam.
- Ronnie, félek.. – a szám remeget, a könnyeim pedig utat törtek maguknak.

Re: Ronnie háza // Kedd Júl. 26, 2016 7:06 pm

- Helyes! Ez a jó hozzáállás. Ha bármiben kell segíteni, úgyis szólsz! - vagy legalábbis reméltem, hogy ezek után szólni fog. Én ezt magától értetődőnek vettem, de egyúttal érzékelhette belőle a felajánlást is, ha magától nem jutna eszébe, hogy hozzám forduljon. Szerintem a család pont azért van, hogy támaszkodhassunk rájuk, ha szükségünk van a segítségre. A barátok is mondjuk, de nekem első még mindig a rokoni társaságom volt.
- Vannak helyzetek, amikor nem szabad erőltetni a változást. Várd ki, és minden rendben lesz! - valószínűleg nem lesz neki könnyű, de én itt voltam, hogy segítsek, és szerintem a szüleinkkel sem lesz ez másként, ha rájönnek, hogy mekkora szüksége van a húgomnak a támogató családra. - Értem! - nem tudtam mást mondani a hallottakra, ám az ajkaim ingerülten vékonyodtak pengényivé. Nem tehetek róla, ha ártottak azoknak, akik fontosak voltak nekem, akkor mindig előbújt a harciasabb énem, meg az anyatigriseket megszégyenítő védelmi ösztönöm.
- Persze, elfelejtette... - forgattam a szemeimet mérgesen. - Majd én is elfelejtem nyitva hagyni az ajtót a téli fagyban. - persze sohasem tettem volna ilyet az öcsémmel, csupán a düh mondatta velem. Ennél azért jóval törődőbb voltam, sokszor gondoltam azt, hogy a vajszívem fog a sírba vinni, és mások sem voltak restek ezt dörgölni az orrom alá. Hát, ez van. Én már csak ilyen vagyok.
- A szeretet és a birtoklási vágy két nagyon különböző dolog. Utóbbi könnyen őrületté válhat, mint ahogy azt látjuk is. - nagyon mérges voltam, hogy ez történt Averyvel, hogy éppen ő választott ennyire rosszul. Talán kétségbeesésében tette, talán a férfi pont olyan volt, ahogy ilyenkor lenni szokott, hogy elbűvölte őt. Aztán előtört az állatiasabb énje, és a nő csapdába esett mellette. Hány ilyet lehetett hallani a tévében is? Gyakran fel sem tűnt még a közvetlen közelünkben sem, hogy bajban van az illető, csak amikor már késő volt. A tehetetlenség érzése pedig borzalmasan hatott rám, hogy nem tudtam időben segíteni a húgomon. Most már volt rá lehetőségem, és éltem is vele, ha hagyja magát. Ha nem, akkor is, csak nehezebb dolgom lesz.
- Rendben, ez jó hír! - nyugtáztam a hallottakat. Még szerencse, hogy nem tudta, hol keresse, az állam meg elég nagy volt ahhoz, hogy ne legyen olyan könnyű dolga, ha mégis utána jönne. - Az itteni rendőrségen viszont nem hiszem, hogy vannak kapcsolatai. Talán nem ártana lerajzoltatni, és ha megjelenik a városban, akkor elfognák. Nem? - vetettem fel az ötletet, mert ez szerintem egész jó lehetőségnek tűnt a probléma megoldását tekintve. Valamit muszáj volt tenni, már így is túlságosan elfajult a dolog.
- Az lenne a világnak a legjobb! - dünnyögtem az orrom alatt. Nem vagyok rossz szándékú, soha nem is volt rám jellemző. De ebben az esetben kivételt tettem volna, és talán én magam vágom fejbe a pasast, ha elém kerül. - De nem hiszem, hogy van olyan szerencsénk sajnos... - hogy ez őt megnyugtatta, vagy sem, azt nem tudtam volna megmondani. - Elhiszem! De most már nem lesz semmi baj! Majd mi megoldjuk! - jelentettem ki, és egyúttal magában hordozta az ígéretet is. Vigyázni fogok rá. - Jól van, semmi baj! - öleltem magamhoz vigasztalóan.
- Most enni fogsz, aztán készítek neked egy fürdőt, és alszol egy nagyot! Holnap pedig elmegyünk anyáékhoz, meg egy itteni orvoshoz! - közöltem vele, hogy mit fogunk tenni, mert úgy éreztem, hogy magamhoz kell ragadni az irányítást, másképp nem fogunk tovább lépni.

Re: Ronnie háza // Szer. Júl. 27, 2016 10:29 am

- Rád mindig számíthattam. – mosolyodom el a hallottak alapján, féltem, mert tudom milyen a nővérem és nem tudhattam, hogy fog arra reagálni, hogy ennyire szerelmes voltam. Nem vettem észre az árulkodó jeleket, amik tetszettek, viszont a veszélyt szinte ordították. Nem szabadna mindig és mindenhol azt keresnem, amitől a lányok elalélnak.
Ilyen csak a filmekben és a könyvekben van, hogy egy rosszfiú csak a mi kedvünkért fog jó útra térni, de megtartja azt a szokását, hogy a nézésével is levesz a lábadról. Fel kéne nőnöm és nem az álomvilágomban élni.
- Nekem már ez is óriási változás, hogy nálad vagyok és nem nála. Hogy megöleltél mikor a legnagyobb szűkségem volt rá. – megremegtek az ajkaim és úgy éreztem, hogy ki tőr belőlem a sírás, pedig tudtam jól, hogy nem szabadna. Én ennél erősebb vagyok, négy év alatt olyan nő vált belőlem, akit hátra kéne hagynom. Nem vagyok gyenge, akit elnyomhatnak, aki sírva fakad minden kedves gesztuson. Egyszerűen csak hagynom kéne, hogy jó is történjen az életemben.
- Tudod milyen Dylan, ha nem lenne a feje a nyakán, még azt is otthon hagyná egy-egy nap alkalmával. – egy röpke nevetés szakad fel belőlem, a másik felem említésétől. Hiszen néha tényleg annyira el van varázsolva, hogy minden ki megy a fejéből, mellesleg minden nap, esetleg minden másnap mi beszéltünk, neki nem volt furcsa dolog, hogy mi van velem. De most nem alkalmas megvédenem őt, úgy látom, hogy Ronnie egészen mérges rá. Meg is értem, mert hát az éjszaka kellős közepén beállítok hozzá, hogy megjöttem.
- Tudom, de mindig is akartam egy rosszfiút, de nem ennyire. Az alkohol elvette az eszét, az első évben minden jól ment.. aztán jött a leépítés, ő munkanélküli lett, az apján élősködött, aztán mikor becsukta a kapuit a fia előtt, akkor maradtam én, de az én fizetésem nem engedhette meg, hogy tartsuk azt a színvonalat, amit megszokott. – megráztam a fejem, mert tényleg így volt, nekem klasszisokkal kevesebb fizetésem volt, mint az övé.
De ha a szerelem vak, akkor nincs mit erről vitázni. Megtörtént és hiába csak tegnap, de én már szeretném temetni a múltamat, hogy a jóra koncentrálhassak. Bár a kezem hasogat és a fejem is kótyagos, nem akartam továbbra is erre gondolni. Bármennyire is éreztem, hogy sajnos ez másképp úgy se menne.
- Igyekeztem azért nem mindent elmondani, még ha nehezemre is esett beszélni arról, hogy milyen klassz helyen nőttem fel. Mellesleg az se érdekelte, hogy miként történt a balesetem, hogy itt vannak a harapás nyomai.. –megforgattam a szemem, mert gondolom az azért segített volna neki, hogy mondjuk, a családom mivel foglalkozik. De semmi nem érdekelte, csak én és a pénzem. Amiből még így is sikerült kicsit félre tennem, még ha nem is olyan óriási összeget, mert az alkohol fogyasztása mindig megcsappantatta a számlámat.
- És ha letartóztatnak? Nem akarok börtönbe menni.. – rémülten néztem rá, még is arról beszélünk, hogy a pasimnak a gyomrába mártottam egy nagykést. Még ha önvédelem is volt, elmenekültem és ez nem sokat javít az én ügyemen.
- Nem tudom, mert kiszámíthatatlan volt néha. Úgy érzem, hogy jobb lenne tudni mi történt az után, hogy eljöttem, de.. most úgy érzem a tudatlanság a jobb. – a vállaim megereszkedtek és úgy éreztem magam, mint egy kupac szerencsétlenség.
Az, ahogy ki mondta, hogy „mi” olyan erővel bírt, hogy nem bírtam tovább parancsolni magamnak és úgy kapaszkodtam a nővérem vállaiba, ahogy ölelt, hogy szinte nekem fáj, ahogy öleltem. Nekem most erre volt szűkségem, hogy valaki tényleg szeressen, és itt legyen. Még ha az a nővérem is, de most nem is vágyom másra, mint vele lenni, beszélgetni, elfelejteni mindent. Újra család lenni.
- Ha ettem, mondjuk.. mondjuk.. Dakotával megismerkedhetnék? – kérdezem félve, mert most késztetést érzek arra, hogy egy szőrős gombóccal is közelebb kerüljünk egymáshoz. Nem értettem ezt az érzést, de úgy éreztem, talán, de tényleg csak talán, hogy biztonságot nyújtana.
- Jól esne egy fürdő, azt hiszem. – túrok a vizes hajamba, ami a kisebb havazástól nyirkos lett.

Re: Ronnie háza // Csüt. Júl. 28, 2016 7:42 pm

- Most a kezedre gondoltam a változással kapcsolatban! - mosolyogtam rá elnézően. Türelmesnek kellett lennie, és akkor majd a gyógyulás is elkezdődik. Nem szabad az ilyesmit erőltetni, de azért örültem neki, hogy itt lehettem mellette és viszonylag elfogadta a segítő kezet, amit nyújtottam neki. Nem volt könnyű dolgom, ez tény, de ha már csak részben is hallgatott rám, az szerintem pozitív volt mindenképpen. Nem könnyű eset, tudom én azt jól.
- A rossz fiúk sohasem változnak meg, Ave! Talán kezdetben vonzó, főleg a fiatal, lázadó hajlamú lányoknak, de nem lehet velük közös jövőt tervezni. Most már gondolom te is belátod... - ingattam a fejemet rosszallóan. Én jól választottam Ash esetében, nálunk mással voltak gondok. Mondjuk leginkább azzal, hogy folyton küldetésekre kellett mennie, és hónapokig nem láttuk egymást. De nagyon rendes férfi volt, és tudtam, hogy mindennél jobban szeretett engem. Ez is elég volt, az együtt töltött idő pedig mindig csodás volt számomra is. Ezért viselt meg annyira, hogy eltűnt, mikor már minden olyan jól alakult.
- És ez nem volt számodra intő jel? - kérdeztem csodálkozva. Ha ennyire jól látta a helyzetet, nem értettem, hogy miért nem lépett le még addig, amíg megtehette volna. - Tehát még élősködött is rajtad. Pazar... - mondtam élesen, de csak a tehetetlen düh beszélt belőlem. Nem Averyre voltam mérges, hanem erre az életképtelen pojácára, aki képtelen volt munkát keresni és megteremteni magának újra azt az életet, amit élni szeretett volna. Milyen férfi az ilyen? Valószínűleg semmilyen...
- Még jó, hogy ilyen érdektelen volt. Ez most előnyt kovácsol nekünk, és nehezebben fog megtalálni. Legalábbis remélem, hogy nem szándékozik utánad jönni, bár ha bíró az apja, talán utána tudnak nézni... - ezzel számolni kellett, és nem akartam megijeszteni, de jobb volt, ha tud erről a lehetőségről is. Én csak próbáltam logikusan, és reálisan gondolkozni még most is. Segíteni akartam, de nem azzal fogom megóvni, ha hamis nyugalomba süpped, és óvatlanná válik esetleg.
- Nem hiszem, hogy önvédelem miatt letartóztatnak. Az ő szava a tiéd ellen nem jelent semmivel sem többet, ráadásul nem hiszem, hogy ilyen helyre elérne az apja keze. Akár bíró, akár nem. - jelentettem ki elég határozottan ahhoz, hogy ő is elhiggye. Persze nem lehettem ebben cseppet sem biztos, de bízni még szabad. - Ráadásul látni fogják a sérüléseidet is, hiszen még elég frissek. - tettem hozzá, hátha ezzel meggyőzöm kicsit. Nem hiszem, hogy kételkednének a húgom szavában, elég volt csak ránézni, hogy mennyire rémült. Ennyire senki nem jó színész.
- Hát persze! - nevettem fel oldottabban. - Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülni fog neked, hiszen kíváncsi rád! Láthattad! - böktem kezemmel az előtér felé, ahol már volt szerencséjük egymáshoz néhány percig. - Ha ugrál, vagy közeledik hozzád, ne ijedj meg tőle, nem bántani akar! Csak ismerkedni. - figyelmeztettem előre, mert ha pánikba esik, akkor sem fog agresszív reakciót kiváltani a kutyából, de talán felhívásnak veszi és még jobban nyomul majd.
- Rendben, akkor eszel, aztán vehetsz egy fürdőt. Vacsora előtt, vagy után szeretnél megismerkedni vele? - kérdeztem, hiszen idő közben elkészült az is, amit főztem az elmúlt egy órában. - Majd adok néhány vitamint, meg főzök neked egy teát is. Attól jobb lesz! - és egy nyugtató sem fog ártani, hogy még jobban aludjon, bár ezt már csak magamban tettem hozzá.

Re: Ronnie háza // Vas. Júl. 31, 2016 11:22 am

- Oh! – csak ennyi csúszott ki a számon, hiszen most kicsit félre értettem a helyzetet, de hát mostanában úgy is mindig sikerül valamit félre értenem. Kezdve azzal, hogy azt hittem elsőnek, hogy szeretnek, aztán nem. Csak a pénzem és a külsőm kellet.
- Tudom, de annyira jó lett volna, ha van egy saját tündérmesém. Erre lett egy saját horror filmem, ahol én voltam a főszereplő. – nevettem fel keserűen és úgy néztem a kezemre, mint egy idegen darabra. Mintha nem is hozzám tartozna, azon kívül, hogy a saját manikűrözött körmeim látszódtak és az én kezemen volt a súly.
- Ezek jól látni? Nem, nem láttam jól. Egyszerűen csak megláttam őt és szerettem. A szemei, a sármja, minden tökéletes volt. Mint egy férfi modell, akiért oda van fél Kalifornia. Nem gondoltam arra, hogy rossz. Nem tudtam mit csinálok. – ráncoltam a homlokomat és megráztam a fejem. Mert tényleg úgy éreztem, hogy mázlista vagyok, és nekem ez jár, hogy Gabbie halála óta valami jó is történik, hogy megtalált az, akinek kellet. A nagy Ő.
- Hidd el, a végén már én is így éreztem magam. – fájdalmasan felnyögtem, mert lehet, hogy eddig nem éreztem semmit a félelem és az utazástól való stressz miatt, most elkezdett lüktetni a kezem, a bordáim sajogtak és nem éreztem magam jól.
- Az apja nem igen beszél vele, bár lehet, hogy most fog. – megvonom a vállam, mert igaz egyszer találkoztam vele, akkor is elég érdektelennek tűnt. Mintha nem is foglalkozna senkivel, csak a telefonját nyomogatta egész végig. Bár megértem, hiszen nem volt közös témánk, ő meg a munkájáról, úgy se tud beszélni.
- Nem tudom, fáradt vagyok, hogy ezen gondolkodjak. – megráztam a fejem ismételten, hiszen csak alig fél órája érkeztem és már tömérdeknyi dolog történt velem. Nem tehetek róla, csak szeretnék begubózni az egyik ágyba és kialudni magam. Vagy csak kikapcsolni az érzelmeimet.
- Tegnap estiek, olyan gyorsan nem forr a csontom.. – jegyzem meg keserűen és próbálok nem arról beszélni mik történtek, hiszen annyi mindenen mentem át, hogy már abba megfájdul mindenem, ha csak rá gondolok. Próbáltam terelni a témát, és egy másik félelmemet felhozni, ami talán kevésbé lesz fájdalmasabb, mint Ő.
Láttam Ronnie-n, hogy jól esik legalább a próbálkozásom, hogy hőn szeretett kutyáját megismerjem. Bevallom egy pillanatra azért megrémültem.
- Csak ne akarjon megnyalni, mert attól azt hiszem, kifutok a világból. – próbáltam nevetni, de csak egy fájdalmas nyögésre futotta. Bár a bordáim egyben vannak, úgy tudnak sajogni, hogy a falat kaparom tőle.
- A forró fürdő után nekem tökéletes lesz! – úgy érzem, hogy át kell melegedjek és valami kényelmesebb ruhában ráérek a kis tökfilkóval játszani is, nem akarom azért annyira elsietni a dolgokat.
- Szerintem egy fájdalomcsillapítót sem hagyhatod ki a sorból. – bólintok és hangosan megmordul a gyomrom, ez a második nap, hogy nem ettem semmit nem csoda, hogy panaszkodik, mikor megérzem a csodás illatokat, amik a konyhából jönnek ki.

Re: Ronnie háza // Szer. Aug. 03, 2016 1:31 pm

- De ahogy néha a filmekben van, úgy most te is megmenekültél. Most már nem lesz semmi baj, megígérem! - legalábbis szerettem volna megtartani az ígéretemet, mert bármit képes lettem volna megtenni érte. Azért reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni, és az emlegetett férfi nem fog utána eredni. Annak nagyon rossz vége lett volna, főleg akkor, ha megpróbál ide bejutni. Mondjuk úgy, hogy egyértelműen önvédelem lenne részemről, ha lepuffantanám. Csak abban nem voltam biztos, hogy képes lennék fájdalmat okozni egy embernek.
- Attól, hogy valami tökéletesnek tűnik, még nem feltétlenül az. - jegyeztem meg csendesen, hiszen ő is hozzám vágta, hogy milyen tökéletes az életem. Pedig közel sem volt az, de most nem rajtam volt a hangsúly. - Tehát csakis a külsőségek érdekeltek, semmi több... - sóhajtottam csalódottan, amikor a modell kinézetet taglalta. - Avery, te ennél sokkal több vagy! - jelentettem ki végül, mert hittem abban, hogy a húgom tényleg több ennél. Hogy keres olyan értékeket is a másikban, amitől egy ember jó. Ő ugyanis csakis olyan dolgokat sorolt fel, amik a volt párjának a külső tulajdonságairól szóltak.
- Akkor meg nem hiszem, hogy nagyobb baj történt volna. Sokkal bölcsebb lett volna elmenni a rendőrségre, mint elmenekülni, de most már ez van! A jelenlegi helyzetet kell valahogy megoldanunk! - voltak azért ismerőseim a városban, akiktől lehetett tanácsot kérni. Sőt, hát Averynek is voltak itt régi ismerősei, hiszen mindig itt éltünk, itt nőttünk fel együtt. Nagyon sok ismerőse, barátja volt a családunknak, nekünk is.
- Én is tudom, Ave, ezért mondtam! - bólintottam higgadtan arra, hogy még nem forrtak össze a csontjai. Pont ezért mondtam, hogy a sérülésekből még előnyt is kovácsolhatunk, ha úgy döntene, hogy a rendőrséghez fordulunk. Simán lehetett távolságtartási végzést kérni szerintem, vagy feljelenteni, körözést kiadni rá egy fantomkép segítségével. Többféle lehetőség közül is választhattunk, csak rajta állt, hogy miképpen dönt majd. Én mindenben támogattam, amiben csak tudtam.
- Pedig elég nagy az esély rá, hogy szeretné majd megtenni, ha már zöld utat kapott hozzád! - mosolyogtam rá elnézően, de valahogy talán meg tudom majd akadályozni benne Dakotát. Nem lesz könnyű, de megoldható. - Rendben, akkor engedek neked vizet, te addig ülj csak le az asztal mellé, és akkor mindjárt vacsorázunk. Ideje megtömni a hasad valami normális étellel, mert gondolom nem nagyon ettél az utóbbi egy napban. - húztam el a számat jól láthatóan, mert ennek a gondolata is bosszantott. - Persze, arról is lehet szó! - nyomtam egy puszit a homlokára, aztán kivonultam a fürdőbe, hogy a beígért kádnyi vizet előkészítsem. Csupán néhány perccel később tértem vissza hozzá.
- És mikor akarsz átmenni anyáékhoz? - érdeklődtem, mintegy mellékesen, miközben megterítettem és kiraktam az asztalra a vacsorát, hogy szedhessen belőle.

Re: Ronnie háza // Pént. Szept. 16, 2016 11:40 pm

» Gas háza
» Zoe háza
» Ian háza
» Dylan háza
» Charlie háza

Ronnie háza

Ronnie háza

Similar topics

Similar topics