Egy élmény újra Fairbanksben lenni. Jó, igazából tényleg elvagyok, és kezdek visszazökkenni is. Hál' égnek elég gyorsan megy, úgyhogy egy szavam sem lehet. Bár, ehhez mindenképp hozzá jár az is, hogy mióta megjöttem nem tettem le még magam egy pillanatra sem pihenőre. Ez a nap viszont éppen alkalmas erre a célra, így esett a döntés úgy, hogy egész nap karanténra ítéltem magam a házba. A legjobb pedig az, hogy még csak ki se kell takarítanom, mert már azon is túl vagyok. Igazából kicsit fura. Már az, hogy túl nagy és üres ez a ház. Elszoktam én ettől, pláne mert eddig Jake-el laktam. Nem is értem, olyan lökött ez a srác, pedig mondtam, hogy maradhat ameddig akar, vagy akár addig is míg vissza nem jövök. Na mindegy. Jó gyerek, jól cselekszik. Néha eltúlozva ugyan, de én csípem, ez van. Fáradtan másztam át a konyhából a nappaliba egy tál popcornnal a kezembe, meg a laptoppal. Előre várom, hogy ahogy felnyitom a honlapot a képembe vágódjon a figyelmeztetés: "Az Ön postafiókja megtelt!" Ojjvé... Persze, ha nem így lesz, én fogom a legkevésbé bánni. Hanyag, ellustult mozdulatokkal vágtam le végül magam a kanapéra, lábaimat a dohányzóasztalra rakva, így kényelmesebben elfértem, és persze az ölembe kényszerített lapos is. Valójában, rohadtul nem ezzel kéne foglalkoznom. Illetve nem csak ezzel. A meló ráér, egyébként is arra van a telefonom, hogy ne e-mailbe írjon a menedzserem, a következő filmmel kapcsolatban. Mindegy. Már megszoktam, hogy annyi ideje sincs, hogy felhívjon. Na de hogy visszakanyarodjak... Folytatnom kéne a gyakorlást. A Hold szava nem fog magától a készségeim közé csavarodni, hogy hipp-hopp holnaptól már csak úgy kisujjból menni fog. Nem, sajnos nem. De hiába vagyok kitartó, és már-már megszállottja a mágiának, néha nekem is jár pihenő. Vagy ezzel foglalkoztam, vagy az őrzős ügyekkel. Szóval, leszarom, most gépezni fogok! Vagy nem... Épphogy csak bekapcsoltam ezt a technikai "csodát", mikor rövid csengetés jelezte: valaki áll az ajtó előtt. A legjobbkor... - még morogtam is mellé halkan, ahogy félredobtam a laptopot, meg a popcornt, majd lassú, dobogó (inkább trappoló) léptekkel megindultam. - Remélem nyomós okod van, amiért megszentségteleníted a küszöbömet! - szólaltam meg elég érdesen, noha hangomban a szórakozottság morzsája is bujkált. Nem tudtam ki van odakinn, így még ha hajlanék is a bocsánatkérésre, akkor sem feltétlen tenném meg. Nem írott szó, szóval elszállt, elfelejtheti, ha megbántottam netalán. Végül elég szélesen tártam ki az ajtót, egyik tenyeremmel azt, másikkal a félfát támasztva. Ám előbbi kedvetlen arcjátékom azonnal változásba kezdett, ahogy felismertem Jake-t az ajtóban. - Helo! Elkéstél... - vontam fel egyik szemöldökömet, ahogy ajkaimra halovány félvigyor vándorolt fel. Pontosan tudta, hogy mire céloztam, miközben arrébb állva utat engedtem neki a bejutáshoz. - Valamit elfelejtettél, nem? - álltam meg mellette, míg megvált a cipőjétől - ha akart, már pedig ismerem annyira, hogy ez is, sok más mellett, jó szokása -, majd kezeimet átkeresztezve pillantottam rá. Rég láttam, ez kétségtelen, és még ha nem is verem nagy dobra, azért kifejezetten örültem a megjelenésének. Már nyilván az ajtómban tett fordulatra gondolok, nem az öltözetére... - Kaja, pia? Valami? - kérdeztem teljes természetességgel, miközben a kezemet amolyan baráti, szokásos laza kézfogásra nyújtottam. Félig talán pacsinak nevezném, vagy nem tudom. Aztán megindultam a nappali felé, nyilván vele együtt. Bevett szokás, amolyan törzshely... bunker(?) Mindenesetre az időnk nagyobb részét ott hédereltük el anno.
Mondjuk, hogy laza napom volt, már amennyire egy papírgyár fél éves termelésének átnyálazását, kitöltését, aláírását annak lehet nevezni. Ennek eredményeképpen fáradtabb vagyok, mint mikor terepen dolgozhatok, hiába vagyok hozzászokva a túlórához. Kényelmes tempóban vezetek, nem is nagyon kell figyelnem az útra, mivel elég sokáig jártam haza Gas házába. Nem nagyon vannak igazi barátaim, talán ő az egyik, aki a legközelebb áll hozzá, hogy annak tekintsem. Az igazat megvallva hiányzott is. Főként a szövege, és a könnyedség, amivel az élethez áll. Az egyenruhámat már lecseréltem, a hátsó ülésen a sporttáskámban várja, hogy hazavigyem kimosni. Nem baj, ez ráér. Ki van zárva, hogy ne látogassam meg ezt a csirkefogót, ha már ő lusta volt betolni a seggét a kapitányságra. Az ütött-kopott Mitsubishit úgy parkolom le a ház előtt, hogy a csomagtér ajtaja álljon az ajtó felé. A fene se akar feleslegesen cipekedni. Kabát nélkül szállok ki, megigazítom az ingem, kinyújtózom, csak aztán csengetek. Muszáj vigyorognom rajta, mikor meghallom Gas ismerős dohogását az ajtón túlról. Ahogy nyílik az ajtó, megvonom a vállam. - Ha már te lusta vagy beköszönni, kénytelen vagyok én megzavarni a... - belesek mellette a lakásba – semmittevésben... A megjegyzésre egy bűnbánónak szánt vigyorral vonom meg újra a vállam. - Túlóra, mint mindig. Bocs Drágám, de már megszokhattad volna... Nem tudom elnyomni a széles vigyoromat. A következő kérdésre megrázom a fejem. - Nem szokásom. Az évfordulónk később van, a szülinapod még később, az enyémről meg lecsúsztál pár hónappal. Egyelőre nem veszem le a cipőmet, inkább elfogadom a kézfogását. - Húzz cipőt, vagy a mamuszodat, a kocsiban van az ajándékod, és egyedül nem cipelem be... Nyomatékosításképpen megcsörgetem a kocsikulcsot, de azért megvárom, míg összeszedi magát – nevesítve cipőt húz -, csak utána indulok vissza a csomagtartóhoz. Vajon hány másodpercbe fog telni, míg megjegyzést tesz a kocsimra? Megint... Én is belátom, hogy a fényezés nagyon megviselt, és nem fiatal a verda, de ha egyszer tökéletesen üzemel?
Elmosolyodtam. Végül is jogos. Habár nem lustaságnak nevezném, sőt sajnos nagyon nem. De belőlem kiindulva mindenesetre helyes tényállás lenne. - Te itthon vagy. - feleltem egyszerűen a zavarás hallatán. Nem fogom most kivesézni nagy hirtelen, hogy eddig azért nem dugtam felé a képem, mióta visszajöttem, mert tanulnom és gyakorolnom kellett. Meg megtennem a szokásos, éves Tazanna projektemet, miszerint leinformálódom és még idegesítem is. Valahogy ezt a hadjáratot mindig élvezettel teszem, mindamellett, hogy valahol kötelességem is. Na mindegy, most nem ez a lényeg. - Az a fránya túlóra. Mindig a munkád az első, engem pedig hanyagolsz, te céda! - nevettem fel kedélyesen. Jó volt újra érezni ezt a... hogy is nevezzem... Kötetlen, szabad lengést a világba, amit Jake mellett éreztem. Talán csak ő értett meg itt, a sok őrző között, amit a legkevésbé sem bántam. Vigyorogva figyeltem, ahogy tényszerűen levezette, miért is nem szokása elfelejteni dolgokat. - Tényleg lekéstem. De az évfordulónkra készülök! - mosolyogtam továbbra is, miközben vártam, hogy beljebb jöjjön. Ellenben, nem így történt és még csak a cipőjét sem vette le... Hmm... Valaki elrontotta Jake-t! Nyilván nem, de a drámai hatás mindezt megkövetelte. A kijelentésére az előbbi cipős jelenet utáni értetlenségem csak még inkább nőni kezdett. Ajándék? Még a szemöldököm is felmászott a homlokomra, melyen apró redők sorakoztak egymás alatt. Ettől függetlenül szó fogadó jó gyerek vagyok. Legalábbis azzal, aki megérdemli, szóval felvakartam magamra a sportcipőmet. - Ne rázogasd, mert elveszem. - pillantottam fel rá, orrom alatt szaladgáló vigyorral, ahogy végül sikerült a másik lábamat is betuszkolni, végül pedig felegyenesedtem, és már követtem is a kocsihoz. - Remélem a sporttáskád lesz az. Ugyanis az előbbi kijelentésem erre utalt. Azt látod pont elfelejtetted! - vagy talán mégsem. Habár Jake-t ismerve ezt nem dobálgatná ajándék címaszó alatt, szóval továbbra is meg voltam lőve az ügyben. Apropó... - Te, Jakie... Hagy kérdezzem már meg. A túlóra során visszamásztál az időben is? Mi ez a verda, te jó ég! - mustráltam végig a járgányt, még a mutatóujjammal is megbökdöstem. - Vagy ez a régi, szakadt kocsid, csak tovább amortizáltad? Mondtam, hogy nem jó ötlet ebben az autóban csinálni...! - csak viccelődtem vele. Nekem édes mindegy mivel jár, ameddig nem származik belőle kára, vagy balesete. - Tisztára olyan, mint a Delorean... - jó, ezt nem bírtam magamban tartani, viszont a fúziós motort, és a nyolcvannyolcas sebesség határt már nem fűztem hozzá, mert sok lesz így is a jóból! A járkálást sikeresen befejeztem, és megállva mellette bámultam a csomagtartó felé. Még mindig nem értettem miféle ajándékot szánt nekem. Lehet csak szívat, és szimplán hozzám vág egy adag trágyát. - Ugye nem lógtál be a patológiára, és hoztál nekem egy fél-merev nőt! - szúrtam még oda, újra felnevetve. Azért kicsit necces lenne, ha így lenne, de Jake nem ilyen. Legalábbis marhára remélem, hogy nem változott meg röpke öt hónap alatt, ekkora irányba! - Várj. - tettem rá a kezem a csomagtartó tetejére, mielőtt még felhajthatta volna. - Nekem is van egy ajándékom! És ez elsőbbséget élvez! - megköszörültem a torkomat. - Haza költözhetsz! - villantottam egy újabb szélesre sikerült mosolyt, ahogy végül elléptem a kocsitól egyet. - De tényleg... visszacuccolhatnál. - most már kussolok. Komolyan. Az elcsendesedő hanglejtésem pedig csak erősítette az elhatározást.
Én is pontosan tudom, hogy valószínűleg nem a lustasága miatt nem láttam még. Ő sem kevésbé elfoglalt, mint én csak több dolgát tudja itthon is intézni. Bár a gyakorlások miatt már régebben is hazahurcoltam nagyjából fél tucat poroltót, hogy mindenhol legyen legalább egy. A megjegyzése – nem tagadom – jól esik, noha azért nem így működik a dolog az én meglátásom szerint, de azért nem állom meg, hogy mielőtt érzelgősbe csúszna a dolog inkább megjegyzést tegyek. - A csoda az, hogy te itthon vagy... A fene se gondolta volna, hogy ennyire megérzem ezt az öt hónapot. De legalább egy fikarcnyit sem változott. Mintha el sem ment volna. - Látod, legalább ebben egyformák vagyunk! De ma este már nincs több meló, megígérem. Majdnem sikerül teljesen komoly képet vágnom a kijelentéshez. Még egy dolog, amit Gas-nak köszönhetek. Mióta ismerem, a z addig nem létező humorérzékem rohamos fejlődésnek indult, és bár egy stand up show-ban még mindig nem léphetnék fel, azt hiszem valamennyit javult a helyzet. Annyira nem bánom, hogy lekéste a születésnapomat. Simán kinézek belőle valami emeletszaggató meglepetésbulit, amit nagy valószínűséggel nem tudnék kezelni. Ráér majd a saját születésnapjára meghívni a fél világot. - El is várom! Veled egy év már komoly kitüntetést érdemel. Rögtön utána elnevetem magam az értetlen képén. Most már biztos ki kell várnia, míg kinyitjuk a csomagtartót. Nem mintha olyan nagy dolog lenne, de ezért az arcért már megérte. A fenyegetésre vállat vonok, és csak azért nem dobom oda a kulcsot, mert éppen a cipőjét rángatja a lábára, ezzel lefoglalva mindkét kezét. - Bármikor. De ha meghúzod, leverem rajtad! Nem mintha meglátszana a terepjárón még néhány karcolás, de poénnak elmegy. Én óvatosan és jól vezetek, de a kocsin már meglátszik a kor meg az üldözések, és a néhány lövöldözés, amibe belekeveredett. Ami a sporttáskát illeti, pontosan tudom, mire gondolt,de eszemben sem volt úgy idejönni, hogy azonnal hozom magammal az egész – egyébként meglehetősen szerény – háztartásomat. - Az is itt van, ha szeretnél rám mosni. Lehet, hogy kötényt kellett volna vennem neked inkább... És tessék. Elég volt két méteres sugarú körbe kerülnie az autómtól, és máris kezdődik az ugratás. - Zsarufizetés, tudod... Nem mindenkinek futja a Ritzre. Meg aztán az érzelmi értéke felbecsülhetetlen... Nem mintha valaha csináltam volna benne. Egek, el sem tudom képzelni, milyen kényelmetlen lehet. Megpaskolom a verda hátsó lökhárítóját. Ha nem is néz ki túl elegánsan, tökéletesen karban van tartva. - A Delorean-t sokba kerülne tankolni. Még nehézkes a plutónium beszerzése, úgyhogy mást kellett választanom. A felvetése annyira abszurd, hogy még a gondolattól is végigszalad a libabőr a karomon, még akkor is, ha ő sem gondolja komolyan. - Nem, szerintem még ő is sikítva menekülne a modorodtól. Vigyorogva nyúlok a csomagtartó kilincséért, és már kattan a zár, talán egy-két centit emelkedett is az ajtó, mikor ráteszi a kezét. Most rajtam a sor, hogy cseppet meglepődjek, de elengedem a kilincset. Kíváncsian várom, hogy elmondja, amit akar, és ahogy a végére ér, kiszélesedik a vigyorom. - Tudtam én, hogy nem tudsz nélkülem élni! Finoman meg is lapogatom a vállát. Na jó, ez tényleg rohadt jól esett. Nem is az, amit mondott, hanem ahogy mondta. - Beszélek Chantallal, most vele bérelünk bent a városban egy lakást, és holnap visszaköltözöm. Nem hiszem,hogy zűrt okoznék neki, úgyis visszarendelték a hotelbe. Se bejárónő, se lakótárs, képzelheted, hogy néz ki a lakás... És ha már ezt így megbeszéltük, akkor kinyitom a csomagtartót. Öt tálca különböző sör, és öt üveg whisky. Rákészültem, hogy hazajön, minden hónapban vettem egy whiskyt, meg egy tálca sört, bár eltöprengtem rajta, hogyha még marad egy darabig, akkor furgonnal kell áthoznom. - Üdv itthon!
Hát, hogy csoda-e, azt erősen kétlem. Mindenesetre valóban rég jártam itthon, szóval azért egy félmosolyt akaratlanul is elengedtem. Hiányzott már ez a kópé, ez kétségtelen. Még ha nem is verem nagy dobra. - Helyes. El is várom, hogy ma este az enyém legyél! - nevettem fel halkan. Jó-jó, nem kötelessége ezt ő is nagyon jól tudja, viszont tény és való, hogy olyan régen láttam, hogy meglepő, hogy még az arcára emlékszem. Szóval, örülnék ha maradna, kár volna tagadnom. - Nanana... Azért ne felejtsük el, hogy én is ugyanúgy kitüntetést érdemlek! Elvégre, egy zsaru az élettársam! - egész komoly próbáltam lenni, de sajnos a félvigyor, ami folytonosan ott lóbálta a lábát a szám szegletében, lebuktatott. Bánom is én, Jakie előtt nem jelent különösebb gondot számomra. Igazából a kocsiját elnézve az lett volna a legkisebb baleset, hogy megkarcolom a kulccsal. Sajnos szegény verda rosszabb állapotban volt, mint a valaha volt kilencven éves öreganyám. Ennek pedig muszáj volt hangot adnom, nem tudtam visszatartani. Nem meglepő... - Nem is mondtam, hogy extra járgánnyal kéne tolnod magad előtt az utakat. Egyszerűen csak... Ez a verda totál életveszély. És nem mellesleg, csodálom, hogy még nem esett darabjaira. - piszkáltam meg az egyik felszaladó festék réteget, ami egyszerűen csak lepattogott a kocsiról. Ööö... remélem nem látta! - Túlságosan belemész a részletekbe. A Delorean akkor is egy évszázados tragacs volt, csak kapott némi tuningot. Ami a tiednek sem ártana, ha már ennyire kötődsz hozzá. - pislogtam rá szórakozottan. Neeem, eszem ágában sincs tovább cikizni az autóját. Ha neki ez kell, áldásom rá. A megjegyzésén csak felröhögtem. Viszont akárhogy is akarnék ellenkezni, esélyes, hogy szerencsétlen nőstény hulla valóban elmenekülne a közelemből, öt percen belül. Nem, sokat mondtam... Elég lesz az egynek is... Nem is érdekes. Az már annál inkább, hogy ahogy a csomagtartóra csapok, persze csak finoman, úgy Jake-en némi meglepődöttséget vélek felismerni. Jól van, ritkán mozdulok meg ilyen hirtelen, értem én. De ezt akkor is el kellett neki mondanom, mielőtt bármit is adna. - Eddig se tudtam, csak muszáj volt... - biggyesztettem le ajkaimat játékosan, amit hamarosan egy újabb teli szájas mosoly vett át. Ez pedig csak szélesedett, ahogy semmiféle ellenvetést nem láttam rajta, sőt. A lehető legjólesőbben reagált. Tényleg. Kedvem lett volna cukkolni egy kicsit, hogy csajjal lakott együtt, és biztos, hogy történt valami... De nem. Jake nem olyan, egyáltalán nem. Igazából akkor lepődnék meg inkább, ha egyszer egy nővel állítana haza, nagy hevesen. Nem azért, mert nem szereti őket, tudom, amit tudok. Más a fontossági sorrendje, ami tökéletesen a helyén van. Zsaru... Ez elég válasz rá. - Képzelem. Akár csak itt, a hétköznapokban. - felhorkantottam. Azért, na... Nem volt sűrűn jellemző ránk a rendrakás, mégis csak legénylakás... Persze, azért a komfortérzetünk hasonló, talán Jake-é erősebb. Úgyhogy néha a muszáj volt a nagyobb úr... - Beszélj vele, ha ez szükséges. - bólintottam rá végül. Én biztos nem foglalkoznék ilyesmivel, de ez már az én habitusomból adódik. Neki azonban nyilvánvalóan fontos ezt lemeccselni, úgyhogy, ahogy érzi. A lényeg, hogy visszajön. Ahogy végül a csomagtartó kitárult, és előhalászta belőle a nagyobb rekesznek való piát megráztam a fejemet szórakozottan. - Nem vitted túlzásba, látom... - nevettem kedélyesen, miközben ujjaimat végig húztam hajamon. - Üdv neked is itthon. - lapogattam meg a vállát barátian, majd ha nem volt más dolgunk, úgy felmarkoltam egy nagyobb adag üvegkészletet, és megindultam vele az ajtó felé. - Ezzel a mennyiséggel, akár még a világvégét is kihúzzuk! - pillantottam rá hátra, miközben sietve faltam a lépcsőfokokat. Az ajtóban azért megálltam, amit a lábammal erőszakoltam beljebb, és Jake-re emeltem íriszeimet. - Egyébként... kösz! - emeltem meg felé a kezemben vergődő piát, majd fordultam is be a házba, meg sem állva a nappaliig. Ott is van egy fagyó, épp az efféle finomságoknak. Lustaság fél egészség, tudom. De amíg ott aszalódunk, kár volna kilométereket mászni a konyháig. Így praktikus! Beérve, rá is tettem a fagyó tetejére az italokat. - Nincs már kinn semmi? - elvileg nincs, de azért néha megesik, hogy szeretek biztosra menni. Végül kitéptem két üveg sört, kezdésnek a csomagból, a többit pedig a helyére tettem, nyilván azzal együtt, amit Jake hozott be. - Aztán mesélj, hogy-hogy Chantallal vackoltál össze? Mondtam, hogy itt maradhatsz akármeddig. Féltél egyedül, mi? - kacagtam jó kedvűen, ahogy felpattintottam mind két sör tetejét, az egyiket áttolva Jakie-nek. Lábaim szokás szerint félig a kis asztalon voltak, ahogy elhelyezkedtem kényelmesen a kanapén. - Szólj, ha kajás vagy. - húztam meg az üveget, mintha csak ásványvízből kortyolgatnék...
Kezdőlap
