Fele-fele érzések kerítenek hatalmukba minden egyes nap. Egyrészt örülök, hogy hazajöttem, és újra együtt lehetek Veronicával, aki egyértelműen a legfontosabb személy az életemben. Másrészről viszont még mindig tartom magam ahhoz, hogy jobb lenne neki is, ha békén hagyna, és inkább élné a saját, problémamentes életét, akárki másnak az oldalán. Jót tesz, hogy Veronica mellett vagyok, ez kétségtelen. Kevesebb kirohanásom van, ha pedig mégis történik valami, hamar lenyugszom az ő közelségének köszönhetően. Egyszer sem fordult még elő, hogy kezet emeltem volna rá, és ha valamit, azt garantálni tudom, hogy ilyen sosem fog megtörténni a jövőben sem. Bár nem is szoktam nagyon kijárni a házból. A kutyával is egész jól megvagyunk, ha valami elkezd felzaklatni, ő azt megérzi, és próbál megnyugtatni. Legtöbbször sikeresen. De mindez nem gyógyír a problémámra, egyáltalán nem. Még mindig vannak esték, mikor verítékben fürödve ébredek fel, és már szaladnék is a fegyverekhez, a ruhámhoz, mintha támadás alatt lennénk. Mindeközben persze jól megijesztem Veronicát is. Nem egyszer volt, hogy inkább kint aludtam a kanapén, és nem a menyasszonyom mellett. Bár az alvás is eléggé kényes pont… napi 3-5 órákat tudok csak aludni, és ez a legjobb eset. Több talán egyszer volt, de akkor is azért, mert úgy leittam magam a sárga földig, mikor Ronnie-nak este munkája volt. Ezért nem jöttem vissza… nem akartam őt ilyennek kitenni. Nem vagyok már teljesen ugyanaz az ember, aki voltam. Mikor Ronnie megpróbál kicsit is közeledni hozzám, legmélyen akármennyire is akarom, nem vagyok képes úgy viszonozni, ahogy azt ő akarná. De próbálkozom. Ezt mutatja az is, hogy ma tudom, hogy kicsit tovább kell bent lennie, én nekem mivel munkám sincs még egyelőre, időm pedig sok, így úgy gondoltam, ha hazaér, friss vacsorával várom. Legalább, míg készül a kaja, addig az én agyam is kikapcsol, nem gondolok vissza a múltra, mint például Afganisztánra, hanem csak egy valamire figyelek. Nem akartam semmi túlzottan egzotikusat csinálni, inkább valami jól beváltat választottam. Lasagne-t gyakran csináltam már korábban, nem mintha csak ezt tudnám megcsinálni, de ezt tudom a legjobban elkészíteni. Ronnie pedig vagy jól tud színlelni, vagy tényleg ízlik is neki. Úgy időzítettem, hogy körülbelül öt perccel korábban készen legyek, minthogy ő hazaérhetne. Megterítek, és úgy várom, hogy hazaérjen a kedvesem.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Már reggel is tudtam, hogy hosszabb napom lesz az átlagosnál, ám arra nem számítottam, hogy még később fogok hazaérni, mint ahogy ígértem magam. Ráadásul fárasztó és volt ez a mai nap, ezért amikor végre összepakolhattam a holmimat és belebújhattam a bélelt kabátomba, úgy éreztem, hogy hamarosan a mennybe kerülök. Sajnos a hangulatom sem volt tökéletes, úgyhogy szerettem volna valamivel feldobni magam egy kicsit. Tudtam ugyan, hogy Ashnek vannak problémái az alkohollal olykor, és talán ez sem fog neki jót tenni, mégis vettem egy üveg bort hazafelé menet. Úgy gondoltam, hogy velem elfogyasztva talán nem lesz gond, mint a legutóbb volt, amikor nem voltam otthon, ha meg óvatosságból mégsem szeretne majd inni velem, akkor sem fogok megsértődni. A legfontosabb még mindig az ő jóléte volt számomra, és eszem ágában sem volt visszahúzni azért, mert nekem szükségem volt egy kis lazításra. Különben is, talán mind a kettőnknek használna, ha egy kicsit fesztelenebbek lehetnénk egymás társaságában. Nekem nem volt gond, de láttam rajta, hogy időnként problémát okozott, ha hozzábújtam, vagy próbáltam közelebb kerülni hozzá. Nem sürgettem, nem erőszakoskodtam, de minél többször láttam rajta a majdhogynem elutasítást, annál rosszabbul esett. Pedig folyton türelemre intettem magam, de van az a pont, amikor már ez sem használ. Veszekedni viszont eszem ágában sem volt, ahogy bántani emiatt, vagy méltatlankodni sem. Azzal nem lenne előrébb egyikünk sem, sőt, csak távolabb rugdosnám magamtól, ezt biztosra vettem. Nem akartam beletiporni abba, amit már eddig sikerült fáradtságos munkával elérnünk. Úgy húsz perccel az után értem haza, mint amit előre mondtam neki. Fáradtan sétáltam a verandára, bentről pedig már hallottam is az izgatott csaholást az ajtó túloldalán, ami valószínűleg Dakotának volt köszönhető. - Oké, mindjárt bent vagyok! – beszéltem hozzá, miközben a kulcsot próbáltam beleszuszakolni a zárba, egyensúlyozva a hónom alatt lévő boros üveggel. Kattant is a zár kisvártatva, majd megadóan nyílt ki előttem az ajtó. – Hé, nyugi! – szóltam rá az engem üdvözlő kutyára, de nevetésem csakhamar betöltötte az előteret, jelezve Ashnek, hogy már megérkeztem, noha még nem köszöntem be. – Drágám, megjöttem! – kiáltottam most már, miután kibújtam a kabátomból. – Hm… - dünnyögtem a levegőbe szimatolva, mert csakhamar belekúszott az orromba a frissen készült vacsora illata. Ha közben előkerült, akkor mosolyogva léptem hozzá közelebb, üdvözlő csókra hajolva az ajkaihoz. - Mit készítettél? – kérdeztem kíváncsian, bár volt némi sejtésem, ahogy újra beleszagoltam a terjengő illatba. – Én meg hoztam egy üveg bort, gondoltam majd rendelünk valamit, de ez sokkal jobb! – ha nem húzódott el, akkor fáradtan szusszanva öleltem magamhoz, kicsit megpihenve a szorításban, már ha egyáltalán viszonozta. – Alig vártam már, hogy hazaérjek… - arcomat a nyakához fúrtam, beszívva a megnyugtatóan ismerős illatot, amit úgy szerettem.
Nem akartam, hogy kihűljön nagyon a kaja, ezért miután elkészült, bent hagytam még egy kicsit a sütőben, hisz nem tudtam, mikor fog hazaérkezni. Beleszámoltam én azt is, hogy késni fog, hiszen bármikor közbejöhet valami váratlan dolog, ami miatt borulhat sok minden… ó, hogy én ezt mennyire is ismerem. Elég csak visszagondolnom arra, ami az utolsó kiküldetésemen történt. Egy pillanat. Se több, se kevesebb. Ennyi kellett mindössze, hogy minden teljesen elcsesződjön, és az egész életem a feje tetejére álljon. Az volt az a pont, ami miatt nem vagyok ma már ugyanaz az ember, aki mondjuk három éve voltam. De nem élhetek a múltban, ezt én is tudom, de még az agyturkász is elmondta nem egyszer. Nem akarok én abban élni, de ha egyszer folyamatosan visszajönnek azok a képek. Legyen akár valami kiváltó ok, vagy csak úgy véletlenül. Bár néha annyi is elég kiváltó oknak, ha belenézek a tükörbe. Dakota toporzékolása jelentette számomra is, hogy megérkezett Veronica. Végre. Ránézek az órára, hogy mégis mennyit késhetett. Húsz perc… az nem vészes. Mikor hallom, hogy az ajtót kinyitja, akkor már meg is indulok felé, csókján pedig elmosolyodok, és nem is húzódok el tőle. - Nem akartam semmi speciálisat. Egy kis Lasagne-t dobtam össze. Remélem, jó lesz. Bár nem úgy tűnik, mint aki az illattól túlzottan rosszul lenne, szóval ezt már egy jó pontnak veszem. Szorosan ölelem magamhoz, mikor odabújik hozzám. A közelsége mindig megnyugtat, és segít elfeledtetni minden gondomat. - Hát, főztem, csak hogy legyen valami hasznom is, ha már úgysem csinálok semmit egész nap. Mondtam neki mosolyogva, habár ezt az ölelésből nem láthatta. - Ahogy én is. Aztán pedig el is engedtem őt, hogy kajáljunk végre, ne itt áldogálljunk. Borozásra nem gondoltam, ezért megyek poharakért, míg ő az asztalnál helyet foglal. A poharokat le is rakom az asztalra azután, és ezt követően pedig hozom magát a kaját is. - Na és, milyen napod volt? Egyben vagyok kíváncsi a késésének okára (nem számonkérés céljából), és ténylegesen arra is, hogy milyen volt a napja.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Hát, ha olyan, amilyenre emlékszem, akkor csak jó lehet! - mosolyogtam rá biztatóan. Tudtam én, hogy most először főzött, és el sem tudtam volna mondani, hogy mennyire jól esett a figyelmessége. Meg akart lepni valószínűleg, és sikerült is neki, ettől lett az egész csak még kedvesebb számomra. - Ráadásul, az illata alapján kiválóan sikerült! - szimatoltam újra a levegőbe, míg szorosan köré fontam a karjaimat. Úgy hiányoztak már ezek az ölelések az elmúlt két évben, és most szokatlan volt, hogy ismét lehet benne részem. Földöntúli érzés. - Jaj, Ash, ne mondj ilyeneket! - hajoltam egy kicsit hátra, hogy az arcára nézhessek, miközben játékosan megböktem a mutatóujjammal a mellkasát. Afféle figyelmeztetésnek szántam, semmi többnek. - Most az a legfontosabb, hogy újra összeszedd magad! Erre kell koncentrálnod, és idővel talán lehet valami munkád is. Bármi, ami érdekelhet. Addig meg akár odakint is elfoglalhatod magad. Favágással, meg ilyesmi... - vigyorodtam el szélesen. - Most már úgyis időszerű lesz, hogy esténként begyújtsuk a kandallót, ahhoz pedig elengedhetetlen kellék a szépen aprított tűzifa. - vigyorodtam el, és reméltem, hogy nem veszi kényszernek. Én csak ötleteket adtam, egyébként egyedül is képes voltam elvégezni a feladatot. - Jól van, értem én a célzást! - bólogattam, amikor végül elengedett. Kibújtam a cipőimből, meg a kinti ruházatomból, és a konyha felé vettem az irányt. Szépen terített asztal várt, amitől persze egyből teljesen meghatódtam. Könnybe ugyan nem lábadtak a szemeim, de szerintem nem sok híja volt, ahogy elnémulva leültem az asztal mellé. - Ez nagyon jól néz ki! - nyújtogattam a nyakam az előkerült Lasagne irányába. Máris összefutott a nyál a számban, miközben egy szedésre alkalmas eszközért nyúltam, hogy aztán a tányéromra tegyek egy adagot belőle. - Hosszú, és elég fárasztó. Még az utolsó pillanatban is befutott egy sérült állat, de az nem volt vészes. Ám előtte egész nap eggyel foglalkoztunk, és így sem sikerült megmenteni sajnos. Orvvadászok... - megvetéssel ejtettem ki az utolsó szót, és még finom vonásaim is eltorzultak, ahogy elhúztam a számat az undortól. - Ezért is láttam szükségét ennek! - böktem fejemmel a boros üveg felé. - Remélem nem haragszol érte, gondoltam együtt megiszogathatnánk ma este... - vetettem fel az ötletet egy halovány kis mosollyal. Nem túlzottan titkolt szándékom volt, hogy kicsit feloldjam benne a feszültséget, és a felém irányuló távolságtartást. Csak szépen türelmesen, lépésenként próbáltam haladni vele, de a hetek teltek, én pedig egyre tanácstalanabb lettem. - És te, mivel foglaltad el magad a főzésen kívül? - érdeklődtem kíváncsian, mert hát én is tudni szerettem volna, hogy mivel telt el egy napja. Nem azért, mert annyira nyomon akartam volna követni, hanem egyszerűen kíváncsi voltam.
- Kinézetre sem lehet semmi panasz szerintem, már csak az íz az, ami kérdéses. De erre is fény derül nemsokára. Nem vagyok egy gasztro-zseni, soha sem állítottam ezt magamról. Van néhány étel, amit el tudok készíteni, de sosem vetettem bele magamat nagyon ebbe. Tanultam az elmúlt egy évben is néhány érdekesebb receptet, míg a farmon voltam, és nem egyszer volt, hogy én csináltam meg az ebédet, vagy a vacsorát. Rájöttem, hogy ez is egy olyan elfoglaltság, ami képes lefoglalni az agyamat, és nem kattogok a múlton, hanem arra koncentrálok csupán, hogy minél ízletesebb, ínyencebb legyen az étek. Mostanában úgy sem ajánlott nagyon az, hogy emberek közé menjek, a dühkitöréseim miatt, itthon pedig nincs valami sok dolgom. A végén még egy kész szakács lesz belőlem. Nem is rossz ötlet. - Favágás… Hm, ez nem is hangzik rosszul. Habár nincs akkora erő már bennem, mint a kiküldetésem előtt volt, de ettől eltekintve nem kell engem félteni. És még sokféle eltérés fellelhető az egész testemen, alkatomon, de ez főként annak köszönhető, hogy rengetegszer semmi étvágyam nem volt, máskor pedig az ágyból sem akartam szinte kikelni. Ez meg is látszik rajtam. De szerencsére már valamivel jobb a közérzetem is. Talán tényleg van ebből az egészből valamiféle kiút, és én is olyan lehetek, mint régen voltam. Nem magam miatt akarom ezt. Veronica miatt. - Egyáltalán nem haragszom a bor miatt. Mind a kettőnkre ráfér, hogy egy kicsit lelazuljunk, kikapcsoljunk. A mai eseményeknek köszönhetően rád pláne. Tudom, mennyire szívén viseli egyes állatok sorsát. Nem véletlenül dolgozik állatorvosként. És azért lássuk be, elég furán festene, ha valaki az állatok segítésének szenteli az életét, közben ki nem állhatja őket… - Az enyém? Takarítottam egy keveset, rengeteget bámultam a tévét Dakotával, és néhány órája pedig jött az ötlet, hogy főznöm kellene a ház asszonyának. Mosolyodok el lágyan, majd pedig a bort is elkezdem kinyitni. - Ez a rövid és hosszú verzió. Amint sikerül kinyitnom, öntök is egy keveset mindkettőnknek belőle a poharakba. Végül pedig leülök a székre, és egy koccintásra emelem a poharamat. - Sosem tudtam tósztot mondani, szóval ezt meghagyom neked. Mire iszunk? Az elmúlt időszakban nem nagyon kellett nekem ok arra, hogy igyak, jött az magától. De ha nagyon akarnék mondani, az lenne, hogy úgy könnyebb elviselni mindazt a fájdalmat, ami rám tört. Nem a fizikaiakat, a lelkieket. Miután rájöttem, hogy egy kis fájdalomcsillapítóval milyen hamar el lehet ezt mulasztani, és magamat is kidönteni… nem volt megállás. Végül én is szedek magamnak egy adagot a főztömből. - Jó étvágyat! És ha nincs semmi ellenvetés, én már bele is kezdek. Megnyugvással tapasztalom, hogy jól sikerült. Jobban, mint amire számítottam, igazából. - Ma eszembe jutott egy olyan ötlet, hogy akár szakácsnak is kitaníttathatnám magam. Hirtelenjében jött csak, és a te véleményed is mérvadó. Egyáltalán az, hogy mit gondolsz róla, másik pedig, hogy egyáltalán érdemes lenne-e. Mondjuk úgy, hogy ez a lasagne a teszt. Miután mondandómat befejeztem, folytattam az evést, és úgy vártam Veronica mit felel erre.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Nos, akkor derítsük ki! – indítványoztam az ötletet, mert be kell vallanom, az illatok bizony megtették a hatásukat. Máris összefutott a nyál a számban, és alig vártam, hogy végre megvacsorázhassunk. A vacsora egyébként is remek közös programnak, meg beszélgetni is lehet közben. Én is nagyon szerettem ugyan főzni, de mégis van abban valami csodálatos, ha megterített asztal vár egy hosszú nap után, és egy férfi, aki igyekszik boldoggá tenni. Egy magamfajta nő nem is kívánhatna ennél többet. Erre a gondolatra vidáman elmosolyodtam, miközben bevonultam a konyhába. - Szerintem meg egyenesen remek ötlet! – vigyorogtam szélesen. – És nagyon hasznos is! – tettem hozzá, mert úgy sejtettem, hogy szerette volna kivenni a részét a munkákból, és valami olyat tenni, amit nem érez hiábavalónak. Nos, ezt semmiképpen sem lehetett annak nevezni, hiszen a házat fel kell fűteni, mielőtt megfáznánk. Nem hiányzott így tél elején egy tüdőgyulladás. – Nemrég rendeltem egy adag fát, amit fel kell majd aprítani. Biztosan beletelik majd néhány napba, de legalább le tudod foglalni magad. Még edzésnek is kiváló! – futólag végigsimítottam a kezén, mielőtt folytattam volna az evést. Egy könnyed kis mosollyal nyugtáztam, hogy felőle is rendben van a bor, és mivel így állt a dolog, talán valamivel oldottabb hangulatban telhet majd az esténk, mint az előző. Nem volt akkor sem probléma, de azért éreztem felőle némi távolságtartást. Egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy ezt megpróbáljam benne legyőzni. - Ez nagyon kedves volt tőled! – mondtam őszinte hálával, ami valószínűleg kiült az arcomra is. – A ház asszonya pedig nagyon hálás érte. – tettem hozzá jókedvűen, végre jobban éreztem magam a napi hajtás után. Tényleg fárasztó volt ez a sok óra munka. – Jól kijöttök egymással? – böktem fejemmel a nappali irányába, ahonnan hallottam az elégedett horpasztást. Valószínűleg már ő is megkapta a vacsoráját, és most szundikált a kellemes melegben. Azért annak örültem, hogy Ash nem volt egész nap egyedül, még ha csupán egy kutya volt is a társa. - Ó, hát én sem vagyok benne valami jó! – nevettem fel zavaromban, miután átvettem a poharat. – Nagyon közhelyes lenne, ha ránk innánk? – billentettem oldalra kérdőn a fejemet, szabad kezemmel közben kiseperve pár szőke tincset az arcomból. – Neked is jó étvágyat, Drágám! – belemosolyogtam a pohárba, mielőtt kortyoltam volna belőle. Már olyan régen mondhattam becézést bárkinek is, hogy most nagyon jól esett ilyen formában szavakba önteni az érzéseimet. – Tényleg? – leplezetlen meglepettség ült ki az arcomra az ötlet hallatán. Néhány falatot még ettem, mielőtt válaszoltam volna. - Szerintem nagyon jó ötlet, Ash! - jutottam végül erre a végső következtetésre. – Van hozzá érzéked, ez nyilvánvaló. – állapítottam meg, hiszen most is finomat készített nekünk. – Úgyhogy, ha ez volt a teszt, szerintem mindenképpen próbáld meg. A szakácsok keresettek, és ha nem akarod, hogy legyen főnököd, akár saját kis éttermet, kifőzdét, vagy bisztrót is nyithatsz. A street food is nagyon megy most, de egy hangulatos kis étteremnek is megvan a maga bája. Imádom azokat! – talán egy kicsit túlpörögtem így hirtelen a dolgot, de máris beindult a fantáziám. - Azt hiszem, egy kicsit előre szaladtam. – kuncogtam ismét a poharamba, az újabb kortyolásnál.
- Hát igen… nem ártana végre újra formába hozni magamat. Bár mióta itt vagyok, egyre kevesebbszer érzem azt az állapotot, hogy legszívesebben egész nap meg sem mozdulnék, ki sem kelnék az ágyból, mert hát mi értelme van? A legjobb ösztönző erre Veronica. Egyszerűen utálom, hogy így kell látnia, és elképeszt, hogy mennyire türelmes velem szemben. Biztos tudja már, hogy a betegség, amiben szenvedek, az pontosan micsoda is, és hogy mikkel jár. Viszont most nem teljesen erre gondoltam. Nem egyszer volt már, hogy közeledni akart hozzám, és csak sejtésem lehet arról, hogy mennyire rosszul eshet neki a visszautasításom. Most is sejtem, hogy ezzel a borral mit akar. Ahogy újra és újra kiülnek a mosolyok az arcára, úgy kezdem el én is egyre jobban realizálni, hogy mennyire hiányzott már ez. Veronica, a vele való együttlét, az ilyen kis vacsorák, minden. Nem is értem, hogyan érdemeltem őt ki. Két éven keresztül annyiba kapaszkodhatott csak, hogy elő fogok még kerülni. Azt mondták minden bizonnyal neki, hogy eltűntem bevetés közben. És mivel nem azt mondták, hogy halott vagyok, így ez a kis remény számára is erőt adott, hogy egyszer majd haza fogok jönni. Kellett hozzá az unszolás, de örülök, hogy hallgattam Aidára. - Dakotával? Mióta adok neki vacsorát, imád. Viccelem el a dolgot, arcomon egy mosollyal. Legalább a humorérzékem megmaradt, még ha nem is mókázok annyit, mint régebben. De próbálom a pozitív oldalát nézni az életnek, és nem csak a negatívat. Annak nincs semmi értelme, ha mindenen csak bánkódok. Tovább kell lépnem, akármennyire is nehéz. - Nem lenne az. Mosolygok rá, aztán pedig koccintásra emelem a poharamat, és bele is kortyolok a borba. Nem vagyok nagy borszakértő, de annyi biztos, hogy ez sokkal jobb, mint amit az elmúlt két évben ittam. Szerintem megkóstoltam a legalját is. De én nem a minőségre mentem, hanem a mennyiségre. Csak bólintok arra, mikor meglepetten visszakérdez. Kósza ötlet volt csupán, de legalább gondolkozok valami hasznoson is. Arcomra újra kiül egy mosoly, hogy máris ennyire beleélte magát. Jobban, mint én, ami azt illeti. Miközben ő beszél, addig én folytatom az evést, amit néha egy-két korty borral leöblítek. - Csak egy kicsit. Idővel majd talán arra is sor kerül, hogy valami saját kis kajáldát nyitok. De az nem most fog megtörténni. Főként, mivel lássuk be, katona voltam a felnőtt életem legnagyobb részében, így nem is tudom, egy üzletet mégis miként kéne elvezetnem. Először kezdjünk kicsiben, aztán meg majd alakulnak a dolgok, ahogy alakulnak. Na meg az rendben van, hogy el tudok néhány ilyen kis egyszerű ételt készíteni, meg egy-két nehezebbet, több odafigyelést igénylőt, de biztos vagyok benne, hogy azért bőven tudnék még tanulni a tapasztaltaktól. Nem tudom, hogy mikor fogom erre is rávenni magam, vagy hogy jön-e valami jobb ötlet időközben, de egyelőre meghagyom a kenyérkereső szerepet Veronicának. Én személy szerint hamar befejezem a vacsorát, gyorsabban, mint Veronica, de ez annak is köszönhető, hogy ma gyümölcsökön kívül nem igazán ettem mást. Azokból sem sokat. Ha a bor elfogyott volna időközben a menyasszonyom poharából, akkor öntök magamnak és neki is, már ha nem ellenkezik. Belekortyolok az enyémbe, aztán pedig lerakom az asztalra a poharat, kezemet pedig ott pihentetem mellette. - Hiányoztak már az ilyen esték… mikor csak mi vagyunk, senki más, csak a saját nyugalmunk. Jó újra itt lenni, veled. A sajnálkozásomat pedig már milliószor hallotta, így jelenleg nem fogom újra elismételni. Tudja ő nagyon is jól, hogy mennyire röstellem a történteket.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Jaj, te jó ég! – kaptam a szám elé a kezemet zavartan. – Én nem úgy gondoltam, Ash! Tökéletes vagy így is! – mondtam sietve, hiszen a favágással kapcsolatos megjegyzésem talán úgy hangzott, mintha kritizálnám, és szerintem edzésre lenne szüksége. Pedig nem erről volt szó, csakis ő tudhatta, hogy szüksége van-e rá, vagy sem. Ha nem, én azt sem fogom felhánytorgatni, az teljesen biztos. Tudom, hogy régóta ismerem már, de most mégis zavarban éreztem magam emiatt. Nem akartam megbántani, és most annyira kellemetlen lett hirtelen, hogy csak remélni tudtam, hogy nem vette magára. Amúgy sem szokásom kritizálni másokat, maximum a testvéreimet, de azt is csak szeretetből, vagy piszkálódásból. Ash érzései pedig mostanság nem tudtam, hogy milyenek, talán érzékenyebb az ehhez hasonló megjegyzésekre, és most nem hiányzott semmiféle visszalépés az állapotát illetően. - Szerintem anélkül is szeretne… - mosolyodtam el, megpróbálva feloldani a bennem összegyűlt feszültséget. – Vele vagy egész nap, ő meg elég ragaszkodó típus. – azért hetek teltek már el azóta, hogy Ash az élete részévé vált, míg a húgom elment. Vele amúgy sem jött ki túlzottan jól, ezt kár lett volna tagadni. Avery bármennyire próbálkozott, én is láttam rajta, hogy fél tőle, a kutya meg érzi is az ilyesmit. Szegény, biztosan nem értette a problémát, mikor semmit nem tett a leányzó ellen. - Jól van! – bólintottam elégedetten. – Akkor igyunk ránk! – jelentettem ki, és már koccantak is össze a poharaink. Jól választottam, pedig kicsit dilemmáztam a boltban, hogy melyik üveget válasszam. Nem ismertem egyébként, de egész tűrhető minőségű árunak tűnt, és kivételesen nem is kellett csalódnom. A kellemes meglepetések sora pedig nem ért véget a bornál, hiszen Ash közben tovább beszélt, én pedig figyelmesen hallgattam őt. Nagyon örültem neki, hogy végre tervez a jövőre nézve. Ez határozottan pozitívnak tűnt. - De lehet, hogy van hozzá érzéked. Pont, mint a főzéshez, de ha mégsem, akkor is lehet megbízni üzletvezetőt. – vetettem fel. Szerintem meg tudtuk volna oldani, hogy legyen elég pénzünk egy üzlet nyitásához. Ha mást nem, hát felvehetnénk hitelt, szerintem tudnánk törleszteni. – Mi lenne, ha majd utánanéznénk szakács tanfolyamoknak a vacsora után? – ajánlottam fel kedvesen. Még mindig izgatott voltam a téma miatt, és nagyon szerettem volna, ha valamit tud lépni ebbe az irányba. – Köszönöm! – emeltem meg a poharamat, miután ismét kaptam bele némi italt. - Komolyan mondod? – le sem tagadhattam volna, hogy ettől a vallomástól egy kicsit elérzékenyültem. – Nekem is nagyon hiányzott, kicsim! – felé nyúltam, hogy megfoghassam a kezét, ám nem vártam meg, hogy ő is odanyújtsa, helyette inkább felálltam, hogy az ölébe ülhessek. Már, ha hagyta. Ha igen, akkor mind a két karomat a nyaka köré fontam, orromat az orrához dörgölve. – Örülök, hogy visszajöttél hozzám! Remélem, hogy sikerül teljesen visszatalálnod ide. Haza. – mosolyogtam rá őszintén, bár valószínűleg nem láthatta, ha nem húzta hátrébb a fejét. - Mit szólnál, ha ma én mosogatnék el? – leheltem egy puszit a szájára, aztán könnyedén felálltam, hacsak vissza nem húzott, hogy elmossam a használt tányérokat. – Addig bevihetnéd a poharakat, meg a bort a nappaliba. Rakhatnál egy kis fát is a tűzre, aztán én is megyek, és megbeszéljük a karácsonyt. Mit szólsz? – közben nem csak a szám, de a kezem is járt, szépen összeszedtem az asztalon lévő edényeket.
Elmosolyodom, mikor elkezd mentegetőzni. Tudom, hogy nem így értette, én pedig csak szórakoztam vele. Mármint… részben. A legtöbb mindenben neki akarok megfelelni, hogy ugyanazt az embert kaphassa vissza, akit annyira szeretett. De lássuk be, tényleg elhanyagoltam magam. Ugyan megvannak még a magamhoz való képességeim a kiképzésemnek köszönhetően, de az erőnlétem nem kicsit csappant meg, mióta úgy elhagytam magam. A farmon dolgozva sikerült valamelyest javítani a helyzeten, de még így sem tökéletes. Azzal szerintem mind a ketten tisztában vagyunk, hogy 100%-ig nem fog tudni visszakapni Veronica. De hát ilyen az élet, változások tömkelege. Ő is változott a testévérének halálakor, részletkérdés, hogy mennyit. Az én traumám viszont jóval nagyobb volt ennél. Ugyan ez nem egy verseny, de nekem több idő is kell, mire végleg sikerül feldolgoznom az ott látottakat, átélteket. Szerencsére van segítségem… Veronica, és a terapeuta. - Nyugodj meg, kedvesem, nem szívtam mellre, csak vicceltem. De ahogy említettem, csak részben. De nem akarok még több magyarázkodást hallgatni tőle, most nem. - Én pedig minden kutyátokkal remekül kijöttem eddig is. Állatszerető vagyok, a kutyákat pedig egyenesen imádom. Habár anno valamivel jobb kisugárzásom volt, mint most, legalábbis boldogabb, nyugtatóbb. Azt mondják, képesek a kutyák megérezni az adott ember kedélyállapotát. Amióta visszaköltöztem ide, Dakota ezt a megállapítást csak megerősítette. Ha érzi, hogy egyre feszélyezettebb vagyok, segít lenyugodni. Hatalmas segítség ő is a gyógyulásomhoz, ezt már most is meg tudom állapítani. - Egyelőre még hagyjuk beivódni ezt az egész ötletet. Ugyebár elég hirtelenjében jött nekem is. De ha ez nem változik néhány nap múlva sem, akkor benne vagyok. Egyéb ötletek pedig bármikor felüthetik a fejüket. Próbálok nem a múltra gondolni, és inkább a jövő felé tekintgetni. Még mindig vannak problémáim, ha akarnám sem lennék képes letagadni, de próbálok megjavulni. Viszont azt be kellett látnom, hogy két éve, akkor valami eltörött bennem. Valami, amit nagyon nehéz lesz befoltozni. Az idő begyógyítja a sebeket, úgy mondják. Remélem igazuk van. Figyelem, ahogy feláll, és közelebb lép hozzám, amint az ölembe ül. Egyik kezem megpihen a térdén, másikkal derekát karolom át. Elmosolyodok arra, amit mond. Hasonlóan jól esnek a szavai nekem is, mint ahogy az előbb neki. Végül kimászik az ölemből, és már indulna is el, én pedig vele együtt állok, és kezénél fogva húzom vissza lágyan magamhoz. Szerelemtől ittasan csókolom meg őt, hosszúra elnyújtva a pillanatot. Amint ennek a pillanatnak vége, homlokomat az övének döntöm. - Szeretlek! Suttogom neki, majd pedig egyik kezét megfogom, és az ajkaimhoz emelem, aztán adok a kézfejére egy csókot. A poharakat és a bort összeszedem, aztán pedig meg is indulok a nappali felé. A kanapé előtti kis asztalkára lerakom azokat, majd pedig Veronica kérésére a tűzre is rakok fát. Végül pedig odasétálok hozzá, és hátulról átölelem őt, majd adok a nyakára egy csókot. - Olyan jó téged így látni… boldognak. Elképzelni sem tudom, hogy milyen lehetett neki az elmúlt időszak, mikor semmit nem tudott rólam. Ebbe belegondolva még inkább csak utálni tudom magam, hogy legalább annyit nem szóltam neki, hogy élek. Vagy akármi.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Akkor jó! – szusszantam megkönnyebbülten. – Egyébként a farmon lehetne futni reggelente, akár együtt is. Az nagyon jó testmozgásnak! – vetettem fel az ötletet, és azt csak magamban tettem hozzá, hogy én bizony ennél jobb és kellemesebb testmozgást is el tudtam volna képzelni. – Én is jártam ki egy időben, de ebben a hidegben nagyon nehezen tudom rávenni magam. – vallottam meg töredelmesen. Nem voltam rá büszke, hogy ilyen könnyű volt eltántorítani a jó kondíció megőrzésétől, de az igazság attól még ez volt. - Az lehet, de nem éltél velük egy fedél alatt. Meg egyik sem volt csak az enyém! – tettem hozzá, hiszen ez egyáltalán nem mellékes. Attól még, hogy egy rakás kutya mellett nőttem fel, és mindig körülvettek engem a jószágok, Dakota csakis hozzám, illetve most már hozzánk tartozott. Azt hiszem, hogy előbb-utóbb Asht is el fogja fogadni gazdájaként. Sőt, lehet, hogy őt jobban, hiszen férfi és határozott tud lenni. Talán ő lesz a falkavezére. - Oké, ne haragudj! Nem akarom ám rád kényszeríteni, vagy ilyesmi, egyszerűen csak belelkesültem! – emeltem fel megadóan mind a két kezemet. Még csak az kéne, hogy egyből el is vegyem a kedvét azzal, hogy úgy érzi, nyomás alatt tartom. Nem kellett, hogy megfeleljen nekem, noha tudtam a szívem mélyén, hogy ezen fáradozik. Mostantól nem szabad majd erőltetnem ezt a témát, amíg ő magától nem mondja. Ezt muszáj lesz észben tartanom, bármi történjék is, mert a végén vagy futva menekül majd előlem, vagy elmegy a kedve az egésztől. Az pedig határozottan visszalépés lett volna az állapotát tekintve, és ezt nem engedhettem meg. Olyan jól haladt mostanában, nem akartam én lenni az, aki mindezt derékba töri. - Szerintem előbb-utóbb meg fogod találni az utadat, még ha nem is az lesz, amit korábban megálmodtál magadnak. Szerintem rá fogsz jönni, hogy mi az, ami kikapcsol, ami boldoggá tesz és komolyan érdekel. – én bíztam ebben, addig meg övé volt a világ minden ideje. Első sorban meg kellett gyógyulnia, majd utána jöhet a többi. Addig úgysem tudna dolgozni, amíg nem szedi össze hozzá magát eléggé. Míg ezt próbáltam magamban tudatosítani, már álltam is fel, hogy tényleg elmosogassak. Ő volt az, aki meggátolt benne, de ezúttal nem bántam. Nem is tudom, hogy mióta, ez volt az első olyan eset, hogy ő kezdeményezte a közeledést felém. Hagytam hát gondolkodás nélkül, hogy magához húzzon, két karomat a nyaka köré fontam, úgy viszonoztam a csókját. Én azt sem bántam volna, ha egész este így maradunk, vagy legalábbis még tovább tart a pillanat, ám végül hagytam, hogy hátrébb húzódjon. - Én is szeretlek, Ash! – mind a két kezem előrébb csúszott a nyakából, hogy tenyereim közé foghassam az arcát. – Nagyon! – mosolyodtam el, még gyorsan lehelve egy futó csókot azokra a csábító ajkakra. – Most menj, máris megyek utánad! – köszörültem meg a torkom, hogy valamelyest összeszedhessem magam. Figyeltem, ahogy felnyalábolta az általam kért dolgokat, és amíg ki nem ment, addig bent tartottam a levegőt. Észre sem vettem, csak amikor hosszasan kifújtam, és végül mosoly szaladt végig az ajkaimon. Lassan haladtunk csak előre, de akkor is haladtunk. Én már ennyinek is örülni tudtam most. Annyira elgondolkoztam, hogy észre sem vettem az érkezését, csak amikor az erős karok belevontak az ismerős ölelésbe. Enyhén összerezzentem ugyan, de végül hátradöntöttem a fejemet a vállának. - Te teszel azzá, ezt soha ne felejtsd el, jó? – felé fordítottam az arcomat, úgy néztem fel rá néhány pillanatig. – Tudod mit? Ezt majd holnap befejezem reggel, indulás előtt! – döntöttem el hirtelen, letörölgetve a habos kezemet. Tudom, hogy ott volt a mosogatógép is, de ilyen kevés tányér miatt nem akartam elindítani, egyszerűbbnek tűnt, ha én magam mosom el. – Mondd csak, van kedved majd átjönni velem a szüleimhez szenteste? – közben felé fordultam az ölelésében, hogy az arcát kutathassák kék íriszeim. – Nem muszáj, ha nem szeretnél, de én örülnék neki! – azért a menekülési útvonalat meghagytam neki. Talán túl sok lenne hirtelen az egész családom.
- Egy kis hidegebb időjárás máris kedvedet szegte? Ejnye. Csak heccelem őt, de igazából valamilyen szinten meg is tudom érteni. Anno nekem is néha kínszenvedés volt, mikor mínusz 20 fokokban kellett edzéseket csinálnom. Akár magamtól, hogy formában maradjak, akár a táborban. Az egyetlen különbség annyi volt, hogy míg egyedül csináltam, akkor saját időbeosztásom szerint. Tehát felkeltem mondjuk nyolckor, kicsit összekaptam magam, és már mehettem is. Vagy nem, ahogy kedvem tartotta. A katonaságnál meg reggel ötkor ébresztő, és alig van idő felébredni, már hajtanak is minket. - Amúgy nem rossz ötlet. Majd elmehetünk venni valami futócuccot is. Habár azt nem tudom garantálni, hogy ugyanannyira fogom bírni az iramot, mint régebben. De még így is jobban, mint egyesek. Vagy csak túlságosan elbízom magam, az is könnyen meglehet. - Semmi baj, örülök, hogy máris ennyire beleélted magad. Ez csak nekem is plusz löketet adott ahhoz. De ettől függetlenül a gondolkodási időt még szeretném meghagyni. De tényleg nem fog több kelleni néhány napnál. Már nincsenek olyan kedélyingadozásaim, mint hónapokkal ezelőtt, hogy egyik nap legszívesebben meg sem állnék, és mindennel lefoglalnám magam, a másik nap pedig az ágyból sem kelnék ki, ha tehetném. Nem tudom, hogy a bornak köszönhetően kezdeményeztem most én először, de egyszerűen nem volt elég az a puszi, amit adott. A közelsége pedig nagyon is jól esett. Magamhoz öleltem mindeközben őt, és legszívesebben el sem engedtem volna őt. De mégsem maradhatunk így egész nap. Belemosolygok, mikor összerezzen az ölelésemnek köszönhetően. Biztos csak el volt bambulva, és elég váratlan meglepetésben részesítettem. - Próbálom észben tartani. Következő kérdése viszont elég váratlanul ér. Sóhajtok egyet, és el is engedem Veronicát egyik kezemmel, amivel a tarkómat vakarom meg. Egy kis ideig gondolkozok még ezen a kérdésen, végül adok egy röpke csókot Veronicának. - Nem arról van szó, hogy nem szeretnék, csak… - kezdek bele, aztán elengedem Veronicát, és megindulok a nappali felé, hogy leülhessek a kanapéra, már ha nem állít meg. Ha így van, akkor helyet is foglalok, aztán folytatom csak. - Csak nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet. Két évig biztos láthatták, mennyire magad alatt voltál, méghozzá miattam, az eltűnésem miatt. Nem hiszem, hogy repesnének az örömtől, ha rájönnének, miért nem jöttem vissza annyi időn keresztül. Simítok végig a hajamon, aztán pedig Veronica kezéért nyúlok, és ha nem utasítja el, akkor az ölembe húzom őt. - Még szeretnék ezen gondolkozni, remélem megérted. Még van egy kis idő szentestéig, és tényleg szükségem van egy kis időre, hogy ezt átgondolhassam. Nem tudom, melyik lenne a jó. Ha egyszerűen eléjük állnék, és elmondanám, hogy egy önző rohadék vagyok, vagy pedig ha itthon maradnék, és azt mutatnám nekik, hogy egy gyáva féreg. Remek végletek, mi?
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Tudom, szörnyen nyápicnak tűnök! – sóhajtottam teátrálisan, mert igazából ettől nem éreztem magam kevesebbnek. – De hát a fenébe is, orvos vagyok és nem sportoló. Ha lebetegedek, mert megfázok a futás közben, akkor mégis ki fogja ellátni a munkámat? – jó, tudom én, hogy nem vagyok pótolhatatlan, de azért az ember szerette magáról azt gondolni, hogy mégis csak fontos a munkahelyén. - Rendben! Örülök, hogy benne vagy! – nekem mondjuk volt futócuccom, az ő holmija meg azóta is a szekrényben volt. Ugyan sokan kérték, hogy szabaduljak meg tőlük, mert akkor talán képes leszek elengedni a vőlegényemet, de egyszerűen képtelen voltam megtenni. És most milyen jó, hogy így volt! Így nem kellett mindent újra előkeresni, de azt megértettem, ha új ruhákra vágyott. Az új kezdethet mindenféle újdonság dukál, csak én maradtam a régi a képben. Legalábbis nagyon reméltem, hogy így van. - Persze! Gondold át jó, még az is lehet, hogy valami máshoz támad kedved. Bármi lesz is, én támogatlak! – jelentettem ki magabiztosan, mert úgy éreztem, hogy nagyon fontos, hogy tudjon erről. Lehet, hogy tudta magától is, de nem lehet elégszer elmondani, igaz? Olyan ez, mint a „szeretlek”. Sosem lehet elégszer hallani, én pedig imádtam, ha ezt duruzsolta a fülembe. Még ha mostanság ritkábban is fordult elő, mint amihez hozzászoktam. Annyi viszont biztos, hogy az elmúlt két évnél lényegesebb többször hallottam még így is. - Helyes! – tartsa is csak észben, hogy miatta vagyok boldog. Nem akartam egyszer arra ébredni, hogy éjszaka úgy döntött, ő mégsem képes engem boldoggá tenni, és jobb lesz nekem nélküle. A fenét! Majd én eldöntöm, hogy mitől jobb nekem, és hogyan szeretném élni az életem. Végtére is, felnőtt nő vagyok már. Túléltem rengeteg dolgot, és még sokat túl is fogok. Sejtettem egyébként, hogy nem számított az általam feltett kérdésre, és ez igazából le is rítt az arcáról. Igazán ne hibáztathatom érte, de egy kicsit máris elkezdtem bánni, hogy így lerohantam. Talán el is rontottam egész estére a hangulatot, pedig igazán nem állt szándékomban az ilyesmi. - Tudom, Ash! – szögeztem le gyorsan, még mielőtt bármi mást mondhatott volna. Bármennyire nehezemre esett is, hagytam, hogy elhúzódjon tőlem. Térre volt most szüksége, nekem meg minden akaraterőmre ahhoz, hogy ne nyúljak utána. Tiszteletben kellett tartanom az igényeit, mert ez így helyes. De attól még, hogy így helyes, nem lett könnyebb, vagy jobb érzés. – Figyelj… - kezdtem bele, miután utolértem a nappaliban. Én a kis asztal szélére ültem le, közvetlenül előtte. – Egyrészt, nekik nem muszáj tudniuk azt, amit nekem. Elég annyi, hogy nem voltál itt, mert nem tudtál visszajönni hamarabb. – jó kapcsolatom volt a szüleimmel, de már nem az ő feladatuk volt gondoskodni rólam. Megvolt a saját életem, a magánügyeim, és ők ezt mindig is tiszteletben tartották. - Másrészt, nem azért kérdeztem meg, hogy ezzel valamilyen terhet pakoljak a nyakadba. Nem kötelező tényleg… - ismételtem el újra. Hagytam, hogy magához húzzon, otthonosan bevackolva magam az ölébe. Dakota ugyan felemelte a fejét a mozdulatra, és nemtetszését kifejezve mormogott maga elé, de nem próbált közénk furakodni. – Gondolkozz rajta nyugodtan. Meg fogják érteni ők is, és én is, ha nem akarsz jönni. Én csak szerettem volna, ha tudod, hogy örülnék neked, és ők is. Nekik az a fontos, hogy boldog legyek, és ahogy az előbb mondtad, most az vagyok. Más nem számít! – jelentettem ki határozottan, hogy mindezt tudatosítani tudjam benne is. A szüleim nem olyan fajták, hogy ferde szemmel néznének rá, vagy érzékeltetnék vele, hogy nem kívánt személy a házukban. Még ha úgy gondolnák, akkor sem, de tudtam, hogy erről szó sincs. - Szerintem hamarosan feldíszíthetnénk a házat. Kint is, meg bent is. Van kedved segíteni nekem benne? – simítottam végig kedvesen az arcán, hogy aztán az orromat a sercegő borostához dörgöljem. – Tudod, hogy mennyire imádom a karácsonyt… - én nap közben máris a karácsonyi menün törtem a fejem. Tudom, szörnyű vagyok, és még odébb is van, de teljesen be voltam már sózva most is.
- Te szerintem még negyven fokos lázzal is bemennél dolgozni. Egyébként pedig jól fel kell öltözni, és nem lesz semmi gond. Ha a katonai kiképzésem során zord körülmények is uralkodtak, az egyáltalán nem tántorította el a tiszteket, hogy megdolgozzanak minket. Ezért is volt, hogy egy szál pólóban kellett futkorásznunk nulla fokban, miközben szakadt az eső, és közel orkán erejű szél fújt a pofánkba. Olyan szélben sétálni is nehéz, nemhogy időre lefutni azokat a távokat, amik a lehető legjobb körülmények között is eszméletlen kimerítőek. Szeretném, ha a családja is újra elfogadna engem, de igazából azon sem lennék meglepve, ha nem így történne. Aki jól ismeri Veronicát, az tudja, hogy mennyire szeret engem, és kötődik hozzám. Ez ugyanúgy igaz az én részemről is. A lényeg viszont az, hogy én ugyan csak sejteni tudom, hogy mennyire megviselhette a napok, hetek, később már az évek múlása, és rólam még mindig nem volt semmi hír, de ők pedig minden bizonnyal látták. Bár nem tudom, lehet csak túl nagy feneket kerítek ennek, és elővette a menyasszonyom a színészi készségeit, és inkább magában szomorkodott illetve reménykedett egyszerre. Nem szólok semmit, csak akkor, miután már az ölembe húzom. Átkarolom őt, és egyik kezem combján pihen meg. Hallom a kutya nemtetszését, de jelen helyzetben nem tud érdekelni. - Lehet, hogy te így gondolod, én viszont nem. Ők mégiscsak a családod, és nem szeretnék hazudni nekik. Az pedig, hogy nem jöttem vissza, mert nem tudtam… ennek a legnagyobb része nem igaz. De ne beszéljünk erről… nem akarom elrontani ezt a csodás estét ezzel. Sóhajtok egyet, és ráhajtom a fejemet Veronica vállára. Hallom mindeközben, amit mond, de továbbra is teljesen tanácstalan vagyok. Továbbra sem beszélek olyan könnyen a kiküldetésen történtekről, de valószínűleg nem is ezt kellene részleteznem. Főként, mivel mégiscsak szenteste ilyen témákat felhozni, mint hogy terroristák, meg kannibalizmus… nem épp a legjobb, maradjunk annyiban. - Talán az egy megoldás lenne, ha még előtte valamikor elmennénk, és elmondanám a történteket, ők pedig aztán eldöntik, hogy akarnak-e egy gyi… hogy akarnak-e egyáltalán a házukban látni. Végül pedig felemelem a fejemet, és újra a menyasszonyomra nézek. A poharamért nyúlok, és iszok belőle egy nagyobb kortyot, aztán pedig le is rakom. Sok embernek kell sok mindent megmagyaráznom, ezzel tisztában vagyok. És én nem akarok senkire ráerőltetni semmit, így hát ha a szülei azt akarják, hogy még véletlenül se menjek a házukba többet, én nem fogok ellenkezni. A lányukat viszont képtelen lennék elhagyni, ha erre megpróbálnának megkérni. De ilyenre tudom, hogy nem fog sor kerülni. - Tudom, mennyire szereted, és benne vagyok. Vannak díszeink, vagy azt is vennünk kell? Utóbbi esetében az is remek közös program lenne, hogyha elmennénk vásárolni karácsonyi díszeket, és egyebeket. Na meg nem ártana kitalálnom, hogy mit vegyek Veronicának karácsonyra… nem hittem volna, hogy itthon fogom tölteni ezt az ünnepet, és igazság szerint néhány nappal ezelőttig eszembe sem jutott, hogy mindjárt itt van. - Néha nem vagyok képes megérteni, mivel tudtam kiérdemelni egy ilyen csodát, mint amilyen te vagy. Majd pedig közelebb is hajolok hozzá, hogy egy lágy csókot leheljek az ajkára, miközben kezemmel a combján simítok végig, másikkal pedig a tarkóját keresem, hogy beletúrva a hajába tarthassam magamhoz közel, és élvezhessük ki ezt a csókot is, ameddig csak lehetséges. Nem hiszem, hogy a visszatértem óta valaha is ilyen közel engedtem volna magamhoz, mint most. Úgy látszik, nem volt olyan rossz ötlet ez a bor. De amit mondtam, azt úgy is gondolom. Rengeteg mindent köszönhetek Veronicának, és akármilyen nehéz is most velem, ő elvisel. Talán pont ezért szeretem őt annyira, egyre jobban, ahogy telnek-múlnak a napok.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Az egy kicsit azért túlzás azért! – ellenkeztem egyből, ám végül mégis megadóan elnevettem magam. – Na jó, talán igazad van… - vallottam be töredelmesen. – De egyszerűen akkor vagyok nyugodt, ha én csinálom. Egyébként meg, akkor is megfázhatsz, ha felöltözöl. Akkor gyorsabban leizzadsz, aztán kint vagy a hidegben… - soroltam egymás után, de nem mintha annyira lényeges lett volna amúgy a dolog. Inkább csak járattam a szám, amolyan miért is ne alapon. Örültem, hogy végre van kivel beszélgetni, ráadásul nem is akárkivel. Meg az sem hátrány, hogy kapok választ, és az nem csupán egy ugatásban merül ki. Ahogy beszélt, úgy mosolyodtam el lassan, elérzékenyülve a szavaitól. Tudtam, hogy tisztában van azzal, mennyire fontos nekem a családom, és milyen közel állok hozzájuk, ettől volt olyan hatással rám, amit mondott. - Köszönöm! – suttogtam csupán ennyit. Nem tudtam, hogy tudja-e egyáltalán, mennyit jelentett ez nekem. Az, hogy nem akart nekik hazudni, még ha én meg is tettem volna azért, hogy őt ne érje hátrány. Bár szerintem így sem lesz gond, maximum az apám komolyan el fog vele beszélgetni egy jó whisky társaságában a felelősségvállalásról, és arról, hogy kitekeri a nyakát, ha újra megbánt engem. Ez szerintem teljesen elfogadható egy apa, és a lánya vőlegénye között. - Igen, ez nem is olyan rossz ötlet! – bólogattam, halovány kis mosollyal az ajkamon. – De biztos vagyok benne, hogy szívesen látnak majd téged is. Az után is, hogy elmondtad nekik, amit jónak látsz. Már kérdezték, hogy mikor megyünk át, de egyelőre türelemre intettem őket. Gondoltam, majd ha készen állsz rá… - vontam meg a vállaimat, még úgy is, hogy rajta pihentette a fejét. Látták már őt messziről, talán még intettek is neki, de ez minden. Nem akartak tolakodni ők sem, hiába lakunk ugyanazon a területen, azért a nagy ház jóval arrébb esik, itt pedig csak magunk vagyunk. - Persze, vannak! – a lelkesedésem reméltem, hogy ragadós lesz. Már az is feldobott, hogy tetszett neki az ötlet. – De mindig szeretek újakat is venni. Kintre például szeretnék idén világítást is, az ajtóra egy koszorút… - soroltam egymás után, hogy mik azok, amikre szerintem szükség lehet. – Meg még ki tudja, hogy miket látok meg vásárlás közben. – nevettem jókedvűen, kapaszkodva a vállaiban, a nyaka köré font karommal. – Bevallom, én már azon is törtem a fejem, hogy mit főzzek majd. Nem csak szentestére, hogy átvihessem a szüleimhez, hanem itthonra is. – mert bizony kettesben is szerettem volna ünnepelni, nem csak családilag. - Te nem szeretnél találkozni a saját családoddal? – kérdeztem óvatosan, kissé félénken. Nem nagyon beszéltünk róluk, így nem tudtam, hogy miként fog erre reagálni. Reméltem, hogy nem izgatom fel vele nagyon, mert nem az volt a célom. – Először is, csak túlzásba esel! – mosolyogtam rá őszintén, habár a szívem túlcsordult a szeretettől és a meghatottságtól. – Másodszor, nem is kell érteni! Egyszerűen csak így van, és kész! – én ennyivel le is zártam a témát, mert sosem kerestem okokat. Az érzéseket, a szeretetet szerintem amúgy is nagyon nehéz megmagyarázni, akárhogy nézzük is. - Hé… - suttogtam mosolyogva, amint kibontakoztam a csókból. Féltem azt remélni, hogy mostantól talán máskor is közel fog magához engedni ennyire, de most megtette, és én túláradó örömöt éreztem. Nem is voltam rest kihasználni a pillanatot, ujjaim az arcán futottak végig, hogy az esetleges szavakat újabb csókkal fojtsam belé. Testem szorosan feszült a testének, ahogy kicsit hátrébb döntöttem a kanapénak. – Ha még egyszer elmész, kitekerem a nyakad! – szinte csak leheltem a szavakat, ahogy ajkaim mosolyra húzódtak. – Nagyon hiányzott már ez! Nagyon hiányoztál! – vallottam be őszintén, bár ezt már máskor is mondtam, ő pedig bizonyára sejtette. – Nem akarom, hogy ennél távolabb legyél tőlem, mint ahogy most vagy! – közöltem komolyan, két kezem közé fogva az arcát, hogy úgy nézhessek a szemeibe.
- Meg hát. Még egy ok arra, hogy megtaláld a tökéletes felszereléseket, mert akkor kutya bajod sem lesz. Bár lehet csak az én immunrendszerem annyira erős, hogy nagyon ritkán betegszem le. De egyébként tényleg vannak olyan felszerelések, ami miatt hideg időben is lehet még sportolni. Habár van az a pont, mikor egyszerűen már nem éri meg megfagyni a levegőn. Mikor kabátban, és minden egyéb melegítő ruházattal is fázunk, akkor már tényleg nem érdemes elkezdeni futkározni. - Akkor majd kijelölünk egy időpontot, hogy nekünk mikor lenne jó, és a szüleidnek. És majd beszélünk. Aranyos tőle, hogy időt akar nekem adni továbbra is. És nem lehetek ezért elég hálás. De már jó idő eltelt azóta, hogy hazakerültem, és a gyógyulás útjára léptem. Még nem vagyok makk egészségesnek, vagy gyógyultnak nevezhető, de úgy vélem, a javulás érezhető. Én legalábbis így érzem. Még mindig vannak esték, mikor verejtékezve riadok fel az éjszaka közepén, ezzel felverve Veronicát is. Rengeteg rémkép él még a fejemben, amit egyszerűen képtelen vagyok kiverni belőle. És nem csak az utolsó akción történtek, hanem korábbi kisebb-nagyobb megrázó dolgok, amiket míg katona voltam, el tudtam viselni. Ismertem már, milyen a világ, és milyen a háború. Mindennapossá váltak azok a borzalmak. De mikor a saját testvérem a szemem láttára halt meg, és az egész osztagom... valamint a későbbiek… az nyomot hagy az emberben. És mindent máshogy látok azóta. - Én benne vagyok. Csak találunk valami olyat, ami mindkettőnknek tetszik. Mondom neki mosolyogva. Csak kis mértékben böki a csőrömet az, hogy jelen helyzetben szinte mindent neki kell fizetnie, mert én nekem nincsen semmi munkám, félretett pénzem pedig egyedül a családi számlán. Csak hát velük is olyan régen beszéltem, és elég rohadt dolog lenne, ha annyi idő után ezzel állnék eléjük, hogy pénzre van szükségem. Sok mindent kell rendeznem, most, hogy már én is jobban vagyok. Nagyon sok mindent. - Na, az jó! És eddig mire jutottál? Szándékomban áll besegíteni a főzésben is, és nem fogok nemleges választ elfogadni. Épp ezért is vagyok kíváncsi arra, hogy vajon mit eszelhetett ki az én drágám. Végül szóba kerül a családom is. Kényes téma ez is, de már kezdem megszokni, hogy az este ilyen kérdésekkel bombáz engem. Haláli viszont amilyen óvatossággal teszi fel ezeket, várva, hogy robbanjak. Ha nagyon szar napom lenne, akkor tényleg harapnék rá. De most már alkohol is van a véremben, valamint a boldogságom is az egekben van. - Nagyon régen beszéltem már velük. Rendezni szeretném a kapcsolatot a családommal is. Túl sok mindenkit löktem el magamtól a küldetés után. De hogy erre mikor fog sor kerülni… nem tudom. Csak annyi kérésem van mindössze feléd, hogy ne intézkedj ezügyben. Nem mondom azt, hogy máris ugrottál volna, hogy csinálj valamit, egyszerűen elővigyázatos vagyok. Majd a saját időmben elmegyek hozzájuk. Mosolyodom el egy kicsit, hogy éreztessem vele, nem haragszom azért, amiért ezt most megkérdezte tőlem. Csak egyszerűen ez is olyan téma, amiről nem szívesen beszélek. Vagy legalábbis nem most. De elég sok gondolatot elültetett a fejemben az este folyamán Veronica, amin agyalnom is kell még. Habár nem ma. Azt akarom, hogy ez az este a miénk legyen, és ne a problémáinké. A közelsége rég esett már ilyen jól, mint most. Kell nekem ez a nő. Egyszerűen szükségem van rá, mert nem bírok nélküle élni. Hogy lehettem akkora idióta, és hagytam, hogy így szenvedjen hónapokon, éveken keresztül? - Nehogy megbánd ezt a megszólalásod. A végén nem fogsz tudni levakarni magadról. Lágy mosoly kúszik az arcomra. A szavai pedig nagyon is jól esnek. - Egy barom voltam, hogy annyiszor visszautasítottalak. Nem követem el ezt a hibát többször. Vallom be neki, hiszen a közelsége egyszerűen megbabonáz. Újabb csókkal ízesítem az ajkait, és végső soron át is adom neki a stafétabotot, hogy eldöntse, mit akar most kezdeni. Képtelen lennék jelen helyzetben bármilyen mértékű tiltakozást „biztosítani”, és szinte biztosra veszem, hogy Veronica nem is kaphatott volna ennél jobb hírt a mai napra vonatkozóan.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Jól van! De előre mondom, Ash, ha azt mersz venni nekem karácsonyra, azt célzásnak fogom venni és megsértődök! – kötöttem ki előre, mert nem volt szükségem olyan holmira, amiben télen is lehet futni. A torkom még úgy is megfázhatna, és amúgy sem vágytam ki kora reggel a mínuszokba, elég megvárni, amíg az autóban végre bekapcsol ilyenkor a fűtés. Akkor azonban, amikor jó idő van odakint, szorgalmasan szoktam kínozni magam a reggel első fényeinél. Arra akár mérget is vehetett, hogy azt nem hagynám ki. Kell a jó kondíció, főleg nekem, akinek időnként nagyobb testű állatokat is kell emelgetnie. Mindig van ugyan segítségem, de lássuk be, olyankor sem szeretem kiadni a munkát a kezemből. Az én hülyeségem, tudom! - Szerintem inkább akkor menjünk majd, amikor úgy érzed. Hidd el nekem, ha most fognánk magunkat és átsétálnánk a nagy házba, akkor sem lenne vele bajuk. Sőt, szerintem még örülnének is, hogy történik valami. – persze lehet, hogy mostanra hamarosan már lefekszenek aludni, de amennyire tudtam, nem azok a korán fekvő típusok. Márpedig most még nem volt olyan késő, épp csak túlléptük a normál vacsoraidőt. - Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan! – bólogattam mosolyogva. Azért szerencsére sok téren hasonló volt az ízlésünk, így a dekorálás szerintem nem fog problémát okozni. – Majd elmegyek szétnézni a karácsonyi vásárban valamikor, hátha van szép ajtódísz, de az égőket már akár holnap is kitehetnénk. – abból volt jó sok, olyan ostoba kis figurákat is vettem már a ház elé, pedig mi nem olyan helyen lakunk, ahol a szomszédoknak kellene nagyzolni a csodás karácsonyi díszítésünkkel. Én a saját örömömre vettem meg az összes olyat is, ami más szerint talán ostobaság lenne. Egészen egyszerűen feldobják a hangulatom. - Igazából még nem túl sokra! – vallottam be nevetve. – Volt több ötletem is, de még semmi nem biztos. Gondoltam pulykára, vagy valamilyen sültre, egy kis süteményre, vagy előételre… - soroltam, de konkrét fogásokig azért még tényleg nem jutottam el. Jobban mondva akadtak ötleteim, de talán túl sok is, ez okozta a dilemmát bennem. – Miért, segítesz majd? – böktem meg a vállammal játékosan. Én nagyon örültem volna neki, hiszen közös program lenne az is, azokat pedig nagyon szerettem mindig is. Most pedig szerintem különösen nagy szükségünk volt rájuk. - Tudom! – bólogattam megértően, amikor közölte, hogy régen beszélt a rokonaival. Sajnáltam őket is, pedig még csak párszor találkoztam velük, tekintve, hogy nem a közelben laknak. – Jól van! Megígérem, hogy nem fogok semmit tenni, amit nem akarsz! – sóhajtottam beletörődően. Azt hiszem, hogy túl jól ismert már. Hajlamos lettem volna beleszólni, csakis az ő érdekében. Én legalábbis úgy gondoltam, hogy azért tenném. Érte. – De a szeretet ünnepe talán elég jó időpont erre. – vettem fel, csak így neki. Megígértem, hogy nem teszek semmit, és így is lesz. Az viszont nem jelenti azt, hogy neki ne tehetném szóvá néha. - Te meg ezt ne bánd majd meg! – bökdöstem meg a mellkasát, közben meglóbálva a lábaimat. Jól éreztem így magam az ölében ülve, olyan otthonos és melengető volt. – Igen, az voltál! – ha azt várta, hogy majd vigasztalni kezdem és azt mondom, hogy ne mondjon ilyesmiket, akkor tévedett. – Úgyhogy most már szavadon foglak, Ashton MacNamara! – ezt akár fenyegetésnek is vehette, és hogy alátámasszam szavaim komolyságát, szenvedélyesen viszonoztam a csókot. Ujjaim kisvártatva kutatóan futottak be a ruhája alá, az sem állíthatott meg, ha esetleg megrezzent az érintéstől, maximum adtam egy kis időt, és csak utána simogattam tovább. Próbáltam a lehető legjobban felé fordulni, az ülő helyzet ellenére is, de olyan óvatos, olyan türelmes akartam vele lenni, hogy hirtelen kamasznak éreztem magam, aki nem tudja, mit és hogyan tegyen az első alkalommal. - Biztos, hogy ezt szeretnéd? – kérdeztem, az ajkaira suttogva a szavakat. Elég türelmes voltam eddig is, noha fogyott a tolerancia lassacskán részemről, de azt sem akartam, hogy kényszernek vegye.
- Ti nők, és hogy mindenben próbáltok valami hátsó szándékot, utalást keresni… Mondom neki mosolyogva. Azt viszont továbbra sem tudom, hogy mivel kellene megajándékoznom Veronicát. Még van egy kis időm gondolkozni ezen szerencsére, de nem tudom, elő tudok-e majd rukkolni valami jó ötlettel. Na meg ki tudja, lehet, hogy majd pont egy boltban fog megjönni az ihlet, ha meglátok valamit. - Inkább maradjunk annál, hogy majd kitalálunk egy időpontot. Én sem szeretem a hívatlan vendégeket. Bár ha nagyon ragaszkodna ahhoz, hogy most menjünk, akkor nem igazán lenne más választásom. De tudom, legalábbis sejtem, hogy jelenleg a legkevésbé sincs a szándékai között az, hogy most átmenjünk. Na meg temérdek időnk van még szentestéig, hogy megejtsük ezt a találkozót. - Azt bízd rám, megoldom én. Ajánlom fel, hogy megcsinálom egyedül is, ha gondolja. Úgy sincs valami sok dolgom itthon, így legalább elfoglalom magamat valamivel, nem csak ülök és nézek ki a fejemből. Elég időm volt arra, hogy hasztalannak érezzem magamat, kell egy kis újdonság. - Kénytelen leszek, pláne, ha végül tartom magam az elgondolásomhoz, miszerint elmegyek valami szakács képzésre. Vagy megcsinálhatom egyedül. A végén én leszek a háziasszony. Vonok vállat, arcomon továbbra is egy apró mosollyal. Egyik alternatívával sem lenne különösebb gondom, habár én inkább arra tenném le a voksom, hogy együtt csináljuk. Olyan sok időt töltöttünk egymástól távol, így hát szeretnék minden lehetőséget megragadni, hogy vele legyek. Lényegtelen, hogy milyen okból. - Nem tudom, szívem… Meglátom még. Lehet, hogy teszek ez ügyben valamit, lehet nem. Még hosszú idő van addig. Az is könnyen megeshet, hogy már két nap múlva felhívom őket, hogy beszéljek velük. - De ha emiatt el szeretnék utazni néhány napra, az nagy gond lenne? Talán annak örülnék a legjobban, ha jönne velem, de nem fogom semmire sem kötelezni. Az viszont biztos, hogy többé nem lenne hozzá szívem, hogy elhagyjam Veronicát. Mióta visszajöttem, folyamatosan csak az jár a fejemben, hogy mekkora szerencsés flótás vagyok, hogy itt van nekem ő. Ő tesz engem egésszé, és élni is alig bírok nélküle. Nem tudom, hogyan bírtam volna ki, hogyha a hazajövetelemkor azt látom, hogy már mással van. Úgy hittem, hogy az lenne a legjobb, mert akkor legalább továbblépett volna rajtam. De örülök, hogy csak ember vagyok, és én is tévedek. - Örülök, hogy egyetértünk. Mosolyodok el arra, mikor biztosít arról, hogy tényleg egy barom vagyok. Nincs szükségem tutujgatásra, és azt sem vártam el, hogy megcáfoljon engem. Tisztában vagyok vele, hogy ez neki is milyen rosszul eshetett, hogy annyiszor húzódtam el tőle, mikor közeledni akart felém. Meg sem rezzenek arra, mikor kezével a ruhám alá nyúl, mi több, nagyon is jól esik az érintése. Aranyos, hogy még most is próbálja ezt a helyzetet minél óvatosabban megközelíteni, hogy én se táncoljak vissza az utolsó pillanatokban. Az lenne csak az igazi pofán csapás számára. A kérdését hallva csak hümmögök egyet, egyik kezem a hátára csúszik fel, másik pedig lejjebb csúszik a lábain, és végül felállok a kanapéról, a karjaimban tartva Veronicát. Odahajolok hozzá egy rövidebb csókra, aztán pedig megindulok a háló felé. Oda beérve pedig leteszem őt magam elé. Egyik kezemmel végigsimítok az arcán, és a kezem végül a tarkóján állapodnak meg. Kicsit közelebb húzom magamhoz, és gyengéden megcsókolom őt, miközben másik kezemet a nadrágja alá csúsztatom be, a farmer és az alsóneműje közé. Túl rég volt már ilyenben is részem, de annyit tudok, hogy Veronicának akarok örömet szerezni. És remélhetőleg még tisztában vagyok vele, hogyan is tudom ezt elérni.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Csak azért mondtam, hogy hátha el tudlak tántorítani attól, hogy ilyesmit vegyél nekem! – eszem ágában sem volt egyébként a rossz szándékot keresni benne, inkább csak piszkálni akartam egy kicsit, viccelődni vele. Engem szórakoztatott, ha beleköthettem, csak úgy játékból. Ténylegesen sosem bántottam, vagy ártottam volna neki. Ezt reméltem, hogy ő is pontosan tudja. – Jól van! Mi családtagok vagyunk, nem pedig vendégek! – hívtam fel erre az apróságra a figyelmét, hogy aztán szélesen elmosolyodjak. – Legalábbis biztos vagyok benne, hogy anya ezt mondaná. – tettem még hozzá, de ha neki jobb úgy, hát megbeszélhetünk mi időpontot is. Nekem jó úgy, ahogy neki könnyebb. - Rendben, bár szerintem jó móka lenne együtt is. De ha holnap nap közben megcsinálod, örülni fogok neki. – míg beszéltem, addig kapcsoltam, hogy talán szeretné magát nap közben elfoglalni, úgyhogy végül ezért is gondoltam meg magam. Jobb lesz, ha egyedül csinálja, mert akkor hasznos dologgal töltheti a napot, és a végére ő is jobban érzi magát. Tudom én, hogy milyen rossz az, amikor az ember nem tud mihez kezdeni magával, és úgy érzi, hogy haszontalan. Nekem az eltűnése után volt egy ilyen időszakom, amikor teljesen magam alatt voltam ugyebár. - Inkább maradj a ház ura, rendben? – nevettem fel jókedvűen az elgondolásra, hogy ő és a kötény miként festene a tűzhely mellett. – De együtt elkészíthetünk valamit tényleg. Szerintem úgy gyorsabb lenne, és addig is közösen töltjük el az időt. – vontam meg a vállaimat. Nem akartam túl sok sem lenni számára, viszont mindig igyekeztem olyan helyzeteket teremteni, hogy újabb közös élményeink legyenek. Az ilyesmi szerintem nagyon fontos, hogy legyenek emlékeink, újak, ne csak azokba kapaszkodjunk, amiket már rég hátra hagytunk. - Annyira nem, de megígérem, hogy rád fogom bízni, és akkor beszélsz velük, amikor felkészültnek érzed rá magad. De szerintem nem kell tőlük tartanod. – nagyon jól tudtam, hogy milyen fontos volt ő is a családjának, ráadásul a testvére halála őket is megviselte, nem csak Asht. Ezt most inkább nem is hoztam fel, mert az már tényleg elrontotta volna ma estére a hangulatot, de az biztos, hogy a szüleinek szüksége volt a fiúkra. - Dehogyis, ne butáskodj! – ráztam meg egyből hevesen a fejemet. – Sőt, ha úgy érzed, akkor nagyon szívesen elkísérlek. Nem muszáj, ha egyedül akarod megtenni, de ha szükséged van rám, kiveszek néhány nap szabadságot. – vetettem fel. Tolakodni sem akartam, mert ha ő egyedül akar túlesni ezen, akkor úgy is kell lennie. Vannak dolgok, amiket az ember maga akar megoldani, segítség nélkül. Úgy is tudhatta, hogy mellette állok, ha fizikailag nem ácsorgok ott, belezavarva a családi beszélgetésbe. Magamban éppen azt latolgattam, hogy vajon mennyi szabadnapom van még, noha a csókja elég hamar elterelte a figyelmem egy sokkal kellemesebb irányba. Úgy dörgölőztem hozzá, mint egy doromboló kiscica, és a megerősítés hallatán csak úgy repesett a szívem az örömtől. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fog meghátrálni, mert nem tudtam garantálni, hogy nem sértődnék meg. Talán nem mutatnám, nem is lenne szándékos, de az érzéseimet nem mindig vagyok képes befolyásolni. Márpedig ezek után elég rosszul érintett volna a dolog, azt meg kell hagyni. Pontosan ezért kapaszkodtam a nyakába úgy, mint aki soha nem szeretné többet elengedni. Tényleg nem is akartam, még csak gondolni sem rá. Nem is nagyon ment volna pár másodpercnél tovább, mert miután lerakott, és elmerültem a csókban, az agyam abszolút kikapcsolt. Elég volt a közelsége, és az érintése. Még a lélegzetem is elakadt egy pillanatra, ujjaim a mellkasára csúsztak, úgy néztem fel rá kutatóan. Szinte lángolt a testem, a vágy ostromolta minden apró porcikámat, csakis érte sajgott minden tagom. - Szeretlek, Ash! – türelmesen simogattam, megpróbálva teljesen ellazítani, elvonni a figyelmét az esetleges feszültségről. Sejtettem, hogy nem olyan könnyű ez neki, de én annyira szerettem volna leküzdeni ezt a falat. Nem is voltam rest a testemet úgy megfeszíteni, hogy odanyomakodjak a kutató ujjaihoz, míg tenyereim a dereka felé simítottak, hogy a pulóvert elkezdjem lehúzni róla. Az sem érdekelt, hogy hegekkel van borítva a teste, nekem csak még jobban tetszett tőle. Ha hagyta, hogy levegyem róla a ruhát, akkor a karcolásokat egyenként simítottam, majd csókoltam végig.
- Jól van, akkor majd megkeressük, hogy pontosan mit is rakjak fel. A jelenlegi énemmel az a legnagyobb baj, hogy egyszerre akarok Veronicával együtt lenni, és a lehető legközelebb tudni magamhoz, valamint egyszerre szeretnék a magam nyugalmában lenni, aztán kikapcsolódni. Még nem mindig sikerült hozzászoknom ahhoz, hogy valaki ennyire segíteni akar nekem. Aida nem zargatott túl sokat, napközben főként csak annyit nyögtünk oda a másiknak, hogy mit csináljon, vagy hogy kész van a dolgával, aztán maximum este volt, hogy beszélgettünk egy keveset a vacsoránál. De ettől függetlenül voltak olyan időszakok azokban a hónapokban, mikor én is vágytam a társaságra, habár továbbra sem a tömegre. Sajnos a PTSD-nek köszönhetően kialakult még néhány fóbiám, amiket mióta ide visszaértem, próbálok legyőzni. A legnagyobb feladatnak igazából ez minősül. Fairbanks nem egy nagy város, de sokan élnek itt, nekem pedig pont a tömegektől van a félelmem. - Jól hangzik. Bólintok rá arra, hogy közösen csináljuk majd az ételeket. Bizonyosan gyorsabban végzünk majd így, és legalább közben is egymással vagyunk. Az elmúlt hetek tapasztalata pedig pont az, hogyha minél több időt töltök Veronicával, az rám is egyre jobb hatással van. Viszont ez nem zárja ki azt, hogy bizony néha nekem is szükségem van térre. De ez minden emberre igaz, ha belegondolunk, kisebb-nagyobb mértékben. Én az utóbbiba tartozok. - Komolyan jönnél velem? Az lehet, hogy jobb lenne, hisz egyedül a társaságodban nem szoktam feszélyezve érezni magamat. Akármennyire is a családomról van szó. Minél többet beszélünk róluk, annál jobban hiányoznak. Az öcsém halála óta én vagyok a családom egyetlen férfi tagja, és nem sokkal az után, hogy előkerültem, már szinte mozdultam is tovább. Mindenesetre azért hálás vagyok, hogy nem szóltak Veronicának. Lehet, hogy egy faszkalap voltam velük, de amire megkértem őket, azt betartották. Remélhetőleg nem utáltak meg teljes mértékben. Mindig is a húgommal volt a legjobb viszonyom, az édesanyámnak pedig én vagyok az egyetlen fia. De mindarra, hogy megbocsátanak-e nekem, majd fény fog derülni akkor, ha meglátogatom őket. Mert ezt nem lehet egy egyszerű telefonhívással elintézni, az szerintem undorító dolog lenne. Szavak nélkül is tökéletesen érzem, mennyire jól esik neki a gyengéd közeledésem. Ez a legfontosabb dolog az életemben, hogy őt boldoggá tegyem. Én pedig minél inkább erre próbálok törekedni. Teljesen részletkérdés, hogy pillanatnyi benyomásról, vagy hosszútávúról van szó, mindkettő beletartozik ebbe. Viszont egy nagyon kicsit még feszengek. Tudom, hülyeség az, hogy szégyellem azokat a hegeket, amik az egész testemet tarkítják, de mégis így van. Régen tudom, hogy ilyen szempontból is megfeleltem Veronicának, és nekem sem volt sosem gondom az önmegítélésemmel. Jelenleg viszont… Lágyan elmosolyodom arra, mikor kimondja, hogy szeret. Olyan ez a szó számomra, amit akárhányszor mond ki a menyasszonyom, mindig képes vele megdobogtatni a szívemet. Főként, ahogyan mondja. Egyszerűen egy csepp kétségem sincs afelől, hogy tényleg így érez. - Én is szeretlek! Válaszolom neki őszintén, mielőtt egy újabb röpke csókot lehelnék ajkaira. Ahogy elkezdené rólam lehúzni a felsőmet, a kezemet kihúzom a nadrágja alól, és segítek neki ez ügyben. Csókjainak és simogatásainak köszönhetően a testemet egy-egy jóleső bizsergés járta végig. Ki kellene vernem a fejemből azt, hogy már nem tetszek neki ilyen tekintetben… Egy idő után végül én is megfogom a felsője alját, és ha nem ütközök ellenkezésbe, akkor le is szedem azt róla, és valahova mellénk leejtem a földre. Ezt követően pedig a nadrágjával kezdek el babrálni, ha van öve, akkor attól szabadítom meg először, és csak utána kezdem el lefejteni róla azt is, amit követhet az én nadrágom, akár segít megszabadulni tőle, akár nem. Ezt követően pedig kicsit közelebb tolom Veronicát az ágyhoz, és egy csókkal karöltve döntöm az ágyon egyre hátrébb. Ujjaim a lába közé tévednek, és a csók erejéig a fehérnemű anyagán keresztül simogatom csak őt odalent. Végül, ha nem ütközök különösebb ellenkezésbe, akkor lassan végigcsókolom a testét, és mikor a hasánál járok, megszabadítom őt az alsóneműjétől. Felhúzom a térdeit, és még lejjebb haladok, hogy aztán a legérzékenyebb pontját a nyelvemmel, és ajkaim játékával kezdjem el kényeztetni.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
- Hát persze! – kis híján elnevettem magam azon a meglepettségen, amit láttam rajta. Számomra kérdés sem volt, hogy elkísérjem őt a családjához. Egyrészt máskor is találkoztam már velük, szóval nekem nem volt okom izgalomra, másrészt úgy gondoltam, hogy neki viszont szüksége lehet a támogató jelenlétemre. Nekem megért néhány szabadnapot az, hogy leküzdjön egy ilyen nagynak mondható lépést. A család nagyon fontos dolog, és bármennyire távolodott is el tőlük, ezen akkor sem fog tudni változtatni. - Szerintem akkor sem éreznéd, de amikor csak akarod, veled tartok. – ígértem meg komolyan. Számíthatott rám, arra, hogy ott leszek mellette, ha szüksége van rám. – Biztosra veszem, hogy nagyon fognak neked örülni, bármennyi idő telt is el! – jelentettem ki magabiztosan, hiszen velem is pontosan így volt. Én is nagyon örültem neki, pedig ugyanúgy nagyon régóta nem láttam már, és nekem is hiányzott, akárcsak a családjának. Én talán megtehettem volna, hogy elfordulok tőle, de a szülei szerintem még véletlenül sem tennének ilyet, bármilyen súlyos bűnt kövessen is el. Tudtam én a szívem mélyén, hogy a történtek ellenére is örülni fognak neki nagyon. Miután bevitt a szobába, azért is szenteltem figyelmet a hegeinek, hogy jobban elfogadja magát. Sejtettem én, hogy zavarja, emlékeztem arra is, amikor a kórházban először láttam, és milyen arcot vágott, de engem nem zavart. A közös balesetünk után rajtam is maradt egy csúnya heg, de nem éreztem tőle magam kevesebbnek, és őt sem láttam kevésbé vonzónak tőle. Nekem mindig is úgy lesz jó, ahogy van. A szívem továbbra is őrült ritmust járt, ami valószínűleg félig a közelségének, félig az érzett izgalomnak szólt. Olyan érzésem lett, mintha most először lennénk együtt, de ha jobban belegondolok, hosszú idő után tényleg most először kerültünk ennyire közel egymáshoz, és én egy percig sem lettem volna képes tagadni, hogy mennyire hiányzott már. A teste, a lénye, minden apró porcikája. Sokáig csókoltam, türelmesen, nem siettetve. Szándékosan csináltam, hogy végre teljesen elengedje magát, és magamon kívül minden más gondolatot kiűzzek a fejéből. Neki szerintem legalább akkora szüksége volt erre, mint nekem rá. Éppen ezért örültem meg, amikor végül a kezébe vette az irányítást, én pedig hagytam, hogy ő vezessen, amerre csak menni szeretett volna. Rá is segítettem hát a vetkőztetésemre, kissé elnevetve magam, amikor a karom beleakadt a pulóver ujjába, és nem akart engedni pár pillanatig. Engedelmesen léptem ki a nadrágomból is, kicsit arrébb rúgva, amint a földre ért, hogy aztán ujjaim az ő gombjánál kutassanak, immár jóval türelmetlenebbül. Sürgetett a vágy, ami végigcikázott a testemen, úgyhogy nem vesződtem azzal, hogy minden egyes rajta maradt ruhadarabot egyenként szedjek le róla, hanem együtt letoltam mindent. Ujjaim finoman simítottak végig a fenekén, enyhén markolva bele, afféle birtokló, büszke tulajdonosi mozdulattal. Igen, hozzám tartozott, és én ennek végtelenül örültem. Ahogy hátra tolt az ágy felé, még mindig belé kapaszkodva húztam őt magammal, hogy egy pillanatra se távolodjak el tőle, mert ennek már a gondolata is elborzasztott. Lélegzetem elakadt a gyengéd érintése nyomán, majd zihálássá erősödött, mihelyt lehámozta rólam az utolsó ruhadarabot is, hogy aztán szájával izgasson tovább, egyre tovább űzve a vágy útján. Ujjaim a hajába túrtak, miközben testem ívben feszült meg. Halk nyögés szakadt fel ajkaimról, egyik kezem belemarkolt a takaróba, mintha kapaszkodót keresnék egy szakadék szélén. Nem tudom, hogy hányszor mondtam ki a nevét, arra kérve, hogy még véletlenül se hagyja abba, de nem is lényeges. Egy idő után, szinte önkívületben mozdultam egész testemmel, odadörgölőzve hozzá, máskor meg azért, hogy sürgetően jelezzem neki, mennyire szeretném őt érezni. Egyik lábammal könnyedén simítottam végig rajta a teste mentén, hogy aztán talpammal a hátán simítsak végig, kicsit köré fonva azt, így mozdítva meg felfelé, magam felé. Ha hagyta, akkor felhúztam magamhoz, még az előtt, hogy sikerült volna a csúcsra juttatnia. Azt szerettem volna, ha együtt sikerül, romantikus álomképeim alapján arra vágytam, hogy egyszerre érjünk oda, habár tudom, hogy ez nem mindig sikerülhet, csak ha szerencsés az ember, ha annyira egy hullámhosszon vannak, mint most mi látszólag. Gondolataim eme kuszasága hamar elhalt, míg tekintetemet le sem vettem azokról a kéklő íriszekről. Kezem birtoklóan simított végig az arcán, a hátán, hogy aztán a hasa vonalánál kússzon előre, régi ismerősként köszöntve férfiasságának keménységét. Ha esetleg elakadt a lélegzete neki is, mint nekem korábban, csak egy elégedett mosoly szökött az arcomra, hogy végül csókkal tüntessem el, csípőm megemelésével pedig magamba fogadjam. Szerettem volna vele foglalkozni, szerettem volna csak neki szentelni a figyelmem, és addig izgatni, amíg az őrület határára nem kerül, de ő már elérte ezt nálam, és ez némi türelmetlenséget szült bennem. Nem akartam tovább várni, így is túl sokat vártam már rá, így egyetlen mozdulattal már magamba is fogadtam. Mélyről jövő, kéjes morranás hagyta el a számat, mint amikor a macskák dorombolni. Mivel szerettem volna kiélvezni a pillanatot, így nem mozdultam meg egyből, csak éppen egy picit.
Nem tagadom, hogy sikerült elérnie Veronicának azt, amit valószínűleg akart, hogy én se feszengjek annyira azok miatt a hegek, karcolások miatt, amik néhány helyen már-már festményeket megirigylő módon tarkítják a testemet. Nem tudom, hogy a testemen vannak-e nagyobb sebek, vagy ami az egész lényemen esett. De ezt a témát nem most fogom kivesézni. Nem akarom elrontani az én hangulatomat sem, ezáltal pedig valószínűleg jó időre halálra sérteni a menyasszonyomat. Hangozzék akárhogy, erre neki, nekem, és a kapcsolatunknak is szüksége van. Én pedig egyre jobban ellazulok, ahogy múlnak a másodpercek, és ő még mindig a testemet csókolja. De végül úgy éreztem, ideje nekem is tennem valamit, nem csak élveznem ezt az egészet. Kellően sikerült megnyugtatnia, és elűznie minden kétségemet a folytatást illetően. Voltak már vadabb együttléteink is, de most szerintem nem feltétlenül erre vágyott ő sem. Ha így lenne, azt már valószínűleg észrevettem volna. Sikerül hamar feltüzelnie a testemet, pedig szinte még semmit nem is csinált. Hiányzott már nekem Veronica közelsége ilyen értelemben is. Elmosolyodok, ahogy nem teketóriázik, és egyből húzza le a nadrágomat, és az alsómat is. Kilépek belőlük, és egy kicsit meglepődök, mikor a fenekembe markol, de kétségkívül jól esik, hogy ennyire birtokló velem. Nem kellett túl sokat ügyködnöm, hogy megérezzem, milyen nedves is odalent. Ha akarná sem tudná letagadni, hogy mennyire vágyott már erre. Ez csak még egy löketet adott arra, hogy ne álljak meg. Lassan vettem birtokba a számmal, nyelvemmel, miközben kezeim a combjait cirógatták. Végül, ahogy telt-múlt az idő, úgy váltottam én is fokozatosan gyorsabb tempóra, amire Veronica egész lénye reagált. Kéjes nyögései engem is egyre jobban felizgattak, ahogyan a szavai is, hogy folytassam. Számomra is egyre kényelmetlenebbé vált ez a félig fekvő pozíció, így hát én is kicsit mozgolódtam közben, de egy pillanatra sem hagytam abba a kényeztetését. A célzást is értem, mikor nem akarja, hogy így fejeződjék be az egész, és feljebb is mászok rajta. Lágy mosollyal nézek le rá, és a szívem kihagy egy ütemet, valamint levegőt is elfelejtek venni, mikor megérzem, ahogy keze a férfiasságomon simít végig. Mikor megcsókol, akkor jövök csak rá, hogy nem ártana levegőt vennem, de közben már azt is érzem, ahogy magába fogad. Egy mély, hosszú sóhajt hallatok, ahogyan egyre inkább belé hatolok. Egy ideig még meg sem mozdulok, csak úgy pihenek rajta, benne, és kiélvezem ezt a pillanatot. Végül pedig lassan, ritmusosan elkezdek mozogni a csípőmmel, szépen lassan birtokba véve Veronicát újra és újra. Kezeimmel megpróbálom a lábait – már ha nem tette volna magától – a derekam köré fonni, hogy minél jobban érezhessem a bőrének melegét. Egy csókot adok ajkaira, aztán pedig kicsit lejjebb haladok, és a számba veszem egyik mellbimbóját. Finoman megszívom, aztán pedig nyelvemmel kezdem el ingerelni őt, de közben egy pillanatra sem állok meg a mozgásban. Sőt, egy kicsit fokozom is a tempót. Nem fog nekem sem, és neki sem sok kelleni, hogy elérjük azt a pontot, így hát, hogy kicsit elhúzhassuk a dolgot, végigsimítok Veronica fenekén, és a háta alá csúsznak be a kezeim. Kicsit megemelem őt, és ezzel együtt fordulok én is, hogy átadhassam neki az irányítás lehetőségét. Mindeközben visszatérek az ajkaihoz, és a hátán simítok végig, egészen le a fenekéig, amibe finoman bele is markolok. Miközben ő elkezd mozogni, addig egyik kezemmel a csiklóját ingerlem egy kicsit, próbálva egyre inkább arra törekedni, hogy egyszerre lépjük át a határt. Végül már nem bírom tovább, és élesen beszívom a levegőt, miközben testem megfeszül, és beléeresztem magamat, megtöltve melegségemmel az ölét Veronicának. Ebből is érezhető, hogy rég voltam már bárkivel is, hisz még másodpercekig meg-megrándul a csípőm. Nem tudom, meddig maradunk így ölelkezve, de én csak ölelem magamhoz a menyasszonyomat, és el sem akarom ereszteni. Még mindig lihegek, de egy csókra invitálom őt, mintha csak ez lenne számomra az éltető levegő.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Nem kerülte el még így sem, ilyen felfokozott kedélyállapotban az, hogy fokozatosan felengedett. És ennek szívből örültem, úgy éreztem, hogy talán jó úton járunk a javulás felé, hogy most esetleg ledönthetünk közösen olyan falakat, amiket az utóbbi időkben húzott fel maga köré. Megértem én, hogy védeni akarta magát, de tőlem nem kellett. Előttem szükségtelen volt megjátszania magát, csupán arra vágytam, hogy önmagát adja. Más előtt lehettek falai, de előttem nem volt rájuk szükség. Én is a teljes lényemet beleadtam ebbe a kapcsolatba, és úgy igazságos, ha ő is ezt teszi. Akkor is, ha megsebzem, mivel fordítottan én is vállaltam ugyanezt a kockázatot. Az a pár pillanat, amíg mozdulatlanul néztünk egymás szemébe, mintha megállította volna az időt is. Szerettem volna magamban elraktározni ezt az emlékképet, hogy amikor rosszabbra fordulnak a dolgok, akkor is legyen miből erőt merítenem. Biztosra vettem, hogy még rögös az utunk és szükség lesz erre, de nem bántam, és nem is nagyon volt most elég kapacitásom arra, hogy ezen törjem a fejem. Nem is akartam, hiszen maximálisan Ash-re koncentráltam, minden apró porcikám csakis érte sajgott, az ő érintéséért könyörgött. Ahogy ő mozdult, úgy én is ezt tettem, vele szinkronban. Tökéletes összhangban voltunk, kiegészítve egymást. Hagytam, hogy lábaim a dereka köré kulcsolja, aminek hála még lendületet is tudtam venni, hogy még mélyebben fogadhassam magamba, még közelebb tolva hozzá a csípőmet, megfelelő szöget keresve. Torkomból fojtott nyögések törtek elő a mozdulatai nyomán, majd egy futó pillanatig kiszaladt minden lélegzet a tüdőmből, ahogy megéreztem a finoman karcoló fogakat. Ujjaim a hajába túrtak, hátamat újra ívbe feszítettem, így nyomakodva még közelebb és közelebb a szájához, míg szabad kezét a másik halomhoz vezettem, vele együtt markolva bele egy kicsit, lágyan masszírozva. Érzékelve, hogy mit szeretne, rásegítettem a pozícióváltásra azzal, hogy viszonylag könnyedén gördültem fölé. Csípőm mozgása egy pillanatra sem csillapodott, űztem mind a kettőnket a csúcs felé, amire annyira szükségünk volt. Egyszerre kerestem enyhülést, és vigaszt benne, hogy visszataláljunk egymáshoz annyira, amennyire régen közel voltunk a másikhoz. Két tenyeremmel a mellkasán támaszkodtam meg, körmeim időnként a bőrébe vájtak, ahogy tovább izgatott a kezével. Fejem hátra-hátrabicsaklott, szemeimet csak időnként hunytam be, nehogy lemaradjak akár egyetlen másodpercről is. Pontosan tudtam, hogy mikor élvezett el, láttam az arcán a változást, és túl jól ismertem már ahhoz, hogy még emlékezzek rá, milyen ez. Ajkaim elégedett mosolyra görbültek, és noha ő már megkönnyebbült, én tovább mozdultam még néhányat, hogy én is követhessem a célba. Nem sikítottam fel, de a hang, amit kiadtam, jóval több volt egy egyszerű nyögésnél. Nem gondolkoztam, nem ment volna. A fejem teljes mértékben kiürült, ahogy lassan elnyúltam Ash testén. Arcomat a nyakához fúrtam, zihálásom talán melegítette is az érzékeny bőrt, melyet aztán csókkal illettem, szeretetem fejezve ki ezáltal. Ujjaim az arcát simogatták, és még semmi kedvem nem volt megmozdulni, kiengedni őt magamból. Túl sokáig vártam ezt, és most olyan jól esett a közelsége, mintha nem is tudnék élni többé nélküle. Talán így is volt. - Már nem is voltam biztos benne, hogy megy ez még nekem… - dünnyögtem a fülébe, belekuncogva a mondandóm végébe, hogy aztán játékosan harapdáljam meg a cimpáját. – Nagyon hiányoztál! – suttogtam a csókot követően, nem távolodva el ajkaitól továbbra sem. – Holnap biztosan izomlázam lesz. – vigyorodtam el, miután kicsit felemeltem a fejemet, hogy lenézhessek rá. Magamba akartam inni az arcának összes vonását.
Jó érezni, és látni azt, hogy ez most mennyire jól esik neki, hogy mennyire élvezi. A percek múlásával már bennem sincs semmi kétely, vagy feszültség, és én is egyre inkább át tudom adni magam az élvezeteknek. Ahogy fölém magasodik, és nem húzza sokáig az időt, hanem egyből folytatja a mozgást, csak egy mosolyt csal az arcomra. Azzal sem lett volna semmi bajom, hogyha én nekem kellett volna ezt az egészet befejeznem, de úgy véltem, hogy ennyi idő után belefér egy kis váltás. És nem is bántam meg. Körmeivel kicsit a bőrömbe mar, ahogy a kezeimmel kényeztetem őt odalent. Túl sokat nem számít. Így is van már elég heg a testemen, ezek a pluszok mit sem számítanak már. Persze tudom, hogy ezeknek nem fog maradandó nyomuk maradni, de örülök, hogy ennyire sikerül örömet okoznom neki. Végül nem jön össze a tervem, legalábbis nem teljesen. Én hamarabb jutok el a csúcsra, mint ő, de nem kell neki sem sokkal több, még néhány pillanatot követően ő is megérzi, amire már túl régóta áhítozhatott. Végigsimítok a hátán, ahogy végigterül rajtam Veronica. Mindkettőnknek kell egy kis idő, míg egy kicsit magunkhoz térünk, és ez idő alatt nem is csinálunk nagyon mást, csak meghitt csendben és nyugalomban pihenünk. Kezemmel a gerince vonalán simogatom. Nem fogom tagadni, tetszik, hogy nem enged ki magából továbbra sem. Nem csak neki hiányzott ez, hanem nekem is. Az egyetlen bökkenő az, hogy nekem ehhez túl sok idő kellett, hogy rájöjjek. Most elkezdhetném szidni magamat azért, hogy korábban úgy eltoltam magamtól folyamatosan, és nem hallgattam az érzéseimre. Túl sok minden nyomta el őket. Nem tudom, hogy a bornak mennyi köze volt ahhoz, ahogy alakult az este, de nem is érdekel különösebben. A lényeg, hogy most már én sem fogom feszélyezve érezni magamat amiatt, hogy esetleg már nem tetszem Veronicának, hogy nem vagyok számára elég vonzó, és ilyesmik. - Te is hiányoztál nekem! Szabad kezemmel végigsimítok az arcán, és közelebb húzom magamhoz, hogy megcsókolhassam őt. - Több hasonló mozgásra lesz szükség, ha már ennyitől izomlázad lesz. Viszonzom a mosolyát, és egyszerűen képtelen vagyok levenni a szemeimet az arcáról. Jó látni, mennyire boldoggá tettem ezzel, hogy nem húzódtam el tőle. Kicsit én is feljebb tolom magam, hogy a vállától kezdje a nyakáig végigcsókoljam őt lágyan, gyengéden. - Mit gondolsz? Ránk férne egy pihentető fürdés? Vagy más terveid vannak? Szívesen meghallgatom, ha gondolja, amennyiben viszont nincs jobb ötlete a fürdésnél, akkor még feljebb tornászkodom, és egy csókot követően pedig már el is kezdek felállni. Feltéve, ha engedi, és nem tart vissza. Nem is tudom, melyiknek örülnék jobban.
Veronica Hawkins
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 35
◯ HSZ : 116
◯ IC REAG : 111
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : Egy nagyobb hegesedés a combja külső oldalán
Jól esett ilyen közel lenni hozzá, ennyire bensőségesen. Nem adtam fel, és most meglett a jutalma a kitartásomnak, de szerintem ő sem panaszkodhatott egy kicsit sem. Úgy tűnt, hogy végül is nem csak én igényeltem annyira a testi közelséget is, de neki is hiányzott már. Ezért is maradtam mozdulatlanul, kiélvezve a pillanatot. Meg szerintem amúgy sem lett volna sok energiám ahhoz, hogy lehengeredjek róla, és máris elkezdjek valami mást csinálni. Nem, ezek a percek most csak kettőnkről szóltak, semmi másról. - Nem hibáztathatsz, mostanában kicsit eltunyultam! – vallottam be nevetve, miután a csókból hátrébb hajoltam, hogy az arcát kémlelhessem kék íriszeimmel. – Hmm… - dorombolóan hümmögtem az orrom alatt, amikor csókokkal hintette be ott, ahol olyan érzékeny a bőr. Még a szemeimet is behunytam egy kicsit, testem libabőrös lett a kellemes érzéstől. – Ezt nagyon szeretem! – ismertem be, noha erre már bizonyára magától is sikerült rájönnie. - A fürdés nagyon jól hangzik! – bólogattam mosolyogva. Tényleg tetszett az ötlet, így eszem ágában sem volt lemondani róla. – Engedjek vizet? – kérdeztem, felkönyökölve a mellkasán. – Van mindenféle relaxációs fürdősóm, meg gyertyákat is tehetünk a szélére… - soroltam a felhozatalt, mert magamban megfogadtam, hogy hetente egyszer bizony veszek egy pihentető forró fürdőt. Szerintem minden nőnek szüksége van az efféle kényeztetésre, de ezúttal kivételt is tehettem akár, és megoszthattam vele az élményt. - Te addig behozhatnád a poharainkat! – indítványoztam az ötletet, miközben hagytam kicsúszni magamból, és oldalra hengeredtem. – Mit szólsz? – közben felültem az ágyon, hogy aztán visszahajolva adjak neki egy futó csókot. – Én addig elkészítem a fürdőt. – az orromat finoman odadörgöltem az ő orrához, és csak ezután lejtettem ki a magam pőreségével a fürdőszobába, ami a hálóból nyílt. Volt lent is, az jóval kisebb volt, míg ebben a fentiben egy tágasabb fürdőkád kapott helyet, amiben tényleg elfértünk mind a ketten. Ha eleget tett a kérésemnek, akkor én a kád szélére ülve vártam meg, míg mögöttem zubogott a víz. A helyiséget szépen lassan betöltötte a kellemes gőz és az eukaliptusz, valamint a citrom lazító aromája. Nagyon jó kombináció volt, mélyen magamba is szívtam, miközben a gyülekező fürdővizet néztem. Immár nagyon jó hangulatban voltam, amit meg sem álmodtam, mikor leléptem ma végre a munkahelyemről. Minden napnak így kellett volna végződnie, vagy éppen kezdődnie. Egy kis kellemes testmozgás egymás társaságában, ezt semmi sem lett volna képes felülmúlni. - Éppen azon gondolkoztam, hogy mennyire örülök neki, hogy végül úgy döntöttél, hogy visszajössz! – tettem szóvá, ha idő közben esetleg Ash bejött utánam a fürdőbe. – Hosszú idő óta ez lesz az első közös karácsonyunk. Még emlékszem a legelsőre… - bemutatott a családjának, ha minden igaz. Emlékszem, hogy mennyire izgultam, mégsem ettek meg reggelire.
- Majd bepótoljuk, ne aggódj. Mondom neki egy lágy mosollyal tarkítva. Mindezek után, látva és érezve, milyen jó hatással volt rám és Veronicára ez az egész, kétlem, hogy bármikor is vissza tudnám utasítani. De igazság szerint nem is akarom. Sok ideig kellett nélkülöznünk egymást, és most végre van lehetőségünk ezt bepótolni. Részletkérdés, hogy az én hülyeségeim miatt volt erre is szükség. - Jó tudni, ezek szerint csak tudom még, hogy mit szeretsz. Bár elég nehéz lenne elfelejteni. Az elmúlt hat-hét évben nem nagyon volt más nő az életemben, akit így kiismerhettem volna, mint őt. De úgy látszik, ez a két év kihagyás ilyen téren nem jelentett semmit. - Rád bízom, mivel és hogyan díszítgeted ki a fürdésünket. Bár szerintem ennek is a túlnyomó része egyszerű pihenés lesz, és egy kevés fürdés. Nem olyan pihenésre gondolok, hogy bealszunk a vízben, habár volt már erre is példa. Mármint, mikor együtt vettünk egy fürdőt, akkor sosem. Valahogy mindig feltaláltuk magunkat. De nekem mindenképpen volt már olyanom, mikor túl későn estem haza, és beültem a kádba, hogy megfürödjek, és kicsit pihenjek, de végül miután még egy óra múltán is égett a villany, Veronica csak benézett, hogy élek-e még. Éltem, csak elszundítottam. - Már hozom is. Aztán pedig vele együtt én is felállok, és kicsit megnyújtóztatom a végtagjaimat. Végül megindulok ki a hálóból, vissza a nappaliba, ahol a poharakat hagytam. Öntök mindkét pohárba még egy keveset, hogy egyenlő legyen, aztán pedig már veszem is fel őket, és megindulok a fürdő felé. Belépve oda pedig meg is állok egy pillanatra az ajtóban. Lassan végigtekintek rajta, magamba szívva a látványt, a tekintetem végül pedig az arcán állapodnak meg. - Nehezen tudom megérteni, hogy lehet valaki ennyire tökéletes, mint te. Majd elindulok felé, kezemben a borospoharakkal. Nem csak külsőleg értem, hogy tökéletes, hanem belül is. Egyszerűen nem tudok hibát találni benne. Ha mégis akadékoskodni akarnék, akkor sem lennék rá képes, mert amit hátrányként fel tudnék hozni, az egy hatalmas előny is. - Igen, én is emlékszem rá. Főként arra, mikor a húgom azt mondta neked a kis tizenöt éves fejével: „De szép vagy!” Nem pontos idézet, rég volt már. A lényeg, hogy haláli volt. Ellie-vel elég könnyen ki lehetett jönni, végtelenül barátságos egy lány, és rendkívül szókimondó is. Na meg engem egyszerűen imádott, és miután látta, hogy mennyire boldog vagyok Veronicával, úgy őt is egyre jobban megkedvelte. Közben odaadtam neki a poharát, és ha nem volt ellenkezés, akkor be is szálltam a kádba. - Találkoztatok, miközben én távol voltam, vagy csak néha beszélgettetek? Édesanyámat ismerve valószínűleg elutazott ide az öcsém temetését követően. Vagy még az előtt… igazából fogalmam sincs. De meg lennék lepve, ha egyáltalán nem is beszélt volna vele azóta. - Christian temetésén ott voltál? A húgommal bizonyára jobban kijöttek egymással, mint az öcsémmel, de sosem viselkedett vele paraszt módon Chris, és nyilvánvaló volt az is, hogy ő is szerette Veronicát. Persze nem olyan módon, mint én, hanem családtagjaként tekintett rá.
Kezdőlap
