Már azóta el akarok ide jönni, hogy ideköltöztem. Csak sajnos olyan dolgok jöttek közbe, amik miatt egyszerűen nem tudtam idáig eljutni. Példának okáért a lakótársválasztásom, ha újra lenne lehetőségem, tuti nem így csinálnám a dolgokat. Aztán ott volt a munkakeresés, rendbe kellett szedni a házat, szóval volt elég elfoglaltságom. De most, most végre sikerült alkalmat kerítenem arra, hogy meglátogassam a múzeumot. Igen, végre egy csendes és nyugodt időtöltés, természetesen hétköznapot választottam, ilyenkor a látogató is kevesebb. Pár óra, ami alatt végre sikerülhet kikapcsolódnom és senki sem zavar. Hát kell ennél több? Persze, hogy nem. Mivel kocsim még mindig nincs - csak a jogsi hozzá -, ezért most is busszal jöttem. Jó pár megállóval előrébb leszálltam, mert hiába hűvös a levegő, szerintem pont tökéletes egy kis sétához, még az eső sem esik, így attól sem kell félnem, hogy elázom. Egyszerű fekete farmert húztam, aminek szárait a bakancsomba tuszkoltam. A barna bőrdzseki zsebébe bújtattam kezeimet, alatta egy laza szabású, szintén barna kötött pulcsit viselek. Fejemre sapkát húztam, szintén a kötött verzió, ami inkább divatos, merthogy olyan sokat nem melegít. Pont ezért jó az ilyen "enyhébb" időszakokra, a téli zord időben én is bundás sapkát fogok húzni. Na de nem is ez a lényeg, a hűvös levegő felfrissít, a hosszúnak tűnő séta pedig pillanatok alatt véget ér és én máris a múzeum bejárata előtt állok. Belépve lekapom a sapkám, kibújok a kabátból és leadom őket a ruhatárban. Válltatyimból előkerül a pénztárcám, mivel a jegyért fizetni kell. A hideg ugyan kicsípte kicsit az arcomat, de így, pirosas fejjel és kedves mosollyal állok a pénztáros elé, hogy megvegyem a jegyemet. Nem is kell hát sok és máris a kiállítóteremben tudhatom magamat, kezemben a bejáratnál kapott kicsiny prospektussal, mely a múzeum történetét ecseteli és az éppen aktuális kiállításokat foglalja össze pár mondattal. Nagyszerű, de nem törizni szeretnék, úgyhogy csak nyomorgatom a papírt az ujjaim között, miközben megállok az első kép előtt. Pár percnél tovább egyelőre nem állok egyiknél sem, legalábbis az elején még nem. Kicsit beljebb haladva azonban az egyik kép felkelti a figyelmemet, nem is tudom megmagyarázni miért. Talán csak szerettem volna már kicsit megállni. Mindenesetre az ábrázolt táj egészen pofás, megér ez is pár percet. A kép mellett a falra helyezett kicsinyke tábláról azt is le tudom olvani, hogy a festő Alaszka egyik leghíresebbjei között van számon tartva. Elégedetten bólintok, szuper, ő sokra vitte és azért meg kell hagyni, szép ki képet alkotott. Mellkasom előtt keresztbe fonva a karomat szemlélem a művet, még az alsó ajkam is megrágcsálom kicsit. Hiába, ha elgondolkodom, mindig ezt csinálom.
Eldöntöttem, hogy Payne-től találkozót kérek, ha már voltam olyan kedves, és átküldtem neki a jól sikerült képeinket, sőt, az egyiket még meg is festettem egy hozzáértővel, hogy majd kiállíthassák egyszer, az utókor számára. Mégis hol lenne a legjobb helye, ha nem pont a múzeumban, a kiállítóteremben? Na ugye, hogy ugye? Persze erről mit sem szóltam a nősténynek, de lelkesen indultam el hozzá, hogy megmutassam neki a remekművet, mielőtt minden kapcsolatomat megmozgatom, hogy márpedig oda kerüljön, ahová kell. Aztán erről letettem, és úgy döntöttem, hogy legyen meglepetés a dolog, és a kortárs művészek kiállításán márpedig ott lógjon az idióta medvénk, ha már megalkottam őket. A mai napom meg azzal telt, hogy a nőstényt szórakoztattam néha egy-egy üzenettel, majd a nyomába eredtem, mint valami kommandós őrült, aki nem mást akar, mint kiszemeltjét követni. Hatalmas mázlim van, amikor kiderül, pont a múzeumba tart, és pont a képeket akarja végignézni. Én ugyan nem szólok neki, nem is toppanok elé, még nem, inkább azzal szórakozok, hogy néha meg-megcsörgetem, de nem idegesítően, aztán elunva a várakozást a háta mögé lépek. -Hölgyem, ha idegenvezetőt szeretne, állok rendelkezésére. Sydney Mortimer Lawrence sajnos már elhunyt, és nem volt olyan jóképű, mint jómagam, de annál értékesebb festményeket hagyott hátra a számunkra. Munkásságának nagy része tájképek megörökítésében teljesedett ki, s mily meglepő, festményeinek többsége a téli vidékről szól. Ám ha kigyönyörködte magát, akkor mutatnék valamit. Vigyorogva lépek Payne mellé, tőlem azért ne várjon művészettörténeti előadást, bár azért annyira tuskó sem vagyok, hogy az alapot ne ismerném, de valamit mindenképpen látnia kell. Aztán vagy tökön rúg, vagy nem, meglátjuk.
A ma érkezett üzenetekre mind válaszoltam, nem is csoda, hogy Ryannek köszönhetően ma is jó kedvűen indultam el otthonról. A kiállítóterembe lépve viszont alig kezdek neki a képek nézegetésének, máris megcsörren a telefonom. Én sügér, elfelejtettem lenémítani. Egyből kapom is elő, látom, hogy Ryan hív, kíváncsiságom erősebb, mint az illemtudásom, így felvenném a telefont, ám mire megnyomom a zöld gombot és a fülemhez emelem, a jól ismert pittyegés fogad, miszerint a másik fél letette. Oké, most már nem érdekel, tutira csak szórakozik, nem csörgetett volna ilyen rövid ideig, ha tényleg szeretne valamit. Úgyhogy lenémítom a készüléket a táskámba teszem, mit sem törődve azzal, hogy ezentúl is még párszor rezegve jelzi, hogy hívnak. Had hívjon csak, én nem figyelek rá többet, csupán ajkaimon a mosoly szélesedik, amikor megérzem fenék tájt a telefonom rezgését, hiszen a táskám pont ott van. Elmélyültem szemlélem az aktuális képet, amikor is a hátam mögött megszólal valaki. Valaki? Dehogy valaki pontosan tudom, kihez tartozik ez a hang. Kissé összerezzenek, hirtelen ért a köszöntés és nem is számítottam arra, hogy bárki is hozzám fog szólni, mindenesetre a férfi felé fordulok, ajkaimon mosollyal hallgatom végig a monológját. Kinyitom a kezemben tartott prospektust, mekkora mázli, pont van belle Lawrence-ről egy kép. Nem is vagyok rest egyből felemelne és Ryan arcával egy magasságba helyezni a képet. - Hát.. én lehet vitatkoznék a kijelentéssel.. A szemem a kép és Ryan arca között vándorol, hol ide, hol oda, még egészen komoly arcot is vágok, mint aki tényleg megfigyel. Majd végül elvigyorodom és leeresztem a szórólapot. - Na jó, te tényleg sármosabb vagy, mint ez a Lawrence. Szegény krapek nem a jóképűségéről volt híres. Bár lehet ki kellene próbálnod ezt a bajszot. Cukkolom egy kicsit a másikat, bár tény, ha ilyen bajuszt látnék meg rajta, tutira megfulladnék a röhögéstől. A kíváncsiságomat, azonban felkelti, mégis mit szeretne mutatni? Amikor az előbb meghallottam a hangját, be kell valljam, az eső gondolatom az volt, hogy egek, itt ma már nem lesz csendes pihenés, oda a nyugalom. Viszont ezt a gondolatot azonnal söpörte is el egy másik, miszerint felfogtam, hogy bakker, Ryan van itt! Éljen, unalom ég veled, egy jó ideig még nem látlak, jó kedv és kacagás sziasztok, azt hiszem jobb társaság lesztek, mint a csend és az egyedüllét. - Húha, ma mivel készültél? Kérdezem mosolyogva, egyre jobban érdekel a dolog. Múltkor is nagyot alkotott, kíváncsian állok hát azelőtt, most mit szeretne mutatni. Aztán persze lehet, hogy túl sokat remélek, mert csak a következő sorban lévő egyik képre gondol, de sebaj, hamarost úgyis kiderül.
Tudom, hogy rémesen bosszantó az, ha valakit hívnak, aztán kinyomják, és azt is sejtem, hogy Payne lassan falra mászik tőle, így inkább abba is hagyom, és lépek mögé, mintha mi sem történt volna. Annyira képben vagyok, de annyira, hogy csak na, egyből kiadom az összes tudásom Lawrence-ről, mert ennyire futja. Na jó, azért néhány képét megismerem, de nem vagyok én művészvénás, sem történész, hogy kívülről fújjam, mikor ment pisilni, mikor emelte fel az ecsetet...stb. A lényeg, hogy azért nem vagyok hót bunkó, valamit elsajátítottam, ha nem is túl sokat. -Ezzel? Ne máááá, Payne, ne mondd, hogy ez a fickó jobb képű, mint én. Az ki van csukva. Tessék, nézd csak meg jobban. Még vigyorgok is a prospektus mellett, nehogy már egy halott festő jobb legyen tőlem. Nem vagyok nagyképű, sem elszállva magamtól, na de Lawrence tényleg az a típus volt, aki ha lemegy a bányába, feljön a bányarém, mert azt hiszi váltás van. -Ugye? Ennyit erről, szóval azt csukd be, és ne is nézegesd, mert még rémálmaid lesznek. Van bajszom, ezen nem változtatok. Ha most ez is leszedetem, akkor személyit kérnek tőlem, de az... az a bajusz, az rémes. Gondold el, mindig lezabálnám. Olyan nekem nem lesz, még ragasztva sem, sajnálom. Ashley mindig arra panaszkodik, hogy a borostám is túl sok, nekem viszont pont megfelelő, és a nőstények se nagyon sírtak még miatta. Payne sem, bár még nem is érezhette, de azt meg kell hagyni, hogy szórakoztató a társasága, naná, hogy megszereztem a telefonszámát. -Rögtön megmutatom, gyere. Remélem, tetszeni fog. Kézen fogom, és hátrafelé húzom, a legkisebb terembe, de mielőtt a kép elé vonszolnám, még a szemét is befogom. Jó, hogy itt csak a falon lóg minden, különben felborogatnánk a kiállítási tárgyakat. Hirtelen megállok, irányba állítom a nőstényt, és elveszem a kezemet a szeme elől. Mind a kettőt. -Dobpergés nincs, azt nem engedték, de remélem, tetszik. A macijaink is kitűnően látszanak. Többen nézik a képet, velünk együtt, és amikor kiszúrják, hogy hasonlítanak ránk az ott látottak, mutogatni kezdenek. Várom a reakciót, bízva abban, hogy Payne nem felképel, hanem elvigyorodik.
- Nézem én, nézem.. Egyre szélesedik a mosolyom, ahogyan vigyorog a prospektus mellett. Főként a reakciója.. Na ne már, tényleg azt hitte, hogy a prospektusban megjelenített arc jobban tetszik az övénél? Bakker, kész sértés. Becsukom végül a prospektust, Ryannek igaza van, lehet tényleg rémálmaim lesznek ettől a krapektől. Már bocsánat, tisztelem, meg minden, hiszen nagyszerűek a munkái, de azért nem vagyok vak, bocsánat. - Pedig egyesek ölni tudnának a babaarcért. Igen, régebben nekem is mondták, hogy olyan babaarcom van, később ennek mennyire fogok örülni. Az örök fiatalság, vagy valami olyasmi. Hogy most milyennek tűnök.. arról fogalmam sincsen, nem szoktam magam nézegetni a tükörben.. vagyis nem olyan gyakran. Halkan felnevetek, amikor a bajuszos témára reagál.. Még jó, hogy időben észbe kapok, ne röhögjek túl hangosan, mert akkor nem túlzottan szeretnének itt minket. Vagyis engem. - Kis kajatároló, hogy legyen útravaló is. Nem értem, miért nem jön be az ötlet. Vigyorgok szélesen, annyira jó, hogy van végre valaki, akit lehet cukkolni és egyáltalán nem veszi magára a dolgot, sőt, vissza is kapom azt, amit én adok neki. Pont jó így. A meglepetés bejelentése annyira felkeltette a kíváncsiságom, hogy még azt is elfelejtettem megkérdezni, hogyan került ide. Mert azért ekkora véletlent.. hát, lássuk be, elég kicsi rá az esély. Ha meg követett.. Tovább gondolni ezúttal sem tudom a bennem felmerülő gondolatot, mert máris kézen fog és húz maga után. Nem kell engem húzni, megyek én magamtól is, mindenfelé pislogok, vajon mit szeretne mutatni, de hamarosan még a szemem is befogja. Atyagatya, miféle meglepetéssel készült? Fogalmam sincsen, el sem tudom képzeni, mi pattanhatott ki abból a helyes fejéből. Hirtelen állunk meg és kapom vissza a látásom. Amit pedig magam előtt látok.. hát, a szó szoros értelmében tátva marad a szám. Elkerekednek a szemeim, ajkaim, egy jó ideig még csak szóhoz sem tudok jutni. - Úristen! Ez az első, amit ki tudok nyögni, még az arcom is megfogom, tipikusan azt a reakciót mutatom, hogy eszméletlen durván meglepődtem és nagyon is tetszik az, amit látok. Ahogyan a meglepettségem kicsit csillapodik és sikerül is felfognom a dolgot, a másik felé fordulok és hát.. a nyakába ugrom. - Ryan! Az utolsó magánhangzót még meg is nyújtom a művelet közben, nem fogom vissza a hangomat se, nem érdekel, ha ez a nézelődőknek nem tetszik, hát akkor így jártak. Ha a férfi nem hámoz le magáról, akkor én csak pár jó hosszú pillanat múlva mászom le a nyakáról. - Basszus.. egyszerűen nem tudok mit mondani.. Pillantok vissza a kép felé, miközben egyik kezemmel a hajamba túrok, hogy az előre hullott tincseket kisimítsam az arcomból. - Köszönöm! Én.. én még soha nem kaptam ilyesmit. Ez aztán meglepetés volt a javából, pláne, hogy itt, a múzeumban pillantottam meg a képet. Atyaég, egyszerűen nem bírom felfogni, hogy megfestette és ki is állíttatta a képet. Csak hüledezek továbbra is, hol a képre, hol Ryan-re nézve.
-Biztos? Várjá, körbemutatom, hogy minden szögből megnézhesd alaposan a különbséget. Szerezzek ecsetet? A prospektust körbecipelem a fejem körül, minden irányban, hogy tényleg látható legyen, ez a fickó hozzám képest sehol nincs. Nem is tud mosolyogni, hát még vigyorogni. Nekem nincs szemüvegem, bár ez nem érdem, viszont sokkal szebb a körszakállam, mint az ő... inkább hagyjuk milyen bajsza. A séróm meg egyenesen kenterbe veri az övét, nem hordok förtelmes kalapot, és amiben tuti leverem, az az, hogy én élek, nem vagyok halott. Na? Akkor ki nyert? A prospektus, vagy én? -Kik? A férfiak biztos nem, komcsi. Hogy néznék ki babaarccal? Ti nők meg... na jóóó, van benne valami, de csak akkor, ha felnőttetek. A tied is olyan sima, mint a babapopsi... izé... arc? Berögződött duma ez a babapopsi, ez van, naná, hogy akkor sikerül ellőnöm, amikor nem kéne. Milyen kurva romantikus vagyok, egy babahátsóhoz hasonlítom Payne arcát. Javítok én, javítok, de na... azért gyorsan végigsimítom, s lőn világosság. Tényleg. De milyen egy babaarc? Hol találok én egyet, hogy legyen hasonlítási alapom? Inkább kihagyom, és már azt se mentem, ami menthető, mert még jobban belegabalyodok. -Azt hiszem, a tiéd úgy önmagában is szép, nem kell oda semmi, meg mellé sem. Jó így, ahogy van. Nem kell babázni, gyönyörű. És most jön az, hogy befogom, azaz fognám, mert még megjegyzést tesz a bajuszra, és én eddig bírom vigyorgás nélkül. Kajatároló... én meg vizuális típus vagyok, és a végén csak azért nem vigyorgom körbe a fejemet, mert ott a fülem, és azért nem röhögök hangosan, mert nem akarom kitiltatni magunkat, mielőtt megmutatom a meglepetést. -Inkább nem szeretnék ilyesmin kaját tárolni, de ha eredeti étlapot akarsz, akkor szólj bátran, majd körbejárok, és megmutatom, mi volt a menü. Aztán már húzom is magam után, hogy leleplezzem azt, ami miatt egész nap kergettem, és nagyon remélem, hogy nem rúg tökön úgy válaszul, hanem tényleg örülni fog neki. Az első reakciója után elhúzom a számat. -Nem, nem ő volt, én voltam. Még hogy az úristen, mi? Na ezt kapd ki öreg, te erre nem vagy képes. És nem, nem mutatok semmit, még hogy úristen, mi? Az, amelyiket soha senki nem látott, mi? Nem, az nem alkot, ilyesmit nem alkot, hát kérem szépen, a képen sem ő van, mert azt sem tudják, hogyan néz ki, mert láthatatlan. Vagyis, nem létezik. -Igen, az én vagyok. Erősítem meg, ha már a nevemet mondja, és ahogy a nyakamba ugrik, vigyorogva ölelem meg, pörgetem meg. Örül neki, egyértelmű, és ennek meg én örülök. Oké, nem vagyok egy tucat hím, aki idióta sablonokkal próbál csajozni, én magamat adom, már amennyire lehet, persze ez vagy bejön, vagy nem. Ki mit szól ehhez, nem is érdekel, és én le nem hámozom magamról, mert jó így, csak akkor engedem el, amikor lemászik, és biztos lábakon áll, mint a kamat. -Nem is kell. Reméltem, hogy örömet tudok vele szerezni neked. Annyira jó kép volt, gondoltam, akkor ennek itt a helye, és hadd lássa mindenki. Tudod mi a durva? Nyakig sárosan is jól nézel ki... tévedés... fejtetőig sárosan is. Hátulról ölelem át, úgy nézem a képet vele együtt, és persze nem bírom ki, hogy ne szóljak be valamit. De ha egyszer így is szívdöglesztő, akkor meg kit érdekel a sár? A macija illik hozzá, szerintem, arc azzal a kis szempillával.
- Hm.. Elgondolkodó arcot vágok, még az állkapcsom is simogatom, pont úgy, mintha szakállam lenne, azok az emberek szokták ezt csinálni, amikor elmélyednek valamilyen témában. Szemlélem Ryant és a prospektust is, összehasonlítva a kettőt. - Na jó, igazad van. Neked nincsen szemüveged, a vigyorod sokkal őszintébb, az arcszőrzeted sármosabbá tesz és a te hajadat szívesebben borzolnám össze, mint az övét. Kikapom a kezéből a prospektust, hogy látványos és elnagyolt mozdulatokkal csukjam össze és vágjam bele a táskámba. Nem kell már az ide, eleget szemléltem a szegény bácsi szegény, csúnya fejét. Bocsánat, tudom, hogy holtakról jót, vagy semmit.. de hát na.. Mindegy is, inkább Ryanre figyelek, sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb, mint a prospektus, mint maga a kiállítás. - Igaz, igaz, a férfiaknak a borosta áll jól. Uff, egy kicsit félrelőttem az előbb, valóban csak a nők tudnának ölni a babaarc simaságú bőrért, a hímneműeknek tényleg nem állna olyan jól.. Húznám is el a számat, amikor is meghallom, mihez hasonlítja az én arcomat. Tágra nyílnak a szemeim, ám vigyorgok mellé, ez az amolyan meglepett vigyorgás, amikor még a szád is tátva tartod, de mosolyogsz közben. - Nahát, ilyen szép dicséretet sem kaptam még. Hülye lennék ilyenen fennakadni és megsértődni. Bakker, kit érdekel, hogy babapopsihoz hasonlította az arcom? Pont ez a poén benne, amúgy sem vagyok az a sértődős fajta, hogy ilyen miatt kezdjek el hisztizni. Úgyhogy csak jót nevetek és még a fejem is megcsóválom. Az viszont tuti, hogy a babapopsi tényleg nagyon sima, úgyhogy csak örülhetek, ha tényleg így látja az arcom. Mikor végig simít rajta, vissza is kérdezek, hogy élte meg a dolgot. - Na? Milyen? Hasonlít a babapopsihoz? Bár arról fogalmam sincsen, milyen gyakran tapicskolja az említett testrészt, de hát ki tudja.. Alapjáraton nem tudok róla túl sokat, de idővel talán majd ez a dolog is változik. Legalábbis én reménykedek benne. A következő mondatot hallva ismét elmosolyodom. Kissé félredöntöm a fejem és úgy nézek rá.. tényleg jól hallottam, amit hallottam? - Ó, Ryan, köszönöm szépen. Ezt azt hiszem elkönyvelem egy kedves bóknak. Eddig nem túl ritkán kaptam bókokat, abban a társaságban, amibe tartoztam, nem volt divat az ilyesmi. Ha valakinek kellett valami.. na jó, inkább nem megyek bele, nem akarom a múltam, főként nem ezt a részét, feleleveníteni, milyen ostoba is voltam. A lényeg a lényeg, hogy nem igazán tudom, miként kell normálisan reagálni egy ilyen bókra, úgyhogy.. mit van mit tenni, természetesen viselkedem, csak önmagamat adom. Mindenesetre nagyon jól estek a szavai, ez leginkább a tekintetemben látszik. Milyen mázli, hogy nem vagyok az a pirulós fajta. Nem bírom ki, muszáj tovább vinnem a bajszos-kajatárolós témát és úgy tűnik, tetszik neki a dolog, legalábbis a széles vigyora erre enged következtetni. - Nem? Pedig nagyon divatos lennél vele, tuti rohangálnának utánad a nők. Bakker, eléggé vizuális típus vagyok és elég elképzelni, ahogyan Ryan sétál az utcán egy ilyen bajusszal, ami tele van kajamaradékkal, a nők pedig futkorásznak utána, azért, hogy.. nem, nem nevetem el magam. Szóval azért, hogy lecsipegessék onnan a falatokat. Na jó, elég, szerencsére nem is kell tovább rágnom magam ezen a dolgon, mert kézen fog és maga után húz, hogy megmutathassa azt, amitől kis híján a földbe gyökrezeik a lábam. Az első felkiáltásomra adott válaszára nem is reagálok, tulajdonképpen olyan állapotba kerültem, hogy el sem jutnak igazán a tudatomig a szavak. Azt hallom, hogy beszél valamit, csak azt nem értem, hogy mit. Akkor térek kicsit magamhoz, amikor is a nyakába ugrok, ő pedig átölel és megpörget. Tök jó érzés, azt el kell mondjam, aki teheti, próbálja ki, mert csudijó. Nem hámoz le magáról, úgyhogy magamtól mászok le róla pár hosszú pillanat múltán, mikor már nem szédülök a pörgetés miatt. - Örömet?! Bakker, az durván enyhe megfogalmazás arra, hogy mit érzek most! Fülig érő száj, még mindig ott ül a meglepettség az arcomon, nem tudom felfogni a dolgot, hogy ilyennel lepett meg. Vissza is fordulok a kép felé, nézegetem tovább, nem tudok betelni vele. Fejem fordítom felé, amikor megkérdezi, tudom-e, mi a durva és mikor meghallom, mit is mond.. a mosolynak egy lágyabb formája kúszik az arcomra, az a fajta, ami akkor jelenik meg az ember képén, amikor elérzékenyül. Jobb kezem emelem, hogy hüvelyk és mutatóujjammal jelezzem neki azt a bizonyos számot. - Kettő. Számolom, bizony, hogy számolom a bókokat, ha már érdemben nem tudok rájuk reagálni. Az elmúlt alig tíz perc leforgása alatt ez már a második. Azt hiszem.. és ismét nem tudom folytatni a gondolatmenetemet, mert átölel hátulról. Basszus, hogy én ezt mennyire imádom! Tudom, nem vagyok egy érzelmes típus, de az ölelések.. hát no, mindenkinek van gyengéje. Csak valaki magyarázza meg, miért érzem úgy, mintha pillangók röpködnének a gyomromban? Tisztára mint valami kistini, aki meglátja plátói szerelmét. - Hazavihetem? Fordítom hátrafelé a fejem, hogy megpróbáljak rá nézni, hangom ezúttal halk, mint a kisgyereknek, aki valami rosszban sántikál. Bár persze itt nincsen semmi csíntalanság, csak a képet szeretném és így jött ki a lépés.
-Na ugye, hogy ugye? A nyomomba sem érhet, de azért próbálkozhat, nem fogom elzavarni, én kérlek szépen megküzdök vele. Rendes vagyok? Most? Marha jól festhetek a prospektussal, amint azt bizonygatom, harcolok vele, tutira jól, mert már többen vigyorognak. Többek közt én is, amikor bebizonyosodik, hogy márpedig csak nyertem az öreggel szemben. Vigyorogva nézem, ahogyan bevágja a füzetet a táskába... ezt neked Lawrence, nyertem. Még le is hajolok, hogy ha borzolni akar, tegye nyugodtan, az én sérómnak olyan mindegy, többnyire úgy áll, ahogy ő akar. -Ez nem kérdés... érdekes is lenne, ha egy nő borostásan rohangálna. Persze ez nem azt jelenti, hogy egy hím legyen ápolatlan, mert a kis sörte is akkor jó, ha azon látszik, kezelik. Aztán sikerül mindent hazavágnom, mert naná, hogy egy idióta hasonlat jut az eszembe, így vigyorogva vizsgálom meg azt az arcot. -Bocs, ez hülyén hangzott, de na.. érted? Az olyan izé... nagyon puha, sima, asszem... meg... azt nem tudom, de a tiéd jó. Marha, az vagyok, de azért kivágom magam. Ugyan fogalmam sincs, milyen egy csecsemő hátsója, de Payne arcát érinteni halálosan jó dolog, ez pedig nekem elég. Szerencsére nem sérül be a megjegyzésemen, csak mosolyog, és ennek most felettébb örülök. Valahogy nem volt kedvem elcseszni az egészet egy idióta beszólással, bár ahogy magamat ismerem, ez nálam sima liba. -Szívesen. Lehet, a megfogalmazásom nem volt éppen tökéletes, de tényleg azt akartam kihozni belőle, hogy nagyon szép és kedves kis arca van, igaz, azt még sosem tudakoltam meg, hogy a nőstények miként vélekednek egy csecsemő hátsójáról, de ha odavannak érte, akkor csak nem lehet annyira gáz. Mondjuk dönteni nem tudok, mert Payne is másként reagál, csak a szemében látom, hogy tényleg örül neki, még ha egyedi módon is sikerült kinyögnöm egy bókot. -Persze, rohannának, a receptért, de az titkos, nem adom ki, akkor mindenkit meg kellene ölnöm hozzá. Nincs olyan bajusz, jó az enyém. Ez már önmagában is vicces látvány, így jobbnak látom, ha leleplezem a meglepetést, és nem röhögöm végig a tárlatot. Azt nem állítom, hogy nem izgulok amiatt, mit szól majd a képhez, de ezt csak akkor tudom meg, amikor már látja is. Az első reakciója arra enged következtetni, hogy igenis tetszik neki, és ennek tényleg örülök. Lehet, nem vagyok valami erős az udvarlásban, illetve nem úgy teszem, mint ahogyan az megszokott, de tulajdonképpen most jut el a tudatomig, hogy ez a nőstény tetszik nekem, és nem is kicsit. Na ez a gáz, nem más, ez, hogy 285 éves búrával itt esik le, hogy mit miért csinálok. Na, ha ezt a bátyus tudná, rajtam röhögne. -Azt én nem tudom, de majd elmondod. Vigyorogva ölelem át, el sem engedem, és azt kell mondanom, nagyon is jó érzés, hogy így a karjaimban tartom. Kettő... nem, nem licitálok rá, de vágom, mire mondja, csak nem értem, miért kell számolni? Ez az igazság, nem? De. -Neked még senki nem mondta, hogy gyönyörű vagy? Az vagy, Payne, akkor is, ha éppen keresztülhúztalak egy rakás sáron, víztócsán és bármin. Természetes szépség, ritka. Na jó, ezzel az erővel azt is mondhattam volna, hogy ha fejbe vertem a bunkós bottal és a hajánál fogva húzom be egy barlangba, nekem akkor is bejön. Kezdem úgy érezni magam, mint egy lökött kamasz, aki nem tudja elmondani, amit akar. Ilyet nagyon régen éreztem, de inkább elhallgatok, mert lehet, jobb lesz az úgy. Na nem sokáig, de pár perc csend is nyerő lehet, azt hiszem, bár a kérdése után máris vigyorgok. -Persze, neked szántam, nem másnak. Elengedni is elfelejtem, annyira jó átölelni, de azért nem akarom, hogy kitörje a nyakát, könnyítek egy kicsit a helyzetén. Jelzek az egyik őrnek, hogy akkor szeretnénk leszedni a képet, hogy becsomagolhassuk, nem örök időkre állíttattam ki, csak annyira, hogy Payne-t meglephessem vele.
- Nem kell megküzdeni vele, egyértelműen te vagy a nyertes. Vigyorgok rá kedvesen, ahogyan eddig mindig tettem, érezze csak, hogy az ő oldalán állok. A füzet a táskámban végzi, ő pedig még le is hajol.. egy pillanatig gondolkodnom kell, vajon miért is teszi, de hamar rájövök, azért csinálja, hogy össze tudjam borzolni a haját. Na azért.. oké, lehet, hogy kb egy fejjel alacsonyabb vagyok nála – vagy kicsivel többel is.. mindegy, vicces a szituáció, legközelebb sámlit hozok, hogyha meg akarom paskolni a feje búbját. Az alkalmat viszont nem szalasztom el, naná, hogy összekuszálom azokat az amúgy is kócos tincseket, ha már lehajolt, azt úgy veszem, hogy megadta az engedélyt, úgyhogy ujjaimmal a tincsek közé túrok, majd hirtelen mozdulattal borzolom össze a haját. - Így ni.. Elégedetten bólintok, amikor visszahúzom a kezem, tökéletes az alkotás, nincsen mit már ezen szépíteni. A borostás nő felvetését hallva ismét szélesen elvigyorodom. - Az igaz.. Na de mi a helyzet a bajusszal? Ha csak abból indulok ki, hogy anyámnak is volt.. Forgatom meg a szemem vigyorogva, pláne, ahogyan magam elé képzelem anyám képét. Oké, azért nem volt olyan feltűnő, de mégiscsak volt neki. Ami viszont a szavaimból egyértelműen leszűrhető, hogy nem igazán szoros a kapcsolatom az anyámmal és nem is igazán érdekel. - Nyugi már, semmi nem történt. Az idősebb nők szinte imádkoznak azért, hogy olyan sima legyen az arcuk, mint a babapopsi. Vigyorodom el szélesen és az első mondatom alatt még játékosan vállba is bokszolom. Nem kell amiatt parázni, hogy megsértődöm azért, mert azt mondta az arcomra, olyan, mint a babapopsi. Kit érdekel? Ha azt mondja, hogy kakis babapopsi, na az már más tészta, de nem vagyok éppen az a típus, aki ilyenen megsértődjön. Tekintve, hogy a babák popsija tényleg nagyon puha és sima. Pont, vége, a fenék téma lezárva. - Na jó, tényleg hagyjuk ezt a bajusz témát, mert borzalmasan néznél ki azzal, amit a prospektusban láttunk. Jó vagy így, ahogy vagy. Ha Ryannek olyan bajusza lenne.. hát Isten bizony lehet szóba sem álltam volna vele, vagy pedig ő kísértene a rémálmaimban, azt pedig nem szeretném. Jön végül a kép, a reakcióm és igazándiból szinte minden átértékelődik bennem. Felmerül bennem a gondolat, hogy talán Ryan szeretne valamit, én pedig tutira nem fogom visszautasítani, mert aki ilyennel lep meg egy nőt.. Hát bakker, ez többet ér minden bonbonnál és virágcsokornál. Az utóbbinál nálam alapjáraton, mert utálom a vágott virágot, de akkor is, a lényeg nem ezen van. Így udvarolni.. szóhoz sem jutok, annyira tetszik ez az egész! - Mint mondtam, erre képtelen lennék szavakat találni. Mosolyodom el szélesen, mert ez tényleg igaz. Egyáltalán nem lennék képes leírni, mit is érzek most, kissé olyan, mintha a föld fölött lebegnék. Na, azt hiszem ez elég sok mindent elárul, vagy nem? Igazándiból legszívesebben le sem kászálódtam volna róla, de muszáj volt még egy pillantást vetnem a képre, tényleg jól láttam és nem csupán hallucináció ez az egész? - Nem, nekem még tényleg senki nem mondta. Zavartan sütöm le a szemet, mert bár tényleg nem vagyok az a pirulós fajta, azért nálam is van ám olyan helyzet, hogy zavarba jövök és igen, ez a mostani tipikusan olyan. A szüleimen kívül soha nem hallottam még ilyesmi dicséretet, ami arra irányult volna, hogy szép vagyok. Egyik kezemmel még a másik felkaromra is ráfogok, valamit muszáj csinálnom, hogy némiképp leplezzem azt, mennyire is zavarba jöttem – bár tök mindegy, így is teljesen egyértelmű a dolog. Magam is totál úgy érzem magam, mint egy hülye kiskamasz, akinek fogalma sincsen róla, hogyan kell fogadni a bókokat és aki nem is tudja, mit kell csinálni az ilyen helyzetekben. Hát, mondjuk tekintettel arra, hogy nem tudok magam mögött ilyen téren túl nagy múltat, nem is olyan meglepő a dolog.. Végül lépünk tovább, nézem a képet, ő pedig hátulról ölel át, ami, be kell valljam, iszonyatosan jó érzés. Nem is akarom, hogy eleresszen, ezért is csak a fejem fordítom hátra, miközben felteszem a kérdést. A kezeim az övére siklanak, valahol alkar-csukló tájékon fogok rá, gyengéden, ezzel is jelezve, nem olyan muszáj ám elengednie, tökéletesen jó nekem így is. - Ez csúcs szuper! Tök jól fog kinézni a szobámban! Mosolyodom el, miközben visszafordulok a kép felé, kihasználom még azt a rövidke kis időt, amíg le nem veszik a képet. Egyrészt azért, hogy nézhessem, másrészt azért, mert Ryan karjai között vagyok még mindig. Csak akkor mozdulok, ha leszedték és elvitték a képet és ha ezidáig Ryan sem csinált semmi mást. - És most mi legyen? Egyből elvisszük hozzám a képet, vagy még végignézzük a kiállítást? Egyértelmű, hogyha visszük a képet, ő is jön velem, legalábbis nekem eléggé az, de ha maradunk, akkor is együtt nézzük végig a kiállítást. Talán vannak szobrok is, vagy valami interaktív kiállítás, ami érdekesebb lehet, mint ez a rengeteg havas tájkép.
-Mertem remélni, különben nagyon különös gondolataim támadtak volna. Vigyorogva felelek, mert ha azt mondta volna, neki Lawrence jön be inkább... halott fickók imádata, na az már érdekes meglátás. Bár sosem lehet tudni, lehet, valaki nekrofil, na de ezt Payneből sosem nézném ki. De nyertem, és a prospektus már megy is a süllyesztőbe. Szerencsére. -Elég kócos? Akkor jó, fésűt amúgy sem hordok, úgy áll, ahogy ő akar. Persze, hogy lehajolok hozzá, hiszen magasabb vagyok, azt pedig nem hagyhatom, hogy lábujjhegyen egyensúlyozzon. Az amúgy is összevissza álló sérómnak meg aztán olyan mindegy, de ha a nősténynek így tetszik, akkor jó. Nem mintha be tudnám lőni, mert tényleg szabad akarata van. -Tudod mi a baj? Neki senki nem mondta, hogy ő is borzalmasan néz ki vele, na ez a cink anyukám, ez. Milyen barátai lehettek? Ez a véleményem arról a bajuszról, de tényleg, és kezdem sajnálni a fickót. Oké, hogy akkoriban ez volt a divat, de ez ízlésficam, akárki akármit is mond. Nem is kellettek ellenségek oda, ha ilyenek voltak a szerettek. -Na azt nem csodálom. Annyi ránchoz egy vasaló is kevés lenne, de ez az idős férfiakra is igaz. A mai nőstények igényei kissé túlzóak, persze nem azt mondom, hogy nekem bejönne egy múmiára emlékeztető példány, de na. Az öregedés természetes folyamat, csak a kifordult világ ezt nem hajlandó elfogadni. Bezzeg régen, amikor szenzációnak számított egy bölcs, idős ember szava, na azok voltak a szép idők. Ma meg... botox, plasztika, ráncfelvarrás... és a kedves mama sem ismeri fel a saját kölykét. Szuper. -Megvárom, míg megtalálod, nem sietek. Vigyorogva nézek Payne-re, tényleg képes vagyok kivárni, hogy megtalálja a szavakat, de ha kell még játszhatunk akasztófásat is, az némi könnyítés, vagy nem? Érzem a zavarát, azt ugyan nem tudom, miért van, de nem is érdekel, csak ölelem magamhoz, és nem nagyon szeretném, ha ez a pillanat véget érne, pedig muszáj lesz, így nehézkes a közlekedés. -Ne máááá. Azok vakok voltak, ne is törődj velük. Nekem van szemem, és tényleg úgy van, ahogy mondom. Közben azon gondolkodom, hogy hogyan lehet az, hogy senki de senki nem nevezte még gyönyörűnek, amikor az, mert tényleg az. Azt sem értem, miért fukarkodnak az emberek az ilyesmikkel, miért nem mondják ki azt, amit gondolnak? Ide vezet a dolog. Itt van egy csodálatos nőstény, aki nincs is tudatában annak, mennyire vonzó, mennyire szexis, mennyire szép, és végre nem egy hisztérika típus, hanem tud nevetni a saját nyomorúságán is. Ez a nem mindegy. A jelzéséből értek, nem is engedem el, míg nem muszáj, egész éjszaka el tudnám ezt viselni, komolyan mondom. -Oda teszed? Biztos jó helyre kerül, ezt nem kétlem. Fő területet igényel, igaz, a macikat mindig látni kell. Azt reméltem, hogy meglepetést okozok vele, na de ekkorát? Jól eső érzés tölt el, el akarja vinni, ki akarja tenni, és nem bedobni a sufniba, hogy soha többé ne lássa. Oké, azt nem mondanám, hogy megszokott stílust képvisel az alkotás, és persze nekem mi a lényeg, na mi? A macik, nem ám kettőnk, nem, a macik, amik ott virítanak. Én se leszek már hülyébb, de tényleg nem. -Vihetjük azonnal, hacsak nem akarsz még ezer tájképet végigböngészni a kiállításon. Azokból aztán van bőven, nem is értem a festőket, de komolyan, a legtöbbje egyből tájképeket fest, pedig... azokban már nincs semmi egyedi. Izgalommal tölt el, hogy többesszámban beszél, amikor azt mondja, hogy hozzá visszük a képet, és valahol ezt nem is értem. Tényleg mint egy hülye kamasz kölyök, úgy érzem magam, de persze, hogy azonnal bólintok, máris indulhatunk, nem vagyok én szakbarbár, hogy órákat nézegessek különböző festményeket, és elmélkedjek róluk, mint a nagyok. Vajon mit élt meg a festő, miközben festette? Mit baszki, mit? Festett, és arra koncentrált, hogy ne folyjon meg a vásznon, ennyi.
- Igen. De nem baj, jól áll így. Nem kell a fésű, egek, már csak az kellene, hogy pontosan belőtt, gondosan fésülgetett, netán lenyalt frizurája legyen. Brr, még a hideg is kiráz tőle, ahogyan attól is, hogy elképzelem, amint Ryan reggelente a tükör előtt állva fésülgeti a haját, hogy pontosan úgy álljon, ahogyan annak kell. Haha, nevethetnékem támad. - Egyszerű ízlésficam. Vonom meg a vállam mosolyogva, bár abban is van igazság, amit Ryan mond. Senki nem mondta neki, hogy alakítson a fizimiskáján, mert így borzalmasan néz ki? Lehet csak féltek tőle, hogy elmondják neki az igazat, sose lehet tudni. - Oké, ha ennyire szeretnéd.. Egy pillanatra még a szememet is lehunyom, hogy összeszedjem a kavargó gondolataimat és megpróbáljam szavakba önteni, mit s érzek jelen pillanatban. Mély levegő és neki is kezdek a dolognak. - A legtalálóbb talán az, hogyha azt mondom, már értem, miért született az a közmondás, hogy „madarat lehetne vele fogatni”. Olyan érzés, mintha a föld fölött repkednék, egyszerűen felfoghatatlan és mégis eszméletlenül jó. Még szerintem soha nem éreztem ilyesmit. Átéléssel mesélem neki a bennem kavargó érzelmek szavakra fordított verzióját, noha ez sem egészen pontosan írja le ezt az egészet, mert megfogalmazni tényleg nem igazán tudom, ez a legtalálóbb formula. Viszont remélem, hogy ennyi elég lesz neki. Majd jön az a rész, amikor én zavarba esek és tutira ő is érzi, látja rajtam; csodás. Nem baj, legalább érezheti, hogy jól esnek a szavai, hiszen a nők ilyen bókok után szoktak zavarba jönni. Legalábbis a legtöbben. - Jól van, hiszek neked. Mosolyodom el lágyan, ha ő mondja.. akkor elhiszem, hogy így van. Az eddigi életemben nem igazán voltak jelen a bókok. Legalábbis az őszinte formájuk. Mondjuk kaptam azért belőlük néha napján, de akkor csak egyetlen cél volt, aminek kis fiatal fejjel, naiv kislányként be is dőltem, kellett egy kis idő, hogy megtanuljam, nem adhatom magam ilyen könnyen és az sem kell, hogy többször kihasználjanak. A jelzésem úgy tűnik érthető volt és amúgy is, tök jó érzés, szintúgy el tudnám még viselni egy darabig, de hát sajnos előbb-utóbb muszáj lesz elengednie, ha haza akarunk jutni. - Naná! A szobámban tökéletes helye lesz. És nehogy azt hidd, hogy kettőnk miatt rakom ki, egyértelműen a macik a legfontosabbak. Ha már lúd, legyen kövér, pimasz vigyort húzok a képemre, ahogyan ismét hátrafordítom a fejem. Bizony, a macik a legfontosabbak. Ahh, dehogy azért raknám ki, mert mindketten rajta vagyunk és mert Ryantől kaptam.. pff, dehogy. Mindenesetre jót mosolygok a dolgon, mert természetesen nem emiatt szeretném kirakni a szobámban, de szerintem ezt ő is tudja. - Túlságosan egyszerű népek voltak. Vonom meg a vállam, mert igaza van. A tájképekben nincs semmi egyedi, egyszerűen csak lemásolják azt, amit látnak, szóval kérem szépen, hol itt az egyediség, a stílus? Sehol.. Főként azért is így nevezem meg őket, mert elég, ha csak abból indulok ki, mi mit műveltünk pár napja. Na, a sáros pólóra való festésben azért már van ám kreativitás és fantázia! - Akkor nyomás! Hol kapjuk meg a képet?
-Tuti? Ne nyaljam le, vagy fésüljem oldalra, mint a jó fiúk szokták? Olyan ártatlan képpel kérdezem, mintha bármelyik pillanatban hajlandó lennék rá, pedig nem. Szó sincs róla, egyébként is a maga ura, és ha valakinek kellek így, akkor kellek, ha meg nem, akkor nem. -Ez több annál, komolyan mondom, ez már defekt. Oké, én is éltem akkor, na de inkább bajszom sem volt, nem hogy ilyen szörnyszülött fizimiskát alkossak magamnak. Elég volt a sisakom, amit kedves Teremtőm kilapított, és utána már csak pajzsként funkcionálhatott. Idióta angol. -Én várok, ráérek, tényleg. Poénnak szántam, de amikor látom, Payne tényleg nekiveselkedik, akkor egyenesen meglepődök, pláne azon, amit mond. Ilyet még senki nem mondott, és ami a legszebb, hogy hasonló érzéseim vannak, csak akkor, amikor átölelem. Ez most akkor gáz? -Tényleg? Ennyit tudok kinyögni hirtelen, aztán összeszedem magam, mielőtt versenyt rendezünk abból, ki jön zavarba, meg az avarba. -Nos, ha repkedsz, akkor hozok madzagot, és nem fogsz tudni elszállni. Az megfelel? Már különféle kötelek vannak, szépek, színesek, viccesek, és az egész olyan, mintha sárkányt röptetnél. Komcsi, én csináltam. Öööö... nem úgy értem ám, hanem úgy, érted? Vagy most jobb ha befogom? Próbálom elviccelni az egészet, hogy oldjam a zavart, és mit teszek, na mit? Jó, hogy nem azt mondom, házisárkány. Legszívesebben most úgy megfejelném saját magamat, mert jól esik amit mond, az, hogy nőstényként mellettem érzi ezt, illetve azért, mert én ki mertem mondani, hogy gyönyörűnek találom, és tessék. Sárkányeregetéssel sikerül társítanom. -Oké. Nem szoktam hazudni. Az ölelésbe kapaszkodom azt hiszem, mert ebből jól már ki nem jövök. Még két ilyen megjegyzés... a babapopsi után a sárkány... jól van Ryan. Ezt már nem tudod überelni,tényleg nem, mert már nincs hová. Nehezen, de csak elengedem, hiszen a képet be szeretném csomagoltatni, az Payne-t illeti, nem mást, neki festettem meg a művésszel, nem a sok szakbarbárnak, hogy itt csorgassák a nyálukat a macijainkra. -Az nem kérdés, nekik kell egy önálló terület, egy olyan, ami központi, ami sokat jelent, és... éééés... mert macitestvérek. Simán rábólintok, mert ez így igaz, tudom én is, sokkal könnyebb valami kibúvót találni, másra fogni, mint kimondani, hogy baszki Payne, hát tetszel nekem, bejössz és minden. Áááá, ez olyan snassz, még azt hinné, hogy csak egy dolgot akarok, pedig nekem kérem szépen komoly terveim vannak. Sok dolgot akarok, szeretnék, és vele, ha lehet, mert... mert nőstény, mert jó fej, mert jó a társaságában, és nem tudom miért, de na. És akkor most van az a pillanat, hogy elgondolkodom azon, mi a jó isten van velem? 285 év alatt egyszer sem éreztem magam így, egy nőstény sem tartott és tarthatott vissza semmitől, egy mellett sem tudtam megmaradni, és akkor tessék. Jön egy ember, aki meg felforgat mindent. Persze mutassanak még egy példányt, aki nem veri ki a hisztit, amikor a szó legszorosabb értelmében besároztam, földön húztam, és simán lazán hozzáértem. Nincs, nincs ilyen, de Payne ilyen. -Azt nem mondanám, talán az a baj, hogy az is festőnek képzelte magát, akinek köze nem volt hozzá. Ennyit a tájképekről, mehetünk tovább, jóból is megárt a sok. Nagyon, de nagyon kevés olyan művészt ismerek, vagy tudok említeni, aki tájképek terén maradandót tudott alkotni, mert nem csak másolta az előtte lévő tájat, hanem van benne valami, ami egészen egyedivé teszi. Azt a kurva, még a végén én is szakbarbár leszek, ezt megelőzendő, inkább fordulok is, mert a végén én is palettával fogok állni a lak előtt. -A bejáratnál. Gyere, vegyük át, hogy minél előbb kicsomagolhassuk. Bocs, Lawrence, ennyi tényleg elég volt belőled is, így kézen fogom Payne-t, és máris a bejárat felé húzom, azaz a kijárat felé, hogy a csomagot átvéve kimenekülhessünk innen.
- Isten ments! Bár én nem azt mondanám, hogy úgy jófiús kinézeted lenne.. Pimasz mosolyra húzódnak ajkaim, ismét viccelődöm, de hát na, ha egyszer a lenyalt, vagy éppen oldalra fésült frizuráról nekem más jut eszembe.. A kissé.. khm.. ferde hajlamú férfiak, vagyis inkább fiúk. Lehet csak viccnek szánta a megjegyzését, én ezúttal mégis komolyan veszem, egyrészt, mert ki tudja, ezután hányszor kapnám meg, hogy nem tudom elmondani, mit is gondolok, másrészt meg.. sokkal jobb érzés így, hogy tudja, miféle reakciót váltott ki belőlem a meglepetése, vagy éppen ő maga. - Ühüm. Bólintok egy egyetértő kis hümmentés kíséretében, így, tényleg így gondolom, de jobb is, hogy csak ennyit reagált a dologra, mert ha jobban belemélyedtünk volna, akkor tutira eszméletlenül zavarba jövök, az pedig.. oké, apám szerint mérhetetlenül aranyos voltam az ilyen esetekben, de az már évekkel ezelőtt volt, fogalmam sincsen, ma hogy nézhetek ki, amikor zavarba jövök. A reakciója viszont.. Egek, a mondatok előre haladásával nyílik egyre tágabbra a szemem, kell pár másodperc, amíg leesik, mit is mondott. Ám ezúttal sem akadok ki, pár szívdobbanással az elhallgatása után kitör belőlem a nevetés. Nem foglalkozom azzal, hogy csúnyán néznek rám, egyszerűen nem bírom visszatartani. Ez egyszerűen… kész. Nem tudok rá mást mondani. Túlzottan nem zavar, hogy sárkányhoz hasonlított, még ha nem is volt szándékos, sokkal inkább fontosabb az, hogy egy pillanat elég volt, hogy feloldódjon az előbbi „kis” zavarom. Ismét kell pár pillanat, mire lecsillapodom, még az is lehet, hogy a nevetéstől a könnyem is kicsordult. - Ez.. ez.. ismét nem tudok mit mondani. Sárkányhoz sem hasonlítottak még. A nevetés elültével egy széles mosoly marad az arcomon, Ryan tiszta lökött, ezen nincsen mit szépíteni, de ez engem hol zavar? Imádom, hogy nem egy karót nyelt, lenyalt hajú akárki, hanem vicces és mellette tuti nincsen olyan, hogy szomorkodás, búslakodás, rosszkedv. Egyszerűen.. pont jó, ahogy van. Talán ez az, ami leginkább megfogott benne. Nem egy szokványos, átlagos valaki, hanem igazán egyedi és különleges, a stílusáról nem is beszélve. - De még milyen testvérek! Bárki megirigyelhetné őket. Jegyzem meg vidáman, valóban egyszerűbb egy ilyen megjegyzés mögé bújni, mint kimondani, hogy bennem is hasonló gondolatok kavarognak, mint a másikban. Be kell ismerjem, hogy Ryan nagyon is megfogott, nem vagyok közömbös az irányába, ami fura, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan sikerül ezt valakinek elérnie. Ryannek mégis sikerült. Ez az, amikor egyszerűen felesleges gondolkodnom, egy kis ideig nem figyelek oda és tessék, máris belezúgtam. - Ebben van valami. Bólintok egyetértően, de igazándiból már nem is érdekel túlzottan ez az egész, csak menjünk már. Mindegyik festmény úgyis ugyanazt ábrázolja, tovább nem is érdemes vele foglalkozni, akadt jobb elfoglaltságom, őrült lennék, ha a képeket választanám e helyett. Nem is ellenkezem, amikor kézen fog és elindulunk a kijárat felé, még csak húzni sem kell, iparkodom én mellette. El kell ugorjak a ruhatárba, szóval ezt jelzem Ryannek is, ha pedig oda nem jön velem, akkor villámgyorsan intézem a dolgokat, hogy mielőbb belebújhassak a kabátomba, még a sapkámat is a fejemre húzom, hogy libbenhessek is vissza mellé, egyből megfogva a kezét. Ha pedig a kép is megvan, akkor indulhatunk is. - Siessünk, ha jól emlékszem, pár percen belül még a busz is befut. Megnéztem a menetrendet, hiszen busszal közlekedem, nem árt, ha a tarsolyomban van ez a tudás is. Ha pedig felszálltunk a buszra, nos, úgy már tényleg nincsen messze a cél. Körülbelül egy negyed órás zötykölődés múltán már kászálódhatunk is lefele, ahonnan már csak öt perc séta és meg is érkeztünk szerény kis hajlékomba.
-Nem? Pedig tudok olyat, majd veszek fel szemüveget, szép vastag kereteset. Vagy akkor már pszichopatának tűnök? Lesimítom két oldalt a hajamat, de nem marad úgy, ahogyan szeretném, aztán Payne-re pillantok. Vigyorog, na széééép, mihez hasonlít engem? Széles vigyorral közlöm a véleményemet. -Na tessék, még forró nacit sincs rajtam, és akkor teeee, te a séróm állásából ítélve máris homokosnak hinnél? Na szépen vagyunk, mondhatom. A pimasz mosolyára megpöckölöm az orrát, de nem erősen, éppen csak, viccesen. Az a séró amúgy is távol áll tőlem, belehalnék, ha úgy kellene közlekednem, nekem jó a sajátom, önálló akarata van. Belőhetem én bármivel, ő akkor is megmutatja, hogy neki hogyan jó, hogyan felel meg, akkor meg mit kínlódjak vele? Amit mond, hát arra már én is felvonom a szemöldökömet, és nem azért, mert összeszedte magát, elmondta mégis, mit gondol. -Na ez most engem is meglepett. Akik eddig kussoltak, azok vakok, komolyan mondom. Mindjért hozok egy tükröt, hogy megmutassam miről beszélek. Annyira hihetetlen, hogy itt van ez a csinos, vonzó, elbűvölő nőstény, és még soha senki nem mondta ezt neki. Hát nekem van szemem, kettő is, és látok, szemészhez sem kell mennem, akkor meg mások miért fukarkodnak? Miért nem ismerik el azt, ami nyilvánvaló? Oké, az imént előadott magyarázatom... nos... hagyjuk. -Erre most én se. Ilyen hasonlat még sosem jutott eszembe, de most... szeretem a sárkányokat. Van szép szarvuk, meg tüskéik... meg... füstöt eregetnek... meg tüzesek... meg... hát sárkányok. Tényleg jobb lenne, ha csendben maradnék, de komolyan, mert nem elég, hogy sárkányhoz mérem, de akkor még azt is közlöm, hogy én aztán kurvára kedvelem őket, és még azt is felsorolom, hogy miért. Ha ennél rosszabb jöhet még, azaz valaki ezt meri állítani, az hazudik. A képet bámulom meredten, ezek után nem is merek Payne-re nézni, lehet, kérek egy újra táblát, és akkor szebben megfogalmazom, bár lehet, az lenne az igazi katasztrófa. -Ugye? Irigykedjenek csak, senki másnak nem rajzolok ilyet, ez csak és kizárólag a tiéd. Majd jól elásom az kezeimet, és csak akkor veszem elő őket, amikor a nősténynek alkotok bármit is. Az már megy, szerintem egész pofás medvét hoztam össze. Ahogy Payne-re nézek, megint ugyanazt érzem, amit az előbb, amikor átöleltem, és ez furcsa. Még nem tudom, mi ez, még nem raktam helyre magamban, csak azt tudom, hogy nem akarom elrontani, mert ő egészen más, mint a többi átlagnőstény. Azok nem érdekelnek, de ő igen, na de hol volt eddig, hogy csak most találkoztunk? Lehet, többet kellett volna futnom? A fene se tudja, de már olyan mindegy, rátaláltam, és csak ez számít. Amíg a ruhatárba megy, én intézem a képet, hogy ha előkerül, még viccesen a szemébe húzzam a sapkát, aztán ismét kézen fogjam, hogy tűnjünk el innen a fenébe. -Oké, futunk? Most nem esik az eső. Elvigyorodok, persze nem gondoltam komolyan, elérjük azt anélkül is, nincs vele gond. Amint felszállunk, a képet biztonságba helyezem, de csak azért, hogy ismét átölelhessem. Egyszerűen szükségem van a közelségére, és lehet, ez csak jó pár percig tart, mégis kihasználom. Gyorsan odaérünk, kár érte, de a képet én cipelem, azt nem hagyom Payne-re, nehogy má ő vigye az ajándékát. Csak a kezét fogom meg ismét, hogy így érjünk haza, hozzá.
Könnyed kikapcsolódásra, egy kis kultúrára vágytam, semmi többre. Erre pedig nagyszerű helynek bizonyult a múzeum, amit azóta sem kerestem fel, hogy megérkezetem a városba. Kíváncsi voltam, hogy esetleg a régi időkből miket állítottak ki, meg úgy egyáltalán, hogy mit rejt az épület, amit már olyan sokszor volt alkalmam látni kívülről, ám belülről még mindig nem fedeztem fel. Valami várakozással vegyes izgalom fészkelte be magát a lelkembe, miután a sorban én következtem, és megvehettem a belépőjegyet. Ugyan megkérdeztem Surát, hogy volna-e kedve elkísérni engem, és a napot a művészeteknek szentelni, de egyrészt azt hiszem, hogy ő ezt nem élvezte volna annyira, mintha a könyvtárba mentünk volna, vagy a botanikus kertbe, másrészt amúgy is azt mondta, hogy van valami dolga, így aztán nem erőltettem rá sokáig a dolgot, végül egyedül indultam meg a felfedező utamra. Legalábbis, amíg nem mentem bentebb, addig azt hittem, hogy egyedül vagyok, plusz még az a pár száz ember, aki ma ugyanarra volt kíváncsi, amire én. Mihelyt megéreztem a velem egy fedél alatt tartózkodó Testvéremet, megtorpantam egy pillanatra. Na, nem azért, mert gyáva módon meg akartam futamodni, hiszen az ilyesmi nem jellemző rám, soha nem is volt. Egészen egyszerűen azt próbáltam gyorsan mérlegelni, hogy megéri-e odamenni hozzá, és kockáztatni, hogy elharapódznak kettőnk között a dolgok – magamat ismerve -, vagy egészen egyszerűen tegyek úgy, mintha nem vettem volna észre, és haladjak tovább. Végül az előbbi mellett döntöttem, és egy hosszasabb sóhajt követően, kopogó léptekkel kísérve vágtam át a bámészkodók között a kiállítótermen, hogy a másikban aztán meglássam a filigrán, szőke hajú nőstényt. ~ Szervusz, Nagojut! ~ üdvözöltem udvariasan, ám kissé talán távolságtartóan. Igazából nekem soha nem volt vele problémám, míg azzal tisztában voltam, hogy ő nem szívlelt engem. Nem volt nehéz rájönni, ha az embernek van két szép szeme, amivel nem csak néz, hanem lát is. Ennek ellenére mégsem zavartattam magam soha miatta, ám a legutóbbi találkozásunk eseményei, és az ott elhangzó súlyos szavak valahogy rányomták a bélyegüket arra, hogy most egyáltalán nem volt felhőtlen az örömöm a viszontlátás miatt. Hirtelen egyébként azt sem tudtam, hogy miként reagáljam le ezt a szituációt, de valahogy csak túl fogjuk élni, igaz? Már csak az emberek miatt is szándékomban állt moderálni magam. ~ Nem hallottam felőled… azóta… ~ tettem hozzá még mindig csupán mentálisan, hiszen a távolság viszonylag nagy maradt közöttünk, én pedig megálltam megcsodálni egy kissé elnagyolt, de nem is olyan rossz szobrot. Ehhez legalább szakmai szemem volt, nem egy egyszerű műkedvelő látásával áldott meg a sors.
Habár képes lettem volna egész napokat az ásatáson tölteni, kihasználva a jó idő adta rövid lehetőségeket, a munkaidőm véges volt nekem is. Ma még a szokásosnál is korábban "szabadultam", bár van egy sanda gyanúm, Kate megunta hallgatni a hangomat egy idő után már és azért küldött el pár papírossal a múzeum igazgatójához, mondván, ha azokat átadtam, akár végezhetek is mára, nem kell már visszamennem. Nem vitatkoztam vele. A múzeumban még amúgy sem volt szerencsém tüzetesebben körülnézni, már ami a kiállítótereket illeti, hisz a papírmunka, az egyeztetések nem ezekben a helyiségekben folytak, hanem a "backstage"-ben. Éppen ezért az iratok leadását követően kutatói igazolványomat felmutatva - nem mintha sajnáltam volna a belépőjegyre azt a pár dolcsit mondjuk, de ha már van ilyenünk, miért ne használjam ki? - birtokba vettem egy, a népünk történetéből, kultúrájából ihletet merítő modern kiállítássorozat termeit. Apró, fából faragott szobrocskák előtt állok, ha nem lenne az üveg közöttünk, talán még végig is simítanék egyiken-másikon. Angutát juttatják eszembe, mindazt a nyugtalan könnyedséget, amivel a világ iránt viseltetik, s mely helyére ma már az évszázadok súlya telepedett, csak olykor engedve utat szemében a szemtelen csillogásnak. Felnőttünk mindannyian... szeretném azt hinni, hogy eléggé a ránk váró feladatok teljesítéséhez. Eléggé ahhoz, hogy a régi viszályok elüljenek, a megbocsátás opció legyen és az egyetértés nem csupán kósza álom. Az ismerős energiákat kiszúrva egy pillanat alatt égnek merednek tarkómon a pihék, finoman berzengve meg nővérem figyelő jelenlététől. Rossz beidegződések. Vagy inkább régiek, a fene se tudja... Irigyelt volt, példakép volt ő számomra, jelenlétében a maximumra törekedtem és tudtam, nem hibázhatok. Az más kérdés, hogy ez persze nem sűrűn jött össze, aminek kinevetés lett a vége... Akaratlanul is fanyar mosoly szökik ajkaim szegletébe erre a képre, s kissé szórakozottan igazítom meg szoknyám korcát. ~ Unalaq... ~ Az apró biccentés, mely üdvözlésül járna, elmarad ugyan, ám nem bírom megállni, hogy felé ne fordítsam arcomat pár pillanatra. Csupán míg tekintetünk találkozik, míg farkasaink körtáncukat járják, bizonytalanul - most akkor szabad-e farokcsóválva üdvözölni a testvért, vagy csak távolságtartó kaffogás marad meg "heló"-nak. ~ Nem vagy vele egyedül, én... kissé elfoglalt vagyok, hála Sangilak nálunk időző vendégének. ~ Ez a Marcus egy arrogáns pöcs, nincs rá szebb szavam, ugyanakkor némán is ígéretet tettem a testvéremnek, hogy vigyázok rá, még, ha ez azzal is jár, hogy a háklijait el kell viselnem. ~ Próbáltam elérni. Sant, tudod. Meg Kilaunt is, de... Téged ez nyilván a legkevésbé sem érdekel. ~ Éppen ezért befogom és tovább lépdelek egy autentikusnak beállított ékszereket és modern tolldíszeket tartalmazó vitrinhez, gondosan kerülve a terem közepén azonos távolságra felállított szobrokat és velük Unalaq-ot is. ~ Annak idején nem igazán kötöttek le téged az ilyesmik... ~ Jegyzem meg némi hallgatás után szelíden, más témát ütve fel. Hátha.
Ugyan nem lehettem teljesen biztos abban, hogy lesz-e mersze felém nézni, de volt, és ez valahol elégedettséggel töltött el. Ha nem így tett volna, azt vagy a szégyenének tudtam volna be, amit a történtek miatt érzett, vagy azért, mert tart tőlem valamilyen szinten, esetleg épphogy nem tisztel. De egyik sem állt fent, így hajlottam arra, hogy tényleg ugyanígy tett volna a múltban újra és újra, megpróbálva megmenteni Alignakot. Legalább volt benne tartás, már ezzel is kivívott némi elismerést, noha ennek hangot természetesen nem állt szándékomban adni. Úgy látszik, az idő mindenkire hatott valahogyan. Nagojutot felnőtté tette, hiába volt mostani teste is gyermekinek tűnő. ~ Értem ~ nyugtáztam a hallottakat az elfoglaltságával kapcsolatban, bár nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy nem szándékosan kerül mindnyájunkat. Sangilak dolgairól nem sokat tudtam, így azzal sem voltam maradéktalanul tisztában, hogy miféle vendége van, de ezt most inkább nem firtattam, nem ez volt hozzá a megfelelő hely. Majd egy alkalmasabb időpontban talán magát a Legerősebbet fogom megkérdezni, ha esetleg úgy alakul. A legutóbbi találkozásunk óta ugyanis tudtam, hogy nem sokat tartózkodik a város környékén, azt hiszem ő élte meg az egyik legnehezebben a törékenynek tűnő, tőlem nem messze álló nő árulását. Természetesen senkit nem érintett túl jól, de azt hiszem, hogy ellene követte el a legnagyobb sértést vele, hiszen ő volt az ötletgazda annak idején. ~ Én sem tudok róluk semmit, ha ez vigasztal… ~ nyilván nem kívántam megnyugtatni mindazok után, ami történt, de ami igaz, az igaz. A két hím az utóbbi időben még a szokásosnál is jobban felszívódott, de meg tudtam őket érteni. Azt ugyan nem, hogy a probléma elől miért érezték úgy, hogy egyszerűbb elmenni, de ha nekik efféle visszavonulásra volt szükségük ahhoz, hogy rendbe tegyék magukban a dolgokat, akkor szívük joga, nekem nem volt jogom ítélkezni felettük azért, mert én másképp oldom meg. Igazából, ha ma nem találkoztunk volna a nősténnyel, valószínűleg előbb-utóbb amúgy is felkerestem volna. Jobban kedveltem a szemtől-szemben megbeszélést, mint a magányos feldolgozást. Nekem ez segített jobban túllépni, nekik pedig a saját módszerük. ~ Ők így lépnek túl ezen, mások másként. Az azonban biztos, hogy egyikünk sem számított rá, és az amúgy is labilis, egységnek éppen nem nevezhető közösségünk még tovább bomlott. Ezért haragszom ~ a hangom ugyan nyugodtnak hatott, vádló él sem vegyült bele, de mégis érezhette, hogy mennyire komolyan gondolom. Már rég képes vagyok uralkodni az indulataimon, különösen egy ilyen helyen, így a haragom biztos helyen, valahol egészen mélyre száműzve várta, hogy kitörhessen onnan, vagy idővel rosszallássá szelídüljön. ~ Az emberek változnak, Nagojut ~ jelentettem ki nemes egyszerűséggel. ~ Hiába akarjuk különbnek gondolni magunkat nála, bennünk ugyanúgy megvan erre a változásra való hajlam. Mindnyájan sokat éltünk meg az elmúlt évszázadok alatt, amíg nem találkoztunk egymással. Én is változom… ~ adtam meg a választ, alig láthatóan még a vállaimat is megvontam egy nemtörődöm mozdulattal. ~ Mára nem egyszerűen értékelem és megértem a művészetet… valószínűleg az én szobraim közül is fog bekerülni ide ~ nem tudtam, hogy mennyire van tisztában azzal, hogy az utóbbi években mivel foglaltam el magam. ~ Ettől még ugyanúgy kedvelem a fegyvereket is, mint régen, az is egyfajta művészet, ahogyan a harc is ~ igen, ezek már bizonyára nem lepték meg különösebben, hogy még mindig közel állnak hozzám. Közben ujjaimmal finoman simítottam végig az egyik szobrot, noha nem szabadna a kiállított darabokhoz nyúlni. Nem érdekelt. ~ Tartasz tőlem? ~ kérdeztem rá végül, miután néhány pillanatig hagytam, hogy elterelje a témát. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy milyen gondosan ügyelt arra, hogy elkerüljön.
Apró, elégedetlen szusszanással lépdeltem tovább a teremben, miközben nővérem arról tájékoztatott a távolságtartó, mégis valahol méltó üdvözlést követően, hogy nem tud többet nálam az említett jómaradakról. ~ Sajnos nem igazán vigasztal, jobb lenne a tudat, hogy akad legalább egyetlen valaki, akivel beszélnek közülünk... De azért köszönöm. ~ Üzentem felé szelíd beletörődéssel gondolatban, s pillantásomat az újabb vitrinre vetem, a benne kiállított tárgyakat szemlélve meg. Ha magam lennék ezek csalnának elő keserédes, hajdanvolt emlékeket belőlem, ám így, hogy egy Testvér is a teremben tartózkodik, jelenléte messzemenően elnyomja, túlszárnyalja holmi materiális dolgok jelentőségét. Úgy is fogalmazhatnék, hogy míg azok finoman húznak a múlt felé, addig Unalaq személye, tartásának büszkesége egyenesen visszaránt a grabancomnál fogva a sátras-füstös egyszervoltba. ~ Sajnálom. Őszintén. De ha valaki, akkor te biztosan belátod, hogy ennek most volt itt az ideje, ha már eddig őrlődtem rajta és nem később, mikor már lehet, egy felépült egységet zúztam volna össze véle. Hazugságra nem jó építeni, csak ha már kidobtunk minden szennyest, ami az egységet megingathatja a jövőben. ~ Lám, kissé be is húzom nyakam gyermeteg módon, mikor azt mondja, haragszik, de a pillanatnyi megingást felváltja a határozott véleménynyilvánítás. Nem vagyok már gyermek, nem vagyok sem rangban, sem korban alatta álló farkaslépték szerint. Testvérek vagyunk, jogom van hát nekem is a szóhoz, a szabad véleményhez, még ha botlásom nem is kedves társaim szemében. Még akkor is, ha erre olykor figyelmeztetnem kell magamat gondolatban. ~ Tudom... ~ Suttogom szinte felé a szeretetteljes szócskát a változás kapcsán. Sokat éltünk mind, túl sokat ahhoz, hogy ugyan azok legyünk, kik egykoron voltunk. A világ sem ugyan az már, mit akkor éltünk, ez az élet rendje kérem. Az idő szekere robog és agyontapossa azt a farkast, vagy őrzőt, ki nem képes tartani vele a lépést. ~ Mikor kezdtél el szobrászattal foglalkozni? ~ Érdeklődöm egyúttal, mert bár ezt-azt hallani felőle, s én magam is igyekeztem testvéreim közelmúltjáról puhatolózni, amennyire a világ és ők engedték, de mégiscsak egyszerűbb első kézből szerezni az információkat. Ez a felszínesen könnyed csevegés amúgy is baromira jól ment számunkra már nyolcszáz évvel ez előtt is... ~ Van, ami sosem változik. ~ Mosolyodom el a fegyverek és a harc iránti rajongásának felemlegetésére. ~ Két éve, Alignak éjszakáján sikerült egy fegyverkovácsba futnom pont, képzeld. Az mondjuk nem volt épp kellemes, de azóta már többször is találkoztunk. Bosszantóan kíváncsi, de ami a munkáját illeti... megéri a pénzét. Kaptam tőle ajándékba egy íjat. Pontosan annak a mását, amilyeneket mi is használtunk egykoron. Csak ma már ezek kissé... tartósabbak. ~ Szélesedik mosolyom őszinte lelkesedéssel mesélve a dolgot el, noha utóbbi mondatom tartalmával nyilván ő is tisztában van. Mégis megmosolyogtató, hogy hol tartott a technika egykoron s hol jár manapság! Akkor még azt hittük, nekünk vannak a legfejlettebb eszközeink, ma már messze lekörözné őket bármi. Kérdésére lefagyok egy pillanatra. Nem igazán számítottam ilyesmire, belátom. Óvatos a pillantás, amivel illetem nővérem alakját, ahogy felé fordítom arcomat a színes nyakékekről. ~ Csak nem tudom, hányadán is állunk a történtek fényében, meg úgy egyáltalán... Ez minden. Az ösztöneim azt súgják, neved manapság sem cáfolod meg, Nyugati Szél. ~ Bújik mosoly szép ívű ajkaim szegletébe. Bizony, a szél járása változó, szeszélyes, miként eme nőstény hangulata is az tudott lenni egykoron, s talán még ma is az.
~ Lehet, hogy van olyan, de én nem vagyok köztük… ~ azt persze nem tagadtam, hogy szerettem volna tudni valamit a saját maguk által magányra kárhoztatott Testvéreimről. Zaklatni azonban egyiküket sem szerettem volna, még ha meg is találnám őket viszonylag könnyen, akkor sem. Mi értelme volna? Ők így dolgozzák fel a hallottakat, én meg teljesen más módon. Bár Sangilak reakciója mindenesetre meglepett, hiszen a legtöbb problémánkat pontosan az okozta, hogy annyira hasonlítottunk egymásra, ebben azonban úgy látszik, hogy mégis a két véglet vagyunk. Ugyan nekem is kellett némi idő, de nem tértem ki ez elől a találkozó elől, ha már így alakult, hanem úgy voltam vele, hogy jobb szembenézni a történtekkel. Úgyis elkerülhetetlen lenne előbb-utóbb, hát menjünk a probléma elébe, nem? Ez már sokkal inkább jellemző volt rám! A türelmetlenség, az, hogy egy pillanatot se várjak a megoldásra. ~ Tévedsz, Nagojut! ~ ingattam a fejem egyszerűen, mindenféle ingerültséget mellőzve. Inkább voltam most rá kíváncsi, minthogy bosszúra áhítoztam volna. Egyébként is, mi értelme lenne? Csak még távolabb kerülnénk egymástól, és soha nem találna megoldásra a jelenlegi helyzetünk. ~ Az ideje évszázadokkal ezelőtt lett volna itt ~ hangomban határozott él csendült, ennek ellenkezőjéről bizony nem győzhetett meg, de szerintem ő is tisztában volt ezzel. ~ Abban viszont igazad van, hogy hazugságra felesleges idő- és energiapocsékolás építeni. Később talán tényleg szétzúztál volna vele egy lassan alakuló, ingatag egységet, szóval ilyen tekintetben talán ez volt a kisebb rossz. Viszont azt hiszem, hogy mind egyetértünk abban, hogy noha a titkod súlyos volt és bizonyosan nem volt könnyű cipelni ilyen sok éven át, nem volt fair tőled, hogy eltitkoltad előlünk. Mind megbotlunk, hisz emberek vagyunk, hibázunk. De ez nem egy ember ellen szólt, hanem mindnyájunk, a családod ellen. Ha nem is vagyunk vérrokonok, vagy legalábbis a beharapás előtt nem voltunk, most mégis azzá lettünk. Mind a tizenhárman! ~ fejtegetésem közepette csak néha kalandozott tekintetem a törékeny, szőke nő irányába. Máskülönben nem lehetett semmi különöset leolvasni az arcomról, csak a mély elgondolkodást, amit a művészet csodálatának is betudhattak az avatatlan szemek. ~ Mióta ezt a testet birtokolom, szóval… úgy egy évtizede ~ válaszoltam a kérdésére, noha azt nem láthatta, hogy szemöldököm enyhén megugrott, amikor szavai elmémbe furakodtak. Éles témaváltás volt, de nem volt ellenemre, máskülönben nem válaszoltam volna, hanem ragaszkodtam volna az előzőekhez. Talán mindenkinek jobb, ha nem bolygatjuk tovább azt, ami már így is túl sok fejtörést és szenvedést okozott nekünk, a feszültségről már nem is beszélve. Megmásítani úgysem tudjuk a múltat, a jövőt azonban még lehet esélyünk jobbá tenni. Mikor lettem vajon ilyen bölcs? Mi volt az, amikor nyughatatlan szívem mégis nyugalmasabbá vált? Vagy talán csak apámmal való korábbi beszélgetéseink lettek volna hatással rám? Még az sincs kizárva… ~ Hmm… ~ elgondolkodó hümmögésemet némi szünet követte, míg hirtelen fel nem bukkantam közvetlenül mellette, súlyos energiáimmal feszülve az övéinek. – És van olyan jó, hogy megbízást adhassak neki, ha úgy volna kedvem? Vagy annyira nem kiváló a munkája, hogy a kezembe fogjam valamelyiket? – mivel valószínűleg senki nem figyelt minket, ezért nem törődtem a színjátékkal, hogy megszólítsam őt. Úgy folytattam, mintha eddig is beszélgettünk volna hangosan. Kérdésem nyíltsága tudtam, hogy váratlanul fogja érni, de mit tehetnék? Tényleg nem vagyok képes kibújni a bőrömből, és nem akartam több felesleges kört futni azelőtt, hogy ezt a kérdést tisztáznánk egymás között. Szemem sarkából érdeklődően figyeltem a viselkedését, az arcára kiülő pillanatnyi megdöbbenést talán? Mindenesetre kivárt egy kicsit, mielőtt válaszolt volna. Mire mondandója végére ért, tekintetünk találkozott. - Azt gondolod, hogy ez számít valamit? – vontam fel meglepetten szemöldökömet, majd ráncba szaladt homlokom ellazult, vonásaim ellágyultak. – Jó, természetesen számít! – enyhültem meg, finoman ingatva a fejemet. – Valóban nem, de ha emlékeim nem csalnak, még a nézetkülönbségek és a feszültségek mellett sem tettem kárt soha egyikőtökben sem, noha a képességeim meglennének hozzá. A szándék nélkül a képességek azonban fabatkát sem érnek. Nincs mitől tartanod! – mosolyodtam el végül, vagy legalábbis ajkaim szélei felfelé rándultak.
Eszem ágában sem volt győzködni, mikor szavaimból nem az egészet, hanem azt fogta meg, amit ő maga akart. Magyarázkodhatnék, de mi értelme lenne? Ez a múlt, nem tudom nem megtörténté tenni a szavaim által, ilyesféle dolog még nekünk sem áll hatalmunkban, legyünk bármennyire is ősiek és erőteljesek. Kár is a szó belé, inkább érdeklődök felőle, aprót biccentve azon válaszára, hogy jelenlegi testének köszönheti a szobrászat iránti érdeklődést. ~ Ezek szerint te is megtartottál az őrző egykori személyazonosságából ezt-azt? ~ Firtatom apró mosollyal, szerintem méltó tisztelgés az áldozatuk előtt a nevük, személyük valamilyen terű megtartása. Mindenképp becsülendő. ~ Ezt én nem tudhatom... ~ Szélesedik ki mosolyom a kovácsmester munkája kapcsán, ám ha már Yee-nél olyan remek reklámot csináltam neki, azt hiszem, egy próbát ezen nővéremnél is megér a dolog. Igen ám, de a nagy elhatározás közepette közelebb lépdel Unalaq hozzám és verbálisan szól hozzám, én pedig kissé meglepetten tekintek rá, ajkaim szegletében szelíd mosollyal. - Ha gondolod, egyik nap kimehetünk az erdőre lőni az íjjal, amit nekem csinált. Letesztelheted és eldöntheted magad. - Teszek pár lépést felé, hogy mellette álljak meg, épp valami népi mintájú, újragondolt téli ruházatot szemlélve vele. Egy ideig, aztán már felfelé tekintek profiljára, azt fürkészve. - Nem is az, hogy kárt tettél vagy sem, csak... épp elég bizonytalan jelenleg mindenki viszonya. Nem csak felém, az egész társaság olyan semmitmondóan laza szálon van összefűzve, ha engem kérdezel. Sanyarú, de ha egy idegen sétálna közénk, már nem vagyok benne biztos, hogy képesek lennénk egymás mellé állva tessékelni el az illetőt, hanem lennének olyanok, akik inkább a jöttment szavában bíznának a Testvéré helyett. - Húzódik kissé ajkam lefelé álló görbületre. - Jó volt látni, Una. Ha tényleg érdekel az íj, itt a számom, ezen elérhetsz! - Nyújtottam felé a szerény (név és telefonszám meg mailcím) névjegykártyát apró mosollyal. - Vigyázz magadra, nővérem. - Szélesedik apró mosoly még képemre, mielőtt távoznék a teremből, majd magából a múzeumból. A főnökasszony már biztosan vár amúgy is.
// Hacsak nincs más, köszönöm! Az események előreszaladása végett nem láttam értelmét tovább húzni, de a közeljövőben mindenképp szívesen futnék még beléd. //
~ Ezt nem pont így mondanám, legalábbis a szobrászatot nem magának az őrzőnek köszönhetem, az engem érdekelt, és a cserével úgy gondoltam, hogy lehetőségem nyílt valami újba belevágni. Viszont tényleg tartottam meg, elég társasági ember volt, így kénytelen voltam egy kicsit úgy tenni, mintha még mindig ő birtokolná a testet, hiszen feltűnő lett volna a száznyolcvan fokos fordulat, igaz? ~ magyaráztam el az igazságot. Az szobrászat tényleg engem kezdett el érdekelni, Rowena inkább csak megvásárolta és gyűjtötte a műtárgyakat, semmi több. Bár miért is különös ez, hiszen nekem is volt saját gyűjteményem, amely bosszantó módon még mindig a skóciai kastélyban hevert. - Remek! – egyeztem bele az invitálásba, szinte gondolkodás nélkül. Engem egyáltalán nem zavart, hogy Nagojut nem volt igazán harcos típus, legalábbis annak idején nem. Hogy azóta miféle változásokon ment keresztül, azt már nem tudtam volna megmondani, de kíváncsi voltam, hogy mennyire volt helytálló az ítélete az íjjal kapcsolatban. Nem is az, hogy megkérdőjeleztem volna a szavát, pusztán csak a saját szememnek és tapasztalataimnak hittem, főleg a fegyverek terén. Próbával jönnek ki a hibák, igaz? – Úgyis régen lőttem már íjjal… - tettem még hozzá kissé elmélázva, ahogy tovább lépdeltem egy másik kiállított tárgyhoz. - Én pontosan tudom most is, hogy kihez miként viszonyulok, az már a ti dolgotok, hogy ez fordítottan miként van – vontam meg a vállaimat, mintha egyáltalán nem érdekelne, pedig érdekelt. Harciasságom ellenére szerettem volna egységet verbuválni a mi kis családunkból, bármilyen lehetetlen küldetésnek tűnt is, mivel ebben láttam az egyedüli megoldást. Lehet, hogy tévedek, lehet, hogy nem. Mindenesetre ebben a kérdésben maradéktalanul osztottam az apám véleményét. – Igen… sajnos lehet, hogy igazad van – szusszantam egyet, nemtetszésemnek adva hangot. – Én mindenesetre szeretném hinni, hogy ha nagy a baj, akkor mégis kiállnánk egymás mellett! – azt tudtam, hogy én valószínűleg ezt tenném, mások nevében azonban nem nyilatkozhattam. Volt néhány testvérem, akiről úgy sejtettem, hogy hasonlóképpen tenne, mint én, de éles helyzetben sohasem lehet tudni. - Rendben, valószínűleg hívni foglak! – vehette akár ígéretnek is. Gondosan eltettem a névjegyet a táskámba, zöldes tekintetem csak ezt követően talált vissza a szőkeséghez. – Még látjuk egymást. Hamarosan… - nem tudtam, hogy a hamarosan mennyi időt foglal majd magába pontosan, de nem is lényeges. Az sokkal többet jelentett, hogy a történtek után képes voltam felülemelkedni az ellenérzéseimen, holott régen egészen biztos, hogy nem tettem volna meg ilyen egyszerűen. Majdhogynem büszke is voltam magamra a jellememben beállt fejlődés miatt. Ajkaimon szórakozott mosoly futott végig, miközben egy tárlóval arrébb sétáltam, még halványan érezve Nagojut energiáit, mielőtt kilépett volna az épületből.
- Nem bajnok, még nem jutott időm megnézetni a kocsid. - nevettem el magam, miközben hallom a másik oldalról való sértődős dünnyögést. - Hé, úgyis az lesz az első dolgod, ha találkozunk hogy kivedd a kezemből. Légy türelmes jó? Vissza adod Anyát? - túrok a hajamba, majd hallok egy kiabálást, ahogy az ikremért kiállt, majd néhány másodperc kussolás után az anyja is beleszól. - Szóval minden rendben, nem történt semmi érdekes. Max csak elvesztettem egy rajzomat. A rendőrséghez jövő héten bemegyek elrendezni a dolgokat… - fejeztem be ennyivel, hisz testvéremnek az ajándékát nem mondhatom el. Az meglepi, szóval csak hallgatok és figyelem az ő szavait is. Aggódik. Jönni akar. De tudja, hogy neki most ott van dolga, ráadásul egy négy évest sem rángathat el az otthonából azért, hogy lásson. - Még beszélünk. Puszillak tesó, szeretlek. - azzal bontom is a vonalat, majd ellökve magam a Hotel falától, hiszen épp kifelé menet tartottam, mikor utolért a tesóm hívása, utamra eredtem. Meg kellene keresnem a dokim, hogy átvizsgáljon, hiszen pár vizsgálatot kihagytam az elmúlt másfél évben… pedig ha azt vesszük kötelezőek lettek volna, szóval hamar megejtem felé ezt is. Csak le ne csesszen a lábamról, hogy havi egyszer nem tudtam eljönni erre. Mindegy, azt is túlélem, majd most bepótolhatja. Lépéseim kicsit talán gyorsak, ehhez a tempóhoz szoktam, néha eszembe jut társaságnál, hogy nem épp egyedül vagyok. Hoppá, tényleg. Húgi emlegetett egy múzeumot, meg kellene látogatnom, felelevenítené a történeteimet a helyszín. Még jó hogy a Hotel recepcióján kaptam egy térképet a városról és helyszíneiről, most már nem tévedhetek el. Térkép elő, átnézés és figyelés, majd indulás. Utálom a térképet, nehéz kiigazodni rajta. Szerencsés vagyok. Sikerült. Talán 15 percbe tellett az eljutás, de nem mondhatni sétagaloppnak, hisz elég forgalmas helyre tervezték annyi szent. Odabent nincs nagy tömeg, csak egy kisebb csoport verődött össze, akik a szószólót hallgatják. Az illető épp egy madárritkaságokkal teli álló vitrint mutat a többieknek. A helyi fajok, a szokásaik és mindent. Látom a biztonsági őrt is, szóval az emeleti részre sétálok, ott szemmel tarthatok mindenkit. Tényleg gyönyörű hely. A táskámat magam elé kapva egy papírt és egy grafitot szedek elő, majd azt a könyökölőre helyezve megindítom a munkám. Egyből kaptam egy kis löketet az új munkámhoz. Közben azt sem zárom ki, amit a túravezető beszél, az akusztika elég klassz. Pillantásom az összes nagy ritkaságra rásiklik, egy hajóorra, egy szamuráj öltözetére, pajzsaira és fegyvereire. A sok ijesztő babára. Mind mind rajzokká lesznek a kezem által, közben a farkasokat is felskiccelem egy másikra, ahogy érkeznek, ahogy az egyikük alakváltásba kezd…. és a mozduló babára támad. Ez igencsak izgalmas jelentre fog sikerülni, egy múzeumi éjszaka.
Kezdőlap
Az események előreszaladása végett nem láttam értelmét tovább húzni, de a közeljövőben mindenképp szívesen futnék még beléd. //
//
