Kicsit ideges voltam. Pláne, mert nem tudtam, hogy az, amit kitaláltam, mennyire fog tetszeni Faye-nek. Randi... olyan idegen még maga a szó is, hogy többször neki kellett ülnöm annak a levélnek, amit neki szántam. Az ujjaim remegtek, olykor kénytelen voltam fel-fel állni az asztaltól, de volt, hogy szimplán papírostul átvándoroltam az ágyba, az ablakba, random helyekre. Persze több ezer papírgalacsint gyúrtam, egyszer még a boltba is el kellett szaladnom új tollért... mondanom sem kell, hogy sikeresen vettem vagy tíz darabot a biztonság kedvéért! Szóval a szoba katartikusan nézett ki, csoda volt, hogy az ajtómon nem folyik ki az a sok ezer darabosra járt, lábnyomos papír fecni. Kedves... - kezdtem bele, majd izomból át is húztam... Kedves... A sokadik papír is a földön landolt, lassan már kosárlabdázhatnék velük, komolyan... de végül...
"Drága, Faye! Sokáig vacakoltam a levéllel, az időponttal, de végre mindent sikerült összeraknom, helyre tennem. Először is, remélem, egy percig se fordult meg a fejedben, hogy elfelejtettelek (milyen esetlen ez így... ugye). De nincs így, nem is volt. Kérlek, ne haragudj, hogy elodáztam a dolgot, ez nem azért van, mert ne akarnám annyira, mint azt láthattad is rajtam! Sok szervezést igényelt, de mostanra pontos információkkal tudok szolgálni neked.
Vasárnap este... ha jól láttam a kórházban, épp szabad napos leszel (mert igen, jártam ott, csak, hogy véletlen se húzzam keresztbe a munkaidődet!) Szóval vasárnap... este nyolckor igazán örülnék, ha megtisztelnél a társaságoddal. Csak annyit mondok, hogy a város határában lévő múzeumhoz gyere... És, hogy véletlen se tévessz útirányt, néhány sárga rózsa (csak a fejük, ejnye...) mutatni fogja neked az utat, egészen a fő folyosóhoz, ahol várni foglak. Ja, hogy miért sárga? Nem, nem irigységből, dehogy... Csak tudod: végig a sárga köves úton! (...)"
Itt azért még írás közben is elvigyorogtam magam...
"(...) Várni fogok Rád, addig is... vigyázz magadra!
Noël(?); mindenesetre: Colin."
Kicsit remegtem, ahogy a postaláda végül sikeresen elnyelte a bézs színű borítékot, rajta karcos, nagy betűimmel jelezve: "Ma chérie"
Vasárnap este; Észak múzeum; folyosók
Tiszta izgatott voltam. És nem, nem csak azért, mert életem első randijára készülök - milyen vicces... -, hanem mert már annyira be voltam sózva, hogy mire gondolhat, hogy mennyire fog neki tetszeni, hogy majdnem spontán felgyulladtam. A lábaim hintáztak, az ujjaim egymást markolászva fojtogatták egymást, ahogy hátamat hol a falnak döntöttem, hol ellöktem magam onnan. Igyekeztem mondjuk szép fiú módjára öltözködni - kisebb nagyobb sikerrel -, de szó ne érje a ház elejét, hogy figyelmetlen volnék! Mert néha igenis az vagyok... legalábbis úgy tűnt. Szóval zsongtam, kis híja volt, hogy nem kezdek el pörögni, mint valami búgó csiga, mikor halk, tompa zajjal járó lépteket véltem felismerni a lépcsők irányából. Jól van, ezek szerint megérte elszórni vagy háromezer rózsát, remek. Igaz, a tulajjal nehéz volt lezsíroznom mindent, de végül ráhajtotta a fejét a hülye rózsáimra is, meg, hogy kibéreljem éjszakára a múzeum nyugati szárnyát... khm...
Azóta, hogy Colin – igen, kezdtem megszokni – elment tőlem azzal, hogy figyeljem a postaládámat, nem csak este, hanem reggel is mindig megnéztem. Alig vártam már, hogy megjöjjön a levelem, amiben megtudom az időpontot és a helyet. Kicsit tovább tartott, mint ahogyan számítottam rá, de amikor végre megérkezett az üzenet, majdnem kiugrottam a bőrömből. Teljesen izgatott lettem és azon kezdtem már aznap gondolkozni, hogy mibe menjek. Az meg aztán különösen levett a lábamról, hogy képes volt bejönni a kórházba és kideríteni a beosztásomat! Végül a ruhavadászatnak az lett a vége, hogy vettem egy újat, amit szépen ki is akasztottam a szekrény ajtajára, amíg el nem jött a vasárnap. Már kora délután nekikezdtem a kis női szertartásnak, amely mindig megelőzte az első randit. Úgy éreztem magam, mint egy komplett idióta, mint aki teljesen be van zsongva és legalább kétszázhúsz évvel fiatalabb, ha nem többel. Igen, simán elmentem volna most egy kamaszlánynak, kinézetre még viszonylag közel is álltam ahhoz a korosztályhoz, ha úgy vesszük. Ezen jót mosolyogtam, miközben a hajamat igazgattam, és a finoman göndörödő hullámokat megfelelően elrendezgettem a vállaimon és a hátamon. Meg voltam elégedve az eredménnyel, csak úgy, mint az imént elkészült sminkemmel is. Már csak a rúzs volt hátra, amelynek a színe tökéletesen harmonizáltam az új szerzeményemmel, amit a mai napon akartam felavatni. Másként meg sem vettem volna, de ezt rajtam kívül igazán senkinek sem kellett tudnia, igaz? Elég, hogy magam előtt komplett idiótát csináltam magamból, aki nem bír nyugodtan maradni a bőrében. Végül háromnegyed nyolc környékén még utoljára vetettem egy pillantást a tükörképemre, és meg kellett állapítanom, hogy nagyon jó választás volt ez az öltözék. Annak biztos tudatában, hogy tetszeni fogok neki, elhagytam a házamat és beültem odakint az autóba. A hideg miatt egy kicsit erőszakoskodnom kellett ugyan a motorral, de végül beindult, és már úton is voltam a múzeum felé. Tudtam, hogy merre található, így viszonylag hamar sikerült is odaérnem. Amikor az épületet eléggé megközelítettem, leállítottam a motort és a riasztó aktiválása után elindultam a bejárat felé. Nem is tudtam, hogy még ilyenkor is be lehet ide menni… Amint beléptem, kioldottam a kabátom gombjait, és máris meglelte tekintetem a számomra elhelyezett rózsákat. Szerintem el sem tudtam volna rejteni, hogy mennyire meghatódtam ettől a rengeteg virágtól. Nagyon szerettem a rózsákat, így egyet a kezembe is vettem és végig szagolgattam, amíg követtem a többi útmutatását. A lépcső aljánál azért egy pillanatra megálltam, de elég egyértelmű volt, hogy felfelé kellett folytatnom az utam, úgyhogy fel is léptem az első, majd a következő lépcsőfokra, egészen az emeletig. Akkor már nem csak a virágok illata töltötte be az orromat, hanem egy másik, ismerős aroma is. Ajkaimon újabb mosoly jelent meg, és csak akkor lassultak le a lépteim ismét, amikor megláttam a félhomályban ácsorgó alakot. - Nem emlékszem, hogy valaha is kaptam volna ennyi virágot! – nem mozdultam tovább, megvártam, hogy elém jöjjön. Ujjaim között még mindig azt a rózsát szorongattam, amelyiket magamhoz vettem a bejárat közelében.
Olyan gyönyörű volt, hogy majdnem magam alá csináltam! De komolyan... talán sosem láttam nála szebbet, és azzal sem hazudok, ha azt állítom, hirtelen megszűnt minden, ahogy megláttam. Eltűntek a falak, a folyosó lapos köve... eltűnt minden. Csak ő volt és semmi más... Eleinte nem is igazán tudtam reagálni a szavaira, mert annyira lefoglalt az ajkaira ülő mosoly, hogy legalább egy percig bele is zummoltam. Káprázatos volt... - Öh... Nos, elég nagy marha lehettem, ha nem árasztottalak el még ennél is többel... - mosolyodtam el végül, ahogy visszatértem a "földre". - Csinos vagy... - makogtam csak, ahogy jobbomat kitartottam felé, hogy kapaszkodjon belém. Aztán pedig csak elindultam, előre, ívesen lökve be azt a marha nagy, ormótlan ajtót, ami előttünk lihegett. A látvány pedig magáért beszélt... Ezernyi élőlény - noha csak kitömve - kerített minket körbe, megannyi dísz, és madár lebegett felettünk. Persze... a vacsorát ennél "egzotikusabb" helyre terveztem, de nem ártott előtte egy kicsit sétálni... csak lenni... Igazából, magam sem tudom, hogy mi lett volna a legjobb, elvégre annyira kusza volt bennem minden, de minden! Hogy már attól boldog voltam, hogy hirtelen csak egyfajta impulzussal kell megbirkóznom. - Na, mit szólsz? - pillantottam át rá, oldalvást, ahogy szabadon lévő tenyerem a karomon átívelő finom kézfejre siklott. A tartásom erős volt, mégis közvetlen, ahogy lassú léptekben haladtam tovább vele, előre. - Túlzás? - kacagtam fel halkan, miközben pillantásom felszaladt a plafon felé. Csak nézelődtem, talán a zavartságomat lepleztem ezzel, nem tudom. Nem is számított. Mindeközben elhagytuk a kövér, pislákoló lámpafényben égő nagytermet, hogy ezúttal már a kis állatok, és egyéb földi "ragadozók" otthonába sétáljunk. - Még egyszer sajnálom, hogy ennyi időt kellett várnod. Kicsit megsokasodtak körülöttem a dolgok... - vallottam be őszintén, bár egyelőre nem kívántam bele menni a miértekbe. Így is elég meló volt elpakolnom Connort estére, és vagy hatszor (hatvanhatszor) megígértette velem ,hogy "De igen, hazamegyek!". A gondolatra mégis mosoly ült fel az arcomra...
Ahogy rám nézett, attól tényleg nagyon szépnek éreztem magam, és máris boldogabb voltam attól, hogy valamelyik nap mégiscsak sort kerítettem arra a vásárlásra. Máskülönben nem tudom, hogy mit vettem volna fel, de egészen biztos, hogy nem úgy nézett volna végig rajtam, ahogyan most. Ez pedig minden centet megért, amit kifizettem a ruháért. - Azt hiszem, hogy most az egész életemre való adagot bepótoltad – nevettem fel vidáman, az üres terem falai pedig visszaverték a hangomat. Amennyire furcsa volt a választás, éppen annyira el is nyerte a tetszésemet, hiszen jobban belegondolva, ennél kellemesebb helyet most elképzelni sem tudtam volna. – Köszönöm! – halványan talán elpirultam a bók hallatán, de egyrészt a pirosító ezt valószínűleg elfedte, másrészt pedig büszkén szegtem fel a fejemet, mert rég nem hallottam már szép bókot. Illetve szoktam, persze, csak nem mindenki szájából esik olyan jól, mint az övéből. - Régen láttalak már ilyen elegánsnak – jegyeztem meg, miközben elfogadtam a felkínált kezét, és magától értetődő mozdulattal bele is karoltam. Jól esett a közelsége, a jól ismert kis bizsergés egyből végigcikázott a testemen, de egyáltalán nem volt kellemetlen. Azt jelentette csupán, hogy a testem is reagált rá, bár ezen már meg sem kellett volna lepődnöm. A legtöbbször így volt, ha testi kontaktusba sikerült kerülnöm vele. Ezért is voltam olyan ábrándos sokszor, hogy arra gondoltam, ez annak a jele, hogy egymásnak teremtettek minket. Pedig valószínűleg ennek köze sem volt a valósághoz, pusztán az én gyerekes képzelgésem műve volt. Közben áthaladtunk az első ajtón, ami az utunkat állta, és egy nagyobb terembe sikerült belépnünk. Én egyből elbűvölten néztem körbe. Szerettem az állatokat nagyon és az itt felvonultatott fajok közül sokat nem is láttam még élőben, mindezek ellenére azonban el is szomorított, hiszen már rég nem éltek, csupán kitömött árnyékai voltak a régi, élő önmaguknak. Elég bizarr lenne, ha az emberekkel is ezt csinálnák egy idő után, nem? - Nagyon szép! – vallottam be őszintén, zöld tekintetem még mindig a kiállított testeket figyelte. – Mióta itt vagyok, még nem is voltam a múzeumban. Talán szégyen, de olyan sokat dolgoztam, hogy nem volt időm eljutni ide, pedig egyébként nagyon szeretem az ilyen helyeket – magyaráztam tovább, ahogyan átvágtunk a termen, és szépen lassan átsétáltunk egy másikba. Míg ez bekövetkezett, én azon gondolkoztam, hogy vajon miként sikerülhetett ezt elintéznie. Biztosan nem volt egyszerű, mert én még nem is hallottam arról, hogy egy múzeumot bérbe adtak volna randi helyszínéül. - Egyáltalán nem túlzás, nekem tetszik – ráztam meg a fejemet. Talán túl romantikus vagyok, ez annak lehetett a jele, de engem egy cseppet sem zavart, amíg mást sem. Ráadásul most Colin nagyon kitett magáért, úgyhogy vagy tisztában volt azzal, hogy mit szeretnek a nők, mi az, ami lenyűgözi őket, vagy egyszerűen csak ráhibázott. Bármelyikről volt is szó, nálam telitalálat volt, ez aztán biztos! - Semmi baj, úgyis sokat dolgoztam. Mikor jártál bent a kórházban? – kérdeztem kíváncsian, mert eszembe jutott az indoklása, hogy miért pont a ma estét választotta. Azt szándékosan nem kérdeztem meg, hogy milyen dolgok jöttek közbe, mert úgyis el fogja mondani, ha akarja. Nem akartam tolakodó lenni és elrontani a hangulatot ilyesfajta kérdésekkel, mintha csak számon kérném őt. – Nyugodtan benézhettél volna hozzám is… - tettem hozzá, bár hangomban nyoma sem volt sértettségnek.
Nagyon rég nem jutott időm arra, hogy rendesen kikapcsolódjak. Sok a munka, valamiért nagyon felhalmozódott mostanság, legalábbis én így éreztem. Persze nyilvánvaló, hogy direkt temetkeztem bele és vállaltam át mindent, amit csak bírtam – illetve azt is, amit nem – mert nem akartam a magam gondjaival, gondolataival foglalkozni. Nem mondom, hogy sok volt belőle, mert igazából csak egy nagyot sikerült összehozni, de azt is én kerestem magamnak így nem szólhatok egy szót sem. Nem is teszem, a panaszkodás nem az én kenyerem, hallgató vagyok – nem csak a szakmám miatt – és nem beszélő. Persze helyzete válogatja a dolgokat. Mára lemondta az egyetlen betegem, így én is szabadságoltam magam. Nem igazán tudtam, amikor elindultam, hogy mihez is szeretnék kezdeni a napommal, de aztán a gyalog végigrótt utcák megérlelték bennem az elhatározást. A kórházból hazamentem átöltözni, levetettem a krémszínű kosztümömet és a szoknyát világoskék farmerre cseréltem, az almazöld blúzt és a krémszín blézert pedig egyszerű, fehér pólóval, valamint kapucnis pulóverrel váltottam fel. Lábaimra fekete edzőcipőt húztam, valahogy a magassarkú mindig munkaeszközként funkcionált számomra, nem hordom szabadidőmben, csak akkor, ha elegáns helyre megyek. A múzeum viszont nem egy bálterem, szóval nem gondoltam úgy, hogy szükséges lenne. Na meg abban sem voltam biztos, hogy végül nem futni megyek-e a múzeumlátogatás helyett. Nem mentem. Győzött a kultúra iránti szeretetem, így tehát nem sokkal az otthonról való elindulásom után már az Észak Múzeumának kasszájánál álltam sorba, hogy a jegyem megvétele után a folyosókon kezdjek érdeklődő kódorgásba. Nem sietek sehová, nem kell alkalmazkodjam senkihez, így minden kiállítási tárgy előtt annyi időt tölthetek, amennyit akarok. Ez azért elég üdítőleg tud hatni, főleg azok után, hogy Aaronnal voltam utoljára múzeumban, s őt nehezen kötötték le a festmények, szobrok, információk.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Fekete garbót, kék, rövid szövetkabátot és fekete farmert vettem fel, magasított sarkú cipővel. Enyhe smink, egyenes, kiengedett haj, és volt kedvem, időm is, kilakkozni a körmömet, hófehérre. Ma nő akartam lenni, pedig úgy kelt a reggel, hogy csak magamra húztam a félig szétszakadt pólómat és úgy rohangáltam otthon. Úgy volt, hogy Hannahval találkozom és másszuk végig a három kiállítást. Félévi feladat és bevállaltuk. Már fél órája ácsorgok a hallban, és nem jelenik meg, a telefont sem veszi fel. -Szuper. – kicsit mélyebb a hangom, mint kellene. Dühös vagyok. A suliban máris átvetettem a tárgyfeladatot egy főre. Tudok én is szemét lenni. Elsüllyesztem a telefont a zsebembe amúgy „nőiesen” és nagy lendülettel lépek az első terembe, tank módjára, hogy aztán hátra libbentve a hajam és nagy ívben letoszva és a hátam mögé téve az elmúlt napokat, belemerülhessek a régi idős kiállításba, feltúrva jó pár receptet, amit beküldtek és elborulva magamban a fosszíliáktól. Utálom a csontokat. Hogy lehet ahhoz bárkinek is gusztusa hozzáérni? Az egyik folyosón ténfergek, a múzeum nem az én világom, elveszettnek érzem, bár hol nem. Vagyis van, az a kibertér, de hivatalosan tiltott pálya, fel sem vettek info szakra, úgy becsapták előttem az ajtót, mint a huzat. De ettől most az egyik fotó teljesen kizökkent. -Hát ezt meg ki találta ki, hogy múzeumba való? Meg a nagy büdös francokat. A torkán nyomom le. – az utóbbi mondatot halkabban fejezem be, mint ahogy indult az elszólásom. Ennyi ízlésficamos elgondolást, hogy modernizálni kell a múzeumokat, már kész vagyok rég. Oké, a csontikhoz nem megyek vissza, az tuti, de ez meg mi? Közelebb is lépek, hogy szemügyre vegyem. Az ilyen helyeken illő etikettre nagy ívben teszek, nem éppen arról vagyok híres, hogy a korlátokat eltűröm.
- Feltételezem, hogy megakadna rajta! – mosolygok oldalra, a mellettem álló szőkére. Nem vagyok kioktató, semmi rosszallás nincs a tekintetemben, csak színtiszta érdeklődés. Mivel eddig is közel álltam, s ugyanazt a kiállítási darabot szemléltük, hiába halkította le az elszólást, akkor is hallottam a befejezést, ekképpen reflektáltam is rá. S hogy ne legyen ilyen fületlen-farkatlan mindez, kérdés nélkül folytatom, hacsak nem hagy faképnél az ismeretlen. - Szokták mondani, hogy ez nem mű, inkább csak vész, de ízlések és pofonok. Mi az, ami nem tetszik benne? – kérdezem. Én és a kérdéseim, nem tudok leállni velük. A fülem mögé tűrök egy kósza hajtincset, megigazítom eperszőke hajkoronámat, s míg a válaszra várom, újra a fotó felé fordulok. Sosem szerettem különösebben a fotókat, a festmények híve vagyok, de egy jó fotó, az jó fotó. Ez nem az. Ízléstelen, hogyha az én véleményem számít, de ezt nem mondanám ki. Nincs jogalapom megítélni a művészetet, főleg mert nem értek ehhez. Viszont az nagyon is érdekel, hogy a számomra szintén egyedül – egyedül, nem feltétlenül magányosan – múzeumot látogató másik szőkeség mit gondol az egészről. Oka volt annak, ami a száján kiszaladt, s amilyen szabadon eresztette útnak szavait, feltételezem, hogy nem lesz ellenére tovább ragozni a véleményét. De csak feltételezem, nem tudom. Az is egy újfajta emberismereti tapasztalat lesz, hogyha tévedek. Nem szégyellek tévedni. Emberi dolog. - Elle! – mutatkozom be közben féloldalasan fordulva, kezet nyújtva a másik felé. Nem kérdezte ugyan, s én sem kérdezek vissza, de várom a nevét válaszul. Ha egy ismeretlennel nem osztaná meg véleményét, adjunk nevet a gyereknek. S különben is így udvarias. A Dr., a Penelope és a Martinez is elmarad. Sőt, még az Eleanor is. Nem a hivatalban vagyunk, közvetlen kedvességemet kapja csak, nem a doktornőt, ki bennem él.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Egy válasz mégis felcsendül mellettem. Először némán pislogok a képre párat, majd fejmozdulás nélkül a hang irányába. Még a mimika is odafagy a képemre. Hát ezt toszhatom. Még hogy nem fogja meghallani senki. -Nem tudom, hogy a műért kár, vagy az alkotóért. Most már odafordulok felé. Tehát nem fog kritizálni, nem fog elküldeni a susnyákba sem. Bár arra azonnal és tök másképp reagálok. -Inkább az a kérdés, mi tetszik. Semmi. Miért, ebben van valami élvezhető? – mutatok a kép irányába, ami nem csak a grafikai szürrealizmusával, de abszolút torz színhasználatával is gusztustalan. -Ez valami propaganda sz… ~szarság~ szórakozás volt akkoriban? És ki vette ezt be? Az egy dolog, hogy le van fotózva, de a retus borzalmas. Aztán eszembe jut valami. Basszer! -Vagy… Önnek tetszik? A kedvence? – nem, mintha zavarna, ha szeretné, vagy esetleg a jogos utód lenne, de akkor is. Keretet feszengető vagyok, nem tahó vadbarom. Az csak akkor, ha kell a túléléshez. Már persze, ha nem blokkolok le. -Vagy az Öné? A kézre letekintek, majd kezet nyújtok és kezet fogunk. Furcsa ez, mindig odafigyelek, hogy ne ropogtassak. Tény, hogy nem is tudok ropogtatni, mert a kezem nem csak a sütikhez kell. És női szemmel végig is tekintek gyorsan rajta. Sokkal szebb és elbűvölőbb, mint én. De ez sosem zavart. Elvégre nem vagy nő. Meg férfi sem. Most csak nőnek öltöztem és szerencsémre nem vagyok az a tucat majmoló, akik még a hangjukat is elvékonyítják, de mellette nem tudnak nőként viselkedni. -Sam. Melyik részét látta már a kiállításnak? És hogy bírja? Nekem ezt kéne házi dolgozatnak beadni, de máris beadom inkább, hogy bukjak meg. Ezt végignézni…. Csacsogós is tudok lenni és valahogy … nem tudom. Tartózkodó is vagyok, de vele szemben annyira nem. Talán mert nem magunkról beszélgetni. -Nem igazán értek a modern művészetekhez. A fotókhoz meg mindig sok baromságot bemagyaráznak. Szerintem azért, hogy bemagyarázzák, mennyire is nem egyszerű. – ~A Pentagonba betörni nem egyszerű, meg a központokba.~ Én már csak tudom. Ezért kapcsoltak le. Örüljek, hogy kint vagyok. Volt nálam nagyobb észkombájn és ráfáztam. Azóta figyelek és arra is, hogy ne vágjanak át fals információk.
- Véleményem szerint egyikért sem. – jegyzem meg mosolyogva. Ebben nincs kioktatás, ez csak egy vélemény, melyet azt gondolom, hogy kedves hangomon útjára eresztve meg is engedhetek magamnak. Amint Sam felém fordul, megláthatja mosolyomban is a tisztaságot, azt a tényt, hogy tényleg nem fogok ítélkezni felette és sehová sem küldöm. Ha akartam volna, akkor már megteszem. Ha fiatalabb lennék – hihetné rólam – akkor tán meg is tettem volna. Egy másik életben. De nem abban, amiben élünk ekképp. Belőlem egyszerűen kispórolták a teremtők az ítéleteket. Hogy túl jól nevelt vagyok-e hozzájuk vagy csak tanult, az mellékes. A lényegen nem változtat egyik megfogalmazás sem, azt hiszem. - Azok számára, akik kedvelik az ilyesmit, feltételezhetően van benne élvezhető. De mivel engem kérdez.. – magázom, mert így illik. Nem vagyok híve a csak azért tegeződjünk, mert az illetőt fiatalnak nézzük vagy mert lazák vagyunk elvnek - ..ezért elárulhatom a saját véleményemet. Számomra a kép élvezhetetlen, pusztán azért, mert nem kedvelem a céltalan harsányságot. Sem színekben, sem formákban. Ezzel nem azt mondtam, hogy a kép rossz, egyszerűen csak számomra rossz. S ha így fogalmazok, akkor nem is érzem úgy, hogy megsértettem volna akár az alkotót, akár azokat, akinek tetszik ez az alkotás. Halkan kuncogok fel, s rázom meg fejemet. Nyilvánvalóan nem lehet valami a kedvencem, melyről az imént állítottam azt, hogy számomra öncélú és élvezhetetlen. Bár vannak furcsa emberek, akik ezen véleménynyilvánítás után képesek lennének közölni, hogy a kép az övék, csak kíváncsiak voltak a reakciókra. Nem tartozom közéjük, pláne, mert művész sem vagyok. A „gyanúsítás” viszont nagyon szórakoztat, kedvesen szelesnek, a maga módján udvariasnak tartom ezt a kérdezgetést, így a mosoly továbbra is ajkaimon ül, miközben a szőkeséghez beszélek. - Isten őrizz! – engedek meg magamnak ennyi udvariatlanságot, mert nyilvánvalóan ebben benne van az, hogy mit is gondolok valójában erről a képről és miért nem lennék az alkotója helyében, ami pedig nem a legszebb emberi gondolatkifejezés. De belefér, azt gondolom. Csak nem fog reánk szakadni az ég. Megrázom a kezét, finoman, de mégis határozottan. Kedvemre való az, ahogyan reagál minderre. Nem kapok tőle fitymáló pillantásokat, ahogy a vele egykorúaktól szoktam vagy szoktak azok, akik még vetemednek a kézfogás intézményét használni. Persze nem tudhatom, hogy mennyi idős, de a munkám során annyi emberrel találkoztam már, hogy megtanultam egész jó érzékkel következtetéseket levonni róluk. - Nagyon örülök, Sam! – mosolygok rá, majd utat engedek magamból a válaszoknak a kérdéseire. Kezemet visszahúzom, a magam előtt lógatott retikül fülére fonom eddig szabadon levő kezem ujjait is. Nem szeretem beszélgetés közben karba fonni kezeimet. Testbeszéd. Inkább ragaszkodom a táskához, így legalább nem bezárkózós az egész. - Ha nem ad neki egy esélyt, akkor sosem érheti kellemes csalódás. Utólag is lehet olyan dolgozatot írni, mely megéri a bukást. – eresztek meg egy – még a határon belül maradó – viccet mosolyogva. - Köszönöm, jól bírom, bár ami azt illeti, először ide sikerült beténferegjek, szóval nem láttam még a többi részt. Azt mondják, hogy az állandó kiállítások egészen jók. - közlök ennyit, mert ettől még nem leszek prospektusszagú. Elgondolkodva billentem oldalra a fejemet. - Azt gondolom, hogy a művészet értékeléséhez nem kell hozzá érteni. Vagy tetszik valami, vagy nem. Szubjektív az egész. Minden művésznek számolnia kell hát azzal, hogy ami neki tetszik, s megalkotja, az nem fogja a közönség minden szegmensét lenyűgözni. Vetek egy utolsó pillantást az udvarias köntösbe ültetetten lehúzott kép felé, majd visszatekintek Samre. - Mivel feltehetőleg én vagyok az idősebb, így előállnék a felajánlással. Tegeződhetnénk? – kérdezem, majd a válaszától függő magázó-tegező formátumban folytatom. - Megnézzük együtt a kiállítást? Nem unatkozom egyedül, de hátha úgy érdekesebb lesz az egész.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Visszafojtom a kitörni készülő nevetést a válaszra, de még így is eléggé hallhatóan kuncogok. A magázásra nem, a módjára lepődöm meg. Érzem benne a tiszteletet. Habozva felé fordulok, figyelek a válaszára. Csak ez után fordulok vissza a képhez és elemzem végig, amit mondott. -Szeretek kitűnni. De az ne a harsányság legyen és ne így. – aminek most éppen külsőben nem a megerősítője vagyok, hangadásban annál inkább. - Ez… - ismét fojtottan felnevetek. – ronda. A fülem és elmém még nem olyan érzékeny a különbségekre, én bizony nem a saját vélemény egyértelmű kinyilvánítását veszem. Kijelentek. Bálám szamaraként állok, míg ki nem derül, hogy nem trafáltam bele, sem egyéni ízlésbe, se saját alkotásba vagy tulajdonba. Van, amikor érdekel ez, és ez most van. -Megnyugodtam. Elég kínos lenne most a helyzetem. – visszafordulok a kép felé. – Bár azt hiszem, akkor is tartanám magam a saját véleményemhez. Elvégre neki joga van számomra borzalmasat alkotni és így engem pedig felruház azzal, hogy nyugodt szívvel közöljem: ez ronda. – majd zavartan elkezdem simítani mindkét kezemmel az egyik hajtincsemet, lejjebb engedem a fejem is. -Egy kicsit beleéltem magam, azt hiszem. Kézfogása nyugodt és kellemes. Aztán pedig hanyagul zsebre vágom a kezem. Rossz szokás. -Csak kár belé az energia. – az alatt mással is hasznosabban tudnám tölteni az időmet. Csak úgy meg kivágnak a suliból, mint a huzat. -A dínócsontosat néztem végig nem rég. – az arcomra van írva, hogy soha többet. Visszafordítom a fejet a képre. -Ez igaz. Nem mindenki édesszájú és az édesszájúak közül, ha zserbót készítek, még azok sem fogják mind szeretni, akik nagy zserbó rajongók. – töprengek. Majd felcsillan a szemem. – Megmentette a karó dolgozatomat! Már tudom, hogyan lesz! Köszönöm! – vigyorodok el. Már majdnem a nyelvem hegyén van, hogy inkább, mert ő a nő, de aztán rájövök, hogy mi is a helyzet most éppen nálam. -Fogalmazzunk úgy: a bölcsebb. – és a gond letudva. Nyanyáknak lazán beszólok, meg tatáknak is, ha előjognak tekintik a szemétkedést. De Elle sem nem nyanya sem nem szemét, tehát abból a halmazati tényezőből kikerült. -Köszönöm, élnék vele. És végignézhetjük együtt. Akármennyire is különcnek tűnhetek a dolgaim miatt, szeretek társaságban lenni, tartozni valahová. Gubóztam már be, voltak nagyon depresszív időszakaim is, és mindig az mentett meg az átcsúszástól, hogy közösségbe mentem. Éreztem, hogy kell. És valahol éppen a közvetlenségemmel, a sok beszédemmel tudok magam köré láthatatlan védőburkot vonni. A sok szín elfedi a valódit. -Szeretem a régi idők reklámait, a papíralapút, vagy táblahirdetést, csomagolást. Nosztalgikusnak tűnik. – nekem nagyon a régmúlt idő. Az egyik kólás plakát előtt állunk meg. -Azt tudta…d, – toldom meg gyorsan tegezésnek – hogy mivel védett a felirat, ezért volt, ahol a hibás festésért a gyártó cég megtiltotta egyszer az egyik kocsinak a forgalmazást? Mert a hurkon nem ment át a kezdőbetű kacskaringója. - a hangomon hallani, hogy nem hencegni akarok, hanem egyértelműen rajongok az ilyenekért. - Eredetileg gyomorkeserűnek készült az ital. Furcsa, de lehet benne valami. Ha mekiben eszek vagy nagyon olyan ételt, akkor fél liter megoldja a gondom. Nekem ez a felirat típus nagyon tetszik. – mutatok a bal szélső részére, ahol az egyik legnosztalgikusabb betűformája van.
- És ha szabad megkérdeznem, a kitűnés mely formáját részesíti előnyben? Megint kérdezek, ahogyan szoktam. Nem tudom, olyan furcsa ez, mert nem hiszem, hogy foglalkozási ártalom lenne, de oly sokan a nyakamba sütötték már, hogy lassan magam is elhiszem, hogy az. Egyszerűen érdekelnek az emberek. A kép felé fordulok, újra megszemlélem magamnak. - Túl sok rajta a vörös szín. Közönségessé teszi. – alkotok véleményt. Nincs bajom a pirossal, magam is hordom és szeretem is, mert azon túl, hogy egy bizonyos szint után közönséges, még nagyon elegáns is tud lenni. Viszont így a képet megtekintve a véleményemen ezek a pozitív dolgok mit sem változtatnak. Ha szimbolikája volt ennek az egésznek, akkor is olyan lett, amilyen. A kompozíció enélkül a szín nélkül se lenne fogamra való, de talán egy fokkal jobban el tudnám viselni. - Ugyan! A véleményéhez akkor is joga lenne, ez így igaz. – mosolygok rá kedvesen. Nem sértődtem volna meg azon sem, ha úgy savazza a képet, hogy nekem történetesen ez az egyik kedvencem. El tudtunk volna beszélgetni az ellentétes nézeteinkről is, azt hiszem. Végtelenül toleráns vagyok és nagyon szeretek normál hangnemben értekezni szinte bármiről. Ez az intelligens emberek sajátja, s bár mentes vagyok mindenféle önfénytől, mégis így gondolom. Skatulyákba nem zárok senkit, de a pozitív skatulya nem is skatulya igazán, azt hiszem. - Ronda, bizony. Nekünk. De talán másnak szép. Ettől lesz színes a világ. – hagyom ennyiben a dolgot és részemről le is van zárva a téma. Belemerültünk, túlragoztuk, kiveséztük, nincs mit nyilatkozni többet róla. Azt már sértegetésnek érezném és az pedig nem kenyerem. Akármilyen ocsmányat is alkotott a művész. - És nem volt megelégedve vele? – újabb kérdés, ezúttal kis cinkos mosollyal. Szakasztott az hihető rólam, hogy nem vagyok oda a csontokért. Persze ezt így nem mondom ki, de ettől még a feltételezés a levegőben lóghat felettünk. Tetszik neme az udvariassága, szimpatikus a maga bárdolatlan módján. Az élő példája annak, hogy nem szabad ítélkezni ismeretlenül, s akkor kincsekre is lelhet az ember. Röviden felnevetek. - Akárhogy is, örömmel tettem! De megmondaná, hogy mivel is mentettem meg? – érdeklődöm kíváncsisággal búzavirágkék tekintetemben. Röpkén nevetősbe átmenő mosolyt eresztek meg felé. - Megtisztelsz. – mondok ennyit, s veszem tudomásul a bókot annak, ami. Nem vagyok az, aki csak úgy elhárítja, mert az a véleményem, hogy a kedvességet elfogadni is tudni kell, nem csak kimondani. S bár orvos vagyok, az nem telepata, így nem tudhatom, hogy miért fogalmaz éppen így. Nem gondolom, hogy bármit változtat egy emberen a kora, mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát, ezért ejtettem ki olyan lazán és természetesen az idősebb szót. De a korrigálása valóban kedvemre való. Azt jelenti számomra, hogy nem egy fatuskó a másik, s bár erre eddig is rájöttem – hacsak nem fából faragott művészi alkotás tekintetében nézem ezt a kérdést – azért nem bánom a megerősítést. Magamban mindig jegyzetelek emberekkel kapcsolatosan. Rossz szokás, de amíg csak fejben csinálom szerintem senkit nem zavar. - A múltnak megvan a maga misztikuma, sokan szeretik, egyfajta menekülésnek tartják a jelen elől a múlttal való foglalkozást. – eszembe jut, hát kimondom. Hiába olyan a hangszínem, mint egy tanítónőnek, amikor magyaráz, nem érezhető belőlem kioktatás. Csak beszélgetünk, s ahogy ő elmondta, amit gondol, rajtam a sor. - engem mindig az érdekelt egy-egy ilyesmit szemlélve, hogy az akkori kor embere mit gondolt róla. Nekünk is megvan a véleményünk a modern korunk alkotásairól, nyilván akkor is más volt a vélekedés. Figyelmesen hallgatom, amit mondd, érdeklődéssel jegyzem minden szavát. - Nem tudtam. – vallom be minden szégyenérzet nélkül. Így negyvenen fölül sem gondolom úgy, hogy mindent tudnom kellene, ekképpen semmi bajt nem érzek abban, hogyha be merem vallani ilyetén hiányosságaimat. - Sokan isszák másnaposságra is, ahogy fogalmaztál, a kóla megoldja a gyomrukat. – teszem hozzá azt, amit én tudok. Nem annyira tapasztalatból, mert a magam részéről nem nagyon szeretem a kólát. Van valami az ízében, ami nem kenyerem, bár márkája válogatja. A Pepsit talán kevésbé kedvelem, az már túl édes nekem. - Miért pont az? – mosolygok rá. Ha most nem hagy itt a sük miértem miatt, akkor soha. Nem tehetek róla. Szeretek érdeklődni, s nem tolakodón teszem. Egyszerűen számomra ez a megismerés formája. Úgy vagyok vele, hogy aki el tudja ezt fogadni, az úgyis mellettem marad, aki pedig menekül, arról az is sok mindent elárul nekem. - Számomra maga a betűvezetése a szimpatikus. Az, ahogy kapcsolatban áll egymással a két szórész. Azt a fajta összetartozást jelképezi számomra, amit maga a kóla, mint társasági ital. – talán ez nagyon öreges felfogás, de ez a véleményem, ezt tudom csak mondani. Meglátjuk mit szól hozzá Sam.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
A kérdésre olyan képet vágok, mint aki hülyét kérdezett és éppen nem szeretném felvilágosítani a nyilvánvalóról, pontosabban az udvarias válaszon gondolkodok. Majd a körömlakkozott kezemet felé fordítom és elkezdek klimpírozni vele a levegőbe. - Nem az vagyok, aminek látszom. De akkor ez most túl jól sikerült. – kihúzom magam. Érdeklődve figyelem a választ, közben a képre tekintek. -Ühüm. Unalmassá. – bólintok, egyetértve vele. Újból felderül a tekintetem. - Pontosan! – egyértelműen a képre értelmezem. Szerintem undorító. De ha a kép én lennék, azért szeretném, ha valakinek tetszenék, aki, ha rám néz, akkor azt örömmel teszi. Eleanor nagyon mélyen érintett meg ezzel a mondatával. Egy ideig hallgatok a következő képet nézve, majd odaforgok és oda is hajolok felé. - Levesben elmegy. Kirakva már nem olyan ízletes. – visszaforgok. Félrebiccentem a fejem, úgy tekintek rá egy rövid időre. - Tanakodtam azon, hogy a tanárnak nyaljak és a mennyekbe dícsérjem a képet, amit imád – bökök a nemrég teljesen lekritikázott képre. – vagy azt írjam, amit én látok benne. Adjon karót, de ha az érveléseim helytállóak, nem lesz mibe belekötnie. – utálok érvelni. Ha már érvelni kell, akkor az már régen rossz. Véleményem szerint. A köszönömre, amit a megtisztelsz szó takar, biccentek és nem ragozom tovább. Az felér egy nyalással és sosem voltam olyan. Elmondtam, megköszönte, slussz. A válaszának első felére elfintorodom féloldalasan, ám ahogy folytatja, elgondolkodva nézek rá. -Vajon tudták, hogy befolyásolni akarják őket? – nem érdekel a politika. Az emberi tudatosság annál inkább. A múlt pedig azért nem érdekel, mert nem akarok a saját múltamról tudni. Elég a jelent elviselnem, ami viszont most kifejezetten jó. Elle jó társaság, az elfogulatlansága, semleges nézőpontja balzsam a folyton üss vagy fuss életemnek. A törődést és a figyelmet érzem. -Én is csak úgy mondtam. – zavartan hallgatok el. Sosem akartam okosabbnak látszani a másiknál, még ha tudom, hogy Mőbiusz-szalag az intelligenciám. – Értem. Arra is jó lehet. Én a kutyaharapást szőrivel elmélettel értek egyet. Mindig bevált. – vigyorodok el. A kérdésre felé fordulok, majd a kép felé és hátrébb lépek egyet, hogy átlássam. -Miért kérdezi? – de már pásztázom a feliratokat. -Igen, ez az egyik mottója a cégnek és nagyon el is találták. – bólintok. – Azért ezt választottam, mert ez hasonlít a legjobban a régi üveges kóla formájára. Otthonos. A gyerekk… oromra emlékeztet. – megcsuklik a hangom. Számtalanszor ittam egyedül a kólát, hol sírva, hol a néma házban az ablakban ülve. Sosem ihattam a tesóim előtt, nem oszthattam meg velük, mert nekik tiltott volt. Ezt sosem szegtem meg, mert tudtam, hogy amit szednek, arra ezt nem lehetett inni. Ellépek a képtől. -Miért ezt a kiállítást jött megnézni? Szinte alig jöttek el ide, mindenki a dínócsontikat buz… tapogatta. - témát váltok. -Azt tudta, hogy vannak itt receptek is? Engem azok is érdekelnek. A sütik kifejezetten. De nem találom sehol.
- Azt gondolom, hogy ez így normális. Rém unalmas lenne, ha mindenki csak látszatból állna, s nem lenne mögötte rejtett tartalom. – mosolyodom el. Nem sért a válasza, de nem is érzem butának a kérdésemet. Számomra a jelenségek kilencvenkilenc százaléka nem meglepő, eleget láttam és hallottam a munkám során dolgokról ahhoz, hogy pontosan tisztában legyek vele: a látszat csalhat és különben sem minden. Meg egyébként is vannak dolgok, amiket akkor sem illik észrevételezni, hogyha kibökik a szemet. Mert semmi sem csak felszín, mindennek vannak mélységei is. A reakciója viszont sokat elárul számomra, feljegyzem magamban a képzeletbeli tablójára. Szakmai ártalom ez is. - Szerintem nincs olyan, hogy túl jó. Ez olyan, mint szeretni valakit. Nem lehet túlszeretni. Vagy szeretünk, vagy nem. Valami vagy jól sikerül, vagy nem. – teszem még hozzá. Sosem tolok le senki torkán vélt igazságokat, ezért kezdem most is úgy, hogy „azt gondolom” és hogy „szerintem”. Nem kell egyetértenünk, nem várom el, s tanítani sem szeretném semmire. Csak beszélgetünk. - Tény. Úgyhogy ne is kóstolgassuk tovább, amondó vagyok! – kacsintok, s hogyha veszi a lapot, akkor legalább egy képpel odébb verek tanyát. Ez sem sokkal szebb, de legalább nem olyan szemkinyomósan megbotránkoztató, legalábbis számomra. Figyelmesen hallgatom Samet. A „nyalok” kifejezésre elnyomok egy kis rosszalló kuncogást. Nem neki szólna, a fiam jut róla eszembe s az, hogy mennyire nem szerettem az ilyen megnyilvánulásait, de közben mégis mennyire szórakoztattak. Most csak marad a mosoly, mely kicsit révedezőbbé válik az eddigieknél. - Divatos kifejezéssel élve a nyalás sajnos manapság sokkal célravezetőbb, de ha én tanár lennék, nem várnám el a diákjaimtól, hogy osztozzanak a véleményemben. Arra kell nevelni, hogy mindenkinek legyen saját világképe és tudja a véleményét becsomagolni a megfelelő köntösbe. Legyen véleménye, csak ne legyen mindegy, hogy miképpen adja elő. – vezetem elő a nézeteimet. Nem ismerem a tanárát, nem tudok róla bővebben mit mondani, s nyíltan nem is biztatnám éppen ezért arra, hogy vállalja önmagát, de benne van a mondat mögöttes jelentésrétegében. Mert ezt tartom helyesnek. Mindenkoron felvállalni a szituációnak, kornak, életszakasznak, társaságnak megfelelő köntösbe csomagolt önmagunk. Különben az élet egy nagy hazugság, s úgy nem sok értelme van. - Aki tudta, azt nem tudták befolyásolni, akit pedig befolyásoltak annak nyilván fogalma nem volt a szándékokról. – válaszolom. A fintorról nagyvonalúan nem veszek tudomást és nem teszek említést. Az ő dolga, megvan a joga a szabad mimikafitogtatáshoz is. - Tanítottál nekem valamit, ezt nem kell rosszként megélni. – állok elő ezzel, megérezve a zavarát. Tévedhetek az okokat illetőn, de ritkán szoktam. Ettől függetlenül nem gondolom most sem, hogy nekem lenne igazam. Csak könynedén kettőnk közé lehelem a gondolataimat. Nem szégyellem azt, hogyha tanulhatok, s néha egy gyerektől – nem, mintha Sam az lenne, hiába vélem hasonló korúnak Aaronnal – is többet lehet tanulni, mint egy bölcs öregtől. Személy szerint engem lenyűgöz mások tudása, szórakoztat az intellektus, s zavar, hogyha nem tanulhatok semmit. Nem véletlenül foglalkoztat mostanában az a gondolat, hogy egy még nem ismert idegennyelv tanulásába vágjak bele. Ha nem használom az agyamat, haszontalannak érzem magam, s hiszek a mondásban, mely szerint a jó pap is holtig tanul, hát még egy olyan, mint én! Felkuncogok bájjal telten. - Mert kíváncsi vagyok! – magától értetődő a válaszom, simogató, mint az anyai kéz. Nem tehetek róla, a legtöbbekkel így beszélek. A kérdezgetéseim pedig tényleg nem csak a foglalkozásomból adódnak. Maximálisan érdekel a mások személye, minden élethelyzetben. Ez a mostani sem különb. - Eltalálták, bizony. Értelek. – mosolyodom el, s ebben a mosolyban van valami halvány, nem tolakodó vigasztalás. A hangelcsuklásnak mindig oka van, de én nem vagyok tank, hogy csak úgy bezúzzam az ajtót kérdésekkel. Most a kijelentőmondattal való, odautalós kedvességet választom. Ez gyakran könnyebben forduló kulcs a zárban, mint az, hogyha nyíltan észrevesszük, valami nem kerek. - A gyerekkor élményei igen meghatározók. Szeretem a virágokat, a húgomra emlékeztetnek, ahogyan a katonás vezényszavak apámat idézik. Kinek a kóla, kinek más. Amennyire kellemesek, olyan fájdalmasak is tudnak lenni ezek a fel-felbukkanó múltfoszlányok egy-egy hangból, formából, illatból születendő. – nem tartalmazzák mondataim azt a feltételezést, hogy Sam számára fájdalmas lenne a gyerekkorára emlékezni. Tényként kezelem magamban ezt, s borítékolom is, de nem véletlenül kezdtem magamról beszélni, s nem öntöttem kettőnk közé érdeklődő kérdéseimet. Ha akarja, majd ragozza, ha pedig nem, annak is oka van. És nem az én jogom, hogy ezt feltárjam, most nem abban a helyzetben vagyunk. Fül vagyok, meghallgatom. Ha ő úgy dönt, hogy kell. Célzást nem teszek, semmilyet. - Évek óta élek Fairbanksben, de mindig túl sok volt a munkám, s találtam okot, amiért ne jöjjek el múzeumba. Ma úgy éreztem, hogy éppen itt van az ideje annak, hogy ellátogassak ide. Mindegy, hogy mit láthatok. Engem kivétel nélkül minden érdekel, egyszer. Másodszorra már válogatósabb vagyok. – mosolyodom el. A káromkodáskezdeményt eleresztem a fülem mellett. Nem vagyok az anyja, én ugyan meg nem rendszabályozom! S különben sem mondta ki. - Mi ez az ellenszenv a csontokat illetőn? Csak a dínóké irritál, vagy általában mindenféle csontváztól idegenkedsz? – kérdezem. A receptes felvetést hallva beugrik egy kiírás, amit még a bejáratnál olvastam. - Úgy rémlik, hogy az ideiglenes kiállítóteremben vannak. Talán arra.. – mutatok egy irányba a folyosón. Nem vagyok benne biztos. - Gyakran sütsz? – zserbót már emlegetett, ebből gondolom, hogy süt, így nem azt kérdezem, szokott-e. Hanem, hogy gyakran teszi-e. A foglalkozásáról még nem esett szó, így azt nem tudhatom.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Elnémulok, és már majdnem vállat rántanék, hogy hát ez van, akkor még sem vagyok se annyira jó, és igazából nincs a felszín mögöt nálam semmilyen tartalom. Egy romlott belső van, pontosabban egy tök üres. magamat kellett szocializálni, és a hiányosságok azok megvannak. A kereteket éppen azért nem veszem figyelembe, mert túl megalkuvó és alkalmazkodó vagyok és a támadással védekezem. De hogy bennem lenne tartalom…. Nincs. Ami viszont jobban böki a csőröm. -Valami nem stimm, ha rá sem kérdez és még csak nem is próbálja menteni a helyzetet. Érdekesen diplomatikus. – elismerés csillan a szemeimben. Nem tudom eldönteni, hogy dühít az, hogy nem kérdez rá, buzi vagyok-e vagy transgender. Neki ezek szerint ez nem fontos és én ezért kötöszködni nem fogok. Mert nagyon értékelem azt, hogy nem kérdezett erre rá és mert nagyon hiányzott mindez, még sosem tapasztaltam. Na jó, igen, amikor megvizsgáltak, hogy zakkant vagyok-e. De az a csaj nem volt százas. -Részemről is a lezáró aktus volt. – vigyorodom el. -Felvéve! – mondom kicsit hangosabban. Mosolygok. – Ezek szerint a nyalás nem fér a szótárába. – kuncogok. – Tudom, tegeződünk. Felsóhajtok és rátekintek. -Két véglet van. Az sem jó, ha túl durvák vagyunk és az sem jó, ha úgy táncoljuk körbe a lényeget, hogy az eredménye egy nagy rakás semmi. Eredménytelen. Mint például a körömlakk kérdése és ami elég nyilvánvalóan mögötte van. – lengetem meg megint az ujjaim, utalva ezzel az előbbi finom semmire, amiből a semmi lett. Fricska és burkolt szemétség. De én ilyen vagyok, viszont mivel Elle nagyon rendes hozzám, ezért nem rohanom le. Ezzel tartom tiszteletben, hogy rendes hozzám. És fel sem fogom, burkoltan mire célzott Elle. -Honnan biztos ennyire benne? Beszélt valamelyikőjükkel? Pontosabban: beszéltél olyannal, akit ismertél is? – utalva ezzel arra, hogy lehet, azt mondta a kérdezett, amit akkor mondani kellett. -Köszönöm. - zavaromat egy mozdulattal elhessentette ezzel, így csak bólintok, mosolyogva. A következőre már elvörösödve nevetek egyet. -Értem. Csak megrándul kicsit a szám, a mosolyban, de nem megyek bele. Szánalmas és érzelmileg infantilis kezdek lenni. Erősnek kell lennem. Így is szar az életem és inkább bemutatok a középsőmmel, mint hogy bárki sírni lásson vagy gyengének. Sírni igazából már nem is tudok. -Ez így van. – nem merek rákérdezni a hugára, még nem érzem azt, hogy ezt most meg kéne tennem. Pontosan tudom, hogy azért nem, mert én sem akarok erről most beszélni. -Szintén fairbanksi. Ritkán járok múzeumba. Untatnak. – sznobizmus. Vagyis nem az. Idegennek érzem magam itt. -A csontok nagy része műanyagból van. – bökök ki. – Nem hülyék ők sem, hogy a valódit pakolják ki. – örülök a témaváltásnak. – Nekem inkább az nem tetszik, hogy tulajdonképpen hullák vannak oda kirakva. Kiváncsi vagyok, ha a tárlatvezetőt akarnák kiállítani az mennyire lenne király. Hülyén magyaráztam el, de ez van. Irritál. A halottakat tisztelni kell, nem kiállítani. És állat-ember, nekem egyre megy. A tisztelet a lényeg. Nem, mintha éppen nem most fikáztam volna le egy ember művét. -Szuper, ezt nem írták a tájékoztatóba. A mutatott irányba tartok vele. -Igen, nagyon szeretek. Cukrásznak készülök. Jó dolog kitalálni, hogy ki milyen sütit szeret vagy milyen díszités megy hozzá. És a sütiknek, csokiknak kész lélektana van. egy kis pasztilla képes megváltoztatni a napot. – a homlokomra csapok, miközben a receptekhez fordulok. -Nem narkóra értettem. Csokipasztillára. – felnevetek. Sosem lőttem magam, de füves cigi néha bekúszott. – Júj, egy régi Cookie Connection recept. - felé fordulok, de látni, hogy le sem tudom venni a szemem erről. -Szeretsz sütni? Vagy inkább főzni szeretsz? Vagy egyiket sem? El tudom képzelni, hogy szeretsz ilyenekkel foglalkozni.
- Miért menteném? Elkövettem valamit, amivel megsértettem bárkit is? – mosolygok rá. Nem hagyom, hogy provokáljon, de nem is dörgölöm az orra alá, hogy ezt tenné. Lazán tovább lendülök, hogy aztán a körömlakkozott kéz lengetésére egy pillanatra mosollyal ugyan, de mégis nagyon komolyan forduljak oda Samhez. - Ha el akarod mondani, akkor el fogod mondani, hogyha pedig nem, akkor nem. Nem azért nem kérdezek rá, mert vak lennék, s nem is azért, mert óvatoskodó. Nem te vagy az első, maradjunk ennyiben. – nem mondom, hogy az első iylen, vagy az első olyan. De benne van. Sok mindent láttam már, zárt ajtók mögött tudok olyasmit, amit nem fogok kiteregetni ennél bővebben. Nem vagyunk a rendelőben így nem is kell feltárjam lelkének mélységeit és a biológiájához sincsen semmi közöm. Az a véleményem, hogy el akarja mondani, hát ez benne is van a hangsúlyban, ahogyan kiejtettem a szavakat, de nem fogom rátukmálni az akaratomat. Hiába jegyzi nyersen, amit jegyez. Engem más fából faragtak, magam vagyok a nyugalom és az elfogadás. Még most is, annak ellenére, hogy megülte lényemet a komolyság és a furcsa mögöttes mindentudás. Nem vagyok tévedhetetlen, de ahogy mondtam, vak sem. Viszont a véleményemhez – és az okhoz, amiért nem kérdezek – tartom magam. Csak egy kérdéssel megyek tovább, mielőtt a témát elereszteném. - Tehát, őszintén, el akarod mondani? – hogy mit, azt nem ragozom és azt sem teszem hozzá, hogy nyilván nem ittre és mostra gondolok A választ sejtem, de ettől még mosoly ül ajkaimon. Én is tudok, hogyha akarok. Simogatva is vissza lehet dobni azt a labdát, s még csak a ház ajtaját sem viszi ki. - Sokakkal beszélgetek, de a jelen helyzetet tekintve a megjegyzésem csupán feltételezés és némi utánaolvasás eredménye. – hagyom ennyiben. Tetszik, hogy vissza mer kérdezni és azt is díjazom, ahogy. Talán más kiakadna rajta, de engem az ilyesmivel vajmi nehéz kiakasztani. Összességében bármivel nehéz. Megtanultam kezelni a világ dolgait, de előtte kiismertem önmagam. Ettől lett a lényem annyira harmonikus, amilyen. Nem tökéletes, nem felhőtlen. De harmonikus. Ezért vagyok a munkámban olyan jó, amilyennek mondanak. Nem amilyennek tartom magam, amilyennek az eredményeim mutatnak. A magánéletem pedig ezért nem zúzott darabjaimra. Mert nem hagytam, mert megláttam a másik tettei mögött mindig az embert és nem gerjesztettem a feszültséget feleslegesen. Halkan nevetem el magam. Az előző kérdéskört hagyom kicsúszni ujjaink közül, s inkább a csontokkal és azzal foglalkozom, amit róluk mond. Ennek van itt az ideje, a másiknak nem. Talán nem is lesz soha, hiszen talán többé nem találkozunk. Persze szívesen tenném, társasági lény vagyok, s aki kedvemre való, az kedvemre való. Minél mélyebb víz, annál inkább. Nem csak a munkában, magánemberként is. Kihívás. Mondhatni. - Biztos vagyok benne, hogy lenne nézettsége. – búvik meg ebben némi rosszallás is. Nem Sam mondandója kapcsán, hanem a mai világ hozzáállása kapcsán. Kikopott a fiatalokból a tisztelet, azt kell megállapítsam. És az ingerküszöb is olyan magas lett, hogy a tárlatvezető felkoncolása és csontjainak közszemlére tétele sem lenne több, mint egyszerű poén, egy jó muri, semmi félelmetesség, vagy a morbiditástól való gyomorfelfordulás. - Egyszer mind hullák leszünk, ám ettől eltekintve értem, hogy mire akartál kilyukadni. Viszont pont a műanyagságuk miatt ezek nem minősülnek hullának. Az én olvasatomban nem. – fejtem ki a véleményemet. Furcsa meglátásai vannak, de érdekesek. Végül inkább a receptek felé indulunk. - S mondd csak, hozzám milyen süteményt tudsz elképzelni? – ez érdekel. Kíváncsisággal töltődik csurig búzavirág kék tekintetem. Lám, mennyivel több a közös bennünk annál, mint ami elsőre kitűnt. Lélektan ez is, az is. A narkó emlegetésére csak mosollyal legyintek és megeresztek egy viccnek is felfogható mondatot. - Mertem remélni! – jár mellé egy kacsintás is. Műkedvelő módra téblábolok a receptek között. - Amíg a fiam kicsi volt, minden reggel palacsintát kellett süssek neki, mert mást nem volt hajlandó megenni. Se rántotta, se tükörtojás, se zabkása. Akkoriban ennyiben ki is merült nálunk a sütés. – rápillantok a receptre, amit Sam figyel épp. Közben folytatom. - A szüleimmel laktunk, s mivel édesanyámat szórakoztatta a sütés én maradtam a főzésnél. Manapság is ritkán sütök, akkor is csak más kedvéért. Nem vagyok igazán édesszájú, s már a fiam is kinőtte a palacsintás korszakát. – de ki ám. Nagy ló. Lassan már eljut abba a korba, hogy az ő felesége fog palacsintát sütni a közös gyermeküknek. Kíváncsi vagyok magamra, mennyire sokkol majd a hír, hogy nagymama leszek. Nem, mintha ez a közeljövőben előfordulhatna, ahogy Aaront ismerem. Őrző, az, ami. És jobban hasonlít az apjára, mint azt hiszi.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
-Nem. – határozottan nem, sőt. Még sosem tudtam senkivel így beszélni ezekről, bár egy kicsit zavar a mezei virágszólam. Egy pillanatra elkomolyodom. Majd elmosolyodom és félrebiccentem a fejem. -Na végre. Más visszavágna, megsértődne, elbújna a sarokban, dühös lenne. Én egyik sem. Benne élek és már provokáltam eleget ahhoz, hogy bár most is burkolt taplógomba voltam, azt nem véletlenül tettem, most nem a balhé keverése volt a célom, igazából nem is tudom mi, talán amit érzek ilyenkor. Nem szeretem az utalásokat, virágos mező effekteket. A rét rét, a selyemhernyó meg a vörös szederepret szereti és én meg agender vagyok. -Ha elég nyitottan kérdezel rá és kerülöd az előbbi cukorvirágos szólamokat, akkor igen. Egy csésze tea és egy jó társaság mindig üdítő. – nem udvarlás, nem is felszedés. Komolyan mondom. Azt viszont nem tudom, miért, csak érzem, hogy meg kell tennem. Nem ölelgetem, az érintések nem az én területem. Magamban viszont a nyakába borulok és magamhoz szorítom egy pillanatra, hálásan. -Már csak az a kérdés, hogy az ott olvasott megnyilvánulások őszinték-e. – töprengve kérdezem, egyáltalán nem cinikusan. Az emberek véleménye sosem érdekelt. De az, hogy hazudnak vagy sem, az igen. Kegyetlenül őszinte vagyok, a hazugságaim hallgatásban merülnek ki. Elfintorodom, válaszként. Elképzelem, ahogy … fújjj… majd elnevetem magam, őszintén. -Az biztos, hogy akkor én be nem jövök ide többet. Jogos meglátás a csontokkal kapcsolatban. És megint középutas választ adott! Szusszantok egy rövidet, de végül is logikus a levezetése. -Azok. – nem félek a haláltól. Akiket szerettem, megváltásnak hiszem a számukra és bár sokat jutnak az eszembe, a hiányuk fáj, és egyben boldog vagyok, mert hiszem azt, hogy nekik már viszont nem fáj. Soha többet. Éppen ezért most is, némi mosoly jelenik meg a szemeimben és megkönnyebbülés. A kérdésre sejtelmes mosollyal fordulok felé. -Ha legközelebb összefutunk, megkóstolhatod. Italban viszont kamillatea, ezt már most elárulhatom. A kacsintásra csak cinkosan felnevetek. Annyira jó megmártózni mások boldog emlékeiben. Kicsit olyan, mintha én is ott lennék. Érzem a palacsinta illatát, ahogy sistereg. Ahogy nézem, sündörög a konyhában, a tea illatát és minden olyan egyszerű dolgot, ami nekem az otthon érzetét jelenti, mások számára magától értetődő és nem volt benne részem gyerekként. -Szereti a családját. – mosolyogva tekintek fel rá, majd előveszem a tabletem és ráhúzom a saját receptemet. Előre el kellett küldeni, de hadd legyek már kicsit nem hagyományőrző. Marlene egyik receptjéből dolgoztam ki még régebben és a sajátomé lett, szabadon tehetek vele, amit szeretek. -És főzni mit szeretsz? Nekem az nem nagyon megy. Jött már ki párszor tűzoltóság, mert odaégett a hús. – nincs mit szégyellnem rajta. Ezért jót derülök rajta, mint ahogy most is szélesen mosolygok ezen. Elsüllyesztem a tabletet, mintha a kezemben sem lett volna, mire odaérne esetleg a kiállítást felügyelő személy. Kamera ide meg oda. -Azt hiszem, megvagyunk a kiállítással. Nagyon köszönöm, és úgy szeretném megköszönni, hogy élveztem a társaságát, hogy meghívom sütire. Ismeri a Marlene’s-t? Ott pont megfelelő lesz. – vigyorgok.
- Kértem én tőled, Sam, hogy kerüld azt, aki vagy? – kérdezek vissza barátságos mosollyal, fürkészőn pillantva a másikra. - Az vagy, aki, ahogyan én is az vagyok, aki. Cukorvirágokkal együtt. A nyitottságom nem fog nőni azzal, ha megtagadom a stílusom. Bármikor nagyon szívesen teázom veled. – zárom le így. Remélem, hogy érti. Nem tudok a kedvéért sem más lenni és nem is akarok. Eddig is azt kapta, ami a lehető legőszintébben fakad belőlem, mint ahogyan ő is azt nyújtotta. Kétlem, hogy így ne akarna eljönni velem, a társaságom nem attól lehet jó számára, hogy mit hisz, milyen vagyok valójában, hanem hogy mit tapasztal. S a cukormáz én vagyok, Aaronnak is mindig mondtam, hogyha nyersséget akar, akkor menjen el egy étterembe és kérjen steaket véresen. Tőlem otthon nem kapja meg a veszekedésre ösztönző stílust, hiába is keresi. - Ezt papír alapján igen nehéz leszűrni. Személyes beszélgetés alkalmával viszont annál könnyebb, hogyha az ember eleget foglalkozik a jelekkel. Érdekes ám a testbeszéd. – fűzöm hozzá révetegen. Ez a tudományág is mindig érdekelt, kacérkodtam azzal, hogy a bűn nyomába eredjek, mint kihallgató. Egy időben volt kereslet a viselkedéselemzőkre, azon belül is azokra, akik egy kihallgatást a foncsortükör másik oldaláról nézve figyelnek, s jelzik, ha a kihallgatott egyértelműen hazudik. Végül nem képeztem át magam. Ha az ember megtalálja az útját, ne térjen le róla, én ebben hiszek. Maximálisan. S az én utam a katonák közt található, a lelkük, a pszichéjük az. És persze másoké is, azoké, akik felkeresnek. A rendelőm ajtaja nyitva áll, katonai bázis ide vagy oda. - Egy szavad nem lehetne pedig arra, hogy untat a múzeum! – nevetek vele, átvéve a hangulatát, s összemosva a sajátommal. Jólesik ez a beszélgetés, nem bánom, hogy eljöttem és azt sem, hogy megszólítottam ott a kép előtt. Szélesre szalad mosolyom, orrot ráncoltató, szusszanós nevetéssé fakul az előbbi őszinte kacaj. Kamillatea. Erről megint van egy történetem, de nem fejtem ki bőven, csak pár szót fűzök hozzá. - Nem is tudod, hogy mennyire találó. Elárulod, hogy miért? – ez jobban érdekel. Az én történetem ráér, ha érdekli, majd megkérdezi. Ahogy mondtam már neki, amit el akar mondani, azt elmondja, amit meg akar tudni, azt megkérdezi. Vagy nem. Elgondolkodom, mielőtt válaszolnék. Ez kényes téma, mindenkinek az életében az. Nem szeretek szusszanás nélkül belemerülni. Most úgy döntök, hogy nem is fogok. Kijelentést tett, nem kérdezett, így csak bólintok egyet, réveteg mosollyal simítom meg lelkemben élő szeretteimet, s tovalibbenek. - Azt mégis hogy lehet elégetni annyira? – szalad fel meglepetten a szemöldököm. Ismét csak elnevetem magam. A tabletre éppen hogy csak odasiklik pillantásom. Ez a modern technikának az a vívmánya, amit kifejezetten ki nem állhatok. Totálisan feleslegesnek érzem az okostelefonok és a hordozható számítógépek világában. Talán konzervatív vagyok, de legyen. Nem szégyellem egyáltalán. - Szeretek, igen, bár csak akkor, hogyha nem egyedül kell elfogyasszam a főztömet. Ahhoz nem vagyok elég ínyenc és elfogódott fanatikus, hogy különösebb élvezetet leljek a magamra való főzésben. Teszem, mert enni muszáj. De különlegesebb ételekkel csak akkor kísérletezem, hogyha társaság is jár mellé. Ha szeretnél, egyszer eljöhetsz vacsorázni hozzám. Tűzoltókat nem ígérhetek, de valami finomságot és beszélgetést azt igen. Nem gondolom, hogy átléptem volna egy határt. Elvagyok egyedül, de ettől még szeretem a társaságot, s ha már teáról volt szó, szerintem erről is lehet. Egy kacsintással teszem még hozzá: - A süteményt viszont te hozod. – nem hoznád. Ez az értelme, de nem úgy fogalmazok. Több okból kifolyólag nem. A magázásra csak újabb, ezúttal megengedő, kissé fürkész mosoly kerül ajkaimra. Mosolygós vagyok, nem tehetek róla. A komolyság nálam nem párosul komorsággal. - Hogyha nehezen áll rá a nyelved a tegező formulára, igazán magázhatsz, nem sértődöm meg rajta. – nehezen áll rá, ezt hallom. De nem illik a képbe tolni ilyesmit, s amúgy sem az a célom, hogy zavarba hozzam azzal, amit mondok. Éppen ellenkezőleg, könnyíteni szeretnék az egészen, hogy kényelmesnek élhesse meg a beszélgetést. - Kedves tőled, elfogadom, köszönöm. – válaszolok udvariasan. Nem hárítom el a meghívást, mert a kedvességet nem szeretem letörni. Értem az okát, szíven üt és melegséggel tölt el. Ez olyan, mint a bók kérdésköre. Elfogadom, mert aki kéreti magát, az bókhajhásznak is tűnhet. S mi sem áll tőlem távolabb. - A titkárnőm rajong a Marlene's süteményeiért. Egyszer-kétszer hoz nekem is belőle, hogyha hosszabb ebédidőt engedélyezek neki és el tud kocsikázni arrafelé. – válaszolok. Közben ha minden igaz, elindultunk már kifelé. Magamra kanyarítom eleddig a karomon nyugtatott kabátomat.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Azt teszem, ami talán meglepő lehet és főként nagyon nem ide illő, de olyan magasról teszek rá, mint ide Himalája. -Ezaaazzzz!! – emelem fel a magasba a kezem, teljes mosollyal. Ha lehetne, akkor kis szívecskék jelennének meg a szemeim helyén. Messze nem a szerelemtől. Hanem végre valaki, aki ugyanúgy gondolja, mint én és még ki is mondja. A mennyekben érzem magam. -Köszönöm, az szuper lenne. – ejtem le gyorsan. Nem azért, hogy ne akadjanak ki rajtunk. -Pedig a beszélgetéseknek is megvan a saját maga mátrixa. A személyes beszélgetés jobb. Csak hát… több ezer évesekre nem kérdez rá az ember, hogy helló, amúgy milyen volt főkötőt hordani? Sok morbid kérdés foglalkoztat, de kit nem? Így aztán elvagyok a magaméval. Nem lepődöm meg a válaszán, hogy beletaláltam. Van érzékem ezekhez. Az viszont meglep, hogy őszintén érdekli. Engem… még sosem kérdeztek meg így… A nevetésem kedves mosollyá alakul át, megértéssé. -Nyugalom, mezei virágok, frissesség, öröm. – csak ezt a négy szót mondom el és úgy gondolom, ezzel mindent elmondtam. Majd felemelem az ujjam, játékosan. – Nem, nem kérek rá reakciót. Csak fogadd el. – mosolygok. Kijelentettem, mert számomra, ahogy elmondta, legyen akármilyen is azóta az életük, megadatott nekik mindaz, ami nekem sosem. Lehetett nekik nagy bajuk, szomorúságuk, de az élmény, hogy reggelente ez fogadja őket és az, hogy együtt vannak, megosztják ezt a pillanatot, nekem sosem volt. Éppen ezért, ahogy beszél róla, nekem tény, és nem kérdés. -Nem nehéz. Ha elfeledkezik róla az ember. – felnevetek. A következőkre elhallgatok. Mélységes zavarba jövök, mert nagyon jólesik, hogy elhív. Nem szabódom, hogy zavarok vagy hasonlók, mert ha igen, úgysem tenné meg. -Nagyon szépen köszönöm a meghívást. – halkan válaszolok. – És naná! – ocsúdok fel a meghatottságból. – A sütemény vállalva! – emelem fel a kezem, jelentkezésként. Töprengve nézek rá. -Próbálkozom a tegezéssel. A magázás… távolság. – sok mindent jelent mindez. Nekem azt, hogy igyekszem legyűrni a saját magam által emelt falakat. Elégedetten mosolygok, majd tágra nyílnak a csodálkozástól a szemeim, rá is tekintek, ahogy a bejáratot közelítjük meg. -Nagyon finomak a Marlene’s sütijei. – a csokikat nem mondom, mert nem vagyok szerény, de most nem akarom önmagam dicsérni. A bejáratnál megállok, a kabátzsebbe teszem a kezeim. Várakozón fordulok felé. -Nem tudom, merre laksz, elvihetlek, de a kocsim kész ócskavas, csodálom, hogy nem lábpedálos. Köszönöm a tárlatvezetést. – nem szeretek hosszan búcsúzkodni. – Hopp. Az elérhetőségem. Nyitom ki a kézitáskám, ha már lánynak öltöztem. Kiveszek belőle egy jegyzetfüzetet, minit, felírom rá a nevem és a mobilt, mailcímem felírom rá, majd átnyújtom neki. -Nincs névjegykártyám, de ezeken elérhető vagyok. – finom, nőies kézírás, a cukrászatból kifolyólag megszerettem a szép kézírást. -További szépeket! – mosolygok rá, majd a kocsim irányába fordulok, hogy elinduljak. Akárhogy dönt Elle, ahogy elindítom a motort, csak egy mondat tud érződni bennem. Ha csak negyedennyi lett volna a szüleimben…
Valóban meglep, de a dolog szórakoztató módján. Elnevetem magam, rákacsintok. Nem ölelem meg, mert a személyes térbe való tolakodás nem kenyerem és előbb mindig felmérem a terepet arra, hogy jól jönne-e ki belőle a másik, ha ilyesmire ragadtatnám magam. Most a zsigereimben érzem, hogy nem kellene meglépjem, mindettől függetlenül nagyon helyesnek találom a reakcióját, gyermekinek és kedvemre való, hogy ezt tudtam kihozni belőle. - Akkor szuper lesz! – eresztem el a feltételes módot, ezzel is kívánva biztosítani arról, hogy nem a levegőbe beszéltem és valóban úgy fogok cselekedni, ahogy mondtam neki. A levegőbe sosem beszélek, minden szavamnak oka van, ha bántok vele – nagy ritkán szándékosan – akkor is. Cukorvirágok.. még mindig viccesen hangzik a szó, de azt hiszem korrektül jellemzett ezzel, s jellemeztem magam azzal, hogy magamra is vettem, belebújva, mint egy kényelmes kiskabátba a múzeum közepén. - Meglepő lenne és mulatságos, hogy ezt meg tudnánk tenni. Élmény lenne látni a reakciójukat egy szakasztott ugyanilyen kérdésre válaszul. – célzok itt arra, hogy régen másképpen beszéltek egymással az emberek, s nem is vagyok abban biztos, hogy értenék a könnyed „irodalmi” nyelvét a mai kornak. Megannyi film szól erről, számomra mind szórakoztató. Kikapcsolnak a poénfaktoros időutazófilmek. Elég komolyság van az életben, ha a szabadidőmben nézek valamit, az legtöbbször vígjáték, s csak nagyon ritkán súlyosabb darab. - engem mondjuk a skótszoknya kialakulásának apropója is érdekelne, ha már. Szívesen rákérdeznék az ötletgazdánál, hogy ezt mégis miképpen emelte be séróba, ahogy manapság mondani szokás. – eresztek útnak egy olyan szót, amit Aarontól tanultam és mely rémesen hangzik, de a helyzet humormorzsái szinte üvöltöttek azért, hogy kimondjam. Kedvtelve hallgatom a jellemzést és kuncogásra sarkall az ujjemelés, meg ami azután következik. - Elfogadom és köszönöm! – mosolygok rá. Nem haragszom azért, mert kvázi leintett ezzel. Hadd intsen, igaza van! Ez így volt jó. Elraktározom magamban a szavait, feltöltenek kellemes érzéssel. Értékes társaságra leltem a rusnya képek között, ez tagadhatatlan. - Az égett szag pedig már késő jelzés, addigra jön a füst is, gondolom. – teszem hozzá a végét, mert nem, nem tudom. A legrosszabb napjaimon sem felejtettem el ételt, amit sülni vagy főni tettem fel. Bár halványan rémlik gyerekkoromból, hogy volt egy balul elsült hálaadásunk. Apának sosem engedett pulykát sütni anyám. A szenes nem fejezi ki elég leírón és érzékletesen azt a produktumot. - Csak ahogy kényelmes, Sam. – zárom le ennyivel. Ha tegez akkor tegez, ha magáz, akkor magáz. Az a fontos, hogy jól érezze magát benne, ezért mondom neki azt, amit. Engedelmes vagyok de nem megjátszottan udvarias, ahogy eddig sem voltam az. - Aláírom, azok! Legutóbb valami csokoládésat ettünk, meglepve tapasztaltam, hogy nem éreztem se túl édesnek, se keserűnek. Krémes volt és pont megfelelő, pedig a csokis sütikkel nagyon mellé tudnak lőni, ezért is vigyázok velük. – nem szeretem, hogyha egy krém túl édes és csurig telít. De amit a titkárnőm hozott az valóban mennyei volt még számomra is, pedig tényleg nem vagyok egy nagy ínyenc az ilyesmiben. Átveszem a cetlit, pénztárcámba süllyesztem, majd úgy döntök, hogy én se a névjegyes úton haladok tovább. Nem, mintha szégyellném a szakmámat, de a névjegy az túl hivatalos. Mivel mindig van nálam jegyzettömb – olyan, ami nem spirálos, tehát nem lesz saláta, ha kitépek belőle. Azt nem szeretem, valahogy nem az én világom. Más osztogathatja, nem zavar, de én másféle papírt szeretek kiadni a kezeim közül. - így könnyedén fel tudom írni a telefonszámomat és a mailcímet is. Sőt, mivel vacsorát beszéltünk meg, a lakcímem is a papírra kerül. Átadom Samnek egy mosollyal kísérten. - Holnap felhívlak, hogy megbeszéljük azt a vacsorát. – nem, nem majd. Szeretem a konkrétumokat, ebből érezheti a másik, hogy a dolgot igenis komolyan gondolom. - Nincsenek ellenemre a bonyodalmas autók, de azt hiszem, hogy még séálnék egyet. Szép az idő, kihasználom, amíg lehet. Ha jön a tél, úgyis ráfagyok az útra, akármerre megyek. – eresztek meg egy kis fintort. Fairbanks és a telei. Nem fogom megszokni sosem. - Köszönöm, hogy megtiszteltél a társaságoddal, feldobtad a napom. Vigyázz magadra! – köszönök el tőle, majd ha megengedi, akkor itt érzem idejét egy ölelésnek. Futó, búcsúzó, röpke. De csak ha ellenére nincs. A tekintetéből úgyis kiolvasom. Elköszönök tőle, s a holnapi hívás ígéretével indulok gyalog hazafelé. Valóban kellemes az idő, s a múzeumlátogatáshoz is jó emlékek társulnak. Szép nap volt, ez is.
Szélfútta sérómat megigazítva lépek az épületbe, a kis csomaggal a kezemben. A bőrkabátot a vállamra kanyarítom, alatta a szokásos fekete hosszú ujjú póló, fekete terepnadrág és bakancs összeállítás. Megszoktam ezt a viseletet és nem azzal tökölöm el a reggeleimet, mint a legtöbb ficsúr. A bokorszállítók között megszokott, hogy egy-egy csomagot személyesen bíznak a pilótára, mint szemük fényére. Vittem már csokit, gyerekcipőt, ágytakarót és nem akarom tudni még mit. Ez a csomag azonban különösen kényes dolog és kihasználja a kedves kurátor, hogy már a városba is hajlandó, de legfőképpen képes vagyok betenni a lábam. Elsőnek úgy véltem, egy nagyon fontos, múzeumi tárgyról van szó, egy múzeumi dolgozó küldte az egyik elbújt tanyai részről, amikor viszont átadtam a csomagot és megtudta, ki küldi, az az érzés ült ki az arcára, mint aki éppen anyja sütijét eszi, vagyis, magáncucc. Felőlem, a küldetést teljesítettem. És ha már itt vagyok, akkor szétnézek. A múzeumok sok okból nem az eseteim. Elsőként ott a borzalmas szag, ami a preparátumokból oszlik, másrészt minden döglött, üres és nem létező. A fényképeket továbbra is az ellenségeimnek tartom, és bár magam is kattintgatok néha, nem vágyom arra, hogy viszontlássam magam fotókon. Az ördög nem alszik, biztos hallhatta a kívánságomat, mert a nagy folyosón haladva egy képen akad meg a szemem, ahogy elhaladok mellette, visszalépek. Ez az én gépem és a másodpilóta egyértelműen a kamerába vigyorog. Én meg fenn vagyok az ülésben. És rohadt mázli, hogy magamon hagytam a pilótasapkát, meg a szemüveget. Elég bénán nézek ki rajta, de legalább nem vagyok olyan könnyen felismerhető. A dátum stimmel, a helyszín stimmel. Ösztönösen a fejemhez nyúlok, ellenőrzöm, hogy ugye most nem centis hajjal vagyok? Iszonyú ciki, el kell onnan tüntetni, csak tudnám, hogyan. A rossz az lesz, ha ebből van másolat és pár nap múlva kikerül ugyanez a kép.
- Igen, értettem, ne aggódjon, olyan képeket fog kapni, amilyeneket megálmodott. Megengedtem magamnak egy kacsintást, majd mivel a tisztelt kurátornak dolga akadt, hát én is mentem az enyémre. A szokásos elegáns vonal helyett most lényegesen kényelmesebb darabokba bújtam, elvégre úgymond terepmunkán vagyok, és szoknyában, harisnyában nem szeretek a földön fetrengeni, azok nem túl hálásak ilyen téren. Egyedül a magasabb sarkakról voltam képtelen lemondani, de az a magasságom, pardon, alacsonyságom okán esetemben kötelező darab volt, ám még ezeknek is egy egészen tűrhető, könnyed verziójáról volt szó. Már órák óta az épületben bóklászom, kívül is voltam már, onnan is lőttem igen nagy mennyiségben képeket, kellett némi friss levegő a benti után, mert megfájdult tőle kissé a fejem. Gondolom a sok cucc, amivel kikészítik, védik, vagy tudja a búbánat, mit csinálnak a múzeumi tárgyakkal. Roppant mód érdektelen számomra a téma, de mivel jól fizetnek, hogy a honlapjukhoz új képeket csináljak, gond nélkül megteszem, sőt, ezer örömmel. Éppen a főfolyosó padlóján fekszem hanyatt, hogy megfelelő szögem legyen a tetőablakokra, mert bizony eszméletlenül tetszik ez a megoldás, és a kérésemre frissen tisztított mind, gondolom senki sem akar olyan képeket bámulni, amit megáldott pár madár. Nem mintha nem tudnám leszedni utómunkával, de akiben ez felmerül, annak gőze sincs arról, hogy nyilvánvalóan az üveg a maga természetességében a legszebb, és kár belenyúlni a fény játékába rajta. Hallok éppenséggel lépteket, de kifejezetten nem mozgat, tekintettel arra, hogy dolgozom, és aligha érdekel ilyenkor a külvilág. Ráadásul, most nem is emberekkel van dolgom, szóval pláne kivonhatom magam a forgalomból az emberekkel való kommunikáció tekintetében. A munkám során a pajzsomat is fel szoktam húzni, hogy ne zavarjon meg senki, így pláne esélytelen, hogy a radarom vevő legyen az ismerős energiákra. Futólag ugyan odapillantok, de túlságosan oldalvást áll a pasas, nem látok rá az arcára, úgyhogy hamarjában visszatérek a lencse mögé, annyit fogok fel róla csupán, hogy egy kép előtt megálltak a léptei, ami általában az érdeklődés legkézenfekvőbb jele. A kérdés ilyenkor csak az, hogy mi okból történt a megtorpanás, de erre megint csak túl sok lehetőség merülhetne fel, és most tényleg nem érek rá mások tetteinek miértjén filozofálni. Elég nekem a saját kis zavaros világom.
Le kéne nyúlni ezt a képet, még akkor is, ha csak én érzem úgy, hogy felismerhető vagyok rajta. Sosem rajongtam teljesen a fotózásért, mostanában a kamerák tudnak kiidegelni. Mivel nem vagyok hajlandó feldobni a pacskert előbb, mint tervezem, ezért minden reggel beveszem a letojom gurigákat és nyugisan vagyok egész nap. Kivéve, amikor éppen önmagamat nézem egy fotón és az van vagy 70 éves és semmit sem változtam azóta. Meghallom a blende kattanását, előtte a szemem sarkából már láttam, hogy valami nem teljesen kerek, a hangra viszont odafigyelek és a fejem is arra fordítom. Ismerős, nagyon ismerős a látvány. Odalépek és megtréfálni tervezem, az objektív elé állok. Egy valamit elfelejtek, az pedig a vaku. – Baszki Josh, megint hülye vagy! – kapom a két szemem elé a kezem, még be is csukom a szemem. – Ez.. – hátrébb is lépek, még kezem a szememen van. – nem volt jó ötlet. Leveszem a kezem a szememről, még nem igazán látok semmit, csak pislogok. Azon nem aggódom, hogy károsodott a szemem, viszont minden fehér és vakító fehér. – Emma, ugye? – látás alapján ítéltem úgy, hogy Emma az, ha nem találtam el, majd improvizálok. – Fotózol? Itt? – kattognak a kerekek. Ha jól láttam a feliratot, itt nem lehet fotózni, tehát, ha ilyen nyugodtan, fekve kattintgat, akkor csakis megbízásból teszi vagy munkaköri tevékenységként. – Á, tehát fotós vagy. Vagy nem? Muzeológus? – megdörzsölöm a szemem, a fehér folt már feketévé változott, idővel csökkenni fog a nagysága is, ami nem ártana, felettébb bosszantó.
Kezdőlap
//
