- Tudom, de talán ideje lenne több mesét is nézted. – hangom játékosan csendült, hiszen az unokaöcsémnek köszönhetően elég sok mesét nézek, de egyébként is szerettem. Nem mintha csak azon élnék, de attól még olykor jó elveszni a mesék világában. - Mindenki ezt hiszi rólam, de azért van egy pont, ami már nekem is hideg. Főleg ilyen szélviharban is, ami kezd kialakulni. – mert nem csak a hó szakadt egyre inkább, hanem mellé még a szél is kezdett egyre jobban életre kelni. A sálamat kicsit megigazítottam és igyekeztem azon lenni, hogy ne sok látszódjon ki az arcomból, mert vélhetően az úgyis kicsit pirospozsgás lesz a hidegnek köszönhetően. – Majd igyekszem ügyes, ravasz lenni, vagy ezzel most arra akartál célozni, hogy nem is holnapig, hanem netán még tovább maradunk csak mi ketten a világtól elzárva? – kérdeztem meg, hiszen utóbbi lehetőség ellen se lett volna sok kifogásom, maximum vélhetően másoknak lesz, a felnőtteknek, mert ők aggódni fognak értünk. Remélem a bátyám legalább nem fog megőszülni, mert ismer annyira, hogy menedéket keresnék úgyis inkább ilyen időjárásban. - Egy próbát azért megért. – kuncogtam el magam, az újabb szavaira pedig csak bólintottam egy aprót, hogy rendben van. Nem mintha annyira elhinnék minden pletykát, ahogyan igazán azt se értem, hogy miként is jutott eszembe ilyet mondani. Jobb inkább nem is feszegetni, mielőtt még a hidegre se tudnám fogni arcom pirosságát zavaromban. Hamarosan pedig megtapasztaljuk azt is, hogy milyen a frissen esett hóban gurulni, mint egy darab kő, míg végül földet nem érünk ismét. Egy-két porcikám hasogatott, de semmi komolyabb baja nem lett szerencsére egyikünknek se. - Francba, most lebuktam! – halk nevetést hallatva, hogy utána kézenfogva rohanjunk a ház felé, ami remélhetőleg üresen fog állni, mert senki más nem téved erre felé. Sose hittem volna, hogy a múltkorinál gyorsabban is képesek vagyunk netán vetkőzni, de a hideg hó, ami ruháink alatt csúszott egyre lejjebb azt hiszem eléggé ösztönző volt. Miután pedig a lángok egyre inkább magasabbra kaptak, a falakon játékuk egyre inkább kezdett megjelenni, ahogyan ismét kialudtak a lámpák. Vélhetően a vihar nem éppen tesz jót az elektromosságnak, így marad a kandalló fénye, meg biztosan akad itt még majd valamilyen gyertya, amit megtudunk nyújtani, hogy még többet lássunk. Hirtelen nem tudom, hogy mi történt. Vajon rosszat kérdeztem? Netán tettem megint, és vélhetően a tanácstalanságom még így is remekül látszódik, amikor közelebb jön hozzám. Közelebb húz magához, mire még inkább megszeppenek. Csókot viszonzom, amikor pedig megérzem az érintését, akkor egy jól eső borzongás fut végig a testemen, de mozdulni még szinte mindig alig bírok. Szavaira elmosolyodom, amikor pedig ajkai újra enyémre lelnek, akkor már legalább a kezemet képes vagyok mozdítani, hogy közelebb húzzam magamhoz, a tarkója vonalán simítsak végig, mielőtt hajába túrnék. A szívem pedig majd kiugrott a helyéről, hiszen egyszerre volt bennem egy kisebb félsz, ugyanakkor kíváncsiság és vágy arra, hogy vele tapasztalhatom meg ezt az egészet, amiről azt mondják, hogy mámorító tud lenni, ha megleled hozzá az igazi párt. Szerencsére pedig a kezdeti kisebb lefagyásomat követően szép lassan nekem is sikerült meglelnem a bátorságomat, és bármekkora is volt bennem a félsz, akkor se akartam elrohanni se tőle, se a helyről, se a kialakult helyzetből.
- Csak azt ne mondd, hogy Disney-maratont szeretnél tartani és így próbálsz meg rávenni - pillantok rá, hangomban pedig ugyanolyan játékos él csendül, ami kommunikációnk sajátja, ha szívni szeretnénk a másik vérét kicsit. - Jól van, megnyugodtan, hogy nem vagy ufó - pimaszkodtam tovább, amikor közölte, hogy ő sem bírja a végtelenségig tűrni a hideget. Így is jobban bírja nálam, voltunk már úgy kirándulni, hogy én majd szétfagytam, de ő tök vígan elvolt mellettem, jó tudni, hogy azért ő sem bírja örökké a hideget. - Szerintem nem tőlünk függ maradásunk hossza, hanem attól, mennyire lesz járható a terep, ha elül a vihar - és abból ítélve, hogy mekkora nagy a hó már most és még mindig esik, nem tudom, holnapra csillapodik-e annyit a helyzet, hogy egyáltalán el tudjunk menni. - De az ellen sem lenne túl sok kifogásom - szelídül a hangom, hiszen egészen kellemes lenne pár napot itt kint tölteni, teljes nyugiban, kettesben. Nate valószínűleg megőrülne, hova tűnt a húga és habár értem valószínűleg nem aggódnának ennyire, azért az eltűnésem csak feltűnne Őrző berkekben. Sokat gondolkodni ezen amúgy sincsen időm, mert borulunk, hogy a domboldal tövében földet érve máris kapja tőlem a következő szemtelenkedésemet. Vele együtt nevetek, mindig is tudtam, hogy milyen kis rafkós! Rákontrázni erre már úgysem akarnék, inkább kzéen fogom és megindulunk a ház felé, hogy odabent, amíg ő a tüzet rakja meg, én nekilássak a vetkőzésnek. Mivel újfent elmegy az áram, inkább leoltom a lámpát, ne villogjon itt nekünk a hátralévő időben, a fellobbanó lángok amúgy is pont elegendő fényt adnak, hogy belássuk a helyiséget. Mondjuk nem a szobát akarom nézegetni és ennek egyértelmű jele az is, hogy közelebb lépek Hannah-hoz. Szívem ugyanolyan hevesen dörömböl odabent, vérem a fülemben dobol és jóleső bizsergés szalad végig gerincem mentén, ahogyan megérzem ujjait a tarkómon, majd a tincseim között. Furcsa, ismeretlen érzés kerít hatalmába, de határozottan a kellemes fajtából való, ahogyan újra csókért hajolok közelebb, ahogyan másik kezem is a pólója alá csusszan, ahogyan ujjaim egyre feljebb és feljebb szánkáznak meleg, selymes bőrén. Ősi ösztön hajt előre, hogy olyan élménnyel ajándékozzuk meg egymást, amiben még egyikünknek sem volt része és amit a másikkal élhetünk át elsőként. Édes a csókja, finom a bőre és valami leírhatatlan az érzés, mit tőle kapok, mit neki adok, hogy utána pihegve vonjam magamhoz közelebb, magunkra rántva a kanapéról egy pokrócot. Valamifél szőrmebunda, min a kandalló előtt terülünk el és habár a pokróc sem a legfinomabb anyagból készült, nem tudok most ilyesmire gondolni. Csak a karjaim között fekvő lány arcát nézem, ahogyan játszik rajta a kandalló fénye és így, a tűz ropogásával karöltve olyan az élmény, hogy egy pillanatig elgondolkodom azon, vajon igaz-e, vajon tényleg velem történik-e mindez. Pár hónapja álmomban sem mertem volna olyasmire gondolni, hogy érezhetek még ilyet, hogy lehet boldog, hogy képes leszek valaminek ennyire örülni, valamit ennyire élvezni és lám, mégis itt vagyunk. - Nem tudom, te hogy vagy vele, ráadásul gyűlölöm megtörni a pillanatot, de.. - szavaim kísérőjeként, tökéletes időzítéssel a gyomrom is megkorran. - Éhes vagyok - le sem tagadhatnám, hogy pasiból vagyok és tényleg tök kellemetlen egy ilyennel elrontani a meghitt pillanatot, de legalább a tudat vigasztal; egyhamar úgysem szabadulunk innen, lesz még alkalmunk ilyen meghitt pillanat(ok)ra.
- Annyira ellenedre lenne? Szerintem rengeteg mostani meséjük van, ami remek. – angyalian rebegtetem a pilláimat, de vélhetően sok úgyse látszik belőle, de azért egy próbát megért. Maximuman férfiasan tűrné, de egy estét mindenki kibír, vagy napot mesékkel. Cserébe megnézek vele egy filmet, amit szeretne. Csak sietve nyújtom ki a nyelvemet, amikor megállapítja, hogy nem is vagyok ufó, de azért azt se akarom, hogy lefagyjon a nyelvem, így sietve hagyom abba ezt a fajta hülyéskedést is. - Nekem se. – vallom be, de aztán az események teljesen felpörögnek. Egymást követik a dolgok, míg végül a menedékházba kicsit elázva és megfagyva el nem érünk. Az áram persze megadja magát, de szerencsére a tűz elég fényt ad ahhoz, hogy ne akarjunk lépten nyomon majd mindenbe belerúgni, vagy éppen nekimenni. Utána pedig mintha egy pillanatra megállna az idő, ahogyan közelebb jön és egyszerre érzem úgy, hogy megállt még mindig az idő, miközben azt is, mintha gyorsvonat sebességével száguldozna, de az vélhetően csak a szívem, ahogyan egyre inkább lekerülnek rólunk a ruhák, hogy utána felfedezzük egymást úgy, mint még korábban sose. Zavarban voltam-e? Még szép, nem is kérdés, de a tettei és valami ősi erő képes volt ezen is átlendíteni és hagytam, hogy ez a sodrás is magával rántson, míg végül olyat nem kaptam tőle, mint még előtte sose. Mámorító érzés volt, sose éreztem még ilyet korábban, ugyanakkor kicsit fura érzés is volt. Megannyi érzés kavargott bennem, de csak még szorosabban bújtam utána hozzá, miközben ott kuporodtunk össze a kandalló előtt valami szőrmén. Ő betakart minket, én pedig csak élveztem testének közelségét, oltalmazó karjainak az ölelését, miközben a fejemet a mellkasára hajtottam. Apró köröket rajzoltam a mellkasára, miközben szívének ritmusát hallgattam és egy pillanatra talán el is bóbiskoltam, amikor is megszólalt. Kíváncsian emelkedtem meg kicsit, hogy le pillanthassak rá. A hajam úgyis mellkasomra omlott, eltakarva a kilátást előle. - Azt hiszem ezt még a hasad is megerősítette.- közelebb hajolva megcsókolom őt, majd a pólóját megtalálva sietve bújok bele. – Nem hétfogásos vacsora, de … - kezdek bele, majd a táskámat közelebb viszem hozzá, ha nem kelt fel és leülök vissza mellé. – Van szendvics, zöldség mellé és még forró teából is szerintem maradt. Aztán pedig van pillecukor. Szerintem azt megtudjuk sütni a kandallóban, vagy te hoztál mást? – pillantok rá kérdőn és kicsit magamra húzom a plédet is, mert egy szál pólóban kicsit hideg van még itt bent. Főleg, hogy most bújtam ki mellőle.
- Nem, igazság szerint egyáltalán nem lenne ellenemre. Régen nagyon sok ilyen mesét néztünk, igazi családi kis program volt - mosolyodom el a kellemes emlék hatására. Sosem igazán beszéltünk még a családunkról, azt persze tudom, hogy ő elveszítette a szüleit és ő is tudja, hogy az édesapám meghalt és távol élek anyukámtól, de ennél mélyebben sosem került szóba. Mondjuk lehet nem pont ez lenne a legjobb alkalom erre, itt, a hóvihar kellős közepén ácsorogva, de ha elérjük a faházat, akkor este talán érdemes lenne erről is ejtenünk néhány szót. Én szívesen mesélnék neki és szívesen venném, ha ő is beavatna a múltja egy igen fájó szeletébe.
- A hasam mindig elárul - nevettem fel jókedvűen, viszonozva a röpke csókot. Ülő helyzetbe tornáztam magam és néztem, ahogyan felvette a pólómat. - Megszáradt már? - nem volt annyira vizes, inkább csak a hátánál, ahol befolyt a hólé, de nem szeretném, ha emiatt fázna meg. - Hú, mondd, hogy olyan szendvicset csináltál, amit annyira szeretek! Azt a finom sonkás szendvicset, mozzarellával és egy csipet házi pestóval - csillannak fel a szemeim és a gyomrom is hangosan adja Hannah tudtára, hogy mennyire rajong azért a szendvicsért. - A pillecukor milyen jó ötlet! Nekem eszembe sem jutott - azt hiszem nem fogunk éhen halni. - Nálam van kettő mogyorókrémes-lekváros szendvics, egy kevés gyümölcs és meleg teám nekem is akad még - nyújtózkodom és húzom közelebb a ledobott táskámat. Szerencsére pokróc is akad még a kanapén, úgyhogy elmarom őket, hogy magunkra terítsem. - Várj, hallottad? - emelem fel a kezem, hogy csendet kérjek és fülelek. - Mintha hallottam volna valamit.. - hegyezem a fülem és újfent meghallom. Széles vigyorral pillantok Hannah felé; ez bizony macskanyávogás. Gyorsan bújok ki a pokrócok alól, felkapom az alsónadrágomat, hogy néhány pillanattal később egy picike, fekete szőrcsomóval a tenyereim között térjek vissza. - Idenézz - ülök le vissza mellé a szőnyegre, miközben a fekete pamacs újabb vékonyka nyávogást hallat, nagy, zöld szemeivel meredve Hannah-ra.
- Igen, már megszáradt, még ha rendetlenül is került a földre. – kuncogtam el magam, hiszen nem éppen azzal foglaltuk le magunkat, hogy mennyire szépen terítsük ki a ruháinkat, hogy minél hamarabb megszáradjanak. Azért kicsit igyekeztem minél gyorsabban visszajutni a pokróc alá, hiszen a lábam picit fázott, mert azért a pólója olyan sokat nem takart belőlem. Csak pont azt, amit kellett. Mosolyogva hallgatom, miközben a szemei felcsillannak, hogy milyen szendvicsre is vágyik. Aztán még a pocakja is megkordul, mire még szélesebb lesz a mosolyom és elkuncogom magam. – Miként is feledhetném el, ha általában nálad kötnek ki az olyan szendvicseim? – teszem fel játékosan a kérdést, majd előhalászom a szendvicset, hogy felé nyújtsam. – Jó étvágyat kicsim. – mondom mosolyogva. Amikor pedig a többi dologra reagál, akkor nem tudom megállni, hogy ne csapjak le rá. – Ezért vagyok én az ész. – nyújtom ki rá a nyelvemet, mert neki nem jutott eszébe. Könnyedén láthatja rajtam, hogy csak bolondozom vele, és reméltem, hogy éhesen se veszített a humorából. – Akkor én azt kérném. – utalok itt a szendvicseire, hiszen imádtam ezt a fura párosítást. Igazából először tök bizarrnak találtam, de aztán megkóstoltatta velem, én pedig az enyémet vele, míg végül legtöbb esetben olykor szendvicset cserélünk, mert ez csak úgy finom, ahogyan a másik csinálja. - Én nem hallok semmit se. – mondom neki suttogva, ha már annyira csendet kért. Figyelem, hogy hova is megy, miközben majszolom a szendvicset, amit ő hozott. Amikor viszont meglátom a kispamacsot a kezei között, akkor felcsillannak a szemeim. A szendvics könnyedén landol az ölembe, hogy megsimogassam. Annyira pici. - Ugye megtartjuk? – pillantok hatalmas szemekkel Jasonre, miközben meg a macska rám néz hasonlóan. – Szabad? – kérdezem meg, és ha engedi, akkor átveszem tőle és magamhoz ölelem óvatosan. – Esetleg most nem hoztál nekem dobozos tejet? – kérdezem meg óvatosan, hiszen tudja, hogy néha imádom azt inni a szendvicsei mellé. Azt a picit, amihez szívószál is van. Ha volt neki, akkor legalább lenne mit adni a cirmosnak. Hátha szerencsénk van. – De nálad fog lakni, legalább még eggyel több indok, amiért betoppanhatok hozzád. Az első közös házikedvencünk lehetne. – lelkesedek be talán túlzottan is. Nagyon előre rohantam volna? Hiszen nem rég még csak mesemaratonról beszéltünk, meg családról, hogy náluk az volt a program, erre most meg már egy macska a téma.
- Istennő vagy! - veszem el tőle a szendvicset, hogy először csak beleszagoljak, még a szemem is lehunyom a kedvéért. - Köszönöm! Neked is! - a csereüzlet megköttetett, úgyhogy jóízűen harapok egyet a szendvicsből, arcomra pedig egyértelműen ül ki a jele annak, mennyire is ízlik a vacsora. - Vagy inkább a folyton nassoló, akinek állandóan az édességen jár az esze - csapom le a feldobott labdát, ha már ilyen szépen idepasszolta. Pimasz ívet vesz a mosolyom, ahogyan rásandítok és kész szerencse, hogy mögöttem van a párna, amin feküdtünk, mert tuti hozzám vágná. Két falatot talán, ha sikerül elpusztítanom a szendvicsből, amikor meghallom a macskanyávogást. Furcsa, de hirtelenjében sokkal fontosabbá válik a cica, mint a finom szendvicsem, ezért is teszem le azt, kapom fel a nadrágomat és indulok a kis szőrmók keresésére. Vigyorogva térek vissza a fekete pamaccsal és nem csalódom, sejtettem, hogy ilyen reakciót kapok majd a részéről. - Szerintem nincs semmi akadálya, hogy megtartsuk. Ki tudja, hogy került ide, de amilyen picike, kétlem, hogy sokáig húzná - biggyed lefelé szám egyik sarka, ahogyan végigsimítok a cica csöppnyi hátán. Az anyja biztos itt hagyta, már nem olyan kicsi, hiszen szőrös és a szeme is nyitva, de aligha lehet több néhány hetesnél. Átadom neki a macskát, amikor kéri, a kérdését hallva pedig a homlokom ráncolva húzom közelebb a táskámat. - Nem vagyok biztos benne, de lehet... - kezdek el kotorászni a táskámban, hogy aztán úgy húzzam elő a dobozos itókát, mintha valami kincset leltem volna a tatyóban. - Főnyeremény! - a termoszom tetejét lecsavarva abban spriccelek ki egy kicsit a dobozból, hogy mégiscsak könnyebb legyen neki lefetyelni, hogy aztán feléjük nyújtsam. - Huhh - szusszanok egyet, amikor felvázolja, hogy a macska nálam fog majd lakni és ő lesz az első közös házi kedvencünk, hiszen az előbb még tényleg csak a mesefilmeknél jártunk. - Ha megígéred, hogy nem valami giccses nevet adunk neki, akkor oké - mosolyodom el végül, hiszen.. miért ne?
- Én megtehetem, vagy netán találtál valahol rajtam felesleget? – pimaszságot pedig én viszonzom, de aztán sietve fordítom el a fejemet és inkább a szendvicset eszem, mielőtt még én hamarabb vörösödnék el a visszakérdezésemtől, mint ő tenné. Ártatlan kirándulásnak indult, ami érdekes és annál inkább kellemes fordulatot. Nem mondom azt, hogy ettől máris bátrabb lettem olyan téren, de mégis boldog voltam, hogy részben ennyire kis romantikus helyen történt meg. Hiszen kívül hó van, bent pedig kandalló ad fényt nekünk és melegséget. Hamarosan viszont egy váratlan vendégünk azért csak akad, és szemmel láthatóan Jason jelenleg jobban is hallja a dolgokat, mint én teszem. Lehet nem kellene annyit ábrándoznom, és akkor én is jobban tudnék figyelni arra, ami körülöttem történik. - Hééé, ne légy ilyen borúlátó. Kapni fog sok gondoskodást, szeretet és túl fogja élni. Eddig se adta fel. – mondom kicsit morcosan, hiszen elég csak megnézni a farmunkat, hogy mennyi fajta kutya, meg állat van ott. Még szép, hogy inkább hinni akarok abban, hogy épségben hazajuttatjuk őt is. Maximum elviszem a menhelyre is, hogy ott megvizsgálják, aztán ha kell valami gyógyszer neki, akkor majd szerzek. Óvatosan tartom a kezemben a cicát, próbálom megnyugtatni őt. Motyogok hozzá, ahogyan tenni szoktam a legtöbb állattal is, amikor még rémültek. Kicsit mintha kezdene megnyugodni. Hamarosan pedig a tej is előkerül. Mosolyogva pillantok a páromra, majd kicsit közelebb tartom hozzá a cicát, hogy tudjon lefetyelni, de szinte meg se mozdul. Hmm. Habozok, de végül óvatosan belenyúlok a tejbe, majd a cicaszájához tartom az ujjamat, amiről idővel lenyalja a tejet, megismétlem még párszor, majd újra megpróbálkozom közelebb tenni a termosz tetejéhez, ahonnan végül egyedül is elkezd inni. Látom és hallom is, hogy miként szusszan egyet, én pedig hirtelen úgy érzem, hogy túlzottan előre szaladtam. Csendesen hallgatom, amit mond. – Rendben van, de igazából lehet csak a tiéd is. Sajnálom, azt hiszem túlzottan elragadtattam magam és belelkesedtem. Én nem akartam semmi rosszat se mondani, de nem hiszem, hogy Nate kiugrana a bőréből, ha még egy állatot hazavinnék és szerintem neked is jót tenne, mert legalább nem lennél egyedül otthon. – közben pedig újra nyávogni kezd. Lassan picit visszadőlök, majd a mellkasomra rakom, ahol kb. a szívem lehet. Úgy tartják, hogy az képes megnyugtatni a babákat is, anno volt egy félős kutya is. Vele is hasonlóan barátkoztam össze, mintha éreznék, hogy jó helyen vannak. Gyengéden simítottam végig, mire szép lassan a remegése is abbamaradt, ahogyan a nyávogása is. Azt nem láttam, hogy netán be is aludt-e, vagy csak figyeli a környezetét, de az nem volt kétséges, hogy rövid időre azt hiszem nálam a vacsi kilőve.
- Ez most úgy hangzott, mintha én nem tehetném meg - vágok vissza pimaszul felfelé kunkorodó szájszéllel. - Egyébként meg semmi baj nincsen azzal, hogy állandóan az édességen jár az eszed. Szerintem megteheted - lágyulnak el a vonásaim a burkolt bókkal egy időben. Szerintem nagyon is csinos és sehol sincsen felesleg rajta, de amúgy sem az a típusú fiú vagyok, akit egy lányban csak a külseje érdekel. Szívesen elnézegetném még így falatozgatás közben, ha nem keltené fel a figyelmem valami furcsa nesz. Biztosan megérezte a szendvicseink illatát, vagy a meleg vonzotta közelebb, mindenesetre most már egészen biztosan jó kezekben lesz. - Jajj, nem úgy értettem! Ha itt hagynánk, akkor nem húzná sokáig - éppen ezért vagyok én is azon az állásponton, hogy mindenképpen magunkkal kell majd vigyük. Csak figyelem Hannah-t, ahogyan elkezdi nyugtatgatni a cicát és észre sem veszem, milyen bárgyú mosollyal ülök ott és bámulom őket. Jobban mondva a szőke szépséget, ahogyan olyan természetesen bánik a cicával, ahogyan ráveszi, hogy igyon a tejből. Mondjuk nem lepődöm meg rajta, hogy ennyire ért az állatokhoz, hiszen nekik is van egy csomó, de ez a látvány szinte teljesen megbabonáz, csak akkor térek észhez, amikor meghallom a kijelentését. Aprót szusszanok, mert hirtelen ér a dolog, nem pedig azért, mert ellenemre volna. - Nem, Hannah, ne értsd félre, én nagyon is örülnék neki, csak.. nem tudom. Nem kifogásokat keresek, egyszerűen annyira új ez az egész, én pedig nem tudom, miként kezeljem. Az utóbbi néhány évben a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy jobban teszem, ha nem engedek senkit sem közel magamhoz, mert nem akarok senkinek sem fájdalmat okozni, vagy elveszíteni őket, aztán egyszercsak betoppantál az életembe és.. - aprót szusszanok - ..nem akarok többé egyedül lenni. Nem akarom többé távol tartani az embereket, nem akarom többé ellökni azokat, akiket szeretek, csak egyszerűen nem tudom, hogyan csináljam, hogyan kezeljem mindezt - bukik ki belőlem hirtelenjében az egész. Olyan könnyű lenne elmondani most neki mindent, beavatni abba, mit éltem át apa kapcsán, de tudom jól, hogy nem lenne helyes, hogy nem szabad, éppen ezért muszáj vagyok csomót kötni a nyelvemre. Inkább csak ledőlök mellé, könyökömre támaszkodva tartva meg a fejemet. - Amúgy is elkelne a segítséged, én nem bánok ilyen profin az állatokkal - mosolyodom el végül, biztosítva őt afelől, hogy szeretném, ha ez a kis szőrgombóc a mi közös macskánk lenne.
Kezdőlap
