- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért?
Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.

***

Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi.
Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel.
Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni.
Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass.
Három.
A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin.
Kettő.
Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés.
Egy.
Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.

***

Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot.
Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.

A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény.
- Lépjetek előre!
Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt.
Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát.
Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.

Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is.
Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.

Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok.
A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.

Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van.
Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba.
Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.

Talán az lenne a normális az ember életében az esküvője után, hogy teljes örömmel, boldogsággal várja az 1 hónapos házassági évfordulóját, ám számomra ahogy teltek múltak a napok, az öröm mellé úgy férkőzött be egy sokkal alattomosabb érzés – a Vörös Hold miatti rettegés. Igyekeztem különösebben nem mutatni, vagy hangot adni neki, hogy mennyire tartok tőle, bár kétlem, hogy pont Killian előtt sikerülne leplezni… Az őrző társaimat talán még „be tudom csapni” ilyesmivel, nála sajnos esélytelen, még ha nem is tette szóvá. A félsszel pedig kéz a kézben jár némi paranoia is, ami talán az egészségestől egy csöppet nagyobb mértéket öltött nálam: az előző évi vérengzős éjszakákból tanulva már rutinosan felszerelkeztem némi ezüst-nitráttal – mivel a gyógyászatban is használatos, így nem volt nehéz hozzájutnom – illetve gyógyító főzetekkel is előre készültem, legyen szó akár saját használatról, akár az egyetemi készletek feltöltéséről. Szégyen lenne, ha pont akkor nem lenne elég belőle, amikor a legnagyobb szükségünk van rá. Az ezüst tőröm meg… mint ha egyenesen hozzám nőtt volna, aludni is csak azért nem aludtam vele, mert roppant kínos lett volna arra ébredni az éjszaka közepén, hogy a vérfarkas férjem addig mocorgott éjszaka, hogy valahogy ráfeküdt…
Mára előrelátóan szabadságot vettem ki, és a nap nagy részét otthon töltöttem, csupán napnyugta előtt indultam utamra. Bár nem hiszem, hogy létezett a városban megnyugtatóbb hely, mint a férjem közelében lenni, mégis rászántam magam, és készülődni kezdtem. Nem tudom, mit tartogat számunkra a mai este, még az is lehet, hogy semmit, de ha mégis… egyet biztosan nem szeretnék – hogy egymás közelében legyünk, és valahogy kárt tegyünk a másikban. Tudom, hogy egyikünk sem viselné túl jól.
- Meglásd, minden rendben lesz. Csak bízz magadban, bízz bennünk. Később találkozunk, bár ha megint olyan évünk lesz mint a tavalyi, akkor valószínűleg elég későn fogok hazaérni. A telefonodat azért ne felejtsd otthon… A vacsi a hűtőben, és addig is… vigyázz magadra! Kérlek… -öleltem magamhoz, hogy erőt merítsek az induláshoz, majd egy búcsúcsókot követően nekivágtam a városnak.
Nem tudom, hogy Killian otthon marad-e, vagy inkább ő is elmegy valahová, de meg sem fordult a fejemben egy percre sem, hogy akár kirakjam, csak azért, én maradni akarok, és egyedül akarok lenni… Viszont az egyetemre sem mentem, csak később szándékoztam. Így maradt a rendelőm – kellően távol a város forgatagától, és nem túl távol az egyetemtől. Valami mondvacsinált kifogással közöltem Willnek, hogy még össze kell szednem néhány holmit, mielőtt csatlakoznék hozzájuk, igaz, a valóságban csak nem akadtam, hogy bárki is lássa rajtam, mennyire félek valójában… Lehet, hogy csak a gyógyítók vezetője vagyok, de azt hiszem, akkor is illene példát mutatnom ilyen helyzetben. Ha már beindulnak a dolgok és lefoglal a gyógyítás, akkor már eszemben sem lesz ilyesmiken aggodalmaskodni, addig pedig marad az, hogy úgy fél óránként felcsörgetem Willt vagy Dimitrist, hogy mi a helyzet az egyetemen…
Teltek-múltak a percek, kegyetlen lassúsággal, miközben fel-alá járkáltam a rendelőmben, időnként kilesve a függöny mögül a vérszínben fürdő holdra, vagy aktiválva a hatodik érzék varázslatunkat, de semmi különös… Furcsa… Talán idén megúszom? Furcsállottam volna, ha Alignak megfeledkezne a tavalyi fenyegetéseiről, bár őszintén örültem volna neki, ha mégis így történik. Annyira nyugodtnak tűnt minden, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de ahogy a telefonom után nyúltam, hogy Killiant is felhívjam, merre jár, amikor valami rossz érzés kerít hatalmába. Szinte varázsütésre szökik a vérnyomásom az egekbe, és a tűnetek alapján egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy nem Alignak bosszúja, hanem egy szívroham fog elvinni… Ahogy forogni kezd velem a szoba, majd hirtelen mindent elnyel a sötétség, még utolsó lélekjelenlétemmel megpróbálok egy utolsó varázslatot végrehajtani, történjen bármi is – a vésztartalékot. Hiába, már elkéstem.


Ilyen érzés lehet meghalni? Magunk mögött hagyni mindent, ami földi porhüvelyünkhöz kötött? Ilyen hát szellemként, kívülről látni a saját testemet, miközben akár valami apró, elhaló fuvallat, elvesznék?


Mire ismét feleszmélek néhány pillanatra, már tömegben sorakozok, katona módjára… de mégis, hogyan? Hisz sosem voltam katona, nem az én világom, erőm sem lenne ahhoz, hogy egy harcmezőn helyt álljak, túléljek… Riadt tekintettel nézek körbe, mire még inkább elhatalmasodik rajtam a félelem – nem idegenek közé csöppentem, számos arcban a saját barátaimat, ismerőseimet látom viszont…
Ám akkor egy hang szeli keresztül a levegőt, s hirtelen minden félelem, riadtság mint ha alábbhagyott volna… Úgy lépek előre, engedelmeskedve a parancsnak, mint ha világéletemben ezt tettem volna, a fegyvereket látva azonban nem kérdéses, melyikre esik a választásom. A lándzsa után nyúlok, majd a fehér selyemkendőt a zsebembe hajtva várom a folytatást.
A láthatatlan erő újra végigsöpör a hadseregünkön, majd egy utolsó cinkos mosollyal búcsúzva egymástól „harcba indulunk”. Hát elkezdődött.  A párosok lassan tűnnek tova, egyik a másik után, hiába minden próbálkozás, szó, vagy tett, végül ketten maradunk az egyre csökkenő fénypászmában, mígnem teljes sötétség borul ránk. Én már tudom, hogy csupán ketten maradtunk, ám még a drámai hatás fokozása érdekében még várok néhány pillanatot, mielőtt újra felgyulladnának a fények, s hasonmásomnak is tudatára adnám ezen információt.

”Think, how one fearful man can destroy this world…”

Egyre erősödve hangosodik fel a háttérből ideszűrődő zongoraszó, mígnem a semmiből támadt szél elfújná a messzeségbe a hangokat, a belevesző farkasvonyításal együtt. És akkor, mint ha csak színházban lennénk, a fények is felgyúlnak, ám nincs színpad, sem közönség vagy zenekar, csupán a haszonmásom áll ott egyedül, fényárban úszva a végeláthatatlan sötétségben. Mielőtt azonban még hiányolni kezdhetne, magam is belépek a fénybe, felfedve magam, kezemben büszke harcos módjára szorítva a lándzsát, mely életünknek oly sok pillanatban meghatározó szimbóluma volt.
- Végre eljött az idő. Ha tudnád, mióta vártam már erre a napra! -szólalok meg Kilaun hangján, csevegő hangnemben, ahogy lassú léptekkel indulok felé, akár egy fenevad, aki nem akarja elijeszteni a kiszemelt prédáját. Közben pedig mesélek, hisz ehhez értek én. És mert olyan kétségbeesettnek tűnik, hogy szinte már én is megsajnálom.
- Joggal teheted fel a kérdést, hogy hol vagyunk most? Vagy mi ez az egész? Nos… azt kell mondjam, elérkezett a végítéleted napja – innen nincs hová futni, menekülni a problémák elől, a könnyebb utat választva. Csak mi vagyunk ebben a kietlen semmiségben, és ami a legszebb az egészben! Jól figyelj! Hogy ez az egész kettőnk műve! Pontosabban… az én művem, viszont csupán neked áll hatalmadban véget vetned neki. Azonban mielőtt azt hinnéd, hogy csupán az elménk játéka az egész, csalódást kell okoznom. Illúzió és valóság egybefonódása, jó és rossz, minden és semmi, egy másodperc és az örökkévalóság, múlt és jelen, aki lehettél volna és aki lettél… Nem létezhet a kettő egyszerre, akármennyire is lenne könnyű azt választani. Döntened kell, én pedig itt vagyok, hogy felnyissam a szemed ahhoz, hogy a helyes döntést hozhasd. -tisztázom a játékszabályokat, mint ha csak egy újabb mesét találnék ki, ám egy nagyon is igaz. Várok néhány pillanatot, részben a hatás kedvéért, részben, hogy feldolgozhassa megrettent elméje a szavaimat.

~We were not born the enemy
and we will not stop for anything
So try to tell me all the things that I've done wrong
This fire will burn until we fall
So try to live with the things that you've done,
and try to take all the things that I've loved.
You won't break me, I will rise above.
This fire will burn until we fall! ~

Áldom a bizakodása okán.
Természetesen cseppet sem csodálkozom azon, hogy ahogy minden napnyugta a közelgő éjszaka farkába harap, úgy növekedik a feleségemben is a kétség. Én meglepően nyugodtnak érzem magam, megfejthetetlen rejtély számomra ez a rideg közös, amivel ősatyánk bosszújára várok. Talán felé képes vagyok ezt a higgadtságot táplálni, Abigaillel szemben mégsem tudom megtagadni az odaadó törődésemet. Nekem évszázadaim voltak hozzászokni ahhoz, hogy egyszer megbosszulja majd magát az árulásunk. Tudom, hogy dühödten kellene csapkodnom, esküdöznöm a csillagképek neveire, hogy bármibe is kerül, életben fogom tartani őt. De nem teszem szóvá törekvéseimet, csak magamhoz ölelem, mielőtt útnak indulna, mielőtt menne, ki tudja hová, ki tudja merre. Csak fohászkodhatok, hogy ebben az évben őt megkíméli majd a vörös szellem, de azt egészen biztosan tudom, hogy sem én, sem pedig a Testvéreim nem leszünk képesek elfutni az Elárult bosszúja elől.
Ahogy még a küszöbön állva nézem egyre távolodó alakját, szeretnék halkan utánaszólni. Szeretném elmondani neki, hogy sajnálom. Hogy mennyire igazságtalannak és kegyetlennek érzem, hogy ekkora veszélyt hoztam a fejére. Tudom, mindent megértett és elfogadott már akkor, amikor először elmondtam neki, hogy ki vagyok én, és hogy ez pontosan milyen átkokkal, évszázados bilincsekkel kecsegtet az Ő életére nézve is.
Végül aztán mégis csak csendben hajtom be az ajtót, hogy lassan roskadjak le elé a földre, begörbült hátamat nekivetve a fának.
Árnyék kezükkel szorítják torkomat a percek, és képtelen vagyok kiűzni a fejemből az egy esztendővel ezelőtti éjszakát. Fel-felsejlik előttem saját térden csúszó, szánalmas könyörgésem, érzem a láncot pórázként a nyakam köré tekeredni. Hallom a saját hangom, ahogy a Sarah-testű Alignak előtt kúszva üvöltök megváltásért, könyörögve azért, hogy öljön meg és vessen véget mindennek, ami fáj, mert egyébként sem tudom, akarom-e, képes vagyok-e tovább tűrni úgy, hogy nem maradt számomra senki, akit szerethettem volna. Akkor és ott legalább is azt hittem. Mert azt akarta, hogy ezt gondoljam.

Mintha halálsoron várnék a hóhéromra, olyan feszültségtől terhesek a pillanatok. A vad lelke fel-alá járkál a lelkemben: nem akarunk megint veszíteni. Hiszen még Sangilak megaláztatását sem hevertük ki igazán. Idegesen nyúlok a hátamhoz, kapkodva a lapockám felé, átkozva a tetoválásomat, és megint úgy érzem: megtagadnám a nevem és minden javamat azért, hogy ne kelljen mindezen keresztülmennem. El akarok rohanni az ítéletem elől. Békét akarok a családommal.
Felkelek, és a telefonomhoz sétálok, és amíg Julia telefonszámát keresem a készülék telefonkönyvében, Koda szűkölésére válaszul beeresztem őt a házba. Próbálok nem törődni a tapintható félelmével. Csak fel akarom hívni a lányomat, és megköszönni neki a levelét, és a festményt, amivel megajándékozott.
A hálószobába szándékozom indulni, ám nem jutok tovább a nappalin. Hirtelen és váratlanul hasít testembe a görcs, én pedig úgy bukok orra, mint egy újszülött kölyök az első lépései alkalmával.
- Semmi baj, Koda. Semmi baj, csss...
Hadarom halkan, miközben minden tagom hideg verejték lepi el, ahogy hason fekszem a padlón, a kutya pedig riadt, kétségbeesett magatartásával csak a bűntudatomat növeli. Összeszorítanám a fogaimat, ha tudnám. Ha nem ragadna el a teljes gyengeség, és ha nem csupán vonagló fújtatásra lennék képes.
Felnyögök, ahogy mellkasomba szúr a görcs, és a mozdulatot kihasználva nagy nehezen még hanyatt lököm magam.
Essünk túl rajta.


Elviselhetetlenül könnyű a lét, ezt már tudom. Most nem emésztenek kétségek, mint legutóbb, hiszen tudom, hogy a szeretteim minden választ megkapnak majd, ha meglelik csatakos, elhasznált testemet. Tudni fogják, hogy nem szándékosan hagytam el őket, és ez felmelegíti a lelkemet. Ahogyan azt is tudom, hogy itt, a végtelen időben talán egy szempillantásba telik majd, mire újra láthatom őket, mert megtérnek hozzám mindannyian. Ismerősen öltöztet fel az Odaát köntöse, és be kell vallanom, meglelni látszom a békét, ami után három földi évszázada sóvárogtam.

Ám a fényességet felváltó, vakító sötétség megriaszt. Odabent moccan a Bestia, érzékeit kiélesítve nyeli magába a sötétséget. Felébreszti kezdődő szunnyadásából.
Hát mind itt ragadtunk. A pillanat, amikor futólag meglátom Nagojut és Eeyeekalduk arcait, dühöt ébreszt bennem. Sangilak jelenléte az égi igazság meglétét bizonyítja, de nem tűrhetem, hogy az általam ártatlan testvéreim is ugyanazt a bírálatot kapják, mint mi.
- Azonnal ereszd el őket!
Kiáltanék bele a sötétbe, de a szavak csupán a saját fejemben dörrennek kérlelő haraggal, a Hold Istenének címezve. És mintha meghallaná kérésemet: mindahányan eltűnnek, és nem marad más, csupán én. Én, és saját magam. Ismerős párbeszédnek nézünk elébe.
Árnyék énem első megszólalásában rá kell döbbennem, mennyire visszataszító és ellenszenves lehetek olyankor, amikor hasonló pökhendiséggel nyilatkozom meg a világ felé. Nincs kétségem, hogy valóban magammal szemen állok. Pontosan tudom, hogy a gőg ezen tónusát csak én vagyok képes rosszabb napjaimon megütni.
- Engem akarsz kioktatni a saját működésemről, Rémálmodó? - köpöm felé a szavakat, nevén nevezve őt magát, hiszen mi mást is gondolhatnék, ki más lehetne, ha nem Ő? - Ezzel egy kicsit elkéstél, nem gondolod? Már nincs szükségem rád. Már nem függök tőled.
Jelentem ki magabiztosnak tűnő hangon, holott pontosan tudom, hogy a sóvárgásom nagyon is valós volt azzal a hímmel kapcsolatban a könyvesboltban. Akartam, hogy testet öltsön. Táplálni akartam újra. És most a szemébe hazudok, mert nem engedhetem meg magamnak azt, hogy összeroppanjak a terhe alatt. Most már nem.
Keselyűként lerótt körei, a kezében világító lándzsa idegessé tesznek, és ha tudom, hát megelégelve mindezt, védekező, ám csapdába esett vad módjára lépnék hozzá közelebb, hogy megszerezzem a fegyvert, és a messzeségbe hajíthassam. Vagy csak fogjam, szorítsam, ezáltal közelebb húzva magamhoz őt is. Egyáltalán nem esik nehezemre harmadik személyben gondolni rá.
- Már meghoztam a helyes döntést. Nélküled. Törődj bele. Nincs szükségem rád, és már nem vagyok gyáva.
Sziszegem a fogaim közt, minden ízemben remegve, rettegve minden következménytől, amit ez a manifesztálódott őrület még tartogathat mindkettőnk számára.

A kétségbeesett kifogásait hallva csak megcsóválom a fejem, ahogy egy szülő teszi a gyermeke ezer sebből vérző füllentése hallatán.
- Ha egyszer 8 évszázad sem bizonyult elegendőnek hozzá, hogy megismerd a saját működésed. -felelem szánalomtól csöpögő hanggal - Pedig azt gondolná az ember, hogy ha valaki ennyi időt szentel a mesékre, meséire, legalább néhánynak megjegyzi a tanulságát. Úgy tűnik, túlságosan idealista elképzelés, legalábbis ha rólad van szó. -teszem hozzá, amikor pedig kijelenti, hogy nincs szüksége rám… egyszerűen felnevetek.
- Most őszintén – ezt még te magad sem hiszed el… hogy várod azt, hogy akkor más elhiggye? Pláne én? Tudom, hogy mestere vagy annak, hogyan csapd be, vagy ringasd illúziókba saját magad, de ez azért tőled is túlzás volt. Te is tisztában vagy vele nagyon jól, hogy hol lennél nélkülem.
Sehol. Hogy pont neki ne lenne szüksége rám? Aki szinte mentőövként kapaszkodott belém az elmúlt időszakban, hogy túléljen minden egyes napot?
Hagyom, hogy a fegyvert ő is elérhesse, azt azonban már nem, hogy megszabaduljon tőle… helyette még egy lépést közelítek felé, így szinte már csak a keresztben tartott lándzsa választ el tőle. És nekem pont ez kell… Egészen közelről vághatom a képébe a következő szavakat, melyek remélhetően még a csalánnál is jobban fognak marni.
- A részed vagyok, nélkülem te nem léteznél. Azt pedig, hogy mennyire vagy gyáva, vagy valóban megváltoztál, hamarosan bizonyíthatod is. -nézek vele farkasszemet, ám a megszokott ametisztbe forduló tekintet hol a jégkék felé hajlik, hol a püspöklila vörösességét közelíti.
- Emlékszel? -szakítom el a tekintetét az övétől, de csak annyira, amíg a lándzsa felé intek vele - Apánk lándzsája is egészen hasonló volt, amit a halála után örököltünk. Leszámítva, hogy nem ezüstből készült, és néhány törzsi jelzés is díszítette. Amilyen kiváló harcosa volt a törzsnek, szégyen, hogy a fia szinte rettegett, ha használnia kellett. Ha nem futamodsz meg gyáva módon, csak mert nem tartoztál a legjobbak közé; ha lett volna bátorságod segítséget kérni… Ha lett volna bátorságod felülemelkedni a saját félelmeiden, büszkeségeden! -rivallok rá, majd egy hirtelen mozdulattal rántom ki a fegyvert a kezéből, hogy néhány lépést hátrálva megpörgessem magam körül, olyan mozdulatsorral, amivel még Unalaq elismerését is méltán magaménak tudnám – a mozdulat végén pedig egyenesen a hasonmásom vállának szegezem a fegyvert, oda, ahol több száz évvel ezelőtt, német földön a Harcosok Vezetőjének lándzsájával volt szerencséje megismerkedni.
- Emlékszel? Hogy vetetted magad Johannes ezüstlándzsája elé, csak hogy Giselle-t védd? -nyomtam előre a lándzsát csak annyira, hogy legalább egy tűszúrásnyira érezze, ahogy az ezüst hegy a húsba mélyed. Még nem akartam végezni vele, túl kegyes lenne számára a gyors halál.
- Őt meg tudtad menteni, akkor és ott. Mit gondolsz, Abigailt vajon mennyi ideig tudod életben tartani magad mellett? Csak nehogy ő kapja azt a lándzsát, ami annak idején elvétette az útját. -utalok vissza a korábbi szavaimra, még néhány milliméternyit mélyebbre nyomva a lándzsa hegyét, mielőtt leereszteném, és folytatnám a mesélést, elnosztalgiázva az életünk szégyenfoltjain.
- Nem csak gyáva vagy, de vak is, ha nem veszed észre, mennyire gyengévé tesznek. Nincs elég gyenge pontod nélkülük is? Az egyiket nem volt merszed a kölyköddé tenni, a másikat meg képes voltál halandó létére elvenni… Mi ez, ha nem gyávaság? Őrültség… Önmarcangolás. Ha feleennyi energiát fektettél volna az alapítói feladataidba, most nem kellene a sor végén kullognod… -köpöm a szavakat, hisz őszintén hiszek benne, hogy ha annak idején lett volna mersze elengedni az anya szoknyáját, merőben más fordulatot vett volna az élete. Ha képes lett volna jobban bízni magában… Azt akarom, hogy most ő is szembesüljön mindezzel, ha már eddig nem akadt olyan, aki felnyitotta volna a szemét a saját hibái kapcsán...

- Azt kellően megtanultam belőlük, hogy bolondság ártó szellemekkel alkuba bocsátkozni.
Vagy egyszerű beszélgetésbe. Bár őszintén kétlem, hogy csupán egy röpke csevej okán kerültünk most szembe egymással, úgyhogy ha másban nem is, de ebben egészen biztos vagyok. A nevetése felperzseli a lelkemet, égeti a nem létező, hamis bőrömet. Ne nevess rajtam!
Bármennyire szeretnék visszavágni, nem futja szilárd válaszra. Mit felelhetnék? Hogy akkor boldog életem lehetne? Akkor nem kellene magyarázkodnom a viselkedésemért? Badarság.
- Halálból születtél, és nem is adsz mást magadból, csakis halált! Ez volna az áhított dicsőség?
Nem. Tudom, miről beszél. Pontosan tudom, hogy az ő létezése emelt fel a sor végéről, és adott okot mindenfajta meglepetésre, amit a világnak adtam. És ez nem tetszik. De most nem is akarok azonosulni vele. Most csak azt akarom, hogy böfögje fel kelletlen mondandóját, aztán tűnjön el, szívódjon fel a semmibe, ahonnan jött. Nyelje el saját elmém rejtett és leláncolt cellája, ahová a hazatérésem óta minduntalan száműzni próbálom.
Rántanám - akár a lándzsánál fogva, de ellenáll. Csak állunk, és mindketten markoljuk a fegyvert, és bármennyire meglepő, de állom a pillantását. A színek kavalkádjában örvénylő pillantást, ami megbabonázva, szinte parancsszóra ejt különös hipnózisba. Már nem ragaszkodom olyan veszett dühvel a fegyverhez, fogásom némileg lazul, miként minden figyelmem a szavaira összpontosul. Bizonyítani...?
- Nap, mint nap bizonyítok a világnak.
Jelentem ki, bár közel sem sikerül annyira határozottra, mint amennyire szerettem volna. Vajon tényleg így van? Vajon tényleg bizonyíték az, hogy már nem ölök kedvtelésből, csak olykor elfog a vágy, hogy öljek... puszta kedvtelésből?
- Ne vedd a számra az apánkat! - vágok közbe, ám úgy vélem, hasztalan - Nem vagyok szégyen, elfogadta volna, hogy nekem nem az a sorsom, hogy a testet tápláljam! Én a törzs lelkét etettem, ezért választott ki Tupilek, mert a világnak szüksége van Álmokra! Nem csak vérre és halálra...
Ez így igaz. Ebben mindig is hittem, és tudom, hogy Anyám, később Tupilek is hasonlóképpen gondolkodott. Hiszen a Mesélők mindig is nagy tudás és bölcsesség birtokában éltek a törzs tiszteletének gyűrűjében még akkor is, ha a dacos lelkű, pökhendi vadászok és harcosok életük virágán páros lábbal taposták ezeket az értékeket.
Akartam-e valaha közéjük tartozni? Persze, hogy akartam. Hiszen akkor lett volna erőm és bátorságom Yee-t oltalmazni, és bármikor próbára hívhattam volna Sangilakot magát. De mivel tudtam, hogy erre lelkileg és fizikailag is alkalmatlan voltam, maradtam hát a magam szintjén, látszólag békésen és boldogan. Elég volt. Elégnek kellett volna lennie.
És mégis elképeszt az a könnyed természetesség, amivel látom saját magam magabiztosan fegyvert forgatva a kezeim között. Talán még a szám is eltátom egy röpke pillanatra, és talán még az sem zavarna, hogy nekem szegezi a lándzsát. De kezd túl messzire menni.
- Fogd be a szád, ott sem voltál!
Rajtam a sor, hogy rárivalljak. Amikor Giselle nevét veszi a szájára, erőteljes morgás tör utat a torkomból, ahogy egy lépést tennék felé, mit sem törődve azzal, hogy újra fellángolnak a régi sebeim. Akár csak tavaly, most is dárda égeti a vállamat, billogot fest testemre, de ha nem lép hátrébb, hát én magam erőltetem mélyebbre az ezüst hegyet, egyenesen a húsomba, a csontjaim közé. Odahaza vér ivódik a szőnyegbe...
- Senki sem árthat a családomnak anélkül, hogy meg ne fizetne érte! Ezt neked kellene a legjobban tudnod!
Hiszen mindig ő az, aki... Na várjunk csak egy pillanatot.
A felismerés először fagyos rettegést olt a szívembe, hogy aztán felforrósodjon, és lávaként törjön elő belőlem.
- Szóval erről van szó?! - ha nem is akarná kihúzni belőlem a lándzsát, hát én tépném ki magamból egy hátráló lépéssel - Azt hiszed, hogy Abigailt csak azért tudom megvédeni, mert Te létezel?! Hogy nélküled gyenge vagyok?! - üvöltök rá, és bősz bika módjára megindulok felé, ezúttal az én tekintetem fordul fenyegető lilába, ahogy közeledni próbálok - Na ide figyelj... Giselle hiba volt, amit már sosem tudok jóvá tenni. De amit hátrahagyott nekem... A gyerekeim és Abigail... Gyengeségek? Ostoba vagy! Egyedül ők azok, akik miatt élek és élni akarok, úgyhogy ne merészeld ezt gyengeségként felhozni nekem, megértetted?! A kölykeimhez pedig végképp semmi közöd, mert nem Te választottad ki őket, és nincs jogod bíráskodni felettük! Felettük csak én ítélkezem, és nem érdekel, hogy a sor melyik végéről teszem meg mindezt, úgyhogy mondd meg, mit akarsz, aztán takarodj vissza oda, ahová száműztelek!
Égek a haragtól és a dühtől. Kifejezhetetlen számomra a saját magammal szemben tanúsított önutálat, és ha szokásom volna ilyesmi, hát leköpném a saját teremtményemet. Nem irányíthat többé. Én alkottam meg őt, és nem fordítva. Nem engedhetem meg, hogy ő támasszon elvárásokat velem szemben, mert amióta hazatértünk, az egyetlen elvárás, aminek meg akarok felelni, az a családomtól ered. Sem ő, sem Alignak, sem pedig a Szellemek nem érdekelnek.

- És mégis ezt teszed. -cáfolok is rá a szavaira azon nyomban, amikor azonban szánalmas módon a halállal kezd „dobálózni”, csak megcsóválom a fejem. Tényleg ennyire ostoba lennél? Ne szomoríts el.
- Próbálsz. Próbálsz bizonyítani a világnak. Azt, hogy mennyire eredményesen, inkább hagyjuk. -javítom ki azokat a magabiztosnak szánt szavakat, ami pedig apánkat illeti - Tehetett volna mást, mint elfogadja? Mégiscsak az elsőszülöttjéről van szó, ráadásul fiú. – nem ölt volna meg, nem is tagadott volna ki, az viszont tagadhatatlan, hogy valahol sajnálta volna, hogy a fia semmit nem örökölt a tehetségéből.
- ÉN ott voltam. -emelem fel a hangom, amikor kezd megfeledkezni róla, hogy kivel beszél - Mindig is ott voltam a lelked legmélyén eltemetve, türelmesen várva az alkalomra… Ott voltam, még ha nem is erőm teljében, még ha te voltál kettőnk közül az erősebb. Ott voltam az életed minden egyes másodpercénél, mióta csak Tupilek jóvoltából másodszor is e világra születtél, még ha nem is voltál tudatában ennek. Várva-várakozva a megfelelő pillanatra, hogy folyamatosan táplálkozva a gyengeségedből, bukásaidból, tévedéseiből, csalódásaidból túlnőjek rajtad. -sziszegem a fogaim között, mit sem törődve vele, hogy önmaga nyársalja fel magát az ezüst lándzsára – én továbbra is szilárdan tartom azt, mígnem önmaga észbe nem kap, és ki nem tépi onnan.
- Bocsáss meg, ha már a lándzsáknál tartunk – a tavalyi játszótéri incidensedtől majdnem megfeledkeztem. Igaz, azok nem a szó szoros értelmében vett lándzsák voltak, de hasonló szerepet töltöttek be. -lépek hátra a fegyverrel együtt, egy gyors félkört leírva a levegőben magam mellett, hogy a fizikai törvénének köszönhetően megszabaduljak az ezüst szennyező vér nagyjától…
- Te magad ártasz a legtöbbet a családodnak. ”Ezt neked kellene a legjobban tudnod!” Ha nélkülem is meg tudod védeni, akkor miért szólítottál engem az eszedet vesztve, amint megláttad, hogy kezet emeltek rá? Az elsőszülötted? A tulajdon elsőszüllöttünk? -javítom ki magam, hisz egyek vagyunk, akármennyire is szeretné tagadni, ám itt még nincs vége a dalnak - Ha a feleségünk nem avatkozik közbe, már őt is a túlvilágra küldtük volna, akár a legifjabb ivadékodat, mielőtt még egyáltalán világra jöhetett volna. És akkor Ingéről már ne is beszéljük. Milyen apa az olyan, aki még a saját gyermekeit sem ismeri fel?-szegezem neki a kérdést.
Ahogy közeledni kezd, gúnyos vigyorral, tárt karokkal várom „érkezését”, hogy újra egész közelről nézhessünk farkasszemet. Úgy talán még jobban fáj az igazság, mint ha loholnia kellene utánam, vagy kiabálni, hogy elérjenek a szavai.
- A mi gyerekeink, hisz amennyire a tiéd, annyira az enyémek is. Mit gondolsz, kitől kapták az erőt, hogy egyáltalán életben maradjanak ebben a kegyetlen világban? Hogy boldoguljanak, miután magukra maradtak? Mit gondolsz, miért van mindkettejük múltja sűrűn, sötét foltokkal pettyezve? Mit gondolsz, melyikünktől származik mindaz a büszkeség, bátorság és tartás ami bennük megtalálható? - de benned nem? - Vagy talán nem tartod különösnek, hogy pont azt veszítetted el, aki a három közül a legkedvezőbb körülmények közé született volna? Modern orvostudomány, egy gyógyító feleség, töredéke annyi betegség, járvány és veszély… akkor, amikor megváltál a farkasodtól – megváltál tőlem. Úgy látszik, a segítségem nélkül már ez sem megy? Életerős utódot nemzeni? Hogy aztán őt is a tulajdon kezeddel taszítsd a mélybe… - szembesítettem újabb fogyatékosságával, ha az összes eddigi esetleg nem lett volna elég számára - Elbuktál mint harcos… mint családfő. Mint apa… mint férfi… És te mindezek után még bárkinek is bizonyítani akarsz? -csóválom a fejem lemondóan, remélhetően sikeresen aláásva a maradék önbizalmát is, elültetve a kétkedés és bizonytalanság egy újabb csíráját a tudatában. Nincs is veszélyesebb fegyver, mint a gondolat… hisz ha egyszer megfogan és gyökeret ereszt, szinte lehetetlen kiirtani. Lássuk, a te elméd mennyire jó táptalaj?

~ Creation ~

Ideges rángásba kezd a szám széle, ahogy mocskolódásait hallgatom. Veszetten próbálok visszaemlékezni fiatal koromra, de már azt sem tudom, hol keressem az idő végtelenjében azokat a napokat, amikor apám még életben volt. Kedves emlékeket őrzők róla a szívemben, így volt ez mindig is. Most azonban nem találom, nem lelem a mélyen ülő tekintetének buzdító fényét.
"The mind of the subject will desperately struggle to create memories where none exist..."
Én alkottam, igaz? Én akartam úgy emlékezni rá, mint aki teljesen elégedett, sőt, büszke az elsőszülött fiára. Anyám szelídségét ráragasztva próbáltam megformálni magamnak az Apát, akit sosem kaphattam meg, és akivé mindig is válni akartam. Hazugság volt az egész.
Megingott belsőm kitörni vágyik, de nem értem, mégis miként lehetséges ez. Hiszen ha a Rémálmodó most elhagyott, hogy alakot ölthessen velem, miért érzem mégis tehetetlen, pusztítani vágyó dühét saját magamban felizzani? Talán a közelsége teszi, talán sosem tudja teljesen különválasztani tőlem magát. És erre igazából nincs is szükség. Nem vágyom arra, hogy bármiféle választ kapjak erre a kérdésre, éppen ezért fel sem teszem. Semmi mást nem akarok, csak erősnek bizonyulni, határozottnak: nélküle. Felbőszít, hogy a fejemre olvas mindent, és hogy ennyire szilárdan képes hinni a saját szavaiban. Én erre sosem voltam képes. Most sem vagyok, de a parancsoló szavak minden meggondolás nélkül hagyják el a számat, hogy végezetül teljességgel semmissé váljanak. A Rémálmodó egyetlen kézmozdulattal semmisít meg mindent.
- És mit értél el vele? Mindent elvettél tőlem!
Vetem a szemére, hiszen a megjelenésével, a rajtam való túlnövésével milliónyi visszafordíthatatlan hibát és kegyetlenséget követtünk el. Nem mondhatja, hogy nem használtam ki. Nem mondhatja, hogy nem kapott elég teret tőlem, három évszázadon át tombolhatott tetszése és akarata szerint. De most én jövök megint. Nekem kell jönnöm, legalább egy emberöltőnyi időre szükségem van, hiszen megígértem, megesküdtem, hogy meg fogok változni, és én...
- Azért, mert... - csuklik el a hangom, és tétova még a gondolat is, amivel megmagyarázhatnám, miért Őt hívtam életre, amikor Nikolaus majdnem megölte Abigailt - Én nem tudtam, hogy...
Egyre apróbb ponttá érzem összezsugorodni saját magam, saját lényem. Minden olcsó, akciós, leértékelt kifogásnak tűnik, amit még csak nem is én akartam megvenni, egyszerűen hozzám vágták őket: vigyem csak, használjam fel én, mert mások úgysem vennék meg soha.
Milyen apa az olyan...
Kővé dermedve állok, és érzem, ahogy elönti a könny a szemeimet. Valami feszíti a mellkasomat. Látom, miként varázsoltam Poklot Inge elméjében. Látom magam előtt térdelni a fiamat, ahogy egy egyszerű mozdulattal hátra töröm az apró, gyöngéd kezét. Hallom Abigail közbeszólását. Fülembe súgja a csend, hogy a legifjabb nélkülem a világra sem akart jönni. Én öltem meg. Én vagyok érte a felelős. Mindent tönkretettem. Mindenkit. Hisztis gyerek játékbabáiként hajigáltam azt, aki a közelemben volt, és lám, a végére mindannyian összetörtek.
De tudtak nélkülem élni. Felálltak a nyomorból, amibe én magam löktem őket. És most, csak úgy, visszaloptam magam az életükbe, és elvárom, hogy adjanak nekem esélyt. A bocsánatukért esedezem.
- Te voltál! Te csináltad! Ha annyira tudtad, miért engedelmeskedtél? Miért nem állítottál meg?!
Vonom kérdőre, hangomban nyers pánikkal. Ha egyszer őt szólítottam, és ha tudta, miért nem tett semmit azért, hogy azt a borzalmat megakadályozza?
Tiguaq... Egy vak gyermek, egy ragaszkodó, védtelen, drága kislány. És én odadobtam, magára hagytam, idegenek közé száműztem, pedig ő semmit sem akart, csak mellettem lenni. Csendben, alázattal és zavartalanul követett volna árnyékomként, és én megtagadtam tőle, mert azt hittem, hogy rám az egész világ vár, hogy valóra váltsam az Álmait.
Keelut... Szolgasorba taszítottam a kalandvágyó, büszke harcost. Elégedett voltam magammal, amiért megmentettem, amiért új esélyt adtam neki, fizetségül pedig elhagytam, mert a világ Álmai már túlnőttek rajtam, és csak a saját sorsom, a saját boldogságom érdekelt. Giselle... Érte hagytam ott a fiamat. Azért, hogy utána őt is megöljem.
Omegák lettek. Nélkülem szenvedtek olyasmiért, amit el sem követtek. Felálltak. Túléltek. És tudom, hogy nekem semmit sem köszönhetnek, mert nem tanítottam meg nekik semmit, ami erre képessé tette volna őket. És elvárom, hogy tisztelettel és hálával adózzanak, amiért farkast adtam nekik? Hát micsoda szörnyeteg vagyok én?
- Elég volt. Elég volt, fejezd be! - csattanok fel, nem látok már sem a dühtől, sem pedig a tekintetemet ellepő könnyektől, hogy aztán megadva magam előtte térdre boruljak, majd onnan négykézlábra vessem magam - Atyám...
Hívlak, hát nem hallod? Tupilek, hol vagy?! Mi lesz így a világ álmaival? Annyiszor kiáltottam már a neved motelszobák füstjében, véráztatta harcmezőkön, de te sosem jöttél el. Miért hagytál magamra, mondd? Miért mondtál le rólam?
Azt akarom, hogy vége legyen. Azt akarom, hogy könyörüljön rajtam, és fáj a gyomrom, ha arra gondolok, hogy amikor testet öltött bennem a Rémálmodó, pontosan olyan elveszett, reménytelen és kétségbe ejtő helyzetekbe hajszoltam az áldozatainkat, mint amiben most nekem kell tetszelegnem. Kegyetlen vagyok. Zsarnok vagyok. Nem vagyok jó férj, nem vagyok jó apa, nem vagyok jó barát. Tudom, a Szellemek nevére, tudom!
- Miért teszed ezt velem? Miért most? Annyiszor imádkoztam, hogy vess véget ennek, könyörögtem, hogy ölj meg, de te nem jöttél el! Miért most, amikor végre megint boldog lehetek? Miért nem lehettem boldog soha?
Égek a vágytól, hogy egész egyszerűen hason csúszva fogjam a lábait, mint egy isteni feljebbvalónak, de csak meghajlítom mindkét karom, és fejem, mellkasom a talaj felé közelítve omlok össze, akár egy bábu, amit lassan, zsibbasztó könyörtelenséggel hagy el minden ereje. Gyűlölök mindent. Megvetem a világot, amiben élni kényszerülök. Tudtam, hogy nem lett volna szabad Abigailre és Yee-re hallgatnom. Legyek egy kicsit optimista. Nem tesz jót a negatív hozzáállás. És lám, itt vagyok.

- Tévedsz, Kilaun, nem mindent. Még nem. -jegyeztem meg hűvösen a kifakadása hallatán.
Látva, hogy milyen hatást váltanak ki belőle a szavaim, hogyan zúzom porrá minden fegyver, vagy különleges képesség nélkül, pusztán a szavak és emlékek erejével… valami leírhatatlan sikerélménnyel és elégedettséggel tölt el.
- Miért állítottalak volna? Hiszen te voltál a „főnök”. -hárítom át a felelősséget rá, hanyagul, vállat vonva. Mert ezzel is egy lépéssel közelebb kerülhettem ahhoz, hogy szemtanúja legyek a bukásának? A hanyatlásának? Ha mindig csak segítettem volna, most nem lennénk itt. Amúgy is, mi vagyok én, védőszellem? Egy frászt…
Könnyek közt tör ki, leborul, esdeklik, kérlel, könyörög… Én meg csak figyelem, szótlanul, rezzenéstelen tekintettel, várva, hogy mikor unja meg a színjátékot, és kapja végre össze magát. Az ég szerelmére, legalább próbáljon már férfiként viselkedni, szinte már az én torkomat mardossa a szégyenérzet a szánalmas vergődése láttán. Legszívesebben megrugdosnám, leköpném, majd itt hagynám, kár, hogy még nem végeztünk egymással.
- Kelj fel. A könnyekkel és hajbókolással nálam úgy sem mész semmire, tudhatnád. -köpöm felé a szavakat, és ha saját erőből képtelen talpra állni, hát én leszek az, aki felrángatja.
- Mert most érkezett el az idő – az idő, hogy végre eldöntsük, ki érdemes kettőnk közül az életre, és ki az, akinek ma örökre leáldozik a napja. Nem vagy gyáva? Akkor most bizonyítsd… NEKEM bizonyítsd be, ha valóban képes vagy rá! -jelentem ki határozottan, olyan hangnemben, hogy nem is kérdés… bizonyítania kell!
Elengedem, és ha nem állna ilyen ingatag lábakon, még taszítanék is rajta egyet, így csak ott hagyom… hogy ismét néhány lépésnyire távolodjak tőle.
- Örömmel véget vetnék neki, de mint már említettem, ez csupán neked áll hatalmadban. Szóval… vagy erőt veszel magadon és teszel végre valamit, vagy az idők élvezetéig élvezheted privát társaságomat itt a semmi közepén. -magyaráztam, miközben szórakozottan megpörgettem a lándzsát a kezemben. De a mese folytatódott…
- Mint már mondtam, csupán egyikünk maradhat. Remélem, készen állsz. -kerestem a tekintetét, hogy megbizonyosodjak róla, valóban figyel-e minden szavamra.
- Három lehetőség körül választhatsz, gondolom nem újdonság, hogy mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya… Az első, hogy elpusztítasz, s ezzel örökre megszabadulsz tőlem, amíg küldetésed van a világon, soha, de soha többé nem avatkozom bele a döntéseidbe, az életedbe. Lesz erőd és bátorságod hozzá, hogy eztán egyedül boldogulj? -nem lesz könnyű választás, és azt sem kötöm az orrára, hogy ha mégis sikerül számára, velem együtt a kedvesét is örökre elveszíti – hisz nélküle most én sem lehetnék itt. De ez csupán apró technikai érdekesség. Érdekesebb úgy a játék, ha nem lövünk le egyből minden poént, hanem későbbre is hagyunk a meglepetésekből.
- A második lehetőség, hogy önként lemondasz a saját életedről, ám tudd, ez esetben szabad kezet adsz nekem a későbbiekben, és többé semmilyen beleszólásod nem lesz a döntéseimbe, ahogy az események alakulására sem. Ezentúl csak én fogok létezni, a saját kényem – kedvem szerint emelem dicső magasságokba, vagy döntöm pusztulásba a világunk, az örökségünk. 800 év hosszú idő, Kilaun… Csábító a pihenés gondolata, nemde? Dobd el az életed magadtól, és feloldozást nyersz az örökös feltámadások alól. Annyi év után, végre megpihenhetsz. Még ha így meg is szegnéd az Abigailnek tett kimondatlan ígéretedet, ezzel esetleg újabb halált okozva… –csendesedik el a hangom, s hogy pontosan melyik ígéret a sok közül? Nem kell soká várakoznia, és már fel is elevenítem a tudatunkból azt a kereken egy évvel ezelőtti éjszakát, a kanapén ücsörögve…

”A világ megszűnik, nem is lélegzem, nem is pislogom, olyan némán csillan a könnyfolyam az arcomon, hogy még csak a légzésemet sem zavarja fel. Ez több annál, mint amit egy jóízű zokogással csak úgy kiad magából az ember. Ez egy életen át elkísér.
A látható világ számomra csak a kisasztal sarkából áll, szeretnék előrehajolni és megnyomkodni, hogy legalább úgy tűnjön, csinálok, teszek valamit. De képtelen vagyok rá. Mit kellene mondanom? Hogy sajnálom? Hogy ha tudtam volna, eszem ágában sem lett volna magára hagyni? Hogy soha nem mondtam volna le kettejükről? Hogy nem akartam elhagyni? Mit lehet erre mondani...”

Várok egy pár pillanatot, míg eljut a tudatáig, amíg összeáll benne a kép, a kirakós darabjai a helyükre kerülnek.
- Ó, hogy nem is tudtad? Bocsáss meg nekem, amiért ilyen ünneprontó vagyok, elrontom itt a nagy meglepetést… Hisz mi is lett volna jobb alkalom egy ilyen örvendetes hír bejelentéséhez, mint az egy hónapos házassági évforduló? -mosolyodok el egészen negédesen, hisz alig pár hét telt el az esküvő óta… még biztos kellemes emlékként melengeti a szívét.
- Hiába, ez tipikusan Abigailre vall… Miért okozzon aggodalmat bármi aggodalmat számodra, amikor így is elég bajod van? -tárom szét a karjaimat, hiába, van, aki sohasem változik.
- De hogy lásd, kivel van dolgod… ha valami csoda folytán mégiscsak életképesnek bizonyulna a kicsi, ne aggódj – a sajátomként fogom gondját viselni, óvni, védeni… hogy ha felnő, mindkettőnket túlszárnyalhasson! Hisz gondolj csak bele… micsoda hatalom származna abból, ha a vér szerinti leszármazottunk vinné tovább az örökségünk? -lebegtettem meg lelki szemei előtt egy lehetséges jövőkép lehetőségét… sőt, kapásból kettőt is! És az egyik legjobb még mindig hátra van…
- És végül a harmadik lehetőség – ha esetleg úgy döntesz, hogy kiállsz ellenem, mégis elbuksz… megkímélem a gyermek életét, ám ez esetben gondoskodom róla, hogy az édesanyja nyomdokaiba lépjen és olyan őrző válhasson belőle, akire méltán lehetnek büszkék a társai. Amíg szellemként való száműzetésed évei, mint a homokszemek az órában, le nem peregnek – feltámadásoddal ugyanis magad fogsz pontot tenni időközben felnőtté cseperedett gyermeked életed végére. Képzeld csak el, ha a kedvesedhez kegyesek lennének a szellemek, és olyan hosszú élettel áldanák meg, hogy megélje a feltámasztásodat, egyetlen gyermeke testében… -gondolom, ismeri annyira a feleségét, és szorult bele annyi fantázia, hogy a kettőt összeadja.
Ahogy hosszas monológom végére értem, csak türelmesen várok, várakozok… úgy néhány percig, időt hagyva a gondolkozásra, hisz magam is tisztában vagyok vele – nem egyszerű… Nem bizony. De az élet sem egyszerű, és nem ez lesz az első eset, hogy választás elé kerül – saját boldogság vagy alapítói kötelességek?
- Huss, huss, ég a tűz, ragyog a láng, félned nem kell, áldást hozni jött – Huss, huss – felfal a Hold, megáld: Végzeted megpecsételődött. -suttogom csendben az oly jól ismert sorokat, mielőtt az ezüst dárdára támaszkodva előrelépnék, jelezve – letelt a gondolkodásra szánt idő.
- Nos, Álmodó? Mi a döntésed?

- Nem vagyok...
Gyáva vagy, Kilaun és méltatlan a nevedre!
Érzem végigcsurogni egy csepp könnyemet az orromon. Hagyom, hogy suttogásom megrezegtesse kissé, amikor már az orrcimpám égén lóg, bizonytalanul tűnődve, a mélybe vesse-e magát, vagy maradjon ott, ahol van. Megáll a pillanat, mintha habozna csupán, szemmel láthatóan maradni akar: és amint ez olyan bizonyosnak tűnik a nézők szemében, a legnagyobb hirtelenséggel szakad el, és hangtalanul zuhan a semmi talajára, mintha sosem létezett volna. Ez vagyok én is?
Hagytam, hogy rongybabaként húzzon fel, állítson talpra. Biztosan hozzászokott már, hiszen mindig is ezt csinálta: felhúzott a mélyből, amikor egyedül képtelen lettem volna rá. Bizonytalan szédelgéssel lógatom a karjaim magam mellett, Álomkóros, ez a szó jut eszembe, amit Sangilak szokott nekem, nekünk mondani. Semmibe vesző tekintetem a Rémálmodó térdeit fixírozza, ahogy teljességgel beleolvadva a lét súlytalanságába, próbálok magamra találni, és ebben a végtelen téren találni egy csipetnyi feloldozást. Tökéletes ellentétei vagyunk a világnak. A büszke Alapító, a megrendíthetetlen és erős kezű hím és én, a megtört, megtiport, álmait vesztett gyerek, a fenyő árnyékában kuporogva. Elfog a vágy, hogy ott lehessek, hogy az lehessek. Hogy apró csókot váltva Yee magamra hagyjon, én pedig ott maradhassak összegömbölyödve. Csak el kellene aludni már... Álmatlan álomba szenderülni, és csak úgy, szépen csendben meghalni, mintha sosem léteztem volna.
Miről beszélsz, Kilaun? Nem értelek. Miről van szó?
Finom bódulattal rázom meg a fejem, ahogy próbálnék utat törni magamnak a jelenbe, és azon kapom magam, hogy vackában kuporgó kölyökként rezzenek össze szavai erős, határozott súlya alatt. Megnyomorítva és kiszolgáltatottan. Ó, Abigail. Hogy tudsz engem szeretni?
- De én nem akarok veled lenni. Haza akarok menni.
Pillantok rá egészen kikerekedett szemekkel, hangom lágy és révült, mintha egy egészen más világból szólnék. Buta Kilaun. Hiszen más világban vagyunk, hát nem emlékszel?
- Értem.
Bólintok, de a tekintetét csak egy pillanatra vagyok képes állni. Megrettent. Félek tőle, hiszen tudom, hogy akkor zabál fel, amikor csak akar. Sanyarú és kegyetlen tréfája ez az életnek, hogy képtelen vagyok saját magammal szembe nézni.
Amikor az első lehetőségemet kezdi el boncolgatni, erőtlenül felnevetek. Úgy nézek én ki, mint aki képes lenne akár egy egyszerű szúnyogot is lecsapni? Vak lennél, Rémálmodó? Még hogy legyőzni! Nem. Tisztában vagyok azzal, hogy téged én nem tudlak legyőzni, Téged, aki még a Legerősebbet is térdre kényszerítette, és tudta, miként gyötörje meg, hogy aztán úgy sírjon a lábaink előtt, akár egy ötéves kisfiú. Kaskae azt mondta, hogy van humorom. Most már legalább azt is tudom, hogy ezt is Neki köszönhettem.
A második lehetőség édesen hív magához. Megpihenni. A Nagy Szellemek titkos és szent neveire, érzem, mennyire elfáradtam. Hogy mennyire nem bírom már tovább elviselni az élet terheit. Jó lenne, soha többé nem támadni fel, kikerülni az élet körforgásából. Kisodródni a peremvidékre és egy örökkévalóságon át lebegni a semmiben. Lehunyom a szemem, érzem, és mosolyognom kell. Csak ki kellene nyújtanom a kezemet, szinte meg tudnám érinteni a vágyat, ami a testem körül rajzolódik ki.
A világos nyugalomban fürdő idill képét karmos démonmancsok tépik szét, akár egy elrontott vázlatot, a szemeim újra rászegeződnek, és máris a nappalinkban találom magam. Érzem. Mardos a halott gyermekem híre, hiszen most tudom meg, hogy meghalt. Erre valóban nincsenek szavak. Ez egy életen át elkísér.
Eltátja a számat a döbbenet, ahogy lassan értelmet nyernek a szavai, és az illúzió, amibe belerángatott.
- Az nem lehet... - rázom meg a fejem riadtan, és első nekifutásra hátratántorodom - Az nem lehet!
Nem várhat megint gyermeket. Nem lehet, hogy a történtek fényében ne mondta volna el. Miért nem? A Vörös Hold miatt? Ezért rettegett annyira tőle, hogy nem akart a közelemben lenni? Azt hitte, hogy árthatok neki? Hogy megint el fogom venni tőle az apró lelket? Vagy azt gondolta, hogy ha Alignak betartja a szavát, és olyasmibe kényszeríti bele, mint a szíve alatt hordott gyermek megölése, azt akarta, hogy ne tudjak róla? Miért? Hogy védjem meg így? A Rémálmodóval vagy nélküle, mégis hogy, ha esélyt sem ad rá?
- Várj... egy kicsit, hallgass el!
A szavába végnék, de ő kegyetlenül folytatja a mese harmadik, és egyben befejező részét egy olyan jövővel, amit még csak elképzelni sem akarok. Nem akarom látni a fiamat, amint feláldozza magát értem, nem vagyok méltó rá! Hogy engedhetném ezt meg? Még egy élet? Nem. Szó sem lehet róla.
A tehetetlen harag hosszas üvöltést ránt elő a gyomromból, artikulátlant és a bestiánk tónusával hintettet.

Nekirontok. Gondolkodás vagy mérlegelés nélkül, minden erőnkkel gazdálkodva és az sem töltene el nagy meglepetéssel, ha ő csak kitartaná a lándzsát, én pedig addig gyalogolnék bele, ameddig elég közel nem érek hozzá ahhoz, hogy egy nyolc évszázados jobb horoggal üssem arcon, csupán annyira zavarva meg, hogy pillanatok múltán már mindkét kezem a torkára szoríthassam - s ha kell, hát a kőasztalnak vágjam a hátát feldúltságomban. És még mindig üvöltve zokogom bele az arcába minden megkeseredett fájdalmamat.
- Hogy lehetsz ennyire szívtelen?! A TE feleséged is, a TE gyereked is, hogy képzeled, hogy feltételeket szabsz arról, hogy megkíméled-e őket?! GYŰLÖLLEK! GYŰLÖLÖM MAGAM!
Fröcsögöm az arcába, hogy végezetül elfullasszon a zokogás. Képtelen vagyok rá. Nélküle nem megy... A mi hibánk az egész. Az én hibám. Én alkottam meg őt, én hoztam őt létre, és minden, ami benne van, az én elmém szüleménye.
Ha még nem taszított le magáról, úgy homlokom az övének nyomom, tudom, hogy semmi értelme sincs, de nem tehetek mást. Ujjaim, amik eddig gyilkos szándékkal tekeredtek a torkára, most ernyedten pihennek a bőrén, én is fulladok Testvér, veled együtt. Nem tudom megtenni. Te vagy a gyilkosunk. Nem én.
- Szeretni fogod? Boldoggá teszed?
Szegezem neki a kérdéseket. Fogalmam sincs róla, hogy képes-e szeretni.
Ahogyan azt sem tudom, hogy pontosan mennyire maradna meg a tudatom, ha feláldoznám bármelyikünket is. Láthatom-e még? Ott leszek, valahol, az agya apró szegletében, ahogy ő élet eddig bennem, vagy végleg megsemmisülök saját magam lenni?
- Na ide figyelj - reszketeg hangon diktálom a feltételeimet - Többé nem bánthatod őket. Őket nem adom. Megértetted? - nevetségesnek tűnhet a hangszínem, ám egyáltalán nem szándékozom viccet csinálni magamból - Nem tudom, hogyan, de ha mégis így cselekednél, Atyánk nevére esküszöm, és arra a napra, amikor megszülettél ennem, hogy visszajövök, és én leszek a te saját, eleven húsba maró Alignakod, akit még egyszer nem tudsz megölni, mert gyenge leszel és halandó.
Talán mindkettőnknek mennünk kellene. Talán egyikünknek sem lenne szabad visszatérni Michael testébe. De ez mégis hogy lenne lehetséges? Ha képes lennék végezni vele, túlságosan gyáva lennék ahhoz, hogy utána menjek. Túlságosan... önző. És ahogy ismerem, miután megölne engem, egyáltalán nem tartaná be a játékszabályokat.
- Meséld el, mi lesz velünk, ha én már nem leszek. Megváltozom? Csak úgy? Meséld el nekem, még ezt az egyet... - halkul csendes suttogássá a hangom - Aztán szabadíts fel.

A reakcióját látva, azt, hogy úgy elhagyja magát férfi létére mint egy madzagjaitól megszabadított marionett bábu…. felmerül bennem a kétség, hogy vajon nem viszi-e el a fene nagy bűntudata és szégyenérzete, mielőtt még a mondandóm végére érhetnék. Igazán kár lenne érte, ezzel szakítani félbe a műsort.
És nem is szakítja, egészen addig, amíg úgy tűnik, nekem is sikerül némileg felráznom, felkeltenem a figyelmét. Én pedig, hogy a szavaimat alátámasszam, az elméjébe vetítem a közös hétköznapok apró mozzanatainak képeit, melyek mind árulkodó jelként pihentek körülötte, ám az ő tekintete jó eséllyel vakon tovasuhant felettük. A gardrób egyik alsó polcán pihenő dísztasak, mely vidám színeivel és mintáival első pillantásra talán szülinapi ajándéknak tűnhet – ha azonban vetted volna a fáradtságot, hogy belenézz, vagy egyáltalán észrevedd a hétköznapok monoton szürkeségében, magad is rájöhettél volna, mit rejt – néhány egészen apró babaruhát, a hozzájuk illő puha cipőcskével. Elhalványul a kép, és helyette a dolgozószoba képe jelenik meg, ahogy a kötegnyi orvosi papír között ott hever az is, ami jelenleg leginkább kielégítené a kíváncsiságodat. A nagy sietség miatt feledkezett meg róla, hogy eltegye őket. Eszedbe jut, amikor az esküvő után néhány nappal épp a szokásos éves orvosi vizsgálataira sietett épp… ezek szerint mégsem csak ennyi volt? Vagy hogy ne szaladjunk annyira messzire, elég csupán a legutóbbi búcsút felidézni.
”Meglásd, minden rendben lesz. Csak bízz magadban, bízz bennünk.”
Ahogy az utolsó ajánlat is elhangzik és fájdalmának hangja belevész az ürességbe, gúnyos mosolyra húzódik a szám. Őszintén? Azt hittem, hogy már ezek után se lesz többé ereje talpra állni… hogy ezzel a sakk-matt helyzettel végleg sikerült padlóra küldenem, hogy utolsó, porban fetrengő féregként tiporjam el, ám úgy tűnik, még tartogat meglepetéseket számomra.
Nekem ront, én pedig önelégült vigyorral a képemen tűröm, hogy minden dühét beleadva kitöltse rajtam a mérgét… Miért ne tűrném? Hisz végső soron nem a saját testem, csupán egy gonosz tréfa, hogy az ökölcsapás, amit nekem szánt, az oly hőn szeretett felesége kénytelen elviselni. Csak óvatosan, Álmodó, mert a végén egyikőtök sem éli meg, hogy visszatérhessen a testébe…
Ahogy az ujjai a nyakamra fonódnak, azért már én sem maradok tétlen, kígyóként szorulnak a saját ujjaim is a nyaka köré, hogy úgy tartsam némiképp távolabb magamtól. A kőasztal tompa reccsenéssel mozdul néhány milliméternyit találkozásunk tiszteletére.
- TE választottad… TE akartad… a TE vágyaid, és nem az enyémek. -morgom vissza válasz gyanánt, hasonlóan nézhetünk ki, mint két egymást maró, acsarkodó, veszett kutya. Mígnem amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan foszlott semmivé a tömény indulat, én pedig szótlanul tűröm, hogy a homlokát a sajátomon pihentesse, s ahogy az ő ujjai, tükörképként az én kezem szorítása is enged a nyakán, még néhány perccel meghosszabbítva a szenvedését, kínlódását. Hisz van, ami még a halálnál is rosszabb.
- Mit mondjak… az igazat, vagy amit hallani szeretnél? Te vagy az, aki ilyen érzéseket táplál iránta. Részemről sosem szerettem… hisz ki szeretne egy újabb gyenge pontot az ellenfelek ellen vívott harcban? Ami mázsás súlyok módjára húzza vissza, hátráltatja? -feleltem érzelemmentes hangon - Ha a gyors és öntudatlan halál annak számít… igen. Bár valószínűleg ez is csak a te lelkednek jelentene megnyugvást. -hallhatja szavaimat, melyek nem is szólhatnának őszintébben… De minek hazudjak? Hisz ahogy én tisztában vagyok minden érzésével, gondolatával, úgy ő is ismer engem. Hisz ő teremtett…
Azt hiszi, hogy ő diktálhat nekem? Milyen naiv, milyen gyermeteg… egy madzagon rángatott marionett-bábu utolsó előadása, mielőtt a függöny végleg lehullana.
- Különben? Ha te megszűnsz létezni, miért aggodalmaskodsz holmi apróságokon, mint ez? És egyébként is… ha te elmész, mi lesz a garancia arra, hogy bárki is megvédi őket, miután magukra maradnak? Te is nagyon jól tudod, hogy semmi… Az is lehet, hogy a következő Vörös Holdat sem élik meg. -megmosolyogtat ez a reszketeg hangú bizonytalansága, ám ez sem akadályoz meg abban, hogy közbeszóljak, az pedig, hogy velem fenyegetőzik? Egyenesen szívet melengető…
- Itt és most sem vagy képes cselekedni. Mi változna később? Ez is csupán az én szavaimat igazolná – nélkülük megszabadulnál minden láncodtól, bilincsedtől, és végre az lehetnél, aki már régóta lenned kéne. -szembesítem sántító fenyegetésével… Hogy én? Gyenge és halandó? Kíváncsi vagyok én arra…
- Tényleg ez az utolsó kívánságod? Egy mese? Hát legyen, bár azt hittem, magadtól is rájöttél idő közben… -sóhajtok lemondóan - Amint kileheled a lelked, az millió és millió apró darabra szakad, majd ismét, és ismét… mint ha egy könyv lapjait próbálnád minél apróbb miszlikbe tépni, mígnem annyira apró darabokra szakad, hogy végképp megszűnik létezni. Veled már semmi sem lesz. Senki sem fog többé emlékezni rád, mint ha sohasem léteztél volna, minden, amit valaha is tettél, hiába, feledésbe merül… sötét, homályos képként marad meg szeretteid, ismerőseid emlékeiben, képtelenek lesznek arra, hogy valaha is felidézzék a vonásaidat – a hangodat, az érzéseidet, energiáidat… S én állok a helyedre, hogy helyre hozzam mindazt a csorbát, amit vétettél. Először is, egy világméretű tisztogatással… hisz kinek van szüksége selejtekre? Még ha vissza is térnél, sok értelme nem lenne, csupán a saját szívedet fájdítanád azzal, hogy az a kevés, amid volt, is mind elveszett, mert képtelen voltál kiállni érte. -huss, huss! Vége. Minek szaporítani a szót, amikor úgy is minden hiába?
Amennyiben még mindig rám támaszkodik, úgy most végleg kiszabadulok a karmai közül, könnyed mozdulattal seperve le magamról az érintése emlékét is… hogy aztán egy határozott mozdulattal taszítsam a kőasztalra, mint ha holmi áldozati oltár lenne. Most már belátom, a tőr talán testhez állóbb lett volna, de a lándzsa is megteszi. Magam is közelebb sétálok, belépve a fénykörbe, ismét megkezdve körözésemet keselyű módjára… azon apró módosítással, hogy minden kört az áldozat más szerettének a képében teszek meg. Itt van mindenki, aki valaha fontos volt számára… a szülei, a Teremtője, a hőn szeretett Testvérei, a szívéhez legközelebb álló kölykei, leszármazottai, az Afrikában az éhezéstől megmentett gyermekek, a feleségei, tulajdon gyermekei… Utolsó „kínzásként” legyen csak tisztában vele, hány lelket hagyott hátra, ismét gyáván menekülve, a könnyebb utat választva azok helyett, akik még valahol számítanak rá a világban.

Dream Is Collapsing

A vidám, színes dobozka szürkévé fakul a tagadásban, ami szívemben éled. Az arcom elé tolt papírkötegben kallódó orvosi vizsgálatok betűi olvashatatlan pacákká folynak, és a háznak sincs már meghitt, távoli vidékeket idéző aromája. Ezekben a képekben nincs számomra semmilyen élet, hiszen üres: pont az hiányzik belőle, aki értelmet ad nekik. Csak egy varázsütés kellene. Abigailt látom, amint a tárgyakat meg-megérintve visszaadja azok színét, lecsurog a valóság a mattszürke hétköznapok végtelen áradatából. Különlegessé válik vele nap. Különlegessé válik vele minden pillanat ebben a végtelen és élhetetlen körforgásban.
”Meglásd, minden rendben lesz. Csak bízz magadban, bízz bennünk.”
Visszahívnálak még. Nem hagynálak szótlanul elsétálni, hogy belevessz az utca végig sötétségbe. És nem ülnék ott tétlenül, az ajtónak vetett háttal, merengve azon, hogy veszélyben vagyunk.
Megragadnám a kezed, és megkérdezném, hogy kiben? Bennünk. Benned és bennem? Benned és a gyermekünkben? És ki bízzon? Melyik én? Kihez szóltál akkor, melyik énemnek kellett volna meghallgatni a szavaidat? Nem hiszek neked. Nem hiszem el, hogy Őt szólítottad volna.
Nem vagyok elveszett. Van bennem egy darab, ami felkiált, ami nem tűrheti azt az árulást, amibe ez az őrült belerángatott. Saját magammal viaskodva próbálok talán értelmet és világot üvölteni, de szavak helyett csak a fenyegetésekbe fúló acsarkodás marad.
Kezeim a torkán: kezei a torkomon. Tükörképem vagy. Bár úgy vethetnék véget az életednek, ahogy te tennéd mindenki máséval! Minden sejtemben robbanásig feszül az elmúlt évtizedben óceánná gyűlt teher: meg akarom ölni magamat.
És gyáva vagyok. Gyenge vagyok megint, mert sosem tettem meg. Féltem attól, hogy újra a magányba sodródnék, megrágva és meggyötörve köpnének vissza a világra. De ő békét ígért nekem. Feloldozással kecsegtetett. Ha nem hinnék neki, ha nem kapaszkodnék az első, utamba akaró reménybe, akkor kiderülhetne: hogy talán nem is akarom igazán.
Miben hazudtál még nekem?! Mit nem akarok még valójában? Talán nem szeretem a feleségemet? Talán nem is akartam soha elvenni sem őt, sem Giselle-t? Talán fájdalom és teher volt, hogy megtaláltam a gyerekeimet, mert tudtam, mennyire nem állok készen arra, hogy apa lehessek? Hazugság volt hát az az öröm is, amivel Kölykeimet fogadtam. Sosem akartam egy ócska, tékozló kalandorral közösködni, és sosem akartam, hogy láncra verjen egy tudatlan kis fruska, aki fél évezred után is képtelen felnőni?
Sötét és reszketegen tömör, akár a higany. Még csak lassan érzem ébredezni, ahogyan a kérdésemre adott válaszával nemes egyszerűséggel közli, hogy meg fogja ölni a feleségemet.
Csináld.
Veheti akár egyszerű beletörődésnek. Lemondásnak. Nem tudom, hogy érdekel-e még egyáltalán, hogy mit hoz a holnap, vagy mit tesz majd, aha esetleg én már nem leszek. Igaza van. Ha már megszűnök létezni, egyébként sem kell aggódnom holmi apróságokon.
Apró, feszült fejrázásokkal asszisztál végig az okfejtését. Se nem tagadás, se nem beleegyezés. Köztes lét. Pontosan annyira köztes, mint amennyire én nem voltam az soha. Mi a szélsőségek vagyunk. Kényelmetlen a mérleg nyelvének nyugalma lenni.
Nem szólok, nem hagyja el ajkam semmi, szemmel láthatóan higgadt kábasággá fáradt a korábbi harci hevület. A tény, hogy nem kell aggódnom semmiért sem, hogy valóban... Hogy tényleg kötöttségek nélkül élhetek, létezhetek majd valahol a végtelenben, boldogságnak ígérkezik a számomra.
Visszakérdezésekor csak rázok egyet rajta. Gyerünk. Beszélj! Ez volt az utolsó kívánságom, amit feléd intéztem. Hallani akarom, hogy mi vár rám, amikor megszabadulok a világtól. És a világ is megszabadul majd tőlem.

Érzem a mocorgását a testem alatt. Szabadulni akar. Én azonban egyetlen szó nélkül állok neki ellen, ránehezedve, belepasszírozva a hátát az asztalba. Arcom rezzenéstelen. A higany beúszik a vénáim alá.

- Shh.
Préselem, összeszorított fogaim közül, és a másodperc megnyúlt végtelenjében saját szemeimet fürkészem. A sötétség fényét keresem, amíg visszatartom őt annyira, hogy hatalmát és erejét bizonyítva akarjon kilökni magából.

Azt mondtad, gyors és kíméletes halált szánsz a feleségemnek? Nem, ez nem számít boldogságnak.
Az lehetnék, akinek régóta lennem kellene?
Már régóta halottnak kellene lennem.
Halottnak kellene lennünk.

- Borzasztó Mesélő vagy.
Szólalok meg, ha még lehetőségem van rá, egészen közelről. Nincs időm arra, hogy a fejéhez vágjak mindent, ami belülről őröl fel, de nincs is szükség rá. Pontosan tudnia kell, mit érzek.
Lépteimet sosem kísérte más, csak veszteségek és kegyetlenségek sorozata. Igaza van. Gyengévé tett minden vágyam, hogy a boldogság útjára lépjek - hogy lemondjak Alapítói kötelezettségeimről, elcsenve néhány, boldognak tetsző évet abból a nyolcszázharmincból, ami születésem óta eltelt.
Megöltem, tönkretettem és elpusztítottam mindenkit,aki fontos volt nekem. Soha be nem hegedő sebeket martam mindenki bizalmába, és ezt soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak. Ígéreteket, szent esküket szegtem meg, legtöbbjüket akaratomon kívül. Mindent elvett tőlem, ki tudja, talán a Rémálmodó munkája volt mindez, de más örömben sem részesített. Nem adott cserébe soha elégtételt az, hogy vért ontottam. Mindig csak elvett. Feneketlen kútként nyelte magába a világot, de soha - soha nem volt képes megtelítődni.
Szeretlek, Abigail.
Most, ezekben a perceben sem érzek mást, nem lennék képes rá. És úgy teszek, ahogy kérted. Bízom benned, és bízom bennünk, legyen szó akár kettőnkről vagy akár hármunkról is. Bízom benned, és tudom, hogy képes leszel majd megérteni, mert már tudod a titkomat. Ismered minden terhemet.
Ezért tudom, hogy meg fogod érteni, hogy miattad kellett meghalnom. Érted kellett.

A higany elárasztja az egész testemet, és érzem: bennem él. Nem akar mást, csak gyors halált, kíméleteset. Egyszerűen véget vetni ennek az őrületnek, mert untatja, zavarja a beszéd és csendre vágyik. Sértett csendre.
Ő nem lehet a Rémálmodó, hiszen szavait hallgatva lassan, a bizonytalanból építkezve éppen most öltött bennem testet. Sosem lesz képes teljesen különválasztani magát tőlem.

Egyetlen mozdulattal lépnék el az útjából, oldalirányba, kitáncolva az esetleges nyomás okozta lendülete elől. És ha sikerrel járok, és valamelyest akad időm arra, hogy az asztalon nyugvó, párnájáról elmozdult lőfegyverért nyúljak, úgy meg is teszem. Nem engedhetlek vissza a világba. Nem nyúlhatsz hozzá a feleségemhez, sem pedig az örökségemhez.

A fegyvert célra tartva húzom meg a ravaszt, egyenesen a Rémálmodó feje felé tartva a karomat. A biztonság kedvéért háromszor is megteszem. Egy pillanatig sem habozok tovább.
- Megtalállak.
Nem vagyok gyáva.

Vérből font glória áztatja a nappali szőnyegét a fejem körül.

Ez komoly? Azt hiszi, hogy visszatarthat? Azt hiszem, rossz személy ellen próbál fellépni a sosem-volt dominanciájával… Hatalmas tévedésben él, ha azt hiszi, hogy nem tudnám könnyűszerrel lerázni magamról, ha úgy akarnám, ehelyett hagyom… csak egy önelégült vigyor kúszik a képemre, miközben állom a tekintetét és hallgatom. A sötétség fényét keresed? Mást sem fogsz találni benne, ne mondd, hogy annyira vak lennél, hogy nem látod.
- Lehet. De valakinek ezt a szerepet is vállalnia kell, és még mindig jobb borzasztónak lenni, mint halottnak, nem-létezőnek, sosem-voltnak. -felelem érzelemmentes hangon.
Megkaparintja a fegyvert, s egymás után háromszor nézek farkasszemet a halál ígéretével – azonban ahelyett, hogy a vérem festene bíborszín díszletet a végjelenethez, a golyók, akár a víztükörbe csobbanó kavicsok, a semmibe vésznek, miközben az egész lényem lágy vibrálással halványodik el, beleveszve a feketeségbe. A vérrel festett glória is csalfa ábránd csupán, mely csak reményként élhet a szívében, s végül a fegyver is semmivé foszlik a szorításából, mielőtt még tudhatnám, hogy önmagával is végezni akar…
A pisztoly, mely valójában még mindig érintetlenül hever a helyén az illúzióm leple alatt, továbbra is láthatatlan marad a szemek számára, ám hamarosan minden más tárgy, ami még a közelünkben van, ugyanúgy eltűnik a szem előtt – a tőr, a kőasztal, a vörös szatén, míg csak Kilaun marad egyedül a sötétségben, egy fénypászma közepén állva.
Érzem, hogy közeledik a vég. Már csak egyetlen búcsúajándékom maradt számára.
A sötétből a szélrózsa minden irányából léptek zaja hallatszik, miközben miközben néhány méter távolságban újabb apró fények gyulladnak fel, megvilágítva az újonnan érkezett személyek arcát – kereken tizenhárman, mint azok, akik egykoron elárultak. Tizenhárman, kör alakot formálva az Álmodó körül –nincs hová menekülnöd. Egyedül maradtál. A tizenhárom arcban pedig felfedezheti azokat a személyeket, akik szívének legkedvesebbek… Mind itt vagyunk, hogy elbúcsúztassunk. Csupán egyetlen apró részlet torzítja el az idilli képet, az ezüst hegyű lándzsa, mely sokuk kezében oly idegenül hat.

Érzem, hogy az időm a végéhez közeledik. Egy újabb szívdobbanásnyi idő, és az illúzió-katonák egyszerre emelik célra a fegyverüket, mindannyian ugyanazt a személyt célba véve – aki elárulta őket. Elérkezett az idő, Álmodó, amikor magad is megtapasztalod, hogy milyen érzés lenyelni az árulás keserű piruláját – azonban sosem fogod megtudni, hogy ki volt az közülük, aki valóban megtette. Ki árult el valójában? Kié volt az igazi lándzsa, mely a végzeted lesz?

Elérkezett a végítéleted napja.

For My Leftovers <3

Döntést hoztam.
Bátor és felelősségteljes döntést, talán életemben, halálomban először. Ezúttal nem rohantam fejetlenül a csatatérre, vakon bízva abban, hogy képes leszek megváltani a világot. Megváltani saját magamat.
Hallom még, miként dörren el a fegyver, olyan kegyetlen és olyan háborgató. Talán még holtából is felrázza azt, ki végső nyugalomra óhajtana lelni. De nem pettyezi vér sem a teret, sem az időt. Puskapor szaga sem libben fel előttem - de miért is tenné. Hiszen az egész nem volt több, mint az egész életem. Mint minden boldogságba vetett hitem.
Illúzió.
Hol maradnak az álmok? Kinek van joga megfosztani a világot mindattól, amivé kiteljesedhet? Mit teszel majd velük, Rémálmodó? Megölöd a gyerekeim álmát. Megölsz engem.

Nem tudom már, mi valóság és mi képzelet. Talán sosem voltam elég erős ahhoz, hogy a lét kézzel fogható talaján is képes legyek erre, ez vezetett idáig. Minden sötét, minden rideg, és semmit sem látok magam körül, csak a Testvéreimet. Le akartam kaparni a tetoválást. Ki akartam szakítani magamból azt a darabot, ami összeköt veletek. És most itt vagytok, hogy megfizessetek érte.
- Yee... Bocsáss meg nekem, Eeyeekalduk.
Vállaim előre esnek, ahogy ott állok a semmi közepén, viharba keveredett levelekként rázkódom meg attól, ahogy haragos tekintete rám szegeződik. Az a lándzsa a kezében... Az én Yee-m kezében. Te nem teheted ezt! Te megmentenél, ugye?
- Nagojut? Kérlek...
Reszket az ajkam, ahogy feltör belőlem a zokogás, messzi homályból látom csupán apró teste vonásait, az arcán ülő vádat és haragot. Én segíteni akartam neked! Segíteni akartam, hogy ne érezd ezt. Hogy ne legyenek Rémálmokká a napjaid.
- Biisaiyowaq? Segíts...
Nem akarok meghalni, Megoldó. Nem így! Nem itt. Találj ki valamit, hozz nekem megoldást. Kapkodó tekintettel forgok, szédelgek a saját tengelyem körül, keresve az arcokat, belekapaszkodva a tekintetekbe. Reményt keresek, egyetlen segítő fényt valamelyik testvérem szemében, de nem látok mást, csak szánalmat és elhatározást. Görcsösen, lándzsákra feszülő kezeket, és ők nem késlekednek. Szúrásra, döfésre emelik a fegyvereiket - a jó vadászok.
- Anguta?! Anguta, ez nem te vagy...
Üvöltenék rá, hiszen tudom, hogy ő képtelen lenne ölni. Mit követtem el, amiért még te is úgy hiszed, hogy ezt érdemlem? Amiért saját elveidet sutba dobva úgy akarsz végezni velem, akár egy beteg, sebesült vadállattal? Kegyelem nélkül... Hová lettél? A fiamért kapom?
- Eska, Annakpok, Chulyin... Sura!
Állva akarok maradni, de érzem, hogy képtelen vagyok rá. Szeretnék összeesni, összekuporodni, és megvárni, hogy véget érjen. Hadd ébredjek fel!
- Sangilak... Engem ne, engem ne áruljatok el, én nem vagyok Alignak!
Kérlelhetetlen, mint mindig. Bíztam benne, hogy képes azzal a bölcsességgel és türelemmel kezelni a helyzetet, amivel a közelmúltban fordult felém. Nem volt jó hozzám. Nem volt kedves velem, de kegyes volt. És most mégis, olyan kegyetlen, akár a Teremtője. Szemei karmazsinjában Őt látom, és nem akarom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik.
- Tupilek, segíts.
Suttogom magam elé reszketegen. Összeszorítom a szemeim, az állkapcsom: jobb, ha nem látok már semmit. Nem vagyok készen arra, hogy mindezt lássam.
Hol vannak a meséim? Hol vannak az álmaim? Hol marad a Nagy Tanulság és bölcsesség? Nem érhet így véget egyetlen történet sem. Azokban a gonosz bűnhődik...

De én vagyok a gonosz.
Fel sem kiáltok, ahogy a Tizenhárom lándzsa egyszerre szabdalja szét a testem. Tizenhárman szaggatnak ezer felé, torkomba kúszik a saját vérem, amit a mellkasomra köpök fel. Egy utolsó szívdobbanással szorul az ezüsthegyű lándzsa köré a szívem. megszorítja. Ott tartja, bebetonozza, mintha már várt volna rá, és most, hogy végre megkaphatta, többé nem akarná elereszteni.

Nem leszek veled.
Sajnálom, hogy neked nem tudom megadni azt,amit a testvéreidtől elvettem. Veled máshogy akartam. Nem lenne szabad árvaként felnőnöd, és remélem, édesanyád elmondja majd Neked, hogy az apukád nem azért nincs itt, mert nem szeret téged. Nagyon szeretlek Téged. De ezúttal ne engem szeress: szeresd jobban édesanyád. Szüless meg, és mutasd meg neki, hogy általad mindig vele maradok.

Elhagylak Titeket megint.
Keelut, Tiguaq. El kell mennem újra, anélkül, hogy búcsúzhatnék tőletek. Kérlek, szeressetek tovább, ne hagyjatok meghalni a világ szemében. Meséljetek rólam a világnak. Írjátok homokba a versem, amit nektek hagytam örökül. Nem tudom, mi vár rám, de figyelni fogok rátok, ha Atyám megengedi. Ha a világ megengedi majd.

És Te...
Te. Minden.
Mit mondhatnék még neked, amit eddig soha? Szerintem már nem maradt sem nevetés, sem könny, amit ne adtam volna neked, utóbbiból többet is, mint érdemelsz.
Ne várj rám. Nem foglak megtalálni. Ahova most én megyek, onnan nincs visszaút. Bár velem lehetnél. Bár ne engedtelek volna el ma este. Bár...

Bárcsak találtam volna valami kifogást a Jamuna partján, hogy ne okozzak fájdalmat neked. Gyógyítói leckéket kellett volna kérnem, nem pedig a kezedet.

A világnak már nincs szüksége az Álmaimra.

"Amint kilehelem a lelkem, az millió és millió apró darabra szakad, majd ismét, és ismét… mint ha egy könyv lapjait próbálnám minél apróbb miszlikbe tépni, mígnem annyira apró darabokra szakad, hogy végképp megszűnik létezni. Velem már semmi sem lesz. Senki sem fog többé emlékezni rám, mint ha sohasem léteztem volna, minden, amit valaha is tettem, hiába, feledésbe merül… sötét, homályos képként marad meg szeretteim, ismerőseim emlékeiben, képtelenek lesznek arra, hogy valaha is felidézzék a vonásaimat – a hangomat, az érzéseimet, energiáimat…"

Nem vagyok.

Amilyen gyorsan rántott magával a sötét kábulat a rendelőmben, most olyan váratlanul ébredek fel, életem legrosszabb rémálmába csöppenve. Megszeppenve állok, tétlenül, értetlenül, aggódva pillantva körbe, hogy mégis hová kerültem? Hol vagyok? Amikor megpillantom a még mindig fényárban úszó, egyre növekvő vértócsában fekvő alakot, egy, a hátából kiálló lándzsával.
Néhány pillanat, és ahogy az agyam kapcsoljon… egyedül vagyok, egy halott és egy fegyver társaságában… De talán még meg lehet menteni… Talán eltévesztette a szívet!
Pár lépés, és ahogy meglátom, hogy ki  is az elesett, az eszem vesztve rohanok oda, hogy semmivel sem törődve vessem le magam mellé, tapintsam a pulzusát, keressek valami apró nyomot, jelet, bizonyítékot arról, hogy még itt van, de amilyen kétségbeesetten igyekszem és kapkodom körülötte, úgy hal meg a reménnyel együtt a lelkem egy része is.
- Ne… ne…. nem… ez nem lehet! Nem… Nem hagyhatsz itt, egyedül! Nem így! Nem most… Mera pyar…-suttogom egyre elhalóbban, ahogy könnyek tódulnak a szemeimbe, hogy aztán sebes patakokként induljanak útjukra, miközben lassan magamhoz szorítom az élettelen testet.
Ha tudtam volna… ha tudtam volna, hogy ez lesz… hogy némi távolsággal képtelen leszek megmenteni téged „magamtól”… Eszembe sem jutott volna kilépni azon az ajtón, hogy magadra hagyjalak, egyedül, életed utolsó perceiben… Ha tudtam volna, hogy már soha nem búcsúzhatok el tőled… Ha tudtam volna… hogy mik voltak életed utolsó gondolatai, biztosan tiltakoztam volna ellene. Én sosem vártam el… sosem akartam, hogy miattam halj meg! Hogy értem mondj le az életedről… én azt akartam, hogy értünk élj, küzdj! Hisz együtt minden problémán képesek vagyunk megoldani, túllendülni…
Vagy mégsem?
- Meg tudsz nekem valaha is bocsájtani? Meg tudod nekem valaha is bocsájtani, hogy elárultalak? Hogy nem voltam elég erős, hogy megvédjelek? Hogy legalább ne jelentsek veszélyt rád? Hogy… hogy ne én legyek… a gyilkosod?
Én naiv… mit hittem? Hogy a szerelmünk majd elég erős lesz ahhoz, hogy megmentsen minket a sorsunktól? Azt hiszem, most kezdem csak igazán érteni, hogy miért féltett annyira annak idején a Protektorom, amikor a sorsunk ismét összefonódni látszódott. Pedig még ő maga, Kilaun is megmondta, azon a hideg, januári délután, amikor annyi év után ismét találkoztunk, hogy csak a szellemek büntetésére számíthat akkor, ha kitart mellettem…
És megint neked volt igazad, Kilaun… pedig mennyit feddtelek a negatív hozzáállásod miatt! És mégis igazad volt…
Én voltam az, aki a megtorlásba vezette, kézen fogva… én voltam az, aki végül elvette tőle az életét. Én vagyok az, aki miatt egy évszázad múltán újra idegenként csöppen ebbe a világba, egyedül, elveszetten, távol mindentől és mindenkitől, akit szeret. Én voltam az, aki megfosztotta a boldogságától, épp, amikor már minden rendeződni látszódott volna… Én voltam aki megölte. Megölte a saját férjét, lelkének egy darabját.
- Sajnálom, Kilaun. Sajnálom, szerelmem. Hosszú út áll mögötted, eljött hát az idő, hogy azt a megannyi mázsás terhedet letéve végre te is megpihenj…-suttogom a búcsúszavaimat összetört belenyugvással, remélve, hogy valami csoda folytán mégis eljutnak hozzá a szavaim.

***

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire a valóságban is ébredezni kezdek. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, vagy egyáltalán mi történt, beletelik némi időbe, mire nagy nehezen sikerül összekaparni magam a földről. Mi történt…? Olyan szerencsétlen én sem lehetek, hogy egy szimpla eséstől így összetörjem magam…
Sietve rögzítem némi kötéssel a törött csontot, majd a fagyasztóból egy zacskó mirelit zöldséget felmarkolva és az arcomra szorítva a telefonomat kezdem keresni. Senki nem keresett…
Ez máskor kimondottan üdítően tud hatni rám, ám a mai nap fényében nem tudom, mit higgyek. Még mindig nem hagyott alább a korábbi rossz előérzetem. William számát tárcsáztam, de épp foglalt volt… így következőnek a férjemet próbáltam elérni, de se a mobiltelefonra, se a vezetékesre nem reagált semmit. Csak tovább erősödött bennem az a kellemetlen borzongás.
~ Mi lesz már? Kérlek… vedd fel, kérlek… -nyugtalankodok magamban, ám hiába… semmi hatása. Biztos csak vadászni ment, hisz telihold van. Úgy ha akarna, se tudna telefont vinni magával, nyugtattam magam…
Pár perc elteltével azonban mégis azon kaptam magam, hogy hazafelé tartok – azzal se törődve, hogy az államokban nem érvényes a jogosítványom, meg már amúgy is lejárt néhány éve… „kölcsönvettem” a mentőállomás egyik autóját, ha már nekem is bejárásom van hozzájuk. Kár volt… tényleg rég vezettem, ráadásul majd’ szét szakad a fejem, és az út is teljesen jeges, nem meglepő, hogy végül az egyik kanyarban sikerül becsúsznom az árokba a járművel. Nagy baj szerencsére nem történik, de mivel nem akar kimozdulni onnan, kénytelen vagyok a maradék néhány utcát gyalog megtenni hazáig. Mit gyalog… rohanva!
Magam sem tudom pontosan, miért a házunkhoz indultam… talán mert ott váltunk el egymástól? Így az tűnt a leglogikusabbnak, hogy ott kezdjem Killian keresését, és be is igazolódott a gyanúm. Ám ahogy a nappaliba benyitva megláttam a padlón a véres tappancsnyomokat, egyenesen földbe gyökerezett a lábam a félelemtől. Az eszem azt súgta, hogy fussak, meneküljek, hisz semmi jó nem lesz ebből az egészből… a szívem azonban még sem engedett, szinte megbabonázva követtem a tekintetemmel, merre vezetnek. Már épp elindultam volna befelé, amikor Koda jelent meg a színen, újabb véres nyomokat hagyva maga után, hogy majd’ fellökjön örömében, és úgy bújjon félelmében… Végül bebújt az egyik konyhaszék alá, hogy szűnni nem akaró nyüszítéssel figyelmeztessen.
Lassú, bizonytalan léptekkel kezdtem követni a nyomait a nappali felé, ám ahogy befordultam az ajtón és a szemem elé tárult a látvány, ahogy a férjem vérbe fagyva, holtan fekszik a szőnyegen… mint ha a lelkem egy pillanat alatt tört volna millió és millió apró darabra. Bár a szemem már rég látta a sérülés alapján, hogy esélytelen, hogy az élet akár egy apró szikrája és pislákoljon még benne, az agyam egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy vége. Elkéstem. Elveszítettem…
- Killian… -suttogtam némán, ahogy lassan odasétáltam hozzá, hogy lerogyjak mellé a földre, miközben éreztem, hogy a könnyeim megállíthatatlanul buknak a felszínre…
Hosszú percekig szinte hozzá sem mertem érni, attól félve, hogy akár valami illúzió, már az érintésemtől már a teste is megszűnne létezni, örökre eltávozva a világból, nem csupán a lelke. Valahogy mégiscsak sikerült leküzdenem az érzést, és óvatosan az ölembe vontam, amennyire bírtam, hogy magamhoz ölelhessem, mit se törődve azzal, hogy lassan én is csurom vér leszek. Mit számít?
- Killian, te ostoba… Miért…? -nyöszörgöm erőtlenül- Miért kellett meghalnod? Neked nem lett volna szabad…
Hisz az lett volna az élet rendje, hogy kettőnk közül én távozok előbb erről a világról… Ezzel azóta tisztában voltam, hogy megtudtam, hogy valójában vérfarkas, és szinte fel sem merült bennem, hogy egyáltalán valaha ez fordítva is bekövetkezhet. Hogy megint én leszek az, aki egyedül marad ebben a világban, gyászolva, hordozva tovább ezt a terhet.
- Hogy álljak így a többiek elé? Hogy mondjam meg Hollynak… a fiadnak… a leszármazottaidnak, hogy már senki sem árthat neked többé? Hogy valószínűleg már soha az életben nem találkozhatnak veled? Hogy elveszítettek? Miért kellett pont most… Hisz még egy hónapja sem volt, hogy egybekeltünk… Ennyire nem lehetsz kegyetlen… ennyire nem lehetnek kegyetlenek a szellemek! - és mégis azok…
- Nekem kellett volna… meghalnom. Hisz én pótolható vagyok… ezen a világon. Hisz annyian vannak, akik átvehetik a helyem… gyógyítók… de a tiédet? Ostoba… -záporoztak tovább a könnyeim, miközben mint ha valami hipnózisban lennék, kezdtem simogatni a haját. Hisz azt mindig is szerette…
A külvilág már rég megszűnt körülöttem, amikor egyszer csak feltűnik, hogy valami hűvös, kemény tárgy nyomódok a combomnak. Az ezüst tőröm… Reszketeg kézzel húzom elő a tokjából. Mennyivel egyszerűbb lenne meghalni… utána sietni a szellemek világába, vagy akárhová, ahol most van… Újra együtt lehetnénk! Egy lélekként, nem félbeszakadtan, megtépázva kiáltanánk a másik felünk után… Csupán egyetlen mozdulat. Olyan határozott és egyenes, mint ami őt is elragadta… És néhány pillanattal később már fel is emelem a hűvös ezüstöt, a hegyét egyenesen a mellkasomhoz illesztve, oda, ahol a szívem dübörög – hogy aztán végül mégiscsak erőtlenül ejtsem ki a kezemből.
Vajon mit szólna most Killian, ha most látna? Biztosan szánakozva csóválná a fejét, szégyenkezne miattam… és milyen igaza is lenne. Nincs erőm megtenni, hisz azzal valahol az ő halálát is hiábavalóvá tenném, ha pedig valamit, azt végképp nem akarom. Magamba roskadva gubbasztok hát tovább, mozdulatlanul, némán könnyezve, s akármennyire nem akarok a jövőre gondolni, akaratlanul is a tudatomba férkőzik a kérdés… „és most? Hogyan tovább…? ”
Annyira kicsi az esély rá, hogy még ebben az életemben újra találkozhassunk… Már ha egyáltalán megélem a 100 esztendőt. Az is kisebb csodával érne fel… Sosem találkozunk újra… Hisz ha fel is támasztják időközben, hogy találna rám? Egy ekkora világban? Ennyi ember között?
És akkor elhatározom magamban, hogy ha oly kegyesek lesznek az égiek – olyan kegyetlenek, hogy ilyen sokáig viseljem ezt a terhez – hogy még élni fogok  akkor, amikor eljön a visszatérésének az ideje, ott leszek… valahogy megtalálom a módját, hogy életem alkonyán ott legyek, és segítsek neki megtenni az első lépéseket új élete hajnalán. Hogy aztán ő veszítsen el… megint… tovább szenvedve a sors eme kegyetlen tréfájától.

”Engem te nem tudsz elveszíteni, Abigail.”
Nem tudlak elveszíteni… de mégis, hiába… hiába  egy a lelkünk, ha amint egymásra találnak, ismét elszakítják őket egymástól?