Morcosan nézek rá, de kötve hiszem, hogy meghatná, viszont azt se értem, hogy miért is kellene megváltoznom ilyen téren. Nem hiszem, hogy attól még hogy idősebb leszek helyeselni fogom az ártatlan lelket kioltását. Nem, erre ott van Alignak, de gondolom neki fogalma sincs, hogy az egyik ősi szellem milyen könnyedén játszadozik bárkivel. Azt is fura látni, hogy az olyanok, mint ő – fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes szó rá -, de mindig megússzák az ilyet, az ártatlanok meg meghalnak. Szomorú látni azt, hogy a világ szép lassan tényleg a szívteleneké lesz, mert erre nem tudok mást mondani. Legszívesebben morrannék egyet és most először érzem azt, hogy a farkasom se akar teljesen már háttérbe szorulni, mintha hirtelen mind a kettőnknek kezdene elege lenni abból, hogy azért mert törékenyek, kicsik és szelídek vagyunk, ezért úgy gondolja ő, hogy eltaposhat bárkit, hogy megtörhet. De ha bárkit is megtörsz, az sose lesz igazán hűséges, mert a szívének a legrejtettebbet zugáig sose érhet el az illető, hogy kitépje. Legalábbis igyekeztem ebben hinni. -Legalább megnyugodhatsz, hogy nem veszetett kárba a pénzed teljesen. – mert azt nem mondanám, hogy a taníttatásai, mert ő nem tanított. Másokat bízott meg, olyanokat, akiknek többé-kevésbé, de volt szívük. Még akkor is, ha nem mindig ezt éreztem. Emlékszem arra a tükrös teremre otthon, ahol táncolni tanultam, majd vágyakozva pillantok az esőre. Szeretnék most kint lenni, érezni az apró esőcseppeket, azt, ahogyan a szél a hajamba kap és ettől még a vihar se tudna eltántorítani. Hallom a szavait, de most először úgy érzem, hogy legszívesebben neki esnék valakinek. Nem, sose éreztem ilyet, de mégis úgy érzem, hogy ő fosztott meg a családomtól. Biztosra nem mondanám, de a szavai és az egész. Sietve csúszom le a párkányról és kezdek el hátrálni, mielőtt ostobaságot és olyat tennék, amit még sose. – Te ölted meg őket, igaz? Te vetted el az ő életüket? – kérdezem meg remegő hangon és hirtelen feldereng anya arca, amit még Payne mutatott nekem, hiszen ő az unokatestvérem. Ő ismerte anyát, míg én nem. Érzem, hogy a könnyeim a torkomat mardossák, de egyelőre visszatartom még. – Ez… - kezdek bele, majd megrázom a fejemet. A kezemben lévő ékszerre siklik a pillantásom, majd vissza rá, míg a szabad kezemmel szőke fürtjeimbe túrok, hogy aztán egyszerűen visszahulljanak a korábbi helyükre. – Ez az egész a múltról szól? Azért tetted tönkre az életemet, mert egykoron valaki tönkre tette a tiédet? – bukik ki ajkaim között az első pár gondolatban megfogant dolog. Lehet hatalmasat tévedek, de a szavai, az, ahogyan neveltetni próbált és amit „mutat” magából. Nem, ez nem Shakespeare. Ez nem lehet igaz, hogy az egész valami viszályról, vagy szerelemről szól. Ez őrültség lenne. Nagyot nyelek, hiszen tudom, hogy mire gondol, hiszen nem lehet gyerekem, de arról is hallottam, hogy a fiataloknál vissza lehet fojtani a farkast. Bár azt sose tudtam, hogy mennyi igazság alapja van. – Tudod, még el is hinném, hogy nem ismersz erre a gondra megoldást, de amit eddig láttam belőled valahogy nem tudom elhinni. Pont te ne tudnád, hogy miként lehet megoldani? Vagy talán így csak végre még több okot kaptál arra, hogy megtedd azt, amit egykoron nem tudtál? – kérdezem meg talán kicsit túlzottan is pimaszul, de mintha hirtelen valamiféle erőt éreznék a medálból. Reszketek, túlzottan is reszketek legbelül, de most először úgy érzem nem akarok hallgatni, nem akarok fejet hajtani. – Vedd el, hiszen úgyis gyűlölöd, vagy fejezd be, amit elkezdtél… - emelem rá végül az íriszeimet, amiben ezernyi érzés lappang. Félelem, elszántság, fájdalom, emlékekben való elveszés. Kíváncsiság, amivel a világot szemléltem és szomorúság. A könyvtáros dologra nem reagálok, hiszen felesleges lenne, mert talán pár pillanattal később mindennek vége lesz, vagy csak egy újabb pokol kezdődik el. Ujjaim könnyedén fonódnak a medál köré, mintha csak abba kapaszkodnék.
Goddamn right, you should be scared of me Who is in control?
Ha tudnám, milyen gondolatok járnak Madison fejében, akkor könnyűszerrel cáfolnám meg, hogy mekkorát is téved... Martin az élő bizonyíték rá, hogy nem csak szeretettel érhető el a hűség. Lehet, hogy jobb megoldásnak tartja, de mit is mondhatnék? Szeretek én is, a magam módján. A megjegyzését elengedem a fülem mellett, az még korán sem olyan biztos, hogy kárba veszett-e, vagy sem, pláne, ha annyira felbőszít, hogy megunjam a vele járó vesződséget és véget vessek az életének. Érzékelem a beállt apró változásokat, hogyan vált szaporább ütemre a szíve, gyengül el a hangja, a fellobbanó dühét irányomba, ám még se szólok egyelőre semmit, csak némán követem a tekintetemmel, ahogy elhátrál tőlem. - Számít az, Madison? Hogy az én kezemhez tapad a vérük, vagy az én parancsomra más vetett véget nekik? Vérfarkasok vagyunk, a gyilkolás a lényünk része. - felelem szenvtelen hangon, miközben a tekintetem a kezében szorongatott ékszerre siklik. Kedvem támad nevetni, mégsem szólok egy szót sem, pusztá gúnyos mosolyra húzódik a szám annak örömére, hogy végre rájött. Igen, erről szól, és mégsem, és sokkal többről is, nehéz lenne pontosan szavakba önteni annak, aki ilyen fiatal és ártatlan, alig tapasztalt valamit a világ gonoszságaiból. - Hogy a te életedet tettem volna tönkre? - nevetek fel kínomban, mert ha tudná... ha tudná azt, hogy mielőtt el nem szökött, milyen kesztyűs kézzel bántam vele, és milyen jó módban élhetett... igaz, bezárva, mert nem vállalhattam a kockázatot, hogy valaki keresztül húzza a számításaimat, és ha nem szökött volna meg, most mi sem tartanánk itt. Mondhatni, magának köszönheti. - Éppenséggel ismerni ismerek. Csak abban nem vagyok biztos, hogy megéri-e azt a sok vesződséget, amivel így járna, úgy, hogy még csak biztosra sem vehetném a sikert. – igaza van, semmi sem lehetetlen, és ő sem olyan régóta farkas még, ettől függetlenül nem csak rá hat a kor vérfarkasként... akármennyire is fájdalmas beismerni, én sem tudhatok túl jó esélyeket magamnak, ami a családalapítást illeti, az pedig holt biztos, hogy semmi kedvem hónapokon, éveken át meghunyászkodni az őrzők előtt a bizonytalanságért. Ahogy fentebb emeli a hangját, az íriszeim borostyán villanásával jelzem felé, hogy jobb, ha visszafogja magát, de hiába... csak mondja és mondja, mint valami romantikus lányregény főhősnője. Ezt szeretnéd? Legyen. Egy hirtelen mozdulattal törlöm képen, nem olyan erővel, hogy csontja törjön, pusztán hogy elhallgattassam... majd mielőtt még ellenkezhetne, a kívánságának eleget téve tépem ki a kezéből azt az ékszert, majd repítem ki az ablakon azzal a lendülettel. S mielőtt még különösebb műsort rendezhetne miatta, megragadom a feleségem karját, ellentmondást nem tűrve vezetve, vagy húzva magam után, makacsságától függően. Nem szólok egy szót sem, ahogy kirontok a szobájából, még akkor sem, amikor a fél kastélyt átszeljük – akármennyire is kapálózna ellene, most nem fog meghatni vagy megállítani semmivel, amíg a földszinti díszcsarnokba nem érünk, ahol egy minden finomságot mellőző mozdulattal taszítom a szőnyegre. - Tudni akarod, hogy miért? Akkor nézd meg jól magadnak ezt a helyet! - utasítom, majd kap néhány percet, hogy alaposabban szemügyre vehesse a helységet, mielőtt megkapná a várva várt válaszokat a kérdéseire.
-Igen, nekem számít, hogy a férjem tényleg ennyire szívtelen-e, hogy képes volt önkezűleg megölni azokat, akik a családom lett volna valóban. Vagy netán erre képtelen volt, csak egy ártatlan gyermeket elvenni. – pillantok rá komolyan, miközben az állam megfeszül. Érzem, hogy a vérem felforr és legszívesebben sírva rohannék el, míg ekkora mérhetetlen dühöt se éreztem még soha, mint jelenleg. Mintha tényleg csak arra vágytam volna, hogy lekeverjek neki egyet. Ez pedig megrémisztett mélyen legbelül, hogy talán sikerrel járt és kezdek olyanná válni, mint ő? Mi történik velem? Do-t akarom, Phil-t és Payne-t. El akarok innen menni, nem akarok olyanná válni, mint amilyen ő. A gúnyos mosolya szinte szíven üt és úgy érzem, hogy talán igaza volt Lilianne-nek, hogy nem lehet mindenkit megmenteni, hogy vele már elkéstem. Ő nem akarja, hogy megmentsék, ő mintha csak pusztítani akarna, de valahogy eme érzés miatt nem tudtam attól elszakadni, hogy valamiféle régi sérelem miatt változott volna ilyenné? Emiatt nem látná meg már a világban a jó dolgokat? -Nem megfosztottál a saját akaratomtól, attól, hogy családom lehessen? – pillantok rá kérdőn és bármennyire is nehezen esik, de végül mégis csak higgadtan csendül a hangom. Pedig csöppet se vagyok az, de valahogy még meg se remeg, mert őszinte a kérdésem. Kár lenne tagadnia, hiszen megtette mind a kettőt. Elvett mindent, ami igazán fontos az életben. -Talán akkor nem az én hibám, hogy egykoron se jártál sikerrel. – csúszik ki ajkaim között a meggondolatlan szavak, mire sietve hátrálok még pár lépést, de mint hiába, mertem hat meg az íriszeinek a játéka, a farkasom felemeli a fejét, de még se lép még semmit se. Most nem, de mire észbe kaphatnék, addigra keze arcomon csattan. A fejem ennek köszönhetően oldalra billent és inkább mélyen vájnak a fogaim ajkamba, de egyetlen egy szisszenést se ejtek ki. Remegek, félek és felesleges lenne felhúznom a pajzsomat is, hiszen könnyedén lerombolná, és talán még élvezné is. Az ékszer utána pillantok az ablakon át és ahogyan visszapillantok rá, sok mindent láthat, de kedvességet többé nem. Sőt, talán láthatta azt is, hogy szörnyetegnek látom őt. Hinni akartam, de még se megy már. Ad, majd elvesz, mintha csak még inkább meg akarna törni. Szabadulnék a fogságból, de nem tudok. A körmeim bőrébe vájódnak, nem-nem változom farkassá, hiszen úgyse menne könnyedén. Fáj a szorítása, sajog az arcom és érzem a vérfémes ízét a számba, de még se szólalok meg. Végül pedig feladom a küzdést is. Ne legyek kíváncsi, ne kutassam és ne legyek meggondolatlan. Szavak, amely visszhangzik újra és újra, de még se voltam képes betartani. Győzött a kíváncsiság és talán én se voltam sose igazán ártatlan? Talán mindig is bennem élt az a vadság, gyűlölet, amit most ő képes volt életre kelteni? Úgy hullok a földre, mintha csak valamiféle tollpihe lennék. Fáj a legtöbb porcikám, mert hiába a szőnyeg, attól még érzem a követ, ami kemény és durva, mint őt. Veszek egy mély levegőt, pár pillanat erejéig nem mozdulok. Hosszú tincseim elrejtenek előre, a többiekre gondolok, anyának arcára a fényképről, de a könnycsepp végül nem gördül. Helyette lassan simítom ki arcomba hulló angyali tincseimet és még ha félek is, amit érezhet, akkor is valamiféle erő - kicsit talán dac- kell életre bennem. Végig futtatom a pillantásomat a helységen, majd lassan felállok, megigazítom a ruhámat, letörlöm a vért az ajkaimról és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne remegjek. Nem felelek, csak állok ott és várok. Várok arra, hogy mesélni kezdjen, de most először tudtam azt is, ha támadni kezdene, vagy túlzottan közeledni merne, akkor megpróbálnék farkas alakot ölteni. Azt, amelyiket annyira utálja, azt, amelyik eddig menekült, de mintha valami mélyen legbelül megrepedt volna…
- Ha az ember öl, akkor gyilkos. Miért van az, hogy ha ugyanez az ember háborúban öl, akkor hősként tekintenek rá? - válaszolok kérdéssel Madison kérdésére, hisz bonyolultabb ez az egész annál, mintsem egy egyszerű válasszal le lehessen rendezni. Hisz minden érmének két oldala van, melyből Madison ezidáig csak az egyiket ismeri. - Milyen fennkölt szavak egy ilyen fiatal teremtéstől. Volt családod, és lehetett volna, kár, hogy eljátszottad a lehetőséget. - felelem hűvösen, amikor pedig meghallom a következő szavait, már csattan is a pofon, hogy a hangja szinte visszhangzol a szegényes berendezésű szobában... Mielőtt ellenkezhetne, a nyakláncától is megszabadítom, ha már úgy is csak a hiszti meg miatta, legalább lesz ideje elgondolkozni azon, hogy mit ejt ki a száján a jelenlétemben... Majd már indulunk is. Nem érdekel, hogyan karmol, kapálózik, próbál szabadulni, maximum néha rántok egyet a kezén, hogy bírjon magával, ha meg úgy alakul, akár a kövön és végighúzom magam után, ha makacskodna. Aztán megérkezünk... Madisont a terem közepére lököm, ráparancsolva, hogy jól nézze meg magának a helyet – a több száz éves kőfalakat, a kandallót, a hatalmas üvegablakokat, a termen végigfutó szőnyeget a hosszú, masszív fa asztallal és székekkel... S ha úgy találom, hogy elég időt töltött szemlélődéssel, akkor egy lehelletnyit lentebb engedve a pajzsomat, egy több száz éves képet hívok elő az emlékeimből, megosztva azt hitvesemmel... Ugyanez a helység jelenik meg lelki szemei előtt, ám ha megnézi, mégis számos apró különbséget fedezhet fel. A most kopár, hűvös hatású, komor hangulat a legkevésbé sem jellemző rá. Minden fényárban úszik, temérdek virág illata lengi be a termet, az asztal ételtől roskadozik. Vidám, kacagva szaladgáló gyerekek töltik meg élettel a kastély falait, miközben az édesanyjuk féltve óvó tekintettel figyeli minden léptüket, a kandalló előtti pamlagon hímezgetve... Mielőtt még elutaztam volna a bécsi udvarba. Nem érted, hogy miért mutatom neked mindezt, igaz, Madison? Hát várj csak...! Az előbb látott fényárnak már nyoma sincs, ahogy a virágok is mind megszáradtak. A függönyök cafatokban lógnak az ablakok mellett, meg-meglibbenve a törött üvegen besüvítő szélben, a korábban az asztalon sorakozó porcelánedények pedig a szőnyegen hevernek, darabokra törve. A korábbi békés, meghitt, családi légkörnek már nyoma sincs, ahogy pedig bentebb fárad a szemlélő, megpillanthatja a romok között, a földön heverő élettelen alakokat is, az előző emlékben még vidáman kergetőző gyermekek vérbe fagyva, akár morbid, selejtes, porcelánbabák, hevernek a földön, akárcsak édesanyjuk, vértől feketéllő, egykoron smaragdzöld ruhában. A hely, ami néhány nappal korábban még boldog, családi élettől pezsgett, most családi kriptaként hirdeti a halált és pusztulást... Az emlékképnek vége szakad, mi pedig a rögtönzött kis időutazást követően újra a terem közepén találjuk magunkat, körülölelve a csend és sötétség által. - Mit szólsz hozzá, Madison? - kérdezem érdeklődve, mintha csak a korábbi kérdéseire akarnék reflektálni azzal, milyen is a szívtelen gyilkolás és az, ha megfosztják az embert a családjától. Ha szeretne hozzászólni, hát hagyom, hadd fejtse ki a véleményét, ha azonban semmi, akkor csak csendesen folytatom - Csak hogy tudd – ezúttal a saját felmenőid keze munkáját láthatod. - és nem az enyémet. Ami ebből az enyém, az csupán a hely, a lemészárolt családom, és a veszteség, mely az egész későbbi életemre rányomta a bélyegét.
A háború se tesz mindenkit hőssé. – pillantok rá komolyan, de ártatlanok megvédéséért cserébe ölni se helyes, de valamilyen szinten mégis elkerülhetetlen, de az értelmetlen és bosszúban elkövetett gyilkosságokat miért is kéne elfogadni vagy éppen egyenrangúnak tekinteni a háborús hősökkel? - Talán nem olyan kár, mert legalább így nem ajándékozhatom meg az ördög fiát családdal. – pillantok rá komolyan és hirtelen nem értem, hogy miként is lett ekkora bátorságom, hogy ezt mondjam. Talán csak ezzel próbáltam magamat is nyugtatni, mert tudtam mivel jár a farkasság, de attól még hiányzott az, hogy családom legyen, viszont talán mégis jó dolog történt velem azzal, hogy nem lehet. Nem kell őt se beengednem az ágyamba, és nem kell egy őrültnek gyermeket kihordanom a szívem alatt, mert sok mindent elvisel az ember, de azt tudom, hogy sose lennék képes arra, hogy végignézzem, ahogyan esetleg gyerekeket bánt, vagy megfosztja őket az igazi élettől. Fáj, hogy ne fájna a pofon vagy az, ahogyan végig cibál a folyosókon, vagy éppen ahogyan a földre lök, de bármennyire is reszketek mélyen legbelül talán végre eljutottam arra a pontra, amikor a fény kevés, így nem marad más, mint erősnek kell lennem. Félre kell tennem a hallgatagságomat, a félelmeimet és meg kell próbálnom erősnek lenni. Nem félni, kapaszkodni abba, ami van és kiállni magamért. Miután a termet végigpásztáztam, nem sokkal később elkezdődik a „filmvetítés”. Kíváncsian fürkészem az elém táruló látványt, a gyerekeket. Halovány mosoly kúszik az arcomra és kicsit kinyújtom a kezemet is, mintha meg akarnám érinteni őket, pedig tudom, hogy nem lehetséges. Utána pedig az anyára siklik a pillantásom. Gyönyörű nő volt, de úgy érzem, mintha a szöges ellentétem lenne. Legalábbis kinézetre biztosan, de mielőtt a melegség igazán átjárhatna, ami eme képeknek köszönhető, azelőtt zorddá és kegyetlenné válik a terem. A vér jellegzetes színét bárhonnan felismerném, ahogyan a pusztulás első jeleit. Nem akarom látni, de még se vagyok képes elzárkózni előle, mintha egy lényem tudni akarná, szomjazna arra, hogy végre megértse miért olyan, amilyen mi történt és mit is keresek itt. Nagyon nyelek, a szám alig láthatóan megremeg, de mégis visszatartok minden könnycseppet. Az ártatlan gyermekek, a védtelen nő. Rideg ez a hely, de azokon a „képsorokon” még ridegebb volt. Nem szólalok meg, még akkor se, amikor kérdést szegez nekem. Létezik erre bármiféle magyarázat, bármiféle bocsánat, vagy tényleg olyan ember áll előttem, aki azt hiszi, hogy a felesége vagy a gyerekei büszkék lennének rá? Nem tudom miért érzem, de érzem, hogy hozzá volt köthető mindegyik személy. Mintha hirtelen a falakból áradó fájdalom és ridegség már többé nem is a házból áradna, hanem belőle. – Sajnálom. – bukik ki ez az egy szó, pedig tudom, hogy semmit se old meg. Ha hirtelen közeledni kezdett volna, én olyan gyorsan hátrálni, az se érdekelt, hogy minek megyek esetleg neki. – Nem lett volna senkinek se joga ezt tenni, sajnálom, hogy megfosztottak a családodtól. – kezdek bele óvatosan és a békesség, félénkség pedig visszaköltözik az íriszeimbe, de akkor is őt figyelem. – De te mivel vagy másabb azoknál, mint akik ezt tették? Semmiben se. Olyanná váltál, mint ők és talán ezt akarták. Azt akarták, hogy gyűlöld őket és közben elveszítsd azt, aki hajdanán voltál. Szerinted ők ezt akarták volna? Azt, hogy gyilkos váljon belőled a bosszúban? Vagy azt, hogy úgy tedd tönkre mások életét, ahogyan a tiéddel tették? – kérdezem meg óvatosan és bármennyire is utálom őt, bármennyire is menekülnék a közeléből, legszívesebben akkor is a karjaimba zárnám. Nem ezt érdemelte, de mások se, mert nem ők követték el a bűnöket…
Egy szóval sem említettem, hogy mindenkit hőssé tenne, de már meg sem lepődök azon, hogy megint nem az megy át a szavaimból, amit érzékeltetni próbálok. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e valaha kinevelni belőle, vagy előbb fogy el a türelmem annál? - Talán valóban nem kár. Míg nálam van esély arra, hogy tovább folytatódjon a vérvonal, addig veled egy több száz éves múlttal rendelkező család fog kihalni ezáltal. - világítom meg neki a másik oldalról a dolgokat, mert ha azt hitte, hogy mindenáron a két család vérvonalát akartam ötvözni... szép módja lett volna annak, hogy a több évszázada húzódó viszály végére pontot tegyünk, s tény, hogy miatta vált megvalósíthatatlanná a tervem, de attól még nem fog földhöz vágni a hír. Vagy másképp fogalmazva – ő többet veszített ezzel az egésszel, mint én magam. A további arcátlan megjegyzéseit és viselkedését azonban már kevésbé tűröm higgadtan. Nem hiába támogatom annyira a szemléletet, miszerint veréssel és testi fenyítéssel is tökéletesen és eredményesen lehet nevelni, itt az ékes bizonyíték rá. Míg az első néhány percben tudta, hogy mi a jómodor, amint is kicsit közvetlenebb hangot ütöttem meg vele, egyre bátrabban szemtelenkedett ő is... ennek eredményeként pedig már rángatom is magam után az ódon kastély folysóin, hogy olyan emlékkel szembesítsem, ami talán segít megértenie ezt az egész, kényes helyzetet. A kastély díszterme, mely fiatal koromban, mielőtt még Martin idekerült volna, a mindennapi élet helyszíne volt, s ezt emlékeimben is láthatja, néhány nap elteltével hűvös, rideg, gyilkossági helyszínné vált, hogy a falak között járva olyan érzésem van sokszor, mint ha a mai napig kísértenének a halottaim, elégtételt várva a történtekért. - Sajnálattal tele van a padlás. – jegyzem meg nemes egyszerűséggel, amikor pedig meghallom, milyen szentbeszédet kezt el leadni nekem a leány, csak az ég felé fordítom a tekintetemet, mélyet lélegezve, hogy megőrizzem a nyugalmamat – egyszerűen lerí rólam, hogy mennyire hidegen hagy az egész. - A halottak már semmit sem akarnak. Akik pedig ezt tették velük, azok egyetlen vágya az volt, hogy én is hasonló sorsra jussak, a lehető leghamarabb. - oszlattam szét az álmodozás édes, rózsaszín felhőit egyetlen határozott véleménnyel - Amiért pedig ezt az egészet megmutattam az, az, hogy végre felfogd, és elgondolkozz rajta: A te családod, felmenőid sem voltak olyan szentek, mint azt képzeled. - még ha Madison, az a bizonyos alma elég távol is esett a fájától... nem hiába, hisz amilyen szánalmas módon keveredett a vérvonaluk mindenféle senkiházi alakokéval, egyáltalán nem meglepő ez a fajta gyengeség; attól még benne is ott lapul a magunkfajta eltökéltség és kegyetlenség csírája. Vagy a gonoszságé, ahogy ő mondaná.
- Vérvonal, mintha állatokról beszélnél és éppen azon menne a verseny, hogy minél jobb tenyészetből szülessen az a gyerek. Ez undorító. – buktak ki a szavak magamat is meglepve a nyersességgel, ami a hangomba költözött. – Azt hiszem nem bánom, hogy ebbe nem kell részt vennem. – tettem még hozzá eléggé dacosan, még akkor is, ha az már csöppet se volt igaz, hogy nem bántam-e meg azt a részét a farkas létnek, hogy sose lehet hagyományos értelemben családom, hogy nem adhatok egy gyermeknek életet, hogy nem érezhetem azt, hogy miként növekszik a szívem alatt. Ez az egy lemondás túlzottan is fájt még mindig, de belegondolva abba, amit mondott és más közelébe se kerülhettem volna, akkor még mindig inkább a „meddőség”, mintsem részt vegyek valami elmebeteg vérvonal tenyészetében. Hamarosan viszont csöppet se békésen rángat magával, hogy utána talán a gyűlöletem még inkább kezdjen lángra robbanni irányába. Szerettem volna megérteni, elhinni azt, hogy lehet szeretni úgyis valakit, hogy ő mindent elkövet azért, hogy ne szeressem, de hirtelen már nem voltam ebben se biztos. Sőt, szinte minden érzés kicsit ijesztő is volt számomra, mert még soha nem éreztem ennyi és ennyire erős, nem éppen kedves érzéseket se… - És hagyod, hogy a jelenedet is megpecsételjék azok, akik már régen nem élnek, akik ezeket a szörnyűségeket követték el? Te se vagy jobb, mint ők. Sőt, talán még betegebb is vagy náluk. – szegtem fel az arcomat, hiszen láttam mennyire nem hatotta meg az előző dolgok, amiket mondtam. Nem értem, hogy miért próbálkozom, miért próbálom megérteni még mindig azt, amit nem lehet. Miért keresek okot arra, hogy még mindig képes legyek valamennyire elfogadni azt, hogy mellé sodort az élet, hogy nem ölt meg egykoron, amikor könnyedén megtehette volna, mert egy védtelen csecsemő voltam. - Nem az számít, hogy az őseink mit követtek el, azért mert ők gyilkosak, árulok és társai voltak, nem jelenti azt, hogy nekem is annak kell lennem. – álltam a pillantását, ha kellett, végül lassan simítottam végig a ruhámon. Tettem felé egy lépést, de valójában csak a kijárat felé akartam közelebb jutni. – Ölj meg, kínozz meg még ezerszer, gyötörj meg, de attól még nem fogsz megbékélést, vagy feloldozást nyerni a tetteidre, vagy visszakapni a családodat. Semmi se lesz jobb, mert ha jobb lenne, akkor nem lennél még mindig ilyen, akkor minden percben bántottál volna és ezt te is tudod. – bátorság, nem tudom, hogy honnan jött, hogy miből merítettem, de nem is érdekelt. Végül sietős léptekkel indultam el abba az irányba, amelyikből jöttünk. Megállíthat, könnyedén, de éreztem, hogy abban a pillanatban, ahogyan elkapna, sarokba szorítana, vagy csak elállná az utamat a farkasom meg akarná mutatni magát. Békések vagyunk, de talán még se vagyunk annyira azok, mint mindenki hitte. Most talán eljött az ideje, hogy ha ostobán is és feleslegesen, de megpróbáljunk kiállni magunkért és védelmezni magunkat.
A kirohanását hallva csak gúnyos mosolyra görbült a szám széle, és akármilyen nagy is volt a kísértés, ellenálltam neki, hogy közbeszóljak. Ha hallaná magát, és nem lenne ilyen érzelgősen zaklatott állapotban, akkor valószínűleg ő is belátná, hogy milyen hülyeséget mondott. Már hogyne számítana? - Pedig részt veszel, még ha nem is éppen úgy. Vérvonal, állatok... - emlékeztettem, hisz már ő sem közönséges halandó volt, hanem vérfarkas, így félig-meddig állat, ami pedig a vérvonalat illeti, csak reménykedni mertem benne, hogy a beharapója volt olyan értelmes, hogy mesélt neki azok fontosságáról és jelentőségéről, mert ha nem... Akkor csodálom, hogy ilyen naiv, oktalan kölyökként hogyan volt képes életben maradni, még úgy is, hogy egy falka pátyolgatta. Egyelőre viszont annyiban hagyom a témát, ha hiányosságai vannak, lesz még ideje bepótolni, mást nem, Martinnak kiadom feladat gyanánt, ne csak pátyolgassa. Most a földszinti csarnokba vezet utunk, akár akar jönni, akár nem - utóbbi esetben csak neki lesz rosszabb, mert úgy is lecibálom magam után, nem fog különösebben meghatni egy kölyök női hisztije. - Azért, mert "Aki a múltat tagadja, az életet tagadja, s aki a múltat átírja, a jövőt lopja meg.".- idéztem a nem olyan ismert teológus és író szavait, és idézhetnék még milliónyi másik múlt, jelen és jövő összefüggéséről szóló bölcsességet, de helyette inkább a több száz éves emlékképeimbe engedek bepillantást nyerni a feleségemnek. Remélve, hogy segít végre felnyitni a szemeit, de úgy néz ki, én is túl naiv voltam ilyen téren. - A gyengék szavai. - közlöm szenvtelen hangon, hisz kölyök volt, a vérfarkasok 99%-a gond nélkül elbánna vele, de talán még az emberek között is akadna szép számmal... mondanám, hogy kíváncsi vagyok, ha annyi idős lesz, mint én, akkor is ilyen rózsaszín szemüvegen keresztül fog-e tekinteni a világra? De felesleges lenne, pláne annak fényében, hogy még az se biztos, hogy a következő születésnapját megéri. - Madison, Madison... azt hiszed, ezt az egészet ezért kaptad? Akkor már csecsemőként megoldottam volna ezt a problémát, sokkal kevesebb fejfájást okozott volna. - csóválom a fejem, ismételten elámulva magamban a gyermeteg naivságán, de hogy ne ringassa magát hamis illúziókba, felvilágosítottam a tényállásról. Miért érzem úgy, hogy erre is lesz valami harmatgyenge próbálkozása, kifogása? - Vajon akkor is ezt mondanád, ha valóban ezerszer megkínoználak? - valószínűleg az első néhány után már azért rimánkodna, hogy inkább öljem meg, de nem szabadul olyan könnyen, azt garantálom - Ezt azért kaptad, amiért semmibe véve a parancsomat, megszöktél, mire pedig ismét a szemem elé kerültél, nem csak, hogy farkas lettél, de még a falkához is volt merszed csatlakozni. Nem is értem, hogy mit gondoltál, hogy sosem találok rád? Hogy boldogan élhettek, mint valami nagy család? - horkantan fel méltatlankodva, hisz megvolt a falkákról is a magam véleménye. Az pedig, hogy szinte még be sem fejeztem a mondani valómat, de már hátat fordít és visszaindul, meg se adva a kijáró tiszteletet... Nem úgy van az! - Madison! - szólok utána fenyegetően, adva egy utolsó esélyt, hogy megálljon, ha azonban nem, akkor sietős léptekkel indulok utána és kapom el a karjánál, megállásra késztetve. Ha pedig netalántán alakot váltana... azt hiszi, akkor talán több esélye van? Még emberi alakomban is könnyűszerrel bánnék el vele.
-Persze, és hol marad az, hogy aki a múltban él, az nem is él igazán, annak nincs se jelenje, se jövője? – kérdeztem meg talán egyre inkább dacosabban. Mert nem hittem teljesen abban, amit mondott. Nem a múltamat akarom megtagadni, vagy éppen a jövőmet, ami ha itt fog érni, akkor az igazából maga lesz továbbra is a börtön. Próbálnám tisztelni, felnézni rá, elfogadni a férjemnek, de egyre kevésbé megy. Mintha a hit, vagy csak az aprócska szikrák, amiket láttam korábban az is eltűnt volna. -Igen, mégis mi mást mondanál. – nevetek keserűen és hirtelen úgy érzem, hogy felesleges itt állni, felesleges egy olyan csatában részt venni, amit süketek és némák vívnak, mert azok voltunk. Mind a ketten hittünk valamiben, ami nem is állhatna egymástól távolabb, de képtelennek voltunk a legtöbb esetben bármennyit is megérteni, meghallani a másik véleményéből, szavaiból. – A szeretet, a megértés és a megbocsájtás nem a gyengeség jele, még ha te ezt is hiszed. Ha az lenne, akkor nem lenne oly nehéz megadni a kegyelmet, vagy szeretni olykor. – állkapcsom kicsit megfeszült, a pillantásomat övébe fúrtam, hiszen próbáltam szeretni őt, még akkor is, amikor a legkisebb esélyt adott rá. Próbáltam jó feleség lenni, de mindentől megfosztott. Szinte az élettől, így mégis mit várt? Hogy képes lesz örökre bezárni egy madarat? Ha ezt hiszi, akkor talán téved, mert talán egyszer túl messzire megy, és én is olyat tennék, amit sose hittem volna. A múltat megismerem, legalábbis az ő szemszögéből, ami csöppet se békés, csöppet se derűs, ahogyan abban se hiszek, hogy valaha az a szív még képes lenne érezni bármit is. Vajon más ismeri azt, hogy mi történt, hogy mi tette őt olyanná, mint egy hegy, amelyen az időjárás / idő nyomot hagy, de valójában mégis áll, még a legnagyobb viharokban is rezzenéstelenül és érzéketlenül. -Számít az, hogy mennyiszer gyötörtél már meg? Az számít, hogy miként tetted és mekkora károkat okoztál. Nem kell ahhoz ezernyi szenvedés se… - hangom szomorúan csendült, miközben szőke fürtjeim arcomat keretezték. Mit keresek itt? Miért nyitom még ki egyáltalán a számat? Egy aprót sóhajtottam. – Te tényleg azt hitted, hogy bezárhatsz? Hogy képes leszel magad mellett tartani? Még egy jégcsapba is több figyelmesség és érzelem szorult, mint valaha beléd!!!! – ordítottam el magam, a szavába vágva, majd egyszerűen csak megpróbáltam távozni. Nem értettem, hogy miért kellene maradnom, hogy miért kellene megmutatnom neki azon könnycseppeket, amik nem félelemből fakadnak, hanem sokkal inkább szomorúságból? Nem, még egy könnycseppet se érdemelne meg… Hallom azt, ahogyan a nevem szólít, de nem érdekel. Egyszerűen csak minden illemet elhagyva bemutatok neki, hogy csessze meg!! Bár úgyse hatja meg, engem már hirtelen nem érdekel az se, hogy menyivel ártok még inkább magamnak. Amikor pedig elkapja a kezemet és nem akadályoz meg benne, akkor nem érdekel mennyire fájdalmas, de a farkasom alakját felöltöm és nem éppen békésen rámorgok, még akkor is, ha tudom, hogy esélyem sincs. Ha pedig megakadályoz benne, akkor is egy erőteljesebb morgás még kicsússzan ajkaim között.
- Sehol, mert értelmetlen hülyeség. Azt hittem, volt értelme annak a számtalan különórának, de minél többet hallok tőled, annál inkább meg vagyok győződve róla, hogy felesleges pénzkidobás volt. - jegyzem meg hűvösen. A szemöldökömet felvonva nézek vissza rá, hogy mégis, mire értette? Mégis mit mondhatnék, ha nem azt, amit én igaznak hiszek? A véleményemet? Tapasztalatomat? Amikor azonban előáll nekem ezzel a kalkuttai Teréz anyás kirohanásával, csak a szemeimet forgatom. Ismerem én is őket, de minek pazaroljuk olyanokra, akik meg sem érdemlik? Vagy észre se veszik? Élek velük én is, alkalom adtán, de arról nem én tehetek, ha fel sem tűnik neki. - Még életben vagy, nem igaz? - pedig ahelyett, hogy a kastélyomba hozattam volna, hogy kezdjünk valamit ezzel az egésszel, kitekerhettem volna a nyakát még ott Fairbanksben az erdőben, ott hagyva a falkája küszöbén, egyszerűbb lett volna mindkettőnknek, mint... ez. Ami pedig a szeretetet illeti, gondoskodtam róla a magam módján, nélkülöznie sem kellett, amíg a birtokomon élt, és mivel hálálja meg? Hogy elszökik? Nem is értem, hol él, ha nem álomvilágban. Az emlékképek megosztása után csak hallgatom, de egyre inkább érzem úgy, hogy balgaság volt bepillantást nyújtanom az emlékeimbe, hisz naná, hogy nem azt szűri le lényeg gyanánt, amit mondani akartam vele... ha képes lennék, inkább törölném az egészet a fejéből, ha már ennyire hasztalan volt és ennyire nem képes megbecsülni, hogy ilyesmit osztottam meg vele, egy ilyen... személyes és jelentőségteljes eseményt az életemből. Visszacsinálni sajnos nem tudom, így marad a szóbeli észhez térítés. - Számítana, ha lenne valami haszna, vagy eredménye is. De ahogy elnézlek, az nem igazán akad. - felelem csalódottan. - Mert mégis, hová mentél volna? - vágok a szavába, egyedül, a nagy világban, elveszetten... mint valami elanyátlanodott kölyökkutya, akit kiraknak az út szélére meghalni, úgy kóválygott volna ő is céltalanul, amíg utol nem éri a vég. Amikor aztán nem csak félbeszakítja a mondandómat, de még a hangját is így felemeli mellé, akkor bennem is felmegy a pumpa... nem úgy van az! Ha menne is, hamar megállítom, elkapva a karját és megállásra késztetve - legalábbis addig, amíg el nem kezd alakot váltani, akkor, miközben a legvédtelenebb és kiszolgáltatottabb, akár egy felmosórongyot, lököm el magamtól, a hideg kőre, kínlódja csak végig a változás gyötrő perceit. ¬- Azt hiszed, így talán van esélyed? Elfelejtetted, hogy kivel állsz szemben, Madison. - nevetek fel gúnyosan a morgására, mert mégis, hogy néz ez ki? Kölyök létére ő morog rám? De legalább egy előnye van annak, hogy négylábú formáját öltötte magára. - Legalább végre láthatom, hogy milyen korcsot csináltak belőled. - mormogom az orrom alá, hisz mióta visszatértünk Ausztriába, csak emberi valójában volt hozzá szerencsém. Jobban lekötött az, hogy a tudtára adjam, milyen rossz ötlet volt megszöknie, mintsem hogy azért tegyen kíváncsivá, hogy milyen lehet farkasként. A látvány magáért beszél, elég erre a csenevész, foltos szerencsétlenségre nézni. - És most mi lesz? Tanultál valamit farkasként, vagy ez minden? - hergelem tovább miközben az én íriszeim is halvány borostyánba fordulnak. Hátha mutat valami olyat amivel ha az elismerésem nem is vívja ki, legalább pozitívumként könyvelhetem el.
-Érdekes, hogy ezt mondod, miközben képtelen vagy túl látni saját magadon, azon, amiben hittél egykoron, vagy hiszel most is. Elvárod, hogy más megértsen, de te képtelen vagy megérteni egy fikarcnyit is a másikat. – hűvösen csendültek a szavak, nem értettem, hogy honnan lett bátorságom, mintha csak hirtelen egy láthatlan kéz fogta volna az enyémet. És bátrabb lettem volna, mint előtte, vagy csak ilyen az, amikor valakinél betelik a pohár és nem akar tovább tűrni, vagy nyelni? Magam sem tudom, csak azt éreztem, hogy nem akarok a sarokban meghúzni magam, nem akarok még inkább a bábja lenni… -Inkább öltél volna meg, mert ez nem élet. – csúszik ki ajkaim között, mielőtt a nyelvemre haraphatnék, de ezt gondolom, ezt érzem. Mert ez még a börtönökhöz képest is vélhetően rosszabb. Nem tudom, hiszen sose voltam egyben se, de elég csak megnézni a házurát, és szerintem nem csoda, hogy még azt mondom a halál is jobb lett volna, mint vele eltölteni még több időt. Megrázom a fejemet a szavaira és egy kisebb szemforgatást is megengedek magamnak. Fájdalmas a múltja, de ez attól még nem ad okot arra, hogy miért lett ő is ennyire…magának való, vagy éppen kegyetlen. Így csak olyanná vált, akik őt is megfosztották attól, akik fontosak voltak számukra. -Talán inkább pont ez a haszna, hogy nem váltam még olyanná, amilyen te vagy. Hogy talán pont olyan vagyok, azokra emlékeztetlek részben, akiket elvettek tőled. Én bennem még van élet, boldogság, mint az ő arcukon is volt és szeretet, ahogyan az ő szemeikben is megcsillan, de a tiéd? Mint egy kőszikla, és mélyen legbelül talán éppen önmagadat pusztítod el, hogy képtelen vagy ezt belátni. – nagyot nyelek a végén, hiszen nem könnyű kitartani, de azt hiszi nem láttam eleget? Én még azt képviselem, ami a haláluk előtt élete része volt, de ő mindent elkövet azért, hogy ezt semennyire se engedje vissza az életébe. -Bárhova, ahol még létezik élet, nem csak elméletben. Próbáltalak szeretni, de ha egy kicsit közelebb engedtél, akkor is állandóan becsaptad az ajtókat, mégis mit hittél? Egy madárnak a szárnyait eltörheted, bezárhatod, de utat fog találni ahhoz, hogy újra repülni tudjon és dallolni. – keserűen csendült a hangom, de ez volt az igazság. Nem volt mit titkolni és vélhetően a legtöbb dologgal ő is tisztában volt. Sajnáltam-e, hogy nem tudtam megadni azt, ami megtörhette volna a falait? Kicsit, de úgy éreztem, hogy mindegy lenne mi vagyok, ember vagy farkas, mert semmin se változtatna. Maximum annyin, hogy másképpen gyötörne meg, mert a csontjaim nem forrnának úgy össze, mint most… ~ Azzal a szemméllyel, akinek meg kellett volna védenie, akinek biztonságot kellett volna adnia, de helyette csak börtönbe zárt. ~ csendültek a szavaim elméjében, miután hosszú percek szenvedése után átvedlettem a tarka farkasomba. Pofámat megnyaltam és az eddig jámbornak ismert farkas most dühösen pillantott az előttünk állóra. Sose hittem volna, hogy képes leszek ekkora dühöt érezni, ennyire vágyni fogom valakinek a vérét, de most megtörtént. Mintha csak a józanság szép lassan teljesen eltűnt volna és nem maradt volna más, mint a fenevad. Szavaira újra morogtam egyet, majd őt figyeltem, mint aki csak arra vár, hogy a másik mozduljon, vagy tegyen valami rosszat, és akkor máris ugrani fog meggondolatlanul. Nem, nem tehetem meg, nem szabad! ~ próbáltam magam meggyőzni és visszafogni, hogy ne ugorjak neki, helyette pofám vonásai is kisimultak, a fejemet lehajtottam, mint egy bűnbánó. Majd mintha meg se hallottam volna a szavait és ő nem jött volna közelebb, akkor én kullogtam közelebb úgy, mint aki megadta magát, hiszen a pajzsom fel volt húzva, és ő még nem törte át. Ha pedig elég közel kerültem, akkor nemes egyszerűen a lábát próbáltam fogaim közé kaparintani és csontot törni, vagy legalább mély sebet ejteni rajta. Tényleg azt hitted, hogy újra visszatért a nyúl? Az, aki fél tőled? ~ pillantottam rá hasonló kifejezéseket sugallva az íriszeimmel, ha sikerrel jártam és még akkor is, ha ennek köszönhetően repültem is egyet. Lassan álltam fel ebben az esetben és szembe fordultam vele. Kölyök vagyok, tudtam, hogy jóval erősebb nálam, de azt hiszem betelt a pohár, nem akartam ismét úgy adni a bőrömet, hogy meg se próbáltam megvédeni tőle…
- Sehol, mert értelmetlen hülyeség. Azt hittem, volt értelme annak a számtalan különórának, de minél többet hallok tőled, annál inkább meg vagyok győződve róla, hogy felesleges pénzkidobás volt. - jegyzem meg hűvösen. A szemöldökömet felvonva nézek vissza rá, hogy mégis, mire értette? Mégis mit mondhatnék, ha nem azt, amit én igaznak hiszek? A véleményemet? Tapasztalatomat? Amikor azonban előáll nekem ezzel a kalkuttai Teréz anyás kirohanásával, csak a szemeimet forgatom. Ismerem én is őket, de minek pazaroljuk olyanokra, akik meg sem érdemlik? Vagy észre se veszik? Élek velük én is, alkalom adtán, de arról nem én tehetek, ha fel sem tűnik neki. - Még életben vagy, nem igaz? - pedig ahelyett, hogy a kastélyomba hozattam volna, hogy kezdjünk valamit ezzel az egésszel, kitekerhettem volna a nyakát még ott Fairbanksben az erdőben, ott hagyva a falkája küszöbén, egyszerűbb lett volna mindkettőnknek, mint... ez. Ami pedig a szeretetet illeti, gondoskodtam róla a magam módján, nélkülöznie sem kellett, amíg a birtokomon élt, és mivel hálálja meg? Hogy elszökik? Nem is értem, hol él, ha nem álomvilágban. Az emlékképek megosztása után csak hallgatom, de egyre inkább érzem úgy, hogy balgaság volt bepillantást nyújtanom az emlékeimbe, hisz naná, hogy nem azt szűri le lényeg gyanánt, amit mondani akartam vele... ha képes lennék, inkább törölném az egészet a fejéből, ha már ennyire hasztalan volt és ennyire nem képes megbecsülni, hogy ilyesmit osztottam meg vele, egy ilyen... személyes és jelentőségteljes eseményt az életemből. Visszacsinálni sajnos nem tudom, így marad a szóbeli észhez térítés. - Számítana, ha lenne valami haszna, vagy eredménye is. De ahogy elnézlek, az nem igazán akad. - felelem csalódottan. - Mert mégis, hová mentél volna? - vágok a szavába, egyedül, a nagy világban, elveszetten... mint valami elanyátlanodott kölyökkutya, akit kiraknak az út szélére meghalni, úgy kóválygott volna ő is céltalanul, amíg utol nem éri a vég. Amikor aztán nem csak félbeszakítja a mondandómat, de még a hangját is így felemeli mellé, akkor bennem is felmegy a pumpa... nem úgy van az! Ha menne is, hamar megállítom, elkapva a karját és megállásra késztetve - legalábbis addig, amíg el nem kezd alakot váltani, akkor, miközben a legvédtelenebb és kiszolgáltatottabb, akár egy felmosórongyot, lököm el magamtól, a hideg kőre, kínlódja csak végig a változás gyötrő perceit. ¬- Azt hiszed, így talán van esélyed? Elfelejtetted, hogy kivel állsz szemben, Madison. - nevetek fel gúnyosan a morgására, mert mégis, hogy néz ez ki? Kölyök létére ő morog rám? De legalább egy előnye van annak, hogy négylábú formáját öltötte magára. - Legalább végre láthatom, hogy milyen korcsot csináltak belőled. - mormogom az orrom alá, hisz mióta visszatértünk Ausztriába, csak emberi valójában volt hozzá szerencsém. Jobban lekötött az, hogy a tudtára adjam, milyen rossz ötlet volt megszöknie, mintsem hogy azért tegyen kíváncsivá, hogy milyen lehet farkasként. A látvány magáért beszél, elég erre a csenevész, foltos szerencsétlenségre nézni. - És most mi lesz? Tanultál valamit farkasként, vagy ez minden? - hergelem tovább miközben az én íriszeim is halvány borostyánba fordulnak. Hátha mutat valami olyat amivel ha az elismerésem nem is vívja ki, legalább pozitívumként könyvelhetem el.
-Akkor legalább végre valami szívességet is tennél nekem. – bár van egy olyan sejtésem, hogy még akkor se könnyedén adná meg a halált, de hátha annyira elborulna a feje, hogy gyorsan végez velem. Még mindig jobb lenne, mint ebben az ódon kastélyban élni, amibe a szellő is talán olykor félve téved csak be. -Megleptél volna, ha bármi mást mondasz, de talán egyszer levehetnéd a szemellenzőidet. – mormogom az orrom alatt csöppet se békésen. Nem is érdekel, igazából remélem egyszer annyira befordul, hogy saját magát emészti fel a sok kegyetlenséggel, amit okoz, hogy egyszer talán végre ha tükörbe pillant, akkor látni fogja a valóságot. Miért érdekelt még mindig valamennyire? Nem kellene, a férjem, de valójában csak egy idegen. -Nos, ha ennyire látod, hogy nem vagyunk egyformák, akkor miért is vagy képtelen olyannak elfogadni, amilyen vagyok? Miért akarsz olyanná formálni, aki a szolgád? – kérdeztem meg érdeklődve, hiszen ha már ennyire kifejtette, hogy mindenki másabb, akkor hajrá, kíváncsian várom, hogy erre mit is fog felelni, de ha tippelnem kellene, akkor megint én értem félre, hiszen én vagyok a hülye, a szűklátókörű és még ki tudja mi szerinte. -Te komolyan a gyerekkoromról akarsz beszélni? Azt hiszed erre vágytam? Hozzá kellett mennem egy idegen férfihoz, akit nem ismertem, akinél még egy jégcsapot is több szenvedély lett volna megcsókolni. Elvettél, de azzal a lendülettel el is dobtál magadtól. Nem, nem vágytam arra, hogy babázz velem, hanem arra vágytam, hogy családot adj, ne pedig elvedd tőlem ennek a vágyát, de mégis megtetted! – hangom erőteljesen csendült, őszintén és komolyan. Ha már ennyire sérelmezte, hogy már nem hordhatok ki gyermeket, akkor tudja meg azt is, hogy részben ő tehet erről is. Mindig is szerettem volna családot, tudtam, hogy mivel jár a farkasság, de ha részben megölik az álmod, akkor nem mindegy, hogy véglegesen lemondasz-e róla, vagy csak örökre el kell temetned? -Álltasd csak magad. – nem, nem volt a legnagyobb menedékem az a hely, inkább az, ami szép lassan kezdett megölni és ha ő nem így látja, akkor még egy borsónyit se ismert sose igazán. A következő percek pedig szinte túlzottan is gyorsan történnek. Földre kerülök, de mégis farkas alakot öltök. Azt mutatom, hogy neki ugranék, hogy széttépném és még mindig így is van, de még se teszem. Helyette a nagyoktól ellesett ötleteket, tippeket használom fel, hogy sunyi módon újra közelebb kerülhessek hozzá. Amikor pedig megpróbál lerázni magáról, akkor még erősebben fogok rá a lábszárára, hogy olyan könnyedén nem adom és még az se ér, ha csontot sértek, ez a legkevesebb annyi csonttörést követően, amit el kellett viselnem. Végül mégis messze landolok tőle, fáj-fáj a földet érés, de még se érdekel. Feltápászkodom és őt fürkészem. Csak vicsorogtam egyet a szavaira, de nem feleltem. Láttam elég kegyetlenséget tőle, vagy éppen a „barátaitól” is hallottam egykoron, amikor magával vitt egy-egy partira. Szemeim nem sok jóval kecsegtettek, majd elkezdtem irányába futni, de az utolsó pillanatban végül az asztalra ugrottam fel, hogy utána onnan leugorjak és a szőnyeget a fogaim közé kapva rántsam ki alóla hirtelen. Ha nem vagy erős, legalább légy ravasz. Ha pedig megbillent, vagy földre esett, akkor nekem se kellett több, hogy máris irányába vessem magam, még ha tudtam is azt, hogy szinte semmi esélyem se ellene.
- Talán, majd egyszer, ha végre magad mögött hagyod az álomvilágodat és visszatérsz a realitás talajára. - közöltem ridegen, mert lehet, hogy én csökönyösen ragaszkodtam az elveimhez, megszokásaimhoz, de ő is legalább ilyen makacsul ragaszkodott ehhez a rózsaszín szirupos álomvilághoz, amiben eddig élt. Ha már annyira felnőtt akar lenni, akkor viselkedjen is úgy, ne mint egy hisztis, akaratos kislány. - Pusztán azért, mert ez a viselkedés, amit te produkálsz, nem illő, vagy megengedett. Ha a szolgámmá akartalak volna nevelni, akkor közel sem lett volna részed ilyen jómódban, és az engedetlenséged miatt valószínűleg már rég véget ért volna a pályafutásod. - felelem szenvtelen hangon, mielőtt még újabb illúziókba ringatná magát, holott mennyire, hogy nem így van! Nem a magam képére akarom formálni, csupán olyasvalakivé, aki elég erős ahhoz, hogy boldoguljon ezen a kegyetlen világon, akár egyedül is. Akár csak Martin, hisz igaz, élete nagy részében a közelemben volt, de a külön töltött években sem esett komolyabb baja. Madisonról viszont nem mondanám el ugyanezt, valószínűleg ha néhány évig húzná egyedül, már az is kisebb csodával érne fel. - Mert mire vágytál, Madison? Szabadságra, családra, boldogságra, csupa tündérmesékből ismert szirupos maszlagra? - emelem fel a hangomat, melyből kiérződik az indulat, és az, hogy igencsak a türelmem határait feszegeti a leányzó - Kíváncsi vagyok, ha mindezt megkaptad volna, és mélyszegénységben élve, éhezve, fázva, egyik napról a másikra élve élted volna eddigi életedet, akkor vajon mennyivel lettél volna boldogabb? Szenvedélyre meg romantikára vágysz? Olvass lányregényeket, a valóság azért ettől távolabb áll. - közöltem vele. Mondhatnánk, hogy nem ez az élet mozgatórugója, vagy hogy csak manapság lett olyan nagy divat, hogy szerelemből házasodnak az emberek, de az én időmben ez még egyáltalán nem így volt. Előbb a házasság, mert az érdekek azt kívánják, a többi meg majd kialakul idővel... vagy ha nem, valami ragaszkodás féle mindenképp, elég csak a szüleimre gondolni. A feleségemmel sem volt másképp, sőt, mondhatni, őt már-már szerettem is a magam módján, már csak abból kiindulva is, hogy valami különleges érzékkel tudott alkalmazkodni a hangulatingadozásaimhoz. Csendes volt, türelmes, tisztelettudó, és soha ütött meg olyan hangszínt velem, mint amit Madison merészel. De mit szépítsünk? Ég és föld a különbség közte, és eközött a hisztis kis csitri között, akinek magam sem tudom, miért nem törtem még ki a nyakát, ahelyett, hogy itt bajlódok vele. Madison szavai nem ütnek különösebben szíven, szándékosan hergelem tovább, hogy végre alakot váltson, hátha sikerül valamivel bizonyítani nekem, hogy megéri a vesződséget, ha már eddig sokkal több csalódást okozott, mintsem elégedettséget. A kis trükkje célt is talál, sikerül rámarnia a lábamra, és bár eltörnie nem sikerül, miután lerúgom magamról, néhány pillanat alatt átáztatja a vérem a drága anyagot. A lábamhoz kapok, megnézve, mennyire komoly a sérülés, amíg ő a földön fekszik, de sokáig nem tétlenkedik, már jön megint... Ami valahol dicséretre méltó, hogy ilyen hamar ismét harcra kész - szándékosan nem is intézek ellentámadást, érdekel, hogy mire is készül, így pedig a szőnyeges trükkjénél is úgy teszek, mint akit sikerült meglepnie és kibillentenie az egyensúlyából - hogy amikor felém veti magát, már felkészültebben várhassam, egyenesen a torkára marva és a földre szorítva, egyszer és mindenkorra tisztázva azt, hogy hol áll a hierarchiában, nem csak mint ember-ember, hanem mind farkas-farkas között is. Ha nagyon mocorgott volna, akkor a farkasenergiáim egy részét szabad engedve is arra kényszerítettem, hogy behódoljon előttem - ha sikerült, így néhány másodperc elteltével el is engedtem, ott hagyva a földön, ahol volt, ha viszont nagyon makacskodott, akkor csak egy határozott mozdulattal vágtam a fejét a kőpadlónak, hogy elveszítse az eszméletét, és... mily meglepő, utána ismét a jól megszokott helyén ébredhessen, ha magához tér.
- Szolgáknak se volt mindig nyomorúsorsuk. – ejtem ki a szavakat túl könnyedén is, mintha már oly mindegy lenne, hogy mi lesz ennek a vége és talán így is volt. Hosszú idő óta most tényleg úgy éreztem, hogy ennél a börtönnél még a halál is jobb lenne. Sose leszek olyan, amilyenné tenni akar. Sose fogom beadni a derekamat, hogy elérje azt, hogy elfelejtsek érezni, meglátni az életben rejlő apró dolgokat. - Nem gondolod, hogy kétszínű vagy? Egykoron még te is hittél benne. Szerettél egy nőt, gyermekkel is megajándékozott téged, de te ezt nevezed hirtelen naivságnak? Tudod, talán az élet legjobb dolga az volt, hogy meghaltak és nem látták azt, hogy milyen szívtelen szörnyeteggé változtál, hogy miként felejtetted el becsülni az életben rejlő jó dolgokat. És tegyél bármit is, akkor se leszek olyan, mint te! – hangom túlzottan is erőteljesen csendült, mintha csak valamiféle szellemnek köszönhetően erőt nyertem volna, mintha nem érdekelt volna, hogy miként fog netán nekem esni. Egyszerűen csak felhasználtam ellene azt, amit mutatott, hiszen azt nem kell senkinek se mondani, hogy a családja nagyon is fontos volt számára, de ha már más ábrándozott erről, akkor meg már…. Inkább hagyjuk, mert csak még inkább félő lenne, hogy elveszítem a fejemet. Hamarosan pedig már farkasalakban rontok neki, elsőre sikerrel járva és a vérízét érzem, de most még se undorodom tőle. Inkább csak még nagyobb sebet akarok okozni neki, ami egészen addig megy, míg le nem rúg magáról. Nem tétlenkedek utána se, inkább sietve próbálom kitalálni a következő lépést, hogy hátha szerencsém lesz… Jahh, naiv álom volt, hogy azt hittem nem számít erre, mert alig, hogy rávetném magam ismét, akkor ő kerekedik felül. Mintha csak tényleg a vesztembe akarnék rohanni és talán tényleg így van. A szorítása fáj és az energiáim biztosan elárulják ezt, de hangot mégse adok. Még akkor se, ha teljes szívemből nyüszítenék, mert ekkora örömet még ő se kaphat meg. Természetesen most is küzdöttem, nem érdekelt az, hogy mennyivel erősebb nálam, nem érdekelt semmi se. Amikor pedig kényszeríteni kezdett arra, hogy behódoljak neki, akkor csak még inkább nőtt az utálatom irányába, de nem tehettem semmit se azon kívül, hogy küzdeni próbáltam, míg végül a fejem nem koppant a kövön és a kép el nem sötétül.
Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem kiütve, de riadtan ébredtem fel és ültem fel, még ha a nyakam vonala pokolian is fájt. Sietve pillantottam körbe, majd pedig a sebemre csúszott a kezem, mintha csak az érdekelne, hogy be van-e kötve, vagy nincs. Amikor pedig megpillantottam őt is a szobában, akkor csak undortól egy kisebb grimasz szökött az arcomra. - Attól még, hogy elérted kényszerrel, hogy behódoljak neked, nem foglak tisztelni, csak még inkább megvetni és gyengének tartani. – nem volt semmi kedvesség a szavaimban, ahogyan kiejtettem. – Ahogyan azt se jelenti, hogy kevésbé akarnám átdöfni a szívedet. – tettem még hozzá, mintha csak éppen valami mellékes dolgot mondtam volna, hiszen ilyet se hallhatott még tőlem, de végre eljött a megértés elengedése és hagyni, hogy a gyűlölet átjárjon túlzottan is.
Kezdőlap
