Kicsit zavarban voltam, bevallom őszintén. Ez a felkérés váratlanul ért. Kezdetben vissza akartam utasítani, mert most szinte minden szabadidőmet lekötötték a falka ügyei, de aztán úgy döntöttem, miért is ne? ~ Elvég nekem is kijár egy kis lazítás, nem igaz? ~ Csöndben végignéztem az egyenlőre még üres termen, aztán rendeztem a gondolataimat. Fahéj mintha megéreztette volna az idegességem fölkelt és odasétált hozzám. a fejér a kezemhez nyomta, aztán leült és kék szemeivel engem bámult. Lehajoltam majd megöleltem a kutyát, az arcom a bundájába fúrva. Otthonos kellemes érzés volt. Legszívesebben én is velük futottam volna, szabadon és gondoknélkül. ~ Én azonban nem voltam kutya... farkas voltam, de csak félig. Nagyobb részben ember voltam... Legalábbis szerettem ezzel nyugtatni magam... ~ Ezért felálltam és megpaskoltam Fahéj fejét. - Menj vissza a kicsihez drágám. Lassan itt vannak az emberek. Még egyszer átnéztem az előadás anyagát, majd bekészítettem a kivetítőbe a diát. Aztán leültem egy székre és lazán keresztbe vetett lábakkal vártam, hogy beszállingózzanak az emberek. Bevallom az is megfordult a fejembe, hogy senki nem fog eljönni... elvégre kit érdekelne a kutyatenyésztés és a szánhúzás? De végül elég szép számban összegyűltek az emberek. Nem azt mondom, hogy teltház volt, de meglepően sokan eljöttek. Amikor eljött a kezdés ideje, minden idegességem elszállt. - Köszöntöm önöket. A nevem Sedna Stormborn, kutyatenyésztő vagyok, és többszörös bajnok a szánhúzókutyás versenyeken. Persze ezért a dícséret a segítőimet illeti. - intettem a sarok felé, ahol Fahéj és Jácint feküdt, közöttük pedig a kis kajla Junior. Innentől már egész könnyen ment az egész. Beszéltem nekik arról, hogy milyen vérvonalakkal próbáljuk a legjobb kutyákat kitenyészteni. Aztán hogy hogyan alakult ki a szánhúzás, mint sport.. Persze azt kihagytam, hogy én már a kezdeteinél is itt voltam, meg persze azt is, hogy a kutyáim már száz éve a legjobb vérvonalakból válogatom ki, de a lényeg megvolt. Néha viccelődtem egy kicsit, hogy ne legyen olyan száraz a dolog. Mutattam pár képet a tanyámról, meg a kutyák mindennapi életéről. Elmondtam, hogy fontos, hogy a kutyák sokat mozogjanak, megmutattam nálam milyen nagy helyük van, és hogy így is többször átmozgatom őket. Persze az megint kimaradt, hogy én is farkasként rohanok mellettük többnyire. Észre sem vettem, olyan gyorsan telt az idő. Amikor felnéztem az órára akkor vettem észre, hogy már jó két órája beszélek. Pont most fejeztem be, szóval bocsánatkérő mosollyal fejeztem be az előadást. - Kérem ne haragudjanak, ilyen jó közönség előtt észre sem vettem, hogy milyen gyorsan telik az idő... remélem nem untattam halálra önöket és köszönöm a figyelmet. Kis meghajlással köszöntem meg a tapsot, aztán amikor az emberek oszlani kezdtek nekiálltam kikapcsolni a technikát. A kutyák ott tébláboltak a lábamnál, mintha segíteni tudnának kikapcsolni a számítógépet, meg ilyenek. Elfordultam a közönségtől, de a gép mintha nem akarta volna azt csinálni, amit akartam, így sohajtozva próbáltam valahogy engedelmességre bírni.
A hideg csípte az arcomat, a szél bele-belekapott a csukja mögül kikandikáló kósza tincseimbe, friss hó ropogott a csizmám alatt és a lábam folyton elsüppedt megnehezítve a haladást. A téli évszaknak megfelelő szürkületben a sűrű hópelyhek függönyén átvergődve ereszkedek épp le egy domboldalon. - Ulva, vigyázz, hé, óvato...- nem sikerült befejeznem a mondatot, mert a kutya átszökken előttem, én léptem volna aminek az eredménye egy esés és hason csúszva érkezés a domb aljára... Akár egy megelevenedett hóember, úgy lépek be a házba. Teljesen átfagyva hámozom le magamról a ruháim, majd nyomomban a malamuttal a konyha irányába veszem az utam. Azonnal kitárom a hűtőt, de az szinte kong az ürességtől. A gyomrom olyan hangosan korog, hogy a kutyám hegyezni kezdi a fülét és a betolakodót keresi. Utolsó mentsváram a spejz, ahol a nagyapám a hosszan elálló, amolyan vésztartalék élelmiszereket halmozta fel. Éhségtől gyötörve lépek be és mérem fel a kínálatot.: Liszt, méz, fókahús és bálnazsír, füstölt lazac és valami tengeri moszat izé, meg néhány babkonzerv. A felhozatal nyers és félkész és én már csillagokat látok az éhségtől. "Azt hittem, itt a vég, és kanalazni kezdtem egy babkonzervet." Jóízűen falom be az életmentő babot, miközben azon mosolygok, hogy így érezhette magát Bud Spencer producere, akinek csak babra futotta, hogy etetni tudja az örökké éhes filmsztárt a forgatások alatt. Mikor már lecsillapodott a háborgó gyomrom volt erőm kutatni kicsit, így találtam egy szederkonzervet -jól eldugva hátul-, aminek azonnal neki is láttam volna, de a liszteszsák és a bálnazsíros hordó között előbukkant egy szürke kis orr. -Ááá!- visítottam mint akit nyúznak.- Patkáááány!!!- kezdtem el a fekete gyümölccsel dobálni a hűlt helyét a kis betolakodónak. Az éhségnél már csak a rágcsálók veszik el jobban az eszem. Erre a vérre menő, élet-halálharc ért haza a nagyapám. Ő nem az a pánikolós, hirtelen ember, úgyhogy lazán odasétált az ajtóhoz és higgadtan felmérte a szamócás-lisztes-konzervbombás csatateret, aminek közepén toporogtam egy lazacot szorongatva a kezemben, akár egy buzogányt. - "Elég! Nem látod?! Csak az egeret nem találtad el!"- szolt rám szelíden a nagyapám. - De hatalmas volt és, és engem nézett a kis gomb szemeivel!- spuriztam a nagyapámhoz, amolyan "végy meg a szörnytől" tekintettel. Ő csak megveregette a fejem búbját, majd kedvesen, de ellenkezést nem tűrően a konyha felé fordított. - Jól van, ezt én elintézem, addig te elmehetnél a városba, találtam egy neked való programot.- mondta, miközben elővette a seprűt és a lapátot.- A közösségi házban lesz egy a kutyákról és a szánhúzásról szóló előadás. - Jól hangzik!- csillant fel a szemem, mert ez az amit én is csinálni szeretnék. Az ablakhoz léptem és örömmel láttam, hogy a hóesés elállt.- Bocs a kupiért!- kiáltottam még vissza Ma'iingan nagyapának, aztán felkaptam a kabátom és már el is tűntem a "bűntett helyszínéről"...
Kutyafuttában loholtam és ép az utolsó pillanatban érkeztem meg. Ulva se könnyítette meg a helyzetem, de végül rá tudtam venni, hogy az épület előtt várjon meg. Próbáltam az első sorba furakodni, de a későn jövőknek csak a hátsó sor maradt, így odakullogtam és leültem az egyik székre. Bevallom picit meglepődtem, mikor egy fiatal nő állt ki elénk. Persze ki ha én ne tudnám, hogy a nők vannak olyan jók ebben a sportban, mint a férfiak, csak hát egy bölcs, öreg szánhúzóra számítottam, aki majd a régi időkről beszél. - "Köszöntöm önöket. A nevem Sedna Stormborn, kutyatenyésztő vagyok, és többszörös bajnok a szánhúzókutyás versenyeken. Persze ezért a dicséret a segítőimet illeti."- mutatkozott be. Ahogy néztem őt és hallgattam a szavait, furcsa, valami ismeretlen mégis ismerős érzés kerített hatalmába. De egyenlőre nem tudtam eldönteni, hogy ez a személye, a beszéde tárgya, vagy a cuki kutyáinak a látványa miatt fogott-e el. Észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. Nagy megelégedésemre a nő nem olyannak bizonyult, aki azt hirdette magáról, hogy "Én vagyok a legszebb dromedár, aki ódákban beszél, és gyémántot tojik.", hanem értelmesen, világosan mesélt és látszott rajta, hogy érti, szereti azt amiről beszél. - ...Köszönöm a figyelmet.- mondta zárásképp. Ekkor mindenki szedelődzködni kezdett, de én csak ültem tovább mozdulatlan. Nem akaródzott még elmennem, mert csak az járt a fejemben, hogy beszélni szeretnék Sedna-val és milyen jó lenne megsimogatni a kutyáit. Végül összeszedtem magam és előre sétáltam. - Elnézést. Segíthetek?- léptem a nő mellé, aki szemmel láthatóan a kutyákhoz jobban értet mint a gépekhez, amivel én is így voltam, de gondoltam ketten csak érünk majd egyet...
Már éppen ott tartottam, hogy alakot váltok és karommal foggal cincálom darabokra ezt a nyavalyás masinát, amikor hirtelen a hátam mögül megszólított valaki. Kissé meglepődve fordultam hátra, mert azt hittem, már mindenki hazament és csak én vacakolok itt ezzel a lehetetlen vacakkal. Kíváncsian mértem végig a fiatal lányt, de nem igazán volt ismerős. Végül rámosolyogtam és hálásan biccentve fölálltam, aztán a kezemet nyújtottam neki. - Igen, nagyon hálás lennék. Azt hiszem a teknika ördöge csúnyán megtréfált. - mondtam fejcsóválva. Majd láttam, hogy Fahéj odasétál a lányhoz és kíváncsian megszagolja a lábát, mintha valami idegen szagot érezne rajta. Én is ekkor éreztem meg, most, hogy koncentráltam rá. A lányon jól lehetett érezni egy kutya szagát. Kissé félrebiccentett fejjel kérdeztem még meg tőle, nem sokkal az előző állításom után. - Esetleg ön is boldog kutyatulajdonos? Közben mintha Fahéj is velem együtt kérdezett volna, kíváncsian megbökte a lány kezét az orrával, majd szép kék szemeivel nézett rá. ~ Különös, Fahéj általában nem kedveli túlságosan az idegeneket... ~ A többi eb is körénk gyűlt lassan, én pedig ráültem a közeli asztal sarkára és onnan néztem a lányra. Ha a kérdés után nekiült a gép megrendszabályozásának, akkor kíváncsian figyeltem mit csinál, aztán ha tudtam próbáltam neki segíteni. Csak kis idő után, hogy eltereljem a figyelmem a gép miatti bosszúságomról még megkérdeztem a lánytól. - Itt voltál az előadáson is, vagy csak erre járt? Amúgy én Sedna vagyok, ha nem lettél volna. - mutatkoztam be ismét, mert igazából nagy izgalmamban nem nagyon figyeltem meg az embereket, így nem voltam biztos benne, hogy ez a kedves lány itt volt-e. Minden esetre egy kis udvariasság soha nem árt meg, ezt már réges-rég megtanultam. ~ Talán mégis érdemes volt eljönni megtartani ezt az előadást... Végre egy kicsit apróságokon aggódok, nem pedig a falka és az őrzők hülyeségeivel foglalkozom... ~ Kíváncsian vártam a válaszait csendben simogatva a lábamhoz ült Jácint fülét.
Nagyon tetszett az előadás és elég sok infót is begyűjtöttem. Kifejezetten érdekel a kutyatenyésztés és nem csak azért mert ez egy múló szeszély, hanem mert szeretem és tisztelem az ember leghűségesebb barátait és szeretném ezt másokkal is megosztani. A másik szempont, hogy szánhúzók nélkül nehéz lenne versenyezni. Persze nem csak a verseny miatt jöttem, mert mint sport, mint hobbi és mint hagyományőrzés közel áll a szívemhez ez a téli kikapcsolódás és már az is nagy örömmel tölt el, hogy más is adózik ennek a szép, ősi hagyománynak. Az előadás végeztével, szerettem volna beszédbe elegyedni az előadóval, de ez némi akadályba ütközött. Mivelhogy nem mondhatnám, hogy én vagyok a legközvetlenebb ember a városban. De aztán csak sikerült összeszednem magam, talán a kutyák megnyugtató jelenléte volt az, ami barátságossá, megközelíthetővé tette számomra Mis Stormborn-ot. - Szívesen megnézem, hogy mit tehetek.- léptem az asztal mellé segítőkésen miközben megpróbáltam magabiztosnak tűnni, mint aki tudja mit csinál. Lássuk csak, ha idekattintok... és rámegyek a... aha, szóval...- hajoltam olyan közel a géphez, hogy az orrom majdnem a monitort érte. Nem mintha nem látnák jól, csak így próbáltam palástolni a "te jó ég mit csinálok!" arckifejezésem. A nagy "bogarászás" közben el is felejtettem a kutyákat, akik annyira felcsigáztak, aztán már csak azt vettem észre, hogy az egyik eb a lábamnál áll. - Oh.- néztem széles mosollyal a kutyára.- Ki vagy te szépség..?- guggoltam le őszinte csodálattal a kutyához. Nem néztem a szemébe, hanem óvatosan odanyújtottam a tenyerem, hogy megszagolhasson. Csodaszép kutya, és nagyon okosnak is tűnt. - "Esetleg ön is boldog kutyatulajdonos?" - Igen.- néztem fel büszkén a nőre.- Az én jó barátomat Ulvának hívják és malamut. Most is odakint vár. Nagyon hűséges, de elég konok egy jószág.- tettem még hozzá. Nem vagyok az a tipikus kutyatulajdonos, aki rózsaszín tütübe öltözteti az ebét és úgy áradozik a kis kedvencéről, hogy az már fúl giccstenger. Szeretek a kutyámról beszélni és a kutyámmal is, mert okos és hűséges, de azért tudom hogy hol a határ és se divatkiegészítőként nem akarom tartani -a méretéből kifolyólag elég nehéz is lenne-, se Nobel-díjra nem akarom jelöltetni -pedig néhány ember intelligenciaszintjén biztos túltesz-. Közben a kutyus megbökte az orrával a kezem, így vettem a bátorságot és megvakargattam a fültövét. - Gondolom ön a falkavezér..?- kérdezem a nőt, aki mintha meglepődött volna a szóhasználatomon.- Mármint mert ez a sort egy igazi csapatmunka, hiszen embernek és kutyáknak tökéletes összhangban kell dolgozniuk egymással.- magyaráztam. Remélem érti mit akarok kibökni. Aztán megjelent a többi kutyus is. Alig tudtam betelni velük, főleg a csöppséggel. - Jaj de kis édes.- dögönyöztem a kis kajla kutyust.- Ő a trónkövetelő?- tudakoltam.- Milyen vérvonalból származik? Mármint nem a titkos infók érdekelnek, csak ami publikus. Például honnan tudja, hogy a kölyök alkalmas a fogatozásra?- kíváncsiskodtam. Hát, ritkán beszélek ennyit egyszerre egy huzamba. - "Itt voltál az előadáson is, vagy csak erre járt?" - Igen. Itt voltam és figyeltem is!- vágtam rá, mert nem akartam, hogy azt higgye a hátsósorban aludtam.- Csak aki mellette ült folyton köhögcsélt és nem tudtam annyira koncentrálni.- vallottam be szégyenlősen. - Mara vagyok.- álltam fel és odanyújtottam a jobbom a nőnek. Ekkor jutott eszembe, hogy a gépet meg jól elfelejtettem. Olyan gyorsan mozdultam, hogy sikerült rátenyerelnem a billentyűzetre, mire a masina hirtelen megjavult. - Öhm, parancsoljon.- engedtem vissza elé Sedna-t. Miközben a nő elrendezte a dolgait én még picit kutyáztam. - Annyira jó lehet ilyen fiatalon azt csinálni amit szeret, és ezért megannyi díjat begyűjteni...- mondtam ábrándozva.- Mikor kezdte a versenyzést?- érdeklődtem kihasználva minden percet, mert tolakodó se szerettem volna lenni...
- Nagyon köszönöm. - mondtam őszinte mosollyal és átadtam a helyem a lánynak. Aztán ahogy elment mellettm valami motoszkálni kezdett a fejemben... ~ Mintha már láttam volna valahol... ~ Zavartan simogattam Jácint fejét és nem tudtam mit kezdeni az érzéssel. ~ Biztos láttam, már valahol! De hol? ~ Amikor a kutyámat megsimogatta, vagy kérdezett, arra legalább tudtam válaszolni, nem úgy, mint azokra a kérdésekre, amik megvadult méhraj gyanánt rajzottak a fejemben. - A kisasszonyt Fahéjnak hívják. - válaszoltam, amikor a kutyámról kérdezett, majd a többiek nevét is mind elmondtam neki. Aztán a mint kiderült jól éreztem, valóban volt egy kutyája. Szimpatikus volt, amilyen lelkesedéssel beszélt róla, úgy tűnt tényleg szereti a kutyát.. ~ Több ilyen emberre lenne szükség.. ~ Amikor azt mondja, falkavezér vagyok, egy pillanatra megmerevedek, mielőtt tovább fonná mondandója fonalát.. ~ Őrült vagy Sena, mégis honnan tudhatná ez az ember, hogy valóban falkavezér vagy?? ~ - Igen, én vagyok a vezér, de amúgy igazi csapat vagyunk. - mosolyogtam, hogy leplezzem az előző zavaromat. Amikor Juniorrol kérdezett, a mosolyom őszinte lett. - Igen, ő a mi kis trónkövetelőnk, a neve Junior. A vérvonala pedig... oh de tudod mit, itt van nálam, ezt el is felejtettem megmutatni az előadáson. - mondtam zavartan, majd kutakodni kezdtem a papírjaim között. Hamarosan elővettem a szép kézzel rajzolt családfát. Én magam csináltam, az összes kutyámnak megvolt, megközelítőleg 20 generációra visszavezetve a családfája. A kölyök ősei között voltak a legjobb kutyáim. Ráböktem néhány névre és közben kifejtettem a lánynak, hogy melyik kutya mit nyert. Volt néhány nagyon híres kutyám is, akikről akár hallhatott is. Nagy átszellemülten a 10. kutya után jöttem rá, mennyit magyaráztam. - Jajj, de ne haragudj, nem akarlak ezzel untatni. - mondtam zavart mosollyal. Azon pedig, amikor azt mondta figyelt is az előadáson, csak mosolyogtam. a nem figyelt volna, szerintem ez a kis családfa-elemzés így is bőven sok lett volna. De reméltem nem vettem el szegénynek a kedvét a dologtól. Amikor kész lett a gép megváltott mosollyal ültem le elé. - Jajj nagyon hálás vagyok, az életem mentetted meg! Hiába tanultam, ezek a gépek nem akartam megbarátkozni velem... Aztán meglepődtem, amikor a fiatalságra utalt. Pedig nem kellett volna, hisz jellemző volt. Többynire még huszonévesnek néztek az emberek, pedig már majdnem tízszer annyi idős voltam... - Oh, mióta az eszemet tudom, ezt csinálom. - adtam mosolyogva egy sejtelmes választ. Mégsem mondhatom, hogy azok között voltam, akik a sportot alapították... Aztán beugrott. ~ Ez nem a lány múzeumból??? ~ Azonban nem voltam biztos teljesen a dologban, így inkább nem mondtam ki, amit gondoltam.
Nyüzsgés, és káosz. Ilyennek tudnám lefesteni a napomat. Reggel igazából még eszembe se jutott, hogy este erre a flancos összejövetelre kell elmásznom. Sem kedvem, sem humorom nem volt hozzá, de sajnos az ígéretemet rendszerint betartom. Meg is cseszhetem, egyébként! Így az egész napos rohangálást követően estére puccba vágva magamat készültem fel a... ööö... Hát erre az akármire. Nekem voltaképpen nem kell tudnom mi ez, és marhára hidegen is hagy, ami azt illeti. De azért megtiszteltem azzal a másik felet, ha már a kísérőjét játszom, hogy elegánsan öltözöm fel. Egyébként is szeretek így lézengeni, csak sokszor nem tehetem meg... Most legalább alkalmam nyílt rá. Igaz, lehetne jobb is, de most ez jutott. A "parádéra" már a hölgyeménnyel érkeztem, aki egy régi... hát nem is tudom minek nevezzem. Talán barátom. Tartoztam neki eggyel, és mivel egyedül semmi kedve nem volt eljönni erre az összeröffenésre, így épp kapóra jöttem. Pompás. Sok sznob faszláda. Előre várom, mikor akarom majd képen verni az egyiket... Egyelőre némaságba burkolózva haladtam Megan mellett, befelé a tömeg irányába, ám amikor beértünk az eddig karomba csimpaszkodó ujjacskáit leválasztottam magamról. - Majd jövök... Kicsit... vegyülök. - rajzoltam kezemmel valami idétlen kört, majd magára hagytam a nőt, hogy meghúzódhassak az egyik sarokba. Találtam is egy nekem valót. Nyilván alkohollal volt tele. Na meg... némi elbarmolt giccses kajával is meg volt díszítve. Ez utóbbit nem ecsetelném... Hátamat fáradtan döntöttem neki a hideg falnak, lábaimat átkeresztezve egymáson. Éppen önkényesen kiszolgáltam volna magam, mikor az egyik pincér mellettem rohant el a pezsgős tálcával. Megfelel... - kaptam le az egyik poharat róla, mielőtt a világból is kiszaladna, majd finoman belekortyoltam. A gondolataim valahol teljesen máshol jártak... Napok óta máshol vergődnek, hogy őszinte legyek... Homályos tekintettel bámultam magam elé, ahogy az emlékképek felpörögtek elmém elzárt zugaiba. Hárt... Újra és újra fülembe csapódtak utolsó szavai, melyeket még most sem tudtam igazán a helyükre tenni. Értetlenül álltam ezzel, valamint a magamra hagyott csók súlyával, mely még most is az ajkaimon égett. Nem tudom mi ütött belém az nap este, ahogy azt sem, miért engedtem egyáltalán ki a szobámból... Vagy, hogy mi a bánatos f*szomért nem akartam volna kiengedni?! Percekig bámultam a plafont, emlékszem, meredten, és... rohadt hideg volt! Isten csessze meg! - A gondolatra még a fejemet is megráztam, ahogy egyre többen és többen érkeztek meg erre a pucc parádéra. De nem tudtam velük foglalkozni. Még mindig... Sőt, folyamatosan Hárton kattogtam. Mindenesetre egy biztos: én is mihamarabb látni szeretném... Ettől pedig még a hideg is kiráz... Az emlékfoszlányok sűrű ködöt tereltek szemem elé, és egy nagyobb sóhajt követően eleinte azt hittem hallucinálok. Pillantásom éppen a beáramló tömeg felé siklott, ám annyira fátyolos volt a tekintetem, hogy látni még ne láttam... de éreztem. Azt a kurh... - Kénytelen voltam behunyni a szemeimet és újra kipattintani azokat, hogy végre retináig éghessen a látványa. Bámmm... öngól! Hárt... Mintha csak az emlékeimből elevenedett volna meg, miként belépett azon az ajtón. Félelmetes... Komolyan mondom, lefosom a bokámat... Nem vettem le róla sötét íriszeimet, lassú, kecses mozgását folytonos kísérttel öveztem, szinte felperzselve bőrét, kaján, halovány, sanda vigyorral orrom alatt...
Hihetetlen, mekkora felhajtást nem képesek csinálni egy mezei konferenciának errefelé. Chicago-ban az ilyenek mindennaposak voltak, mondhatni, itt meg épp csak azt nem mondták, mindenképpen tartsam meg az előadásomat! alig győztem elutasítani, mondván, hogy bár a patológus munkája nem puszta boncolás, ahogy a közemberek fejében az él, ettől még nem sok közöm van a fertőzés útján terjedő betegségekhez. Legfeljebb érdekes példákról tudnék mesélni, mögöttes háttér nélkül, de itt ki is fúlt az érdeklődésem a téma iránt, már ami az egyszerű embereket illeti. Mi farkasok teljesen más tészta vagyunk. Kezemben egy pohár pezsgővel ácsorgok várakozón, elnézve az ismerős és ismeretlen arcokat. Ruházatom egyszerű, visszafogott, de a legkevésbé sem közönséges. A tömeg arcává válok ez által, nem úgy, mint az a pinkben cikázó kis barna hajú doki. Azt hiszem, pszichológus... hová fajul a világ! Melanie - a főszervező - lép oda hozzám szinte a semmiből, magával rángatva két embert: egy jól megtermett, szakállas pasast, aki elmehetne Mikulásnak, illetve egy vékony, világos bőrű nyeszlett kis nőt. Mint a bemutatásból megtudom, ők Dr. Brightmoore és a felesége a szomszédos kis városkából. Hát nem bájosak? Nem, egyáltalán nem azok. Gyomorforgató érzés bájosan, visszafogottan mosolyogni és bólogatva válaszolni a kérdéseikre, az unalmas vicceknél pedig halkan felnevetni. Profin művelem egyébként - a gyanúja sem merülhet fel annak, hogy nem szórakozom jól. Régen mennyi, de mennyi ilyen estém volt... elcsevegtem a gyanútlan áldozattal. Megismertem őt és egy szeletkét a múltjából is, hogy aztán a pribékjeink kezére adjam és legközelebb egy kellemes kis cellában találkozzak vele, teljesen más dolgokról csevegve, válogatott eszközök társaságában. Ahogy sikerül leráznom őket, beljebb haladok végre a terembe... és ekkor megérzem azt az édesen fojtogató, ismerős energiát. Meg is torpanok az ajtótól alig pár lépésnyire, hogy körbe tekintsek. Nem lehet itt, biztos csak képzelem... Vannak itt más farkasok is rajtam kívül. Például az az akasztani való Rochwood. Aprót szusszanok, nagyot húzva a pezsgőmből és az elhaladó pincér tálcájára teszem üres poharam. Elmélázva követem útját a srácnak - vagy inkább a poharamnak - remélve, hogy elmúlik ez a fura érzés és kiderül, tényleg csak elmém játszik velem. A múltkori eset óta elég gyakran bukkan fel gondolataimban a pasas, meg az egész jelenet. Talán hülyeség volt lelépni. Egy részem ordít és visszatekerné az időt, a másik pedig szilárd daccal állja mindezt. Nekem is van büszkeségem! Jól tettem, hogy leléptem. A tálca útja meglepő irányba téved, egy pillanatra le is fagyok a döbbenettől, ahogy meglátom, ki teszi szintén üres poharát a tálcára a sarokban. Pofátlan vigyora szinte képen csap, ahogy felém tekint. Kijózanít, hála az égnek, így képes vagyok arra, hogy kérdőn vonjam fel szemöldököm, amolyan "Mi a halált csinálsz te itt?" módon, csak sokkal visszafogottabb, udvariasabb módon, miközben őt fürkészem. Kétségtelenül jól áll neki az öltöny.
Nem is tudom, hogy másodpercek, vagy percek haltak-e el mögöttem, amíg próbáltam felfogni, ésszel feldolgozni azt, amit a szemem lát... Ez rohadtul röhejes, komolyan mondom... Vagy valaki marha jó poént űz azzal, hogy mi mindig egymásba botlunk, vagy a sorsunkat írták meg baromi mókásra... Mindenesetre, ha már így alakult, őszintén szólva nem bánom. Jó pár napja nem láttam már, és voltaképpen azóta az este óta nem is nagyon tudom eldönteni, hogy mi a franc van. Már velem... Ahogy pincér a következő kört tette meg, úgy a pezsgőm is iramban elfogyott. Egyrészt, mert lecsúszott simán, másrészt pedig erősen rá is segítettem, amint megpillantottam Hártot. Aztán a tálca felém pördült, én pedig egyszerűen csak rácsúsztattam a poharat, ahogy pillantásomat erre a töredéknyi percre elfordítottam. Szinte... mit szinte? Éreztem, hogy észrevett, a láthatatlan energiák úgy csapódtak bőrömhöz és az alá, mintha csak az élő testemen kívánnának áthasítani. Ravasz vigyorral emeltem fel rá tekintetemet, éppen elkapva a fürkésző, már-már értetlen mimikáját, hogy mégis mit keresek itt. Az eltakart meglepettségét - vagy nevezzük akárminek is -, még így is majdnem hogy kézzelfoghatóan tapintottam meg. Néhány elhamvadó lüktetés, pár szívdobbanás halt el számomra néma, mégis zajos tömegben, ahogy íriszeim az övébe kapaszkodtak. A vigyorból egy sejtelmes mosoly alakult ki, miként végül ellöktem magam a faltól, hogy a következő tizedmásodpercben el is tűnjek a nyüzsgő forgatagba, mintha csak megelevenedő délibáb lettem volna. Pedig nagyon is voltam... Túlságosan is közel... Az egyik mondhatni észrevétlen pillanatban hirtelen felbukkantam, közvetlen mögötte, testhőm, és minden elfojtott energianyalábom úgy csapta meg, mint a nyomban életre kelő szélvihar. Óvatosan, érintés mentesen hajoltam füléhez, jobb válla felett... - Hááárt... - suttogtam, alig hallhatóan. - Meg kell mondjam, igazán csinos vagy... - lélegzetem a levegőbe fulladt, ahogy megcirógatta fülének ívét. Aztán elhajoltam, és elegánsan kihúztam magamat. Nem, a legkevésbé sem sznobosan, inkább a magam lezser formájában. - De hiba volna elbíznod magad... - sziszegtem fogaim alól, enyhe csipkelődéssel hangomban. Egyet előreléptem, mellette, közelebb eső tenyeremet óvatosan, szinte már fájón húzva végig derekán. Végül tovább haladtam, kezeimet nadrágom zsebébe ékelve, és talán egy méter távolságból pillantottam vissza rá vállam fölött, pengeéles mosollyal szám szegletébe. Fejemmel az előttem jó pár lépésre vergődő pult felé böktem, jelzésszerűen, vagy még inkább "hívogatón". Innentől már az ő döntése, hogy követ-e... Lassú, tompa léptekkel közeledtem a kiszemelt hely irányába, ebben az andalítóan nyálas, halk zenében, amit közben a hangszórók játszottak, többet nem pillantva hátra. Végül feldobtam magam az egyik távolabb eső szék tetejére, kényelmesen. Kivételesen egy martinit kértem, mivel azt a pincérek úgysem hurcibálnak körbe. A pezsgő nem az én pajtim, szóval cseszhetik, ha azt hitték, hogy ezzel majd megelégszem. Így is a hátamon is felállt a szőr ettől a sok kinyalt baromtól, akik úgy vonaglottak el mellettem, előttem, mögöttem, mindenhol!! Hogy már azon voltam, az egyiket tuti szájba csapom. Mondjuk azt a nyomorék arcú balfaszt a pult másik végébe, aki körülbelül azt hiheti magáról, hogy ő Napóleon ezzel a gigászian elnagyolt eleganciával, és műpofával. Tudnék én mit mesélni neki azokról az időkről, vagy éppen Bonaparte-ról... Na mindegy, mert helyből elszáll az agyam. Tekintetem inkább az elém érkező martinira futott, melybe azonnal belekortyoltam... Bár, a gondolataim erősen azon a rövid fekete textilen jártak, mely Hárt testéhez simult... Na nem a ruhadarab érdekelt... Noha, meg kell hagyni, valóban elképesztően állt neki... Főleg a fedetlen vállai, melyekről jó esetben le se tudnám venni a szemeimet...
Az egyik pillanatban még előttem áll, a következőben már sehol. Mintha csak tűnő látomás lett volna... Hangja olyan közelről ér, hogy ha bűntudatom lenne bármi elkövetett dolog miatt, de még az el nem követettek miatt is akár - akkor bizony összerezzennék. Helyette azonban csak kellemes borzongás fut végig fedetlen vállamon, ahogy lehelete cirógatón szalad végig rajta. Energiái szinte fojtogatón öleltek körbe, ahogy közel hajolt hozzám. - Kösz. - súgom, kissé rebegve, ahogy ajkai hozzám érnek. Elmém, az az elborult, persze kapásból megszalad, sietősen rohanva, mint valami orkán, s megannyi vad, mohó, el nem csókolt csók, el nem hintett érintés képét vetíti elém. Egymásba fulladó, szilaj mozdulatokat, vér és szenvedély terhes illatát... És én az egyetlen "kapaszkodómat", a pezsgős poharat épp az előbb passzoltam le. Francba! Szavai azonban megteszik azt, amire az üvegpohár szolgálna. Sőt, talán százszorta jobb józanítószernek bizonyulnak, mint a másik. Elkerekedő, kissé talán értetlen és egyben kérdő pillantással perdülnék feléje, ha nem lépne el mellettem. Érintésébe beleborzongok, s talán ő is megérzi azt a dorombolós rezonálást, ahogy energiáim borzolódnak köröttem. Ellépdel és ott hagy, belefagyva a mozdulatban, mint valami jégszobrot. Pofátlan vigyora a garancia: remek munkát végzett vele. Már a szoborral. Vagy mégsem? A szívem vadul verdes még az iménti kis közjátéktól, de ezzel együtt értetlen kíváncsiságom sem csillapszik. Mi a halálra értette, hogy elbíztam volna magam? Én nem... soha nem bízom el magam! Határozott léptekkel indulok meg utána, ha kell, finoman - bocsánatkéréssel, mert így diktálja az illem, noha tennék rá magasról legszívesebben - törve utat magamnak Caleb felé. - Mégis mi a fene volt ez? - mondom a hátának, ahogy elérem, ezzel együtt kezem a karjára mar, hogy megkíséreljem szembe irányolni magammal. Ha ellenkezik, kénytelen leszek én egy lépéssel elébe kerülni. Mindegy hogyan, de a szemébe nézek. Elvégre hozzá beszélek, nem igaz?* - És egyáltalán mit keresel te itt?! Ez egy orvoskonferencia... - Tekintetem összehúzódik kissé, ahogy elnézem vonásait. Arckifejezésem komoly, ajkaim dacos szépséggel préselődnek egymásnak, miközben elgondolkodom. - Valakit kísérsz. - vonom le a végkövetkeztetést, elvégre, hogy máshogy keveredhetett volna ide? Be se engednék másképp! Álszent lennék, ha azt mondanám, meg se fordult a fejemben, hogy esetleg miattam van itt, hogy engem keres... De a józan eszem ennek az érvnek alig fél százaléknyi esélyt ad, így hát kérdőn várom a magyarázatát a helyzetre. Miért kell neki mindig ott felbukkannia, ahol én is vagyok?! Mint valami elcseszett karma. Remélem, valaki pofátlanul jót röhög rajtam most Odafenn.
Éreztem a borzongását, mely úgy ivódott bőröm alá, mintha csak vénásan töltenék belém az életet. Kis híja volt, hogy ne reszkessen bele minden idegszálam, de végül ahogy tovább léptem ez - bár nem könnyedén -, de hamar lecsillapodott. Nem pillantottam hátra, de éreztem, hogy egy idő után közeledik felém. Már majdnem elértem a bárpultot, mikor hangja fülembe csendült, közvetlen mögöttem. Arcomra kísérteties vigyor mászott fel, ahogy némileg lehajtott fejjel próbáltam előre haladni, mikor finom ujjai felkígyóztak karomra, hogy önmaga felé fordítson. Végül némi hezitálást követően engedtem neki, és megpördülve tengelyem körül lassan, pillantásomat sűrű ködbe burkolva emeltem fel rá. Nem vágtam a szavaiba, és a kérdését is egyelőre lógva hagytam a levegőbe. Folytonosan fürkésztem arcának megannyi vonását, ahogy beszélt, ahogy ajkai fájón préselődtek össze, majd nyíltak el egymástól. Kedvem lett volna magamhoz rántani, és fékeveszetten követleni, kérni, lopni tőle csókot, miként a vágyam és a belső késztetésem kívánta volna. De sikerült mindezt nem csak nehéz és vaskos palást alá húznom, de elhessegetnem is. Meg vagyok hibbanva ennek a nőnek a közelében, az kurva isten! Olyan ez, mint az a kibaszott mézesmadzag, amit úgy huzigálnak az ember előtt, mintha csak kötelező lenne... mintha ez olyan baromira természetes lenne! Mégis higgadtságom erősebbnek bizonyult, ahogy kezeimet zsebeimbe süllyesztve magasodtam előtte. - Gondoltam, felcsapok szívsebésznek... - halkan szóltam, és némileg ironikusan, ahogy egy lépést közelebb léptem felé. Egyébként elég elcseszettül hangzott ez az én számból... Szííívsebész... Előbb tépem ki jókedvemből ezt a lüktető húscafatot valaki mellkasából, minthogy rendbe hozzam... - Talán, még szükséges lehet ez a fene nagy tudomány... - pillantásom végig söpört arcán, hogy szíve fölött pihenjen meg, aprón érzékeltetve, mit rejtenek a szavaim. Vagy inkább ki felé értendőek. Persze, csak szívattam, mert élvezem, és élveztem mindig is. Legalábbis, mióta ismerem... - Okos nő vagy, Hárt. Valóban kísérek valakit. De ehhez nem sok közöd van. - adtam végül rendes választ, kaján vigyorral a képemen. - És most már legalább tudom, hogy téged miért talállak itt. Bár, eddig se érdekelt, hogy mi ez a puccparádé. - orvoskonferencia... Ha tudtam volna, lehet, hogy el se jövök! Na jó... Nyilván kapva kaptam volna az alkalmon, gondolván, hogy talán Ems is itt lesz... Hogy én mekkora balfasz vagyok, édes istenem! Inkább csak megráztam a fejemet, majd kissé oldalra billentve azt, kérdőn vezettem végig íriszeimet Hárton. - Egyébként... - hajoltam hozzá egy árnyalatnyival közelebb. - Igazán édes az, ahogy bele tudsz borzongani dolgokba... Tetszik. - cukkoltam, mert imádtam a reakcióit. Végül villantottam egy ezerwattos vigyort, némi laposan felkúszó pillantással övezve őt, majd tekintetemet elfordítottam róla, megkeresve Megan alakját. Látszólag jól elszórakozott, és csak remélni mertem, hogy még jó ideig meg lesz nélkülem. Csak egy szemfényvesztő másodperc, semmi több, miként már újra Ems csillanó, kék íriszeibe kapaszkodtam. - Gyere csak... - ujjaim az övébe martak, majd finom, de határozott mozdulatokkal indítottam meg őt a pult felé, ahol észrevétlenül tessékeltem föl az egyik székre. Pontosabban, óvatosan nekidöntöttem a mellkasomat az övének, így hátráltatva rajta, míg kezeimmel alá húztam a legközelebbi ülőalkalmatosságot. Aztán én is elhelyezkedtem mellette. Illetve, félig-meddig vele szemben. Persze, a "jó gyerek" nem bír magával - sosem bírt... - épp ezért csak néhány elúszó másodpercbe telt mígnem tenyerem a széke aljára simult, így vonva őt még közelebb magamhoz, miközben belülre eső ujjaim combjának külső szélén szaladtak feljebb, a fekete textil alatt. - Mit iszol? - felé hajoltam a mozdulatban, suttogva ejtve el a szavakat. Talán úgy tűnt a levegő atomjai megfagytak abban a parányi pillanatban, hogy tekintetem a kéklő lélektükrökbe futott, aztán, mintha mi sem történ volna, visszadőltem, elemelve kezeimet, melyeket az asztallapra csúsztattam. Arcomon halvány mosoly pihent, melyet egy néma sóhaj tört ketté. A kért martinim is megérkezett, amit félig jól esően, félig pedig önrendszabályozóként húztam le. Legalábbis egy jó adagot belőle.
- Szívsebésznek! - horkanok fel, őszintén elvigyorodva, noha tekintetem tompán csillog. Ha komolyan venném, akkor egy fagyos pillantás keretében sarkon fordulnék, mondván, rajtam már a szívsebészek sem segíthetnek, legfeljebb puzzle-zgathatnak a megmaradt darabkákkal. Kissé melodramatikusan hangzott volna? Talán... Ennyire azért nem drasztikus a helyzet de lássuk be, nem vagyok teljesen ép ott mellkas tájékon (sem). - Ne terheld feleslegesen az agyad vele. - villan széles, penge-mosolyom felé arra, hogy hasznos lenne számára a dolog. Erősen kétlem, hogy bármi jó sülne ki belőle, azt meg főleg, hogy egyáltalán érdekelné az egész. Bár van egy ritkán megvillantott gyengéd énje, úgy vélem, nem az a túlzottan érzelgős fajta. Vagy engem vert át, de qrvára... Nem. Ő nem olyan. Ha valami kell neki, azt elveszi. Megragadja, megszerzi, vagy csellel csalja csapdába... de sose érzelgősködik. Az a gyengék és a nők sportja szerintem a szemében. - Nem, tényleg nincs közöm. Ismerem egyébként? - firtatom megjátszott érdeklődéssel, noha meredekről és nagy ívben teszek arra, kivel jött és miért kísérte el. Még erről is jobb beszélni, mint a beálló csendben a lélegzetvételeinket számolni. Egyszerre vesszük a levegőt... még most is - érzem, ahogy közelebb hajol és ez által nem is a szavaiba, hanem a felismerésbe borzongok bele bosszantóan kellemesen. Tekintetem közvetlen közelről villan felé. Egyszerre évődő és megrovó a pillantásom. Talán ő is érezi, hogy nem kellene ezt tovább feszegetni, ezért hív inkább tovább, félreeső helyre terelgetve kettősünket. Eleget teszek a kérésnek. Isten látja csak, mi üthetett belém, de követem... Még azt is hagyom, hogy felsegítsen a bárpult székére, holott igazán semmiség lenne helyet foglalnom. Beleveszek a figyelmességbe, de még inkább az érintése perzselő, őrjítő közelségébe. Kedvem lenne... de nem, kitartok, ahogy a pajzsom is jégpáncélként védi a bennem tomboló vágyvihart. - A martini tökéletes. - súgom alig kivehetően, s alig szalad fel tenyere a pultra, kapom el az inggallérját és fordítom teljes testével magam felé. A közelség nem probléma, gondoskodott erről már az előbb ő maga. - Közben hagy emlékeztesselek, hogy akármennyire nyeregben érzed magad, ezt a játékot még mindig ketten játsszák. - rántom meg határozott mozdulattal a gallért, igazítva rajta, hogy könnyed, finom mozdulattal gomboljam be az egyik gombot is - nem a legfelsőt, az pont jó úgy. De ez az alatta levő már szinte illetlenül lazára vette a figurát. - Ha már a front ezen térfelére tévedtél, viseld a velejáróit is el. - Közben karja után nyúlok és az ujjait is megigazítom az ingnek határozott mozdulatok keretében. Nem nézek a szemébe, figyelmem arra irányul, amit épp csinálok. Záróakkordként elégedetten simítok végig vállain és paskolom meg a mellkasát. Kicsit talán önzőségből, hogy érezzem testének elmémbe vésődött vonalait, izmait... de egyáltalán nem tolakodóan, félreérthetően. Inkább sejtelmesnek lehet nevezni, kimondatlannak, mint az izzást, ami közöttünk feszül jelenleg is. - Mondjuk azt a sötét gyalogot, aki épp arra készül, hogy sakkot adjon neked hátulról. - mosolyom bűbájos, de nem túl őszinte, ahogy felpillantok rá és fejemmel mögé bökök. Ha megfordul, pontosan láthatja, amint egy idősödő pasas közelít felénk, sőt, már itt is van, hogy boldogítson bennünket a blablájával. Valójában engem szúrhatott ki - tanított Chicagoban az öreg - de valahogy nincs sok kedvem társalogni vele. Mégis vagyok olyan pofátlan, hogy kihasználjam a dolgot és eltereljem a Calebbel való társalgást olyan irányba, ahol az egyetemről cseveg az öreg, felmagasztal, hogy milyen hallgatag és remek diákja voltam, én pedig nyálforgatóan bűbájos módon kimagyarázom, hogy Caleb nem a párom, hanem az unokabátyám, aki huszonnégy órás megfigyelést igényel, mert előszeretettel taperol vadidegeneket. Nem tudom, hogy ez, vagy Caleb viselkedése tette e meg a megfelelő hatást, de csak lekopott valahogy a doki. Erre már nekem is le kell hajtanom a martinimet. - Egyébként nem illik ennyi ideig távol lenni a partneredtől... biztos keres már! - bökök felé pazar, pimasz mosollyal, egyben jelezve, hogy nem fogom hagyni, hogy elrontsa ezt az amugy nem túl fényes estét. Hazai terepen vagyok, nekem kedvez minden, reményeim szerint...
A horkanásra elégedetten biccentettem egyet, amolyan hát_persze_hogy fejet vágva hozzá, mindezt pusztán azért, hogy még inkább érezze a Caleb féle törődést. Tudja, pontosan tudja, hogy kurvára nem gondoltam komolyan, és hogy az agyam egyetlen egy százalékát sem kívánom ilyenre elpazarolni. Ettől még felettébb mókásnak találtam a szituációt, ezt meg kell hagyni. Hárt az a nő, aki képes a pillanat molekulára szakadó tört része alatt magába szívni, és olyan távoli helyekre rángatni el, ahova magamtól sosem sétálnék. A feltett kérdésre kedvem lett volna hangosan, és már-már öntelten felröhögni, ám mégsem tettem. Nem csak azért, mert egy ilyen flancos banzájon rohasztom az időmet, hanem már csak azért is, mert ennek nem itt és nem most van a helye. Pedig szívesen odavágtam volna, hogy azzal, miként visszakérdezett, máris azt erősíti, hogy mégiscsak érdekli, vagy éppenséggel... érdeklem. Persze a kikívánkozó ércességet képtelen voltam visszafojtani... - Nem tudom Hárt, nem beszélgettem vele rólad. Vannak jobb témáink is. - villantottam egy sunyi, bájolgós vigyort, ám szemeim jól tükrözték a szavak mögött lappangó csipkelődés fényét. Mindennek ellenére igyekeztem hamar kiválni a tömegből, ezért is vontam magammal Emset a bárpult felé. Érdekes ez a kettősség, ez az "ördögi játszma", amit minduntalan űzünk egymással. A leghátborzongatóbb az egészben, hogy az esetek nyolcvan százalékában, isten bizony nem direkt csinálom...! Talán mámorba ejtő, talán őrültség... talán vértpezsdítő, és annyira eleven, hogy olykor már darabjaimra képes marni... Vagy talán mindez együtt véve. Mégis kell... Kicseszettül kell... Épp a martiniját kértem, kérném... fel se fogom, hogy kiejtem-e a szavakat, mikor elkapja a galléromat, és mintha valami kibaszott kiskölyök lennék, úgy kezdi az öltözetemet rendszabályozni. Pillantásom áthatón, és szúrósan tapadt az övébe, ahogy arcát, és ajkainak mozgását figyeltem, miként halk szavakba kezdett, melyeknek hiába volt érdes a csengése, mégis ravasz mosolyt rajzoltak szám szegletére. Fejemet kissé feljebb hajtottam, ahogy a gombhoz tévedtek ujjai, engedve a mozdulatnak, tovább hallgatva a már majdhogynem imádottnak nevezett hangot, amit valljuk be, sose ismernék el. - Én pedig felhívom rá a figyelmed, hogy a játékban mindig az nyer, aki mer kockáztatni... vagy éppen... - hajoltam egy árnyalatnyival közelebb hozzá, ahogy karom felé nyúlt. - ...csalni. - halovány, pengeéles mosolyba fulladt el mondatom, miként újra kiegyenesedtem, ám tekintetem továbbra is Hárt finom vonásait követte. Az sem zavart, hogy egyetlen pillanatra sem nézett rám, sőt. Tulajdonképpen kifejezetten élveztem. Ahogy ujjai átsimítottak rajtam, majd mellkasomat érték, úgy egyetlen szívdobbanásnyi percre elkaptam azokat, és tenyeremet rájuk simítva szorítottam magamhoz őket, gyengéden, hogy végül észrevétlenül engedjem útjukra őket. Íriszeim fojtón kapaszkodtak az övébe, ahogy rám emelte a kéklő szempárt, majd vállam fölött vetve át pillantásomat mértem fel a "sötét gyalogot". - Valahogy... - indítottam meg nyak izmaimat, hogy lassan, szaggatottan forduljak vissza Ems felé. - ...a királynő játékától jobban tartanék. - tekintetem ugyan Hártot simította végig, de testemmel már félig az érkező felé dőltem, hogy végül kissé hátra lökve magamat, engedjek teret neki. Voltaképpen rohadtul nem érdekelt, hogy miket makog itt összevissza, így inkább csak a martinimba kortyoltam, ahogy csendesen követtem az eseményeket. Noha, akaratlanul is megüt a feltételezés, hogy valami elcseszett beteg baromnak állít be, aki képtelen az önkontrollra, de nem firtatom, inkább csak az orrom alatt elnevetve magam ráztam meg fejemet, majd egy nagyobb sóhajt követően, szinte már aranyosnak nevezhető képet vágva mosolyogtam a férfira. Végül a pasas csak lelépett, legnagyobb örömömre. - Nos, valóban. De tudod... előszeretettel futok a nők után, ezt sajnos mindenkinek meg kell emésztenie, neki is. - céloztam az előbbi kis előadására rólam, széles vigyorral arcomon. - Ha pedig keresne, megtalálna. Mégis... valahogy úgy érzem, hogy ennek a mondatnak a súlya inkább azon van, hogy zavar. Már, hogy kísérek valakit. - kacsintottam egyet, fene nagy genyósággal, leöntve a maradék martinit is a torkomon. - És lááám... felfestetted az "ördögöt" a falra... - vagy, valami ilyesmi, hiszen Megan majdhogynem a szavaimat követő tizedmásodperc alatt indult meg felém, amint sikerült kiszúrnia. Miként megérkezett, ujjai vállamra simultak, ajkai pedig fülem felé hajoltak, hogy elegánsan közölje, lassan elkezdődik ez a hercehurca és pár perc múlva illő volna besétálni a terembe. Az előadásra... Persze, illedelmes kölyök vagyok, és mielőtt még válaszoltam volna, bemutattam neki Hártot, mely valahogy úgy hangoztt: "A hölgy pedig, Miss Hárt. Dr. Emily Hart." Igazán kitettem magamért, mikre képes nem vagyok, mindjárt szobrot állítanak nekem! Végül megkértem szépen libegjen be a terembe, és ha úgy tartja kedvem csatlakozni is fogok. Némi méregetést, és mérgelődő pillantást követően azért elmosolyodott, majd hátamon végig húzva tenyerét, távozóra vette a dolgot. Ideje volt. - Neked is be kéne menned, nem? - pillantottam Ems-re, lassan felemelkedve a székből. Kezemet felé nyújtottam, és amennyiben elfogadta, úgy felsegítettem őt, na nem mintha szükség lett volna rá. - Hmm... Kedvem támadt elkísérni az ajtóig... - vetettem rá egy huncut pillantást, majd ha akarta ha nem, karját az enyémbe fontam, és elindultam vele a terem felé. Ám mielőtt még odaértünk volna, lassítottam, megvárva, hogy az özönlő nép elénk tolakodhasson, majd minden érzékemet felerősítve tapogattam le a helységet. Még el sem értünk az előadó teremig, mikor egy szemvillanás alatt rántottam be magammal Hártot, a legközelebbi ajtón, mely közvetlenül a másik terem mellett vergődött, oldalasan. Aztán az ajtó bezárult... - Szóval, meséld csak el... - léptem felé egyet, ujjaimat csuklójára fonva, majd finoman magam felé húztam őt. - ...hogyan is játsszák ezt a játékot? - már csak suttogtam, ahogy sötétlő íriszeim fogva tartották a kéken csillanó szempárt.
- Meghiszem azt. - mosolyodom el azon mondata hallatán, hogy akadnak a kis szukájával jobb témáik is. Hogy a nyakkendőt sikerült kissé szorosabbra húznom, mint ildomos lenne? Ugyan kérem, ez pont így tökéletes! A csalásra apró fintor szalad a képemre. Nem vagyok a becsületesség lovagja, lássuk be, de: - Te kire bíznád magad? Olyanra, aki bár lehet, hogy csaló, de tisztes úton is képes porig alázni az ellenfelét, vagy egy mezei sarlatánra, aki otthagy a sz@rban az első adandó alkalommal? - súlyos szavak ezek, ha lefordítjuk őket rá és rám. Nem, nem ránk. Rá és rám. De főleg rá vetítve, ha már itt az én kockáztatási és csalási képességeim lettek megkérdőjelezve, az övéi pedig nem. Pillantásom csak egy leheletnyi időre fúródik sötét szemeibe, de felér egy élettel az a pillanat. Szeretném, ha érezné, hogy az érzéki játékon, egymás kerülgetésén túl mennyire sokat jelent nekem már a puszta létezésének ténye is - még ha kimondani nyíltan sosem fogom neki. Mindkettőnk érdekében. Azért a királynős megjegyzése akaratlanul is mosolyt csal az arcomra. Mondjuk, nem sokáig van mosolygós kedvem, hála egykori professzoromnak, majd az őt váltó nőnek, akit Meganként mutat be. - Igazán örvendek. - küldök bájos mosolyt felé és hasonlóan tündérien állom a sarat, míg megvitatják ama vészesen komoly témát, hogy ki és mikor menjen be a terembe. Ha rajtam múlna, én már rég ott lennék, csak hát a büszkeségem ugye. - Milyen bájos, törékeny nő... - Jegyzem meg nem túl sok jót ígérő, bűbájosan negédes pillantással követve a távozó Megant, majd róla Caleb felé irányítva vissza tekintetemet. Túl kedves a kifejezés az arcomon, hogy őszinte és hihető legyen. Van valami elégedett fény a szememben, ami arra utal, mi se alakulhatott volna jobban a mai estén. Talán így is van; olyan rég hallottam már a kíntól szenvedők sikolyának szívmelengető dallamát... Na meg, mégiscsak kinn maradt végül a pasas - ha mást nem, azért, hogy bosszantson, de kint maradt! Tuti készül valamire. Túl lazára vette a figurát és szinte elcsöppen a gavallérságtól. Ilyenkor még a szeme se áll jól és mégis nem tudom nem imádni érte. Szinte beleremeg a rengeteg pillangótól a gyomrom a várakozásba... noha nem számolok vele, hogy ennyire hirtelen is jöhet, mikor beránt a másik helyiségbe.
Szívem hevesen kalapált, ahogy közelebb vont magához. Tekintetem kéklő írisze rabláncként fonódott az ő sötét pillantásába s ajkaimon őszinte mosoly terült el. Legalábbis őszinte volt, míg a fogaskerekek odabenn ki nem ötlötték a következő lépést a sakktáblán. Nem eszik olyan forrón a kását, hogy ilyen egyszerűen mattot adjon! Különben is jövök neki egyel Meganért. - Csak figyelj... - súgom ajkaiba s fojtott mohósággal, lágyan kóstolnak ajkaim az övéibe, miközben lefejtem kezét a csuklómról. Nem sietem el, mert azért élvezem a fel-felpattanó szikrákat és az érzéki helyzetet. Aminek egyetlen mozdulattal véget is vetek. Ellépek, ezzel együtt tűsarkúmmal telibe trafálom a lábát. Lássuk be, ez eleve nem kellemes, az pedig, hogy nem épp egy átlagos nő fizikumával rendelkezem, csak "dob a dolgon". - Sakk. *Vonom fel szemöldököm apró mosoly keretében és ezzel együtt kiviharzok az ajtón. Amíg kifordulok, sikerül elegánsan kivitelezni a mozdulatot, de amint bevágom az ajtót magam mögött, sietősre veszem a lépteim. Ha idekinn ér utol, nekem lőttek...
Belépve a nagyterembe épp csak annyi időt hagyok magamnak, hogy egyetlen pillantással felmérjem a terepet és elindulok a sorok között. Hátra pillantva látom, hogy jól tettem, mert ő is megérkezett. Jé, Megan drága mögött még van egy hely! Csak nem Calebnek foglalta maga mellett? Hát ez édes... Azt a mögöttes széket igyekszem még a másik farkas előtt elérni, mert véleményem szerint remek rálátás fog nyílni onnét a tarkójára többek között.
Kezdőlap
