Nem feltétlenül szokásom kinn időzni ebben a hidegben, de azért van egy hangulata a kinn forralt borozásnak. Kabát azért nyilván van rajtam, megfagyni nem szándékozom. Beccát csíptem el alig pár perce, mielőtt bement volna az épületbe. Néha úgy érzem, rettenetesen le vagyok maradva a szocializálódás terén. - Hogy haladsz a tanulással egyébként? Kérdezem mosolyogva, mert hát, nem az én köreimben mozog ilyen téren, szóval nem tudom, hogy haladnak az informátorok, a gyógyítókkal vagyok képben inkább. Azt viszont tudom, hogy ő azért nem olyan nagyon rég lett őrző, de annyi ideje már bőven, hogy megszokja a dolgokat. - Rég nem láttalak, bár azt hiszem, ez inkább az én hibám, ritkán dugom ki az orromat. Valahol ezen a ponton ki is ürül az első pohár forralt borom, lehet szomjas voltam… Elhúzom a számat, mert egyelőre sok kedvem nem akad benn időzni, szóval remélem, Becca vevő lesz még a kinn ácsorgásra egy kicsit. - Hozok még magamnak, te kérsz? Pillantok felé, akármi a válasza, elindulok befelé, mert magamnak mindenképp hozok, s ezen a ponton sötétül el odabenn minden, hallgat el a zene, és a frász kiver, annyi bizonyos. Akaratlanul körbepásztázom a terepet, noha nem vagyok harcos, de fura ez az egész. Érzem, ahogy tótágast állnak a szőrszálaim, holott eddig sem volt éppen melegem, de ez valami más. Végül folyatom az utam befelé, és nem tudom, megnyugodjak-e attól, hogy a vészjelző lámpák világítottak csak vörösen, vagy aggódjak, hogy a furcsa áramkimaradás ellenére nem hunytak ki. Fogalmam sincs, hogy kellene működnie. Pont az ajtóban szerencsére meglátom a Protektort többedmagával, ami azért bevallom, nem kis mértékben nyugtat meg. - William… nem tudom, számít-e valamit, de az épület tetejére szerelt lámpák világítottak végig vörösen az áramkimaradás alatt. Lehetséges, hogy a fennforgás okán Becca utánam jött, mindenesetre azért visszapillantok, hogy jól van-e.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Már nagyon vártam ezt a kis összejövetelt, ünneplést, bármit ami kicsit kirángat a hétköznapokból. Az utóbbi időben nagyon beragadtam a házba és volt, hogy a hó is elzárta az utat pár napra. Emberek között akartam lenni, ez persze nem pontosan illik a kívánt társaságra, mert a farkasokkal is jól kijövök, kedvelem őket, de hát ők is emberek…valahol. Jobbára. Egy ideje már kint esz a fene a kezemben a majdnem elfogyasztott forralt borral, ami már csak a nevében forralt, mert épp csak langyos már és kezdek fázni is, a meleg, bundás béléssel ellátott kabát ellenére. Az évek alatt megszoktam már az alaszkai hideget, de ha sokáig kint vagyok, én is át tudok fázni. Wendy csatlakozott hozzám csendes magányomban, mielőtt visszamentem volna a melegbe. Egy kis ideig még kibírom idekint, az arcomat már megcsípte a hideg, de a jókedvemet és a mosolyomat nem tudta eltörölni.* -Remekül és nagyon élvezem. *Kicsit közelebb hajolok hozzá és fülig érő mosollyal suttogom neki a válasz másik felét.* -Imádom a mágiát! *Igen, ez egy kicsit Harry Potteres volt, de egyszerűen nem tudok betelni a képességeimmel és az újakkal egyaránt, pont úgy érzem magam, mint a filmbéli varázsló fiú.* -Mostanában én sem. Volt egy kis kényszerpihenőm. A hó elzárta az utat ami a házhoz vezet, de már kiástak. És te hogy vagy? Mit csinálsz amikor nem dugod ki az orrod? *Kedveltem Wendyt, bár valóban nem találkoztunk sokszor, az a kevés viszont elég volt ahhoz, hogy mindig mosolyogjak amikor meglátom. Ahhoz képest mennyivel idősebb volt nálam, olyan laza volt mindenben, persze ez nem kor függvénye, csak mások általi elvárás. Én kihasználtam az időt és még több könyvet olvastam ki amíg újra szabad nm lett az út, ami természetesen az antikváriumba vezetett ahol dolgozom. De Wendy, aki mindig vidám és olyan mint akit felpörgettek, vajon mit csinál amikor begubózik? Az ő kérdésére a poharamba nézek, amiben már csak egy korty árválkodik valószínűleg most már jéghidegen és bólintok. * -Igen, köszönöm. Ez már kihűlt és nem is sok van belőle. *Ezzel együtt arra is rábólintok, hogy maradok még kint, de ha megint egy forró pohár falán melengethetem a kezeimet, akkor nem számít. Szeretem a telet, a havat, azt ahogyan a leheletem belebodrozódik a levegőbe….és nem mellesleg a forralt bort is. Ott maradok egyedül, csak néhány lépést teszek az ajtó felé, hogy minél hamarabb a kezembe kapjam a poharat. A jelenlegit viszont valahova le kellene tennem, ezért asztal után nézek, így pont azt nem látom, hogy odabent minden fény kihuny. Csak arra eszmélek, hogy a hangos zene után hirtelen csend lesz. Ez persze még nem lenne gond, nem tűnt fel, hogy szám közben némult el a muzsika, az viszont már aggodalomra ad okot, hogy idekint mindent beborít a vörös fény. Deja vu. Az a szilveszter éjszaka beleégett az elmémbe annak minden fájó pillanatával. Szinte érzem a tűz és a füst szagát az orromban, pedig kint vagyok a friss levegőn. Érzéki csalódás….a vörös fény azonban nem. Kísérteties. Az ajtó felé fordulok, ahol Wendy eltűnt, és csak sötétséget látok odabent az ablakokon keresztül. Csak azért nem önt el a rettegés, mert én látom, hogy a kinti vörös fény a vészjelzőkből jön, az viszont aggaszt, hogy odabent sötét van és néma csend, legalábbis ami a zenét illeti. Mire azonban az ajtóhoz érek, hogy benézzek, minden újraindul, mintha mi sem történt volna. A nyitott ajtóban állok meg és tekintetemmel Wendyt keresem, mellettem a kinti hideg szabadon tódul be, de valahogy nem akaródzik sem bemenni, sem kint maradni, maradok a küszöbön.*
Megjelencsi
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Egy beszélgetés elcsípet félmondatából ragadtam ki a Hálaadásnapi partit. Még mindig túl túl könnyen ragadtak meg információk, állig gombolt pajzs ide vagy oda, siketté nem váltam a világra. Mintha a Vadász ezzel kárpótolta volna magát azért, hogy nem hagytam másképp csemegézni évek óta. Vettem egy normálisabb kinézetű kabátot, ami bár lógott rajtam, de elegánsnak volt mondható, a sötét farmer és a bakancs szintúgy megtette. Ennyire futotta erőfeszítés szinten. Csak be akartam jutni, hogy végre zacskós, poharas levesen túl mást is egyek. Nem az anyagiakkal volt gond, ilyen téren nem szenvedtem hiányt, csak az akarat hiányzott. Itt pedig éppenséggel a lehető legkevesebb energiabefektetéssel juthattam volna a - vélhetőleg - legjobbhoz. Nem a főbejáratot céloztam, túl sokan lebzseltek körülötte, és bármennyire lett volna így a legegyszerűbb, a minimális erőfeszítési taktikát felülírta a sokaságtól való ódzkodás. Reméltem... illetve ez nem remény volt, csak kósza kívánság, hogy a teraszra nyíló ajtó közelében is lesz asztal, vajmi kevés humanoid körítéssel. Éreztem a szagokat, még mielőtt láttam volna a sarkon befordulva azok tulajdonosait. Lelombozó, hogy ez a hideg sem elég ahhoz, hogy ne lebzseljenek kint páran. Miközben én így is csontig fagytam. Az épület oldalának döntöttem a hátam és a grafitszürke eget bámulva vártam. Hagytam, hogy a percek elvánszorogjanak mellettem, ahogy eddig tették, nem kaptam utánuk. Minek? Nyűg az egész. Időbe telt, mire rávettem magam, hogy megmozduljak és felhagyja az eredménytelen várakozással. Csak ketten voltak kint, úgy terveztem, hogy semmi vizet sem zavarva ellopom magamat mellettük. A közelükben voltam, amikor hirtelen eltűnt a bentről jövő fénypászma, a hely sötétségbe borult és nem maradt más a vörös derengésen túl. A sikoly és a tányértörés élesen hasítja fel a monotonnak tetsző, duruzsoló háttérmoraj szövetét. A riadalom íze a szájpadlásomra tapadt. Olyan... sokan jöttek el. Annyi feszültség csapott fel egy pillanat alatt. Hosszan dédelgetett konokságom megrepedt: engedtem a pillanatnyi kíváncsiságnak, és rést nyitottam a pajzsomon. Füst szagot éreztem. A közelben időző őrző felől - átcsapott mágikus energiáin az emlékérzet, amit úgy martam el, mint tolvaj a drágakővel kirakott nyakéket. Szilveszter. Hol? Hol van még vad? Hol lobban láng a vaksötétben, kinél talál a Vadász fogódzkodót, mit csenhet el sima mozdulattal erről a svédasztalról? Adjatok még, kínálkozzatok fel, hadd nyissak újra termeket, emeljek mozaikszobrokat... Fejlövés. Jay, Vörös Hold. De túlélte... Megtántorodtam és léptem hátra pár lépést. Észre se vettem, hogy már - az őrzőhöz hasonlóan - a küszöbnél tébláboltam és úgy markoltam az ajtófélfát, mintha ki akartam volna tépni a helyéről. Jelen csenevész-kóró állapotomban aligha lettem volna rá képes, még a Vadász segítségével sem, de egy pillanatra úgy éreztem, sikerülne az előbbi adrenalinlöket után. Nekem semmit se jelentett ez a vörös derengés, de nekik... Nekik valami iszonyatot hozott el, borzalmat, amit eddig nem ismertem, mert elvonultan éltem, és igazából most se tudtam, mire bukkantam, csak azt, hogy muszáj volt visszaigazítani a pajzsomat, lefogni a Vadászt. Leléptem a teraszról, hátat fordítottam az épületnek és kissé meggörnyedve a számra szorítottam a kezemet. Igyekeztem mélyeket, egyenletesen lélegezni. És elrejteni azt az átkozott, vad vigyort. Mámor volt. Annyi év után oázis a szomjazónak, vagy inkább rum az alkoholistának. Szinte megszédültem az élménytől, a morzsáktól, mindattól, amit ezekből felgöngyölhetnék, ha... ha érdekelne. Leeresztettem a kezem, az arcomról nyomtalanul leolvadt a veszett öröm, a felizzott parazsat nyakon öntöttem egy vödör jeges vízzel. Csakhogy amit megszereztem, nem tudtam ilyen könnyen lerázni, a fellobbanás emléke sem tűnt el, és kérlelhetetlenül befészkelte magát egy kis hang koponyám hátsó zugába: csak még egyszer, csak még egy kicsit. Minden esetre nem kísértettem volna tovább a sorsot - és a Vadászt -, így lemondva a potya ételről, ha senki se állított meg, leléptem. Az erdő továbbra is biztonságosabb volt.
to: Daniela (némi idővel az áramkimaradást követően)
A bankett számomra nem kecsegtetett sok izgalommal, ekképpen nem is törtem magam különösebben miatta. Hogy mégis mit keresek akkor itt? Miért a feltűrt ujjú ing a fekete szövetkabát alatt, mit csupán a hitelesség kedvéért viselek a kinti hidegben? Miért beszélgettem az elébb oly szemmel láthatóan jó kedéllyel az egyik testőrünkkel valamiről? - Nos, ez maradjon csak az én titkom, miképp a vérgőzös éjszakák rejtélye is csupán Alignaké. Semmivel nem kerültem közelebb titkához az elmúlt években. Bosszantó. Az odabent kialakult kisebb pánik nyomán siet el mellőlem falkatársam, s hagy magamra, hát apró sóhajjal dőlök a korlátnak, megadó ráéréssel szemlélve a köröttünk leledző sötétséget, miközben elszívom az utolsó pár slukkot is a cigiből. Akkor szúrom ki a parkolók felől érkező mozgást, mikor elnyomom a csikket a korlátvason. Érzékeim jeleznek, fejemet felkapom, s egyúttal pajzsomat is felvonom teljesen, nem árulva el a közeledőnek jelenlétemet. - Legalábbis ilyen formán. Előbb a magassarkú ütemes kopogása ér el, majd az ismerős illata, s végül, szépen lassan kibontakozik szemnek kellemes alakja is az esti fények varázsában. Távoztában sietősebb volt a dolga, ami azt illeti... Persze, hogy kiszúrtam. Én ne szúrtam volna ki? Ahogy közelebb ér, épp csak annyit engedek pajzsomnak takarásán, hogy észlelhesse energiáimat, irányomba kapja a fejét, s mikor tekintetünk találkozik... akkor ne mondjak semmit. Nincsen rá szükség, ott ül minden a mélybarna, lélektelen pillantásban, mit magaménak tudhatok. Hát tényleg ekkora a baj, niña?
A gondolataimba merülve kopogtam végig a kövezett úton a parkolótól a teraszig úgy húsz perc múltán. Kissé még fel voltam hevülve, de istenem, csodálatos érzés volt újra normálisan funkcionáló agy birtokosának lenni. Élvezettel lélegeztem be és bontottam részleteire az éjszaka minden illatát... aztán az egyik miatt egy pillanatra megfeszültem, de nem lassítottam vagy váltottam irányt. Félreráztam pár arcomba omló tincset és felszegtem az állam. Mintha legalábbis csatába indultam volna. Lejjebb eresztette a pajzsát - az enyém amúgy is általában félárbocon volt. Kanguyakként nem igazán éreztem okát többnek, bár tudott bosszantani, hogy folyamatosan ügyelnem kellett az érzelmi kisüléseimre. Most nem kellett. Pontosabban fölösleges volt, mert ahogy energiáit megéreztem és a tekintetünk találkozott, az ő lélektelen pillantása nagyon is lélekgazdag viszonzásra talált. Egy piszok dühös lélekére. Még van képe... - Valami gond van, Rodriguez? - vágtam felé élesen a kérdést, és ó, mennyi egyéb éles dolgot vágtam volna a képébe! Viszketett tőle a tenyerem és most nem is tudtam titkolni. Megálltam előtte, hosszú kabátom zsebéből elővettem a cigarettámat - vékony szálak sorakoztak a fémtárcában - és rágyújtottam. Udvariasan felé nyújtottam a tárcát. Imádtam volna látni, milyen röhejesen fest egy "nőies" szállal a szájában.
Dühe egy pillanat alatt kap lángra, energiáim a gyújtós hozzá, érzem és tudom jól. Dacos tekintetét állva valamiféle perverz elégedettség árad szét rajtam, ahogy ellököm magam a terasz korlátjától némileg a közeledtére. - A világon semmi, Miss Rosario. - És én még azt hittem, olyan rohadtul unalmas lesz ez a mai este... tulajdonképpen az is, pótcselekvés csupán a másik vérének szűkszavú szívása. Ebből élünk manapság úgy fest, jobb híján - te is, én is - nem igaz? Ahogy cigarettáért nyúl, úgy én is zsebembe csúsztatom kezemet, hogy öngyújtót vegyek elő, de oly sietős mozdulata az én ráérős lustaságomhoz képest, már rá is gyújt... hát ott marad az aprócska tűzszerszám a szövetkabát zsebében, épp csak ráfogok, már engedem is el, fejemet megingatva az invitáló mozdulatra. Nem is a nőies volta miatt, egyszerűen nem kívántam ma már. - Legalább elárult mellé valami hasznosat is? - Firtatom, hangomban nincs számonkérés, csupán békés csevegére invitálom pöfékelése közepette, mielőtt még spontán felrobban itt mellettem.
Kezdőlap
