Hála az égnek, lassan már tényleg minden jelenlévő rajtam/rajtunk van kiakadva. Nem tudom, hogy az ebből származó hiszti-agresszióm vagy a szégyenérzetem erősebb-e, de nem vagyok az a filozofálgatós típus, aki a saját érzelmeit boncolgatja, szóval le is szarom. Daniela megjegyzésére csak fintorogva ráncolom össze az orromat, na nem mintha mondjuk esetében rajtam múlna bárminek is a használata, de jelen helyzetben nem tudok ezen morfondírozni. Viszont azon, ahogy a vöröske "lefráterez", nem tudok nem felröhögni, persze nem abban a gyermekien ártatlan, telipofás stílusban. - Ki vagy te, a nagyanyám, he? Ja nem, még ő is kreatívabb jelzőkkel illetne. - vetem oda foghegyről és a magam részéről nem is foglalkoznék többet a témával. Ám ekkor persze Mandynek muszáj még ráerősítenie, és a vele szemben megütött hangomból érzékelheti, hogy eljutottam arra a pontra, amikor már tényleg nem bírom tovább. - Hagyjál már Mandy, jó? - sokszor hallott már ezen a könyörgő hangon beszélni, mert egy ponton túl már tényleg inkább kétségbe esek, és a játék is addig játék, amíg valaki meg nem sérül. Én megsérültem. A lelkem. Darabokban hever. - Ez életem legrosszabb napja, jó? Más talán azt hinné, hogy el fogom sírni magam, de ez nem fog megtörténni, de Mandy empátiájára alapozva tényleg nagyon remélem, hogy visszavesz legalább a következő negyed órára. Ekkor üti meg a fülemet a háttérben szóló nóta, amin mindenképp szakadnék a röhögéstől - már persze csak akkor, ha nem én lennék a poén szenvedő alanya. ~ A Lakban találkozunk... ~ Fenyegetően, buldózerként lököm át a szavakat Phil harmatgyenge pajzsán úgy, mintha tényleg komolyan gondolnám. Nyilván nem fogok meggyepálni egy majdnem kölyök szubot azért, mert követte, amit a zenekar játszott, bár Ő még nem ismerhet annyira, hogy ezt tudja. Ergó remélem, hogy ha mást nem is, de legalább egy, stressztől álmatlan éjszakát sikerült okoznom neki.
Így indulok neki a barangolásnak, mígnem egy ismerős arcra szalad a tekintetem. Mintha a világ minden problémája egy csapásra vált volna jelentéktelenné, olyan gyorsan száll el minden probléma egy pillanatra. A megmentőm, a hős, a barát, akire mindig és most is számíthatok... Megérkezett. Végre egy férfi, aki megért! - Aaron!!! - kiabálom el magam, és futólépésben közelítek a farkas felé - Aaron, a legjobbkor jöttél, figyelj, add már ide a pulcsidat, légyszi, ezek a picsák kikészítettek teljesen, és... - már nyúlok is a pulcsi felé, hogy megpróbáljam róla lerángatni, de menet közben megfagy a mozdulat. Elkerekednek a szemeim, aztán a szám - Ronny?! Hát te meg mi az Istent keresel itt? - elnevetem magam és ha csak nem lök el magától, úgy röhögve borulok a nyakába, és megpaskolom a hátát - Már aszittük', feldobtad a pacskert. Őszinte örömmel fogom fel a viszontlátás tényét, és most már csak az engem körülölelő forralt bor és tea egyvelege emlékeztet arra, hogy micsoda kínokon vagyok túl. Aztán csend lesz. Csend és sötét. Vörös sötét, és ettől a farkasom hirtelen felkapja a fejét. A kurva életebe. Azonnal eszembe jut, amikor meghaltam. Pont ilyen vöröses derengés látszott rendőrőrs ablakából, ahogy a slozira készültem. Aztán bekötözött fejjel tértem magamhoz a Lakban, és emlékszem, amikor megtudtam Jaytől azt, hogy miatta és a Hold miatt lőttem fejbe magam. Megfeszülök, de mivel én vagyok a rend őre, így a beálló, pánikszerű csendbe próbálok határozottnak tűnni. - Mindenki nyugodjon meg, aggodalomra semmi... - és ekkor az áram visszatér - ...ok? Aggódva nézek körül magam körül, hogy lássam, összeesett-e valaki, átalakult-e valaki, megkezdődött-e már a játék, de úgy fest, hogy nem történik semmi, a vörös színekre pedig biztosan (?) van valami magyarázat. - Igazából jobb is, hogy nem voltál itt. Közlöm Ronnyval, ha esetleg értetlenkedne, mitől van egyeseknek (nekem legalább is) halálra vált arca. Úgyis be lesz avatva mindenbe, ez nem kérdés, bár erről egészen biztosan nem fogunk publikus helyen beszélni.
- Fogalmazhatunk így is. - Hogy a piák, az emlegetett szomszédos város vagy más terén, azt talán felesleges is kifejteni. Nyilván mindenben IS szakértő vagyok, amiket érintettünk, ez nem kérdés. Képemen a féloldalas mosoly nehezen szűnik - gondolom ekkor még, én naiv - ahogy az italt töltöm ki kettősünknek, derűm nevetésbe torkollik őszinte nyíltságán. - Az egyenes beszéd ilyesmire enged következtetni, ja. Nem mintha bármi közöm lenne hozzá vagy zavarna! - Fűzöm hozzá kissé felemelve mancsaimat védekezően. Afelől nem volt sose kétségem, hogy a két szép szememért is képesek a nők hanyatt dobni magukat és nehezen hinném el a csajnak itt velem szemközt, hogy ne akadna a hét minden napjára ágymelegítője... szóval, Sherlock, csak kell lennie valami egyébnek a háttérben, amiért ilyen kis direkt a kívánalma. Ám ahogy feldobtam a kérdést, olyannyira nem is firtattam mélyebben. Ha nem akarja megosztani, lelke rajta. - Inkább megemeltem felé a poharamat, s kortyoltam az italból.
A hirtelen beálló csend és némaság önmagában nem akasztana meg, talán ki is használnám a hirtelen jött lehetőséget más esetben, ám a terembe odakintről bekúszó vérvörös fény önkéntelenül és páros lábbal állítja belém az ideget. A még kellemesen nem aurába-mászó közelségünkben aligha vagyok képes titkolni a nőstény előtt, hogy a vérnyomásom nem épp a kellemes értelemben ugrott meg, még ha kifelé igyekszem is nem mutatni mindazt, amit a pillanat kegyetlen összjátéka űz velem. A poharat vakon teszem le a pultra, s ahogy fény gyúl a következőkben, veszem észre, hogy finom hajszálrepedés szalad végig annak üvegén. Valószínűleg kissé erőteljesebben fogtam rá az imént... - Állkapcsom feszült, nagyot nyelek, ahogy két pillanat erejéig igyekszem összeszedni magam. Eljutnak agyaim a szavak is közben: áramszünet, jelzőfény, minden oké. Minden oké. Csak a tarkómon merednek még égnek a pihék a nyirkos hidegtől, mi kiült fél pillanat alatt rá. - Ez de gáz volt... - Hogy az áramkimaradás vagy tulajdon reakcióm rá, azt, ha kérdezi, sem fejtem ki a nősténynek, sőt, nagyon kérdezni sem hagyok időt, mert határozott tekintetem mellé a kezemet is nyújtom felé. - Nézzük meg inkább, maradt-e még gin a kocsiban!
Szemeimet végig járattam az itt lévőkön menet közben. Néhányat látásból ismertem, sokuknak a neve is rémlett, de akadtak bőven ismeretlenek is. Mégis mit keresek én itt igazából? Válaszokat, vagy inkább nyugalmat a történtek után? Esetleg mindkettőt? Erre lássuk be igen csekély az esély. Egy ismerős hang kúszott a fejembe, ami megtorpanásra késztetett. Azonnal megtaláltam a forrását, amitől a vigyorom még inkább kiszélesedett. Ejnye, Ronny, gondok vannak, ha már a lányokat sem szúrod ki egyből… Mi lesz így, ha egy zabos exbe futsz bele? ~ Oh, és ha tudnád még hány helyre fújt, Kiscsillag~ villannak be a fejembe a megfeszülő vitorlák képei, ahogy a hajót szinte repítette végtelen óceán vizén. ~ Magam sem tudom még… Esetleg tudsz jó okot, hogy maradjak? ~ kacsintok felé, de ennyiben ki is merül részemről a cukkolás. Megnyugvással tölt el, hogy akadnak még itt fent az Isten háta mögött is régi cimborák. Láss csodát, rögtön kettő is. Dannyről hamar elvonja a figyelmem a felém trappoló Henry borongós képe. Alaposan végigmérve felvonom egyik szemöldököm ahogy megáll előttem. - Mizu Kölyök? Amíg távol voltam, átálltál a gyümölcslevekre? Ki volt rád ilyen rossz hatással? – röhögök fel a nagy pacák láttán, melyek az egyenruháján és ahogy nézem, kicsit a lelkivilágán is foltokat ejtettek. - Persze Öcsi, mi vagyok én, a Máltai Szeretetszolgálat? – de ahogy a zakóm felé nyúl nem állítom meg a kezét, inkább segítek neki és félig kibújok belőle. Többre nem marad időm, mert már rám is akaszkodik a viszontlátás döbbenetével a képén. - Úgy ismersz te engem, mint aki olyan könnyen elpatkol? - veregetem én is hátba barátságosan. Még nem is tudja, de nem járt messze ezzel a kijelentésével az igazságtól. Lehet egyszerűbb lenne könyvet írnom az elmenetelem történetéről, mint elmesélnem azt, ahányszor majd el kell, ha maradni akarok. A hirtelen beállt csend jobban bántott, mint a sötétség egy pillanatra. A feszültség szaga, ami szinte azonnal betöltötte a termet felborzolta a Farkast bennem, így mindketten készenlétben álltunk. Reflexek, vagy rossz lelkiismeret? Tök mindegy, a lényeg, hogy minden érzékszervem kiélesedett, és potenciális veszélyforrásokat kerestem a vörös fényben. Az viszont nem volt, csak őszinte pánik és rettegés a legtöbbjük arcán. Ilyet utoljára majd egy évszázaddal ezelőtt láttam egy hajó fedélzetén egybe terelt utasokon. Rettegtek attól, ami rájuk várt, a veszteségtől, a haláltól… tőlünk. Mi történhetett itt, amitől tapasztalt és harcedzett lények ennyire kétségbeesnek? A leeső tányér semmiképp sem segített egyikünk idegein sem. A kezem már indult is a farzsebem felé, ahol egy kés bujkált. De amilyen gyorsan jött, így ment is. Na nem a feszkó, az a visszatérő fények után is ott rejtőzött a tekintetekben, amitől nem lettem én se nyugodtabb. Mindenesetre sikerült kibújnom végre a zakómból, amit odadobtam Henry kezei felé, hogy felvehesse, közben végigpásztáztam újra a termet. A szemem megakadt egy másodpercre a terasz ajtajánál megtorpanó farkason. - A fejeteket elnézve, ezzel egyet kell értenem. - bólintok komoran még mindig az ajtót lesve, pedig már nincs ott senki – Viszont erre igyunk. És majd egy délutáni tea mellett meghallgatnám a történetet is, ami miatt egy falka vérfarkas képes volt fülét-farkát behúzni egy piros lámpától. – Őszintén érdekelt az egész, és reméltem, hogy lesz lehetőségem kifaggatni a megfelelő személyeket. Folytattam az utam a bár felé, hiszen már tényleg nagyon rám fért volna egy ital.
Gondolatban kuncogtam a kérdésére. ~ Ki tudja... itt északon hidegek, sötétek és rendkívül magányosak az éjszakák. ~ Hát na... miért ne tegyem kissé sűrűbbé a táncrendemet, ha már lehetőségem van rá? Hagytam, hogy menjen Henryt pesztrálni. Komolyan, két lábon katasztrófa az a hím, még ha a csinosabb pofik közül is került ki. Jesszusom, tényleg sürgősen kezdenem kell magammal valamit!
[Zachariah] Úgyhogy vissza is fordultam eredeti prédám felé. Vagy én voltam az övé, igazából teljesen mindegy, az eredmény számított. - Ha zavarna, se törődnél vele - mosolyogtam magabiztosan. Volt szeme, kétlem, hogy kihagyta volna a kínálkozó alkalmat, bármi legyen is a háttérok. Évődtem volna még egy kicsit, de ebben a pillanatban minden lámpa kialudt, a feszültség pedig tapinthatóan megugrott. Az érzékeim szinte sikítottak attól, ahogy a közelemben többen is reagáltak, én pedig csak ebből kiindulva kerestem, honnan jöhet és miféle támadás? Kintről vöröses fény szűrődött be, ez lett volna az ok? Jó, hallottam a sztorikat a falka többi tagjától, de... akkor most az történik? Bevallom, volt bennem némi perverz kíváncsiság. Milyen lehet, ha egy ősöreg szellem szórakozik veled? Vagy veled szórakoztat mást. Vajon... élvezném? Nem volt sok időm ezen elmélkedni, az áram visszatért, a sötétség a vörös fénnyel együtt a múlté lett, én pedig egy picit talán sajnáltam ezt. Persze, el nem árultam volna. A pultra pillantottam, ahol Zach keze közt megrepedt a pohár. Váo! - Nézzük - értettem vele egyet a gint illetően. - Amúgy is rád fér némi figyelemelterelés. Nem puszta szívjóságból szolgáltam én ezzel. Színtiszta önzés vezetett - mint mindig.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 164
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
- Hát... szeretsz, nem? Nem szeretsz? Kérdezek vissza Ronny kérdésére, bár egyébként, ha kívülről nézem magam, teljesen megértem a reakcióját. És közben csöpögősre olvad a szívem, ahogy még csak meg sem próbál megállítani, miközben lehámozni készülök róla a zakóját. - Háttőő, nem? - felelek bizonytalanul a kérdésére - De úgy sem, hogy majd' tíz évre elhagyod a legjobb haverjaidat, szóval 1-1. Na, nem mintha a szívemen viselném a hiányát. Kurvára örülök, hogy él és hogy újra láthatom, ez tény, de kibírtam volna még nélküle pár évet, főleg így, hogy gyakorlatilag napi szinten van valami szar errefelé. Ezért jöttünk Castorral ide, nem? Hogy ne lehessen egyetlen, nyugodt percünk sem. Jelentem, a küldetés sikeres.
A kamu Vörös Holdas etap után csak állok, mint egy szerencsétlen, és már a kezemben is landolt Ronny zakója. Ha nem lennék még mindig a történtek hatása alatt, biztos küldenék neki könnyes szemeket, de így csak némileg zavartan motyogok. - Jó, oké... Léptem a slozira vedleni, a pultnál találkozunk! A forralt boros ingem a kukában landol, Ronny zakója meg a feszes testemen, ami nem eléggé pumpált Ronny méreteihez, de legalább a szagtól megszabadultam. Aztán már vágtatok kifelé magam is vissza Ronnyhoz, és ha Mandy is ott van, akkor bevetődöm kettejük közé. - Ronny - Mandy, Mandy-Ronny. Ha kérhetem, kezdjünk a mai napra új lappal, mert már van erősítésem, és nem félek használni... - nézek jelentőségteljesen Mandyre, aztán Ronnyhoz fordulok. - Na, és mi járatban, he? Jössz, maradsz? Castor lelécelt, csak páran maradtunk utána... Közlöm a szomorú tényt, de legalább azt is megtudhatja, hogy az elvándorlását ezúttal nem kellett követnünk, így van némi lehetőségünk egy normális életet kivakarni errefelé. Már ha normális az, hogy egyik percben sem tudhatod, mikor nézel szembe Ősistenekkel, de ki vagyok én, hogy ennél valaha is többet karjak?
Kezdőlap
