Dante szavaira csak egy sóhaj hagyja el az ajkaim, s csak azért nem túrok a hajamba fáradtan, lemondóan mert az csak árulkodna. Most akkor világosítsam fel, hogy ez a normális? Így kellett viselkednie? Különben meg... Paulo amúgy sem volt valami normális már emberként sem ha hinni lehet a szóbeszédnek. Kezeim azonban megállnak, mikor az üzletem hozza szóba, de én magam sem hittem, hogy csak pusztán megakar lepni. Azt egyszerűbb volna otthon, a házamban mintsem a semmi közepén. - Szóval követtél egy olyan dologért, amit talán egyszerűbb lett volna megkérdezni? * Pillantásom még mindig rideg, de tény és való, hogy nem mondtam volna el konkrétan, hogy mivel foglalkozom jelenleg. Na nem azért mert 'oly becsületes volnék vagy félteném Jamiet Northlaketől. Hanem azért mert a bizalmára van szükségem s azt nem épp volna okos eljátszani az első pillanatban. Majd... később... ha lesz rá okom. Addig pedig az a dolgom, hogy megnyerjem magamnak, megbízzon bennem és a hatalma által segítsen, az akarata vagy a tudta nélkül. Ámbár jelenleg csak hátráltat. De nem tudhatja Dante, hogy ha kérdezi akkor el-e mondtam volna vagy sem. Nyilván részletekbe nem avatnám be, ez evidens. Azonban felületesen akár válaszolhattam volna is. A papírokat nem kezdem el rendezgetni, különben is csak ellenőrzésként vannak nálam. Az összes mozzanat már a fejemben van egy ideje és a szemeim előtt ha itt járok meg is elevenedik az, amit én magam szerettem volna. A dossziét viszont a kocsim elejére dobom. Jó helyen van az ott és csak neki támaszkodva pillantok Dantéra, ahogy a zsákokkal tér vissza. Elintézi... hát akkor hagyom neki. Rajtam aztán ne múljék a dolog. Bár reméltem, hogy nem akarja felnégyelni. Mindenesetre nem tudtam, hogy mennyit tud a bányáról vagy arról, hogy hova tartozik.* - Miért érdekelt és miért így akartad kideríteni? De már tudod... kétlem, hogy nem pillantottál rá tervrajzokra vagy ne tudnád a turisztikát összekapcsolni a bányával. Most, hogy tudod... nyugodtabb vagy? * Vontam fel kérdőn a szemöldököm. Egy percig sem hittem azt, hogy aggódik a munkám miatt. De hogy máshogy fogalmazhatnék mikor nem tudom, hogy milyen inditatásból tette? Talán a válaszából majd kiderül.*
Totálisan leszarom, hogy a hím milyen volt valójában, azt is, hogy az ő falkájukban teljesen megszokott dolog, hogy naponta cincálják szét egymást, nem otthon volt. Számára idegen területen, tehát megsértette azt, akárhonnan nézzük. Azzal meg pláne, hogy a gyengébbet próbálta helyretenni, mert valami nem úgy sikerült, ahogyan eltervezték. Információt már nem visz haza, az egészen biztos, és tényleg szívesen várom a Teremtőjét is, én nem riadok vissza a harctól. -Pontosan. Minek kérdeztem volna ismét? Amikor az üzletről beszélgettünk, kitérő választ adtál, tudtam, hogy nem mondanád el, hiába faggatnálak. Az étteremben kerülte a konkrétumokat, pedig ebben aztán nem sok titkolnivaló volt, hacsak az nem, hogy a hegyiek területén vagyunk. Pont nem érdekel, ez a legkevesebb most. A nőstény dühös, bár ez nem hat meg, még akkor sem, ha éppen az egyik fontos falkatagot sikerült kifektetnem, ez bárkit utolérhet, az meg nem az én hibám, hogy nem volt figyelmesebb. Zsákokért indulok, ha egyszer azt mondtam, hogy elintézem a tetemet, akkor meg is teszem. A dobócsillagomat is begyűjtöm, az esetleges vérnyomokat pedig elfedem. -Sharon, ha megkérdezem tőled konkrétan, bevallod? Nem. Az egyértelmű volt, hogy valakivel társulsz, de ne kerteljünk. Én üzletember vagyok, te üzletasszony, vagyis mi következik ebből? Téged érdekel, vajon mit tudok neked nyújtani, vagy miben tudok segíteni, hiszen akad tapasztalatom, engem pedig érdekel, hogy ha már hallgatólagosan élnél a lehetőséggel, akkor ebből nekem mi a hasznom. Ez kérdés volt? Értelmetlen vita, még ha értem is a felháborodását, na de elmúltam 300, és pontosan tudom, hogy ha ebben a korban egy nőstény melléd szegődik, azt nem a színtiszta érzelmek miatt teszi. Rizsázni nem fogok neki, mindkettőnknek haszna van a másikból, maradjunk ennyiben. Arról nincs szó, hogy ne kedvelném a társaságát, de a tini lamour-os dumát azt hagyjuk, egyikünk sem az a típus. Valamit valamiért, így megy ez. A hím testét ugyan fel nem négyelem, de belehajtogatom néhány zsákba, hogy a vállamra dobva tegyem be a csomagtartóba. Amint lezártam, visszatérek Sharon mellé, majd a bányára pillantok.
- Talán konkrétan nem, de nem vagy hülye... akár el is szólhatom magam valamivel. * Mosolyodtam el halványan. Szavaim evidens mód csak amolyan elhülyéskedés volt. Ettől azért a neveltetésem nélkül is jobb vagyok, minthogy csak úgy elszóljam magam vagy bármi olyat mondjak amit épp nem akarok, hogy tudjon a másik. A kiképzésemmel ötvözve meg, egyenesen abszurd. De csak hallgatom a férfit ám pillantásomban egy villanásnyi döbbenet kél a szavaira. Üzlet? Muhaha...* - Az üzlet az üzlet. Ha ilyen szándékom volna, valószínűleg már megtudtam volna, hogy mire van szükséged és így azt is, hogy meg-e tudom adni. S ezek ismeretében kereslek fel vagy épp meg. A régiségek nem vonzanak, ahogy utánad sem jártam mivel nem voltál potencionális társ. Persze ami késik, az nem szalad el... * Szavaim őszinték. Természetesen láttam érdeket a férfiben, de nem ilyen jellegűt. Persze az üzlet az üzlet, s ebben az értelemben is az csak épp teljesen másról van szó. A férfi pedig ha úgy tetszik, rossz irányba indult el ami egyébként nem rossz. Bár azért elgondolkodtató...* - Ha lát Atyám benned fantáziát vagy olyanban ami végül hozzád vezet, arról tudni fogsz... de mégcsak Ő sem tud rólad, én meg nem értek a régiségekhez azon kívül, hogy látom mi tetszik és mi nem. Vagy van más is, ami esetleg már jobban az én területem? * Vontam fel kérdőn a szemöldököm. Hogy most ugyan van kimondott ajánlata is vagy csak tapogatózik és arra próbál magyarázatot keresni, hogy nyers modora és egy hímhez képest (számomra) furcsa viselkedése ellenére miért is keresem folyton a társaságát. (?)* - Egyébként meg... hol tanultad? * Kérdésem tárgya evidens és csak egy hülyének nem eshet le. Kérdésem már akkor érkezik mikor visszatér és pillantása sem kerüli el a figyelmem. Mire csak megingatom a fejem.* - Felejtsd el... ha be akarsz menni, akkor tedd, de várd meg míg elmegyek. Semmi kedvem nincs szerződés szegés miatt szórakozni, mégha az csak szavakban is történt meg. Egy dühös Northlake viszont nem hiányzik a nyakamba. Elég lesz egyetlen hím, és Paulo Teremtője. * Utóbbi nőstény és már szerintem csak szellem. De nem akarok ott lenni mikor megtudja, hogy a kölyke halott. Vagy bele hal, mert a dühétől szívinfarktust kap és valamelyik trónra törő megöli a második variáció szerint a szellem utolsó erejét rajtam fogja megmutatni ami után szintén meg hal, mert azt meg atyám nem hagyná szó nélkül. Bár utólag már mindegy mit csinál. Ah... oké, ezzel majd ráérek akkor foglalkozni, ha számon kérik rajtam.*
-Ugyan már, Sharon, lehet, fiatalabb vagy, de nem hülye. Ahogyan azt is titkolod, milyen a Teremtőd, ugyanúgy ezt is. Azt hiszed, nem tudom, miért voltál annyira beöltözve a múltkor? Azt hiszed, nem éreztem a rezdülésedet, amikor átöleltelek? Te sem az a típus vagy, aki hú de komoly társat keres, mert lehiggadt, nekem sem áll jól. Nincs ezzel semmi probléma, és lehet, nem tisztem megítélni az apádat, de az amit művel, az minden határon túlmegy. Kevin korabeli lennél, azt mondom, oké, mert szokd a gyűrődést, na de most? Kíméletlenül kimondom ami bennem van, nincs finom megjegyzés, csak a nyers tények és a valóság. Nem normális az, hogy egy 200 feletti nőstényt rettegésben tart a Teremtője, mert neki így kényelmes. Szolgát akar maga mellé, nyilvánvaló, na de egyszer leáldozik az ő csillaga is, és nehogy a sajátjai forduljanak ellene... na jó, éppen magam készülök rá, csak ezt nem hangoztatom. -Aha... megtudtad volna, megkeresnél, legyen. Pont ez az, amit a nőstényből nem nézek ki, inkább keresztülfúrja egyedül a hegyet, mert ezt várják el tőle odahaza. Segítséget csak akkor fogad el, amikor tényleg minden kötél szakad, azon kívül a megfelelési kényszer hajtja, amire nevelték. Még nézni is rossz. Veszélyes vizekre küldi az apja, bármikor sérülhetne, hiszen csak játszik, de harcolni még véletlenül sem tanította meg. Kicsit sem, nehogy esélye legyen, amikor szükséges. Az atya emlegetésére fújtatok egyet, mert ez azért így egy kicsit erős. Mintha tinédzser lennék, aki bemutatkozni készül apucinak... ne csináljuk már. -Mi közöm van nekem a te apádhoz? Miért kellene neki megfelelnem, vagy neki bizonyítanom, hogy érdemes vagyok a figyelmére? Sharon, az isten szerelmére, nem nyeretlen kétéves vagyok, hogy egy meglett nőstény Teremtőjének bizonyítsak bármit is. Konkrétan nem érdekel, hogy az apádnak mi felel meg és mi nem, ha érdekelne, ez a hím még élne, de tudod mit? Szívesen összefutnék vele. Majd pont Teremtője lesz az, akinek megmutatom, mi mindent tudok, és miért érdemes velem foglalkozni, hogyne. Tudom, hogy a kötelék fontos minden kölyök számára, na de hogy nézne ki, ha elvárásaim lennének a kölykeimmel szemben, mert nekem úgy tetszik? Amit akartam, megtanítottam nekik, maguk is boldogulnak, és ez számít, nem az, hogy nekem mi a jó. Sharonéknál ez kicsit másként működik, ahogy látom, van egy zsarnok, és mindenki úgy ugrál, ahogy neki tetszik. A szavaira felnevetek, annyira másként látjuk a világot, hogy az borzalmas, bár tudom, hogy miért. -Akkor tisztázzuk. Nem érdekel a múltad, nem érdekel, hány hímmel voltál vagy sem, hányat használtál érdekből, vagy sem. Az sem érdekel, hogy ebből hányat szereztél meg azért, mert az apádnak kellettek, de felnőtt nőstény vagy, aki járhatná a saját útját, kihasználhatná a saját képességeit, és kamatoztathatná a saját tudását. Nézz a bányára Sharon, tudod, mi rejlik ebben? Nem, nem arra gondolok, hogy különböző nyersanyagokat szerezzenek innen, de miért kellene mindent lepasszolnod a Teremtődnek, amikor te végzed a munkát, nem ő? Ez az, amit próbálok neki megmagyarázni, hogy saját magáért értékes, nem azért, aki a háttérben van, illetve felette uralkodik. Persze kissé nyers a megfogalmazásom, de ha ezen besértődik, akkor tegye, nem fogom finoman és burkoltan előadni, rizsázva, hogy álljon már ki magáért az istenért. Felnőtt nőstény, csinos, eszes, és akkor képtelen kiszakadni abból, amibe belekényszerítették, pedig ebből szeretném kirángatni, hiszen legbelül mélyen ő nem az a rideg nőstény, mint aminek mutatja magát. -Ebben éltem, aki képtelen volt harcolni, az meghalt. Megvonom a vállam, igen, sajnos ez nekem természetes dolog, erről szól a farkasélet, ha valaki nem költözik a föld alá, vagy egy burokba, hogy távol legyen mindentől. Harc és harc, ahol a gyenge elhullik, az erős megmarad. -Nem óhajtok bemenni, ne nézz őrültnek. Csupán elgondolkodtam, ennyi az egész. Ősi területen állunk, innentől kezdve ki tudja, mit rejt a föld mélye? Kiaknázatlan terület, hiába bánya. Hozzá nem értő úgy megy el egy-egy lelet mellett, hogy öröm nézni, de szakavatott szem azonnal kiszúrja, milyen lehetőségeket tartogat.
Dante szavai megdöbbentenek, de halvány jelét sem adom annak, hogy ez így van. Csak csendesen hallgatom és raktározom el a szavait. Minden egyéb dolgot és felesleges sallangot kiszűrök. Bár utóbbiból nem sok van.* - Érezted mert hagytam Dante. Mert megkerestelek... * Azt már nem tettem mellé, hogy a szokásaim ellenére. Minden további megjegyzését figyelmen kívül hagytam. Nem hiányzott az, hogy bármit is tudjon, esetleg megerősítsem a szavait. Elbizonytalanítani meg nem akartam. Nem tudtam volna. * - Félre értesz... nem mondtam, hogy neki kell megfelelned. Pusztán azt, hogy HA Atyám üzletelni akar veled, akkor majd fog és rajtam keresztül. De nincs ilyen a dologban, azért kerestelek mert ehhez volt kedvem. De Te sem ellenkeztél. S tény, eszemben sincs kapcsolatot létesíteni. De ez miért jutott eszedbe? Nem lehet csak úgy szórakozni? * Vontam fel halványan a szemöldököm, hátha megtudom, hogy hova lyukadunk ki. Viszont az utolsó mondata szöget ütött a fejemben és akaratlan is a tetemre pillantottam, mikor Atyámat említette. A szívem hevesebben dobogott mint bármikor korábban. Féltettem. Naná, hogy féltettem hisz Dante... Atyám meg gőzöm sincs mennyit tud vagy sem. Egy dolog biztos, nem tanított meg mindent pont azért, hogy rá legyek utalva és meg sem forduljon a fejemben az, hogy a helyére pályázok. De ezekkel pont annyira voltam tisztában mint azzal, hogy eszembe sem jutott volna ilyesmi. Igen, ha valakit akkor Őt tényleg szeretem még mindig és gyűlölöm egyszerre.* - Azt hiszem ezaz a találkozó ami nem fog összejönni. * Már csak azért sem mert én nem szólok róla Atyámnak. Dante meg nem tudja, hogy hol van. Sitka bár nem nagy város, viszont nem is kicsi és nem olyan egyszerű a közelébe férkőzni. Nagyon reméltem, hogy nem akarja mindenáron a másik ezt a találkozót.* - Hagyd békén Dante... * Kértem miközben lesütöttem a tekintetem. Mondhattam volna, hogy ez a mi ügyünk, de ezt a másik is tudja. A kérdése viszont elgondolkoztat és bár egy pillanatra sem tekintettem a bányára, csakis őt néztem míg a válasz megfogalmazódott bennem.* - Azért mert hálával tartozom neki. Neki köszönhetem a tudásom, a létezésem... Ő tanított arra amit a javamra fordíthatnék. De nem marok bele abba a kézbe, ami enni adott Dante. Életet, az életért. Ismered a törvényeinket. * Utolsó mondatom képletes, ámbár valahol mélyen igazság is. Nem tudja a másik, hogy mennyit köszönhetek Georgénak. Ha Ő nincs, akkor a férjem már halálra vert volna. S vannak olyan szabályok melyeket én magam is betartok. Hangom komoly s kicsit sem hallani olyat benne, mintha ezt bánnám. Ezt ismerem, ez a természetes számomra. S bár olykor-olykor kaptam ízelítőt Dante révén másból, láttam más kapcsolatokat mégis... nem éreztem magam jól bennük csak ideig-óráig. Ez pedig... alkalmi öröm, kény. Semmi más.* - Kik tudnak harcolni? * Újabb kérdés, mely fejben jobban hangzott. A bányára tett megjegyzésére azonban bólintottam. Örültem, hogy nem akart bemenni, így hagytam is a dolgot. Csak az ujjaim kocogtatták tovább a dossziét. De akkor sem kérdeztem rá, hogy mire gondol.*
-Előbb vagy utóbb minden elhallgatott titok, hazugság kiderül, Sharon. Lehet takargatni, lehet elzárkózni... egy ideig. Az, hogy a saját környezete ezzel nem foglalkozott, az azt jelenti, hogy vagy rettegtek maguk is, vagy közömbösek, bár egy falkában az utóbbi nagyon ritka dolog. Megkeresett, érezhettem, valóban. Vagyis mi a szándéka? Valahol azt akarja, hogy igenis szálljak szembe a Teremtőjével, mert általam megszabadulhat egy zsarnoktól, ennyi az egész. Kimondania sem kell, tudom anélkül is, bár egy dolog biztos, addig, amíg nem kér meg rá, nem fogom megtenni. -Az apád ha üzletelni akar, akkor megkeres személyesen. Nem kedvelem az olyat, amikor valaki valakit futárnak használ, mert arra enged következtetni, hogy vajmi kevés köze van a gerinchez. Miért ellenkeztem volna? Az előbb fejtettem ki, kellemes a hasznossal, ez vagy Te és ez vagyok Én. Egyikünk sem megállapodni akar holtomiglan-holtodiglan dumával. Látom, hova pillant, és azt is, hogy mikor. Igen, ott motoszkál benne, meg tudnám tenni esetleg, és egyszer talán meg is teszem. Gyűlölöm a gerinctelen hímeket, a zsarnokokat, diktátorokat, az összes bukásra van ítélve, csak idő kérdése. -Félted vagy a kötelék az, ami azt mondatja veled, nem? Hálával, persze, ezt senki nem vitatja, de a kérdés az, mit tudsz? Az alapokat igen, a manipuláció egyes formáit igen, és a harc? Ami létfontosságú, pláne egy idegen környezetben? Vagy az, hogy megtudd, milyen egy normálisabb falka? Ezeket nem tudod, Sharon, és a szerencsédnek köszönheted azt, hogy nem futottál bele olyan hímbe vagy nősténybe, aki gondolkodás nélkül neked ugrik, ha a területére lépsz, mert idegen vagy. Nem tudod megvédeni magad, mert az apád ezt elfelejtette megmutatni, hogyan kell, nem tudnál kiszakadni egy szorult helyzetből, mert ezt is kihagyta. Nem elég csak a gondolkodás, nem minden helyzetben hozza meg a kívánt eredményt. Az csak egy dolog, hogy a külsőd és némi ész segíthet a túlélésben, ideig-óráig működik a dolog. A regenerációd rendben, hiszen ahogy elnézem, sűrűn téptek darabokra, na de miért tűrnéd életed végéig, hogy megalázzanak, verjenek? Többre vagy hivatott, Sharon, csak ezt be kellene látnod. Kíméletlenül őszinte vagyok most vele, nem éppen finoman közlöm a véleményemet, és világítok rá arra, hogy mennyire abnormális az a "család", amiben ő él. Egy család nem erről szól, nem a gyerek van a Teremtőért, hogy kénye-kedve szerint cserélgethesse őket, ha úgy tetszik. Egymásért felelnek, egymásért állnak ki, a boldogulásuk kulcsa ez, nem pedig az, hogy egyet szolgálnak, mert ez a fixa ideája. Bele fog bukni az örege, igen hamar, csak még ne tud róla. -A törvény egy dolog, de ha már arról van szó, hogy az életed a tét, akkor is ezt mondod majd? Mosolyogva halsz meg a Teremtődért, mert azt hiszed, ezzel örömet szerzel neki? Egy tárgy vagy a szemében, semmi több, ha nem mész haza, azt mondja, járulékos veszteség vagy, van másik. Ha a Teremtő elborul, és ezzel veszélynek teszi ki az övéit, akkor a törvény nem létezik már többé. Legyintek, azt sem tudom, hol a Teremtőm, ennyit a kötelékekről. 220 éve a magam útját járom a kölykeimmel, de amíg együtt voltunk sem fordult elő olyan, hogy Paolo csak a saját érdekeit nézte volna. Egyszer távozik az örök vadászmezőkre, és a leszármazottak akkor mihez kezdenek? Várják a visszatérését? Nevetséges. -Minden farkas, Sharon, ez a minimum. Még azok is, akik nem harcra születtek, tudják, hogyan védjék meg magukat annyira, hogy legalább elpucoljanak, ha gebasz van. A kölykök ezt az első perctől kezdve tanulják. Micsoda kérdés... elnevetem magam rajta, annyira abszurd, hiába tudom, és hiába tapasztaltam az előbb, hogy a nőstény falkájának köze nincs ehhez. Ezért nem megy haza a hím, pedig elméletileg erősebbnek kellett volna lennie, komoly küzdelmet kellett volna vívnunk, és tessék. Itt fekszik holtan, játszi könnyedséggel nyírtam ki, és vágtam be a kocsiba, hogy majd eltüntessem. Ennyit ér az, amikor egy Teremtő szarik arra, mi a kölykök és a falkája érdeke. Ez az eredménye.
A sok ficánkolásnak mindig gond a vége, ezt fel kéne írnom a hotelben a szobám falára, hogy ha észben nem is tartom, legalább szem előtt legyen. Sok haszna nem lesz, de elmondhatom, hogy én mindent megteszek egy nyugisabb életért. A "rokonnal" való találkozásból tartottam hazafelé motorral, az a két bevitt találat azért tisztességesen húzódott, aminek a saját önsanyargatásom igazából az oka. A traccsparti és a vállam visszaugrasztása után még elmentem vadászni. Szükségem volt rá, hogy ha mást nem is, legalább egy kibaszott szarvast leterítsek, magam alá gyűrjek és annak én kapjam el a torkát, nem pedig fordítva. A mozgás, és az, hogy az egyik nekibátorodott barom felöklelt, amíg a társát fojtottam, nem tett jót a sebeknek. Még nem állt a vérzés, hétszentség, hogy az a matuzsálem többet tépett ki belőlem, mint én belőle. Kétheti teadélutánozás, nevetséges. Valami legbelül viszont azt súgta, hogy azért nem lenne okos dolog kinevetnem. Már csak azért sem, mert azok a kurva sérülések igencsak megnehezítették, hogy normálisan tudjak motorozni. Zavart, idegesített. Egyfelől, mert húzódott, másfelől mert valahol derogált, hogy kóbor - még ha rokon is - okozta sebbel térjek vissza egy mezei vadászatból. És utána még azt is hallgathassam, hogy ennyit se vagyok képes elkerülni, meg kisfaszom tudja. Az utam a bánya előtt vitt el, ezt pedig kihasználtam és leparkoltam elé. Este volt már, turista nem látogatta, annak az ideje lejárt, de reménykedtem benne, hogy valami alkalmazott még errefelé sündörgött, aki nem a kisfőnök. A vér szagát úgysem fogom tudni elrejteni előlük, de eszemben sincs úgy visszatérni, hogy még a vérzés sem állt el. Leállítottam a motort, leszálltam róla és elindultam a bejárat felé. A farmerom dereka mocskos volt, a folt tovább terjedt szinte minden lépésnél. Megzörgettem az ajtót. Zárva. Szerettem volna még szitkozódni, de csak magamban tettem meg, hangos panaszkodás helyett elindultam, hogy körbejárjak, hátha lesz nyitva lévő hátsó bejárat, vagy elcsípek valakit, és... - Hé! - Mozdult az árnyék, éreztem az emberszagot. Nem voltam nagy emberbarát, nem csak beharapásom óta, de előttem sem, most viszont jól jött. - Gyere már ide! - intettem közelebb, ha még nem moccant. A dzsekim is átszivárgott baszki. - Van valami kötszer ezen a rohadt helyen? - Egyébként sem voltam egy ékes szólású ficsúr, most viszont még kevésbé volt türelmem finomkodni. Reméltem, hogy nem egy nyápic alak, aki sértetten rohan el.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Szeretek utolsónak maradni. Vagy elsőnek lelépni. A lényeg az, hogy ne kelljen túlságosan sokat foglalkoznom a búcsúkörökkel. De a rituális utolsónak maradásban mindig van valami békés, amikor senki sincs már a környéken. Fáradt sóhajjal hajtom hátra kissé a fejem, hogy kényelmesen elérjem a nyakam. Erősen markolok rá a saját vállamra, érzem, hogy húzódnak az izmok odabent. Ritka alkalom, hogy izomlázra panaszkodnék, egész egyszerűen ki vagyok dögölve. A bejárattól néhány lépésre akad egy mélyedés a sziklák közt, mindig ott keresek magamnak menedéket, amikor pihenni vágyom. Hagyom, hogy a kietlen végtelen teljesen rám telepedjen, hagyom, hogy a fagyos levegő megrázza a húsomat. Akaratlanul is összerezzenek és mélyebben húzódok az árnyékok közé, ahogy a közeledő motor zúgása megriaszt. Lelassít és megáll: tisztán látom, hogy valaki határozott céllal érkezett, és a védekezőmechanizmus előbb kapcsol be a testemben, minthogy időm lenne végiggondolni bármit is. Az állkapcsom megfeszül, kezeim ökölbe szorulnak és gyanakodva figyelem az érkező mozgását. Sérti a fülemet az él, amivel megszólít. De sem a hívására, sem pedig az intésére nem mozdulok. Hosszú pillanatokig rágom a semmit a fogaim közt, miután kötszert kér. Aztán ellököm magam a sziklától, majd az árnyékok közül előlépek a gyér, sárga fények közé, úgy mérve végig a másikat, mintha nem tudnám eldönteni, hogy egy komédiával vagy valós fenyegetéssel állok szemben. Rögvest a vállából szivárgó vérre kapom a tekintetem. Várok. Adok neki egy esélyt, hogy újragondolja, valóban szüksége van-e a segítségemre. És ha úgy tűnik, hogy nem tétovázik, határozottan nyúlok felé, hogy lerántsam a bőrdzsekit a sebről. Jelentőségteljes pillantással közlöm vele, hogy voltaképpen idiótának tartom, amiért nem a kórházba motorozott egy tetanuszért, minimum. Tudom, milyen az állati seb, nem hasonlít sem a lőtt, sem a szúrt sérülésekre. - Ha nem magadat akarod vele felkötni, nem sokat fog segíteni. Orvoshoz kellene menned. Így osztottam meg vele Dr. Danner szakvéleményét, és már el is lépek tőle. Azt a kevés vért pedig, ami az ujjbegyeimre tapadt, egyszerűnek ható mozdulattal kenem el a fekete nadrágom szárában.
Komolyan pont egy kelletlen alakba kellett belefutnom? Bár egy bányánál mire számítottam? Hófehérke törpéire például, az nem lett volna olyan rossz, mint a mozdulatlan tag, aki szemlátomást nem vette jó néven, ahogy hozzá szóltam. Élesen szívtam be majd fújtam ki a levegőt, állam megfeszült, felső ajkam megremegett. Előbb egy kóbor, most egy ember szórakozik velem, na hát ha valamiről, akkor ez utóbbiról biztosan nem fogok egy szót se ejteni. Még akkor is várat, amikor kötszert kérek, kezdem azt hinni, hogy talán kifogtam siketet, azért ilyen tökéletesen érdektelen. Abba pedig nem vagyok hajlandó belegondolni, hogy én ilyesmit hányszor játszottam már el, mert ugyanúgy nem tetszett a megütött hangnem. Régi szép idők, amikor ilyesmit még megengedhettem magamnak. Gyér a fény, ami nekünk jut, ahhoz viszont bőségesen elég nekem, hogy alaposabban szemügyre vegyem mindazt, ami ruházata alól kilóg. A nyaka az első, amin megállapodik kis időre a pillantásom, majd bal járomcsontjának oldala következik. Most én vagyok az, aki hasonlóképp méregeti, mint ő engem az előbb, bár fenyegetésnek azért még nem tartom, ennyi arroganciát bőven megtartottam magamban. Semminemű megjegyzést nem teszek a látható tetoválásaira egyelőre, jobb dolgom is van annál. Állok és türelmetlenül várok, hogy kegyeskedjen végre dönteni. Bizalmatlanul méregetem, nem a naivitás, hanem a szükség hozott ide, ehhez mérten pedig fenntartom az éber figyelemből fakadó pajzsot felé. Ahogy lerántja a dzsekit a vállamról, épphogy rebben a szemem, de szám összeszorítva, hangot nem adok ki, tekintetére elhúzom a szám, néma üzenet gyanánt: épelméjűségem nem az ő dolga. Amikor elkezd okoskodni, ép kezemmel nyúlok utána, hogy megragadjam felsője nyakánál fogva és nem nagyon, de határozottan megrántsam. - Azt meghagytam már másnak - már a kötél általi halált -, és örülnék, ha nem akadékoskodnál. Van, vagy nincs? - kérdezem érezhető türelmetlenséggel és éllel a hangomban. Nem a legjobb módja a barátkozásnak, de leszarom, nem is azért jöttem.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
A fickó méregetéséről nem veszek tudomást. Megtanultam, hogy kár minden ilyen apróságon felcsesznem magam, mint holmi gyanakvó tekintet. Én értem az ő indokait, arra pedig nincs szükség, hogy beavassam a sajátjaimba. Aztán egész egyszerűen megragadja a felsőm nyakát, hogy visszarántson. Kismillió dolog fut át az agyamon a másodperc tört része alatt. Az első és legfontosabb figyelmeztetés a jó magaviselet, a priusz, a tény, hogy nem akarok visszamenni a sittre. Nem mehetek vissza. A gondolat és a cselekvés elvesztették egymást az idegsejtjeim közt futkározva. Míg az egyik nyugalomra intene, addig a másik tombol. Hirtelen szívom fel a tüdőmbe a környezetem minden oxigénjét és mikroorganizmusát, hogy aztán reflexből próbáljak meg hátrafordulni, legalább félreütni a srác karját, és viszonzásképpen magam is megragadni a dzsekijénél fogva. Ha nagyon elmérgesedne a helyzet, még mindig ott a lehetőség, hogy egyenesen a sebe közepébe nyúljak bele. Akárhogy is, bősz vadként köpve párát a lámpafénybe, egyetlen szó nélkül ébredek tudatomra, legyek bármilyen helyzetben. - Épp kifogytunk. Grimaszba rántom a számat, jelezve, hogy ezek után akkor sem segíteném ki, ha teljesen biztos lennék abban, hogy van elég kötszer az elsősegélydobozokban.
Orrlikaim kitágulnak, hogy magamba lélegezzem a belőle áradó feszültséget, amivel a magamét doppingoljam, mintha ugyan nem lenne elég a sajátom. Nem, nem elég, mindig több kell és amennyire röhejes, hogy embertől is ekkorát kapok, annyira szeretnék vigyorogni tőle. Már leszarom, hogy akadékoskodó, annál sokkal nagyobb problémám van. A bosszantó magatartása és hárítása ellenére is valami kicsavart szimpátia pislákol bennem. Egy nagyon kicsit. Misha azt mondta, hogy nekem sose adatik meg a könnyebb út - az a helyzet, hogy soha nem is vágytam rá, s lám, ilyen kis apróságoknál is ugyanúgy élvezet. Hiába ember. - Pedig pont illek a prototípusba - súgom szinte lágyan, de szám rándulása egy megveszekedett ragadozóé, tekintetem pedig már korántsem azt a bosszúságot tükrözi, mint egyébként. Világosbarna, már-már szőke haj, kék szem... Nem tudom, hogy megszólalásommal elevenébe találok-e bármilyen módon, vagy sem. Szeretnék, mert amilyen ritkán vagyok hajlandó foglalkozni egy-egy emberrel, annyira csemege, ha ilyenkor érdekesebb fazonba botlok. A vállam? Kérlek. Fordult a kocka ahhoz a helyzethez képest, amiből nem olyan rég elsétáltam, most én voltam az,a ki megtehette, hogy visszafogta magát puszta kíváncsiságtól hajtva. Félreüti a kezem és megragadja a dzsekim újfent, én pedig várom, hogy tesz-e még valamit, vagy itt áll meg. Mondhatni játszadozom, beteg kielégülés ez azok után,a mit velem műveltek, amit nap-nap után nyelnem kellett és legszívesebben okádtam volna tőle, de még azt sem lehetett.Nem érdekel, ki a másik, vagy mi a neve, vagy mennyire árja-buzi, csak mutassa, ami benne van, hogy most nálam legyen a mérleg és én mérhessem meg az ü életét, az értékét. nem magamhoz viszonyítva, emberrel ilyet nem játszunk. Csak úgy. Kedvtelés. Magához tért, ha lehet így mondani, tekintetem pedig elkomorult ettől, mert ez nem izgat, ez unalmas. Farkasom lapul, de nem úgy, mint aki tartani a másiktól, ugyan! Inkább úgy, mint aki azt várja, mikor vetheti rá magát, feszül bennem, érzem, szeretné ő is megkóstolni az embert, aki olyan pimaszul odaveti nekünk azt a két szót. Megrándul a szám sarka, bár ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy ez mosoly, grimasz vagy vicsorgás akart-e lenni. - Kár - biggyesztettem le a szám. - Pedig én próbáltam kedves lenni. - De ő nyilván nem olyan, aki eléggé ismerne ehhez, vagy helyre tudna tenni, mondván, hogy ez attól rohadt messze van. Ezt nem fogja megköszönni a sérült vállam, ám amilyen fontos volt eddig, hogy kicsit ellássam, annyira jelentéktelenné vált hirtelen. A másik kezemet használtam és bemostam neki egy tisztességeset. Visszafogtam magam, nem kiütni akartam, így jóval gyengébbet kapott, de emberi léptékkel mérve jól odasóztam neki. - Még mindig kifogyott? - kérdeztem vészjósló kellemességgel hangomban.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Baszd meg. Ezt köpném a lábai elé, de a felszínen türtőztetem magam. Csak odabent tombol az értetlen harag, amiért azt hiszi, hogy ez olyasvalami, amivel viccelődik az ember. Fogalma sincs róla, hogy milyen áron válik az ember prototípussá az ilyen körökben, az emlékeim fekete masszája kígyóként fullaszt meg belülről, és mégis rövidre fogom. - Milyen jó neked. Én nem illettem bele a képletbe. Én életben akartam maradni, és nem a farok rossz oldalán lenni tizenöt éven keresztül. Biztosan sokkal könnyebb lett volna az egész, ha önként és dalolva adtam volna meg magam a nyomásnak. Az egész helyzet kezdett vesébe látóan zavaróvá válni, így amint kissé magamhoz tértem, inkább eleresztettem, és próbáltam volna minél távolabb kerülni tőle anélkül, hogy túlságosan sokat kelljen fel-alá járkálnom. Megingathatatlannak akartam látszani, valljuk be, ha még a magasságunk nagyjából azonos is, szélességben még mindig előnyben vagyok, és ezt a riasztó külsőt mindig is szerettem arra használni, hogy az emberek távol maradjanak tőlem. De valami mégis azt súgta, minél inkább próbálok a bevett szokásokhoz alkalmazkodni, annál inkább csak szítom a tüzet, és hogy őszinte legyek, tanácstalanul állok az egész előtt. Hiszen épeszű ember nem áll le egy ekkora "nácival" egyedül, az éjszaka közepén. Elhúzom a szám és féloldalas gúnnyal bólintok. Igen, látom, mennyire próbált kedves lenni, attól a pillanattól kezdve, hogy úgy próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy cirkuszi kutya módjára próbált ugráltatni. Egy pillanattal később egy vibráló képsorozattá nőtte ki magát az egész bánya és az erdő, fehéren búgott a fülem a hirtelen jött ütéstől és még azon sem voltam képes elcsodálkozni, hogy egész egyszerűen észre sem vettem idejében a támadó szándékát. Nem vagyok egy bosszúálló típus, de idővel összenyaltam már magam annyira, hogy ne engedjem, mások kedvük szerint szórakozzanak velem. Szépen lassan kinőttem abból a korból, hogy mások védelmére legyen szükségem, és a berögződés nem szűnt meg az alatt a pár hónap alatt, amióta kijöttem. Kellemeskedő kérdésére vért köptem a lábai elé. Fűtött az indulat, újra a nyakamban táncolt az a ruganyos hidegség, ami minden baj előjeleként szegődött társamul. Lerántottam magamról a kabátot, hogy a hóba dobjam, a hosszú ujjú, fekete pulóver ujjait feltűrve tettem felé egy távolságot bezáró lépést. Minden erőmet magamba szívva próbáltam a sérült válla alá nyúlni, hogy elemelhessem a földtől, és belevághassam a hóba. Szerettem volna, ha oda kerül, én pedig mellé térdelhetek, hogy rátámaszkodva a sebesült vállára egyszer, még egyszer, s talán még harmadszor is az arcára fessem a bennem szunnyadó pokoljárás egy darabját. A kérdése nem volt több számomra, mint időhúzás, nem támogattam hát azzal, hogy még válasszal is kitoldom a közjátékot.
Betalált, bár pontosan nem tudom, hogyan, de érzem, az íze megül a számban és ki akarom hozni belőle, azt akarom, hogy üvöltsön. Fájdalmában vagy dühében, esetleg helyettem, édes mindegy. Nem empátiából, nem azért, mert terápiás jelleggel azt szerettem volna, ha a világra tudja köpni a fájdalmát, mert attól majd megkönnyebbül. Kurvára nem. Csak meg akartam forgatni benne a tőrt, amit sikerült belé állítanom. Ezt akartam látni rajta, érezni felőle. Helyette újabb kurta mondat - lassan elkönyvelhetem, hogy ő sem egy szófosó alkat velem együtt, s amennyire ennek örülök, annyira bosszant. Váltott, ráeszmélt a saját tettére és innentől már az ésszerűség hajtott, egy sornyi belé kódolt gáttal, amik nem hagyták, hogy csak úgy kitörjön. Pedig ott vibrált. A farkasom megnyalta a száját. Most nem rohant, nem volt benne az a vehemencia, ami az öreg hímmel szemben, szokatlan türelemmel várt... valamire. Passz, hogy mire, ha itt lesz az ideje, ha megkapja, úgyis tudni fogom. Oldalazva tettem egy-két lépést, le nem véve róla a tekintetem. Nem kellett a fejébe látnom, hogy sejtsem, kiszagoljam, ami fel-felvillant, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam vele megelégedve. Zavarodj csak össze, kételkedj, akár a saját magabiztosságodban, elrettentő erődben, akár az én épelméjűségemben. Aztán mutasd szépen, hogy ennek ellenére mit tudsz. Eszköz volt. Felhasználtam. Gyalázatos módon nekem egyelőre csak ennyi jutott, hát ő issza meg ennek a levét. Szimplán ennyi. Ezt az estét beszopta, csak azért, mert nekem épp tele a faszom és számomra jó helyen volt jó időben. Bosszantóbb, mint az én helyzetem, mert ő semmit sem tett azért, hogy most ez legyen, legfeljebb ha hiszünk a sorsban és valami karmikus faszság ez az egész. A karma pofán törölt, hát én ezzel a nácival tettem ugyanezt, ha már így kéznél volt. Elterül, de ennyitől még nem zokog. Helyes. Az az eddigi produkció után kiábrándító lenne még úgy is, hogy az ég világon semmi reményt vagy kifejezett elvárást sem fűztem hozzá. Ki nem állhattam azokat, akik nemképes talpra állni egyetlen ütés után. Köpött, feszültsége nőtt, ezzel párhuzamosan szám torz mosolyra húzódott, amiben semminemű öröm nem lakozott. Megvagy. Úgy, hogy ezt aztán tényleg kurvára nem akartam, de a farkas mozdult bennem, és ennél pocsékabbul nem is időzíthetett volna azóta, mióta a részemmé vált. Változtattam az állásomon, stabilabb helyzetet vettem fel, s hozzá hasonlóan én is megszabadultam a dzsekimtől. Nem érintette a hideg, egyrészt ennyi év alatt sikerült hozzászoknom az itteni klímához, másrészt a farkasom hála ennyi még nem számított, az engem fűtő hévről nem is beszélve. Hagyom, hogy a földre vigyen, mert megtehetem, hogy egy pillanatra a felülkerekedés édes ízét érezze, mert sokkal jobb azt porrá zúzni, mint eleve vesztes helyzetben tartani. Üvöltök, pedig ennyire nem fáj, de higgye kicsit, egészen addig, amíg mellém nem akar térdelni. Kirúgom alóla a lábát, erősebben, de nem túlságosan jobban, mint amire egy ember képes lenne, pláne ilyen felállásban, ép kezemmel pedig megragadom, ahol érem, hogy rásegítsek az esésre. Lüktet, ég a sérült vállam, mégis az köti le minden figyelmem, hogy miképp reagál. Küzdj, ember! Amint földet ér, felpattanok, ha nem kap utánam, és megkísérlem sarkamat gyomorszájába vágni, továbbra is szem előtt tartva, hogy mi is ő és mi vagyok én. Egy náci. Egy Omega. Ha épp fel akart kelni vagy arrébb mászni és engem nem akadályozott meg a felkelésben, akkor nemes egyszerűséggel oldalába rúgtam, hogy minimum repedjen az a borda. A tekintetem már-már eszelős volt - hiába, túl sok jót kaptam ma és ez nekem olyan volt, mint másnak a drog. A farkasom is élvezte, hogy annyi idő után végre így is, úgy is kiélhettük magunkat.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
A fülem még mindig zúg, nem látom a srác arcát. Csak markolom a pólóját, amit korábban láthatóvá tett, amikor velem együtt ledobta magáról a dzsekit. Markolom, szorítom. Minden zavaros. Nem tudom eldönteni, hogy kifröccsenő vércseppeket látok vagy csupán az ütése utóhatásaként most kezdenek apró idegesítő pöttyök vibrálni a látóteremben. Minden ütésnél egyre biztosabb vagyok benne, hogy meg fogom ölni. Az utolsó ütéssel egybekötve már én is egy kurta ordítással szállok bele az üvöltésébe: csak szűnjön a nyomás odabent. Csak ennyit akarok. Tudom, teljesen szétzúztam az öklöm, tompán érzem lüktetni, de az adrenalin még nem engedi, hogy túlságosan fájlaljam. Gyűlölöm ezt az ismeretlen kis szarost, amiért erre kényszerített. Persze, nem szegezett pisztolyt a fejemhez, de miért nem volt képes egész egyszerűen csak visszaülni a motorjára és elhúzni orvosi ellátásért? Miért kellett megütnie... Elképzelésem sincs, hogy honnan szedte az erőt ahhoz, hogy a lábam kirúgása után még két vállra is fektessen, főleg ilyen sebesült vállal, azok után, hogy egy cseppet sem kíméltem. De tudom, hogy a kérdéseknek nincs helye a harcmezőn. Szar ügy. Az erősebb kutya baszik, nem pedig kérdez. Így nem tehetek mást, mint hogy a tőlem telhető legnagyobb figyelemmel reagálok, és én fogom túlélni a találkozást. Ha a földön maradok, akkor végem. Nem számít, hogy ki az ellenfél. A földre érkezésem fájdalma néma görcsbe fullad, és egy kiáltással próbálom rávetni magam, belekapaszkodva a lábaiba, derekába, ahol csak érem, ezzel próbálva elérni azt, hogy hasra vágódjon, nekem pedig legyen esélyem a testsúlyfölényt kihasználva ráfeküdni a hátára. (dobás) Máris átkozom magam, amint kicsúszik a kezeim közül, és sarokkal belatapos a hasamba. Mi zavart meg...? Keresem a hibát, de egyszerűen nem találok semmit. Összerándulok, a hasizmaim görcsösen feszülnek be, de még mindig a saját véremet szívva a fogaim közül, megpróbálom négykézlábra nyomni magam. Előbb hallom meg a reccsenést, mint érzem azt, hogy mennyire szúr. Felvillannak a zöld folyosók képei, a helyzet akkor egy wc-csészével rosszabb volt. Az oldalamra gurulok, és amennyire csak képes vagyok rá, a szenvedés minden hangját magamban tartom. Még mindig nem akarom elhinni annak a lehetőségét, hogy esetleg még itt is megtaláltak, és hogy pont egy ilyen senki fia fog hidegre tenni. - Nyugodtan mondd meg Johnnynak, hogy nyalja ki a seggem... Zihálva préselem ki magamból a szavakat, és eltökélt célom akkor is felkelni a földről, ha újra és újra visszalöknek. A kérdések ideje még mindig nem jött el, és talán nem is fogom soha megtudni azt, amire kíváncsi vagyok.
Ütések, harag, szabadjára engedett bestialitás és én ebben fürdöm, mintha az ütések erejét nem bekapnám, hanem egyszerűen elnyelném, hogy magamat erősítsem vele. Lehet, hogy ezt hívják mazochizmusnak... meg még sok más mindent, azt hiszem, ilyen téren is prototípus lehetnék. Üvöltök, de amikor ő is ordít, az enyém megváltozik, már nem nagyítom fel vele a fájdalmat álca gyanánt, inkább mintha csak még jobban hergelni akarnám. Ez minden, ennyit tudsz? Energiáim felcsapnak, ami neki talán semmit sem mond, franc tudja élből lemérni, mire érzékeny, mire nem. Vibrál és parázslón izzik körülöttem a levegő, ahogy lassan megunva a játékot és az "alárendeltséget" fölébe kerekedek. Az öreg hímé dermesztően fagyos vihar volt, az enyém lángol, tűzzel emészt el, és ez a pusztítási vágy tükröződik tekintetemből, amikor kigáncsolom. A vadállat, a Bestia éjfekete kölykének árnyéka, miközben szemem színe még egy árnyalatot sem változik. Elkap, nem hagy felkelni, eddigi szórakozásom pedig itt csak át pillanat alatt valódi haragba. Sarkam gyomrát éri bosszúból, amiért megpróbált a földön tartani - senki nem fog oda szegezni! Pláne nem ilyen testhelyzetben, ami az emberben is elindítja az elemei, kitörni vágyást az adott szituációból, így már korántsem vagyok olyan finom, mint korábban. Belé rúgok, torolva múltat és jelent, azt is, amihez köze sincs, de ő hozta fel, hát tessék. Hallom, ahogy reccsen, zene a fülnek, miközben sérült vállam miatt azt a karomat lassan csupán lógatni leszek képes. Ennyi ésszerűség szökik belém, ez az, ami arra sarkall, hogy még egyet belé rúgjak a biztonság kedvéért, erősen, hogy ránduljon össze, hogy nagyobb legyen a roncsolás, de messze ne túl súlyos. Ő letérdelt volna mellém, én nem ereszkedem térdre egy embernek, helyette torkára helyezem egyik lábam, nyomást gyakorolva rá. A fény a hátam mögül érkezik, nem sok mindent láthat belőlem a sziluetten túl, bizonytalan vonások legfeljebb, ami kifejezetten kapóra jön, mert ez elrejti arcom bestiálissá váló jellegét. A farkas meg akarja nézni magának, hát engedem, hogy jöjjön, hogy tekintetét a nácira szegezze egy szívdobbanásnyi, szinte-nem-is-volt vérvörös izzással egybekötve. - Ember. - Hangom morgósabb, a nyomás egy árnyalatnyival nagyobb. Vadul dúl bennem a elégedetlenség, tépi az ordast és engem, mert a falka igája a nyakunkban, az Omega lét jobban érezteti béklyóit, mint korábban bármikor, holott egészen eddig az estéig nem hittem, hogy ez lehetséges. Mégis... - Kurvára prototípus vagy te is. - És ez most mindennél jobban felbőszít, a keserű íz aromáját a számban pedig megsokszorozza. Most én vagyok az, akinek türtőztetnie kell magát, aki önkontrollt kell, hogy gyakoroljon. A farkas visszahúzódik lelkem sötét feneketlenségébe, sértetten, mert nem hagyom neki, hogy tegye, amit a hirtelensége diktált neki, hogy engedjen a meglátott csábításának. Elvettem róla a lábam és elsétáltam a közeléből, fülelve közben mocorgását, bár ahogy az előbb kiterül - és ha semmi olyat nem tett, míg torkát masszíroztam bakancsom talpával -, kétlem, hogy hülyeséget csinálna. Amennyiben tévedtem, hát tárt karokkal vártam. - Hordd el magad! - vetettem oda foghegyről, saját iszapos csalódottságomat visszanyelve. Mert Omega vagyok. És ez sokkal nagyobb gát, börtön, ketrec, mint amilyennek azt elsőre hittem.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Az újabb rúgástól ismét a földön találom magam. Kezdem elveszíteni a kapcsolatot a világgal - azzal a békés csenddel, amit annyira a magaménak éreztem minden éjszaka, amikor munka után itt maradtam a sziklám mellett. Már nem számít, csak valaki üzenje meg Johnnyanak, hogy nem félek tőle, és hogy akkor sem leszek hajlandó tovább ugrálni a Testvériségnek, ha ezt túlélem és még száz másik ilyen ficsúrt eresztenek a nyakamra. Néha azt sem tudom, hogy nyitva vagy éppen csukva van-e a szemem. A feketés-narancs fények pontosan ugyanolyan intenzitással szaladgálnak előttem, és pontosan ugyanennyire nem is tudok hozzátenni semmit. Bárhogyan is próbálom magamba fojtani a fulladást, képtelen vagyok rá. Nem kapok levegőt, valami bugyog a torkomban, a srác pedig úgy áll fölöttem, mint valami halál angyala. Az egyik felem könyörögne, hogy essünk túl a dolgon, a másik azonban - az erősebb - még most is arra sarkall, hogy emeljem fel a karom, amennyire csak tudom. A lábszárát, a nadrágját szorítom, de tudom, minél erősebben próbálnám eltolni, ő annál inkább ránehezedne a nyakamra. Ember. Hja, jó vicc. Még fel is nevetnék, ha nem torkollana rögvest bennrekedő köhögésbe a gesztus, de legalább a számon vigyor van. Szívesen elmondanám neki, hogy csecsemő korom óta nagyjából ez volt a legszebb bók, amit valaha mondtak nekem. A világért sem akarnám megköszönni neki, de jó lenne, ha tudná, hogy ezzel mennyire mellélőtt. Már azzal sincs kedvem vitatkozni, hogy szerinte én is prototípus vagyok. Sem erőm, sem pedig lehetőségem nem lenne rá, így csak még jobban megszorítom a lábszárát jelezve, hogy ebben mi most nem értünk egyet. Amikor leveszi rólam a lábát, gégerezegtetően hördülök fel - minden elnyelt liter levegő, minden kiadott hang máshol áll bosszút - a bordáim, a picsába már. A karjaim hagyom oldalra zuhanni, érzem, hogy idő közben teljesen átázott minden rajtam lévő ruha. Hordjam el magam. Jó vicc. Jelenleg arra sem igazán futja, hogy kényelmesen pislogni tudjak. Azt pedig még csak meg sem próbálom megérteni, hogy miért döntött úgy, hogy elereszt. - És a kötszer? Köhögöm fel még mindig a földön fekve. Előbb-utóbb úgyis fel kell kelnem, ha nem akarok reggelre teljesen megfagyni, de ha lehet, akkor nem társaság előtt szeretnék megszégyenülten csúszni-mászni. Ő meg egyébként is kötszert keresett, és most aztán teljességgel abban a pozícióban van, hogy ha akarja, akkor meg is szerezze. Mindegy. Ez az egész eset úgy el van baszva, hogy majd egyszer, hetek múlva talán megpróbálok előle összerakni valami értelmes képet, de addig nem vagyok rá hajlandó.
Kivételesen elhagytam a lenéző, gúnyos élt a megnevezéséből. De dühös voltam és most már rá, miközben a fejemben megszületett a kiskapu is. Ez nem emberi, ezt a farkas diktálja, és talán ezért egy egészen kicsit merek abban bízni, hogy nem lesz elbaszva. Nem annyira, mint általában. Nézem, ahogy levegő után kap, hörögve fuldoklik és vigyorogva rámarkol a lábszárara. El sem tudja képzelni, mibe tenyerelt azzal, hogy ma este itt maradt. Vigyorgok én is, bár ez sokkal inkább vicsorgás, ahogy leveszem róla a lábam és arrébb megyek. Nem akarok tudomást venni a belső morgásról, az elégedetlenkedésről annak kapcsán, hogy csak így itt hagyjuk. A fenevad oda akarja vetni a falkának. Tépjék szét, vagy emelkedjen föléjük, mindig csak ez a két választás van és most először sejtem meg azt, milyen volt, amikor engem a falkának vetett. Nem a saját, hanem az ő szemszögéből. - Ismered azt a mondást, hogy eb csont beforr? - megyek tovább és körbeszimatolva találok egy pótkulcsot. Haskell nemrég vette át a kisfőnökséget, bűzlik a hegyiektől minden, de most kapóra jött, mert a kulcson is érzem. Kinyitom az ajtót és belököm, majd visszamegyek a nácihoz. - Na, ez majdnem olyan - hajoltam le érte, majd megint elkaptam a ruhájánál fogva és húzni kezdtem magam után a hóban. Nem így fog megdögleni, nem azért, mert elérte a fagyhalál. Ha meg akarom ölni, majd megteszem, egyelőre még csak kóstolgatom, cseppet sem finoman. A mozdulatban sincs finomkodás, amivel bedobom a szűk, irodaszerű helyiségbe, nem titkolva erőfölényt. Malmozzon csak ezeken az apróságokon, ha akar és nincs jobb dolga. A tekintetem egy elsősegély-dobozra siklik, de már nem érdekel, mást kaptam, mint amiért jöttem, és habár tudtam, mit kéne ezzel kezdenem, egyszerűen nem lehetett. Még. Végigmértem, némileg utálkozó pillantással, majd mordultam egyet és visszaléptem az ajtóhoz. Ez az érzés messze nem hasonlítható ahhoz, amikor Anne-t beharaptam, köszönőviszonyban sincs a kettő. Ha akkor valamit tettre sarkallóan lehelte a szavakat, az most üvöltött, farkasom veszett morgásán át. - Idő indul - mondtam szinte csak magamnak, de úgy, hogy ő is hallhassa. Nem most találkoztunk utoljára, ebben biztos voltam, és azt akartam, hogy ő is tökéletesen tisztában legyen vele. Becsaptam magam után az ajtót, bezártam a kulcsot pedig hanyag mozdulattal hajítottam el, hogy aztán visszamenjek a motoromhoz. Bajos lesz a hazaút fél kézzel és jóval lassabb, mint amihez hozzá vagyok szokva, de talán nem fog ártani, hogy több időt töltök a hideg levegőn. Abba fikarcnyi reményem sincs, hogy ami az imént történt, az csak úgy elillan belőlem. Annyit remélek egyedül, hogy mire visszaérek a hotelbe, eltűnik a képemről a vigyor.
Most még számított a visszatartó erő, az ész, de ismertem magam és ez kurvára nem fog örökké tartani. Élvezd ki a hátralevő idődet, ami még van, ember. Mert esküszöm, utána megkapod a poklot, amit tőlem vártál, hogy a világba üvöltsem - pedig benned lappang.
//Ha csak olyat nem írsz, részemről ez a záró. o.o Köszönöm az első játékod és remélem nem volt csalódás. Én nagyon élveztem. :3//
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Úgy istenigazából zavar, amiért ennyire könnyedén jár-kel körülöttem. De legalább arra motivál, hogy amíg ő távolabb van tőlem, én feltűnésmentesen megpróbáljak legalább felülni. A fájdalom egy pillanatra alábbhagy, aztán teljesen megszűnik, amikor meglátom, hogy konkrétan kulccsal nyitja ki az ajtót úgy, mintha haza menne. A megrökönyödéstől csak egy erőtlen "hé" szalad ki a számon, de az "oda nem mehetsz be" utasítást kipréselni magamból sem erőm, sem pedig kedvem nincs. A világon semmi értelme sem lenne, mert már egyébként is majdhogynem bent van. Rendben, talán mégis csak egészen másról van szó. Talán valami itteni nagykutya aranymágnás figyelemhiányos gyereke, és egész eddig csak szórakozott velem. Csak böfögné ide valaki, hogy mégis hogyan. Ütöttem már egyszer-kétszer élő embert, és ha nem is mindig kerültem ki mindenhonnan én győztesen, egyik sem szaladgált ennyire vígan a találkozó után. A megaláztatás mélysége mindaz, amit velem tesz. Az érzés már-már zavaróan ismerős, de olyan régi és megkopott, hogy talán túlságosan intenzíven törne elő belőlem az ellenkezés. Újra csimpaszkodom, fújtatni próbálok, a lábaimmal kalimpálva, kapaszkodva a hóba - mindhiába. - Eressz! Hörögve lököm ki az erőteljesnek szánt felszólítást. Megkereslek, ezért megdöglesz, még találkozunk, és ehhez hasonló variációk torlódnak fel a gondolataim közt, de egyiket sem venné komolyan, arról nem is beszélve, hogy nem lennék soha akkora amatőr, hogy előre figyelmeztessem arról, hogy meg akarom keresni. Röpke repülés - a tarkóm az asztal szélének csapódik, mielőtt tehetetlenül összezuhannék a padlón. Egy újabb kontrolláló lélegzetvétellel ököllel csapok a padlóba. Idő Milyen idő? Megrettenek, ez a fasz talán rám fogja gyújtani az egész kócerájt. Ahogy bezárja az ajtót, amilyen gyorsan csak képes vagyok rá, az ajtóhoz kúszok, és pánikszerűen rángatom a kilincset. Csak akkor némulok el, amikor meghallom felbőgni a motort, aztán végleg elcsendesedni. Nem érzek füstszagot.
Elképzelni sem tudom, hogy mégis mennyi időbe telik, mire sikerül megnyugodnom. Mire az egész este kérdései és fájdalmai egy nagy, fekete masszává olvadva hatalmukba nem kerítenek, én pedig a nem-tudás békés csendjébe álmodom magam, ahol még a rémálmom sem talál rám.
//Hát, köszi! Nem gondoltam volna, hogy majdnem meg fognak enni már elsőre, de én is nagyon élveztem, köszönöm, hogy bevállaltál! //
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Hát mit ne mondjak, baromira nem vagyok elragadtatva ennek a Duncan gyereknek a hívásától. Nem elég, hogy szétveri valami csóka fejét, maga után még ott is hagyja az illetőt a bánya irodájában. És ennek tetejébe, van bőr a képén Omega létére rám hagyni a takarítást. Na már most a bánya az én felelősségem, így megyek, viszont kerüljön csak a farkas a szemeim elé, nem teszi zsebre amit kapni fog. Mindjárt holnap reggel, amikor is tetőtől talpig végignyalatom vele a lakásomat, utána pedig elküldöm vásárolni pár dolgot. A többit pedig majd szépen lassan kitalálom. Most azonban kocsiba vágom magam és lehajtok a Laktól egészen az El Dorado-ig. Leállítom a motort, kiszállok a négykerekűből és lábbal rúgom be magam mögött az ajtót, hogy aztán a zsebem mélyére nyúlva halásszam elő az iroda kulcsait. A zárnyelv halk megadással kattan és az ajtó feltárul. A fickó határozottan nincs jó bőrben. Gondolatban hozzáírok egy csinos összeget Duncan tartozásához, ezúttal pénzben. Ha ugyanis a fickó itt dolgozik és eszébe jut nekem feljelentéseket tenni, meg kártérítést követelni, mert nincs elég biztonsági őr a bánya körül, akik védjenek mindent és mindenkit és ezért pénzbírsággal is megbasznak a bíróságon, hát azt nem én fogom kiperkálni. Plusz holnap jöhet ide is takarítani a szentem, mert az asztal szélén mintha némi vér is éktelenkedne arról nem is beszélve, ha van máshol is a helyiségben. A pasashoz lépek és ha nincs eszméleténél, akkor első körben ellenőrzöm a pulzusát. - Helló! Ébren van? - a kérdés csak akkor hangzik el, ha nem úgy tűnik. Megpróbálom annyira felpiszkálni, hogy legalább magánál legyen. - Szépen hegyben hagyták. Jöjjön, beviszem a kórházba. - morgom az orrom alatt és fél karját átvetve a vállamon és nyakamon, segítem fel, hogy aztán kiszambázzunk a kocsiig. Nem vagyok túlságosan beszédes, csak beviszem a balesetire, onnantól kezdve nem az én dolgom. Pontosan majdnem nem az. A kórháznál betámogatom a fickót az épületbe és rábízom az egészségügyi személyzetre. Előveszem a telefonomat és kikeresem Darim számát, hogy egy smst hagyjak neki. Ha nem is tudom meghatározni, hogy hányadán is állunk most, nem személyes ügyből kifolyólag keresem, hanem Duncan hülyesége a falka miatt keresem.
Szia! Az Omegánk laposra vert egy embert a bányában és ott hagyta nekem emlékbe. Halvány gőzöm sincs, hogy akar-e csávó feljelentést tenni, de ha igen, akkor talán jobb lenne, ha te intéznéd. Bevittem a kórházba. H.
Elküldöm, aztán kikeresem Duncan számát is és ő is kap egy üzenetet.
A szeretetcsomagod kórházban van. Amennyiben holnap reggel a két lábacskádon képes vagy járni, akkor várlak a Lakban. H.
Megint a küldés gombra nyomok és elindulok vissza a Lak felé.
//hát ennyi lettem volna ezzel a szösszenettel :3//
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Lassan bontakoznak ki az irodai fények abból a sötétségből, amibe a kimerültség és a fájdalom ringattak. Felfogom, hogy mozgás van körülöttem, érzem, ahogy egy kéz hozzám ér, ütőeret keresve, életjelet, bármit, ami emlékezteti arra, hogy nem csak egy test hever a padlón. De tenni nem igazán tudok ellene semmit. Eleinte csak hangosabban szusszanok fel a vártnál, a fejem automatikusan döntögetem jobbra és balra. Amint azonban (percekkel később) tisztul valamennyire az elmém, összerezzenek. A védekezőmechanizmus jobban működik, ám hamar alább hagy a "lelkesedésem", amint érzékelem, hogy minden rendben, bárki is legyen az újabb ipse, aki körülöttem sündörög, nem fog ártani nekem. A kocsija hátsó ülésére támogattatom magam, bármennyire is nehezemre esik elfogadni a helyzetet. Lépni csak sántítva vagyok képes, és a jobb kezemmel úgy ölelem át magam félig, mintha az életem múlna rajta. Igazán nem akarok bunkónak tűnni, amikor a fejemmel a földön hagyott kabátom felé biccentek és jelzem, hogy nem szándékozom megválni a dzsekitől. Kurta köszönettel zárom magamra a beszélgetést, nincs mit mondanom. Némán figyelem a mellettünk elsuhanó tájat. Nem zavar, hogy nem kérdez. Biztosnak kellene lennem abban, hogy pontosan tudja, hogy mi történt: ám azonban ha tévedek, nem akarom, hogy kérdésekkel bombázzon. Nyilván férfi, megérti, ha nem akarok bájcsevegni a szemmel látható veszteségről.
Az autóúthoz hasonló visszafogottságban nyújtok kezet Horatio felé, mielőtt még elválnának útjaink, köszönetképp. Az rajta áll, hogy elfogadja-e vagy sem. Engem pedig már visznek is, és bármennyire kelletlen a helyzet, most jól esne valami normális ágy és meleg kaja, amikor felkelek. Kérdeznek. Sokat. A legtöbbre csak rázom a fejem. Nem, nem ismertem a támadómat, és feljelentést sem kívánok tenni. Enyhén szólva nevetségesnek érezném, ha ilyesmire vetemednék. Arról nem is beszélve, hogyha a hatóságok sikerrel járnak, azzal minden esélyt elvesznek tőlem, hogy magam oldjam meg ezt az egészet. Halk pittyegéssel próbál hipnotizálni a kórházi masinák rengetege. Hülyeség az egész. Szó sincs haragról vagy bosszúról: egy ponton túl az Ember már nem veszi fel az ilyen egymásnak eséseket. De tudni akarom, hogy volt képes minderre. Kitől és mit tanult, hogyan. Nehéz és súlyos témák ezek, én pedig lassanként újra beleveszek a sötétségbe, ezúttal az intravénás fájdalomcsillapítók bódításának hála.
Elér szarul vagyok. De másnap reggel a saját felelősségemre hagyom el a kórházat, egy jól megpakolt papírzacskóval. Fájdalomcsillapítók, valami altató, antibiotikum... Arra sem vettem a fáradtságot, hogy esetleg átnézzem. Aztán életem legmegterhelőbb buszútjával keveredem ki a város szélére a lakókocsimhoz. De ez jó, legalább járhatok busszal. Még mindig kába vagyok a gyógyszerektől, és a kötésem alatt is viszket.
Sört bontok.
//Neked is köszönöm Horatio, hogy összeszedtél, akkor most már kérek egy zárást //
Kezdőlap
Én nagyon élveztem. :3//
//
