A fickó méregetéséről nem veszek tudomást. Megtanultam, hogy kár minden ilyen apróságon felcsesznem magam, mint holmi gyanakvó tekintet. Én értem az ő indokait, arra pedig nincs szükség, hogy beavassam a sajátjaimba. Aztán egész egyszerűen megragadja a felsőm nyakát, hogy visszarántson. Kismillió dolog fut át az agyamon a másodperc tört része alatt. Az első és legfontosabb figyelmeztetés a jó magaviselet, a priusz, a tény, hogy nem akarok visszamenni a sittre. Nem mehetek vissza. A gondolat és a cselekvés elvesztették egymást az idegsejtjeim közt futkározva. Míg az egyik nyugalomra intene, addig a másik tombol. Hirtelen szívom fel a tüdőmbe a környezetem minden oxigénjét és mikroorganizmusát, hogy aztán reflexből próbáljak meg hátrafordulni, legalább félreütni a srác karját, és viszonzásképpen magam is megragadni a dzsekijénél fogva. Ha nagyon elmérgesedne a helyzet, még mindig ott a lehetőség, hogy egyenesen a sebe közepébe nyúljak bele. Akárhogy is, bősz vadként köpve párát a lámpafénybe, egyetlen szó nélkül ébredek tudatomra, legyek bármilyen helyzetben. - Épp kifogytunk. Grimaszba rántom a számat, jelezve, hogy ezek után akkor sem segíteném ki, ha teljesen biztos lennék abban, hogy van elég kötszer az elsősegélydobozokban.
Orrlikaim kitágulnak, hogy magamba lélegezzem a belőle áradó feszültséget, amivel a magamét doppingoljam, mintha ugyan nem lenne elég a sajátom. Nem, nem elég, mindig több kell és amennyire röhejes, hogy embertől is ekkorát kapok, annyira szeretnék vigyorogni tőle. Már leszarom, hogy akadékoskodó, annál sokkal nagyobb problémám van. A bosszantó magatartása és hárítása ellenére is valami kicsavart szimpátia pislákol bennem. Egy nagyon kicsit. Misha azt mondta, hogy nekem sose adatik meg a könnyebb út - az a helyzet, hogy soha nem is vágytam rá, s lám, ilyen kis apróságoknál is ugyanúgy élvezet. Hiába ember. - Pedig pont illek a prototípusba - súgom szinte lágyan, de szám rándulása egy megveszekedett ragadozóé, tekintetem pedig már korántsem azt a bosszúságot tükrözi, mint egyébként. Világosbarna, már-már szőke haj, kék szem... Nem tudom, hogy megszólalásommal elevenébe találok-e bármilyen módon, vagy sem. Szeretnék, mert amilyen ritkán vagyok hajlandó foglalkozni egy-egy emberrel, annyira csemege, ha ilyenkor érdekesebb fazonba botlok. A vállam? Kérlek. Fordult a kocka ahhoz a helyzethez képest, amiből nem olyan rég elsétáltam, most én voltam az,a ki megtehette, hogy visszafogta magát puszta kíváncsiságtól hajtva. Félreüti a kezem és megragadja a dzsekim újfent, én pedig várom, hogy tesz-e még valamit, vagy itt áll meg. Mondhatni játszadozom, beteg kielégülés ez azok után,a mit velem műveltek, amit nap-nap után nyelnem kellett és legszívesebben okádtam volna tőle, de még azt sem lehetett.Nem érdekel, ki a másik, vagy mi a neve, vagy mennyire árja-buzi, csak mutassa, ami benne van, hogy most nálam legyen a mérleg és én mérhessem meg az ü életét, az értékét. nem magamhoz viszonyítva, emberrel ilyet nem játszunk. Csak úgy. Kedvtelés. Magához tért, ha lehet így mondani, tekintetem pedig elkomorult ettől, mert ez nem izgat, ez unalmas. Farkasom lapul, de nem úgy, mint aki tartani a másiktól, ugyan! Inkább úgy, mint aki azt várja, mikor vetheti rá magát, feszül bennem, érzem, szeretné ő is megkóstolni az embert, aki olyan pimaszul odaveti nekünk azt a két szót. Megrándul a szám sarka, bár ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy ez mosoly, grimasz vagy vicsorgás akart-e lenni. - Kár - biggyesztettem le a szám. - Pedig én próbáltam kedves lenni. - De ő nyilván nem olyan, aki eléggé ismerne ehhez, vagy helyre tudna tenni, mondván, hogy ez attól rohadt messze van. Ezt nem fogja megköszönni a sérült vállam, ám amilyen fontos volt eddig, hogy kicsit ellássam, annyira jelentéktelenné vált hirtelen. A másik kezemet használtam és bemostam neki egy tisztességeset. Visszafogtam magam, nem kiütni akartam, így jóval gyengébbet kapott, de emberi léptékkel mérve jól odasóztam neki. - Még mindig kifogyott? - kérdeztem vészjósló kellemességgel hangomban.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Baszd meg. Ezt köpném a lábai elé, de a felszínen türtőztetem magam. Csak odabent tombol az értetlen harag, amiért azt hiszi, hogy ez olyasvalami, amivel viccelődik az ember. Fogalma sincs róla, hogy milyen áron válik az ember prototípussá az ilyen körökben, az emlékeim fekete masszája kígyóként fullaszt meg belülről, és mégis rövidre fogom. - Milyen jó neked. Én nem illettem bele a képletbe. Én életben akartam maradni, és nem a farok rossz oldalán lenni tizenöt éven keresztül. Biztosan sokkal könnyebb lett volna az egész, ha önként és dalolva adtam volna meg magam a nyomásnak. Az egész helyzet kezdett vesébe látóan zavaróvá válni, így amint kissé magamhoz tértem, inkább eleresztettem, és próbáltam volna minél távolabb kerülni tőle anélkül, hogy túlságosan sokat kelljen fel-alá járkálnom. Megingathatatlannak akartam látszani, valljuk be, ha még a magasságunk nagyjából azonos is, szélességben még mindig előnyben vagyok, és ezt a riasztó külsőt mindig is szerettem arra használni, hogy az emberek távol maradjanak tőlem. De valami mégis azt súgta, minél inkább próbálok a bevett szokásokhoz alkalmazkodni, annál inkább csak szítom a tüzet, és hogy őszinte legyek, tanácstalanul állok az egész előtt. Hiszen épeszű ember nem áll le egy ekkora "nácival" egyedül, az éjszaka közepén. Elhúzom a szám és féloldalas gúnnyal bólintok. Igen, látom, mennyire próbált kedves lenni, attól a pillanattól kezdve, hogy úgy próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy cirkuszi kutya módjára próbált ugráltatni. Egy pillanattal később egy vibráló képsorozattá nőtte ki magát az egész bánya és az erdő, fehéren búgott a fülem a hirtelen jött ütéstől és még azon sem voltam képes elcsodálkozni, hogy egész egyszerűen észre sem vettem idejében a támadó szándékát. Nem vagyok egy bosszúálló típus, de idővel összenyaltam már magam annyira, hogy ne engedjem, mások kedvük szerint szórakozzanak velem. Szépen lassan kinőttem abból a korból, hogy mások védelmére legyen szükségem, és a berögződés nem szűnt meg az alatt a pár hónap alatt, amióta kijöttem. Kellemeskedő kérdésére vért köptem a lábai elé. Fűtött az indulat, újra a nyakamban táncolt az a ruganyos hidegség, ami minden baj előjeleként szegődött társamul. Lerántottam magamról a kabátot, hogy a hóba dobjam, a hosszú ujjú, fekete pulóver ujjait feltűrve tettem felé egy távolságot bezáró lépést. Minden erőmet magamba szívva próbáltam a sérült válla alá nyúlni, hogy elemelhessem a földtől, és belevághassam a hóba. Szerettem volna, ha oda kerül, én pedig mellé térdelhetek, hogy rátámaszkodva a sebesült vállára egyszer, még egyszer, s talán még harmadszor is az arcára fessem a bennem szunnyadó pokoljárás egy darabját. A kérdése nem volt több számomra, mint időhúzás, nem támogattam hát azzal, hogy még válasszal is kitoldom a közjátékot.
Betalált, bár pontosan nem tudom, hogyan, de érzem, az íze megül a számban és ki akarom hozni belőle, azt akarom, hogy üvöltsön. Fájdalmában vagy dühében, esetleg helyettem, édes mindegy. Nem empátiából, nem azért, mert terápiás jelleggel azt szerettem volna, ha a világra tudja köpni a fájdalmát, mert attól majd megkönnyebbül. Kurvára nem. Csak meg akartam forgatni benne a tőrt, amit sikerült belé állítanom. Ezt akartam látni rajta, érezni felőle. Helyette újabb kurta mondat - lassan elkönyvelhetem, hogy ő sem egy szófosó alkat velem együtt, s amennyire ennek örülök, annyira bosszant. Váltott, ráeszmélt a saját tettére és innentől már az ésszerűség hajtott, egy sornyi belé kódolt gáttal, amik nem hagyták, hogy csak úgy kitörjön. Pedig ott vibrált. A farkasom megnyalta a száját. Most nem rohant, nem volt benne az a vehemencia, ami az öreg hímmel szemben, szokatlan türelemmel várt... valamire. Passz, hogy mire, ha itt lesz az ideje, ha megkapja, úgyis tudni fogom. Oldalazva tettem egy-két lépést, le nem véve róla a tekintetem. Nem kellett a fejébe látnom, hogy sejtsem, kiszagoljam, ami fel-felvillant, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam vele megelégedve. Zavarodj csak össze, kételkedj, akár a saját magabiztosságodban, elrettentő erődben, akár az én épelméjűségemben. Aztán mutasd szépen, hogy ennek ellenére mit tudsz. Eszköz volt. Felhasználtam. Gyalázatos módon nekem egyelőre csak ennyi jutott, hát ő issza meg ennek a levét. Szimplán ennyi. Ezt az estét beszopta, csak azért, mert nekem épp tele a faszom és számomra jó helyen volt jó időben. Bosszantóbb, mint az én helyzetem, mert ő semmit sem tett azért, hogy most ez legyen, legfeljebb ha hiszünk a sorsban és valami karmikus faszság ez az egész. A karma pofán törölt, hát én ezzel a nácival tettem ugyanezt, ha már így kéznél volt. Elterül, de ennyitől még nem zokog. Helyes. Az az eddigi produkció után kiábrándító lenne még úgy is, hogy az ég világon semmi reményt vagy kifejezett elvárást sem fűztem hozzá. Ki nem állhattam azokat, akik nemképes talpra állni egyetlen ütés után. Köpött, feszültsége nőtt, ezzel párhuzamosan szám torz mosolyra húzódott, amiben semminemű öröm nem lakozott. Megvagy. Úgy, hogy ezt aztán tényleg kurvára nem akartam, de a farkas mozdult bennem, és ennél pocsékabbul nem is időzíthetett volna azóta, mióta a részemmé vált. Változtattam az állásomon, stabilabb helyzetet vettem fel, s hozzá hasonlóan én is megszabadultam a dzsekimtől. Nem érintette a hideg, egyrészt ennyi év alatt sikerült hozzászoknom az itteni klímához, másrészt a farkasom hála ennyi még nem számított, az engem fűtő hévről nem is beszélve. Hagyom, hogy a földre vigyen, mert megtehetem, hogy egy pillanatra a felülkerekedés édes ízét érezze, mert sokkal jobb azt porrá zúzni, mint eleve vesztes helyzetben tartani. Üvöltök, pedig ennyire nem fáj, de higgye kicsit, egészen addig, amíg mellém nem akar térdelni. Kirúgom alóla a lábát, erősebben, de nem túlságosan jobban, mint amire egy ember képes lenne, pláne ilyen felállásban, ép kezemmel pedig megragadom, ahol érem, hogy rásegítsek az esésre. Lüktet, ég a sérült vállam, mégis az köti le minden figyelmem, hogy miképp reagál. Küzdj, ember! Amint földet ér, felpattanok, ha nem kap utánam, és megkísérlem sarkamat gyomorszájába vágni, továbbra is szem előtt tartva, hogy mi is ő és mi vagyok én. Egy náci. Egy Omega. Ha épp fel akart kelni vagy arrébb mászni és engem nem akadályozott meg a felkelésben, akkor nemes egyszerűséggel oldalába rúgtam, hogy minimum repedjen az a borda. A tekintetem már-már eszelős volt - hiába, túl sok jót kaptam ma és ez nekem olyan volt, mint másnak a drog. A farkasom is élvezte, hogy annyi idő után végre így is, úgy is kiélhettük magunkat.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
A fülem még mindig zúg, nem látom a srác arcát. Csak markolom a pólóját, amit korábban láthatóvá tett, amikor velem együtt ledobta magáról a dzsekit. Markolom, szorítom. Minden zavaros. Nem tudom eldönteni, hogy kifröccsenő vércseppeket látok vagy csupán az ütése utóhatásaként most kezdenek apró idegesítő pöttyök vibrálni a látóteremben. Minden ütésnél egyre biztosabb vagyok benne, hogy meg fogom ölni. Az utolsó ütéssel egybekötve már én is egy kurta ordítással szállok bele az üvöltésébe: csak szűnjön a nyomás odabent. Csak ennyit akarok. Tudom, teljesen szétzúztam az öklöm, tompán érzem lüktetni, de az adrenalin még nem engedi, hogy túlságosan fájlaljam. Gyűlölöm ezt az ismeretlen kis szarost, amiért erre kényszerített. Persze, nem szegezett pisztolyt a fejemhez, de miért nem volt képes egész egyszerűen csak visszaülni a motorjára és elhúzni orvosi ellátásért? Miért kellett megütnie... Elképzelésem sincs, hogy honnan szedte az erőt ahhoz, hogy a lábam kirúgása után még két vállra is fektessen, főleg ilyen sebesült vállal, azok után, hogy egy cseppet sem kíméltem. De tudom, hogy a kérdéseknek nincs helye a harcmezőn. Szar ügy. Az erősebb kutya baszik, nem pedig kérdez. Így nem tehetek mást, mint hogy a tőlem telhető legnagyobb figyelemmel reagálok, és én fogom túlélni a találkozást. Ha a földön maradok, akkor végem. Nem számít, hogy ki az ellenfél. A földre érkezésem fájdalma néma görcsbe fullad, és egy kiáltással próbálom rávetni magam, belekapaszkodva a lábaiba, derekába, ahol csak érem, ezzel próbálva elérni azt, hogy hasra vágódjon, nekem pedig legyen esélyem a testsúlyfölényt kihasználva ráfeküdni a hátára. (dobás) Máris átkozom magam, amint kicsúszik a kezeim közül, és sarokkal belatapos a hasamba. Mi zavart meg...? Keresem a hibát, de egyszerűen nem találok semmit. Összerándulok, a hasizmaim görcsösen feszülnek be, de még mindig a saját véremet szívva a fogaim közül, megpróbálom négykézlábra nyomni magam. Előbb hallom meg a reccsenést, mint érzem azt, hogy mennyire szúr. Felvillannak a zöld folyosók képei, a helyzet akkor egy wc-csészével rosszabb volt. Az oldalamra gurulok, és amennyire csak képes vagyok rá, a szenvedés minden hangját magamban tartom. Még mindig nem akarom elhinni annak a lehetőségét, hogy esetleg még itt is megtaláltak, és hogy pont egy ilyen senki fia fog hidegre tenni. - Nyugodtan mondd meg Johnnynak, hogy nyalja ki a seggem... Zihálva préselem ki magamból a szavakat, és eltökélt célom akkor is felkelni a földről, ha újra és újra visszalöknek. A kérdések ideje még mindig nem jött el, és talán nem is fogom soha megtudni azt, amire kíváncsi vagyok.
Ütések, harag, szabadjára engedett bestialitás és én ebben fürdöm, mintha az ütések erejét nem bekapnám, hanem egyszerűen elnyelném, hogy magamat erősítsem vele. Lehet, hogy ezt hívják mazochizmusnak... meg még sok más mindent, azt hiszem, ilyen téren is prototípus lehetnék. Üvöltök, de amikor ő is ordít, az enyém megváltozik, már nem nagyítom fel vele a fájdalmat álca gyanánt, inkább mintha csak még jobban hergelni akarnám. Ez minden, ennyit tudsz? Energiáim felcsapnak, ami neki talán semmit sem mond, franc tudja élből lemérni, mire érzékeny, mire nem. Vibrál és parázslón izzik körülöttem a levegő, ahogy lassan megunva a játékot és az "alárendeltséget" fölébe kerekedek. Az öreg hímé dermesztően fagyos vihar volt, az enyém lángol, tűzzel emészt el, és ez a pusztítási vágy tükröződik tekintetemből, amikor kigáncsolom. A vadállat, a Bestia éjfekete kölykének árnyéka, miközben szemem színe még egy árnyalatot sem változik. Elkap, nem hagy felkelni, eddigi szórakozásom pedig itt csak át pillanat alatt valódi haragba. Sarkam gyomrát éri bosszúból, amiért megpróbált a földön tartani - senki nem fog oda szegezni! Pláne nem ilyen testhelyzetben, ami az emberben is elindítja az elemei, kitörni vágyást az adott szituációból, így már korántsem vagyok olyan finom, mint korábban. Belé rúgok, torolva múltat és jelent, azt is, amihez köze sincs, de ő hozta fel, hát tessék. Hallom, ahogy reccsen, zene a fülnek, miközben sérült vállam miatt azt a karomat lassan csupán lógatni leszek képes. Ennyi ésszerűség szökik belém, ez az, ami arra sarkall, hogy még egyet belé rúgjak a biztonság kedvéért, erősen, hogy ránduljon össze, hogy nagyobb legyen a roncsolás, de messze ne túl súlyos. Ő letérdelt volna mellém, én nem ereszkedem térdre egy embernek, helyette torkára helyezem egyik lábam, nyomást gyakorolva rá. A fény a hátam mögül érkezik, nem sok mindent láthat belőlem a sziluetten túl, bizonytalan vonások legfeljebb, ami kifejezetten kapóra jön, mert ez elrejti arcom bestiálissá váló jellegét. A farkas meg akarja nézni magának, hát engedem, hogy jöjjön, hogy tekintetét a nácira szegezze egy szívdobbanásnyi, szinte-nem-is-volt vérvörös izzással egybekötve. - Ember. - Hangom morgósabb, a nyomás egy árnyalatnyival nagyobb. Vadul dúl bennem a elégedetlenség, tépi az ordast és engem, mert a falka igája a nyakunkban, az Omega lét jobban érezteti béklyóit, mint korábban bármikor, holott egészen eddig az estéig nem hittem, hogy ez lehetséges. Mégis... - Kurvára prototípus vagy te is. - És ez most mindennél jobban felbőszít, a keserű íz aromáját a számban pedig megsokszorozza. Most én vagyok az, akinek türtőztetnie kell magát, aki önkontrollt kell, hogy gyakoroljon. A farkas visszahúzódik lelkem sötét feneketlenségébe, sértetten, mert nem hagyom neki, hogy tegye, amit a hirtelensége diktált neki, hogy engedjen a meglátott csábításának. Elvettem róla a lábam és elsétáltam a közeléből, fülelve közben mocorgását, bár ahogy az előbb kiterül - és ha semmi olyat nem tett, míg torkát masszíroztam bakancsom talpával -, kétlem, hogy hülyeséget csinálna. Amennyiben tévedtem, hát tárt karokkal vártam. - Hordd el magad! - vetettem oda foghegyről, saját iszapos csalódottságomat visszanyelve. Mert Omega vagyok. És ez sokkal nagyobb gát, börtön, ketrec, mint amilyennek azt elsőre hittem.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Az újabb rúgástól ismét a földön találom magam. Kezdem elveszíteni a kapcsolatot a világgal - azzal a békés csenddel, amit annyira a magaménak éreztem minden éjszaka, amikor munka után itt maradtam a sziklám mellett. Már nem számít, csak valaki üzenje meg Johnnyanak, hogy nem félek tőle, és hogy akkor sem leszek hajlandó tovább ugrálni a Testvériségnek, ha ezt túlélem és még száz másik ilyen ficsúrt eresztenek a nyakamra. Néha azt sem tudom, hogy nyitva vagy éppen csukva van-e a szemem. A feketés-narancs fények pontosan ugyanolyan intenzitással szaladgálnak előttem, és pontosan ugyanennyire nem is tudok hozzátenni semmit. Bárhogyan is próbálom magamba fojtani a fulladást, képtelen vagyok rá. Nem kapok levegőt, valami bugyog a torkomban, a srác pedig úgy áll fölöttem, mint valami halál angyala. Az egyik felem könyörögne, hogy essünk túl a dolgon, a másik azonban - az erősebb - még most is arra sarkall, hogy emeljem fel a karom, amennyire csak tudom. A lábszárát, a nadrágját szorítom, de tudom, minél erősebben próbálnám eltolni, ő annál inkább ránehezedne a nyakamra. Ember. Hja, jó vicc. Még fel is nevetnék, ha nem torkollana rögvest bennrekedő köhögésbe a gesztus, de legalább a számon vigyor van. Szívesen elmondanám neki, hogy csecsemő korom óta nagyjából ez volt a legszebb bók, amit valaha mondtak nekem. A világért sem akarnám megköszönni neki, de jó lenne, ha tudná, hogy ezzel mennyire mellélőtt. Már azzal sincs kedvem vitatkozni, hogy szerinte én is prototípus vagyok. Sem erőm, sem pedig lehetőségem nem lenne rá, így csak még jobban megszorítom a lábszárát jelezve, hogy ebben mi most nem értünk egyet. Amikor leveszi rólam a lábát, gégerezegtetően hördülök fel - minden elnyelt liter levegő, minden kiadott hang máshol áll bosszút - a bordáim, a picsába már. A karjaim hagyom oldalra zuhanni, érzem, hogy idő közben teljesen átázott minden rajtam lévő ruha. Hordjam el magam. Jó vicc. Jelenleg arra sem igazán futja, hogy kényelmesen pislogni tudjak. Azt pedig még csak meg sem próbálom megérteni, hogy miért döntött úgy, hogy elereszt. - És a kötszer? Köhögöm fel még mindig a földön fekve. Előbb-utóbb úgyis fel kell kelnem, ha nem akarok reggelre teljesen megfagyni, de ha lehet, akkor nem társaság előtt szeretnék megszégyenülten csúszni-mászni. Ő meg egyébként is kötszert keresett, és most aztán teljességgel abban a pozícióban van, hogy ha akarja, akkor meg is szerezze. Mindegy. Ez az egész eset úgy el van baszva, hogy majd egyszer, hetek múlva talán megpróbálok előle összerakni valami értelmes képet, de addig nem vagyok rá hajlandó.
Kivételesen elhagytam a lenéző, gúnyos élt a megnevezéséből. De dühös voltam és most már rá, miközben a fejemben megszületett a kiskapu is. Ez nem emberi, ezt a farkas diktálja, és talán ezért egy egészen kicsit merek abban bízni, hogy nem lesz elbaszva. Nem annyira, mint általában. Nézem, ahogy levegő után kap, hörögve fuldoklik és vigyorogva rámarkol a lábszárara. El sem tudja képzelni, mibe tenyerelt azzal, hogy ma este itt maradt. Vigyorgok én is, bár ez sokkal inkább vicsorgás, ahogy leveszem róla a lábam és arrébb megyek. Nem akarok tudomást venni a belső morgásról, az elégedetlenkedésről annak kapcsán, hogy csak így itt hagyjuk. A fenevad oda akarja vetni a falkának. Tépjék szét, vagy emelkedjen föléjük, mindig csak ez a két választás van és most először sejtem meg azt, milyen volt, amikor engem a falkának vetett. Nem a saját, hanem az ő szemszögéből. - Ismered azt a mondást, hogy eb csont beforr? - megyek tovább és körbeszimatolva találok egy pótkulcsot. Haskell nemrég vette át a kisfőnökséget, bűzlik a hegyiektől minden, de most kapóra jött, mert a kulcson is érzem. Kinyitom az ajtót és belököm, majd visszamegyek a nácihoz. - Na, ez majdnem olyan - hajoltam le érte, majd megint elkaptam a ruhájánál fogva és húzni kezdtem magam után a hóban. Nem így fog megdögleni, nem azért, mert elérte a fagyhalál. Ha meg akarom ölni, majd megteszem, egyelőre még csak kóstolgatom, cseppet sem finoman. A mozdulatban sincs finomkodás, amivel bedobom a szűk, irodaszerű helyiségbe, nem titkolva erőfölényt. Malmozzon csak ezeken az apróságokon, ha akar és nincs jobb dolga. A tekintetem egy elsősegély-dobozra siklik, de már nem érdekel, mást kaptam, mint amiért jöttem, és habár tudtam, mit kéne ezzel kezdenem, egyszerűen nem lehetett. Még. Végigmértem, némileg utálkozó pillantással, majd mordultam egyet és visszaléptem az ajtóhoz. Ez az érzés messze nem hasonlítható ahhoz, amikor Anne-t beharaptam, köszönőviszonyban sincs a kettő. Ha akkor valamit tettre sarkallóan lehelte a szavakat, az most üvöltött, farkasom veszett morgásán át. - Idő indul - mondtam szinte csak magamnak, de úgy, hogy ő is hallhassa. Nem most találkoztunk utoljára, ebben biztos voltam, és azt akartam, hogy ő is tökéletesen tisztában legyen vele. Becsaptam magam után az ajtót, bezártam a kulcsot pedig hanyag mozdulattal hajítottam el, hogy aztán visszamenjek a motoromhoz. Bajos lesz a hazaút fél kézzel és jóval lassabb, mint amihez hozzá vagyok szokva, de talán nem fog ártani, hogy több időt töltök a hideg levegőn. Abba fikarcnyi reményem sincs, hogy ami az imént történt, az csak úgy elillan belőlem. Annyit remélek egyedül, hogy mire visszaérek a hotelbe, eltűnik a képemről a vigyor.
Most még számított a visszatartó erő, az ész, de ismertem magam és ez kurvára nem fog örökké tartani. Élvezd ki a hátralevő idődet, ami még van, ember. Mert esküszöm, utána megkapod a poklot, amit tőlem vártál, hogy a világba üvöltsem - pedig benned lappang.
//Ha csak olyat nem írsz, részemről ez a záró. o.o Köszönöm az első játékod és remélem nem volt csalódás. Én nagyon élveztem. :3//
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Úgy istenigazából zavar, amiért ennyire könnyedén jár-kel körülöttem. De legalább arra motivál, hogy amíg ő távolabb van tőlem, én feltűnésmentesen megpróbáljak legalább felülni. A fájdalom egy pillanatra alábbhagy, aztán teljesen megszűnik, amikor meglátom, hogy konkrétan kulccsal nyitja ki az ajtót úgy, mintha haza menne. A megrökönyödéstől csak egy erőtlen "hé" szalad ki a számon, de az "oda nem mehetsz be" utasítást kipréselni magamból sem erőm, sem pedig kedvem nincs. A világon semmi értelme sem lenne, mert már egyébként is majdhogynem bent van. Rendben, talán mégis csak egészen másról van szó. Talán valami itteni nagykutya aranymágnás figyelemhiányos gyereke, és egész eddig csak szórakozott velem. Csak böfögné ide valaki, hogy mégis hogyan. Ütöttem már egyszer-kétszer élő embert, és ha nem is mindig kerültem ki mindenhonnan én győztesen, egyik sem szaladgált ennyire vígan a találkozó után. A megaláztatás mélysége mindaz, amit velem tesz. Az érzés már-már zavaróan ismerős, de olyan régi és megkopott, hogy talán túlságosan intenzíven törne elő belőlem az ellenkezés. Újra csimpaszkodom, fújtatni próbálok, a lábaimmal kalimpálva, kapaszkodva a hóba - mindhiába. - Eressz! Hörögve lököm ki az erőteljesnek szánt felszólítást. Megkereslek, ezért megdöglesz, még találkozunk, és ehhez hasonló variációk torlódnak fel a gondolataim közt, de egyiket sem venné komolyan, arról nem is beszélve, hogy nem lennék soha akkora amatőr, hogy előre figyelmeztessem arról, hogy meg akarom keresni. Röpke repülés - a tarkóm az asztal szélének csapódik, mielőtt tehetetlenül összezuhannék a padlón. Egy újabb kontrolláló lélegzetvétellel ököllel csapok a padlóba. Idő Milyen idő? Megrettenek, ez a fasz talán rám fogja gyújtani az egész kócerájt. Ahogy bezárja az ajtót, amilyen gyorsan csak képes vagyok rá, az ajtóhoz kúszok, és pánikszerűen rángatom a kilincset. Csak akkor némulok el, amikor meghallom felbőgni a motort, aztán végleg elcsendesedni. Nem érzek füstszagot.
Elképzelni sem tudom, hogy mégis mennyi időbe telik, mire sikerül megnyugodnom. Mire az egész este kérdései és fájdalmai egy nagy, fekete masszává olvadva hatalmukba nem kerítenek, én pedig a nem-tudás békés csendjébe álmodom magam, ahol még a rémálmom sem talál rám.
//Hát, köszi! Nem gondoltam volna, hogy majdnem meg fognak enni már elsőre, de én is nagyon élveztem, köszönöm, hogy bevállaltál! //
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Hát mit ne mondjak, baromira nem vagyok elragadtatva ennek a Duncan gyereknek a hívásától. Nem elég, hogy szétveri valami csóka fejét, maga után még ott is hagyja az illetőt a bánya irodájában. És ennek tetejébe, van bőr a képén Omega létére rám hagyni a takarítást. Na már most a bánya az én felelősségem, így megyek, viszont kerüljön csak a farkas a szemeim elé, nem teszi zsebre amit kapni fog. Mindjárt holnap reggel, amikor is tetőtől talpig végignyalatom vele a lakásomat, utána pedig elküldöm vásárolni pár dolgot. A többit pedig majd szépen lassan kitalálom. Most azonban kocsiba vágom magam és lehajtok a Laktól egészen az El Dorado-ig. Leállítom a motort, kiszállok a négykerekűből és lábbal rúgom be magam mögött az ajtót, hogy aztán a zsebem mélyére nyúlva halásszam elő az iroda kulcsait. A zárnyelv halk megadással kattan és az ajtó feltárul. A fickó határozottan nincs jó bőrben. Gondolatban hozzáírok egy csinos összeget Duncan tartozásához, ezúttal pénzben. Ha ugyanis a fickó itt dolgozik és eszébe jut nekem feljelentéseket tenni, meg kártérítést követelni, mert nincs elég biztonsági őr a bánya körül, akik védjenek mindent és mindenkit és ezért pénzbírsággal is megbasznak a bíróságon, hát azt nem én fogom kiperkálni. Plusz holnap jöhet ide is takarítani a szentem, mert az asztal szélén mintha némi vér is éktelenkedne arról nem is beszélve, ha van máshol is a helyiségben. A pasashoz lépek és ha nincs eszméleténél, akkor első körben ellenőrzöm a pulzusát. - Helló! Ébren van? - a kérdés csak akkor hangzik el, ha nem úgy tűnik. Megpróbálom annyira felpiszkálni, hogy legalább magánál legyen. - Szépen hegyben hagyták. Jöjjön, beviszem a kórházba. - morgom az orrom alatt és fél karját átvetve a vállamon és nyakamon, segítem fel, hogy aztán kiszambázzunk a kocsiig. Nem vagyok túlságosan beszédes, csak beviszem a balesetire, onnantól kezdve nem az én dolgom. Pontosan majdnem nem az. A kórháznál betámogatom a fickót az épületbe és rábízom az egészségügyi személyzetre. Előveszem a telefonomat és kikeresem Darim számát, hogy egy smst hagyjak neki. Ha nem is tudom meghatározni, hogy hányadán is állunk most, nem személyes ügyből kifolyólag keresem, hanem Duncan hülyesége a falka miatt keresem.
Szia! Az Omegánk laposra vert egy embert a bányában és ott hagyta nekem emlékbe. Halvány gőzöm sincs, hogy akar-e csávó feljelentést tenni, de ha igen, akkor talán jobb lenne, ha te intéznéd. Bevittem a kórházba. H.
Elküldöm, aztán kikeresem Duncan számát is és ő is kap egy üzenetet.
A szeretetcsomagod kórházban van. Amennyiben holnap reggel a két lábacskádon képes vagy járni, akkor várlak a Lakban. H.
Megint a küldés gombra nyomok és elindulok vissza a Lak felé.
//hát ennyi lettem volna ezzel a szösszenettel :3//
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Lassan bontakoznak ki az irodai fények abból a sötétségből, amibe a kimerültség és a fájdalom ringattak. Felfogom, hogy mozgás van körülöttem, érzem, ahogy egy kéz hozzám ér, ütőeret keresve, életjelet, bármit, ami emlékezteti arra, hogy nem csak egy test hever a padlón. De tenni nem igazán tudok ellene semmit. Eleinte csak hangosabban szusszanok fel a vártnál, a fejem automatikusan döntögetem jobbra és balra. Amint azonban (percekkel később) tisztul valamennyire az elmém, összerezzenek. A védekezőmechanizmus jobban működik, ám hamar alább hagy a "lelkesedésem", amint érzékelem, hogy minden rendben, bárki is legyen az újabb ipse, aki körülöttem sündörög, nem fog ártani nekem. A kocsija hátsó ülésére támogattatom magam, bármennyire is nehezemre esik elfogadni a helyzetet. Lépni csak sántítva vagyok képes, és a jobb kezemmel úgy ölelem át magam félig, mintha az életem múlna rajta. Igazán nem akarok bunkónak tűnni, amikor a fejemmel a földön hagyott kabátom felé biccentek és jelzem, hogy nem szándékozom megválni a dzsekitől. Kurta köszönettel zárom magamra a beszélgetést, nincs mit mondanom. Némán figyelem a mellettünk elsuhanó tájat. Nem zavar, hogy nem kérdez. Biztosnak kellene lennem abban, hogy pontosan tudja, hogy mi történt: ám azonban ha tévedek, nem akarom, hogy kérdésekkel bombázzon. Nyilván férfi, megérti, ha nem akarok bájcsevegni a szemmel látható veszteségről.
Az autóúthoz hasonló visszafogottságban nyújtok kezet Horatio felé, mielőtt még elválnának útjaink, köszönetképp. Az rajta áll, hogy elfogadja-e vagy sem. Engem pedig már visznek is, és bármennyire kelletlen a helyzet, most jól esne valami normális ágy és meleg kaja, amikor felkelek. Kérdeznek. Sokat. A legtöbbre csak rázom a fejem. Nem, nem ismertem a támadómat, és feljelentést sem kívánok tenni. Enyhén szólva nevetségesnek érezném, ha ilyesmire vetemednék. Arról nem is beszélve, hogyha a hatóságok sikerrel járnak, azzal minden esélyt elvesznek tőlem, hogy magam oldjam meg ezt az egészet. Halk pittyegéssel próbál hipnotizálni a kórházi masinák rengetege. Hülyeség az egész. Szó sincs haragról vagy bosszúról: egy ponton túl az Ember már nem veszi fel az ilyen egymásnak eséseket. De tudni akarom, hogy volt képes minderre. Kitől és mit tanult, hogyan. Nehéz és súlyos témák ezek, én pedig lassanként újra beleveszek a sötétségbe, ezúttal az intravénás fájdalomcsillapítók bódításának hála.
Elér szarul vagyok. De másnap reggel a saját felelősségemre hagyom el a kórházat, egy jól megpakolt papírzacskóval. Fájdalomcsillapítók, valami altató, antibiotikum... Arra sem vettem a fáradtságot, hogy esetleg átnézzem. Aztán életem legmegterhelőbb buszútjával keveredem ki a város szélére a lakókocsimhoz. De ez jó, legalább járhatok busszal. Még mindig kába vagyok a gyógyszerektől, és a kötésem alatt is viszket.
Sört bontok.
//Neked is köszönöm Horatio, hogy összeszedtél, akkor most már kérek egy zárást //
Kezdőlap
Én nagyon élveztem. :3//
//
