Most, hogy odakinn nincs hideg, még inkább húz a szívem a szabad levegőre, de noha most már szabad lenne, egyre kevésbé merek egyedül nekiindulni. Eddig még majd mindig történt valami, ha hosszabb útra, a városon kívül merészkedtem. Ezért aztán, amikor Tara felvetette, hogy menjünk el a hegyekbe, azonnal igent mondtam. Az sem tántorított el, hogy némi hátsó szándékot mintha érzékeltem volna felőle. Megbízom benne, és úgy vélem, ha tervez is valamit, az csak valami kellemes meglepetés lehet. Amikor közli, hogy elmegyünk barlangászni, azon egy kicsit kiakadok, mert hát a bánya őslakos tulajdonban van, de aztán eszembe jut, hogy járt itt nálunk egy őslakos, szobát bérelt, és még él, szóval igazán mi is bemehetünk, ha egyszer rendesen kifizetjük a jegyeket, nem? Vagy nem tudom ... Kicsit vagyok feszült, és nagyon felajzott, a farkasom totálisan be van gőzölve, neki most lesz az első holdtöltéje pár nap múlva, amíg én már hozzá képest szinte rutinos vagyok, és ezért igyekszem felnőttként kezelni a dolgot. De egy dilis ovissal a bőrömben nehéz. Tara szerintem már addigra befonta a szemöldökét, mire ideértünk, annyit nyüzsögtem. Fára másztam, hogy milyen a kilátás, megkergettem egy nyulat, és részelteket mutattam be abból a bizonyos sárkányidomításból, de nehéz volt egyszerre érzékeltetni mind a nyolc szerepet ... szóval egy nagy kavarc lett az egész. De most itt, hogy emberek között vagyunk, igyekszem normálisan viselkedni. Ebben erősen zavar, hogy a farkas nekiállt préda-nem préda alapon válogatni azok között, akik velünk együtt váltanak jegyet. ~ NEM PRÉDA! ~ torkollom le eléggé mérgesen, és erre fülét-farkát behúzva lelapul. ~ Nem eszünk embert! Szinte érzem a kérdést felőle: mért? ~ Baccus ... CSAK! Mert mi is azok vagyunk. Lüke ... Ezzel a dolog egy időre lecsendesült, érzem. Akkor talán nézzük a barlangot, mert mindjárt indulunk!
Minden út a kocsmába vezet! Noha ez a túra nem tesz túl jót a klausztrofóbiámnak... Nem baj, a cél szentesíti az eszközt. Az eszköz jelenleg ez a bánya volna, illetve a túra odabent... A cél viszont ennél jóval mocskosabb: a nap végén sakál részegen akarom látni Liut az O'Connorsban! Ebből az elképzelésből nem engedek. Elég nagy vagyok már, képes leszek vigyázni rá, ha a farkas benne rakoncátlankodna. Mint ahogyan most is... Liu fára mászik(!), megkerget egy nyulat(!) csak a bánya felé jövet. Mi lesz még ez után? Gyanítom, halálra fogom röhögni magam. Nem rég ismerem a kölyköt, de a rövid ismeretség alatt sem láttam még annyit nevetni, mint az utóbbi napokban, vagy ennyit mozogni. Azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy Liu tényleg felszabadult. Ennek pedig igazán örülök. Meg is ünnepeljük majd ehhez mérten. Csak érnénk már oda... Nem csak Liut akarom berúgatni istenesen, hanem nekem is szükségem van a lazításra. Sok volt ez a pár hét... Maga a barlang nem köti le annyira a figyelmemet, mint az őslakosok, akiket kiszimatoltam. Persze túl sok ember közzé tömörültünk, így képtelenség rájönni, hogy melyikük az. Nem mintha itt akarnám kirobbantani a falkaháborút, viszont érdemes lenne tudni, kire kell figyelni. Nem miattam, én meg tudom védeni magam, de a kölyök itt mellettem... szóval jobb tisztában lenni ezzel. ~Egy húszast rá, hogy az egyik a tárlatvezető...~
Én is érzékelem, hogy van itt farkas, és feltehetőleg őslakos. El pár pillanatra felmerül bennem, hogy mennyire volt jó ötlet eljönni ide. Ők is észlelnek minket, mi van, ha amíg a barlangban vagyunk, csapdát állítanak idekinn? ~ Az könnyen elképzelhető, hogy a tárlatvezető belső ember ~ felelem Tarának. Mikor besorolunk már a bejárathoz, akkor különül el nekem viszonylag élesen, hogy van valaki közvetlenül előttünk, és még valaki valószínűleg mögöttünk, s most kicsit távolabb. Hátrafordulok, és a tömeget fürkészem, és meglátok egy ismerős alakot, aki viszont szemmel láthatóan nem nagyon figyel a környezetére. ~ Ó, vele már találkoztam. Dottynak hívják, Gabrielnél lehet valamivel fiatalabb, és egyáltalán nem tud verekedni. ~ közlöm az infokat Tarával. Utána jövök csak rá, hogy Dottyval a városban tartott edzéseimen találkoztam, amit pedig a falkában senki sem tudja, hogy tartom. Na, sebaj, még nem kotyogtam ki semmit. ~ Az a lány ott hátul, aki olyan bamba vigyorral bámul maga elé.
A helyzetem reménytelen, mint mindig. Legalábbis így indultam el otthonról. Fényes nappal volt bátorságom befejezni a magányos túrámat, aminek a múltkor olyan csúnya vége lett. Még néha most is hallom azt a kegyetlen hangot, amit a csontjaim adtak ki. Már sikerült rendbe jönnöm, bár mikor rosszul lépek, még most is fáj picit, de lehet, hogy csak beképzelem. Természetesen a kellékek sem maradhattak otthon, egy üveg isteni 'zöld tündért' (abszint) már benyakaltam a lazító futás előtt, és az út felénél néhány újfajta bogyót is bevettem. Az első próbaköre volt, de ha legközelebb is ki akarom ütni magam, csak ezt fogom használni, mert eddig, még semmi nem kábított el. Szóval bevált. Sőt, lehet, hogy eggyel kevesebb is elég lett volna, tekintve, hogy a bányán keresztül szándékozok hazamenni. Úgyis régen jártam erre. Pont elértem az utolsó turnust, szóval nem kell mást tennem, csak a csoport végén kullognom egy mukkanás nélkül, és lecsatlakoznom az egyik elágazásnál. Néhány perc és otthon is lehetek. Elmerülök majd a párnáim között, és kiélvezem a gondtalan lebegés utolsó pillanatait. Az a nagy szerencsém, hogy a bennem lapuló farkas nem készült ki annyira, mint én, így még időbe kapcsolok, hogy tartanom kéne a lépést a barlangászni vágyókkal, ha gyorsan szeretnék a farkaslakba érni, ugyanis elindult a turnus befelé. A kedves kolléga nem örül túlságosan az állapotomat látva, és biztos szólni fog Ingridnek, de már ez sem érdekel. Tőlem az ég is rám szakadhat, most az sem foglalkoztatna túlságosan...
Liu azt mondja, hogy szerinte a tárlatvezető lesz az egyik. Jól szemügyre is veszem, ami túlságosan nem is tűnhet fel számára, mert egyébként is őt kellene figyelnünk, meg azt amiről éppen magyaráz a bányában. ~Ühüm. Biztos, hogy ő az.~ Akkora veszélyben nem érzem magam, hisz két tucat ember között úgysem fog elszabadulni a farkaspokol, és amúgy sem balhézni jöttünk az idegen falka területére. Szóval nyugtázom a Liutól hallottakat, de nem tapogatózok tovább a másik farkas után. Elég zavart energiák jönnek így is, vagy be van rúgva, vagy egyszerűen csak kerge, de nem hiszem, hogy nagyobb kárt tehetne bennünk. Aztán Liu felfedezi a másikat is. Hátra is sandítok a vállam fölött... A csajról lezokog, hogy be van állítva, mint... nem is tudom... a "ganéba a villa" megvan? ~Jól van. Úgy látom, túlerőben vagyunk.~ nyugtázom ezt is, persze. ~Másfél farkassal csak el tudunk bánni ha rezeg a léc. De javaslom, hogy mi ne kezdeményezzünk.~ Tudom ám, hogy Liu nem az a balhés típus, nem is azért mondom, hogy ne kezdeményezzünk. Inkább én akarom jelezni a kölyöknek, a magam kitekert módján, hogy én ugyan nem akarok verekedni. - Bassszus! - ha eddig nem vettek észre, akkor a felkiáltás után már biztosan. Éppen egy alacsonyabb gerenda alatt haladtunk át, ami a "mennyezetet" tartja, és a járat ezen pontja már önmagában is elég szűk, tehát miközben arra figyeltem, hogy ne szoruljak be (enyhe túlzással), sikerült beverni a fejem a gerendába. El is szentségelem magam, és a homlokomat dörzsölöm. ~Utálom ezt a helyet!!!~ morgolódok Liunak.
A tárna a világítás ellenére elég sötét. Szűk is. De érdekes, hogy a farkasom hogyan észleli ezt a másfajta világot. Neki még minden új. Már másodszor élem meg ezt, de ez a második eresztés sokkal szimpatikusabb. Az elsőnek is voltak jó napjai, de sose lehetett tudni, mikor fordul át mély depresszióba és világutálatba. ~ Ja, hát Dotty fél kézzel összecsomagolom. ~ felelem Tarának ~ De nem akarom bántani, ha nem muszáj. Alapvetően kedves volt, amikor találkoztunk. Persze ... akkor tudott magáról. Összerezzenek, amikor Tara elkáromkodja magát, mert először azt hisze, hogy baj van. Mondjuk megjött még nyolc őslakos, csak én nem vetem észre? A farkas is azonnal felélénkül. De Tara csak beverte a fejét, és felkeltette a közfigyelmet. Mindenki minket néz. Kedvesen mosolygok egyet, aztán inkább a barlangot nézem. Az idegenvezető a bányászéletről mesél, szerszámokat mutogat egy szélesebbre kiöblösödő részen, ahonnan több járat is nyílik. Kettő kivételével a járatok le vannak zárva. Egyiken bejöttünk, másikon feltehetőleg ki fogunk menni. Próbálok az előadásra koncentrálni, és így megnyugodni. A farkast csitítgatom, hogy nincs veszély, de ő bunyózni szeretne. Érzem én, hogy vele is még lesznek gondjaim. Sokkal élénkebb, és mindent ki akar próbálni, állandóan pörög, telhetetlen. És roppant önérzetes. ~ De mér jöttünk el ide, ha utálod? Nem értem Tarát. Sétálhattunk volna az erdőben egyet, aztán hazamegyünk.
Már néhányszor végigbújtam az alagutak összes járatába, szóval rutinszerűen tudtam, hogy mi hol van, de igazság szerint már minden bajom volt ettől a csiga tempótól. Tudom, hogy muszáj végigdarálnia szegény túravezetőnek mindent, de én sietnék... Lehet, hogy jobb lett volna inkább megvárni, és belógni a túra után. Most már mindegy, szépen végigaraszolok a tátott szájú tömeggel. Néha nekitántorodtam a falnak, és egy kisebb lökettel kellett újra egyenesbe hoznom magam, de ha fel is tűnt valakinek, nem tették szóvá. Próbálták volna meg... Bár jelen állapotomban lehet, hogy csak egy idétlen mosolyt kapott volna az illető. A hölgyemény szitokszava hozzám is eljutott, de nem szenteltem neki túl nagy figyelmet, néha elbambultam egy-egy résznél, néha meg sietni szerettem volna de nem volt hová. Lassan elértük végre a várva várt kereszteződést, ahol végre itt hagyhatom a turistákat, akik már a könyökömön jönnek ki. Néhány perc és otthon vagyok az ágyamban... Bár néhány hajlongás, és lehet, hogy eldőlök itt helyben...
Igen, Liu kérdése jogos. Nagyon is... A homlokom igazán nem is fáj ott ahol bevertem, inkább csak kellemetlenül bizsereg, de azért még dörzsölöm szorgosan amíg kitalálom a választ. ~A fene se gondolta, hogy egy bánya ilyen... pöttöm!~ csattanok fel gondolatban, csak hogy ne feszegesse témát. Átkozott rossz hazudozó vagyok, ha keresztkérdéseket tesz fel, nincs az az isten amiért ne mondanám el neki milyen alattomos tervet eszeltem ki. Persze választhatnám az egyenesebbik utat, amikor is elmondom neki, hogy kocsmázni viszem. Csakhogy azt vissza tudja utasítani, egy séta a bányában meg önmagában semmi veszélyt nem sejtet. A farkasom odabent felnyitja vörös szemeit, ásít egy nagyot, unottan körbenéz, majd vissza alszik. A lusta disznaja! Bár én tudnék ennyit aludni. Az út hátra lévő részében ha a tárlatvezetőre nem is, a gerendákra és egyéb buktatókra mindenképpen odafigyelek. ~Azt hiszem, itt a vége.~ félve jelentem én ki ez, még gondolatban is, nehogy csalódjak...
Jelenleg az első tárna végén jártok. A csoportot megállítja a túravezető az elágazásnál, és szónoklatot intéz. Hosszan, unalmasan, a tömeg morajától alig hallhatóan kezd bele a mesélésbe.
Arról beszél, hogy a második tárnát hány évvel később, és ki fedezte fel, hány méterrel van mélyebben, mint az eddig bejárt első tárna. Egy nagy vastárolóra irányítja a figyelmet. Megkér mindenkit, hogy vegyen fel egy pár gumicsizmát, mert a második tárnában sok olyan hely van, ahol akár bokáig is süppedhettek a sárban.
Dotty igyekszik kihasználni az alkalmat, hogy az embereknek elterelik a figyelmét, és megindul a Harmadik tárna irányába. De nem jut túl sokáig. A vak sötétben elfeledkezik a helyi viszonyokról, a látása sem az igazi. Nekiesik egy, a sötétben magányosan álldogáló kocsinak, melynek vezető sínje a bánya gyomra felé vezet. Keményen beveri a sípcsontját, a bányász kocsi pedig visszhangozva kondul meg, ami minden jelenlévő fülét megüti. Ennyit a diszkrécióról.
A túravezető zavartan és gyorsan igyekszik megoldani a helyzetet. Azt mondja, hogy nyilván egy munkás lehet, aki állapotfelmérést végez, de ne is foglalkozzon vele senki, inkább induljanak a Második tárna felé.
Tara, amint meglátja a zöld gumicsizmákat, amikre rászáradt a sár, és ki tudja, kiknek a lábán voltak eddig, szinte rosszul lesz attól, hogy ezeket fel kell vennie. Annyira elfoglalja magát a csizmákkal, hogy nem is veszi észre, hogy a levegőbe beszél, mert Liu nem követte őt a csizmákhoz. Sőt... Az sem érdekelte igazán, hogy mi volt az a hangos kongás, a frász kiveri már ettől a helytől, azon se lepődne meg, ha a kísértetek szórakoznának velük. Kocsma-kocsma-kocsma és egy üveg tömény. Ennyire vágyik, nem többre.
Liu felkapja a fejét a hirtelen jött hangra, amit Dotty tarolása produkált. Körbenéz, keresi a zaj forrását. Úgy pörög, mint a bejáratnál. Hol van? Ki ez? Mi ez és miért csinálta azt, amit? Meg kell keresni, fel kell kutatni, aztán jól megmondani neki, hogy ne ijessze halálra az embereket, különben megemlegeti. Feltűnik neki, hogy Dotty nincs a tömeggel, így elindul maga is a vak sötétbe. Hogy lehet egy farkas ennyire figyelmetlen? Jár a fejében, amikor meglátja, hogy Dotty szinte belehasalt a bányászkocsiba. Egy ideig messziről nézegeti, aztán megszólítja...
//A játékot az Első Tárnában folytassátok, vigyétek el addig, hogy a csoport már a Második tárnánál jár, messze tőletek. És rádöbbentek, hogy magatokra maradtatok. A konfliktusokat, párbeszédeket alakítsátok kedvetek szerint.//
*Ideje felmérni azt, amit fel kell. Ámbár meg kell hagyni, hogy kicsit sincs kedvemre a dolog így a már sokadikra ismételten. Már megvan minden, ami kell. De a kész tervekkel, mielőtt rátörném az ajtót az Atanerkre azért leellenőrzöm, hogy jól dolgoztam-e. Nyilván. De fő a biztonság és a biztos dolog. Így most is, mint már annyiszor a bánya előtt parkoltam le s pajzsom leengedve mértem fel a területet, hogy akad-e a környéken bármi, amire figyelnem kell. De nem volt, legalábbis én nem éreztem senkit. Így csak szusszanva néztem a gumicsizmák felé és csak a számat húztam el egy pillanatra. Magassarkú le, csizma föl... ami egyébként nem illett a ruhámhoz, de itt senki nem lát és senki nem fogja megkérdezni, hogy mégis hogyan nézek ki. Hittem én, ezt egészen addig, míg két lépést nem tettem a kocsimtól. Még az orráig sem értem el, mikor valaki elém ugrott én pedig hátra hőköltem, felpillantva a dossziéból melyben a tervrajzok voltak és a bérszám fejtések. Jég kék íriszeim felemeltem s azon nyomban csaptam fel a pajzsom is. Ezer közül is felismerném a klánom szagát, még akkor is ha már hónapok óta nem láttam, éreztem. Mióta elhoztam Kevint, nem jártam az otthonomban s Atyámmal is csak akkor értekeztem ha valami miatt muszáj volt. - Mit keresel itt? * Kérdeztem kissé sem barátságosan, íriszeim azonban nem tükrözték a meglepettségem, nem tükröztek azok semmit. Pláne, hogyha igen, akkor is csak ellenszenvet. Nem kedveltem a férfit sosem. * - Ugyan kicsi Lotty, így kell fogadni egy jó barátot? * Megnyerő mosolyától a hányinger kapott volna el legszívesebben. Gyűlöltem ezt a nevet, még akkor is, mikor George becézett. Folyton folyvást a kezdeti időszakot juttatta eszembe. Azt, melyet fogalmam sem volt, hogy a másik honnan tudott. S ha tudja, s itt van, az sosem jelent semmi jót. De bár fiatalabb vagyok, attól még fölötte helyezkedem el. S nem, nem vagyok hajlandó elviselni ezt... * - Hallgass! - Emeltem a kezem pofonra - Hogyan merészelsz... * Kezdtem, de a szavaim elhalltak, hisz a másik elkapta a csuklóm s csak megcsavarva lökött arccal előre a kocsihoz.* - Engedéllyel Drágám! Ne kérdezz ostobaságot. Te is tudod, hogy miért vagyok itt. Ki az? * Kérdezte én pedig megijedtem. Nem, az képtelenség, hogy észre vegye. Alig találkoztam mostanság vele s pláne nem olyan helyzetbe, ahol a szaga rám ragadhatna.* - Felejtesz... talán a korral jár, hogy már nem ismered fel a kölykeim szagát. * Hazudtam szemrebbenés nélkül s csak egy idióta nem hitte volna el, ilyen halvány nyomokra. Pláne, hogy sosem engedtem Kevin közelébe pláne nem Jamiébe.* - Miért? * Kérdeztem, miután maga felé fordított és úgy passzírozott vissza a kocsira. Láttam zöld szemein a vadságot, az éhséget és az önbizalmat s az élvezetet. Alap dolgok, amik a klánnal járnak, amiket az évek alatt elsajátítunk, ahogy ezeket leplezni is. Ami itt a semmi közepén elmaradt. Nem kellett megnéznem a másikat, félhosszú szőke haja, kisfiús arca - a kora ellenére is. - s jó testfelépítése elbűvölővé tette, ahogy a mosolya is. De nekünk erre van szükségünk, nem épp ritka dolog, ha valaki jól néz ki. Mondhatni, alap követelmény.* - Türelmetlen. Atyád üzenetét hoztam, mert nem jön... még. * Ahogy George-ra hivatkozott kissé megmerevedtem. Sosem jelentet semmi jót, ha Atyám valakit utánam küld. Türelmetlen. Elégedetlen. Ez pedig valahol mélyen, belém mart.* - Takarodj! Hagyd, hadd végezzem a dolgom ne nehezítsétek meg. Eressz el Paulo... * Hangom rideg, kimért mégis némi parancsoló él volt benne. Hiába Atyám üzenetét hozta, Ő nem tehet meg semmit! Hittem Én, egészen addig míg karmait ki nem engedte és pofán nem vágott a szemtelenkedésemért. Vérem szagára a farkasom felmordult, de egyből tudta hol a helye, annak ellenére, hogy kezeim karmokba végződtek s a papírok szanaszét hullottak körülöttem. Kezem lendült ismét, de a kezem ismét elkapta s agyarait kiengedve mart bele a nyakamba, melyre sikolyom szállt fel az ajkaimról...
Mit keresek én a bányánál, jó kérdés, bizony az, de voltam akkora paraszt, hogy kövessem Sharont, és nem azért, mert gyanakodni van kedvem, hanem azért, mert valami érdekel, amit illik vagy sem, csak így tudhatok meg. Rory jó pár hete azzal ugratott, hogy most fogok kifordulni magamból, és majd szerelmes leszek, de erre ma éppen egy nyakas volt a válaszom. Szerelmes, én, jó vicc. Eddig is elkerült, ezután is elkerül, nem éppen a kapcsolatokra vagyok tervezve és kódolva, ezt eddig is tudta, ezután meg pláne tudni fogja. Nősténnyel maximálisan olyan viszonyt folytatok, ami nekem is kifizetődő, neki is, és esetleg kellemes időtöltést biztosít mellette, és itt ki is fújt a repertoár, nincs időm sem energiám arra, hogy belebonyolódjak bármibe is, nem nekem találták ki. A bánya közelébe érve, Sharon kocsijától messzebb parkolok le, nyitom ki az ajtót, és szállok ki, mert másképp nem tudom megközelíteni a nőstényt. A pajzsom fent van, ahogy elindulok a bejárat felé, ám a szófoszlányok hallatán meg is torpanok. Figyelek arra is, és a környezetre is, mely kissé elhagyatottnak tűnik, pedig van benne lehetőség, nem is kevés. Turisztikai szempontból például igen jövedelmező lehet, hiszen ha ez ősi föld, ki tudja, mit rejt, ami ide vonzhatja az érdeklődőket. Egészen addig nem közelítek, amíg nem hallom, hogy Sharonnak kissé kényelmetlen a beszélgetés, és fenyegetés szaga nem kúszik a levegőbe. Dobócsillaggal a kezemben indulok el az irányába, nem éppen lassan, és amikor meghallom a sikolyt, meglátom, hogy a hím a torkába harap, abban a pillanatban a nyakába küldöm a fegyvert, csapódik le a pajzsom, és ugrom neki fél humanoid alakban. Érzem, hogy idősebb, de nem erősebb, bár ha az lenne sem állítana meg, és nem azért, mert Sharonról van szó, nem azért, mert azt bántják, akivel lezavartam egy randit, hanem azért, mert az ilyesmit sosem tűrtem el, ahogy Danánál sem tettem. Itt vagyok én, tessék, a saját súlycsoportja, velem keménykedjen, ne a gyengébbel. A csillagot kitépem a torkából, és lehet, nem köszönök, de kérdezek. ~Mi a probléma? Költői kérdés, a válasza nem érdekel, hallottam eleget, nem társalogni akarok vele. Kemény harcra számítok, kemény csatára és sérülésekre, hiszen a hím elméletben tapasztaltabb tőlem, éppen ezért lep meg, hogy nem érkezik olyan támadás a részéről, ami veszélyesnek mondható. Tulajdonképpen hamar véget is ér az egész, könnyedén tépem ki a torkát a helyéről... nem egészen erre rendezkedtem be, megdöbbent, de nem most fogok ezen elgondolkodni. -Nem érdekel, hogy kicsoda. Minden oké? Azt hagyjuk, mit keresek itt, hogy kerültem ide, és mi a véleményem. Már értem Sharon hozzáállását a kölykeihez, hiszen ha ilyen közegből jön, akkor mégis mit tanulhatott volna? A bánya felé pillantok, aztán a szétszóródott papírokra. Ideje lenne összeszedni.
*Karmai felhasítják az arcom, de jobban bántja az önérzetem mintsem a hiúságom. Agyam szinte szélvész módjára próbál meg magyarázatot keresni a kiút helyett. Magyarázatot Atyám meghatalmazására. S bár semmi olyat nem mondott, ami alátámasztaná, mégis... senki, még Ő sem oly merész, hogy Atyám nevével s hatalmával visszaéljen. Okosabb lett volna kiutat keresni, de pont azt nem igazán kerestem. Tudtam, hogy nem tehetem s nem azért mert idősebb. Hanem a hierarchia miatt... Atyám meghatalmazásával van jelen. Ez olyan, mintha Ő maga állna velem szemben. Harapására önkéntelen felsikoltottam, hisz bár George fogai között nem tettem volna, még mindig nem tudtam elfogadni azt, hogy valóban azért van itt amiért. Harapásával nem óhajtott megölni, pusztán csak a nyomát hagyni rajtam. Éreztem, ahogy a farkasa közben áttöri a pajzsom s mint hím közelíti meg a sajátom és tulajdonítja ki, gyűri maga alá. Ami nem nehéz, hisz Ő elfogadta azt, amit én magam nem voltam képes elhinni. Atyám szándéka egyértelmű; Megjelöli kölykét, a maga módján kedvesét, hogy távol tartsa a hátráltató tényezőket. Bizalmatlansága mélyebben vájt belém, mintsem az amit a másik tesz. Karmaim mégis Paulo vállába mélyednek áttépve a bőrt, a húsába fúródva. Azonban A következő pillanatban kirántja az agyarait - ezzel nagyobb sérülést okozva, mint az szándékában állt. - s a sajátjához kap. Pillantásom a fém útját követi s Dantéval találom szemben magam. Farkasom hangos morranással kecmereg ki a hím alól s vonul távolabb tőle a saját sérelmét emésztgetve. Testtartásom megmerevedik s ahogy a hím elszakadt ujjaim a nyakamhoz kaptak, amit most erőszakkal engedtem le s tartottam magam mellett. Iriszeimben immár nem volt látható ismételten semmi, csak a rideg kékség. Igen, kellett az álarcom ámbár tudtam, hogy felesleges most már. A másiknak elég ideje volt arra, hogy észre vegye az érzelmeimen azt, ami lezajlott bennem, pajzsom mégis a helyére tettem. Úgy, ahogy annak rendje és módja van. Dante mozdulatai viszont töretlenül a hím felé törnek, aki csak hitetlenkedve, gyülölködve pillant rá. Oka egyszerű; Kudacot vallott. ~ Ez csak rám s Lottyra tartozik! Semmi közöd... ~ Kezdte meg a választ, ámbár tette egyértelmű volt, hogy; nem érdekelte. Torkából ömleni kezd a vér, még ha a fájdalom nem is érdekli s Dante talán még azt is érzékeli, hogy ez csak feltüzeli a hímet. Még ha nem is egészen a harcra, hanem valami egészen másra. Nő vagy férfi, az lényegtelen köreinkben. A fájdalom mindegy kitől származik, ugyan azt vonja maga után; vágyat. Ennek ellenére mégis felveszi a bestiája alakját melyet hollófekete szőr borít s nyakánál gallérként fehér szőr vesz körbe. Vérvonal tulajdonság... mindannyian ilyenek vagyunk. A szemünk szine az, mely a családokat megkülönbözteti a falkában. Pauloé mély barnaként villant a másikra, miközben neki támadt. Mozdulatai bár nem esetlenek s korához mérten ügyesek. Azonban arról árulkodnak, hogy harc terén tapasztalatlan. Nem csoda, ezt nem tanítják köreinkben. Egyszerűen nincs rá szükségünk. Legalábbis eddig nem volt... A kisebb harc után, Paulo holtan roggyan össze az én arcom pedig fal fehér. Nagyot nyelve pillantok Dantéra s ezúttal némi félelem kúszik belé. Ámbár csak egy pillanatra, hisz a következő levegő vételkor már a megszokott üresség látható csupán.* - Megölted Atyám küldöttjét... hazudjak vagy rájössz magadtól is? * Vontam fel a szemöldököm. Nem, semmi nem volt oké. Bár tény, hogy a harapás nyoma gyógyulni kezdett. De várható, hogyha Paulo nem tér haza... akkor bizony engem fognak hazarendelni ezúttal. Igen, talán illett volna egy köszönöm vagy valami ilyesmi, de az nem én lennék. Csak kecsesen guggolok le a papírokért s a kezem jobb híján a szoknyámba törlöm. Úgy is át kell öltöznöm. Mentegetőzhetnék, de azt én nem fogok. No meg...* - Mit keresel itt Dante? A véletlen erre jártam szöveggel meg ne próbálkozz... ettől kreatívabb vagy. * Pillantásom rákaptam egy pillanatra de csak módszeresen igyekeztem összerakni a tervrajzokat, a turisztikai módosítások jegyzékét, a bérszámfejtéseket és persze az előrelátható kiadások és bevételek összegzését. Fel voltam készülve.... csak épp nem Dantéra, Paulora meg végképp nem. Ajkaim mégis egy halvány mosolyra húzódtak, ám tekintetem lopva-lopva pillantott a test felé.* - Vele mit kezdünk? * A férfi halála nem rázott meg, kicsit sem. Nem vagyok egy gyenge lelkületű nőstény, aki most sopánkodni fog. Okom maximum a következmények miatt lehet. Amit nyilván nem Dantén hanem rajtam fognak leverni. De még attól sem voltam bepánikolva. Tudtam, hogy mire számítsak.
Lehet a pofámba vágni, hogy nem sétáltam ki, nem mutatkoztam be, és nem hívtam ki a hímet tisztességesen egy harcra, de pont leszarom. A nőstény veszélyben volt, akkor is, ha a hím támadása figyelmeztető jellegűnek bizonyult, és ha erre jártam, akkor bizony beleszólok. A félelem egyértelműen áradt belőle, energiái erről árulkodtak, akkor nem fogom tétlenül végignézni, hogy megtépik csak azért, mert erősebbek nála. A kérdésemet magamnak tettem fel, a hím válasza cseppet sem érdekel, bár a Lotty nevet megjegyzem -tehát így hívják Sharont valójában-, amiből ismét sikerül információt nyernem, még ha nem is reagálom le. Nem érek rá, harcra várok, kemény, utolsó vérig tartó harcra, ami végül elmarad, a legnagyobb döbbenetemre. A vágyával nem foglalkozom, olyan rövid úton zárom le az egészet, ahogyan csak lehet, és az sem igazán hat meg, hogy a támadó holtan terül a földön. -Előfordul az ilyesmi, ha viselkedett volna, akkor ez nem történik meg. Cseppet sem hat meg, hogy kinek a küldöttét, informátorát, falkatársát nyírtam ki az előbb, de minden a helyére kerül. Az ő falkájukban, az ő családjukban úgy látszik, ez a divat, Sharon is ezért ennyire merev, ezért nem ismeri a gyengédebb kifejezést, hiszen ehhez van szokva, ki tudja, mióta. -Első körben meg akartalak lepni, és érdekelt az üzleted. Van benne ráció, a meglepetés pedig ha jól sejtem, sikerült. Legalább az. Egy nőstény se kedveli, ha vérengzésbe torkollik a találkozója, elismerem, de ha meg végignézem, miközben még inkább szétcincálják, akkor meg az lett volna a baj. Majd egyszer elnézést kérek azért, mert nem szóltam előre. Az apja küldötte... még egy nyomós érv amellett, hogy megöljem, ha egyszer összefutok vele. A látottak alapján reális esélyem van rá, hiszen a harc nem az erősségük, bár az is lehet, ez a példány volt annak híján. Láttam, Sharon, hogyan fehéredett el, nyilvánvaló, hogy ez a hím fontos posztot tölthetett be, és a nőstény tart a megtorlástól, hiszen ha a küldött nem megy haza, azt illik megmagyarázni. -Ez legyen az én gondom, eltüntetem. Burkoltan sem teszek célzást arra, hogy szívesen látom a Teremtőjét is, egyszer úgy is bekövetkezik, most már egyértelmű. Segítek összeszedni a papírokat, és lazán visszasétálok a kocsihoz, hogy néhány zsákot szedjek ki belőle. Valamibe pakolni kell a testet, nem fogom hazavágni a kárpitomat, az fontosabb.
Dante szavaira csak egy sóhaj hagyja el az ajkaim, s csak azért nem túrok a hajamba fáradtan, lemondóan mert az csak árulkodna. Most akkor világosítsam fel, hogy ez a normális? Így kellett viselkednie? Különben meg... Paulo amúgy sem volt valami normális már emberként sem ha hinni lehet a szóbeszédnek. Kezeim azonban megállnak, mikor az üzletem hozza szóba, de én magam sem hittem, hogy csak pusztán megakar lepni. Azt egyszerűbb volna otthon, a házamban mintsem a semmi közepén. - Szóval követtél egy olyan dologért, amit talán egyszerűbb lett volna megkérdezni? * Pillantásom még mindig rideg, de tény és való, hogy nem mondtam volna el konkrétan, hogy mivel foglalkozom jelenleg. Na nem azért mert 'oly becsületes volnék vagy félteném Jamiet Northlaketől. Hanem azért mert a bizalmára van szükségem s azt nem épp volna okos eljátszani az első pillanatban. Majd... később... ha lesz rá okom. Addig pedig az a dolgom, hogy megnyerjem magamnak, megbízzon bennem és a hatalma által segítsen, az akarata vagy a tudta nélkül. Ámbár jelenleg csak hátráltat. De nem tudhatja Dante, hogy ha kérdezi akkor el-e mondtam volna vagy sem. Nyilván részletekbe nem avatnám be, ez evidens. Azonban felületesen akár válaszolhattam volna is. A papírokat nem kezdem el rendezgetni, különben is csak ellenőrzésként vannak nálam. Az összes mozzanat már a fejemben van egy ideje és a szemeim előtt ha itt járok meg is elevenedik az, amit én magam szerettem volna. A dossziét viszont a kocsim elejére dobom. Jó helyen van az ott és csak neki támaszkodva pillantok Dantéra, ahogy a zsákokkal tér vissza. Elintézi... hát akkor hagyom neki. Rajtam aztán ne múljék a dolog. Bár reméltem, hogy nem akarja felnégyelni. Mindenesetre nem tudtam, hogy mennyit tud a bányáról vagy arról, hogy hova tartozik.* - Miért érdekelt és miért így akartad kideríteni? De már tudod... kétlem, hogy nem pillantottál rá tervrajzokra vagy ne tudnád a turisztikát összekapcsolni a bányával. Most, hogy tudod... nyugodtabb vagy? * Vontam fel kérdőn a szemöldököm. Egy percig sem hittem azt, hogy aggódik a munkám miatt. De hogy máshogy fogalmazhatnék mikor nem tudom, hogy milyen inditatásból tette? Talán a válaszából majd kiderül.*
Totálisan leszarom, hogy a hím milyen volt valójában, azt is, hogy az ő falkájukban teljesen megszokott dolog, hogy naponta cincálják szét egymást, nem otthon volt. Számára idegen területen, tehát megsértette azt, akárhonnan nézzük. Azzal meg pláne, hogy a gyengébbet próbálta helyretenni, mert valami nem úgy sikerült, ahogyan eltervezték. Információt már nem visz haza, az egészen biztos, és tényleg szívesen várom a Teremtőjét is, én nem riadok vissza a harctól. -Pontosan. Minek kérdeztem volna ismét? Amikor az üzletről beszélgettünk, kitérő választ adtál, tudtam, hogy nem mondanád el, hiába faggatnálak. Az étteremben kerülte a konkrétumokat, pedig ebben aztán nem sok titkolnivaló volt, hacsak az nem, hogy a hegyiek területén vagyunk. Pont nem érdekel, ez a legkevesebb most. A nőstény dühös, bár ez nem hat meg, még akkor sem, ha éppen az egyik fontos falkatagot sikerült kifektetnem, ez bárkit utolérhet, az meg nem az én hibám, hogy nem volt figyelmesebb. Zsákokért indulok, ha egyszer azt mondtam, hogy elintézem a tetemet, akkor meg is teszem. A dobócsillagomat is begyűjtöm, az esetleges vérnyomokat pedig elfedem. -Sharon, ha megkérdezem tőled konkrétan, bevallod? Nem. Az egyértelmű volt, hogy valakivel társulsz, de ne kerteljünk. Én üzletember vagyok, te üzletasszony, vagyis mi következik ebből? Téged érdekel, vajon mit tudok neked nyújtani, vagy miben tudok segíteni, hiszen akad tapasztalatom, engem pedig érdekel, hogy ha már hallgatólagosan élnél a lehetőséggel, akkor ebből nekem mi a hasznom. Ez kérdés volt? Értelmetlen vita, még ha értem is a felháborodását, na de elmúltam 300, és pontosan tudom, hogy ha ebben a korban egy nőstény melléd szegődik, azt nem a színtiszta érzelmek miatt teszi. Rizsázni nem fogok neki, mindkettőnknek haszna van a másikból, maradjunk ennyiben. Arról nincs szó, hogy ne kedvelném a társaságát, de a tini lamour-os dumát azt hagyjuk, egyikünk sem az a típus. Valamit valamiért, így megy ez. A hím testét ugyan fel nem négyelem, de belehajtogatom néhány zsákba, hogy a vállamra dobva tegyem be a csomagtartóba. Amint lezártam, visszatérek Sharon mellé, majd a bányára pillantok.
- Talán konkrétan nem, de nem vagy hülye... akár el is szólhatom magam valamivel. * Mosolyodtam el halványan. Szavaim evidens mód csak amolyan elhülyéskedés volt. Ettől azért a neveltetésem nélkül is jobb vagyok, minthogy csak úgy elszóljam magam vagy bármi olyat mondjak amit épp nem akarok, hogy tudjon a másik. A kiképzésemmel ötvözve meg, egyenesen abszurd. De csak hallgatom a férfit ám pillantásomban egy villanásnyi döbbenet kél a szavaira. Üzlet? Muhaha...* - Az üzlet az üzlet. Ha ilyen szándékom volna, valószínűleg már megtudtam volna, hogy mire van szükséged és így azt is, hogy meg-e tudom adni. S ezek ismeretében kereslek fel vagy épp meg. A régiségek nem vonzanak, ahogy utánad sem jártam mivel nem voltál potencionális társ. Persze ami késik, az nem szalad el... * Szavaim őszinték. Természetesen láttam érdeket a férfiben, de nem ilyen jellegűt. Persze az üzlet az üzlet, s ebben az értelemben is az csak épp teljesen másról van szó. A férfi pedig ha úgy tetszik, rossz irányba indult el ami egyébként nem rossz. Bár azért elgondolkodtató...* - Ha lát Atyám benned fantáziát vagy olyanban ami végül hozzád vezet, arról tudni fogsz... de mégcsak Ő sem tud rólad, én meg nem értek a régiségekhez azon kívül, hogy látom mi tetszik és mi nem. Vagy van más is, ami esetleg már jobban az én területem? * Vontam fel kérdőn a szemöldököm. Hogy most ugyan van kimondott ajánlata is vagy csak tapogatózik és arra próbál magyarázatot keresni, hogy nyers modora és egy hímhez képest (számomra) furcsa viselkedése ellenére miért is keresem folyton a társaságát. (?)* - Egyébként meg... hol tanultad? * Kérdésem tárgya evidens és csak egy hülyének nem eshet le. Kérdésem már akkor érkezik mikor visszatér és pillantása sem kerüli el a figyelmem. Mire csak megingatom a fejem.* - Felejtsd el... ha be akarsz menni, akkor tedd, de várd meg míg elmegyek. Semmi kedvem nincs szerződés szegés miatt szórakozni, mégha az csak szavakban is történt meg. Egy dühös Northlake viszont nem hiányzik a nyakamba. Elég lesz egyetlen hím, és Paulo Teremtője. * Utóbbi nőstény és már szerintem csak szellem. De nem akarok ott lenni mikor megtudja, hogy a kölyke halott. Vagy bele hal, mert a dühétől szívinfarktust kap és valamelyik trónra törő megöli a második variáció szerint a szellem utolsó erejét rajtam fogja megmutatni ami után szintén meg hal, mert azt meg atyám nem hagyná szó nélkül. Bár utólag már mindegy mit csinál. Ah... oké, ezzel majd ráérek akkor foglalkozni, ha számon kérik rajtam.*
-Ugyan már, Sharon, lehet, fiatalabb vagy, de nem hülye. Ahogyan azt is titkolod, milyen a Teremtőd, ugyanúgy ezt is. Azt hiszed, nem tudom, miért voltál annyira beöltözve a múltkor? Azt hiszed, nem éreztem a rezdülésedet, amikor átöleltelek? Te sem az a típus vagy, aki hú de komoly társat keres, mert lehiggadt, nekem sem áll jól. Nincs ezzel semmi probléma, és lehet, nem tisztem megítélni az apádat, de az amit művel, az minden határon túlmegy. Kevin korabeli lennél, azt mondom, oké, mert szokd a gyűrődést, na de most? Kíméletlenül kimondom ami bennem van, nincs finom megjegyzés, csak a nyers tények és a valóság. Nem normális az, hogy egy 200 feletti nőstényt rettegésben tart a Teremtője, mert neki így kényelmes. Szolgát akar maga mellé, nyilvánvaló, na de egyszer leáldozik az ő csillaga is, és nehogy a sajátjai forduljanak ellene... na jó, éppen magam készülök rá, csak ezt nem hangoztatom. -Aha... megtudtad volna, megkeresnél, legyen. Pont ez az, amit a nőstényből nem nézek ki, inkább keresztülfúrja egyedül a hegyet, mert ezt várják el tőle odahaza. Segítséget csak akkor fogad el, amikor tényleg minden kötél szakad, azon kívül a megfelelési kényszer hajtja, amire nevelték. Még nézni is rossz. Veszélyes vizekre küldi az apja, bármikor sérülhetne, hiszen csak játszik, de harcolni még véletlenül sem tanította meg. Kicsit sem, nehogy esélye legyen, amikor szükséges. Az atya emlegetésére fújtatok egyet, mert ez azért így egy kicsit erős. Mintha tinédzser lennék, aki bemutatkozni készül apucinak... ne csináljuk már. -Mi közöm van nekem a te apádhoz? Miért kellene neki megfelelnem, vagy neki bizonyítanom, hogy érdemes vagyok a figyelmére? Sharon, az isten szerelmére, nem nyeretlen kétéves vagyok, hogy egy meglett nőstény Teremtőjének bizonyítsak bármit is. Konkrétan nem érdekel, hogy az apádnak mi felel meg és mi nem, ha érdekelne, ez a hím még élne, de tudod mit? Szívesen összefutnék vele. Majd pont Teremtője lesz az, akinek megmutatom, mi mindent tudok, és miért érdemes velem foglalkozni, hogyne. Tudom, hogy a kötelék fontos minden kölyök számára, na de hogy nézne ki, ha elvárásaim lennének a kölykeimmel szemben, mert nekem úgy tetszik? Amit akartam, megtanítottam nekik, maguk is boldogulnak, és ez számít, nem az, hogy nekem mi a jó. Sharonéknál ez kicsit másként működik, ahogy látom, van egy zsarnok, és mindenki úgy ugrál, ahogy neki tetszik. A szavaira felnevetek, annyira másként látjuk a világot, hogy az borzalmas, bár tudom, hogy miért. -Akkor tisztázzuk. Nem érdekel a múltad, nem érdekel, hány hímmel voltál vagy sem, hányat használtál érdekből, vagy sem. Az sem érdekel, hogy ebből hányat szereztél meg azért, mert az apádnak kellettek, de felnőtt nőstény vagy, aki járhatná a saját útját, kihasználhatná a saját képességeit, és kamatoztathatná a saját tudását. Nézz a bányára Sharon, tudod, mi rejlik ebben? Nem, nem arra gondolok, hogy különböző nyersanyagokat szerezzenek innen, de miért kellene mindent lepasszolnod a Teremtődnek, amikor te végzed a munkát, nem ő? Ez az, amit próbálok neki megmagyarázni, hogy saját magáért értékes, nem azért, aki a háttérben van, illetve felette uralkodik. Persze kissé nyers a megfogalmazásom, de ha ezen besértődik, akkor tegye, nem fogom finoman és burkoltan előadni, rizsázva, hogy álljon már ki magáért az istenért. Felnőtt nőstény, csinos, eszes, és akkor képtelen kiszakadni abból, amibe belekényszerítették, pedig ebből szeretném kirángatni, hiszen legbelül mélyen ő nem az a rideg nőstény, mint aminek mutatja magát. -Ebben éltem, aki képtelen volt harcolni, az meghalt. Megvonom a vállam, igen, sajnos ez nekem természetes dolog, erről szól a farkasélet, ha valaki nem költözik a föld alá, vagy egy burokba, hogy távol legyen mindentől. Harc és harc, ahol a gyenge elhullik, az erős megmarad. -Nem óhajtok bemenni, ne nézz őrültnek. Csupán elgondolkodtam, ennyi az egész. Ősi területen állunk, innentől kezdve ki tudja, mit rejt a föld mélye? Kiaknázatlan terület, hiába bánya. Hozzá nem értő úgy megy el egy-egy lelet mellett, hogy öröm nézni, de szakavatott szem azonnal kiszúrja, milyen lehetőségeket tartogat.
Dante szavai megdöbbentenek, de halvány jelét sem adom annak, hogy ez így van. Csak csendesen hallgatom és raktározom el a szavait. Minden egyéb dolgot és felesleges sallangot kiszűrök. Bár utóbbiból nem sok van.* - Érezted mert hagytam Dante. Mert megkerestelek... * Azt már nem tettem mellé, hogy a szokásaim ellenére. Minden további megjegyzését figyelmen kívül hagytam. Nem hiányzott az, hogy bármit is tudjon, esetleg megerősítsem a szavait. Elbizonytalanítani meg nem akartam. Nem tudtam volna. * - Félre értesz... nem mondtam, hogy neki kell megfelelned. Pusztán azt, hogy HA Atyám üzletelni akar veled, akkor majd fog és rajtam keresztül. De nincs ilyen a dologban, azért kerestelek mert ehhez volt kedvem. De Te sem ellenkeztél. S tény, eszemben sincs kapcsolatot létesíteni. De ez miért jutott eszedbe? Nem lehet csak úgy szórakozni? * Vontam fel halványan a szemöldököm, hátha megtudom, hogy hova lyukadunk ki. Viszont az utolsó mondata szöget ütött a fejemben és akaratlan is a tetemre pillantottam, mikor Atyámat említette. A szívem hevesebben dobogott mint bármikor korábban. Féltettem. Naná, hogy féltettem hisz Dante... Atyám meg gőzöm sincs mennyit tud vagy sem. Egy dolog biztos, nem tanított meg mindent pont azért, hogy rá legyek utalva és meg sem forduljon a fejemben az, hogy a helyére pályázok. De ezekkel pont annyira voltam tisztában mint azzal, hogy eszembe sem jutott volna ilyesmi. Igen, ha valakit akkor Őt tényleg szeretem még mindig és gyűlölöm egyszerre.* - Azt hiszem ezaz a találkozó ami nem fog összejönni. * Már csak azért sem mert én nem szólok róla Atyámnak. Dante meg nem tudja, hogy hol van. Sitka bár nem nagy város, viszont nem is kicsi és nem olyan egyszerű a közelébe férkőzni. Nagyon reméltem, hogy nem akarja mindenáron a másik ezt a találkozót.* - Hagyd békén Dante... * Kértem miközben lesütöttem a tekintetem. Mondhattam volna, hogy ez a mi ügyünk, de ezt a másik is tudja. A kérdése viszont elgondolkoztat és bár egy pillanatra sem tekintettem a bányára, csakis őt néztem míg a válasz megfogalmazódott bennem.* - Azért mert hálával tartozom neki. Neki köszönhetem a tudásom, a létezésem... Ő tanított arra amit a javamra fordíthatnék. De nem marok bele abba a kézbe, ami enni adott Dante. Életet, az életért. Ismered a törvényeinket. * Utolsó mondatom képletes, ámbár valahol mélyen igazság is. Nem tudja a másik, hogy mennyit köszönhetek Georgénak. Ha Ő nincs, akkor a férjem már halálra vert volna. S vannak olyan szabályok melyeket én magam is betartok. Hangom komoly s kicsit sem hallani olyat benne, mintha ezt bánnám. Ezt ismerem, ez a természetes számomra. S bár olykor-olykor kaptam ízelítőt Dante révén másból, láttam más kapcsolatokat mégis... nem éreztem magam jól bennük csak ideig-óráig. Ez pedig... alkalmi öröm, kény. Semmi más.* - Kik tudnak harcolni? * Újabb kérdés, mely fejben jobban hangzott. A bányára tett megjegyzésére azonban bólintottam. Örültem, hogy nem akart bemenni, így hagytam is a dolgot. Csak az ujjaim kocogtatták tovább a dossziét. De akkor sem kérdeztem rá, hogy mire gondol.*
-Előbb vagy utóbb minden elhallgatott titok, hazugság kiderül, Sharon. Lehet takargatni, lehet elzárkózni... egy ideig. Az, hogy a saját környezete ezzel nem foglalkozott, az azt jelenti, hogy vagy rettegtek maguk is, vagy közömbösek, bár egy falkában az utóbbi nagyon ritka dolog. Megkeresett, érezhettem, valóban. Vagyis mi a szándéka? Valahol azt akarja, hogy igenis szálljak szembe a Teremtőjével, mert általam megszabadulhat egy zsarnoktól, ennyi az egész. Kimondania sem kell, tudom anélkül is, bár egy dolog biztos, addig, amíg nem kér meg rá, nem fogom megtenni. -Az apád ha üzletelni akar, akkor megkeres személyesen. Nem kedvelem az olyat, amikor valaki valakit futárnak használ, mert arra enged következtetni, hogy vajmi kevés köze van a gerinchez. Miért ellenkeztem volna? Az előbb fejtettem ki, kellemes a hasznossal, ez vagy Te és ez vagyok Én. Egyikünk sem megállapodni akar holtomiglan-holtodiglan dumával. Látom, hova pillant, és azt is, hogy mikor. Igen, ott motoszkál benne, meg tudnám tenni esetleg, és egyszer talán meg is teszem. Gyűlölöm a gerinctelen hímeket, a zsarnokokat, diktátorokat, az összes bukásra van ítélve, csak idő kérdése. -Félted vagy a kötelék az, ami azt mondatja veled, nem? Hálával, persze, ezt senki nem vitatja, de a kérdés az, mit tudsz? Az alapokat igen, a manipuláció egyes formáit igen, és a harc? Ami létfontosságú, pláne egy idegen környezetben? Vagy az, hogy megtudd, milyen egy normálisabb falka? Ezeket nem tudod, Sharon, és a szerencsédnek köszönheted azt, hogy nem futottál bele olyan hímbe vagy nősténybe, aki gondolkodás nélkül neked ugrik, ha a területére lépsz, mert idegen vagy. Nem tudod megvédeni magad, mert az apád ezt elfelejtette megmutatni, hogyan kell, nem tudnál kiszakadni egy szorult helyzetből, mert ezt is kihagyta. Nem elég csak a gondolkodás, nem minden helyzetben hozza meg a kívánt eredményt. Az csak egy dolog, hogy a külsőd és némi ész segíthet a túlélésben, ideig-óráig működik a dolog. A regenerációd rendben, hiszen ahogy elnézem, sűrűn téptek darabokra, na de miért tűrnéd életed végéig, hogy megalázzanak, verjenek? Többre vagy hivatott, Sharon, csak ezt be kellene látnod. Kíméletlenül őszinte vagyok most vele, nem éppen finoman közlöm a véleményemet, és világítok rá arra, hogy mennyire abnormális az a "család", amiben ő él. Egy család nem erről szól, nem a gyerek van a Teremtőért, hogy kénye-kedve szerint cserélgethesse őket, ha úgy tetszik. Egymásért felelnek, egymásért állnak ki, a boldogulásuk kulcsa ez, nem pedig az, hogy egyet szolgálnak, mert ez a fixa ideája. Bele fog bukni az örege, igen hamar, csak még ne tud róla. -A törvény egy dolog, de ha már arról van szó, hogy az életed a tét, akkor is ezt mondod majd? Mosolyogva halsz meg a Teremtődért, mert azt hiszed, ezzel örömet szerzel neki? Egy tárgy vagy a szemében, semmi több, ha nem mész haza, azt mondja, járulékos veszteség vagy, van másik. Ha a Teremtő elborul, és ezzel veszélynek teszi ki az övéit, akkor a törvény nem létezik már többé. Legyintek, azt sem tudom, hol a Teremtőm, ennyit a kötelékekről. 220 éve a magam útját járom a kölykeimmel, de amíg együtt voltunk sem fordult elő olyan, hogy Paolo csak a saját érdekeit nézte volna. Egyszer távozik az örök vadászmezőkre, és a leszármazottak akkor mihez kezdenek? Várják a visszatérését? Nevetséges. -Minden farkas, Sharon, ez a minimum. Még azok is, akik nem harcra születtek, tudják, hogyan védjék meg magukat annyira, hogy legalább elpucoljanak, ha gebasz van. A kölykök ezt az első perctől kezdve tanulják. Micsoda kérdés... elnevetem magam rajta, annyira abszurd, hiába tudom, és hiába tapasztaltam az előbb, hogy a nőstény falkájának köze nincs ehhez. Ezért nem megy haza a hím, pedig elméletileg erősebbnek kellett volna lennie, komoly küzdelmet kellett volna vívnunk, és tessék. Itt fekszik holtan, játszi könnyedséggel nyírtam ki, és vágtam be a kocsiba, hogy majd eltüntessem. Ennyit ér az, amikor egy Teremtő szarik arra, mi a kölykök és a falkája érdeke. Ez az eredménye.
A sok ficánkolásnak mindig gond a vége, ezt fel kéne írnom a hotelben a szobám falára, hogy ha észben nem is tartom, legalább szem előtt legyen. Sok haszna nem lesz, de elmondhatom, hogy én mindent megteszek egy nyugisabb életért. A "rokonnal" való találkozásból tartottam hazafelé motorral, az a két bevitt találat azért tisztességesen húzódott, aminek a saját önsanyargatásom igazából az oka. A traccsparti és a vállam visszaugrasztása után még elmentem vadászni. Szükségem volt rá, hogy ha mást nem is, legalább egy kibaszott szarvast leterítsek, magam alá gyűrjek és annak én kapjam el a torkát, nem pedig fordítva. A mozgás, és az, hogy az egyik nekibátorodott barom felöklelt, amíg a társát fojtottam, nem tett jót a sebeknek. Még nem állt a vérzés, hétszentség, hogy az a matuzsálem többet tépett ki belőlem, mint én belőle. Kétheti teadélutánozás, nevetséges. Valami legbelül viszont azt súgta, hogy azért nem lenne okos dolog kinevetnem. Már csak azért sem, mert azok a kurva sérülések igencsak megnehezítették, hogy normálisan tudjak motorozni. Zavart, idegesített. Egyfelől, mert húzódott, másfelől mert valahol derogált, hogy kóbor - még ha rokon is - okozta sebbel térjek vissza egy mezei vadászatból. És utána még azt is hallgathassam, hogy ennyit se vagyok képes elkerülni, meg kisfaszom tudja. Az utam a bánya előtt vitt el, ezt pedig kihasználtam és leparkoltam elé. Este volt már, turista nem látogatta, annak az ideje lejárt, de reménykedtem benne, hogy valami alkalmazott még errefelé sündörgött, aki nem a kisfőnök. A vér szagát úgysem fogom tudni elrejteni előlük, de eszemben sincs úgy visszatérni, hogy még a vérzés sem állt el. Leállítottam a motort, leszálltam róla és elindultam a bejárat felé. A farmerom dereka mocskos volt, a folt tovább terjedt szinte minden lépésnél. Megzörgettem az ajtót. Zárva. Szerettem volna még szitkozódni, de csak magamban tettem meg, hangos panaszkodás helyett elindultam, hogy körbejárjak, hátha lesz nyitva lévő hátsó bejárat, vagy elcsípek valakit, és... - Hé! - Mozdult az árnyék, éreztem az emberszagot. Nem voltam nagy emberbarát, nem csak beharapásom óta, de előttem sem, most viszont jól jött. - Gyere már ide! - intettem közelebb, ha még nem moccant. A dzsekim is átszivárgott baszki. - Van valami kötszer ezen a rohadt helyen? - Egyébként sem voltam egy ékes szólású ficsúr, most viszont még kevésbé volt türelmem finomkodni. Reméltem, hogy nem egy nyápic alak, aki sértetten rohan el.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Szeretek utolsónak maradni. Vagy elsőnek lelépni. A lényeg az, hogy ne kelljen túlságosan sokat foglalkoznom a búcsúkörökkel. De a rituális utolsónak maradásban mindig van valami békés, amikor senki sincs már a környéken. Fáradt sóhajjal hajtom hátra kissé a fejem, hogy kényelmesen elérjem a nyakam. Erősen markolok rá a saját vállamra, érzem, hogy húzódnak az izmok odabent. Ritka alkalom, hogy izomlázra panaszkodnék, egész egyszerűen ki vagyok dögölve. A bejárattól néhány lépésre akad egy mélyedés a sziklák közt, mindig ott keresek magamnak menedéket, amikor pihenni vágyom. Hagyom, hogy a kietlen végtelen teljesen rám telepedjen, hagyom, hogy a fagyos levegő megrázza a húsomat. Akaratlanul is összerezzenek és mélyebben húzódok az árnyékok közé, ahogy a közeledő motor zúgása megriaszt. Lelassít és megáll: tisztán látom, hogy valaki határozott céllal érkezett, és a védekezőmechanizmus előbb kapcsol be a testemben, minthogy időm lenne végiggondolni bármit is. Az állkapcsom megfeszül, kezeim ökölbe szorulnak és gyanakodva figyelem az érkező mozgását. Sérti a fülemet az él, amivel megszólít. De sem a hívására, sem pedig az intésére nem mozdulok. Hosszú pillanatokig rágom a semmit a fogaim közt, miután kötszert kér. Aztán ellököm magam a sziklától, majd az árnyékok közül előlépek a gyér, sárga fények közé, úgy mérve végig a másikat, mintha nem tudnám eldönteni, hogy egy komédiával vagy valós fenyegetéssel állok szemben. Rögvest a vállából szivárgó vérre kapom a tekintetem. Várok. Adok neki egy esélyt, hogy újragondolja, valóban szüksége van-e a segítségemre. És ha úgy tűnik, hogy nem tétovázik, határozottan nyúlok felé, hogy lerántsam a bőrdzsekit a sebről. Jelentőségteljes pillantással közlöm vele, hogy voltaképpen idiótának tartom, amiért nem a kórházba motorozott egy tetanuszért, minimum. Tudom, milyen az állati seb, nem hasonlít sem a lőtt, sem a szúrt sérülésekre. - Ha nem magadat akarod vele felkötni, nem sokat fog segíteni. Orvoshoz kellene menned. Így osztottam meg vele Dr. Danner szakvéleményét, és már el is lépek tőle. Azt a kevés vért pedig, ami az ujjbegyeimre tapadt, egyszerűnek ható mozdulattal kenem el a fekete nadrágom szárában.
Komolyan pont egy kelletlen alakba kellett belefutnom? Bár egy bányánál mire számítottam? Hófehérke törpéire például, az nem lett volna olyan rossz, mint a mozdulatlan tag, aki szemlátomást nem vette jó néven, ahogy hozzá szóltam. Élesen szívtam be majd fújtam ki a levegőt, állam megfeszült, felső ajkam megremegett. Előbb egy kóbor, most egy ember szórakozik velem, na hát ha valamiről, akkor ez utóbbiról biztosan nem fogok egy szót se ejteni. Még akkor is várat, amikor kötszert kérek, kezdem azt hinni, hogy talán kifogtam siketet, azért ilyen tökéletesen érdektelen. Abba pedig nem vagyok hajlandó belegondolni, hogy én ilyesmit hányszor játszottam már el, mert ugyanúgy nem tetszett a megütött hangnem. Régi szép idők, amikor ilyesmit még megengedhettem magamnak. Gyér a fény, ami nekünk jut, ahhoz viszont bőségesen elég nekem, hogy alaposabban szemügyre vegyem mindazt, ami ruházata alól kilóg. A nyaka az első, amin megállapodik kis időre a pillantásom, majd bal járomcsontjának oldala következik. Most én vagyok az, aki hasonlóképp méregeti, mint ő engem az előbb, bár fenyegetésnek azért még nem tartom, ennyi arroganciát bőven megtartottam magamban. Semminemű megjegyzést nem teszek a látható tetoválásaira egyelőre, jobb dolgom is van annál. Állok és türelmetlenül várok, hogy kegyeskedjen végre dönteni. Bizalmatlanul méregetem, nem a naivitás, hanem a szükség hozott ide, ehhez mérten pedig fenntartom az éber figyelemből fakadó pajzsot felé. Ahogy lerántja a dzsekit a vállamról, épphogy rebben a szemem, de szám összeszorítva, hangot nem adok ki, tekintetére elhúzom a szám, néma üzenet gyanánt: épelméjűségem nem az ő dolga. Amikor elkezd okoskodni, ép kezemmel nyúlok utána, hogy megragadjam felsője nyakánál fogva és nem nagyon, de határozottan megrántsam. - Azt meghagytam már másnak - már a kötél általi halált -, és örülnék, ha nem akadékoskodnál. Van, vagy nincs? - kérdezem érezhető türelmetlenséggel és éllel a hangomban. Nem a legjobb módja a barátkozásnak, de leszarom, nem is azért jöttem.
Kezdőlap
