Az idei Vörös Hold messzemenően más volt, mint amit valaha bármelyikünk is átélt: éppen ezért a fairbanksi őrzők és farkasok Anchorage városával együttműködve szeretnének meghallgatni benneteket, hogy Ti miként éltétek át az eseményeket. Egy 3-3-1 tagú "bizottság" előtt szeretnénk, ha mindent elmondanátok, amire a kalandból emlékeztek. Ehhez kérünk benneteket, hogy csak a páros kalandban LEÍRT információkat osszátok meg velünk, azok alapján, amiket az "Aki kész" krónika bejegyzésben olvashattatok. Az Emlékként küldött PM most ne legyen alap, csak az, amit abból IC-be átvittetek!
Az időpont: 2023. február 2. délután/este: mindenkinek, aki erre az időpontra beszédképessé válik a sérüléseitől függően. Akire várni kell, azoknak újra összegyűlik majd a brigád egy későbbi időpontban.
Akik jelen vannak: William Douglas (Protektor), Dimitris Xenakis (Tetoválómester), Timothy Keldron (Krónikás) az Őrzők részéről. Michael Cooper (Atanerk), Shane S. Grandmore (Malguk), Lilianne C. Moore (Anernerk) a farkasok részéről. Díszvendégünk és együttműködő partnerünk Solomon LaChazar (és kísérete esetleg a szobán kívül) Anchorage városából.
A kérdés: Mire emlékszel a Vörös Hold alatt átéltekből? Az erre való, fentiek alapján adott választ és hangulatot várjuk ide, ami alapján talán lehetőségünk lesz egy lépéssel közelebb kerülni Alignakhoz, a terveihez és a jelenleg fontolgatott cselszövéseihez.
Hosszú távú jelentőség: aki a lezárásig nem osztja meg a tapasztalatait, azoknak az emlékrészlete ködbe vész = IC nem kerül majd számításba.
Mivel Annabelle a szellemek dédöreganyjáért se volt hajlandó engedni, hogy kimozduljak február második napján a gyengélkedő nekem szánt ágyából, a Hegy megy Mohammedhez effektus érvényesült: a kis hétfős bizottság tagjai töltötték meg idővel a szobát. Micsoda megtiszteltetés... Valaki lőjön le. Energiáim a tőlem megszokott hűvös nyugalommal tespedtek köröttem, a kellő mennyiségű fájdalomcsillapítóért, bár alapvetően nem volt ínyemre, most mégis hálát adtam. Elviselhetőbbé tette ezt az egész kolbász-partit, amibe csöppentem, akár akartam, akár nem. Hogy mire emlékszem a tegnap éjszakából? Nos... - Sokkal kevesebbre, mint szeretnék. Az egész olyan álomszerűen idegen visszagondolva, mint egy emlékkép. Nem igazán tudom eldönteni, a múltból vagy a jelenből, de még csak a helyet sem... - Érezhetően bosszant ennek ténye. Én, ki egykoron szövetségisként megannyi esetet oldottam meg puszta aktákat nézegetve is átlátva a szálakat ott, ahol más már feladta... most cserbenhagy a saját emlékezőképességem. - Valamelyik nagyváros sikátorában voltam, tippre a keleti partok mentén talán. New York, Boston... ott vannak effélék. Tudják, ezek a sötét kis ház-közötti beugrók hatalmas fém kukákkal, kaszvadt macskával meg soha fel nem száradó tócsákkal, amiről csak remélni meri az ember, hogy a három nappal az előtti eső az és nem más. - Meglehet, már látják, jobban jártak volna, ha írásban kérik tőlem a jelentést. Ott sem lettem volna kevéssé körültekintő, de legalább a sallang kevéssé lett volna terjengős. Késő bánat! Erre vettek jegyet. - Két alak volt rajtam kívül a sikátorban, a társalgásukat sajnos nem tudtam kivenni. Az egyik egy tagbaszakadt, sebhelyes képű illető volt. Simán felismerném, ha szembe jönne, ellenben a szőke hajú arcát nem láttam, háttal állt nekem. Olyan egyhetvenöt-egynyolcvan közötti magas, jólöltözött, kábé negyvenhármas cipőt viselő férfi. Vállasabb, de nem az agyonsportolt fajta és volt a tartásában valami... felsőbbrendű? - Ízlelgetem a szót, kissé elmerengve az ismeretlen személy kapcsán. Kétségtelenül ő ragadta meg jobban a figyelmemet, de talán nincs ebben semmi meglepő annak, aki ismer egy kicsit is. Sosem hagyott nyugodni az, amire nincsen kész válaszom. - Magabiztos volt, ez jobb szó rá. - Szusszantam elégedetten, miközben kissé feljebb tornáztam magamat az ágyamon ülve. Roppant idegesített önnön tehetetlenségem, így közönséggel meg különösen zavaró volt, hát igyekeztem a történetemre fókuszálni. - A nagydarab tartott a szőkétől. Hátrált tőle, aztán egyszer csak... már nem. Nehéz megmagyarázni, de talán Mr. Xenakisnak nem lesz nehéz összerakni, mitől vált egyik pillanatról a másikra engedelmes jószággá az érintett... - Sandítottam a mágus felé apró, már-már szórakozottan sejtelmes mosollyal. Ha ez nem őrzői mágia, hanem valamiféle új vérvonal jele, hát írjanak fel a listára engem is azonnal! - Nem igazán vannak meg a részletek. Valamit csinált a szőke, amitől a sebhelyes arcú nemes egyszerűséggel felhagyott a rettegéssel, fogta magát és mindent elengedve tovább sétált. - Vonok vállat, ezt követően meg már legfeljebb a sikátor kukáinak tartalmát tudom részletezni, ha kérdeznek még. Sérüléseim megszerzéséről nincsenek emlékeim. Eszköz voltam, egy bábu a sakktáblán, s bármennyire fordított felállásban szeretem az effélét űzni, elbírja büszkeségem a tényt.
*A sérüléseim nem voltak súlyosak, kicsit gyengének éreztem magam, de ragaszkodtam ahhoz, hogy minél előbb elmondhassam mit tapasztaltam, míg az emlékek frissek. Mint egy filmet, sokszor levetítettem magamban percről-percre, egészen addig, míg az utolsó pillanatban meg nem láttam az Alignak által „használt” ember arcát. Csak villanásnyi ideig láttam, ezért igyekeztem minél többször és minél hosszabban magam elé idézni. Reméltem, hogy megtalálják és megmentik. Nem tudtam, hogy mennyire sebezhettem meg, mennyit bír ki. Féltettem őt. A kérdést követően, hogy mi is történt velem, mire emlékszem, lehunytam a szemeimet és újra felidéztem a szobát, ahol a farkaslak konyhája után találtam magam. * -Az egész olyan volt, mint egy emlék, de nem az én emlékem. Egy szobában álltam és az ablakon át néztem az újévi tűzijátékot. Arra gondoltam mennyire banális, hogy az emberek minden évben megünneplik, hogy a Föld megtett egy kört a Nap körül. Láttam magamat az üveg tükröződésében, úgy éreztem én vagyok, de most visszagondolva egy férfi arca nézett elem szembe. Nagyon szép arc volt, nemesi vonásokkal, arcéllel, gyönyörű kék szemekkel és szőke, vállig érő hajjal. A szoba az enyém volt, minden egyes bútorhoz fűződött valamilyen emlék. Tudtam, de most képtelen lennék felidézni. Régi és szép bútorok voltak, olyanok mint egy főúri kastélyban és állt ott egy ezüst keretes tükör is. Éreztem magamban az addigi életem kudarcait és mindent össze akartam törni, de aztán éles fájdalom hasított a hasamba és a földre görnyedtem, majd sötétség vett körül. Mikor tisztult a kép, ugyanazt a szobát láttam mint azelőtt, de már biztos voltam abban, hogy én vagyok és mindaz amit látok, azt én látom. *Nagy levegőt veszek, felnézek az Atanerkre, bár minden jelenlévőben megbízom, ő hozzá érzem magam közelebb. Talán természetes, más is így van vele, de bennem még mindig felsejlik az együtt töltött este. Most csak azt figyelem, hogy megértették-e a zavarosnak tűnő történetet, egy kis bátorítást várok, hogy folytassam, elég egy bólintás is. * -Aztán a semmiből hirtelen előlépett Ő. Alignak volt, számomra ismeretlen férfi képében, de tudtam, hogy ahogyan máskor is, most is valaki testét bitorolja. Dühös lettem, és féltem is, de kívülről nyugodt maradtam. Fogalmam sincs honnan szedtem a bátorságot, hogy pimaszkodjam vele, de egészen jól viselte. Hellyel és borral kín ált, én meg elfogadtam. Finom bor volt, nagyon régi és nagyon nemes. Ahogyan a szoba is. *Az egész beszélgetés fura volt. Újra lehunyom a szemeimet, kezeim egymásba kulcsolódnak és meghallom a hangját a fejemben.* -Catherine-nek szólított. Azt hiszem utoljára Jason szólított Catherine-nek… Azt mondta, hogy én csak azt tudom amit nekem meséltek róla, hogy nem voltam ott amikor elárulták, hogy az éremnek két oldala van. Azt akarta, hogy álljak mellé, hogy fogadjak neki hűséget, különben…ezt már tudjuk, mi a különben. *Ismét felnéztem, de most mindannyiukra. A neheze csak azután jön, az ajkam megremeg és érzem, hogy kiszáradt. Megnedvesítem és próbálom lenyelni a gombócot ami a torkomban nőtte ki magát. A szívem most is hevesebben kezd el verni, ahogy a támadás előtti pillanatban is. * -Nemet mondtam, és ez felbőszítette. Akkor változott át, félig farkassá, a szemei lángoltak a vörös fényben, én csak meg akartam védeni magam, de nem volt nálam semmi és küzdöttem a farkasommal is, mert kitörni készült, de az túl sok idő lett volna. Csak…csak odacsaptam az oldalára és….nem tudom mi történt. Az járt a fejemben, hogy az akit felhasznált, élje túl. Csak ütött és ütött, de érezhetően gyengült, majd feladta. Azt mondta még visszatér. Nekem mondta, ismét a nevemen szólított, aztán eltűnt és egy pillanatra megláttam annak az embernek az arcát, akit én sebeztem meg. Ugye megtalálták? Jól van? Rendbe fog jönni? *Az elbeszélés egyre zaklatottabbá tett, a végén már a szemeimbe is könnyek gyűltek. Megviselt, jobban mint gondoltam, de éltem. Mikor magamhoz tértem, csak azt ismételgettem, hogy csak neki ne essen baja. Utána nem törődve azzal, hogy hány vérző seb van rajtam, megpróbáltam felidézni az arcát, hogy megkeressék és segítsenek rajta. Csak utána éreztem egy kis büszkeséget magamban, hogy túléltem. Büszkeséget amit a Teremtőm is érezhet.*
Igazán illusztris társaság gyűlt össze a kihallgatói pulpituson, egyik kellemesebb volt a szemnek, mint a másik. Az ugyanakkor zavart, hogy mindenki felől feszültséget éreztem, és ezen az sem segített, hogy némileg feljebb húztam a pajzsomat, ahogy beléptem. Nem az energiák jelentették a fő kellemetlenséget, hanem az a fanyar szag, ami az izzadsághoz volt hasonlatos, és úgy ülte meg a helyiséget, ahogy régen a dohányfüst a bárokat. Ezt azonban nem mutattam ki. Blúzban, ceruzaszoknyában és magassarkúban jelentem meg, majd foglaltam helyet. Éreztem némi ingert az aranynyakláncom piszkálására, de egy hölgy tudjon fegyelmezetten viselkedni, nem igaz? - Érdekfeszítő jelenséggel kezdődött számomra az idei Vörös Hold: vásárolni voltam. Bár nem önszántamból, és nem saját testemben, de akinek a bőrébe kényszerítettek egyáltalán nem volt ismerős. Szőke, kék szemű férfi, nálam fél, egy fejjel magasabb - mondtam kellemes hangon, összeszedetten, ahogy minden korábbi jelentésem esetén. - Elképzelhető, hogy egy zavart elme emlékét láttam, olyas valakitől várt segítséget ruhapróba közben, akiről kiderült, hogy valójában jelen sincs. A feltételezhető megbomlottsága miatt minden információt fenntartással kezelnék. Ezzel pedig tekintsék úgy, hogy részemről kimerítettem a jóképű férfival való foglalkozást. Gyanítottam, hogy nem ok nélkül láttam, de biztosan nem előttük fogok, legfőképp nem hangosan erről gondolkodni. - A továbbiakban volt Alignakkal egy beszélgetésem, de azt nem tudom megmondani, hogy miről. - Hazugság igazságba csomagolva. - A fiatal, vörös hajú őrző, Naomi Sharp volt velem. - Természetesen tudtam a nevét, hiába nem voltam hajlandó a hétköznapok szintjén foglalkozni vele. - A megszállás lejártával láthattam meg őt, egészen addig Alignak testében tetszelgett. Én pedig megcsókoltam, de hát ez jellegtelen infromáció volt a nagy egészhez és az elhallgatottakhoz képest. Szinte hálás voltam a kényszernek, ami csomót kötött a nyelvemre, ahogy felmerült bennem, hogy kénytelen vagyok megosztani a csevegés részleteit. Nem tudom megmondani, mert nem tudok róla beszélni, mert Ő nem hagyja. Kedvemre való, amikor valaki képes a részletekre ügyelni. - Rendkívül röstellem, hogy nem szolgálhatok többel - hajtottam enyhén fejet feléjük. - De természetesen, ha másoknak több jutott, örömmel segítek azok alapján több nyomra bukkanni, többet megtudni - finom mosolyra húztam szépívű ajkaim. Szeretnék továbbra is hasznos lenni. Valóban sajnáltam, mivel ezzel érzésem szerint csorba esett a képességeim megítélésén. Egy felderítő, aki ilyen hiányos beszámolóra képes csak... Abban nem bíztam, hogy a Vörös Holdra fogják esetleg. Sose számíts arra, hogy majd más megtalálja neked a kiutat. A hasznossági szándékom is őszinte, legfeljebb nem irányukba, és nem az ő érdekükben akarnék többet megtudni mindarról, ami másokkal megesett a Vörös Hold alatt. Végre valami érdekesség! Ha nem próbáltak keresztkédésekkel fárasztani, felkeltem, tisztelettel elköszöntem és beküldtem a következő delikvenst.
Maloney V. Rocher
Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 50
◯ HSZ : 39
◯ IC REAG : 33
◯ Lakhely : Fairbanks, AK
◯ Feltűnést kelthet : tarka ruháival és túlzó mennyiségű kiegészítőjével
A kártyalapok nem hazudnak... - Ez a gondolat suhant át elmémen, mikor a terembe lépve az ismert, mégis idegen farkast megpillantottam. Macskaszerű tekintetem zöldje nem eresztette Mr. Lachazar alakját még akkor sem, mikor Keldron után Dimitris is hellyel kínált, én pedig suta bocsánatkérést követően, kisöpörve kuszán aláomló tincseimet arcomból, eleget tettem a felkérésnek. Kellemetlen érzés kúszott fel tarkómra a gerincem mentén, bármennyire is igyekeztem elhessegetni a Torony figyelmeztetésének emlékét korábbról. Anchorage is érintett immár ebben a vad ámokfutásban, nem igaz? Ijesztő volt annak gondolata, mindez mit is jelentett pontosan számunkra, hogy már nem maradt talpalatnyi föld se, hova nem ér el a vörösszemű devla hatalma... ezzel együtt pedig a sajnálat őszinte fátyla ült meg érzéseimen az ottani, szabad farkasok iránt. - Nos, én... egy előkelőnek tetsző szobában voltam. Tudják, olyan süppedős szőnyeges, nehéztölgy bútoros, múzeum-szagúban, ahol csak az íróasztal árából három hónapig ehetne egy négytagú család...! - Habár könnyednek tetszik hangom, azért keresem a szavakat. Homlokom is finoman ráncolódik, ahogy igyekszem visszaemlékezni, hogy minél pontosabb képet adhassak a dolgokról, de lássuk be, annyira a szoba részletei nem kötöttek le, azon túl, hogy borzalmasan drágának tetszett benne minden. - Az íróasztal az ablak előtt állt és valami tűzijáték is volt odakint, de annyira nem volt időm megfigyelni, mi lehet az apropója. A szobában történtek érdekesebbek voltak, ami azt illeti. - Nem kellett farkasnak lenni hozzá, hogy egyértelmű legyen, hiába minden karakán nagyszájúság, idegesség ül meg bennem az emlékek nyomán, s némi zavar is, mely meglehet, sokkal inkább pusztán a helyzetnek szól. Legutóbb, mikor efféle bizottságos szituációban voltam, "hőn imádott" férjem mondott súlyos ítéletet felettem, végérvényesen elérve, hogy sehol ne kelljek senkinek... csak itt, az isten háta mögötti fagyos vidéken. - Két alak volt még rajtam kívül a szobában. Egy szőke férfi állt szemközt egy megtermett, fekete farkassal. Furán derengett ez utóbbi, mintha... nem is tudom. Nem lenne ott, de mégis ott volt. Akár egy szellemalak. - Bizonytalanodom el némileg, hát jobbnak látom olyasmi felé haladni tovább, amiben viszont határozott az emlékem: - A csávó minden esetre nem félt tőle, sőt! Volt valami meghajló félelem nélküliség abban, ahogy rá tekintett. Aztán a farkas elkapta a nyakát, levitte a földre... rettentő hirtelen történt minden, a szekrény fedezékéből nem is láttam teljesen tisztán. Az a... zor... izé, erő. Hatalom, ami körbevette és elszabadult ott, szó szerint letaglózó volt. Mintha... kipréselte volna a tüdőmből a levegőt a puszta létezésével! Nem igazán éreztem ehhez hasonlót korábban, pedig dühítettem már fel idősebb farkasokat is, nekem elhihetik! - Ahogy belelendültem a történetmesélésbe úgy hagytam fel körmömnek piszkálásával, ujjaim tördelésével és szálltak be kezeim, karjaim is gesztikulálva a magyarázat átadásába. - Aztán mindez eltűnt és... néhány kisebb sérüléssel ébredtem a kórház parkolójában. Rémlik még egy szőke hajú nő képe, de... nem ismerem sajnos és nem is tudom hova tenni. Felismerném szerintem, ha látnám. - Húzódik féloldalas, bocsánatkérő mosoly képemre, ahogy végig pillantok az egybegyűlteken. Amennyiben akad kérdésük, készséggel adok rá választ, fejtem ki jobban azt a keveset, amire emlékszem, máskülönben viszont szabadulnék a "tárgyalótermi" helyzettől mielőbb.
Az, hogy én ma ide képes voltam eljönni, egész egyszerűen csak annak volt köszönhető, hogy túlteng bennem a felelősségtudat. Azt inkább hagyjuk, hogy nézek ki, vagy éppen hogy érzem magam. Reményeim szerint a farkas kompániának fel van húzva a pajzsa, mert a körülöttem örvénylő gyászos fájdalommassza egészen fullasztó lehet. Legszívesebben kitépném magamból úgy, ahogy van. Nem akarok itt lenni, de sehol máshol sem lennék szívesen ezen a napon, vagy épp a holnapin, vagy az azutánin. Amikor akadt egy kis szünet két meghallgatott között, egy ízben jeleztem a Protektoromnak, hogy váltanék vele pár szót, és kértem tőle egy kis szünetet, eltávot, akármit, fogalmam sem volt, miként nevezzem, és bíztam benne, hogy tekintettel arra, hogy a vak is látta, teljességgel használhatatlan vagyok, el fogja fogadni a „kifogásomat”. Nyilván nem örökre óhajtottam kihúzni magam a felelősség alól, de most szükségem volt pár hétre, amíg megemésztem a történteket, és emberi formát sikerül hoznom legalább a külvilág felé. Fogalmam sem volt, ez mennyi ideig fog tartani, de ha nekem most küldetésre kellene mennem, szerintem maximum elcseszni tudnám mindenki feladatát. Végül mikor sorra kerültem, egy mélyet sóhajtva kezdtem el beszélni, hogy mihamarabb ledaráljam, amit kell, és közben még véletlenül se nézzek senki szemébe, mert nem akartam elsírni magam. Különös tekintettel Solomon felé nem akartam pillantani. Valahogy a közöttük ülő egyetlen nőstény volt az, akin meg tudott állapodni a tekintetem és érdekes módon valami olyasfajta nyugalom font körbe, hogy képes voltam érthetően előadni a dolgokat. - A plázában voltam, és a pulóverek között keresgéltem. Bosszantott, hogy nem tudom eldönteni, melyiket kellene megvennem. Ahogy sétáltam az állványok között, az egyik állvány vége egy lándzsahegyben végződött, nem néztem meg jobban, csak emlékszem, hogy furcsálltam, mit keres ott egy olyan veszélyesnek tűnő dolog. – Utólag persze már meg lehet magyarázni, de ez nem az én tisztem, és ha nagyon őszinte akarok lenni, engem most abszolút nem érdekel, ki és mit hámoz ki ezekből, vagy miért van ez az egész. Soha nem volt példa ilyen meghallgatásra, furcsa. De nyilván teszem, amit mondanak. - Egy tükörben nézegettem magamat, magas, erős szőke férfi voltam… öhm, volt. Azon morfondírozott, hogy nem mindegy, mi áll jól neki, mert fontos a külső. Volt ott egy nő, aki megérintette az arcom, rámosolyogtam, bizalmasnak tűnt a viszony közöttünk. Játékosan évődtünk, élveztem vele a szóváltást, de nem sokat segített a választásban. Fogalmam sincs, ki lehetett az a férfi, és miért képzeltem a testébe, tényleg semmit sem értek az egészből, persze lehet, hogy közelebb jutnék a megoldáshoz, ha kicsit agyalnék rajta, de az most nem megy. - Aztán változott a kép, és olyan volt mintha már nem önmagam lennék, vagyis végig nem voltam önmagam, de a kettő között volt némi különbség… Kívülről láttam az iménti férfit, és akkor már egyedül volt. Úgy tűnt, magában beszél, nem volt ott a korábban látott nő. Utána, amikor lenéztem a kezeimre, már az inuitok tulajdonságait viseltem magamon, fekete haj hullott az arcom elé, de aztán sajnos elsötétedett minden, és én innentől kezdve nem emlékszem semmire. Abszolút nem érzem hasznosnak a jelenlétemet, sem azt, amit előadtam az imént, de ha valakik, hát ők bizonyára megtalálják az értelmet ebben az egészben. - Utána már csak az van meg, hogy magamhoz térek. Bár ne tettem volna… Bíztam benne, hogy nem találnak meg egyetlen kérdéssel sem, s ha nem így volt, akkor igyekeztem minél gyorsabban eliszkolni innen, és visszamenni az otthonom szomorú biztonságába.
Gépiesen tettem a dolgomat az elmúlt órákban. Onnantól, hogy visszatértem, hogy Yetta rám talált az erkélyen. Szerintem azt hitte, hogy megőrültem, vagy végleg idegösszeroppanást kaptam - azt hiszem, volt benne valami. Nem teljesen érzékéltem igaznak a valóságot körülöttem, mintha egy lidércnyomásban ragadtam volna, de attól még mosolyogtam, nyugtatgattam a párom csupa hamisan csengő szóval. Mi mást tehettem volna? Azon túl persze, hogy ide feljöttem, miután az asszony mondhatni beköpött az Issumatarnak, aki úgy ült ott a sor szélén... nos, mint aki előző este elvesztett valakit, igen. Yetta említette a gyereket, és bár nem mondtam semmit, pontosan tudtam, mit jelent ez a fajta veszteség. Azt is, milyen megpróbálni elrejteni, hogy egyáltalán nincs már mit összetörni benned. Kimerülten sóhajtottam, megdörzsöltem a homlokom, majd az évtizedek óta ismert arcokon végig járatva tekintetemet belefogtam abba, amiért végtére is visszajöttem ide. Haza. - Egy tisztáson voltam, először azt hittem, hogy itt vagyok, valahol a közelben. Hideg volt, havas, ismerős. - Utólag szégyelltem kicsit, mennyire vágytam, reméltem, hogy tényleg itthon vagyok. - Három alak állt tőlem nem messze, észre kellett volna venniük, de egyikük sem törődött velem. A háromból egy nekem háttal állt, valamit magyarázhatott a másik kettőnek, de nem hallottam vagy értettem, hogy mit. A farkasom nyugtalankodott, valami... furcsa volt az egészben. Aztán aki nekem háttal állt, felemelte a kezét, a hó pedig kavarogni kezdett körülötte, mintha tornádó keletkezett volna a semmiből. Mágiát éreztem. Összeráncoltam a homlokom, próbáltam felidézni a talán legfontosabb részletet ennek kapcsán, de nem sikerült. - Varázslat volt, de... nem vagyok benne biztos, hogy őrzőtől. A fenevad miatt. Nem így szokott reagálni erre, valami nem volt kerek, de ennél használhatóbbat, többet nem tudtam felidézni. - Oda akartam menni hozzájuk, de ahogy mozdultam, eltűntek. Utána megjelent Alignak, kivételesen sikerült annyi gerincet növesztenie, hogy a saját külsejét mutassa, majdnem meghatódtam - hangom maró gúnnyal, tömény gyűlölettel és undorral telt meg. A Vörös Holdak és a félresiklott áldozás után nem hittem, hogy viseltethetek a meglévőnél nagyobb ellenszenvvel iránta, de a világ - benne ezzel a gennyel - szeret rám cáfolni. Az északi fenevad méltatlankodva rázta meg magát bennem, torkomat leheletnyi morgás rezgette. - Azt mondta... Elakadt a szavam. Olyan volt, mintha valaki hirtelen a nyakamra taposott volna, és képtelen voltam megszólalni. A szám nyitva volt, kicsit tátogtam, mint egy nyomorult hal, de nem tudtam elmondani, hogy mivel állt elő nekem Alignak. Láttam magam előtt azt a vörös szempárt, ami olyan önelégülten tekintett le rám, miközben a hóban feküdtem és feladtam a büszkeségem utolsó morzsáját is. Egész testemben megfeszültem, ahogy dacolni próbáltam, és akkor meghallottam: Figyellek! Mostantól csak nekem tartozol valós elszámolással. Ezt ne feledd el soha többé! Dühödt morgás tört fel belőlem, a szemem sárgába váltott, a kezem félig átváltozott és tehetetlen dühömben felpattantam, felkaptam a széket, és a földhöz vágva ripityára törtem. Szívem szerint Alignak fején zúztam volna porrá, és csak ezért sajnáltam most, hogy nem járkált köztünk a saját testében, épen, elevenen. Energiáim lavinaként áradtak szét körülöttem, mintha a kinti tél berobbant volna a helyiségbe. - Sokkal messzebbre ment, mint korábban. - Baszd meg, Alignak. - És kurvára szeretnék többet mondani, de nem tudok. Mert a nyakamban lánc, a nyelvemen meg csomó. De semmi baj. Számolunk még ezért - is. Ebben most már teljesen biztos lehetsz, és gondoskodni fogok róla, hogy visszasírd Annakpokot. Lassan nyeltem vissza a haragom, gyűrtem félig pajzs mögé a dühödt hóvihart. A kezem is újra emberi lett, de az okkersárga nem sötétült csokoládébarnává. A fenevad a hangomban recsegett, amikor megszólaltam. - Bocs a székért - címeztem elsősorban Mike-nak és Shane-nek. - Majd kaptok másikat. Azzal zsebre vágtam a kezem és döngő léptekkel távoztam. Az ajtó a helyén maradt. Új világrendet akarsz, te kis szarházi? Remek, most már én is.
Kutyául éreztem magam az elmúlt néhány napban. Régen kellett ennyi sérülést elviselnem. Ezüstöt meg még régebben. Baromi lassan gyógyult, és elmondhatatlanul idegesített. Na meg az egóm is mély sebet szerzett, és bár az Őrzők előtt le a kalappal, mert remek munkát végeztek, azt a részemet nem kezelték egyáltalán. Berozsdásodtam volna? Rohadt gyorsan kell keresnem egy edzőpajtit, mert lehet, hogy a következő Vörös Holdat nem élem meg. Értesítettek, hogy szeretnének meghallgatni a történtekről már másnap, de nem voltam olyan állapotba, hogy mesét mondjak, így kaptam még két nap haladékot, hogy regenerálódjak. Legalább azt elárulták, hogy Dario rendben van, ami kicsit megnyugtatott. Mondjuk ja, azért biztos sántikál ő is pár napig még. Az ágy szélén ültem, mikor bevonult a teljes csapat, egy jókora kötéssel a fél arcomon. Király így legalább már mindenki tisztába van azzal, hogy visszajöttem és még rohadtul nem kerestem fel senkit…De most nem ezért voltak itt, így szépen belekezdtem a bizarr kis sztoriba. - Rohadt fura volt az egész. Egy elég retkes sikátorban voltam, orrfacsaró volt a bűz. A várost nem tudnám megmondani, bármelyik lehetett. Egy fő utcáról nyílt, nagy volt a forgalom, dugó volt és elég sok ember mászkált az utcán. Volt ott egy macska is, meg két fickó. Az egyikük átlagos magasságú, szőke, vállig érő haj, hosszú fekete kabátban. Nem volt túl erős testalkatú, amennyire meg tudtam ítélni, de mégis olyan peckesen állt a másikkal szemben, de háttal nekem. Nem láttam az arcát. - gondolom végig a dolgokat. Tényleg nem, még akkor se tudtam megfigyelni a vonásai, mikor elment. - A másik félt tőle, szinte reszketett. Egy sebhely volt az arcán keresztbe a jobb homlokától egészen a bal álláig. – Ja pont, mint az enyémen lesz, ha nem gyógyul meg rendesen… - Nem értettem ,hogy miről beszélnek, hiába koncentráltam, lószart nem hallottam. Aztán a szőke egyszer csak elkapta a sebhelyest amikor az hátrálni kezdett, de el is engedte. Valamit csinált vele, mert teljesen megváltozott, a testtartása, mindene. Elszállt a félelem belőle, mintha valahogy lenyomta volna benne az érintésével az összes negatív érzelmet. A szőke elment, ki a sikátorból, a sebhelyes felém tartott, de nem érzékelt engem. Igazinak hatott az egész, így visszagondolva mégis inkább csak egy filmnek tűnik. Rágyújtott, majd eltűnt, köddé vált. És innen indulnak be az események. - vakargatom meg a hegeket a nyakamon. A gyógyulás rohadtul tud viszketni na. Közben végig néztem a díszes társaságon. A feszültség már majdnem tapintható volt mindenkin. Nem mondom, hogy én rohadt nyugodt lettem volna, és az, hogy fel kellett idéznem a történteket, nem segített. De ja, elvileg túl hamar jött ez az egész mizéria. Szar dolog, a valami nem kiszámítható. - Alignak volt, elmondása szerint, korhű szerelésben. Egyszer csak ott volt, addig nem érzékeltem a jelenlétét. Beszélgettünk. Leginkább engem szapult, hogy már nem vagyok önmagam. - A célok és motivációk részt inkább kihagytam a történetből, egyelőre nem voltam elég információ birtokában, hogy bárkinek is megemlítsem kit és miért keresek. Bízzunk benne, hogy Dario sem emlékszik az eszmecserénkre, míg Alignak bújt meg benne. - Aztán azt mondta, a segítségére lehetnék, fogadjak neki hűséget hogy...- lenéztem magam elé, míg kerestem a megfelelő szavakat és tovább dörzsölgettem a nyakam. Egy fura érzés fogott el, emlékeztem meg nem is. Mintha csak bevágták volna az ajtót a fejemben a részletek előtt, és a kukucskáló túl koszos ahhoz, hogy láthassam mi is történt. - Passz. Nem tudom miért, nem ugrik be. - nézek fel rájuk kissé ideges tekintettel. Mi a rákért nem emlékszek, most volt néhány napja?! Már az agyam is ellenem van. A bestia is megrázta magát a bensőmben a feszültséget érezve. Meg persze tudta, hogy mi jön most. Ő sem viselte túl jól, hogy lenyomták, nem ehhez vagyunk szokva. - Nem fogadtam el a felkérését, és ez eléggé kihozta a sodrából. Egy ezüst hegyű lándzsát kapott elő az egyik konténerből, azzal szereztem ezt. - böktem a kötésre az arcomon. - Nem t'om miért és hogyan került az oda. Utána még kicsit dulakodtunk emberi alakban. - Azt, hogy mennyire elcsesztem, inkább nem fejtem ki bővebben. - Végül átváltozott, ekkor vágtam a lándzsát a lábába mielőtt én is követtem a példáját. Kaptunk mindketten rendesen. De nem volt az ereje teljében hála az égnek. – röhögök fel kínomban. - Aztán elkapta a torkomat, de nem volt ideje befejezni. Már nem Alignak állt fölöttem, aztán ahogy jött az egész, úgy el is tűnt. A folyóparton tértem magamhoz. A többit meg már tudjátok – vettem egy mély levegő és hosszan fújtam ki a számon, míg végipörgettem a fejemben újra az egészet, hogy nem hagytam-e ki valami lényegeset. - Asszem ennyi volt. Remélem valami használhatót is ki tudtok szűrni belőle, és nem hiába szaggatott szét ez a köcsög. Ja és üzenem Darionak, hogy bocs a lába miatt. - támaszkodtam hátra a kezeimre egy keserédes mosoly kíséretében. Mondjuk, ha tényleg történt olyan abban a dzsuvában, amivel előrébb kerülnek a leállításában, már megérte otthagyni majdnem a fogam.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Ez a meghallgatás egy kényszerű rossz, egy kényszerű szükséges. Tudtam, hogy bármilyen emlék ami megmaradt bennünk fontos lehet, és a lehető legrövidebb időn belül kell megejteni, mielőtt az emlékek megkopnak. Próbáltam a magaméra koncentrálni, sokszor átgondoltam, végigmentem minden egyes pillanaton, hogy biztos legyek a dolgomban, de közben néhány rossz hír eljutott hozzám is, futótűzként terjed Connor halála és képtelen voltam abba az emlékbe kapaszkodni. Megérkezésemkor Naomit láttam meg elsőként és mellé ültem, hogy a támogatásomról és együttérzésemről biztosítsam, de csak fogtam a kezét ha hagyta és nem szóltam semmit. Tudtam, hogy most úgysem segítene, jót mondani ebben a helyzetben nem lehet és én sem kívánnék senkivel sem beszélni, ha elveszíteném Egont. Csak némán ültem mellette, míg el nem tűnt abban a szobában ahol mindenki mást is meghallgatott a „bizottság”. Szomorúan és tehetetlenül néztem utána mikor távozott, majd amikor rám került a sor, vettem egy nagy levegőt és beléptem. Aggódtam, hogy az emlék amit magammal hordoztam azóta, hogy magamhoz tértem az antikvárium padlóján, már nagyon hiányos, de mikor előhívtam, úgy éreztem minden a helyére került. Azonban ez korántsem volt biztos, csak én magamban. * -Egy raktárépületben voltam, valakinek a testében, az ő szemeivel láttam, az ő érzései azonban az enyémek voltak. Én éreztem mindazt a büszkeséget amit abban az álomban kiváltottam a jelenlévőkből. A dobozok, ládák labirintusa között sorfalat álltak, engem tiszteltek és féltek, hozzám kötötte őket a hűségük. Egy régi raktár lehetett, régi holmikkal, mert szinte az orromban érzem most is a dohos szagot, de akkor nem zavart. Végigsétáltam a sorfal között, majd a végén megálltam egy nő előtt, akinek a hajában élénkpiros kendő volt. Azért emlékszem rá, mert minden más mintha megkopott, megfakult volna, csak az a kendő világított, mint a felkelő nap. A kezem, annak a valakinek a keze a nő vállára simult és emlékszem egy gyűrűre is ami az ujján volt. A többiekhez fordultam és azt mondtam, hogy az a nő fog eljárni helyettem, amíg távol vagyok. Aztán lassan mindenki eltűnt, végül a nő is és mikor magamra maradtam, minden elsötétült. *Végül az antikváriumban tértem magamhoz, ott ahol összeestem. Minden olyan zavaros volt, küzdöttem a valósággal és az álommal, az ébrenléttel és azzal, hogy minden amit láttam, megmaradjon. Tudtam, hogy megint Alignak játszadozott velem és féltem attól, hogy mással is. A félelmeim később beigazolódtak. Arról viszont nem tudtam, hogy én hol jártam abban az álomban és kivel álltam szemben. Mert mindig ez volt a menetrend, egymás ellen állított minket, hogy nem tudta még megunni? * -Ugye nem bántottam senkit? Nem nagyon? *Tettem fel végül a kérdést a kezeimet tördelve, amire remélhetőleg megnyugtató választ kapok és még azt is megtudom, hogy ki volt az, aki velem szembe került. A későbbiekben igyekeztem minden kérdésre válaszolni ah voltak és a legjobb tudásom szerint leírni annak a gyűrűnek a kinézetét, amiről meséltem. Éreztem, hogy fontos lehet, ahogyan annak a nőnek a külseje is. Megpróbáltam felidézni az arcát, hogy milyen magas volt, mit viselt a piros kendőn kívül, milyen idős volt…de az emlék egyre csak fakult….*
Nem tudom, hogy hol és mennyi idő után térek magamhoz. A testem sajog, a nyakamon kötés - de a lelkem lángba borul, amint kinyitom a szemeimet. Felkelek, bár ezt csak azért tudom megtenni, mert a lábaim nem sérültek, ahogy a nyakam és a felsőtestem. Éppen ezért én magam döntök úgy, hogy a Lakba megyek, a saját lábaimon. Rendben, azt nagy kegyesen engedélyeztem, hogy valaki a sofőröm legyen, de azt is csak azért, mert fájdalmaim voltak és mert egyáltalán nem volt kedvem vezetni. Nem tetszett, hogy vendégként térek vissza a Lakba, a saját Lakomba, ráadásul arra, hogy egy tisztes fogadóbizottság elszámoltasson, mint valami ostoba kölyköt. - Innék egy eszpresszót. - szóltam oda a farkasnak, aki még örült is, hogy viszont látott, és beléptem a terembe. Nem vagyok hajlandó a már előre odakészített és mások által felmelegített széket még csak észre venni sem. Lassan és leharcolt külsővel lépdelek a terembe, végig nézek a jelenlévőkön. Apró biccentéssel üdvözlöm a bizottságot, ahogy elsétálok előttük, és egyedül Michael előtt állok meg. Kézfogásra nyújtom a jobb kezem, de a szorításom erős, ahogy szorítom az állkapcsomat is, ahogy halkan köszöntöm Atanerknek nevezve a hímet, aki most minden egykori javamat élvezi. De nem ezért vagyunk itt, szívességet teszek. És bár a hangszálaim nem sérültek, és beszélni tudok, nem mondom azt, hogy ez lesz életem legjobban sikerült beszéde. - Egy sikátorban voltam, éjszaka. A zsivaly alapján nagyváros lehetett, de ennyiből képtelenség volt megmondani, hogy pontosan hol jártunk. Az biztos, hogy nem Chicago volt, mert annak minden húgyos sikátorának emlékszem a szagára. - hiába volt az már egy kettővel ezelőtti élet lenyomata - A végében meg egy farkas készült éppen felfalni egy embert, először azt hittem, magamat látom, mert hasonlított rám, egyedül a szemei voltak sárgásak. Rám nézett, de úgy nézett át rajtam, mint akit nem érdekeltem, bevallom, ez nem esett jól, de ennek már nem tudtam hangot adni. Miközben mesélek, fel alá járkálok a teremben, meg-megérintve egy-egy berendezési tárgyat. Nosztalgikusan, s bár magam hagytam el a helyet, most nem voltam rest kifejezni, hogy ettől függetlenül még mindig én uralkodom. Ha ez bárkit is zavart, úgy szóljanak rám nyugodtan és innentől kezdve találják ki maguktól, hogy mi történt a fejemben. - Egy pillanattal már később én voltam az a másik farkas, és tulajdonképpen elég ismerős érzéseim voltak. Nyilvánvaló volt, hogy ő ölte meg és belezte ki azt a heges arcú férfit, de nem zsákmányszerzés volt a célja, ez biztos. Nem éhes volt, hanem...Büszke. Elégedett a győzelmével? Talán. Az volt az érzésem, mintha ez csak egy újabb napirendi pont lenne, mintha nem ez lett volna az első és utolsó vadászata. Átugrott a tetem felett, "kiugrott" az én testemből, én pedig ott maradtam, de mire utána mehettem volna ő is, meg a tetem is eltűntek. Ki nem találjátok, ki jelent meg helyette... Az ablakhoz sétálok és kinézek a havas tájra. A hegyek felé, oda, ahol talán Alignak szelleme is lakik. a Szellemé, aki megígérte, hogy többé tesz majd, bárki ebben a szobában. Én pedig készen álltam, hogy ezt behajtsam. - Azt akarta, hogy hódoljak be neki. - röviden nevettem fel, és ebben a szobában mindenki tudhatta, hogy lehetetlent kért tőlem - Természetesen nem tettem. - teszem hozzá gyorsan újra a díszes társaság felé fordulva, mielőtt bárki azt hinné, hogy elment az eszem. Nem mondok el mindent, hiszen erre még jó okomul is szolgál, hogy a hallgatóságból nem mindenkinek van tudása a kilétemről, így hát nem kell meglepődni azon, hogyha nem leszek túl bőbeszédű. - Igazából ezen civódtunk, amint látjátok. Ez volt a célja. Meg közben persze jött a már mindenki által ismert megalomán faszságaival is. Olyan volt, mint bármelyik Alfa. Aki behódol, élhet, aki nem, az meg fog halni. És persze azt is megígérte, hogy visszatér, de azt mind tudjuk, hogy ezt teljesen felesleges volt bejelentenie. Mert mindig visszatért, ismertük már mint a rossz pénzt. Azt viszont már nem tettem hozzá, hogy ezt az ígértet most csak nekem tette. Kissé unottan felsóhajtok. - És ha most megbocsájtotok, szeretném megölelni a lányomat. Bíztam benne, hogy nem tartanak vissza teljesen felesleges kérdésekkel. A Bestia Sienna után nyúlt, éreztem őt már akkor, amikor a Lakhoz értünk és ez boldoggá tett. Megnyugodtam, hogy nem esett baja és büszke voltam rá, hogy a véremként nem hozott rám szégyent. Akkor sem, ha még kölyök. Egy kicsit belesajdult a szívem abba, hogy az Alignakkal való találkozás után rá kellett jönnöm, hogy Sienna voltaképpen egy hazugsághoz kötődik. Azokhoz a tulajdonságaimhoz, amikkel elkendőzöm, hogy nem sokkal vagyok jobb a vörös szemű démonnál, aki a fiának nevezett. De ez most nem számított. Most csak egy kávéra vágytam és arra, hogy meghallgassam, hova sodorta őt az élet, míg én magára hagytam.
Lelkesen, bármiféle húzódozás nélkül masírozok a terembe, kezemben véres papírlapokkal, amiken az élmény utáni első, csak a leglényegesebb pontokra koncentráló macskakapart gyorsírásos jegyzeteim vannak, még aznap éjjelről, alatta pedig a kissé letisztultabb és higgadtabb, részleteket is tartalmazó verzió. Oldalamon még ott a kötés, de mindent összevetve egy karcolással megúsztam azt, ami másoknak súlyos sérülésekkel vagy akár halállal végződött. Nem gondolom, hogy ez az én érdemem lett volna - sőt, valahol tán még szégyellem is, mert úgy hiszem, Alignak komolyan bízott benne, hogy én majd mellé állok. Hogy ezt honnan vette, nem tudom, de elég ahhoz, hogy keserű szájízt hagyjon maga után, s kételyt a szívemben. Hiába tudom és érzem, hogy hűségem a falkához erős és szilárd, mégis bennem maradt, akár a méreg, hogy az Első valamiért kételkedett ebben.
Csendesen leteszem a papírt Atanerkem elé, és visszalépek a helyemre, kihúzom magam, a hangom higgadt. Jelentést teszek, és ennek megfelelően viselem magam.
- Az egész valami raktárépületben volt. Eleinte nem voltam önmagam - nem is éreztem magamnak magam, és a testem is valaki másé volt, ugyanakkor teljesen tudatomnál is maradtam, ha van ennek bármi értelme. Nem láttam magam, de éreztem a magabiztosságot, az erőt, hallottam a hangját és láttam a kezét: egy középkorú, ereje teljében lévő vagy azon éppen csak túljutott férfi voltam. Talán egy tucatnyian, vagy többen is megjelentek és mindannyian nekem tartoztak engedelmességgel. Én pedig kijelöltem az utódom. Nem, nem utódot, inkább... helytartót? Magam helyett? Pedig én is amolyan helytartó voltam valaki helyett? Ez a része sokkal zavarosabb a dolognak. Kiválasztottam a nőt, aki a távollétemben vezeti majd őket, egyiket a felsorakozottak közül. Mindenki elfogadta a döntést. Időben nehéz elhelyezni, hogy mikor történt, az öltözetek nem voltak egységesek, és az én kezemen is egy régies, nemesi pecsétgyűrű volt, de biztosan múlt vagy jelen századi szituáció volt, mert targonca is volt a raktárépületben, és némelyik láda tartalma műanyagtól szaglott a doh alatt. Volt ott egy nagy tükör és egy ezüst lándzsa is, de egyébként nem volt időm belenézni a ládákba vagy felderíteni a terepet, mert megjelent Alignak.
Megállok, veszek egy mély lélegzetet. Tenyerem az oldalamra siklik, pillantásom végig a hallgatóságomon. Ez is csak egy jelentés a sok közül, ugyanakkor mégsem, nem véletlenül gondoltam végig újra meg újra, nehogy kihagyjak valamit.
- Utólag nyilvánvaló, hogy ahogyan én sem önmagam voltam az esemény elején, úgy a másik fél sem Alignak volt, hanem egy közülünk. Mielőtt megtört volna a varázs, láttam is a vonásait, Rebecca Morgan Őrző volt az, de akkor és ott meg sem fordult a fejemben, hogy nem valóban az Első áll velem szemben. Hiába tudtam, hogy ez a Vörös Hold, akkor és ott minden kézzelfogható és valós élményként ért, nem volt egy szín, egy szag, egy hang sem, ami bármi másra utalt volna. Megpróbáltam beszéltetni, reméltem, hogy elárul valamit. És... - veszek egy újabb mély lélegzetet, mert most jön a lényeg, ugyebár. - Alignak ajánlatot tett. Eleinte békével kecsegtetett, de aztán beismerte, hogy ezt a békét nem békés úton szeretné elérni. Azt akarta, hogy mellé álljak a falka helyett, hogy őt válasszam helyettünk. - Újra végignézek rajtuk, hogy lássam a hatást, lássam, hallották-e mástól is ugyanezt. Vajon csak velem járt el így az Ősünk? Vagy tucatnyi szerencsétlen járult már eléjük ugyanezzel a hírrel? Felborzolódnak a kedélyek, vagy nyugodtan fogadják? Tark vagyok, nem Kangu, nem az én munkaköröm, hogy tudjak mindent, de azért nem árt, ha tisztában vagyok a dolgokkal. - Természetesen nemet mondtam neki, és ezzel kellően felbőszítettem, hogy megpróbálja a szívembe vágni a lándzsát, de szerencsére csak ennyit sikerült elérnie, és többre már nem maradt ideje. - Bekötözött oldalamat egy kisívű mozdulattal integrálom a mondatba, majd fejet hajtva jelzem, hogy ezzel a jelentésem végére értem, s várom az esetleges kérdéseiket, amiket legjobb tudásom szerint megválaszolok. Végül, mielőtt távoznék, egy utolsó kérdést intézek feléjük. - Engedélyt kérek, hogy beszéljek az említett Őrzővel?- Ha mást nem, hát azért, hogy összevessük az emlékeinket, ugyanakkor az is motoszkál bennem, hogy talán megnyugtató lesz számára látni, hogy talpon vagyok és minimális sérüléssel úsztam meg az esetet. Annak is örülök, hogy mindvégig az volt a célom, hogy elkerüljem a konfrontációt és elslisszoljak Alignak elől a lehető legtöbb információval, így én, legjobb tudomásom szerint, nem tettem kárt a gazdatestben.
Bennem semmiféle traumát nem okozott az elmúlt nap, és mivel ténylegesen segíteni nem tudtam igazán a sebesülteken, plusz esélyes volt, hogy a vértől esetleg kirobban belőlem a bundás, inkább meghúztam magam, ha Mattet elszólította a kötelesség, akkor egyedül, ha nem tudta hasznossá tenni magát, akkor vele. Maximum annyiban merült ki a problémám ezzel kapcsolatban, hogy nyilvános helyen ájultam el… Ezt azért elég kínosnak érzem, mert… nos, mióta velem van a farkasom, valahogy nem igazán szeretem én sem, hogyha sérül a büszkeségem, holott tudom, ez előtte nem igazán volt rám jellemző. Ha már a farkas… napok óta nem tudom hová tenni a benne lappangó feszültséget. Menni akar, nem tudom pontosan hová, de valami nagyon húzza, szinte érzem az időről-időre megfeszülő fonalat. A Vörös Hold előtt megpróbáltam követni a vonzást, de nem tudtam elszakadni aktuális felvigyázómtól. Mára már úgy vagyok vele, hogy kérek valakit magam mellé, mert mennem kell, muszáj, tudom, érzem minden porcikámban. Miképpen azt is, hogy az a valaki nem lehet Matt. Ahogy megálltam a mélyen tisztelt publikum előtt, a vörös szemű feketeségem esküszöm büszkén húzta ki magát, hogy ez a sok erős farkas és őrző most csak rá figyel. Néminemű jóleső érzet kerülgette a lelkemet úgy összességében is, furcsa volt. Már réges-rég nem akartam eltűnni senki elől, mert igenis lássanak, és kész. Fiatal vagyok, még csupán naturalak, de már erősen karcolgatom a kölyökcipőm elhagyását, mert a fekete benn igazi erőszakos hajcsár, neki derogál ez a titulus, szóval egész sokszor szétszadizott már ennek kapcsán, de mivel konszenzusre jutottunk, nem hátráltattam. Tudtam, hogy amit akar, az mindenképp jó nekünk. - Egy erdőben voltam, először azt hittem, hogy átváltoztam és kiesett némi idő, de aztán megláttam két számomra teljesen ismeretlen farkast, egy szürkés-fehér és egy barna bundás nőstényt. Egymással harcoltak, nem tudtam nem nézni őket, feszülten figyeltem a harc kimenetelét. Aggódtam, hogy át fogok változni, feszült voltam miatta, de ez nem történt meg. Mellettem volt egy szarvastetem, amit nem rég vadászhattak le, vélhetőleg most azon ment a csatározás, legalábbis ezt gondoltam. Körülöttem átváltozásra utaló jelek voltak, ruhafoszlányok, cipők. Éreztem, hogy talán le kellene lépnem, de nem bírtam nem rájuk nézni, még a hirtelen rám törő éhségemnél is érdekesebbnek tűntek. Nyelek egyet mielőtt folytatnám, tudok én sokat beszélni, de ez még az én képességeimet is meghaladja. - Aztán valamiért azt vettem észre magamon, hogy a szürkés-fehér nőstény rokonszenvesebb, és azt szeretném, hogy ő kerekedjen felül. Ők nem vettek észre engem, ellenben én éreztrem, hogy a barna bundás nőstény gyengül, majd az energiái hirtelen eltűntek, mintha sosem lettek volna, engem pedig elégedettség töltött el. Itt némi zavar költözik a képemre, mert nem teljesen tiszta számomra az egész, de azt hiszem, nem is az én dolgom, hogy ilyen abszurd dolgokat megfejtsek. Ha meg kellene tennem se jutnék sok mindenre, az a nagy helyzet. - A következő pillanatban már álltam, büszkén a farkastetem mellett, mintha legalábbis én öltem volna le… büszkén kihúztam magam, és a két farkasnak már nem volt semmi nyoma, valaki más azonban volt még ott, akit addig nem láttam, viszont ezen a ponton az én emlékeim sajnos megszakadtak, csak arra emlékszem, mikor legközelebb magamhoz tértem a konyhában. Viszonylagosan épp bőrrel megúsztam, és nagyon reméltem, hogy az is, akivel találkoztam, egyelőre még nem derült ki, ki volt az… Mindenesetre miután szélnek eresztettek, az elkövetkezendő órákat nagyjából megkergülve töltöttem a szobámban, Mattnek már bizonyosan az agyára mentem. Egész hamar rájöttem egyébként, mi baja a farkasomnak, mert éreztem, ahogy közelít hozzánk egy rég érzett energia, olyan, amit már nagyon hiányoltunk, és nagyon vissza kellett fognom a fekete nőstényt odabenn, hogy ne rágja ki magát, de végül sikerült meggyőznöm, hogy ez közel sem a megfelelő pillanat, mert bizonyára dolga van, majd utána… Csak győzzük kivárni. Mikor kilépett a terem ajtaján, hívás sem kellett, a nyakába vetettem magam, rohadtul nem érdekelte a vörös szeműt, aki egyelőre csak a tekintetemben villantotta meg magát, hogy talán illett volna megvárni, egyáltalán akarja-e látni. Hát miért ne akarta volna? Hiszen az ő gyermeke. Ám szinte egyetlen szívdobbanással a mozdulat előtt megérkeztek hozzánk az energiái, amitől a kis dög valósággal szárnyalt. No jó, nem volt már olyan kicsi, mostanra az apró kölyökfarkas felöltötte véglegesnek tűnő formáit, miképpen én magam, mint ember is elhagytam a tinédzseres, kislányos külsőt, vonásokat, hogy az eltelt évek nővé érleljenek. Ettől még az öröm, hogy annyi idő után újra látom, képtelen volt a mozdulataimat higgadt visszafogottságba kényszeríteni, egyszerűen hagytam, hogy elsodorjanak az érzéseim. Mikor, ha nem most?
Itt voltam újra, a nap első sugaraival érkeztem, mikor már híre sem volt a vöröslő karimájú Holdnak. Dr. Hart, aki meghalt, majd feltámadott... - Legalábbis épp ilyen tekintettel mered rám a nyúzott képű hím velem szemközt a bérház konyhájának pultja mellett ülve, miközben elé toltam a saját kávéját, némileg idegesen hajtva fel elébb a megtermett férfiing ujját könyékig, amit viseltem. Fogalmam sincs, kié volt, ideiglenesen megteszi, amíg megérkeznek a kedvenc villámjaim a saját cuccaimmal. Duncanen és Bluefoxon kívül senkinek nem köszöntem be a Sangilak által rendezett hatásos kilépőmet követően, csak a barlangnál találkoztam - immáron - sorstársaimmal, így hagytam egy kávéfőzésnyi időt neki, hogy feldolgozza a tényt... bár, az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokkal inkább használtuk ki mindketten ezt az időt arra, hogy rendezzük gondolatainkat a kora reggeli órán. Én kérdezgettem az itteniekről, a történtekről, ő megkapta cserébe hellyel-közzel azt, ami ide hozott, s melynek nyomán egyetlen kérdése maradt felém a végére Mr. Saaristonak: Hajlandó vagyok-e mindezt délután szélesebb plénum elé tárni? Bolond lettem volna kihagyni.
A kihallgató bizottság elé már szalonképesen lépek. A fekete nadrághoz világosszín inget vettem fel, hajam frissen mosva, benne nyoma sincs a fagyos erdő tépázó viharának immár. Szálegyenes szigorral omlanak alá rövidségükben is, mintha csak ezzel is azt akarnám elhitetni, semmit nem változtam az elmúlt években. - Nos, talán a jelen lévő őrzőknek többet mond majd a dolog, mint számomra, de igyekszem minden részletre kiterjedően leírni a dolgot. - Metszően kék tekintetemet végig járattam az egybegyűlteken, de a malgukon kívül egyikhez sem éreztem a kötődés minimális jelét sem. Hozzá is legfeljebb a közös vérvonal és védőszellemünk miatt. Éreztem már effélét korábban is, mikor Chicago felé jártunk a srácokkal, de még ott sem csapott ennyire arcon a felismerés, mennyire nem tartozom már közéjük. - Egy családi háznál jártam, többedmagammal. Őrzők voltak mind, valamiféle rituálét végezve el. Védelmit, ha tippelnem kell, a ház négy sarkánál téve meg a megfelelő mozdulatokat, rajzolva fel vérrel a megfelelő jeleket. - Kezdek bele ekképpen, csendes, higgadt szavaimmal. - Nem láttam azt, kiket védtek volna meg ekképpen, de azt tudom, hogy nem voltak rá érdemesek. Mégis megtették. Azaz... valami félre siklott a folyamat során. Fejfájás, rosszullét kerülgetett az álomszerű jelenetben. Keserű íz költözött nem csak a számba, de belém is, hiába próbált a többi őrző nyugtatni, hogy minden rendben. Nem volt és mindennek én voltam az oka, vagy legalábbis... az az őrző, aki ebben a helyzetben voltam. - Az elmúlt években megtanultam odafigyelni a jelekre, ha hinni bennük nem is tudtam száz százalékosan, ám most kifejezetten örültem volna, ha nem húz az agyam párhuzamot a látomásbeli alak és magam között. Baszki. - Ami azt illeti... volt még valami. - Tekintetem valahol a két jelen levő őrzőn állapodik meg. Vajon ők tisztában voltak a tisztáson történtekkel? És elhallgatták mindeddig? - A következőkben Alignak várt az udvaron. Beszélgettünk... dolgokról. A történtekről. - És a saját helyzetem, lényem nyomorúságáról, de ez jelenleg részletkérdés, mert ennél jobban nem kívánok belemenni az elhangzottakat illetően. Magánbeszélgetés volt, ha kérdezik, semmi közük hozzá. - Igazságot akar szolgáltatni és ehhez tényleg semmi, de semmi nem elég szent számára. A szokásos nóta... - A Sangilakkal való beszélgetésből merítek erőt a könnyelmű kijelentés látszatához, ha nem épp itt ülnék, lehet, jót mosolyognék is a tónuson, mivel sikerült az ő szilárd magabiztosságát visszaadnom a dolog kapcsán. Így azonban csak marad a közönyös pókerarc és a finom vállvonás. Mit van mit tenni... ez a vidék tényleg velejéig rohadt, s mint minden valamire való orvos, úgy én is jól tudom: a problémát a gyökéroknál kell kezelni. Kellene, de rettentő szívós a rohadék.
Kezdőlap
