"Álommal hívlak magamhoz. Egy Kör alakú tetováláson felizzó paranccsal hívlak magamhoz. Ígéretet tettél, a jutalmamért a kezembe adtad az életed: itt az ideje hát, hogy most először válaszolj a parancsomra.
A Hold már magasan jár, majdnem teli, de a szín sápadt, pont olyan, mint Tupilek öcsém bundájának színe. Mert ma nem ontok vért. Még nem. Ma éjjel még békésen alszunk, a vérontás pedig később csakis rátok vár. Gyűljetek hát ahhoz a Sziklához, ahol a földi életem Véget ért, és ahol Elsőim az első Fiammal is megismerkedtek. Most bemutatom nektek a másodikat.
Fogadjátok őt úgy, ahogyan illendő: szavai, tettei az enyémek, és aki neki ellent mond, velem ellenkezik. Hallgassátok hát úgy, mintha én állnék szemben veletek, és fogadjátok a hálámat éppen úgy, ahogyan a parancsaimat is."
OOC: A tetoválások égetően izzanak fel/az álom annyira valóságos, hogy mennetek kell. Alignak Sziklájához, és jelen állás szerint fogalmatok sincs róla, hogy egy kisebb gyűléssel lesz dolgotok. Ha megpróbáltok ellenállni, a tetoválás-/fejfájásotok annyira éles lesz, hogy képtelenek vagytok vele megbirkózni, az enyhülést pedig csak az hozza meg, ha minél közelebb kerültök a sziklához. Alexander már vár rátok. Íme, a szőke férfi, akit esetleg már láttatok, öntelt, elégedett mosollyal a szoborarcán, kezeit háta mögé kulcsolva "sorakoztat" fel titeket, amíg mind meg nem érkeztek. Nem beszél, nem felel kérdésre: csak megvárja, hogy mindenki megérkezzen, és aztán adja át nektek Alignak üzenetét.
Userszűke okán: Minden kari írjon 1-1 megérkezést és Alexander-felfogást, aztán 1 Alex, 1 reakció és záró Alex, utána pedig mindenki, ahogy jónak látja befejezni
Minden, ami az eddigi életemben történt, arra készített fel, hogy most itt állhassak. Persze, a küldetésemmel való szembenézés nem csak elégedettséget, de egy foghegynyi izgalmat is a bőröm alá pumpált. Ma végre az Utódokkal is szembe fogok nézni, és ehhez méltóan magamnak is tökéletesnek kellett lennem, amikor már érkezésük előtt Atyám, Alignak Sziklájának peremére álltam. Fekete ruhában, mint az éjszaka, hosszú bőrkabát legyezte a térdem, ha fújt a szél, nyakamban vörös selyemsál lobog, ahogy a közeledő napfelkeltét kémlelem addig, amíg mindenki ide nem ér. A Halál helyszínére, az Esély és a Feltámadás helyszínérére. Lábam mellett régies bőrtáska hever, amíg feléjük nem fordulok és lépek közelebb hozzájuk diadalittas, felsőbbrendű, elégedett mosollyal az ajkaim szegletében. - Nagyon örvendek, hogy mind feleltetek a hívásra. - hangom könnyed fölényességgel mond köszönetet, ahogy közeledem hozzájuk - Talán már láttatok korábban, mielőtt Atyánk szolgálatába álltatok volna, igen. Én vagyok az. Alexander, Tiquana, a Választott Fiú, Alignak fia, miután az első harapott képtelen volt a Holdisten akaratát beteljesíteni. Nem célom a Magas Hegy létjogosultságát vitatni, csak hát, az a szomorú tény, hogy ő még minden vérvonalak őrzőjeként két kapura játszik, nem tetszett sem Atyánknak, sem nekem. Sőt, éppen emiatt a kettőssége miatt lehetek ma is ott, ahol vagyok: a Szikla előtt, az ősi földön elhívott Sereg újabb katonái előtt. - Mostantól én vagyok a feljebbvalótok, tetszik vagy sem, amit én mondok, az Alignak akarata, és ha ezzel problémátok van, akkor... - rántok vállat aprón, hetykén - Meghaltok. Újabb öntelt mosoly röppen, és hiába akarna nekem esni bármelyikük is, minden próbálkozás egy gyors Bénítást érdemel. Ahogyan a Magas Hegy kiapadhatatlan forrása a vérnek, én úgy vagyok kiapadhatatlan forrása a varázslatnak. Beszélhetünk partnerekként is, de úgy is, hogy kényszer alatt hallgatnak végig. - Mivel áldásban és nem áltatásban részesültetek, így lássátok, az ígéret megadatik. Fogadjátok hát el azt, amit Alignak nektek szánt, mielőtt távozóra fogjátok. Széttárom a karjaimat, pontosan úgy, ahogy egyes emlékekben ez előfordulhatott, szemeim a saját aranyaim helyett vörösben úsznak, és a szellemvilág, Alignak energiái a saját erőmön jóval túlmutatva kényszerítik térdre a kis csapatot. Ezt az Ősi erőt senki sem képes megfékezni, gyomron vágja mindüket, odaadva ezzel az áldást, és elvéve ezzel a szolgálatukat. Nagyot sóhajtok, ahogy az egész véget ér, és amíg ők magukhoz térnek, én is a térdeimre támaszkodom. Tudom, hogy még nem fejeztem be mára, de ez nem jelentette azt, hogy engem sem viselt meg a közelmúlt. - Ha meg is öltök... - lihegem a képükbe, miközben hátra rántom a hajam - lesz helyettem másik, szóval ne dolgozzatok feleslegesen. Ám, ami a munkát illeti... Rendbe teszem a sálam és a kabátom is, ahogyan visszalépdelek a Szikla csúcsára a bőrtáska mellé. Feltépem a fedelét, és elvárom, hogy a nevük hallatára elém járjanak átvenni az "aktákat", bennük nevekkel, fényképekkel. - Nekik halniuk kell, és ezt nektek nem jogotok megkérdőjelezni. Itt vannak Alaszkában, menjetek és keressétek meg őket, és gyertek az erdő széli faházhoz, ha készen vagytok. Ott várjatok rám. Saját vérvonalba tartozó farkasokat kaptak, Daniela egy Őrzőt. De senki sem kapott olyasvalakit, akivel ne tudna elbánni, ha akarata úgy kívánná. Utoljára végig nézek a társaságon, kezeim a jól megszokott módon a hátam mögött, és Alignakhoz hasonló önteltséggel nézek végig rajtuk. - Mostantól a Sereg tagjai vagytok, aminek én vagyok a Vezére. Ennek létéről nem beszélhettek senkinek, nem fedhetitek fel a tényét annak, hogy létezünk, és jóval többen vagyunk, mint azt szeretnék. Rólam sem beszélhettek, a házról sem, semmiről. És ha mégis így lenne... - újfent elmosolyodom, könnyedén, tapasztaltan, látszólag gondtalanul ismétlem el- Meghaltok. Tudom, már említettem, de ez olyan sarkalatos pont volt, amit újra ki kellett emelni. És a hangomban egy fikarcnyi kétség sem volt afelől, hogy ez a sors be fog teljesedni, s ha kell, hát megkapják itt és most az ízelítőt. Végszó gyanánt megadtam nekik a nyugalmat azzal, hogy a kabátomat megigazítva leültem a hóra. - Menjetek, és tegyetek aszerint, amit a Vörös Holdkor megígértetek. Majd szólunk, ha bármi másra szükségünk van azon kívül, mint amit eddig tudtok, és feladatul lett adva Az Atanerktől.. Hagytam elmenni őket a tudás birtokában. Az esetleges Bénítás áldozataival maradtam, amíg tartott a varázslat. Elfogadták-e vagy sem, ettől a naptól én voltam a vezetőjük, aki két lábon járt a földön a Holdisten nevében.
//Minden kari dobjon varázslatra a belsőben a leírás alapján, és.... sok boldogságot IC? xD//
Vadul és kellemetlenül ébresztett hajnal előtt a tetoválásomba nyilalló fájdalom. Ez nem olyan volt, mint a korábbi, ez letaglózott, és csak akkor csillapodott, ha közelebb és közelebb értem vele a célomhoz. Bassza meg. Alignak megígérte, hogy még visszatér, és ahogy útra keltem, inkább az újabb találkozás ténye motivált, mintsem a hívásnak való engedelmesség. Kíváncsi voltam, hogy ezúttal mivel áll elém. De a Sziklához érve nem, hogy Alignak nem volt ott, cserébe viszont ott volt három másik is, akiket ismertem, akikhez még kötődtem is régebbről. Csak azért nem szóltam egy szót sem, mert biztos voltam abban, hogy ugyanazon dolog miatt vagyunk itt, és ahogy mint egykori Alfájuk, most is igyekeztem elöljáróként vezetni őket, hiába nem volt már többé hozzá jogom és kötelességem sem. De mégis. Nem voltam képes az akár a halálba is menetelő Alfa múltat levetkőzni magamról, hiába nem tekintettek már rám így, odaálltam értük. Velük. Csalódottan vettem tudomásul, hogy egy ficsúr a fogadóbizottság ez alkalommal az első Atanerk helyett. De előrébb, közelebb léptem hozzá, mint mindenki más, ha hagyták és nem próbáltak elém lépni, miközben az idegen minden mozdulatát úgy figyeltem, mintha az életem, az életünk múlt volna rajta. Talán az is múlt, nem tudom. Számomra egyáltalán nem volt ismerős, nevezhette magát annak, akinek akarta. Alexander, legyen, a kivagyisága felborzolta a lelkem a Bestia vörösével együtt. Nem tetszett a helyzet, nem tetszettek a szavai. Az pedig végképp nem, hogy a sokat emlegetett Denaalival helyezte magát egy szintre. A Bestia morog, az ember feszültn, ökölbe szorított kezekkel áll. És amint a status quo-t borítja elénk, bennem elpattan minden, amit eddig a Jégvihar fagya kötött jégszoborként fogságba. - Nem vagyok hajlandó fejet hajtani előtted, ahogy Alignak előtt sem tettem, Alexander... vagy bárhogy is hívjanak. Nagyon határozottan csattantam fel, és már készültem volna arra, hogy nekivetődjek, de a második lépésnél már nem vitt előre a lábam. A mozdulatára összerogytam, a jeges-havas földre estem állra, és képtelen voltam mozdulni vagy alakot váltani: minden kísérletem befuccsolt. A kurva éltbe, ez több volt, mint a Hold, ez a hétköznapok valóságában tepert megalázó megadásba, még az előtt, hogy meghaltam volna, mint ahogy a hím említette a lehetőséget. Talán már meg sem kellene lepjen az élmény, hogy nem csak gyomron vág, de minden más szempontból is letaglóz a valóság. Emlékszem, felvetettem Alignaknak, hogy csak azért nem képes megölni, mert korlátozott lehetőségei voltak a megszállás alatt. Erről azonban most szó sincs. Istenként mar belém, fel is nyögök a hatalma árnyékában: egy fikarcnyi esélyem sem lenne soha ezt az erőt legyőzni. Dühös lennék, robbannék, de a rajtam áthatoló erő még ezt sem engedi meg, és ahogy vége van, csak a Bestia hangján szűkölve-morogva nézem a ficsúrt, ahogy Ő maga is fáradva a térdére támaszkodik. Pontosan azokat a szavakat formálja, amiket nem akartam hallani, mert hát, valljuk be: ha nem is itt és most, de célom lett volna kiiktatni a képletből, de annak tényleg a világon semmi értelme nem lett volna, hogy csak a helyébe lépőket gyilkolom le, amikor a végcélom az volt, hogy Alignak átkának vessek véget. Nem pedig valami "földihelytartókat" gyilkolászni ehelyett. Nyilván, amikor rám kerül a sor a feladat-osztásnál, nem tudok hozzá lépkedni, de még így is egy nyitott aktát helyez elém le, a hóba, amire pont van annyi rálátásom, hogy lássam a fényképet és el tudjam olvasni a lényegi információkat. Aha. Szóval mostantól ez lesz? Nem a saját dolgaimat kell csinálnom, ahogy eddig is, hanem bérgyilkosként kell cselekednem? Hát baszd meg, Alignak! Erről nem volt szó... Alexander minden egyes szava és mozdulata haragot keltett bennem. Egyrészt azért, mert pontosan azt tette és mondta, amit hasonló helyzetben én is csináltam volna. Másrészt azért, mert nem tehettem meg mindezeket, és ez a gondolat bántott. Hiába próbáltam elkapni a többiek tekintetét, a lehetőségeim eléggé korlátozottak voltak mozgás terén, ráadásul hiába is vártam volna, már nem lehettem biztos abban, hogy bárki hozzám fordulna támogatásért. Ez is fájt. Minden fájt, ahogy a hóban feküdtem, és a kényelmesen üldögélő hímet mustráltam. - Ha elfogadsz egy baráti, jó tanácsot, a halállal fenyegetőzést csak egyszer dobod be, a csúcsponton. Mozgásképtelen perceim alatt közte és az elém dobott akta közt ingáztam, és valahol elhittem, hogy ez a kiosztott "feladat" a saját megítélésem alapján is halállal végződne. Hiszen nem hiába vagyunk hasonlók a Szellemmel. Talán tényleg ez az útja annak, hogy véget vessünk a terrornak. Talán tényleg meg tudjuk változtatni a világot, ha egy kicsit a helyzethez idomulunk, és talán egy napon tényleg ott lehet a nevem azok közt, akik ezt elérték.
- A kurva anyádat - szitkozódtam morogva, amikor belemart a fájdalom a tetoválásomba, mert csontig hatolóan biztos voltam abban, hogy kitől, miért jött. Épp a kávésbögrémet akartam a mosogatóba tenni, amikor jött a kín, a bögrét pedig elejtettem, így legalább erre foghattam a tőlem nem annyira megszokott szóhasználatot. Perce, kiesett belőlem olykor egy-egy villástargonca, de nem ezzel szoktam indítani a reggeleket. Összeszedtem és kidobta a darabokat, húztam az időt, amíg lehetett, de addigra már hideg verejték gyöngyözött a homlokomon. Anyád! Elköszöntem Yettától, egy kurta "este jövök" kíséretében, bakancsot húztam, magamra kaptam a bőrdzsekim és már ott se voltam. Autóval mentem, mert az egy dolog, hogy engedelmeskedek, de senki se mondta, hogy repesve tegyem, a szó bármely értelmében is repülve. Tudom, miért vállaltam, de attól még rosszul voltam tőle.
Zsebre tett kézzel álltam a hóban, jó lenne azt mondani, hogy kifejezéstelen arccal, de a vonásaimon a megszokott undor ült, amit Alignak, meg most már a pribékje tudott csak igazán előcsalni. Tehettem egy újabb mételyező felfedezést ráadásképp. Akinek olyan kedélyesen írtam üzenetet a házamban, hogy használjon minden egészséggel és érezze jól magát... Alignak földi helytartójának bizonyult. Az északi fenevad nem-tetszően mordult, energiáim versenyre keltek az alaszkai hideggel, de háromnegyed részt felhúztam a pajzsom. Így is könnyen le lehetett olvasni mindent rólam, de ennél többhöz innen senkinek semmi köze nem volt. Még kettőt megszerzett közülünk. Nem tudom, hogy inkább érdekelt-e, mégis mivel hálózta be Emilyt és Castort, vagy jobb soha meg nem tudni. Úgy gondoltam a saját ittlétem oka elég könnyen kitalálható. De ha valami, hát az némi örömmel és elégedettséggel töltött el, hogy sem Sarah sem Emma nem volt itt, és amikor minden jel szerint befejeztük a várakozást, szám halvány, elégedett mosolyra húzódott. Ó, lehet, hogy én behódoltam, de nálam kevesebben akarhatták jobban a bukásodat te szellemek szégyene. Hajdani otthonom megszállója - Alexander - beszélni kezdett. Pontosan olyan fellengzősen, ahogyan azt vártam, és ebben a percben végleg elkönyveltem, hogy #teamDenaali vagyok. Nem mintha eddig kétséges lett volna, de az új fiú sem ingatott meg. Amikor széttárta a kezét, a nem kért erő megrogyasztotta a lábam, térdre kényszerítettek - megint -, mire a fenevad morgása megrezgette a torkomat. És ebben a pillanatban már meg is fogadtam, hogy ha a fene fenét eszik is, egyetlen egyszer sem leszek hajlandó használni ezt az erőt, ami ocsmány méregként kúszott a bőröm alá, ingerelte a farkasomat és próbált még jobban Alignakhoz kötni. Szemem okkersárgán izzott fel, és bár szívem szerint nekiugrottam volna, az utóbbi időben ez volt az, ami a legkevésbé hallgathattam sajnos. Emellett Castor gyönyörűen prezentálta, mi az ugrálás jutalma, nem is számítottam másra. Egyiküktől sem. Kelletlenül ciccentettem, amikor magához rendelt. Nemes egyszerűséggel léptem át Castor kiterült, mozdulatlan testén, rá se pillantva. Kelletlen mozdulattal téptem ki a fiú kezéből a mappát és csaptam fel. - Toborzásról volt szó, nem hentesmunkáról - dobtam félre a mappát. Rémlett az arc, összefutottam vele, mióta újra itt vagyunk. - Miért kell meghalni? A vérvonalam tagja, én felelek érte, jogom van tudni. Akkor is, ha csak úri szeszély vezérli őket, hadd lássam, milyen mély pöcegödörbe ugrottam. Ők az enyéim. És még túl fiatal vagyok, túl kevés ideje állok az élükön ahhoz, hogy fásultan lemondjak róluk. Visszamentem korábbi helyemre - Castor teste átlép part 2 -, és ugyanolyan barátságtalan kifejezéssel az arcomon álltam meg, ismét zsebre téve kezemet. Meg fogom ölni. Gyűlölni fogom minden egyes pillanatát, mert biztosra vettem, hogy önszántamból nem ítélném halálra. A Harcosok Klubja szabályok sorolása közben rágyújtottam. Ritkán szoktam, de hát mikor bagózzak, ha nem épp most, ezen az átkozott sziklán, ebben a még átkozottabb helyzetben? Nem pofázunk, toborzunk, gyilkolunk. Sose tartottam magam olyan radikális szabadnak, mint Annakpok, pontosabban másabb vonalat képviseltem, de most igen nagy kísértést éreztem, egy hozzá illő asztalborításhoz. De nem ezért hajtottunk fejet, nem ezért vettünk magunkra újabb láncokat. A hófödte csúcsokat néztem. Hát ez nem lesz fáklyás menet, bassza meg. Halk, kissé gunyoros kuncogás csúszott ki belőlem. - Alignak nem atanerk - közöltem a kiábrándító tényt. - És te, Alex, sose leszel vezér. Kisbetűsen sem, nemhogy nagybetűsen, kérlek. Az Atanerk a falkájáért van, nem azért van falkája, hogy Atanerk lehessen. A Vezér pedig tűzön-vízen át kitart melletted, mutatja az utat, nem pedig a hatalmát fitogtatja és parancsolgat, mint egy megalomán seggfej. Elsőként hagytam ott őket. Teázzanak, vagy tudom is én, mit csináljanak még nyugodtan, ahogy kedvük tartja. Nekem ennyi is bőven elég volt az egészből, sőt, még sok is. Emellett akadt egy megölendő Fakírom, mert értelmeszerű, hogyha a megmentésükért hódolok, akkor elsőként egyiket meg kell ölnöm nem? Dehogynem. Baszódnának meg! Ki kellett találnom, hogyan informáljam Williamet...
Dacoltam a lapockámba maró fájdalommal, miképp dacoltam korábban is minden egyes fizikai fájdalommal, mi ért. Erre neveltek, erre treníroztak korábban... s bár a fájdalom érzetének bizonyos része valóban fejben dől el, a végtelenségig bírni ép ésszel aligha lehetett volna sokáig. Unszolásra ugyan, de engedtem hát végül hívásának...
Egyszerű fekete csizmához hozzá színben és árnyalatban megfelelő fekete nadrágot és vékony garbót vettem fel, s fölé az erdős közeghez idegen, hófehér szövetkabátot. Már az orvosi köpenyt viselve is tudtam, jól áll a monokróm színvilág. Elegáns az összkép, tőlem megszokott. Újabban rövidebbre vágatott szőke tincseim szertelen jártak arcom körül, ahogy a szél beléjük kapott, mikor hátrahagyva járművemet megközelítettem a gyülekező társaságot. Bennem felcsendült Alignak mintegy búcsúzásként elejtett szava: A többiek nagyon fognak örülni neked... Rohadjon meg az egész helyzet úgy, ahogy van! Pajzsomat teljesen felvonom, nem kell lássa senki a bennem forró indulatot, melyben csak nyomokban ült meg a korábban ismert fagyos haragosság. Farkasom maga volt a lassan csorgó, fortyogó láva, mely mindent képes lett volna felperzselni maga körül, amit ért, ám nem engedtem látni mindezt senkinek jelen helyzetben. Végig tekintve az illusztris társaságon, Northlake itt létének oka épp csak nincs az arcára írva - ellenben minden ellenérzésével - ellenben Castor felbukkanása előcsal némi szemöldök megemelkedést részemről. És csalódottságot mélyen belül, azt hiszem. Az nem lehet, hogy...! - Okosabb vagy te ennél, nem igaz? Talán hasonlóképp hazárdjátékot játékot űzöl, mint én magam... így kell lennie. Így van. Ugye? Még vetettem Daniela felé egy fájdalmasan szép, pengevékony jégmosolyt, mikor elcsíptük egymás pillantását - Boo, bitch! Úgy fest, nem csak Tupilek képes feltámasztani a holtakat... - aztán szótlanul fordítottam tekintetemet a megszólaló szőke hím felé. Még némi méricskélő érdeklődés is csillant tekintetem kékjében, ahogy négyesünk bal szélén, a fakír mellett, de tőle is tartva némi távolságot, állapodva meg szemügyre vettem, de ennél többet igazán ne várjon pókerarcomat felöltve tőlem. Szavai nyomán lassú ütemben kúszik fel torkomban a keserűség íze, már a tónus is vérlázító, amit megüt velünk szemben, mégis hallgatok... tűrve... kivárva. Emlékezz, Atyám, Denaali mit tett veletek az első találkozásotok alkalmával! Ha tényleg az, kinek mondja magát, esélyünk sincs... Ajkaim összébb préselem, mikor Castor magához ragadja a szót, mozdulnék is talán, egy botor lépést teszek előre, de meg is torpanok menten, ahogy a Jégvihar tehetetlenül zuhan a fagyos földre előttünk. Ujjaim ökölbe szorulnak, vérem serken ahogy önnön húsomba marok, kikívánkozó indulataimat fogva vissza ekképpen. Azt mondtam, kivárunk, a fenébe is! Térdeim önkéntelenül adják meg magukat a varázslatnak, ahogy széttárja karjait, tekintetem vörösbe fordul a kellemetlenül körbe ölelő energiák fojtásában, de hang továbbra sem hagyja el számat. Nem adom meg azt az örömet ennek a bazári majomnak itt velünk szemközt. Ellenben amikor a szótlanul átvett akta tanulmányozása közepette meghallom Northlake kérdését a szőke hím felé, teátrális mozdulattal csukom össze a kezem ügyében levő pakkot. - Mert egy elcseszett vadhajtása a fajtádnak. Jól mondom? - Sandítottam az északi hímről Alexander felé már-már egy apró, ott sem levő mosolykezdeményt kényszerítve vonásaimra. - Egy jó katona nem kérdezget feleslegesen... - Fűztem még hozzá, miközben visszatért Darren a helyére és szívem szerint kértem volna én is egy szálat abból a cigiből, a fenébe is, de helyette pakolnom kellett még némi olajat itt az amúgy is fortyogó kondérba...! Szóval kissé előre dőlve pillantottam el mellette a földön fekvő néhai alfára, s negédes mosoly kúszott képemre. - Ezt még a legjobbtól tanultam. - Rohadjak meg, tudom én azt jól. Máshogy képzeltem az istenhozzádot, ami azt illeti, s csak bízni merek benne, ismert olyannyira, hogy olvasson a sorok között. Legalább ő, ha a másik hím nem is... A Szabad kacajára újfent felfelé tódul a keserű epe torkomban, aprót nyelek, s inkább a szőke, önjelölt vezető szavaira figyelmezek, abba kapaszkodva őrzöm a hidegvérű könnyelműség látszatát, melyet talán... annyira nem is kell őriznem, ami azt illeti. Ez az egész egy kibaszott teszt. Egy beugró feladat, ha úgy tetszik - és én végre fogom hajtani minden szívbaj nélkül. Az igazi játszma csak aztán kezdődik, tiszta sor...
Kezdőlap
