Sokan, a túlzó írók tollából kikerült, szépen megfogalmazott betűket szent írásnak veszik. Azt gondolják, hogy igen, ők azok, akik tudják. Pedig nem. Ők csak izgalmas gondolatokat vettnek papírra, őszinte, valóságos szavaknak álcázva, a nyelvben rejlő szépségeket kihasználva. Lehet, hogy pont ő miattuk akarom hátrahagyni ezt a levelet. Számos, titkot fog tartalmazni, talán megdöbbentőek és ocsmányak is egyben. Talán ha egyszer elpusztulok még valaki ki is, adassa ezt. De akkor, lássátok, a mocsokból is van kiút!
Kis bevezetőként, még beszélnék persze magamról. Kezdjük azzal, hogy a háború kezdettekkor 19 éves koromat tölthettem be talán. Ami a családomat illeti, nem voltam sem szegény, sem fényűző mámorban élő hatalmasság leszármazottja, a szeretettel sem voltak gondjaim. Mindig is arra neveltek, hogy szerezzem, meg ami kell nekem és átváltozásom után gyakorlatilag csak ez maradt meg nekem. A gondolkodásmódom teljesen megváltozott azután, de attól még nagyon messze járunk. Na szóval, az elkényeztetés kiütközött a viselkedésemen, de nem voltam egy gyámoltalan kis kölyök. Azt vallottam, hogy ami az enyém megtartom, ami pedig nem azt megszerzem. Remek iskolákba jártam, lehet hogy nem elképzelhetetlen szinten, de mégis csak jó helyekre kerültem, tanulmányi eredményeim miatt. Annyira, bevallom, nem vághatok fel velük, zseni azért nem voltam. De egy olyan szinten mozogtam, amivel bekerülhettem még a jobb helyekre, de a csodagyerekektől elhatárolódtam. Igazából, nem a szorgalmamnak köszönhető ez, hanem egy amolyan fajta rátermettségnek. Mindennek megtaláltam a módját, volt, amivel többet szenvedtem volt, amivel kevesebbet. Ha nem vagyok kitartó valószínűleg, örökre egy senki maradok.
Mikor végeztem a középiskolával, a mellett döntöttem, hogy egy egyetemen fogok tanulni Németországban. Részben a német nyelv tanulása miatt, részben, mert remek egyetemről volt szó, de leginkább, Hitler cselekvései miatt. Akkor már, a háború hajnala volt, de mire megkezdtem ott tanulmányaimat, kirobbant a világháború. Valószínűleg, az rontotta meg lelkemet. Ahogy láttam, hogy naponta embereket visznek el zsidó vérük miatt, talán, sajnálatot, dühöt kellet, volna éreznem. De ez nem így volt. Bizonyos ponton, tiszteltem Hitlert emiatt, de ne merjen senki nácinak nevezni. Lehet hogy gonosz, de nagy ember volt. Képes volt elképzeléseit valóra váltani, kitartóan küzdött azokért, emiatt pedig tiszteletet érdemel. Teljesen nem határolódtam el a holokauszt áldozatainak szánásától, elvégre ember voltam. De mit lehet tenni? Csak egy egyszerű ember voltam nem tudtam mit tenni egy egész ország ellen. Valamint, mivel, újságírónak készültem, a háborúról való cikkezés miatt, a zsidók „bűnei” után olvastam, így egy kis húzás alakult ki bennem, de nem foglaltam egyszerűen állást. Kisebb fokú hírnevet sikerült már az egyetemen is szereznem, mivel az egyetemi újság lelkes cikkezője lettem, egy alkalommal, pedig egy német politikai lapba is bekerült az írásom. Bizonyára azért, mivel, a hírnév szerzésének vágyában, egyértelmű húzást tettem a nácik felé mikor írtam, ez miatt sikerült talán egyáltalán bekerülnie is. Végül kijártam az egyetemet és úgy döntöttem, hogy visszatérek Olaszországba. Terveim voltak.
A német cikket bemutatva, szülővárosomban, Velencében egy viszonylag híresebb lapnál lehetőséget kaptam egy próbacikkre. Kissé dühített a cenzúra, de valószínű egyébként is a fasizmus felé húztam volna. Hiszen, nem jó ilyen emberekkel rosszat tenni. A próbacikk sikeres lett, így állást szereztem magamnak. Élveztem ezt a munkát, de hiányzott a gyakorlatiasság. Egyre inkább el kezdtem mozogni fasiszták társaságaiban, jó pár barátra tettem ott szert. Ő velük kezdtem el először beszélgetni, az alvilágról. Akkor még csupán olyan szinten, hogy van bizony ilyen is, érdeklődni kezdtem, hogy is dolgoznak ők. Csupán pár év múlva kerültem kapcsolatba eggyel, akit egy barátommal kerítettem, akinek az ismerőse már került kapcsolatba ilyen szervekkel. Interjút kívántam vele készíttetni, mivel diszkrét ember voltam, nem volt akadálya. Persze nem ingyen. Sokalltam is kissé az árat, mai napig emlékszem, hogy akkor még távolinak tartva, viccesen kérdeztem a barátomat meg, hogy ennyiért meg is öl valakit?
Megmaradt bennem az élménye, annak, amikor ott először éreztem az ópium illatát. Szépen kidolgozott pipából, tette magáévá eme szert és olyan természetesen nyelte el, mint ahogy mások a dohány füstjét. Az arcán a természetesség ült ki, a tökéletes nyugodalom, ahelyett hogy mámorba szökkenő ketté álló szemeket villantott volna. Meglepődtem. Elkezdett érdekelni a szer milyensége, de akkor és abban a pillanatban inkább az interjúval foglalkoztam. A beszélgetés folyamán, sok gyilkos praktikát, munkaszerzési tippet, neveket hallottam, amikből sajnos egyet sem vethettem papírra. Érdekes történeteket is mesélt nekem, amiket már le is írtam, virágszavakkal, óvatosan, időben és térben mind távolabb állt tőlünk, a lebukás veszélye miatt. A jegyzeteket elkészítettem aznap este, amik a cikkem alapjául szolgáltak.
Bár nem dohányoztam, másnap úgy döntöttem beszerzek egy pipát, mivel érdekelni kezdett az ópium milyensége. Bár nyomorult egy idők voltak ezek, nem esett nehezemre megszerezni, hiszen, a fasiszták egyik fő sajtóembereként, normál életmódon tengettem napjaimat. De ennek ellenére emlékszem, hogy díszes darab volt, közel egy fizetésem ment rá. De nem bántam meg, öröm volt a tapintása. Estére pedig, mikor az íróasztalomnál a cikkem fölé ülhettem, már ópiummal tömtem meg. Élvezettel okádtam a füstöt és vetettem papírra a betűket, rájöttem hogy ez nagyon mentális szer. Annyi ihletem volt, mint eddig egész életemben együttvéve, lehetetlen feladatnak tűnt betartani a mennyiség korlátot, pedig jelentős helyem volt a következő lapszámban. Felülmúlhatatlan érzés volt bemutatni a törvényen kívüliség világát, pedig akkor még csak a határát súroltam. Magával ragadott a hangulata, emiatt pedig tiszteltem a növényi származékot, aminek füstjét eregettem.
Másnap reggel tettem le végleg a tollat, ahogy mesterművem-megtekintettem. Úgy éreztem, ezzel fogok híres emberré válni. Írás közben, majdhogynem elmentem a regényes megoldás felé, de valószínű, hogy az interjúból egy jó novellát is ki tudtam volna hozni. Ekkor kezdet foglalkoztatni a bűnügy, a politika mellet. Az, hogy hogyan is működik az alvilág. Talán, ez is egy ok volt, hogy újságot váltottam.
De legfőképp azért, mert nem akarták leadni mesterművem. Azt mondták a morál romlásához, vezetne, ha látnák, hogy ilyen szervezett alvilággal is dolgunk lehet, ha pedig még sok ilyennel próbálkozok, keressek egy másik lapot. (Bűnrészesként csak azért nem vettek elő, mert azt mondtam egy volt börtönben ülővel készítettem az interjút…) Úgy döntöttem, hogy kilépek az újságtól, mielőtt még haragban kellene hogy el válljak onnan. Egy új lapnál hamar állást kaptam, ahol novellákat jelentettek meg cikkeik mellet, egyet minden példányszámban és megkaptam a megtiszteltetést, hogy én írjam meg, az interjú történetével. Rögtön neki fogtam, de az eredeti cikk silány átiratának éreztem csak. Nem tudtam akkorát alkotni. Tudatosult bennem hogy ópiumra van hozzá szükségem, ezért úgy döntöttem, hogy szerzek még be. Ezúttal nagyobb mennyiségben vásároltam, mivel feltett szándékom volt hogy ezután ebből merítek ihletett a cikkezéshez. Másodszorra már nem hozott akkora élményt, nem tudtam akkorát alkotni, de még így is remekmű született úgy éreztem. Sajnos, a függőségbe sodródtam, mivel szükségem volt az íráshoz az ópiumra, a nélkül nem tudtam nagyot alkotni. De egyre soványodtak műveim. Az ópiummal sem tudtam ekkora sztorikat megalkotni már.
Talán ez miatt is sodródtam az alvilághoz. Meg akartam ismerni mindenestől, hogy is működik az, rossz emberek rossz dolgai után érdeklődtem. Érdekes módon nem féltem. Pedig az életemmel játszottam, valószínű ez lett volna a végzetem, ha nem visz az ópium más utakra, tiltott helyekre, hogy másik ösvényen tereljen tovább az életben. A természet közeli részeiben, volt egy erdőszerű hely. Erdőnek ugyan nem volt nevezhető, inkább fák csoportosulásainak, amit veszélyesnek tartottak az emberek, de ma már senki sem tudta megmagyarázni hogy miért. Mikor egyszer túlságosan megtömtem a pipámat ópiummal, úgy döntöttem arra fogok sétálgatni. Ahogy a füstöt eregettem a fák között, végre, úgy éreztem, hogy megint hasonló élményem volt, mint az első alkalomkor. Mámorban úszva értettem meg, hogy ma már csak nagyobb adagokban érhetem el azt az élményt. De szükségesek karrieremhez, még ha, tisztában voltam hogy most is enyhe leépüléssel jár használata, a függés első jelei kiütköztek rajtam. De kit érdekelt volna, ha ez a sikerbe viszi?
Amikor megpillantottam a hatalmas farkast azt hittem hallucinálok. Meg is kérdeztem hangosan, hogy tényleg ilyen hatást is válthat ki ez a szer? Azután, elhomályosodott minden, az egyik legfurcsább ópium élményem volt. Nem akartam érezni a fájdalmat, ezért talán kikapcsolt az agyam, vagy csak törölte az emlékemet. De arra még emlékszem, hogy a sötét, fekete színű szörnyeteg rám vetette magát.
Utána, érdekes helyen ébredtem. Egy gyönyörű tisztás volt, ahol egy középkorú férfival kellet, hogy találkozzak, három hónappal a háború lezárulta előtt. Életem legkimerítőbb beszélgetése volt, amin akkor túlestem. Kiderült, hogy a természetfeletti magához ölelt, aminek gondolatával, legvadabb ópiumozásaim közepette sem gondoltam volna. Hamar összebarátkoztam, a több mint 300 éves farkassal, aki bevezetett a farkasok világába. Kiderült hogy kapcsolataim és tehetségeim miatt esett rám a választás, hogy kiemeljenek a tömegből maguk közé, amivel egy feladat is járult. A vérvonalának történetét kellet megörökítenem papíron, ezért rengeteget beszélgettem vele a falkánkról és annak történelméről. Hamar belészerettem a farkasok történetébe, így kissé, kiragadott személyiség voltam a falkában. Nem a jelen, pénz, rang és dicsőség érdekelt, mint eddig mindig, hanem hogy milyen is volt a múlt, amiből kialakult ez a helyzet. Kissé megszűnt számomra az anyagiasság, a tudás értéke volt a pénz. Ezért sem éreztem magam otthon. 25 évvel farkas létem után, mikor úgy éreztem, hogy már tudok egyedül is boldogulni, megtanultam az alapokat a létemhez, megszöktem. Egyedül, George-al(Akivel először találkoztam farkasként) beszéltem, megígértem neki hogy be fogom fejezni a történetet és visszatérek vele. Tulajdonképpen azért nem volt még kész, mivel életem művének tekintettem és nem akartam elsietni. De világot akartam látni, más farkasoktól is tanulni, más helyeken élni, szórakozni.
Élveztem az életet, most hogy vége volt. Sikerült még az ópiumról is lemondanom. Az élet remek, egy hatalmas rock n roll koncert, de ez nem a féktelen szórakozást szimbolizálja. A tudás gyarapítása mellett, mikor letelepedtem pár hónapra néha, elkezdtem élvezni a versengést. Leginkább a hetvenes évek ragadtak magukkal, akkor fordítottam szórakozásra és vagyongyarapításra a legtöbb időm. De most, 2012 környékén megérettem a letelepedésre. A halandó létem óta nyugodtan fejlődtem, de ideje egy új harcba kezdenem, mert különben egy elfásult farkas leszek barátok nélkül, akit a végén le fognak vadászni. Ezért a Fairbanksi városban csatlakoztam a Betolakodókhoz, hogy harcba kezdhessek, tekintve, hogy ők voltak a legszimpatikusabb lehetőség. Tervezek gyors pénzkeresésbe fogni, amit a drogpiac uralomba vételével tervezek elérni. Valamint, vásároltam egy telket összegyűjtött pénzemből de… Nem nyűgözött le, először belülről is meg kellet, volna néznem, nem út közben digitálisan elintézni. Jó, bárhol el tudok aludni, de ez mégse nekem való hely. Minél hamarabb tovább akarok adni rajta.

inteligencia, pipázni(már legtöbbször csak dohánnyal, maximum nagyon kevés ópium nosztalgiának), kocsmázni(nem a bebasz*s miatt, hanem mert sok információ összefut itt ezért jól el lehet beszélgetni).

Nagyképűség, ha idióták mindent tudónak tekintik magukat, fiatalokat akik arra használják a kábítószert hogy szétcsapják magukat.