A ház második szintjén található a tulaj lakása, ide a vendégeknek tilos a feljárás. Egy nappali, két hálószoba egy mosdó és egy fürdőszoba található itt.
Dideregve sétált a Fairbanks-i utcákon, néhol megállt, hogy útbaigazítást kérjen. Az itteni emberek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, sok mindenben eltértek az otthoniaktól New Yorkban. Nem csoda, hiszen ez itt vidék, és köztudott hogy vidéken sokkal kedvesebbek az emberek. Egy pont Fairbanksnek. Gondolta Lily, miközben a szél feltámadt, és beférkőzött a lenge öltözete alá, hogy a lány még jobban didergett mint eddig. Egyedül az időjárással nem számolt, úgyhogy nem hozott túl sok meleg holmit, nem mintha arra számított volna hogy kánikula lesz, és fürdőruhában parádézhat, de egyáltalán nem gondolta azt, hogy ennyire hűvös lesz. Bár, ha a szél nem fújna, sokkal kellemesebb lenne az idő, Lily még azt is megkockáztatná hogy kicipzározza a dzsekijét. Maga után húzta a vajszínű bőröndjét, amit egészen idáig a kezében cipelt, de már nagyon megfájdult a tenyere, ezért döntött úgy hogy inkább kerekeire állítja a poggyászt, és úgy vonszolja maga után. Számításai szerint, már közel járt Paul lakásához, és a kocsmához amelyről annyit hallott a fiú leveleiben. Igen, Lil és Paul sokkal jobban szeretnek kézzel írott levelekkel kommunikálni, mert annak annyival több hangulata, és jelentése van, mint egy gyorsban megírt e-mailnek. Legtöbbször telefonon szoktak beszélni, de havonta egyszer levelet is írnak egymásnak, ez afféle hagyomány lett már kettejük között. A lány az összes eddig kapott levelet megőrizte, egy vörös szalaggal átkötötte mindet, és az ágya alatt tartja egy aranyos kis dobozkában. Néha, amikor nagyon hiányzik neki Paul, előveszi őket és egy pohár bor mellett mindet újra elolvassa.. Lil amint megpillantotta az épületet, tudta hogy megérkezett. Jó, kívülről még nem volt valami szép látvány, hiszen még nem készült el teljesen, de a lánynak rögtön megtetszett a maga ormótlan külsejével, és hatalmas ablakaival. Oda lépett a házhoz, kezét a falra tette és mosolyogva köszöntötte a házat. Aztán a bejárathoz lépett, és előhalászta a lábtörlő alól a pótkulcsot, Paul mindig arra a helyre rejti el, akárhol is lakik. Amint betolta a zárba a kulcsot, az recsegve adta meg magát, és a kocsma ajtaja kinyílt. Lily a küszöbön állva nézett végig a helyiségen, tátott szájjal járt be szemével minden egyes négyzet centimétert, olyan barátságosnak és otthonosnak látott mindent. Nagyon tetszett neki hogy a bárpult határozza meg leginkább a berendezést, gyönyörű fa borítású pult, fényesen csillogva a helyiség közepén, a hozzá illő réz csapokkal, és lámpákkal. Beljebb lépett a teremben, ujjai hegyét végig húzta a pulton, aztán a székekhez lépett és azokat és szemügyre vette. Elő vette a fényképezőgépét és kattintott párat vele, ezt a látványt muszáj volt megörökítenie. Paul rendesen kitett magáért. Gondolta, apró kis mosollyal a szája sarkában, majd oda lépett a szemközti ajtóhoz, ami mögött a lépcsőház található. Nem volt szándékában a bőröndöt is felcipelni, főleg mert biztos megrokkant volna mire felér vele. Majd Pault leküldi érte, neki meg se fog kottyani az a pár kilós súly. Elindult felfelé a lépcsőn, séta közben levette a zöld dzsekit és megigazította vörös tincseit. Kipirult arccal ért az emeletre, ahol megszemlélte magát a tükörként világító ablakban, utána Paul ajtajához lépett és erőteljesen bekopogott. - Itt a szobaszerviz. - kiáltotta eltorzított hangon, és izgatottan várta az ajtó nyitást, hogy aztán barátja nyakába vethesse magát.
A hozzászólást Lily McLain összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2012 11:50 am-kor.
Jól megérdemelt pihenés. Azt hiszem, ennél jobban még soha nem érdemeltem ki, hogy hátradőljek, fejemet megtámasszam és egy hideg sörrel a kezemben nézzem az agymosó tévéműsorok valamelyikét. Az ablakon végre nem fújt be a jéghideg szél, a tető nem fenyegetett azzal, hogy a fejemre omlik, és a lenti rész úgy néz ki, mint ahogy azt megálmodtam nem is annyira régen. Tegnapi nappal még a víz is be lett vezetve, és azt hiszem, most már Lily nem ölne meg, ha meglátná a helyet. Persze, ehhez kellene még pár simítás, például kifesteni ezt a fenti térséget is, mert rendkívül ocsmány színben leledzik, de sebaj. Majd megoldom valamikor. Mikor véget ért a CNN megszokott agymosása fölkeltem és betántorogtam a fürdőbe. Gyorsan lezuhanyoztam, megborotválkoztam és fogat mostam, ebben a sorrendben. Úgy döntöttem, hogy ezen a napon ejtőzök, elvégre mi mást csinálhatnék? Jó, tényleges egyeztetnem kellene a szobafestőkkel, de az még ráér. Úgysem várok egyelőre senkit sem. Miközben ezen filozofálok, meghallom, hogy odalent nyílik az ajtó. Abban a pillanatban átvált az agyam kommandós-üzemmódba. Falhoz lapulva nézek le az ablakon keresztül a bejáratra, de nem látok senkit. Akkor már bent is van. Az éjjeliszekrényhez szaladok, fölmarkolom a Berettát és az ajtó mellé bújok, mintha csak fedezékben lennék. Nem akarom megölni, bárki is jött, de azt sem akarom, hogy kiraboljanak. Nem ma! Amikor meghallom a kiáltást a túloldalról azonnal elteszem a pisztolyt. Ezt a hangot, még így eltorzítva is ezer közül felismerném. Lily drága, szólhattál volna, hogy jössz, de akkor is jobban örülök neked, mint bárminek, ami mostanában történt. Szélesre tárom az ajtót és elmosolyodok, amikor meglátom. Ez az első őszinte mosolyom már… Mióta is? Régen volt, az egyszer biztos. - Lily! – kiáltom boldogan. – De jó látni téged!
A viszont látás öröme szinte ledöntötte a lányt a lábáról, a szíve nagyokat dobbant amint tárt karokkal lábujjhegyre állva átölelte a fiút, Pault aki már annyira de annyira hiányzott neki. Utoljára tavaly májusban találkoztak, amikor a fiú először látogatta meg őt az új lakásában, a Wallen street-i 11/A szám alatt álló kis csodaországban. Lil nagyon izgatott volt, egész nap fel alá járkált mindent leporolt, takarított, főzött, igazi háziasszonynak szeretett volna tűnni. Az egészből végül az lett hogy pizzát rendeltek, mert a lány sikeresen oda égette a sajtos makarónit, a levest meg annyira elsózta hogy az már ehetetlenné vált. Mi tagadás, nem Lily kezébe való a fakanál, sőt még feleségnek sem tudná magát elképzelni, bár idővel minden képen férjhez szeretne menni. Lily észre vette, hogy valami nem stimmel a fiúval, olyan más lett...olyan mintha csak árnyéka volna önmagának. Talán csak azért érez így, mert olyan régen találkoztak, vagy mert Paul megváltoztatta a frizuráját.. Minden esetre most úgy érezte újra teljes az élete, hiszen a lelkének egy része - amely Paul volt - most újra vele van. Az ölelés után, Lily megragadta a fiú kezét és úgy lépett be a lakásba. Körbe nézett a lakásban, szemügyre vette a nappalit és a szobákat, megnézte a fürdőt, aztán barátja felé fordult, arcán boldog mosollyal. - Tetszik ez a hely Paul. - mondta vidáman, elengedte legjobb barátja kezét és készített néhány fotót, egyet a fiúról is, amit majd később előhívat és odahaza kiteszi az éjjeli szekrényére. - Olyan régi, az ember ilyenkor elgondolkodik vajon miket élhetett meg ez a ház. - elmélázott egy pillanatra, amíg újra körbe forgott hogy megnézze magának a helyet. Tetszett neki, és most már tudta hogy Paulnak jó helye van itt. Ezentúl ha eszébe jut a fiú, tudni fogja hogy egy remek helyen lakik, kedves emberek között, hogy boldog élete van. Egy pillanatra elszomorodott, mert ha arra gondolt nem lehet majd a részese a fiú életének, nos..a gondolatra összeszorult a szíve. Egy pár másodperccel később azonban újra vidám, és gondtalan volt, oda ugrándozott a fiúhoz és megpuszilta. - Nagyon hiányoztál ám. - vallotta be, s a szobák felé mutatott. - Melyik az enyém? Úgy tervezem hogy egy jó darabig rontom itt a levegőt. - nem várta meg a fiú válaszát belépett abba a szobába, amelyikről sejtette hogy az a vendégszoba, letette az ágyra a fényképezőjét, és a táskáját, majd ő is letelepedett a puha matracra. - Paul, felhoznád a bőröndömet? Már rohadt nehéz volt, nem tudtam a lépcsőn is felcipelni. - kérte meg a fiút, miközben a hálószoba berendezését is szemügyre vette.
Még a szívem is gyorsabban kezdett dobogni, ahogy Lily megölelt. Le sem tudnám írni, hogy mennyire örültem annak, hogy viszontláthatom őt. Az időben, amit nélküle töltöttem, mintha félember lettem volna. A szívem vele maradt, azt hiszem, mielőtt lementem volna az óceán túloldalára, és talán ez is volt az én legnagyobb bajom. De nem, nem hiszem. A szív nélküli ember csak vállat von a tragédiákon, engem azonban ez megtört. Lehet ugyanolyan az életem, mint azelőtt volt? Talán. Megmaradtak-e a régi érzések, amelyeket ez iránt a lány iránt tápláltam? Igen, ebben most már egészen biztos vagyok. Minden újjáéledt abban a pillanatban, amikor megölelt. Az érzések egész kavalkádja kavargott bennem, ahogy megfogta a kezemet és belépett a lakásba. - Nekem is tetszik – felelem, és igyekszem nem túl szélesen vigyorogni. Láttad volna pár hete, gondolom magamban. – Hát, azt hogy mit élt át régebben, azt nem tudom, de szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy az előző tulaj drogdíler volt. Ahogy abban is, hogy én voltam az első, aki törődött azzal, hogy felújítsa. – Az arcát fürkészem és észreveszem, amikor átsuhan rajta a szomorúság. Lehet, hogy csak én képzeltem oda, hiszen egy pillanat múlva már nyoma sincs, de ez akkor sem tetszett nekem. Életemben nem láttam még ezt a lányt aggodalmasnak. - Jobbra a második ajtó – mondom mosolyogva, amikor a szobája felől érdeklődik. Hangosan fölnevetek, amikor bevallja, hogy még hosszú ideig szeretne itt maradni. – Lily, te sosem rontod a levegőt! Sőt, minden illat édesebb, ha a közelben vagy – mondom. Az utolsó mondat csak úgy kicsúszott a számon, de nem jövök zavarta. Amikor a bőröndjéről ejt pár szót csak biccentek és elindulok lefelé. Alig egy perc múlva már vissza is jövök és beállítom Lily szobájába az egyik falhoz, ahol nincs nagyon szem előtt. - Nos, mi szél hozott ide, Lily? – kérdezem. Nagyon örültem, hogy láthatom és a meglepetés ereje még mindig nem múlt el. Szinte minden gondomat feledtette velem, és egyáltalán nem érdekelt a holnap, csak az, hogy Lily most itt van.
Paul utolsó mondata lógott a levegőben, ahogy a fiú elhagyta a lakást hogy felhozza Lil bőröndjét. Jól esett ezt hallania a lánynak, egyáltalán nem érezte úgy hogy nem illett oda az a mondat, esetleg hogy többet jelent e mint pár baráti bók. Egyszerűen csak örült neki és kész. Minek ennyit agyalni ezen? Paul vissza ért, kezében úgy hozta a bőröndöt mintha csak valami kispárna volna, olyan könnyedén emelte a levegőbe, akár egy toll pihét. Lily elégedett sóhajjal dőlt az ágyra, haja glóriaként terült szét arca körül, vörös tincsei ragyogtak, pedig az ablakon nem is sütött be a nap. Jól esett itt lenni, távol New York-tól, távol a gondoktól. Olyan mintha másik világba csöppent volna, ahol a világon semmi gondja nincsen, ahol könnyeden és gondtalanul élhet. Odahaza mindenki vele foglalkozott, úgy kezelték mint valami haldokló beteget, az anyja oda akart hozzá költözni, a barátai pedig elsírták magukat valahányszor találkozott velük. Úgy kezelték a helyzetet, mintha el jött volna a világ vége. Ezért szökött hát meg onnan, ide Paulhoz az egyetlen emberhez a Földön, akire most igazán szüksége volt. A fiú kérdésére hosszú ideig nem válaszolt, a plafonon levő repedéseket vizsgálta a falban, a sarokban levő pókhálóra csúszott a tekintete, amit éppen bőszen fonogatott a hatalmas kaszás pók. Lily feltámaszkodott az ágyon, ezúttal Paul arcát vizsgálta. - Miattad jöttem ide te lüke. - mosolyodott el, és magában próbálta elűzni a gondolatot, hogy mondja el a valós okot amiért idejött. - Na meg, már évek óta nem vettem ki hosszabb szabit, és a főnök gyakorlatilag kirugdosott az irodából, hogy menyjek el nyaralni. - ez részben igaz is volt, Lily főnökének meggyőződése volt hogy a lány sokkal jobban lesz ha elmegy Hawaii-ra, vagy a Karib tengerre, még az utat is fizette volna neki. Feltápászkodott az ágyról, és oda lépett a bőröndjéhez. - Hoztam neked valamit. - mondta titokzatosan, miközben nyakig elmerült a ruhák,cipők és könyvek tengerében. Egy darabig még kotorászott, aztán előhúzott egy újságpapírba csomagolt négyszögletű tárgyat. Oda lépett a fiúhoz, és átadta neki a meglepetést. Izgatottan figyelte amíg Paul kicsomagolta az ajándékot. Egy arany színű képkeretbe foglalva két tízen hat év körüli tinédzser mosolygott Paulra, az egyiknek vörös haja volt, és mosolyogva karolta át a szőke hajú fiút, aki szintén boldogan mosolygott a kamerába. - A szülinapodon készült a kép. Gondoltam elhozom neked. - fűzte hozzá a lány, és bele karolt Paul karjába, fejét a vállára hajtotta.
A hozzászólást Lily McLain összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2012 2:49 pm-kor.
Figyeltem, ahogy elheveredik az ágyon és próbáltam nem túlzottan feltűnően bámulni. Az ajtófélfában támaszkodtam meg féloldalasan, és le sem tudtam venni a szememet róla. Annyira gyönyörű volt… Halovány lila segédfogalmam sincs, hogy miért nem látogattam meg fél éve. Ennyire el lettem volna foglalva a saját problémáimmal? Sajnálatos módon valószínű, hogy igen. Önző és gyarló ember vagyok, de most úgy ünnepélyes keretek között megfogadom, hogy soha többet nem hanyagolom el. Sem őt, sem senki mást, aki fontos nekem. Nos, ez effektíven őt jelenti, szóval elég lesz egyetlen emberre figyelnem. - Akkor háromszoros hurrá a főnöködnek – mondom és odaülök az ágy szélére Lily mellé. Nem sokkal később Lily már föl is állt, és a bőröndjéhez lépett, kijelentve, hogy hozott nekem valamit. Amikor kibontom a csomagot – úgy férfi módra a csomagolást gyakorlatilag letépve a tárgyról -, elakad a lélegzetem. – Lil… Istenem, nem tudok mit mondani… Kissé ellágyulva nézem a képet. Pontosan emlékszem arra a napra, amikor ez készült, a tizenhatodik születésnapomra. Fél órával a kép elkészülte után persze a világomat a szüleim sikeresen a darabjaira törték, de abban a pillanatban hihetetlenül boldog voltam. Két ilyen képünk volt, a másik Lily hetedik születésnapján készült és éppen az éjjeliszekrényemen trónolt. Az a kép megjárta Afganisztánt, megjárt minden egyes helyet, ahol megfordultam. Kissé gyűrött volt, mert minden bevetés alkalmával a taktikai mellény egyik zsebébe rejtettem, mint holmi talizmánt. - Köszönöm – suttogom halkan. Közel jártam ahhoz, hogy örömkönnyeket hullassak. Igazán meghatott a gesztus, amivel Lily kitüntetett. És miért ne? Ez a lány látott már engem sírni. Ott ültünk a tengerparton, én pedig teljesen ki voltam akadva. Miért is ne lettem volna? Azelőtt alig másfél órával tudtam meg, hogy anyám rákos, ez márpedig elég ahhoz, hogy kiüssön egy embert, azt hiszem. – Lily, mire mennék én nélküled? – nézek rá, szemébe nézve elűzöm a rossz emlékeket. Most itt vagyunk, ez a fontos. Itt vagyunk egymásnak, mint ahogy mindig is voltunk életünkben. Csak rá számíthattam és tudom, hogy mindig is számíthatok majd.
Pár pillanatig nem szólalt meg, próbálta össze szedni magát, Paul utolsó mondata akaratán kívül is megríkatta. A fiúnak igenis meg kell tanulni nélküle élni, a tudattal hogy a lány többé nem lehet vele. Hamarosan vége lesz, és soha többé nem nézhetnek egymás szemébe, nem foghatják meg a másik kezét, nem mosolyoghatnak a másikon..ez mind el fog veszni. Lily kényszerítette magát arra, hogy a fiúra nézzen afféle önfeledt mosollyal az arcán, ami ez egyszer nem volt őszinte. - Naná hogy nélkülem is sokra mennél. Én csak a barátod vagyok Paul, ha egyszer már nem leszek, neked új barátokat kell majd szerezni. Sőt mi több, egy barátnő is jól jönne már neked. - mondta, kicsit komolyabb hangnemben, mint amilyennek szánni akarta. Nem tudta magát türtőztetni, átölelte a fiút és percekig szorongatta, akár egy óriási plüss mackót. Most mindent megjegyzett a fiún, a finom fenyő és after shave illatának keverékét, a bőre hőmérsékletét, azt hogy a szíve hirtelen őrült tempóban dobogott a mellkasában, ahogy kezével a hajába szánt, abba az imádni való szőke hajba, ahogy érezte Paul izmait megfeszülni amikor puszit adott az arcára. Fizikai fájdalommal járt amikor kibontakozott az ölelésből, ugyanazzal a mosollyal az arcán, amit az imént magára erőltetett. - Bocsi a szeretet túltengésért, csak már hiányoztál füles. - bökte meg játékosan a fiú mellkasát, és direkt azt a becenevet használta Paulra, amit a srác nem nagyon csípett. Mindig is szerette cukkolni a fiút, és nem bánta hogyha a fiú cserébe hozzávág egy párnát a fejéhez, vagy esetleg leteperi és addig csikizi amíg Lily kegyelemért nem könyörög. Most minden veszekedésük, szomorú pillanatuk és boldog perceik, minden emlékük felért a világ összes kincsével. Rendkívül boldog volt hogy egy ilyen barátja lehet, ugyanakkor kimondhatatlanul maga alatt volt, amiért hamarosan itt kell őt hagynia...örökre. - Nos, mikor mutatod be nekem Fairbankset? Már kíváncsi vagyok a városra, ahol megszülettél. - érdeklődött, vissza tért természetes jókedve és már nem gondolt arra a dologra, bármilyen kevés ideje volt is már hátra. A lényeg most Ő és Paul. Lily és Paul. Mint a régi szép időkben.
A hozzászólást Lily McLain összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2012 6:57 pm-kor.
Meglepve néztem Lilyre. Vajon most miért könnyezik? Mi rosszat mondtam? Akaratlanul hajolok előre, és törlöm le a könnyeket a szeme sarkából. Nem tudom, hogy miért szomorodott el ennyire, de eltökélt voltam, hogy föl fogom vidítani, amennyire csak képes vagyok rá. Elvégre, mi másra való egy barát? Kár, hogy talán sosem leszek több neki, de ha így lehetek a közelében, az egyáltalán nem zavarna. - Ugyan, Lil, te pótolhatatlan vagy – mosolygok rá biztatóan. – És egyébként a barátnő talán nem a legjobb ötlet. Emlékszel még arra az esetre, amikor kikezdtem Jenny Hookkal? Mi lett annak is a vége? A csaj egy ágytálat borított a fejemre. Lássuk be, hogy csak veled tudok ennyire közvetlen lenni az ellenkező nem tagjai közül. És amúgy is… - Eddig jutottam, mielőtt a lány egy hirtelen, meglepetésszerű támadással megkísérelte kiszorítani belőlem a szuszt is. Nem mondom, hogy sokat ellenkeztem. Egyrészt már annyira hozzászoktam, hogy ilyeneket csinál, hogy nem is lepődtem meg igazán, másrészt kihasználtam az alkalmat, hogy ennyire közel van hozzám. Jól esett a karjaimban tartani őt. Vékonyabb volt, mint amilyenre emlékeztem, nem is annyira régről. Majd ki fogom faggatni ennek okairól, de nem most azonnal. Hagyom pihenni előtte szerencsétlen lányt. Egy pillanatra elpirulok, amikor puszit nyom az arcomra, majd próbálom legyűrni azt az iszonyatosan nyomorult arckifejezésemet, amit a helyén maradt üresség miatt érzek. Kedvem lenne megmondani neki, hogy amit érzek iránta, az több, mint barátság, de valahogy nem sikerül összeszednem hozzá a bátorságomat. Ugyanannyira nyomorultul megy ez, mint az eddigi években. A fenébe, ki mertem állni arab torkolattűzbe de nem merek Lily szemébe nézni elegendő időre ahhoz, hogy fölfogja, hogy mennyire többet érzek iránta? Gyáva ember vagyok… - Tudod, ezt a becenevet sosem értettem, hogy miért adtad nekem. Nem lakok fából éppencsak összerakott csöveskunyhóban és műfarok sem liffeg a hátsómra szegezve, szóval… - Igazából nagyon utáltam ezt a becenevet és ezt ő is tudja, de most nem adom meg neki a megelégedést, hogy lásson kiakadni emiatt. – Fairbanks gyönyörű városát akarod látni? Lily, ugye tisztában vagy azzal, hogy az időm nagy részét itt töltöttem? Nem én vagyok a legjobb arra, hogy körbevezessen a városban, de tehetek egy próbát, ha szeretnéd. Átkarolom a vállát és közelebb húzom magamhoz. Jó így, és annyira jó lenne megfagyasztani ezt a pillanatot, csak azért, hogy örökké tartson.
Paul karja akár egy meleg takaró, beborította a lányt, ahogy Lily a vállára hajtotta a fejét, és megfogta a fiú kezét. Sokan az otthoniak közül, szentül hitték hogy e két teremtmény együtt jár, hiszen gyakran úgy viselkedtek mint a szerelmesek. Egymás kezét fogták sétálás közben, egy ágyban aludtak, és egyfolytában együtt lógtak. Persze erről a két érintett mit sem tudott, ők csak boldogok voltak a másik jelenlétében, és nem aggattak semmiféle bonyolult jelzőt a kapcsolatukra. Egyszerűen csak barátok voltak, legjobb barátok, és ezt semmi pénzért nem cserélték volna el. - Nem fogom elárulni hogy miért hívlak fülesnek. Ez legyen az én titkom. - suttogta titokzatosan a fiúnak, amint szabad kezével vonalakat meg köröket rajzolgatott Paul combjára. - Paul..mit tennél ha tudnád hogy csak egy hónapod van hátra az életedből? - kérdezte hirtelen, ujjait felcsúsztatta a fiú mellkasára, aztán vissza a combjára. - Kétségbe esnél és az utolsó hónapodat siránkozva töltenéd, vagy még jobban megbecsülnéd az életet? - folytatta a gondolatmenetét, aztán kíváncsian várta a választ. Paul egyszer már átélte egy szerette elvesztését, hiszen az anyja ugyanúgy halt meg, ahogy majd Lily fog távozni az élők sorából. Lil nem hitte, hogy a fiú még egy veszteséget ki fog bírni. Ő már egytől is összeroppant volna. De valahogy a fiú oldalán, most egyáltalán nem volt rémisztő a halálra gondolni. Ami úgyis el fog jönni, azt nem lehet megváltoztatni. Egy hónap múlva Lily McLain már nem létezik. Megszűnik élni.
Egészen kellemesen éreztem magam, mikor Lily odafészkelődött hozzám, megfogta a kezem és a vállamra hajtotta a fejét. El tudnám így képzelni az örökkévalóságot. Örökkön örökké, bármennyire hülyének hangozzon is. Szinte minden szőrszálam az égnek mered, ahogyan a lány köröket rajzolgat a combomra. Alig bírom elviselni ép ésszel az érintését, annyira kívánom őt, annyira szeretném elmondani neki, hogy mit is érzek. A kérdésén meglepődök, de úgy döntök, hogy mielőtt feltenném a sajátjaimat válaszolok. Elvégre valamit el kell mondanom neki és már annyira régóta esedékes ez… Ő pedig tálcán kínálta föl nekem az alkalmat. Egyik kezemet a tenyerére csúsztatom, másikkal az álla alá nyúlok és finomat fölemelem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. Egyetlen pillanatig még viaskodik bennem a józan ész és a szív, de a logika szépen, lassan alulmarad az eposzi mértékű ütközetben. Mindig alulmarad, ha ilyen ügyekről van szó. - Veled tölteném, Lily. Veled tölteném, mert szeretlek. Nem barátsággal. Jóval mélyebben annál – mondtam, és hirtelen megkönnyebbülök. Tessék, kimondtam. A sorsom ettől a pillanattól kezdve már nem a saját kezemben van, hanem az övében, és remélem, hogy nem hagy a mélybe zuhanni. Ebben a pillanatban mindennél jobban szeretném őt megcsókolni, mindennél jobban szeretném érezni a testét magam mellett, ahogy régen, amikor egymás mellett fekve aludtunk. Szükségem van rá, mert tudom, hogy nem lennék képes létezni nélküle. Azután hirtelen eszembe ötlik az a kérdés, amit én is fel akartam tenni, s a félelem jeges ujjai szorítják marokra a szívemet, amely egy pillanattal korábban még éppen rózsaszín álomvilágban kóborolt. - Várj… Miért kérdezted? – kérdem rémülten.
Ha az univerzum valami beteges játékot akart űzni Lilyvel, aminek a vége a halálával jön el, hát a lány jó úton haladt az őrülethez. Az idő mintha csiga lassúsággal telt volna, a másodperc tört része alatt amíg Paul kezébe vette a lány arcát, Lil úgy érezte a szíve majd kiszakad a helyéből, gyomrában mintha ezernyi pillangó repkedett volna, még levegőt venni sem mert, olyan közelinek és sebezhetőnek érezte most a fiút. Szeretlek. Ez az egy szó viszhangzott a fejében, a szó amit Paul az imént mondott neki, a szó ami annyival többet jelent a barátságnál, amely felelősséggel jár, és ezernyi érzés bújik meg mögötte. Lily úgy érezte hogy kiszáradt a torka, szemeiben könnyek csillogtak ahogy a fiút nézte, Pault aki azt mondta neki szereti, nem úgy mint barát, nem úgy mint egy testvér, hanem úgy ahogy egy férfi szerethet egy nőt, annak minden bájával, és szépségével együtt. Mondani akart valamit, azt hogy ő is szereti...szereti mióta először megpillantotta a játszótéren, csak ő jár a fejében folyton, és hogy eszeveszetten vágyik egy csókjára. De nem szólalt meg. Csak némán nézte a férfit, szeméből egy könnycsepp indult el, hogy aztán fájdalmasan végig csurogjon az arcán. Tudta hogy Paul már úgy is sejti az igazságot. Nekik nem lehet közös jövőjük, hiszen alig van hátra egy hónapjuk. Nem mondhatja meg neki hogy szereti! Azzal csak még nehezebbé tenné a dolgot... - Paul...- kezdett bele, miközben letörölte a könnyeit. - ..én haldoklom. - akadozva mondta ki a szavakat, és benne is csak most tudatosult a rettentő igazság. - Egy hónap múlva meg fogok halni.
Nem voltam képes elhinni, amit hallottam. Elmémben végigfutott az elmúlt tíz, tizenöt perc. Amikor megláttam, hogy ott áll az ajtóban endorfinmámorban úsztam, hogy újra láthatom őt. Most végre összeszedtem a bátorságomat, hogy elmondjam, mit érzek, erre… A sors nem űzhet velünk ennyire kegyetlen játékot! Miért most? Miért kell ennek így történnie? Nem érdemlünk meg egy szeletnyi boldogságot hát majdnem harmincévnyi küzdelmes élet után? Az életben nincs igazság! Közelebb hajolok Lilyhez, az én drága Lilymhez és letörlöm a könnyeit a kezemmel, majd megfogom a két kezét és mélyen a szemébe nézek. - Lil… Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Egyetlen dolgot tudok: Ameddig élsz, addig mindkettőnknek van még reménye. Én nem fogom hagyni, hogy egy hónap múlva meghalj, érted? Ha a Pokol legmélyére kell mennem és le kell győznöm az ördögöt magát, hát én azt is megteszem, de te nem fogsz meghalni. – Nagy levegőt veszek és homlokon csókolom a lányt. Reménykedem benne, hogy nem rohan el, vagy nem lesznek ellenvetései. Ez utóbbiban kételkedem. Én azonban már azon gondolkodom, hogy mit tehetnék. Egyértelmű, még abból a kevésből is, amit láttam, hogy ebben a városban valami nagyon sáros dolog folyik. Nem tudom, hogy mi, de ki fogom deríteni és az előnyünkre fogom ezt fordítani, meg fogom gyógyítani Lilyt. Nem érdekel, ha fel kell perzselnem ezért a világot, ha el kell pusztítanom valakit, aki az utamban áll, én akkor is meg fogom őt menteni. - Velem vagy, Lil? – kérdezem halkan. Kezeit még mindig a kezemben tartom, és nem is akarom elengedni őket, amíg világ a világ.
Már most haldoklott. Érezte ahogy a betegség szépen lassan eszi belülről, hogy aztán végképp feleméssze egész testét. Gyógyszereken kellett élnie, hogy ne érezze a fájdalmat amely a betegségével jár. Ugyan mi tudná megmenteni? Az élete a végéhez közeledett, ez a sors ami neki rendeltetett...nem lehet a halállal küzdeni. Az lehetetlen. A végén úgy is a betegség fog győzedelmeskedni. De most, amikor Paul szemébe nézett, és a fiú azt mondta meg fogja őt menteni...elhitte neki. Úgy érezte Paul képes csodát tenni, képes megmenteni őt. Hiszen már attól is jobban volt, hogy itt lehet vele. Nem érezte azt a szorongató ürességet a szívében, nem hitte azt hogy egyedül maradt az egész világon. Óvatosan kiszabadította kezét a fiú szorításából, aztán kezébe vette Paul arcát, gyengéden simogatta. - Veled vagyok. - mondta, egy apró mosollyal a szája sarkában. Boldog volt. Annak ellenére hogy a halál a küszöbön állt, arra várva hogy Lily feladja az életet..eddigi életében most volt a legboldogabb. Homlokát a fiúéra támasztotta, egy pillanatra lehunyta a szemét. Érezte Paul szívverését, ahogy a mellkasára csúsztatta tenyerét. Nagy levegőt vett, hogy lecsitítsa a saját mellkasában vergődő szívét. - Szeretlek. - mondta ki, és úgy érezte ez a világ leggyönyörűbb szava. Olyan könnyen, és boldogan mondta, mintha mindig is ezt a szót ismételgette volna a fiúnak..pedig most mondta ki először. - Szeretlek. - ismételte meg, most már teljes szívéből mosolyogva.
Ahogy Lily kimondja a szavakat, amikben reménykedtem, fellélegzem. El sem tudom mondani, mennyire aggódtam, hogy beletörődött a sorsába, hogy egész egyszerűen föladja. Az, hogy látom mosolyogni, segít túltenni magamat minden. Segít realizálni azt, hogy most vállaltam el lehetetlen küldetést, de akkor sem érdekel, mert végig fogom vinni. Lily itt van, szeret és senki sem veheti el őt tőlem, még maga a nyomorult halál sem. Ha pedig a sors úgy hozza, hogy elbukom, hát akkor remélem, hogy fájdalmas halált halok azért, mert cserbenhagytam őt. Átölelem a lányt, kicsit talán gyengédebben, mint ahogy szoktam. Az ember reflexből gyengédebb azzal, akiről tudja, hogy beteg, de én nem csak ezért teszek így. Már nem vagyunk barátok. Bármi történjen is a jövőben, ezt a hidat közösen felégettük és ugyanazon a parton vagyunk most. Tudom, hogy a következő hónap kemény lesz, életem legkeményebb időszaka elé nézek, de ha lehet ilyet mondani örültem annak, hogy együtt nézünk vele szembe, kéz a kézben. - Én is – súgom a fülébe. – Jobban, mint a saját életemet, Lil. – Én is elmosolyodtam, látva, hogy ő is képes rá ebben a pillanatban. Milyen furcsa, nem igaz? Az imént még sirattuk az életünket, most pedig… Most már élvezzük azt, ami megmaradt belőle. Hirtelen ötlettől vezérelve erősen oldalra dőlök, így mindketten elterülünk az ágyon. Csibészes mosolyt villantok Lily felé, majd végigsimítok a haján, a mozdulat pedig a hátán folytatódik, de mielőtt túlságosan mélyre érnék, megálljt parancsolok a kezemnek. Nem ez a megfelelő pillanat erre, úgy hiszem. Eljön majd valaha? Persze, egy napon biztosan. - Magadra hagyjalak egy kicsit? Biztos hosszú utad volt – mondom még mindig suttogva. Annyira meghitt ez a pillanat, minden terhünk ellenére, hogy nem kívánom a darabjaira törni azzal, hogy hangosan beszélek.
Valóban fáradt volt egy kicsit, hiszen több mint három órát utazott, és még nem volt ideje pihenni. Azonban semmi képen nem akarta hogy Paul magára hagyja. Ezért a fiú mellkasára csúsztatta fejét, befészkelte magát Paul karjai közé, és lehunyta a szemét. - Maradj itt velem. - suttogta alig hallhatóan, arcán békés mosoly jelent meg. Eszébe jutottak a régi szép idők, amikor egy ágyban aludt a fiúval, egymás kezét fogták és horror történeteket meséltek. Reggelig fent voltak, aztán egy pohár gőzölgő kakaóval kiültek a háztetőre megnézni a napfelkeltét. Azok voltak élete legszebb évei. Akkor úgy érezte magát mint egy álomban, mintha minden tökéletes lett volna. Hihetetlen hogy egy életen át ismerte ezt a fiút, és csak most jött rá igazán, hogy mennyi mindent köszönhet neki. Hiszen ha Paul nem lett volna, Lily talán most is a szüleivel lakik, és éppen egy újabb diplomáért teperne az egyetemen. Egyáltalán nem bánt egyetlen percet sem az életéből, és készen állt szembe nézni a halállal is. De most..most aludnia kell. Mert kimerült. De ha felébredt, akkor újult erővel néz szembe az utolsó egy hónappal, és bármi is történjen a végén, ő boldog lesz. Mert egy olyan férfi szereti őt, aki képes lenne a tűzbe menni érte. És ha egyszer Paul megígér valamit, az úgy is lesz. - Jó éjt. - suttogta mielőtt elnyomta volna az álom.
Hányszor álmodtam arról az elmúlt évben, hogy itt fekszik mellettem, mint régen, gyerekkorunkban? Ugyanúgy, de mégis máshogyan? Két kezemen nem lennék képes megszámolni, annyi alkalommal, és most, hogy itt van mellettem, az érzés, amelyet oly sokáig éreztem háttérbe szorul. Félek, retteget attól, hogy elveszíthetem őt. A világ igazságtalansága megőrjít és úgy húzom magamhoz fektemben, mintha soha nem akarnám elengedni. Kezem lassan csúszik a sízve fölé és megáll ott. - Aludj jól, Lil – suttogom a fülébe. – Tudd, hogy őrizem az álmod. Rövid időn belül éreztem, ahogy légzése egyenletessé válik, és egyedül maradok éber lény a szobában. Csak figyelem az arcát, ahogy rávetül a nap aranyló fénye, és beszívom hajának kellemes illatát. Nem fogom engedni, hogy ezzel a lánnyal bármi rossz történjen. Hogyan tehetném? Annyira drága a szívemnek, annyira nagy szükségem van rá, hogy velem legyen. Mi lenne velem nélküle? Vajon meddig bírtam volna Afganisztán után, ha ő nincs ott nekem? Nem volt mellettem, de a gondolat, hogy él, hogy lélegzik erőt adott, amikor legszívesebben a fejemhez emeltem volna a pisztolyom és meghúztam volna a ravaszt. Életben tartott engem. Most nekem kell megtennem ugyanezt őérte, ennyi az egész. Lassan az én szemem is lecsukódott. Minden éjjel rettegtem ettől a pillanattól, amikor elkezdem újraélni azokat a rettenetes pillanatokat, de most nem féltem. Hadd jöjjenek! Már van miért, van kiért élnem, és senki sem fog érdekelni többé. Lily itt van mellettem, itt fekszik ismét a karjaimban. Kellhet ennél több a boldogsághoz?
/Én is nagyon köszönöm a játékot és azt, hogy ennyire gyorsan elvitted a karaktert!/
Olyan szomorú. Furcsa ránézni egy ilyen szépségre, akibe ennyi fájdalom szorult. Mindig azt hittem, hogy a gyönyörű nők boldogok, amiért olyan életük lehet, amilyen másoknak nem. Nos, úgy tűnik, hogy ebben tévedtem. Amit a szabályokról mond, az viszont elgondolkodtat. Vajon ha betartom őket, akkor Jefferson közlegény még mindig élne? Ha igen, akkor ott lennék az óceánon túl, arabokra vadásznék, és nem találkoztam volna Cassie-vel. Minden rosszban van valami jó, ezek szerint? Valahogy nem tudom elfogadni. Én itt állok egy gyönyörű nő meleltt, míg a kölyökből csak egy darab láb maradt, amit a szülei és a csinos nővérkéje eltemethetnek. Ha ez akart lenni a rohadt nagy kompenzáció, akkor kicsit rohadtul elkésett. Meg rohadtul nem érdemeltem meg. - Túl sok… – kommentálom amit a háborúkról mond. Én ezzel lezártnak tekintem a témát. Jó látni, hogy éppen nem gyűlölködve néz rám. Még mindig nem vagyok képes hová tenni azt a pillantását, de most már ügyelek arra, hogy semmiféle baromság ne csússzon ki a számon. - Amúgy nem annyira rossz, mint amilyennek tűnik. Festeni mindenképpen kell, meg pár helyen talán pótolni a szigetelést, de ennyi. Persze ezzel is elleszek egy darabig, és azt hiszem, hogy a szigeteléshez szakembert kell hívnom. De hé, már nem potyognak a gerendák! – nevetek föl, és követem a belső térbe. Látom, hogy tetszik neki a hely, ezért elmosolyodok magamban. Nos, talán mégiscsak jó lesz itt neki, legalábbis remélem. Követem fölfelé az emeletre, majd elé lépek, hogy kinyissam az ajtót. Nem szöszölök a kulcsokkal, nehogy legyen valami beteges ötlete, hogy a férfi az ágyban olyan, mint ahogy a kulcsokkal bánik. Bár ez esetben azt hiszem, inkább a kulcslyuk megnyálazásával kellett volna kezdenem, de arról már lekéstem. Belököm hát az ajtót, imádkozva, hogy ne most szakadjon le a sarokvasakról. - Nos, a szobád jobbra a második ajtó – mondtam, és közben imádkoztam, hogy ne a WC-hez igazítsam útba. - Isten hozott szerény hajlékomban.
- Áh, nem vagyok ám egy piperkőc. Amíg nem sújt halálra semmi, addig jól elsátrazok akár a WC-ben is... - nevettem fel. Még egyszer végigmértem a helyet, színek, építészeti stílusok és egyéb hülyeségek kavarogtak a fejemben. Végül a kíváncsiságom győzött minden máson és Paul szavaira csak biccentettem, majd mint egy izgatott kislány majdhogynem ugrándozva szaladtam el a második ajtóig. ~ Kíváncsi leszek milyen állapotú a szoba... ~ Végül benyitottam. Az ajtó egy picit nyikorgott, de nem volt semmi gáz vele. A szoba egész tágas volt. Az ablakok kerete egy cseppet kopottas volt, ahogy a vakolat is megfakult pár helyen, de amúgy jó állapotban volt a szoba. Körbesétáltam, hogy szemügyre vegyek mindent. Középen volt egy egészen jó állapotúnak tünő franciaágy, mellette egy kis éjjeliszekrény. Volt még az egyik ablak alatt egy szép íróasztal meg egy nagy szekrény tükörrel az egyik falnál. Odasétáltam az ablakhoz és elhúztam a függönyt, mire aranyló napfény öntötte el a szobát. Élveztem, ahogy végigcirógatja az arcom majd az egész testem megfürdik a kellemes ragyogásban. Egy próba után sikerült kitárnom az ablakot is. Csak résnyire nyitottam, mert hideg volt azért kint, de egy kevés beszökő levegő azért jól esett. Megfordultam és ha Paul is bejött utánam, akkor rámosolyogtam, majd szépen összegeztem a dolgokat. - Nem tudom miért aggódtál, szerintem remek állapotban van. Ha szabad kezet adsz nekem egy kicsit még elszórakozok vele, de esküszöm nem festem be rózsaszínre szivárványos unikornisokkal a falon! - emeltem esküre a kezem vidám mosollyal. - Aztán majd arról is szólj, mikor festünk, hogy felkészüljek a bohóckinézetre. - mosolyogtam továbbra is. Tudom, talán kicsit infantilis voltam, de jó volt a kedvem, és ilyenkor hajlamos voltam mindenféle hülyeséget összehordani.
Egy pillanatra megmerevedtem. Furcsa volt, hogy mágiáról beszélt még nem is annyira régen, most pedig szinte tökéletesen kitalálta a gondolataimat. Egy kicsit talán meg is ijedtem tőle, de nem vészesen. Biztosan csak véletlen egybeesés. Muszáj annak lennie. Követem, miközben a szoba felé tart, és nem bírom megállni, hogy el ne mosolyodjak azon, hogy olyan, akár egy izgatott kislány. Amikor kinyitja az ajtót egy pillanatra összeszorítja a szívem a rettegés. Félek, hogy nem fog tetszeni neki a hely, és inkább itt is hagy. Megállok és az ajtófélfának támaszkodva figyelem, ahogy próbálja kinyitni az ablakot. Már éppen mozdulnék, hogy jó lovag módjára segítsek neki, de akkor már sikerül is neki. A beszökő, hideg levegőtől egy pillanatra megborzongok, de aztán már egészen jól esik. Mindig jobban szerettem a hideget, mintha fülledt meleg van. Ezért is lesz jó nekem itt. Még nyáron is szükség van a kabátra. - A te szobád, a te döntésed. Csak a rózsaszín ellen lenne némi kifogásom, de ha nagyon erőlteted… ellenben akkor te veszed a festéket, mert nem örülnék, ha a nagy motor helyett más végett könyvelnének el errefelé az emberek – mondom, majd elvigyorodok, amikor elképzelem a falat tele szivárványokkal meg egyszarvúakkal. Te jóságos Atyaúristen… Bár azért nem nézem ki belőle, hogy ilyen elvetemült lenne, úgyhogy nagy probléma még sincs. - Majd szólok, persze. Bár azt mondják, hogy a meglepetések a legjobbak az életben, nem igaz? – vigyorgok rá elvetemült csibészességgel, majd egy rövidebb időre magára hagyom. Amikor visszajövök két kulcs van a kezemben. - Ez nyitja az alsó, ez pedig a felső bejáratot – mondom. – Az alsóra talán nem lesz sokszor szükséged, ha megnyitunk, de a másodikra annál inkább. Nem akarom, hogy valami részeg föltévedjen ide, és elkezdjen randalírozni. – Az első egy nehézkesebb, régi kulcs, még Lily csináltatta magának. Teteje kör alakú, és szépen fel is van fűzve a kulcscsomóra, egyes egyedül. A második már teljesen hétköznapi darab, négyszögletű fejjel és a kezemben van, de másodpercek alatt felszerelhetem, ha megkér rá.
Az arcomra csibészes gonoszka kis mosolyt ült ki, ahogy elképzeltem milyen arcot vágna, ha rózsaszín festéket kéne vásárolnia. Lelki szemeim előtt láttam, hogyan izzadna bele, hogy férfiegója morzsái is lemorzsolódjanak a csajos cuccok vásárlása közben. Majdnem felkacagtam de végül megküzdöttem a kínzó vággyal és elnyomtam. Vicces lett volna elmagyarázni neki, min nevetek, jobb volt így. - Nah jó, kivételen lemondok a magenta-pink szivárványmintás falakról. - mondtam továbbra is mosolyogva. Bevallom a fejemben ennyi idő alatt már egész szépen összeállt, hogy hogyan is kéne át és még jobban berendezni ezt a szobát, szóval szerintem közvetlenül azután, hogy bejelentkeztem a protektornál rohanok is és beszerzem a hozzávalókat. A meglepetéses dologra pedig csak mosolyogva csóváltam a fejem. - Oké, igazad van, de azért kérlek ne ébressz úgy, hogy egy vödör festéket borítasz a nyakamba, mert azt hiszem nevetségesen festenék olyan kéken, mint valami fura vöröshajú na'vi.. - utaltam arra a különös filmre, amit nem olyan régen láttam. Talán Avatar volt a címe? A szép kulcsocskákat pedig átveszem és fölfűzöm őket, illetve a kicsit a nagy tartójára, majd méregetem a súlyukat. A nagy olyan szép, határozottan tetszik a régies énemnek. - Oké, remélhetőleg nem felejtem el melyik melyik. - mosolyogtam. - Amúgy jó ötlet, én sem értékelném, ha a babarózsaszín ékszerdobozomban egy punk banda aludna. - nevettem föl. Aztán ha nála volt a táskám, elkértem tőle, elsüllyesztettem benne a kulcsokat, majd elbúcsúztam. - Most viszont muszáj mennem, beszélnem kell egy ismerősömmel itt a városban, de később jövök vissza, akkor festhetünk is akár, habár előtte lehet beugrom pár cuccért a boltba. És még egyszer köszönöm a lakást, nagyon kedves tőled, hogy felajánlottad. - aztán hirtelen felindulásból nyomtam egy puszit az arcára. Kissé megzavarodtam magamtól, így hamar hátraléptem és kissé zavart arccal mosolyogtam, majd elslisszoltam mellette még egy utolsó intés kíséretében. - Hello Paul és viszlát később! - mondtam azzal spuriztam a protektorhoz, vissza varázslat biztonságos világába. Ez a valós világ a sok érzelemmel nem az én pályám volt, megrémisztett.
- Bölcs döntés – mosolyodok el, amikor „nagy nehezen” lemond a pink festékről. Biztos voltam benne, hogy a következő napokban tologathatom föl-alá a szoba bútorait és festhetem le a neki kevésbé tetsző részeket, de sebaj, ennyit bevállalok ezért a nőért. Többet is, ami azt illeti. Azok a smaragdzöld szemek rabul ejtettek egy életre, attól félek. – Ne aggódj, emlékszel, lovag vagyok. Ennek következtében ünnepélyesen megesküszöm, hogy soha nem foglak festékkel nyakon önteni. Legfeljebb vízzel, azt is csak húsvétkor. Régimódi lovag vagyok, tudod… - mosolygok rá, jelezve, hogy poénnak szántam a dolgot, nem kell fölkapni a vizet. – De szerintem lelehetősen csinos lennél kékkel és vörös hajjal. – mosolygok rá. Na nem mintha így nem lenne csinos. Amikor puszit ad, akkor egy pillanatra megrendülök. Jól van, akkor most hetekig nem mosom meg az arcomat. Már nyúlnék is, hogy megöleljem, esetleg tovább is lépjek egy fokkal a kis puszinál, de ő elhúzódik, így a kezem ott marad, alig pár centire eltávolodva a testemtől. Lassan reagáltam. Kár, pedig most lazán ki lehetett volna hozni valamit ebből az alaphelyzetből. A nők többségét ismerve most hónapokig várhatok egy újabb lehetőségre, ami talán sosem jön el úgy, mint most. Fenébe! - Rendben, várlak vissza. Én is elszaladok a kocsimért, merthogy azt meg otthagytam az O’connors előtt. – Próbálok úgy tenni, mintha minden a normális mederben folyna, de ez nem igaz. Ez a csaj magába bolondított, úgy, ahogy még soha senki. Csak nézek után, és hallom, hogy kimegy az ajtón, mint aki menekül. Mitől rémült meg? Csak nem egy ártatlan kis puszitól? Lemondóan sóhajtok, majd én is kilépek a lakás ajtaján, bezárom magam mögött és lesietek a földszintre, ahonnan elindulok a másik bár felé. Érdekel, hogy összekarcolta-e valaki a kocsit azóta, vagy van bennük annyi sportszerűség, hogy egyben hagyják. Reménykedtem az utóbbiban. Nincs pénzem még a kocsit is megjavíttatni.
A mai nap meglehetősen jól alakult. Az elmúlt hónapok során a kocsma fellendült, eléggé ahhoz, hogy fel kelljen vennem két másik pultost. Továbbá nyitva kell tartanom éjszakánként is, ami meg felvetette a kérdést: hogy a büdös fenébe tudnak ezek ennyire hangosak lenni éjjel? Jól van, alkoholista apa meleltt nőttem fel és én magam sem vetettem emg az italt, szóval valami sejtésem lehetett volna arról, mennyire fűti is az embereket. De könyörgöm, kinek van akkora szónoki képessége, hogy rávegyen egy csapatnyi melóst, akik közül némelyik már valószínűleg a banda fele nem tudja, melyik században van, hogy elkezdjék a Birodalmi Indulót verni a bakancsukkal a padlón? Mert esküszöm, azt az embert helyben elnökké kellene választani! Nos, tegnap este dicső rohamosztagosainknak köszönhetően nem aludtam túl sokat, viszont reggel mégis egész fittnek éreztem magam. Ébredés után lezuhanyoztam, felöltöztem, aztán lementem, hogy leváltsam a csapost, aki már alig-alig állt a lábán a fáradtságtól. Szegény kölyök az egyetem mellett tanult, most meg inkább otthon kellene lennie, könyvekben mélyedve. Valószínűleg ezért felejtett el bezárni éjfélkor. Mindenesetre a hajnali bevétel jó részét a számlájára írom. Persze levonom belőle a kávét, amit betermelt. Miután elszámoltam az anyagiakkal már kedztem is kezdtem is reggelit csinálni Cassie-nek. Még mindig nem tudtam, miért került pár hónappal korábban, de azóta minden visszaállt a normális kerékvágásba, én meg rettenetesen örültem ennek. Nehéz elmondani, mennyit jelentett nekem a lány közelsége. Délelőtt aztán végig bent álltam a pultban, és a délután jelentős részét is ledolgoztam, mire a harmadik csaposom, egy fiatal csaj beérkezett és leváltott. Őt részben azért választottam, mert egészen kedveltem, részben meg azért, mert a külleme egész sok embert vonzott hozzánk. Már egyszer hallottam, amikor az O'connorsban arról beszélnek, hogy csak a csaj miatt átszoknak ide. Ekkor fölmentem a lépcsőn, elővettem egy sört a hűtőből, letelepedtem a kanapéra és bekapcsoltam a TV-t. Igazából oda sem figyeltem arra, ami ment, inkább csak gondolataimba mélyedtem. Közelgett az évforduló, márpedig ez nem bizonyult könnyű évnek. Mégis mindig az tűnt a legnehezebb időszaknak, amikor eljött Johnson halálának sötét évfordulója, én pedig beástam magam valahová nagyfater piájával és vártam, hogy elmúltjon. Na igen ám, de ezt msot nem tehetem meg. Itt a kocsma, itt a lakótárs... Szóval ki kellett találnom valamit, amivel helyettesíthetem a masszív ivászatot.
Kezdőlap
