A leghalványabb kedvem és affinitásom sem volt ahhoz, hogy a napot a hotelbe zárva töltsem egy másnapos és morgós farkassal, ezért muszáj volt kiszabadulnom onnan. Jesse ugyanis az este, amíg én a hotel wellness részlegét próbáltam ki és élveztem egy fantasztikus masszázst, addig az én drága jó uram szépen leitta magát a sárga földig a bárban. Nem arról van szó, hogy zokon venném, ha iszik, vagy ha kimozdul nélkülem, mert nem. Menjen csak, ha épp ahhoz van kedve és részegedjen is nyugodtan, a probléma csak ott kezdődik, hogy másnap, amikor fáj a feje és a macskajaj minden tünetét produkálja, egyszerűen nem lehet vele megmaradni egy légtérben. Ugyanis a máskor oly férfias kedvesem, ilyenkor visszavedlik egy hisztis kiskölyökké, aki még ráadásul morog is és undok is és mindenbe beleköt. És ma valahogy nem úgy áll a dolog, hogy szívesen elviseljem ezt. Ezért inkább úgy döntöttem, míg ő durmol a meleg ágyikóban és látványosan szenved, addig én inkább kimozdulok és járok egyet a városban. Előző nap eljött velem vásárolni, ami tudom, hogy részéről mekkora nagy áldozat volt, mert rendszerint gyűlöli, amikor én élvezettel nézelődök és válogatok, ilyenkor ő szeret színpadiasan szenvedő fejet vágni és előadni a "nagyhalált". Egész nap vágja a grimaszokat, hogy szinte elhiszem, hogy fizikai fájdalmat él át ilyenkor, és a vége mindig az, hogy én adom fel és hamarabb befejezem a vásárlást, mint szeretném, csak azért, hogy megszüntessem az elviselhetetlen poklot, amit ő átél... Tegnap is csak azért volt hajlandó elviselni, amíg én az egyik kedvenc hóbortom hódolok, mert olyasmit is vásároltam, ami neki is kedvére való, ha viselem. Kényelmes, de meleg lila-szürke cuccot kaptam magamra, rácsuktam a hotelszobánk ajtaját Jessere és a szenvedésére és elindultam, hogy a nyakamba vegyem a várost. Nem tudtam, hogy merre is induljak el, csak mentem, amerre a lábam vitt és azt hiszem, hogy némileg sikerült is elkavarodnom, de koránt sem bántam a dolgot, általában feltalálom magam, de ha nem, hát még mindig ott a lehetőség, hogy előkapjam a kis marok készülékem és hívjam Jesset, hogy jöjjön és mentsen meg. Bár erre azt hiszem nem lesz szükség... A magánállatkertbe tök véletlenül botlottam bele, miután úgy elkavarodtam, hogy szerintem kiértem a városból. Tekintve, hogy a pánik nem tört rám, hogy elvesztem, inkább besétáltam ide, hiszen ha az ember lánya el akar szabadulni egy bosszantó másnapos farkas mellől, hová is mehetne szívesebben, mint egy állatkertbe?! Egy darabig sikerült ott kóborolnom és megcsodálni a helyi állatokat, aztán gondoltam talán itt az ideje, hogy rácsörögjek a kedvesemre, vajon él-e még. A padoknál leteszem magam az egyik ülőalkalmatosságra és a telefon tapi képernyőjén bepöttyentem életem párjának számát. Szinte azonnal felharsan a hang, hogy a másik fél nem elérhető, amit vagy azt jelenti, hogy már megint lemerült a készüléke, vagy kinyomta, hogy senki sem zavarhassa meg a látványos szenvedésben. Ezeknek a húzásainak úgy tudok örülni, de komolyan. Akármi történhetne, szólni nem tudnék neki, mert elérhetetlen. Fantasztikus. Eldohogok még magamban pár percig Jesse elérhetetlensége okán, aztán elsüllyesztem a telefont a táskámban és szimplán nézek ki a fejemből. Veszek pár mély lélegzetet, hogy újra visszanyerjem a lelki békémet.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Ma ismét szabadnapos vagyok, aminek most nagyon is örülök, mert az elmúlt napok kicsit húzósak voltak. Szinte az összes állat egyszerre betegedett le és még sok műtétet is sikerült összegyűjteni. Ennyit rég dolgoztam már. Nem panaszkodásként mondom, sőt örülök neki, hogy van munka. A szabad napomat most kivételesen pihenéssel szeretném eltölteni főleg, hogy ilyen szép napsütéses időnk van. Az állatkertben nagy örömömre már számos alkalommal voltam. Néha az állatok gyógyítása miatt, de volt, amikor csak fényképezés miatt látogattam meg. A mai napra is azt terveztem, hogy gépemmel ismét meglátogatom az állatokat. Szerencsére már jól ismernek az ottani dolgozók, így szabad bejárásom van oda. Sőt ha nagyon szépen kérem még egy két állathoz is beengednek. A kertben sétálva először az állatokra koncentrálok, majd magára az egész hely hangulatára. Ahogy a látogatókat is elkezdem figyelgetni észre veszek egy fiatal nőt, aki magányosan üldögél. Igaz csak hátulról látom őt, de tökéletes kompozíciót alkot a környezetével. Azonnal lefényképezném, de még nem teszem meg. Mégis csak illene megkérdezni tőle, hogy szabad e. Igaz nem mindenkitől szoktam megkérdezni, de ha ilyen közelről fényképezek és ennyire látványos, hogy őt akkor jobb rákérdezni mielőtt valami zűr lenne belőle. Nem is hezitálok többet inkább odasétálok hozzá, majd egy kedves mosollyal arcomon köszöntöm is őt. -Jó napot! Elnézést, hogy megzavarom, de lenne egy kérdésem, kérésem. Én csak fényképezgetek és Önt is lefényképezném. Nem látszódna az arca, leginkább hátulról szeretném lefotózni. Nem használom fel semmire, nem lesz kiállításom meg ilyenek, ez inkább csak magamnak lenne. De azt is megértem ha nem szeretné!-Tudom kicsit most sokat beszéltem, de megérdemli, hogy tudja, hogy tényleg nem akarok visszaélni a helyzettel és nem fogom valami rosszra felhasználni.
Pár perc gondolkodás és higgadás után újra előhalászom a kis készüléket a táskámból, hogy legalább egy üzenetet bepötyögjek a másik felemnek, hogyha végre sikerült az agonizálásból életre kelnie, akkor legyen oly kedves és hívjon vissza. Legalább kérdezze meg, hogy egyáltalán élek-e még! Vagy valami... Ahogy sikerült a tapi képernyőn viszonylag helyesírási hibáktól mentesen, rövidítéseket mellőzve beütnöm az üzenetet, egy érintéssel ki is lövöm az sms-t az éterbe, hogy aztán a mondandóm egy pillanattal később Jesse készülékén landoljon. Aztán a telefont újra a táskámban mélyesztem el. A hajamat egy könnyed mozdulattal seprem arrébb, mert egy fuvallat épp az imént fújta az arcom olyan szegleteibe, ahol nem túl kívánatos a hajkoronám jelenléte és, minthogy zavarnak vörös szálaim a szememben és a számban egyaránt, nem hagyhattam őket ott, ahová az anyatermészet az imént rendezte. Gondolkodóba esem, hogy akkor most, hogyan is tovább. Jesse a jelek szerint még haldoklósat játszik és ezért semmi kedvem visszamenni a hotelbe, de közben egyedül lenni sem olyan nagy kaland, legalábbis nekem. Hátradőlök a padon, keresztbe lendítem a jobb lábamat a balon, és már azon vagyok, hogy kiötöljek valami szórakoztató programot magamnak, amikor egy nő libben elém a semmiből. Pillanatra zavarba jövök, hogy vajon tényleg hozzám intézi-e a szavait, ezért gyorsan körül is lesek, hogy vajon tényleg engem ért-e a megtiszteltetés, hogy modellkedhetek így hirtelenjében egy állatkert kellős közepén... A nő, aki elém lépett fiatal és szerintem nagyon szép. Kedves mosolyára én is egy mosollyal válaszolok, amint felül emelkedem a zavartságomon. - Szia! Nem baj, ha tegeződünk? Csak tudod, így jobban szeretem. Már persze, ha ezzel meg nem sértelek. Nem akarsz lecsüccsenni? - kezdezem meg tőle és megpaskolom magam mellett a padot. Szeretek új ismeretségeket kötni és embereket megismerni, ez nekem sosem okozott gondot, sőt, sokkal inkább örömet. - Ez nagyon megtisztelő, hogy le szeretnél fotózni. Nyugodtan kattintgass csak, ha épp ahhoz van kedved. Mit kell tennem hozzá? Eddig még sosem akart senki lefotózni csakúgy, ismeretlenül, de nem jelenti azt, hogy ne lennék benne! - válaszolom neki vidáman, még mindig mosolyogva.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A nő akit megszólítok azonnal kedvesen köszönt engem. Ez teljesen megnyugtat engem, így a mosolyom kiszélesedik. Bíztam benne, hogy sikerült egy olyan lánnyal összefutnom, aki barátkozósabb típusú. -Én is jobban kedvelem a tegeződést, szóval részemről nem gond. Most még nem ülnék le. Inkább megcsinálnám a képet, amíg jók a fények!-Mutatok a Nap felé. Az ég nem teljesen tiszta így bármelyik pillanatban eltakarhatja a Napot egy felhő, szóval ilyenkor minden perc számít. -Nem kell csinálnod semmit, ne is foglalkozz velem. Csak gondoltam megkérdezlek mielőtt megtenném, mert van aki nem szereti és egyszer már bajom is volt belőle. Szóval csak természetesen. Majd én mozgok!-Csak egy-két képről lenne szó nem egy sorozatról, szóval tényleg nem kell csinálnia semmit. Nekem az is tökéletes, ha csak ül és bambul ahogy eddig is tette. Ha rábólint a szavaimra, akkor vissza is sétálok oda ahol először megláttam őt és már kezdem is a fényképezést. Ahogy azt az előbb is említettem nem vesz el sok időt. Igaz nem csak egy-két kép készült, hanem legalább tíz, de ebből nem tartok meg mindent. Továbbra is mosolyogva sétálok vissza a nőhöz, majd most már le is ülök mellé és a gépet felé nyújtom. -Megnézheted őket, ha szeretnéd. Leginkább csak a hátad látszik, de az egyiknél oldalról fényképeztelek. És ne haragudj, hogy csak így letámadtalak. Nem szokásom mindenkit leszólítani, vagy lefényképezni.-Nem tűnik olyan nőnek, mint aki leharapná valaki fejét egy ilyen apróság miatt, de azért az illem mégis csak megköveteli, hogy rákérdezzek és elnézést kérjek tőle a zavarásért. Lehet, hogy most inkább egyedül lett volna, csak nem akart elküldeni. Persze csak magamból indulok ki, de akár ő is olyan lehet, mint én.
- Persze, abszolút megértem, hogy addig kell a képeket megcsinálni, ami még van hozzá elég fény. - mosolygok a lányra és közben követem az irányt, amerre mutat. Néhány felhő is úszkál az égen és tényleg félő, hogy eltakarja a Napot, ami ugye a tökéletes fényt biztosítaná a fotókhoz. - Oké, akkor igyekszem nem feszengeni, hanem nyugton maradni. És köszi, hogy megkérdeztél, lehet én is furának találtam volna, ha azt veszem észre, hogy valaki csakúgy fényképezget. Bár biztosan nem ugrottam volna neked, vagy ilyesmi... - teszem még hozzá. Nem vagyok agresszív típus, sőt mindig kerülöm az olyan helyzeteket, amelyekben erővel, vagy izomaggyal kellene fellépni. Ennek az az egyszerű oka, hogy nem része a természetemnek az agresszivitás, na meg az is, hogy ekkora termettel, mint ami nekem van, maximum úgy néznék ki, mint valami dühösen pattogó nikkelbolha, aki mérgében még rázogatja is a kis öklöcskéjét. Eleve a gondolat nevetséges, hát még milyen lenne a látvány! Azt hiszem a fenyegetni kívánt fél röhögőgörcs rohamot kapna tőlem és nem pedig félne... - Szóval csak nyugodtan fényképezz, nem sietek, időm, mint a tenger. - mosolygok rá megint és közben nagyon igyekszem természetesnek tűnni. A velem szemben lévő padra koncentrálok. Olyannyira igyekszem jó modellnek lenni, hogy fel sem tűnik, mennyi ideig tart a fotózkodás, de nyilván nem túl sokáig, hiszen csak pár képről volt szó. Mikor visszaér a lány, a mosolyát viszonozom. - Már készen is vagyunk? Ez tényleg nem tartott sokáig. Sikerült olyan képeket készítened, amilyeneket szerettél volna? - érdeklődöm meg kedvesen, ahogy mellém ül a padra. - Ez komoly? Tényleg szabad? Persze, hogy szeretném! Nagyon is! - lelkesülök fel, mikor felém nyújtja a gépét. Szerintem nagyon kedves tőle, hogy engedi megnézi, tudom, hogy a legtöbben nem szeretik megmutatni, csak a kész, kiválogatott képeket, amikor a kevésbé jól sikerülteket már kiválogatták a jók közül. - Segítenél? Sajnos teljesen analfabéta vagyok a fényképezőgépek kezeléséhez. - vallom be neki és kissé zavarban vagyok. Igyekszem lépést tartani és megtanulni az újabb és újabb kütyük működését, de nem mindig sikerül mindennel lépést tartanom, és a fényképezőgépek egy kicsit mumusok nekem. Félek, ha nekiállok bénázni, a végén még letörlöm az összes képet, amit készített. Ez a szerencsétlenkedés nem lenne meglepő tőlem, és azt hiszem nem venné jó néven, ha szépen törölném a képeit... Ha megmutatja, hogyan tudom megnézni a képeket, akkor végignézem őket. - Egyáltalán nem haragszom. Sőt, köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy lefotóztál. Ezek a képek igazán gyönyörűek. Nagyon tehetséges vagy! - mondom őszintén a lánynak. Tényleg nagyon szép képeket lőtt el. - Fotóművész vagy? Vagy ez a hobbid? - közben visszaadom neki a gépét.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Igen nagy örömömre sikerült.-Bár igaz lett pár rosszabb, de van egy-kettő amit viszont biztosan meg fogok tartani. Sőt talán majd elő is hívatom és kibővítem az albumom velük. Szerencsésnek érzem magam, amiért pont egy ilyen kedves lányt sikerült megszólítanom. -Persze miért ne lehetne? Mégis csak rólad készültek! Jogod van látni őket!-Tudom nem mindig kérdezik meg a fotósok az illetőt mielőtt lekapják és sok esetben nem is mutatják meg neki, de most ezzel talán akár még egy kedves ismerősre vagy barátra is szert tehetek, szóval ismerkedésnek is egy jó módja. -Oké! Ezzel tudsz tovább lépni, ezzel meg vissza. Ha kicsit bele nagyítanál akkor ezt kell megnyomnod!-Magyarázom neki miközben természetesen a gombokat is mutogatom neki. Nem bonyolult egy dolog, de nem röhögöm ki vagy ilyesmi. Biztos van olyan dolog, amihez viszont ő ért és én nem. A dicséretére egy kis pír jelenik meg arcomon. Eddig nem sokaknak mutogattam meg a képeimet, szóval nagyon is jól esnek a szavai. -Köszönöm szépen! Inkább csak hobbiból fényképezem sajnos...Bár a munkámat is imádom. Állatorvos vagyok.-Nem cserélném le egy fotós munkával, de azt sem bánnám, ha a fényképezéssel is kezdhetnék valamit. Legszívesebben nyitnék egy galériát ahol bemutathatom a műveimet, de sajnos túlságosan is félek és egy kisebb vagyon egy ilyet megszervezni. -Amúgy Alice vagyok!-Mégis csak illene bemutatkoznom, ha már így "letámadtam" őt. Kezem természetesen felé nyújtom amint elárultam nevem és ha elfogadja azt akkor meg is rázom, de kicsivel később csuklani is elkezdek. -Ez a...frá...nya...cs...uklás...mi...ndig...jókor...jön!-Bocsánatkérően pillantok rá és próbálom elfojtani ezt a kellemetlen dolgot. Mostanában mindig váratlan helyzetekben tör rám. Nem értem, hogy mi lehet az oka neki. A múltkor is mikor találkoztam azzal a két férfival elkezdtem csuklani...Majd ahogy jött úgy abba is marardt...Elég ijesztő!
- Akkor már nem találkoztunk hiába! - mosolygok szélesen a lányra, hiszen ha tényleg sikerült jó képeket készítenie, akkor szerencsés, hogy a véletlen összehozott minket. Nagyon kedvesnek találom a lányt és örülök, hogy megszólított. Kifejezetten jó kedvem lett, pedig nem rég még nagyon puffogtam magamban Jesse miatt... - Hálás vagyok, hogy megnézhetem. Tudod, hallottam már, hogy vannak olyan művészek, akik csak a kész munkáikat hajlandóak megmutatni másoknak, és a nyers képeket inkább megtartják maguknak. - mesélem a lánynak. Tényleg nagyon klassz, hogy láthatom a képeket. Aztán nagyon figyelek, hogy hogyan is kell kezelni a gépet, mert tényleg nagyon röstellném, ha esetleg valamit félrenyomkodnék a gépén. Nagyon óvatosan tartom a fényképezőgépet és finoman nyomkodom rajta a gombokat. - Igen, értem, akkor ezekkel tudok tovább lapozni, igaz? - kérdezem még meg a biztonság kedvéért, aztán le is nyomom a kis gombocskát és voilá! tényleg sikerült tovább léptetni. Óóóó nagyon tetszenek ám a képei, mindegyiket megnézem, egyenként elidőzök rajtuk egy kicsit és gyönyörködöm bennük. Kicsit irigykedem is, hogy ő ilyen szép képeket tud csinálni. Nekem tuti nem menne... - A képeid alapján abszolút azt gondoltam, hogy fotóművész vagy. De most komolyan, tényleg minden túlzás nélkül mondom, hogy ezek a képek nagyon szépek! Bár én mondjuk csak laikus vagyok, de engem teljesen megvettél velük. Gyönyörűségesek! - mondom őszintén és visszaadom a gépét a kezébe, vigyázva, hogy le ne ejtsem útközben. - Igazán szép szakmád van! Én is imádom az állatokat! Bár sajnos én nem tartok házi kedvencet. - sóhajtom kissé szomorúan. Jesse nem rajongana az ötletért tudom. meg igazából az állandó költözködés miatt sem lenne igazán ideális egy kis házi kedvenc tartása... - Én meg Rose, vagy Rosie. - mutatkozom be én is kedvesen. - nagyon örülök, hogy találkoztunk Alice. Bearanyoztad az egyébként pocséknak induló napomat!- őszinte mosoly van az arcomon, tényleg nagyon örülök annak, hogy a sors összehozott minket. Imádok emberekkel megismerkedni és újabb kapcsolatokat kialakítani. Aztán ahogy hallom, hogy szegény lány csuklani kezd, előveszem a táskámban lapoló, még bontatlan fél literes ásványvizes palackot. - Tessék, igyál! Akkor majd elmúlik a csuklásod! - nyújtom át neki az üveget, remélem elfogadja.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Igen valóban így van, mint a festőknél is. Kicsit megértem őket is, bár én általában nem szoktam nagyon utána dolgozni rajtuk. Előhívom és kész. Szerintem sokkal többet ér egy olyan kép amibe nem nyúlunk bele. De persze sok különböző vélemény van ezzel kapcsolatban, ami nem is baj.-Mindenki máshogy szeret fényképezni. Én mondjuk személy szerint a modern, elvont képeket nagyon nem szeretem, de hát lehet, hogy ők meg az én stílusomat nem kedvelnék. -Igen , azokkal!-Csak mosolygok a kérdésén aranyosnak tartom őt. Emlékszem mikor én tanultam meg használni a fényképezőgépet. Mindent tízszer megkérdeztem mielőtt megnyomkodtam a gép gombjait. Apám csak kacagott rajtam. -Ez tényleg nagyon jól esik nekem és igen sokat számítanak ezek a szavak. Örülök neki, hogy tetszenek és köszönöm! Ha esetleg megadsz egy címet akkor elküldhetem neked majd az előhívott képeket, vagyis a másolatait.-Ha már ilyen kedves volt, hogy megengedte, hogy lefényképezzem az a minimum, ha neki is csinálok egy-egy példányt belőlük. -És miért nincsen? Vagy milyen állatot szeretnél?-Persze ha első kérdésemre nem szívesen válaszol nem fogom erőltetni. Biztos nekem is vannak olyan kérdések, amikre nem szívesen válaszolok, vagy legalább is nem egy „idegennek”. -Köszönöm és örülök neki. De miért indult pocséknak?...Ne haragudj, ez nem az én dolgom! Még csak most találkoztunk...-Kissé elpirulok a tolakodásom miatt. Nem akartam ilyen személyeset kérdezni tőle, csak kicsúszott a számon a kérdés, de már megbántam, hogy feltettem. A csuklásom igen akaratosnak tűnik, így a vizet most kivételesen nem tudtam visszautasítani. -Kö...szö...nöm!-Mosolyodom el miközben kezembe veszem az üveget, majd ki is nyitom és iszom belőle. Nem ürítem ki az üveget, csak épp hogy fogy belőle. -Hmmm...úgy tűnik ez segített! Megmentettél! Most már kétszeresen is az adósod vagyok. Szóval majd nyugodtan mondj valamit amivel meghálálhatom ezeket a gesztusokat neked.-Közben vissza is adom neki az üveg vizet, persze ha nem zavarja, hogy ittam már belőle.
- Ezzel nagyon egyetértek. Szerintem is többet ér egy olyan kép, amibe nem nyúltak bele utólag, mint amibe igen. Én is jobban kedvelem, ha valamit a maga nyers valójában örökítünk meg. Persze ez az én véleményem, és azt hiszem, hogy nagyon sokan nem értenének ezzel egyet. - fejtem ki neki a gondolataimat. Szerintem érdekesebb, ha azt látjuk egy képen, amit a valóságban is, mint az, ha valami olyasmit mutat meg a kép, amit látni szeretnénk, de annak semmi köze a valósághoz. Ahogy megkapom a megerősítést a gép kezelését illetően, máris nekiesek a képek megvizslatásának, de csak módjával persze, mert nem akarok kárt tenni sem a gépében, sem pedig a képekben. - Ugyan, ne viccelj már! Amúgy meg ez az igazság! Nagyon ügyes vagy. Szerintem legalábbis. Persze megadom a címem, a Holiday Inn Express-ben lakom most, ha tényleg megteszed és oda elküldöd, akkor ott biztosan megteszem. Rose Anne McGregor névre címezd és akkor a recepción megtalálom. - mondom a lánynak mosolyogva, de utána eszembe jut valami más. Remélem nem veszi majd tolakodásnak Alice, nem is hezitálok azzal, hogy előhozakodjam vele, csak veszek egy nagy levegőt, aztán a lányra mosolygok. - Figyelj, ömmm... remélem nem veszed tolakodásnak, de az jutott eszembe, mi lenne, ha esetleg személyesen találkoznánk egy másik alkalommal újra és akkor adnád oda a képeket? Én örülnék neki... - mosolygok még mindig rendületlenül Alicera és remélem, hogy nem veszi majd tolakodásnak, vagy bizalmaskodásnak az ötletemet, hiszen elvégre még csak most találkoztunk és a véletlen hozta össze, hogy szóba elegyedtünk. De ennek én nagyon örülök, hogy így alakult. Nagyon kedvesnek és szimpatikusnak találom ezt a lányt és mivel itt még szinte senkit sem ismerek, nagyon örülök a találkozásnak és minden új ismeretségnek. Kedvelem a társaságot, szeretek barátkozni, szóval ismerkedni jó! - Hát, mert Jesse kivágna a kisállattal együtt... - bukik ki belőlem az őszinte válasz, aztán Alicere pillantok, mert azt hiszem emellé jár egy kis magyarázat is. - Jesse a párom, együtt élünk. És, hát nem igazán kedveli a szőrös házi kedvenceket, plusz olyan sokat költözködtünk eddig, hogy talán nem is lett volna logikus a dolog. Most viszont úgy néz ki, hogy itt maradunk egy ideig... - osztom meg vele a dolgot közvetlenül. Nem vagyok egy zárkózott típus, szóval ez tőlem nem meglepő. - Húúú, hát azt hiszem egy kutyusnak nagyon tudnék örülni... - mondom fellelkesülve. Bár kérdés, hogy a kutya mennyire örülne nekünk a farkas mivoltunk miatt... - Sőt, ha maradunk, azt hiszem lesz egy kutyánk, előbb-utóbb csak ráveszem Jesset, hogy menjen bele a dologba... - mesélem el Alicenek a gondolataimat a kutyával kapcsolatban. - Ohh, semmi gond. - legyintek, mert nem tartom tolakodónak a kérdését, hiszen én emlegettem fel, hogy rosszul indult a napom. - Szívesen elmesélem, ha van kedved meghallgatni. Amúgy nem nagy sztori, vagy ilyesmi. Csak tudod Jesse tegnap úgy elázott, hogy öröm volt látni. - kezdek bele nem kis iróniával a mesélésbe. - Ez mondjuk még nem lenne baj, ha kedve van beb@szni, hát tegye. Jaj, bocs a csúnya kifejezésért, néha kicsúszik a számon... szóval, ez még nem gond, hazaesett valamikor hajnalban és még ez is tök okés. A probléma ott kezdődik, hogy amikor macskajajos, akkor olyannyira elviselhetetlen, hogy az valami hihetetlen! A szokásosnál is mogorvább és hisztis, mint egy kiskölyök és az élő fába is beleköt. Olyan, hogy is fogalmazzak?... semmi sem tetszik és minden baj, de ha segíteni akar neki az ember, vagy kedveskedni neki, az is probléma és minden keserű... Ilyenkor jobb, ha rácsukom az ajtót, majd ha kijózanodott akkor megyek vissza. Tudod elég rég együtt vagyunk már... - mesélem el neki a történetet, ami nem egy nagy szám, de hát emiatt indult pocsékul a napom. - Igazán nincs mit! - mosolygok újfent a lányra és elteszem a vizet, nem zavar, hogy beleivott egy cseppet sem. - Ne viccelj! Nagyon örülök, hogy megszólítottál, szóval nem tartozol semmivel, a csuklás meg bárkire rájöhet bármikor, ezért igazán nem vagy az adósom. Mondd nem volna kedved beülni valahová egy kávéra, vagy teára? - elég régóta ücsörgünk itt kint a hidegben, nekem jól esne valami meleg...
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Az első ötletére éppen rábólintanék, mikor előrukkol egy másikkal. Nekem az is teljesen megfelelő. Szívesen találkozom megint vele. -Csöppet sem vagy tolakodó. Örömmel találkoznék majd veled megint. Akkor viszont egy telefonszámot elkérnék, vagy valamilyen elérhetőséget ahol tudom majd jelezni feléd, hogy elkészültek a képek és miegymás.-Nem tudom mennyire szívesen osztja meg a telefonszámát idegenekkel, de nekem akár egy email is tökéletes, vagy ha továbbra is azt mondja, hogy a Hotelben üzenjek neki akkor azt is elfogadom. Annak is biztosan van telefonszáma és biztosan úgy is lehet neki hagyni üzenetet. -Oh értem! Nos ez valóban rossz. Esetleg talán ha megpróbálnád vele megszerettetni mondjuk a kutyákat. Elvihetnéd őt hétvégente főleg szép időkben egy parkba, ott biztosan sok kutya van akkor, vagy akár egy menhelyre, bár az inkább szomorú szokott lenni, mint sem vidám. De általában egy kölyök kutyával mindenkinek a szívét meg lehet lágyítani. Tudod nekem van kutyám egy basset hound. Csoki névre hallgat. Még kölyök korában került hozzám, de már azóta jól megnőtt, már amennyire egy basset hound meg tud nőni. Ha esetleg van kedved a következő találkozásunkkor elhozhatom őt is és kutyázhatsz majd egyet. Nem mondom, hogy egy sportoló, de azért pár játékra őt is rá lehet venni.-És Csoki is biztosan élvezné vele a találkozást, mivel általában sétáláskor körülbelül mindenkinek iszonyatosan tud örülni, de főleg azoknak, akik oda is sétálnak hozzá...Nah akkor szinte meg sem lehet őt állítani. -Szívesen meghallgatlak. Néha jó, ha kiadjuk magunkból!-És mindenkinek ezt szoktam tanácsolni, csak én nem fogadom meg. Általában én inkább magamban tartom az érzelmeimet, főleg a sérelmeket. Mikor elkezdi mesélni a gondját figyelmesen és csendben hallgatom végig őt. Ez valóban rossz lehet neki. Bár én sem azt mondom, hogy nem szabad inni, vagy jól érezni magad, csak akkor legalább a másnapot viselje el úgy, ahogy azt kell és ne nyávogjon, hiszen csak magának köszönheti, hogy ilyen állapotba került. De persze ezt nem fogom megosztani vele, hiszen nincs jogom beleszólni az ő életükbe főleg nem a párja életébe. -De legalább később bocsánatot kér a viselkedéséért?-Ezzel a kérdéssel inkább csak viccelek, bár mondjuk őszintén meglepne, ha igennel válaszolna. -Igen lenne kedvem, amúgy is kezdek fázni és már a Nap sem olyan erős. Ismerek is pár helyet ahova beülhetnénk!-Mivel nem tudom, hogy mennyire ismeri a várost, így nem kezdem el felsorolni a helyeket. Igaz olyan igazi kávézóval még én sem találkoztam, de talán őt sem zavarja, ha inkább pubba ülünk be vagy ahhoz hasonló helyre.
Megörülök annak, hogy van kedve újra találkozni velem. - Persze, megadom a számom, csak ki kell keressem a telefonomból, mert sajnos nem tudom fejből. Mindjárt meg is lesz... Nézd csak, ez az. - miközben beszélek, előkaparom a telefonomat a táskámból, ami felér egy heroikus küzdelemmel, naná, hogy egy nő táska aljában nem találok meg semmit sem! Esküszöm ezeket a táskákat úgy találták ki, hogy a feneketlen mélységet is belevarrják, amikor elkészítik őket. Aztán, amikor megvan a telefonom - győzelem!!! - akkor Alice orra alá dugom, amint kikerestem belőle a saját számomat. - Ó jaj, nagyon édes kutyus lehet! Van róla képed? - lelkesülök fel. Én szeretnék egy kutyust és komolyan megfordul bennem, hogy beszerzek egyet és hazaállítok vele. Akkor csak meggyőzöm Jesset arról, hogy tartsuk meg. - És köszönöm a tippet, majd megpróbálom rávenni őt valami ilyesmire. Szerintem egy valamilyen nagyobb testű, de kölyök kutyát meg tudnék vele is szerettetni. é kezdek teljesen belelkesülni. - Nagyon örülnék, ha legközelebb magaddal hoznád! Én kedvelem a kutyusokat nagyon! És köszönöm, hogy felajánlottad, ez nagyon kedves tőled! - mondom neki őszintén. Aztán mesélni kezdek neki a napom eddigi részéről, na meg arról, hogy miért is indult el olyan pocsékul. - Bocs, hogy ezzel traktáltalak, kösz, hogy meghallgattad. - nézek Alicre, de jól esett kiadni magamból a dolgot. - Hát.... öööö.... nem. - válaszolok a kérdésére röviden, bár sejtem, hogy ez csak egy költői kérdés volt. Amúgy meg bocsánatot kérdhetne ilyenkor Jesse, mert sokszor tényleg elég kiállhatatlan. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy legyen akármilyen undok és mogorva ilyenkor én akkor is mindennél jobban szeretem, csak olyankor kicsit halványabban érzem. - Az remek, mert lassan ide kezdek fagyni. Nem nagyon ismerem a várost, szóval ha van tipped hová is menjünk, akkor szívesen követlek bárhová. - mosolygok Alicere szélesen, és nagyon örülök, hogy összesodort bennünket a sors, mert nagyon szimpatikusnak találom. Ahhoz képest, hogy rosszul indult a nap, mostanra tök szupivá kezd válni.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A felém nyújtott telefont elveszem tőle, majd gyorsan be is gépelem az enyémbe a számot, majd amint elmentettem vissza is szolgáltatom neki. Egyre több névvel kell bővítenem mostanában a névjegyzékemet, aminek roppantul örülök. Amikor ide jöttem csak a szüleim és a kanadai ismerőseim nevei voltak a telefonomban, sőt pár hónapig szinte csak az övéik, de most már nem elég egy kéz ahhoz, hogy megszámoljam az új neveket. -Azt hiszem van egy kép a gépemen. Mindjárt megkeresem neked!-Szerencsére még nem töröltem le sz összes régi képet, így kutyasétáltatás közben készült képek, még megvannak. Nem lett az összes jó, de azért van egy kettő igazán aranyos. -Itt van az egyik! Nekem ez a kedvencem. Pár napja készítettem róla az egyik parkban. Nehéz ilyen pillanatban elkapni őt. Tudod szeret lustálkodni és leginkább csak a tipikus basset hound képek készültek róla. A buta és lusta fejjel. De szerintem ezen előkelő.-Jó tudom ez csak felesleges locsogás, de azért jó mesélni róla valakinek és a jelek szerint Rose élvezi is ezta témát, szóval ki kell használnom, hogy érdeklődő fülekre találtam. -Akor legközelebb a barátot is eljöhetne és majd látni fogja, hogy mennyire is szereted a kutyákat. Talán attól is megenyhül a szíve.-A szeretteinkért azért sok mindent megtesz az ember és szerintem, ha kitartó lesz Rose egyszer el fogja érni a célját. -Nem kell bocsánatot kérned. Örömmel meghallgatlak.-Néha el is gondolkozom azon, hogy vajon nem e tévesztettem pályát és nem pszichológusnak kellett volna e mennem, de aztán azzal mindig meggyőzöm magam, hogy nem biztos, hogy annyi embert türelmesen végig tudnék hallgatni, vagy hogy bírnám lelkiekben. -Tippem van. Öhm nem tudom, hogy ismered e az O’connorst? Igaz az inkább egy pub, mintsem egy kávézó, de konkrétan kávézót nem ismerek, vagy még nem találkoztam vele. Szóval ha neked megfelel az a hely akkor akár oda is beülhetünk. Gondolom ilyenkor még elég csendes.-Nem sűrűn voltam ott, talán csak egy két alkalommal és szimpatikusnak tartottam, bár egyedül rossz volt ott lenni.
Továbbra sem rendelkeztem saját járművel, s mivel nem sok másik farkast ismertem, akinek lenne gyerekülés kompletten az autójában, így Duncantől kértem el a négykerekűt. Még a születésnapján hozta fel Anne, hogy ilyenkor általában "kívánhat valamit", hogy mit csináljanak aznap az apjával. Nekem mondjuk eszem ágában nem volt Corvin helyére lépni, s ügyeletes is voltam, így az esélytelenek földöntúli nyugalmával léteztem - volna, ha a kislány nem sírja ki, hogy márpedig valamelyik nap vigyem el az állatkertbe. A mai lett ez a nap. A hat órás út a kislány számára otthonosnak nevezhető kocsiban egyszerre volt könnyebbség és mégis kiborító. Könnyebb volt, mert az ismerős terepnek számító "dobozban" már tudta a rendet a leányka és kiborító, mert ennek ellenére a hazai pálya előnyét élvezte. - Ki is használta, végigcsacsogva az út ébren töltött idejét. Felüdülés volt az állatkert parkolójában kikászálódni a kocsiból, komolyan!
Ez az automata meg igazán feladhatná már a makacskodást és engedelmesen kiköphetné azt a zacskónyi állateleséget, aminek fejébe a pénzemet elnyelte. A franc esne belé! Kicsivel talán indulatosabban vágom oldalba a masinát a kelleténél, így az ijedtében menten három adagot is kiad nekünk. Lopva sandítok körbe, majd le a hozzám hasonlóan szőke kislányra. - Fogjad és lépjünk le, mielőtt valaki számon kérné rajtunk, hogy lejmoljuk az automatát! - Kacsintok ugyan játékos fénnyel a kék tekintetben, mit magaménak tudhatok, ugyanakkor a mosolyt ajkaimon Mona Lisa is megirigyelné, olyan apró és fukarul mért. A kicsi persze felkapkodja menten a zacskókat, egyet nekem is juttat, hátha mégis meggondolnám magamat - nem fogom - az állatetetéssel kapcsolatosan. Akarja a franc (és Anne), hogy pár vacsorának való páros ujjú patás a kezemet nyálazza össze... Ennek ellenére hűvös kitartással igyekszem a kislányt követni ha már a pórázt otthon hagytam jófejségből, mikor a széles sétányon keresztülszökellve a szarvasfélék valamely alfajának képviselői felé nyargal.
Már alapjáraton nem volt sok kedvem ehhez az egészhez, de Rose már annyiszor kihúzott a csávából, hogy rábólintottam, legyen, ennyit megtehetek érte. Nem tudom, miért pont itt akart velem találkozni, de az elmúlt hetek történései után nem lennék meglepődve, ha szimplán csak azt szeretné, hogy kicsit kikapcsolódjak, vagy valami. De nem értem, miért nem mehettünk volna valami wellness hotelbe az állatkert helyett? Láttam már elég állatot, önként soha nem jöttem volna ide, de hát most már mindegy. Egy padon ücsörgöm, még két perc a megbeszélt találka időpontig, de a kedves üzlettársam eddig még sehol. Rose-ra nem jellemző a késés, így nem igazán ezt a szitut, de sebaj, én jól elvagyok. Sóhajtva hajtom meg az újabb kicsiny hajócskát a névjegykártyámból, ennél bonyolultabb origami alkotásokra képtelen vagyok. Mekkora poén, hogy sikerül úgy hajtogatnom egy idő után, hogy a „Daniel Corvin” felirat pontosan úgy helyezkedik, mintha az lenne a hajó neve. Menő, nem? Egy saját hajó, ami rólam lett elnevezve, még akkor is király dolog, ha csak ilyen picike. Rezeg a zsebemben a telefon, szöveges üzenet érkezett, mely azt adja a tudtomra, hogy Rose késik minimum fél órát, majd elmondja, mi történt és nagyon siet. Szuper. Mégis mihez kezdjek még fél órán keresztül? Egy állatkertben? Újabb sóhaj, miközben feltápászkodom, tenyerembe véve azt a hajó garmadát, amit felépítettem, nem messze tőlem van egy kuka, azt célzom meg, elvégre nekem nem kellenek. Majd elmegyek mindjárt és keresek valami boltot, ahol iható dolgokat árulnak, meg egy cigi sem ártana, úgy talán sikerül elütnöm azt a jó fél órácskát, amíg várnom kell. Szó se róla, még inkább megjött a kedvem ehhez az egészhez. Már szinte majdhogynem elértem a kukát, amikor valami nekem jön. Jobban mondva valaki. Természetesen a hajócskák kirepülnek a kezemből, szerteszét, de legalább a kis pöttömke elmondhatja magáról, hogy túlélt egy hajó-esőt. - Ohh, pardon, kis hölgy - köszörülöm meg a torkom mosolyogva és ha esetleg a kislány felborult, akkor segítek neki felállni. - Micsoda sebességre vagy képes! - meglepett hangszín, elismerő bólogatás, remélem nem ütötte be magát túlzottan, elég csontos a fenekem, nem is tagadom. Már csak az kellene, hogy lesérüljön. Szeretem a gyerekeket - vagyis eddig nem volt velük komolyabb problémám -, de ha valami gáz van, akkor inkább elmenekülnék. Hát no, nem vagyok egy túlzott apatípus. Leguggolok, hogy felszedegessem a hajócskákat, jobban mondva először csak az egyiket veszem fel, hogy tenyeremre fektetve nyújtsam a lányka felé. - Tessék, a tiéd - amolyan engesztelés, amiért az útjába álltam, gyerekeket nem tudok hibáztatni, hiába ő jött nekem - Van nem messze innen egy tavacska, ha gondolod próbáld ki, úszik-e a vízen - mosolyogok kedvesen rá, majd elkezdem összeszedni a többit is. Ha tetszik neki az ötletem, szívesen odaadom neki a többit is. A lánykával érkező nősténnyel nem foglalkozom túl sokat - bár csinos teremtés -, elvégre nem szándékozom sokáig időzni a társaságukban, ha csak nem szükséges. Szóval ha a hajóknak meglett a sorsa - vagy a kukában, vagy náluk -, máris indulnék tovább, aprót biccentve mindkettőjük felé.
Pajzsom zárjai mögött raboskodik fekete "cirmos" bundásom, kerülném a felesleges feltűnést a saját érdekemben és a kislány végett is. Őt magát szintén arra kértem, ne villogjon valós voltával, ha nem muszáj. Szerencsére tudja a rendet, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez Duncan nevelésének vagy a személyemnek köszönhető inkább. - Anne, lassabban! - "Zárkózottságom" ellenére vak még nem leszek a közelben haladó útakadályra, ám sajnos képtelenség egy ilyen iramban közlekedő apróságot időben figyelmeztetni bármivel kapcsolatban. Persze, hogy sikerül beleszaladnia egy pasasba most is! Magyarázkodni meg majd én nekem kell, sűrű elnézéskérések közepette... Ez is egy olyan aprócska pillanat, amikor egy pillanat erejéig megbánom, hogy elvállaltam a felvigyázását a kis szőkeségnek.
A kislányt erős fából faragták - már csak vérvonala végett is - így nem pityeredik el a hirtelen elébe kerülő úttorlaszról "lepattanva". Nagyobb a meglepettsége, de azon is túllendül gyorsan... a hajtogatott hajók sokkal érdekesebbek számára, mint holmi horzsolások. A kapott darab különösen leköti a figyelmét, ahogy igyekszik kibetűzgetni a rajta olvasható nevet... nekem pedig marad a már említett szabadkozás, mikor beérem a kettőst. - Igazán sajnálom, remélem nem okozott nagy kárt! Néha úgy érzem, pórázt kellene rá tenni, akkor nem szaladgálna semerre... - Még egy mosolyt is erőltetek ajkaimra szavaim közepette. Minő kiváltság. - Anne, tessék elnézést ké... - Kezdeném finoman érintve meg a kislány vállait ujjaimmal, s így kormányozva magam elé őt. Igen ám, de ekkor ér az olvasás végére az apróság, s a felismeréstől lelkesen ugrik meg, kiszökve kezeim közül egy "Engemet is Corvinnak hívnak ám!"-keretében. Aztán bemutatkozik szépen, csillogó tekintettel méregetve a férfit előttünk. - Ehh... azt hiszem, még dolgoznunk kell ezen, mert a Duncan-féle Piroska és a farkas meséjének üzenete nem ment át teljesen.
Míg a kis szőkeség lelkes az információtól, addig én magam a tőlem megszokott - a másik számára még ismeretlen - hűvösséggel forgatom meg a kezembe nyomott kis hajócskát és a nevet leolvasva, ártatlanul pillantok fel a férfira. - Szóval egy névrokon... Nem is tudtam, hogy vannak Corvinok Anchorage-ban is! - Szélesedik ki mosolyom kissé. Duncan meg fog ölni. De valami mélyen azt súgja, megéri.
- Ugyan, nem történt semmi. - Legyintek mosolyogva, elvégre valóban nem történt komolyabb probléma, se a kislánnyal, se velem, úgyhogy aggodalomra semmi ok. Hála égnek nem vagyok olyan harapós típus, hogy felhúzzam magam ilyen kis apróságokon, sőt. Már arra is legyintenék és mondanám, hagyja csak, amikor szól Anne-nek - szóval így hívják -, hogy kérjen bocsánatot. Alakulhatott volna rosszabbul is. Ám úgy tűnik a nőstény is, én is megakadunk egy pillanatra, hiszen a kislány felkiált, a szavaktól pedig magasra szökik a szemöldököm. - Szia Anne! Igazán szép neved van. - Paskolom meg a feje búbját kicsit, nem igazán értek a gyerekekhez, így nem tudom, ennél többet mit tehetnék, szóval csak kedvesen mosolygok, a csillogó szempár pedig igencsak aranyos. Figyelem azonban ismét a nőstényé, már szinte éppen búcsúznék, amikor is felpillant és közli, hogy névrokon. Ez az egyetlen szó olyan erővel csap pofon, hogy szinte hallom, ahogyan cseng a fülem. Mi a..? Jézusom, ez így lassan túl sok lesz nekem. Nem elég, hogy visszakaptam a bátyámat, még kiderül, hogy többen is vagyunk? Rokon volna? Hát az igencsak furcsa lenne és amúgy sem igazán tudok rokonokról - bár attól még igenis létezhetnek. - Is? Ezek szerint másfelé is akad belőlük? - teszem fel a kérdésemet, jó lenne mielőbb tisztázni ezt az egészet. Persze azt tudom, hogy ott van Duncan, de soha nem említette, hogy akadnának mások is. Bár lehet nem akart jobban sokkolni, fene tudja. Talán a nőstény felvilágosít. - Nem mondok akkor újat, de Daniel vagyok. - Nyújtom kezem kézfogásra, mosoly szökik ajkaimra, a totális ledöbbenés háttérbe szorul, noha továbbra is eszméletlen kíváncsi vagyok, ki lehet a nőstény és ki lehet a kislány. Természetesen a legrosszabb eshetőségek fordulnak meg a fejemben, hogy basszus, Duncan miért nem mondta, hogy megházasodott, vagy éppenséggel van egy eltitkolt gyermeke, de ezeket elhessegetem, felesleges a tévhit, ha van, aki tájékoztathat. És remélem meg is teszi.
Lehet, hogy a férfi szerint nem történt semmi - és talán tényleg így is van - ugyanakkor Anne-nel már párszor lezongoráztuk, hogy amíg az én gondjaimra van bízva, addig az én játékszabályaim szerint játszunk. Persze, igyekeztem az apjától is átvenni egy-két ésszerűnek tetsző dolgot, de valahogy a visszafogottság a nyílt terepen nem tartozott Duncan házi szabályai közé. Nem értem, ez miért lep meg mondjuk... A lényeg, hogy a kislánynak rendre beletört a bicskája abba, hogy kevéssé szelesen közlekedjen, csacsogjon idegenek társaságában. A sokat emlegetett nevének dicséretére csillogó szemekkel mosolyodik el és kapna a fejtetőjét lapogató kéz után, hogy "lesöpörje" azt onnét. Csak a haját ne kócolják össze! - Menekülne, vagy inkább futna tovább, visszatérve eredeti céljához, hogy márpedig ő zebrákat fog etetni. Pattog egy sort előttem, engedem hát, hagy menjen. Figyelmem felét azért ő birtokolja továbbra is. A másik félből pedig jut a pasasnak, akivel kapcsolatban erős a gyanúm, hogy Duncan testvére lehet.
Kérdésére apró, visszafogott biccentés a válasz, melyet szavakkal is megerősítek: - Fairbanksből jöttünk át. A törpe mindenképp meg akarta nézni az állatkertet és mivel nemrég volt a születésnapja... - Vállat vonok, ajkaim szegletében "Mona Lisás" volt-nincs mosoly játszik, melyet maga a festmény címszereplője is megirigyelne. Hacsak nincs fent a másik pajzsa, érezheti a falkaszagot rajtam és a kislányon egyaránt, valamint szavaim igaz voltát. - Emily. Igazán örvendek. - Kézfogásom rövid, határozott. Nem idegen tőlem a gesztus, s akinek ez feltűnik, talán azt is meg meri tippelni, hogy a foglalkozásom végett. Nem lőne mellé egy ilyen feltételezéssel. - Magának vannak srácai? - Kérdezem ezzel együtt, kiszélesedő mosollyal és érdeklődő tekintettel fürkészve a másikat. Inkább amolyan nagyra nőtt gyereknek tűnik így első blikkre, bár az időközben zsebembe süllyesztett kishajó arról árulkodik, komoly szakmája van, szóval fene tudja... Még meg is lephet.
Anne eszméletlen cuki, nem tudok rá jobb szót. Ahogyan a kezem után kap, kedvem lenne még inkább összeborzolni a haját, már csak azért is, hogy megmutassam, milyen kedves is vagyok, de végül hagyom az egészet, csak az arcomon marad a széles vigyor. Ugyanilyen arcberendezéssel pillantok utána, ahogyan elnyargal a zebrák felé, majd tekintetem a nőstényre siklik, ideje kideríteni ezt a Corvin-mizériát. Ha hívhatom így, mert egyelőre annak tekintem, hiszen fene gondolta volna, hogy Duncan-nel együtt egy egész családot kapok a nyakamba. - Áháá, szóval Fairbanks - vakarom meg az állam, körmöm alatt serceg a borosta, miért minden szál abba az átkozott városba vezet? Hihetetlen.. Viszont most már kétségtelen, valahogyan Duncan-hez van köze a két nőszemélynek, már csak az a kérdés, hogy milyen formában. Egek, mi van, ha a felesége és a kislánya? Mármint örökbefogadott. Úristen. Mondjuk nem láttam gyűrűt, bár a mai világban már ki tudja. Te jó ég, ha kiderül, hogy ezek ketten férj és feleség, tuti eldobom a hajamat. Meg sem hökkenek a kézfogásának határozottságán, túlságosan el vagyok merülve a gondolataimban, persze a nevét megjegyzem, de ilyen apróságokkal már nem foglalkozom. A kérdést hallva először tágra nyílt szemekkel meredek rá, mintha szellemet látnék, majd zavartan elnevetem magam, nem tudok mit tenni, csak úgy jön belőlem. Aztán észbe kapok, krákogok egyet, megvakarom a tarkómat és elhúzom a számat. - Nem, nincsenek - rázom meg a fejem - Már csak az kellene! - nevetek fel ismét röviden, ezzel a kijelentésemmel valószínűleg rengeteg mindent elárultam magamról, de nem érdekel. Nem tagadom, nem szeretnék gyereket és ennek ezer és egy oka van, aminek a felsorolásába nem most fogok belekezdeni, hiszen akkor itt állhatnánk egész délután. Tovább azonban nem bírom, túlságosan fúrja az oldalamat a kíváncsiság, úgyhogy fel is teszem a kérdésem. - Mondja csak, Emily.. Ha Fairbanks és Corvin, akkor minden bizonnyal ismeri Duncan-t is. Miféle kapcsolat fűzi magukat hozzá? Már persze ha nem túl indiszkrét a kérdés - ismét csak megvakarom a tarkómat. Bár mondjuk Emily konkrétan nem mondta, hogy Corvin volna, viszont Anne nevében ott van az a bizonyos, szóval vele tuti van valami kapcsolat. Már csak az a kérdés, hogy milyen. Kíváncsisággal vegyes zavartsággal várom a válaszát, most jött el a pillanat, hogy vagy dobok egy hátast, vagy szembesülök azzal, hogy totál félreértettem az egészet.
Aprót biccentek a megjegyzésre, megerősítésül, az kézfogást követően érkező kérdésemre adott válasza pedig egyfajta halk szusszanást csal elő belőlem, mintegy az egyetértés jeleként. A gyereknevelés nekem sem sportom, az egyetlen hatalmas szerencsém Anne-nel kapcsolatosan, hogy a kora ellenére meglehetősen önálló. Ez mondjuk a világot tekintve, amibe belecsöppent, amiben fel kell nőnie, nem is olyan meglepő. Farkasként a legapróbbaktól is elvárt, hogy idejekorán felnőjenek. Annyival egyszerűbb vele, mint anno a húgommal... A felvezetése megmosolyogtat, sejteti már, mire is akar kilyukadni és nem kell csalódnom a pasasban. Ezt mind az elmúlt két percben sikerült összesakkoznod, Sherlock? Le a kalappal előtted, de tényleg. - Igen, valóban ismerem. Egy falkához tartozunk. Anne a fogadott lánya és a kölyke volt. Ez kicsit... bonyolult. - Nem részletezem, s kivételesen még csak nem is azért, mert szófukar alkat volnék. Egy idegen, hiába sejtem róla, hogy ki is lehet Duncan életében ez a Daniel. Ettől még egy idegen marad, akinek sem magyarázattal, sem sztorizgatással nem tartozok a falkát illetően. - Én meg csak a kitartott szeretője vagyok, semmi több, nyugi. - Vonok vállat flegma könnyedséggel. Szavaim nem igazak, ezt ő maga is érzi talán, de hanghordozásom is arról árulkodik: nem kell teljesen komolyan vennie. - Barátok vagyunk. - Adom meg a választ, noha ezzel mondjuk nem zárom ki az előző opciót sem, főleg, mert a szavaim egyszerűsége pont arról árulkodik, hogy azért ez mégsem ennyire szimpla. De továbbra sem hiszem, hogy magyarázkodással tartoznék felé. Hogyan is mondhatnám el neki, hogy olyan nekem az idősebbik Corvin, mintha a testvérem lenne és mégsem. Valamiben kevesebb - másabb - valamiben pedig több. Olyan barát, akinél keresve nem találnék őszintébbet, kedvesebbet a (jég)szívemnek. Olyan, akivel a különbözőségeink ellenére is szinte már ijesztően hasonlítunk sok mindenben - noha ez gyanúsan annak köszönhető, hogy együtt "serdültek" a farkasaink az elmúlt nyolcvan évben, mióta ismerjük egymást. - Maga pedig Duncan testvére, akit nem nagyon reklámoz. Jól tippelem?
Úgy néz ki, végre megoldódik ez a hatalmas rejtély és ki is derül, miért is Corvin néven mutatkozott be a kislányka. Szóval falkatagok és ráadásul fogadott lányka, aki egyben a kölyke. Azaz csak volt. Nem kell mondani, sejtem én, hogy igencsak bonyolult lesz ez a sztori, ám maga a sztori elmarad, én pedig ha jól sejtem, akkor hiába faggatnám, akkor sem kapnék választ. Sebaj, szerintem túlteszem magam a dolgon. - Egy pillanatig majdnem elhittem - mosolyodom el szélesen. Igazándiból magasról teszek rá, hogy Duncan-nek vannak-e szeretői, felőlem háreme is lehet, mindenesetre ha valóban így lenne, akkor elismerésem a választáshoz, csinos nőstényre tett szert. A szavak azonban nem komolyak, érzem a hanghordozáson is, arról nem is beszélve, hogy utána normális választ kapok. Vagyis részben, mert kicsit úgy érzem, hogy jóval több lapul a dolog mögött. Meg tudom érteni, hiszen nekem is ott van Rose, akiről ha megkérdeznék, kicsoda is nekem, valószínűleg én is hasonló válasszal állnék elő. - Talált süllyedt - bólintok a kérdést hallva, mind arra, hogy Duncan testvére vagyok és mind arra, hogy nem nagyon reklámoz. Mondjuk ez utóbbit nem igazán tudom, de sejthető volt a dolog, pláne ahogyan összefutottunk és alakítottuk az első találkáinkat. Én sem igazán reklámoztam, hogy rábukkantam az elveszett bátyámra és ez szerintem így van jól. - Akkor ezek szerint nem mesélt túl sokat rólam - tapogatózom, elvégre ha nem reklámozott, akkor talán a barátja sem tud rólam olyan sokat. Aztán persze ki tudja, hamarosan úgyis kiderül. - Nagyon kikészült miattam, igaz? - Erre azért kíváncsi vagyok, a másik oldalról miként látszik a dolog, vagy hogy Duncan hogyan kezeli a dolgokat, mit érzékel belőle a környezete. Merthogy engem piszok mód megviselt a dolog és elég sokan láthatták rajtam, hogy szar állapotban vagyok. Nem tudom, a bátyámnál hogyan működik a dolog, talán megtudom. Már ha Emily megoszt velem ilyen dolgokat is, elvégre mégiscsak a testvéremről van szó. A beszélgetésünket a telefonom otromba pityegése szakítja félbe; bejövő hívás. Bocsánatot kérve emelem a fülemhez a telefont, hogy néhány mondatot lezavarva süllyesszem is ismét a ketyerét a zsebembe. - Ne haragudjon, kedves, lejárt az időm - húzom el kissé a számat, mert szívesen folytattam volna tovább a beszélgetést - Örülök, hogy megismerkedtünk, szerintem még úgyis fogunk találkozni. - Nyújtom neki a kezem köszönés gyanánt, kedves mosolyt villantva rá, ha úgy alakul a bátyámmal a kapcsolatom, elképzelhetetlennek tartom, hogy ne fussunk össze a jövőben. Amennyiben lezavartuk a búcsúzkodást, Anne felé teszek néhány lépést, hogy tőle is elköszönve induljak meg a kijárat felé, ahol Rose már vár rám.
Épp csak átsuhan a mosoly képemen, mikor szavait hallom. Talán ha tényleg úgy akartam volna, valóban megetethettem volna vele az infót, de az igazság az, hogy semmiféle szándékom nem volt a továbbiakban ezzel, sőt, ha lehet, hanyagoltam volna, hogy miféle kapcsolat fűz Duncanhez. Bonyolult, szövevényes ez és mi sem értjük igazán szerintem. Különben sem tartozik másra. Ellenben azt elvártam volna, hogy a testvériségük ténye rám is tartozzék. Kíváncsi voltam a hímre, Duncan öccsére... női létem rákfenéje lehet ez a tulajdonság. A kíváncsiság. A hím személye sem elhanyagolható tényező mondjuk, így jobban szemügyre véve. - Nem igazán. De úgy fest, kicsi a világ... - Utalok itt arra, hogy hiába nem említett Duncan semmit szinte róla, most mégis sikerült összefutnom vele. Ha nem a tudományok embere lennék, hanem a szellemeket éltetném, még azt kellene hinnem, valami különös játékot űznek velünk. Elég fanyar a humoruk, még számomra is, ami azt illeti. Arra a kérdésre, mi szerint mennyire volt kikészülve a testvére, kissé összébb préselődnek ajkaim. Mit mondjak erre? Mennyit mondhatok? Nem lennék köteles válaszolni, mégis igaza van: ennyi jár. Ha csak egy elejtett, apró mondatot is, de megérdemel, hogy tudjon a testvéréről. De fog engemet Duncan szeretni ezért...! - Nem mutatja. Ő ilyen, de nem hagyja hidegen a dolog. - Húzódik apró mosolyfélére ajkam szeglete. Veheti együtt érző biztatásnak is akár, részemről inkább a falkám béli felé szól a gesztus, mi szerint nagyon is ismerem ezt a magatartást. Tőle, és magamtól szintúgy. A telefon kapcsán csak aprót intek. Egyáltalán nem probléma, a zebrák és a zsiráfok már biztosan kezdtek unalmasak lenni Anne számára is - hacsak nem az állatkert másik végében kódorog eddigre már. - Ebben nem kételkedem. Elvégre megadta a számát! - Emelem meg kiszélesedő mosollyal a kezemben tartott kis papírhajót, hogy végül érdemben is elköszönve tőle "gyűjtsem be" a kicsi szőkét, mielőtt a kerítésen belülről támadna kedve meglesni a patásokat.
Kezdőlap
//
//
