A park területén elszórva helyezkednek el a padok. Szinte minden játék mellett található valamiféle ülőalkalmatosság, szemetesek azoknak, akik szeretnének maguknak pár perc nyugalmat.
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 30, 2012 10:45 pm-kor.
Hideg... némaság...hó... Minden csendes volt, csak a csizmám talpa alatt csikordult meg néma a keményre fagyott hó. Olyan néma volt a táj, mintha temetésre készülődött volna. Talán a telet temette? Vagy talán valami kisebb temetésére öltötte fel gyönyörű hófehér gyászruháját? Fogalmam sem volt. Én más miatt jöttem, a természet temetése, a hideg fagyba öltözött gyász nem az én gondom volt. Én mással akartam találkozni, másért jöttem ide. ~ Sirasd csak a tél békéjét egyedül... ~ A fekete törzsű fák mintha engem figyeltek volna, amint kerítésként kifeszülve álltak a fehér hóágyban. Átsétáltam köztük, ahol a kerítésen átmászva belógtam a vidámparkba. Az erdő egy kis részen utat tört magának és még kísértetiesebbé tette az éjszakai kihalt vidámparkot. Olyan volt, mintha egy elhagyatott földön járnék. Este volt már, habár nem túl késő, talán olyan nyolc óra táján járhatott az idő, ellenben hétköznap volt és a vidámpark zárva tartott, így egyedül lehettem. Ezért is javasoltam ezt a helyet. ~ Bármiről is fogunk beszélni,azt jobb lesz négyszemközt megvitatni... ~ Jártam már itt párszor, de akkor mindig más volt... mondjuk a kedvem is más volt. Akkor voltak itt emberek, szinte nyüzsgött az élettől.Most kihalt volt, sötét és hideg... Leültem a pici gyermekeknek kialakított játszótér melletti egyik asztalra. Hosszú meleg csizmába bújtatott lábaim felhúztam letaposva a szűz havat a padon, ami az asztal mellett állt. Én is olyan voltam, mint a fák, fekete és néma. Fekete hajam szinte egybe olvadt a meleg fekete bőrdzsekimbe, ami csak azért volt megkülönböztethető a fekete farmeromtól, mert más anyagból voltak, hogy a fekete csizmáról már ne is beszéljek. A bőröm is egész sápadt volt, már amennyire indián származásomhoz képest lehetett, de az északon leélt évek azért fakítottak rajta. Csak a szemem volt világos,halovány és hideg, akár a játékokra fagyott jégcsapok. ~ Belenéztem kék szemedbe s csak a tél hidegét láttam benne... ~ Vincent ma reggel hívott fel, hogy visszatért és találkozni akar velem. Nem is tudom,hogy örültem-e a hívásának. Annyi volt a gond, és a kihívás,hogy már semmit nem tudtam biztosan. Tehát csak ültem néma fekete kísértetként a fekete padon és vártam, hogy megérkezzen az előző Atanerk, aki egy villám sebességével távozott.
Végre sikerült utolérnem Sednát, és örültem, hogy nem kellett még napokat várnom egy találkozóra. A hely kiválasztását furcsálltam, nem értettem, miért nem lehetett a farkaslakban, de nem forszíroztam. Csak kicsit olyan szaga volt, hogy ezt sem a falka előtt intézzük. Persze a beszélgetésnél ott sem lettek volna jelen a többiek, de ez az elvonulás... Mintha Morttal, vagy de Lucával találkoztam volna, náluk kellett a hegytől távoli hely. A vidámparkhoz érve megéreztem Sedna illatát, amikor kiszálltam a terepjáróból. Valójában nem tudtam, mire számítsak, így inkább nem számítottam semmire sem. El fogom mondani, amit akarok, aztán meglátjuk, hogyan reagál. Miközben az illatát és az energiáját követve közeledtem hozzá, lustán szemügyre vettem a parkot. Pár hét, vagy talán egy hónap, és már nyüzsögni fognak itt az emberek. Sednára egy padon találtam. Megálltam tőle pár méterre, nem akartam a személyes terébe mászni. - Szép estét! Remélem nem várattalak sokáig.
Már ahogy közeledett Vincent, úgy éreztem az energiáját, az ismerős illat is belekúszott az orromba, ahogy a hűvös téli szellő a szárnyára kapa és elhozta nekem. Nem szóltam egy szót sem, csak vártam,amíg elér hozzám. Vártam, hogy övé legyen az első kimondott szó. Csak ültem némán a padon, akár egy fekete árnyék a fehér tájon és figyeltem a közeledő vérfarkast, a valamikori vezéremet. Amikor megszólalt, még tartottam egy perc csendet és csak azután válaszoltam neki. - Légy üdvözölve itthon. - csak ennyi válaszoltam, mert legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy de, egészen sokat váratott. Csak az volt az igazság, hogy várakozás közben beleszoktam a dolgokba. Megszerettem a posztom, és azonosultam vele. Már nem létezett Sedna a vezérség nélkül, egészen hozzám nőtt. ~ Most pedig Vincent csak úgy visszatér... egy szó nélkül, és nem tudom mit akar... ~ Csak néztem rá,jeges pillantásom némán fürkészte ismerős vonásait. Mégis,most mintha ismeretlen lett volna számomra. - Hallgatlak Vincent, mond miért tértél végül mégis vissza, és miért akartál találkozni velem. - mondtam udvarias, ám határozottan hűvös hangon.
Sedna hűvös volt, nyugodt és kimért. Én meg ugyanolyan, mint mindig: vigyorgó, kissé könnyelműnek tűnő, és Vinnys. A kérdésre egy cseppet értetlenül billentettem félre a fejem. - Úgy csinálsz, mint aki meglepődött. Mondtam a lemondásomkor, hogy csak pár hét, legfeljebb két hónap az egész. - Tényleg így volt. - Ezért lehetek most Tark. Vagy erről neked nem szóltak? - Furcsa lett volna, mivel az egész a nagyközönség előtt zajlott. Más esetben, ha fogom magam, és egyszerűen kilépek, nem is lakhatnék a saját lakásomban az Atanerk beleegyezése nélkül. - A találkozót pedig azért kértem, mert úgy ítéltem, nagy szükséged van rá - váltottam némiképp komolyabb hangnemre, de a mosoly nem tűnt el az arcomról. - Úgy hallottam, nem állsz a helyzet magaslatán. Kezdjünk csak finoman, meglátjuk egyelőre, hogy mit mondd el, mit nem, és hogyan tálalja a fogásokat. Aztán ehhez mérten reagálok. Reméltem, hogy nem leszünk itt hajnalig, mivel mostanában nem aludtam valami sokat, és már rám fért egy kiadós alvás. A kimerültség nem látszott rajtam, arra mindig kínosan ügyeltem, hogy a felszín ne rezdüljön akkor sem, ha a mélység háborgott. Kivéve azok előtt, akikkel szemben úgy gondoltam, hogy megengedhető ez a luxus.
Szárazon felnevettem. - Nem, messze nem úgy nézek ki, mint aki meg van lepődve. - válaszoltam továbbra is a rám olyan jellemző jeges nyugalommal. ~ És persze hogy azt mondtad... de eltűntél, mint szürke szamár a ködben, és a fene sem tudta, hogy visszatérsz-e egyáltalán... ~ Ezt a gondolatot jó mélyen forgattam csak meg az elmémben, de komolyan gondoltam. Jött-ment, ki tudja, mikor fog újra eltűnni? Amikor közli, hogy nem állok a helyzet magaslatán, hát lenne kedvem valami nagyon csúnyát mondani. ~ Hogy nem állok? Hát nem, mert az a te drága Castor barátod megtépte az egyik farkasunk, amíg valahol nyaralgattál!! ~ Legszívesebben morognék, vagy alakot váltanék, de jó mélyre, a farkasom háborgó ólja mellé űzöm a feszültséget, éppen csak a szemem szűkül kissé össze, ahogy ránézek az asztal tetejéről. - Hát még mindig magasabban állok, mint te. - válaszolok megvetően. Nem hittem volna, hogy egyszer balhézni fogok Vincettel, de most nagyon közel álltam hozzá, hogy ordibálni kezdjek vele, habár még elnyomtam ezt a vágyat. - Legalább volt értelme annak, hogy leléptél? - kérdeztem hűvösen, hátha ezzel a témával nem húzza úgy fel az agyamat.
Erre a pökhendi visszaszólásra a mosolyom felvett egy árnyalatnyi gúnyt, ami következő megszólalásomkor a hangomba is belopta magát. A szemtelenje, hát nem pofátlankodik a derűs álcám elé? - Valóban? - Lágy, már-már atyai hangon beszéltem. - Elárulnád, hogy mégis mennyivel vagy előrébb, mint én, akár most, akár, amikor elmentem? Veszélyesen közel ólálkodott a felszínhez a valódi természetem, amit sokáig sokkal inkább éreztem a Medvéének, mint a sajátomnak, de annak az időnek már vége. A rideg, gúnyos és kifejezetten kegyetlen részem fűtötte a farkasom, bár még csak csendben, feltűnés nélkül. Sem az erőm intenzitása, sem más nem árulkodott erről. Még a tekintetembe is sikerült némi vidámságot csalni. Sedna úgy fogadott, ahogy vártam, s meg mertem kockáztatni, hogy a potenciális kihívót látta bennem. Nos, egyelőre nem kellett ettől tartania, bár jó lesz mindenképp helyén kezelnie a tényt, hogy a falkában legalább három hím is erősebb nála. Ezek közül az egyikben még annyi bizalma sem lehet, mint Shane támogatásában. Eltűnődve nézegettem őt, s arra gondoltam, hogy a kiállása megvan ahhoz, hogy Atanerk legyen, de a többihez még sokat kell tanulnia. Én is piszok fiatal voltam, amikor hatalomra jutottam, ő még annál is kevesebbet élt. Erősen hajlottam afelé, hogy a hiányosságokat a kora számlájára írjam. Milyen aranyos vagyok! - Igen, volt. Ellenkező esetben el se indultam volna. - Azt kaptam a Medvétől, amit akartam. - És te? Megragadtad a lehetőséget azzal, hogy "elmenekültem" egy időre?
- Nem azt mondtam, hogy előrébb, hanem, hogy magasabban. - mondtam kissé könnyedebben, habár még mindig nem oldódtam fel. Igazából csak nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy visszatért. Régen elég jóban voltunk, eléggé ismert, különben szerintem nem is hagyja rám a posztját, ha ez nem így lett volna. Most azonban már nem láttam egy ideje, és minden annyira megváltozott és összezavarodott, hogy igazából nem tudtam eldönteni, mit is kezdjek Vincenttel. Úgy döntöttem beszélünk, a konklúziókat csak azután vonom le. Felálltam tehát a padon és leugrottam mellé a hóba. Kissé alacsonyabb voltam, mint ő, habár a bakancsom talpa emelt rajtam egy picit. Nem voltam így sem túl közel hozzá, de valamivel közelebb. - Mellesleg ha érdekel van egy új tagunk, akire ha harc lesz, lehet támaszkodni. Tettem felé még pár lépést, majd olyan két karnyújtásnyira megálltam és onnan méregettem a régi "havert". - Jah, és a fiad felkeresett, hogy lehet átjönne a falkánkba... Kíváncsi lennék erről mit tudsz nekem mondani. - kérdeztem felvont szemöldökkel. Még mindig nem voltam olyan kis vidor, mint néha ő, de azért olyan Télkirálynő sem. Az utolsó szavaira csak bólintok, majd a kérdésre még feljebb szalad a szemöldököm. - Hogy megragadtam-e? Nos így is mondhatjuk. Egy valamit megtanultam az biztos... Hogy nem elég szeretni a falkád, meg kell tanulnod kegyetlennek is lenni, mert sajnos nem lehet minden diplomáciai és baráti úton megoldani. - mondtam kissé szomorkásan.
- Azt látom, a pad tényleg dob rajtad! - intettem felé mosolyogva. - Mitől érzed magad magasabban? - Komolyan érdekelt, mert abból, amit eddig megtudtam, nem ez jött le. Nagyon nem. Figyeltem, ahogy otthagyta a helyét és alig pár méterre megállt tőlem. - Tudok Nikolairól - biccentettem. Na igen, nem fenéknövesztéssel töltöttem az elmúlt pár hetet. - Arra viszont nem mernék mérget venni, hogy ugrik, ha csettintesz. Vagy próbára tetted már? Behódolt neked? - érdeklődtem udvariasan, ha már a kérdéseim nyersek voltak. - Óvatosan támaszkodj rá, nehogy egyszer csak gondoljon egyet, te pedig támaszték híján elbukj. Ebbe most minden benne volt a baráti figyelmeztetéstől a fenyegetésig. Mindenki annak könyvelte el, aminek akarta, én nem szabtam gátat az értelmezéseknek. - Elsősorban azt, hogy Duncan Corvin nem a fiam, hanem az unokám. - Fúj de vén vagyok! - Másodban, hogy a vér esetünkben mit sem ér. Ő Castor fia, nem az enyém. - Még ha nem is harapta át, akkor is hozzá kötődött. Felém legfeljebb annyi lojalitást mutatott, mint egy másodrangú papírgalacsin felé. Úgy tűnt, nem számított ilyen kérdésre. - Miből tanultad ez meg? - Kezdünk a fő téma felé andalogni, de nem siettem el, először kérdezek, válaszolgatok, a saját tempómban haladunk.
Nos, ha kicsit kevésbé lennék magabiztos, még azt hinném, nekem rossz a humorom... Így felírom Vincent számlájára, hogy nem érti a "jó" poént. - Nos azért voltam magasabb, mert én padon álltam... Jó, igen, a legszánalmasabb dolog a saját poénod magyarázni, de túl fáradt voltam hozzá, hogy ezen fönnakadjak. Már az is nagy eredmény volt, hogy legalább megpróbáltam a poént. Mondjuk eredetileg nem erre gondoltam, de így jobban hangzik, higgyék el nekem. Végighallgattam a jótanácsáradatot, és megint taknyos kölyöknek éreztem magam. Vagy Vinc jobb kezének, akinek osztja a parancsokat, aztán, mielőtt bőszen jegyzetelni kezdtem volna, összekaptam magam és továbbra is nyugodtan válaszoltam. - Nem, természetesen én sem veszek mérget rá. És nem, még nem tettem próbára, alig néhány napja vettem be, még nem volt rá alkalom. Ellenben egy próbakezdeményre elindult, ha minden igaz, itt majd talán kiderül, kihez is hűséges. Elment Castorhoz és közli vele, hogy találkozni akarok vele, hogy újratárgyaljuk a dolgokat. - mondtam nyugodtan. Aztán arra csak bólintottam, amit a rokonáról mondott. - Nos ebben van valami. Megadtam neki az esélyt, de ha még te is így vélekedsz a dologról, azt hiszem jó lesz neki a saját falkájában. Jobb nem kísérteni a sorsot. Aztán az utolsó kérdése amikor elhangzott, akkor hosszú ideig néztem vele igazi farkasszemet. Csak álltam, és tudtam, hogy tudja. Hogy tud mindent. ~ Csak azt tudnám, honnan a francból tud mindenről, mint valami k*baszott amerikai ügynök??? ~ Végül összeszedtem magam és röviden tömören válaszoltam. - Tudod te jól. Csak azt nem tudom, akkor mi értelme ennek a beszélgetésnek, ha Vincent úgyis mindent tud...
A poénra nem reagáltam, ami utána jött, az milliószor fontosabb volt. Az, hogy Niko postás lett, egy biccentéssel elintéztem. Csak továbbra is legyenek ilyen apró feladatai. A többit viszont nem hagyhattam szó nélkül, és érkezett is a feketeleves. - Most fogsz tárgyalni Castorral? - A hangom isten tudja mióta hallatszott először hűvösnek, de egyelőre nem folytattam, még hagytam, hadd beszéljen. Láttam, hogy bosszantotta a jólértesültségem, már nem is próbálta leplezni. Cserébe én se palástoltam tovább annyira, hogy cseppet zabos vagyok. - Pontosan itt van a kutya elásva. Ez a baj. Hogy én mindent tudok, te pedig... semmit. Minden szó mintha egy-egy betonon összetörő jégcsap lett volna. A játékos, infantilis, idióta bohóc benyomását keltő Vincent sehol sem volt, a kapun kívül rekedt. A farkasom erejének egy része a bőrömön vibrált. - A leváltásom után azonnal menned kellett volna Castorhoz. Ha akkor újra azokat állítjátok fel, amit én vele, Dotty valószínűleg nem sérül meg ilyen súlyosan. De a tárgyalás több mint két hónapig nem történt meg, így de Luca semmilyen szabályt nem hágott át azzal, hogy megtépte a lányt. - Az más kérdés, hogy ezzel felhúzott, mert mégiscsak az egyik társamról volt szó. - A múltkor találkoztam az egyik betolakodó kölyökkel. Megkérdeztem, mit gondol a mostani Atanerkről. Tudod mennyire vannak tisztában veled? Azt tudják, hogy nem én vagyok a vezér, hanem egy nőstény. Remélem ebből rájött, hogyha előhozakodna a tárgyaláson Dorothy ügyével, Castor egyszerűen felállna, és lazán körberöhögné. Aztán faképnél hagyná, és tulajdonképpen még csak nem is haragudhatnánk a sértésér. - Mortimerrel sem beszéltél, ezért nekem mondta el, amikor egy lepukkant út menti büfében összefutottunk, hogy Ian lányát egy betolakodó is tanítja az egyetemen. Ian tombol. Azt is tőle kellett megtudnom, hogy Dorothy iszik és drogozik. - És ez már csak cseppnek tűnt a tengerben. - Olen tőlem kért felvilágosítást, mert az információáramlás a falkán belül egyszerűen mintha defektet kapott volna. Rideg tények egytől egyig, és cseppet sem próbáltam kedves mosollyal vagy egy-két szellemesebb megjegyzéssel tompítani az élüket. - Tudod egyáltalán, hogy mit vársz a találkozótól? Mit akarsz elérni vele?
//Tudom, azt mondtam, nem írok, de nem tudtam megállni! *-*//
~ Most erre mit mondjak? ~ Csak álltam, nem tudtam, hogy a harag, vagy a szégyen erősebb bennem. Szar vezető vagyok, mondja ki, ha ezt akarja.... Naná, hogy nem számít, hogy majd megszakadtam a sok papírmunkában, hogy próbáltam mindent a legjobb erőm szerint végezni, amikor ő csak úgy lelépett. Tessék, vágja a képembe, hogy nem csináltam semmit. Persze az egy kibaszott nagy hazugság lesz. Minden az én gondom volt a falka, az üzlet, és még a testvérem is összezuhant. Nos igen, rossz sorrendet követtem, de senki nem világosított fel arról, hogy mit kell tennem, senki nem mondta, mi lesz a legjobb megoldás. Szarul csináltam? Nos igen... de tanultam belőle, és hajlandó voltam az életem is odaadni azért, hogy helyrehozzam a hibát. - Igen Vinc, most fogok tárgyalni. Tudod, az mind szép és jó, hogy ezt most a pofámba vágod, de esetleg nem jut eszedbe, hogy ezt azelőtt kellett volna, hogy lelépsz? Igen, hülye vagyok, de azt hittem lejátszottad ezt a meccset Castorral, és hogy azok a törvények, amiket lealapoztatok, azok megvédik majd a falkát. Utólag én is tudok okos lenni, hogy talán ebben nem kellett volna hinnem, azonban amikor ezernyi üzleti szar, meg egyéb hülyeség szakad csőstül a nyakamba, akkor nem tudtam előkapni a Hogyan vezessünk egy falkát kisokost, hogy megnézzem benne, mi a teendő. Vettem egy mély levegőt, hogy ne kezdjek el ordibálni és csak azután folytattam. - Igen, akkor kellett volna mennem, ezt így már tudom, de akkor egyáltalán nem volt egyértelmű. Jah és igen, a fiatal betolakodókkal igen ritkán beszélgetek, kérlek ezt nézd el nekem, hogy nem bratyizok az ellenséggel. Igen, talán kéne, biztos jó lenne, ha minden betolakodó személyesen ismerne. Mellesleg nem beszéltem Morttal sem, gondoltam, ha valami gondjuk van, majd hozzám fordulnak. Hogy talán van annyi önállóság az emberekben és mindenkiben, hogyha bármi probléma van jönnek, én pedig akkor tudok segíteni. Már nem azért Vincent, de a néma gyereknek az anyja sem érti a szavát... Most ezernyi dolgot vághatsz a fejemhez és igazad lesz, de ezt nem csak én csesztem el. Ha elmondod, mit kell csinálnom, megteszem, és nem a saját meg Dotty bőrén kell megtanulni. Soha nem vezettem falkát előtte, és főleg nem ellenségekkel körbevett falkát. Te éppen úgy elcseszted, mint én, és mindenki más is hibás benne. Nem mondom, hogy ártatlan vagyok, mert tudom, hogy az án saram, de nem csak az enyém, és ezt nem is fogod bemagyarázni nekem! Újabb meditatív jógalégzés, plusz kifeszegettem az ökölbe szorult ujjaim. Kissé nyugodtabb hangra váltottam, de ez még mindig csöpögött az önutálattól és a haragtól, a haragtól a világra. - És igen, ha hiszed, ha nem, vannak terveim. Kicsit megkésve, de ahogy ez várható, nem mindenki olyan ügyes, mint te, hogy az első pillanattól tudja, mi a dolga. Én most jöttem rá, mit kell tennem. Először is, szervezek egy gyűlést, ahol összeszedem a falkát és egyrészt megtudják, hogy Niko a tagunk lett, másrészt kivesézni a Dottys ügyet. És hogy Castornál mit akarok elérni? Nos legszívesebben azt, hogy rothadjon a föld alatt szép kövér férgek társaságában... nah de ha beszélek vele, egyrészt visszaállítani, hogy a kölyköket kihagyjuk ebből, vagy nincs tovább. És ez az első és legfontosabb. Én ha kell odaadom az életem a falkáért, de nem nézem végig még egyszer, ahogy valaki bánt egy nála gyengébbet. Inkább meghalok egy meddő harcban. - mondtam az utolsó mondatot egész csendesen.
Tudja, hogy hibázott, és ez jó. Tudja, hogy baromira nincsenek rendben a dolgok, és ez még jobb. Felhúztam. Nem egy díjnyertes húzás, de legalább biztos, hogy nem fogjuk elbagatellizálni a dolgot. - Új vezető, új szabályok - mondtam nemes egyszerűséggel. - Ez puszta diplomácia, mint újdonsült vezetőnek, fel kell keresned a többit, máskülönben nem fogják tudni, hogy kihez forduljanak. Köszöntés, tiszteletkörök és esetleges megállapodások. - Én se csíptem annak idején, de muszáj volt. - Nem vagy már kölyök, elég régóta élsz velünk, és tudom, hogy nem voltam egy díjnyertes Atanerk, de ezzel magadtól is tisztában kéne lenned. - Nem emeltem fel a hangon, teljesen nyugodt voltam, s kissé talán kimért. - Az ellenséggel nem "bratyizni" kell. De ha egyik-másik kedvel, akkor az már nehezebb szívvel támad rád. Ráadásul... a kölykök mindig befolyásolhatóbbak, mint az idősebbek. Nem bíztam benne, hogy Liu esetleg hozzánk szegődne, jól érezte magát a falkájában, ez lerítt róla. De ha nem csak az elpusztítandó ellenséget látta bennem, már elértem valamit. - Az "üzleti szar", a magánélet és az egyéb dolgok sajnos egyáltalán nem számítanak, ha vezető vagy. Olyankor szolga vagy, a falkádé, semmi több. Elsősorban Atanerk, minden már csak utána. Többek között ezért sem akartam hosszútávú kapcsolatot, családot, vagy egyéb finomságot. Ezek mind figyelemelterelők, Ian rá az ékes bizonyíték. Ettől nem tartom kevesebbre, egyszerűen nem követem a példáját. - Mind hibásak vagyunk, ebben igazad van, különösen én. - Nem volt mit szépíteni, a balhé kétharmada az én felelőtlenségemnek köszönhető. - A gyűlést jó ötletnek tartom, Dotty ügyét viszont kár tovább boncolni. Ne alázd meg ennyire, hogy a nagyközönség előtt kelljen hetekre visszanyúló ügyet trancsírozni. Függő, ezt kell kezelni. Új egyezségre van szükség, vagy legalábbis egy tiszteletkörre. valami azt súgja, Castor nem benne bele olyan könnyen a korábbi feltételekbe. Az utolsó mondatára szomorú mosolyra húztam a szám. - Ne légy hülye. Ez megint csak olyasmi, amit Atanerkként nem engedhetsz meg magadnak. Más, ha vezért leváltják, és más, ha az ellenség megöli. A leváltás belső ügy. A gyilkosság mindkettő. Őket felbátorítja, megerősíti, minket visszavet. - Sóhajtottam, elővettem egy cigarettát és rágyújtottam. - Bármilyen hősiesen is hangzik az önfeláldozás, ha "meddő" harcban történik, puszta ostobaság lesz. Te Atanerk vagy, az a dolgod, hogy vezess. A halált, és a falkáért, meg a tagokért való önfeláldozást hagyd azokra, akiknek ez a dolguk: a Tarkoknak.
- Igen értem, de szánom bánom, akkor tényleg nem jutott eszembe. Nem mentegetem magam, hogy a többi szarság miatt felejtettem el, egyszerűen fel sem merült bennem. - mondtam szomorkásan. Már nem voltam dühös, maximum magamra. Vincent rendes volt, azt kaptam csak, amit megérdemeltem és amire Dotty ügye óta számítottam is. Igazából összességében örültem, hogy visszajött, régen elég jóba voltunk, már amennyire én bárkivel is jóba leszek. Tiszteltem, mert idősebb volt nálam és tapasztaltabb és most boldog voltam, hogyha eldurvulnak a dolgok, akkor itt lesz ő is. - Persze nem vagyok már kölyök, azért is haragszom magamra a hibák miatt, de ha nagy áron is, azt megígérem, hogy egy életre megtanultam a leckét. A falkagyűlés lesz az első, aztán jöhet a többi tiszteletkör is, ahogy te nevezted őket. - mondtam immár nyugodtan biccentve. Én is megtaláltam a hűvösen nyugodt énem, amit pozitív fejleményként éltem meg. A szavaiban mind ott volt az igazság, amiknek egy részét már én is tudtam, csak az a kár, hogy mostmár hiába pattogok ezen, ami történt megtörtént és már nem tudom megmásítani a múltat. A gyűlést én is egyre jobb ötletnek tartottam, és így biccentettem még egyet. - Rendben a gyűlést rövid időn belül összehívom, remélem te is ott leszel. - mosolyodtam el haloványan, aztán még folytattam. - Nem konkrétan Dottyt akartam bántani, csak felhívni a figyelmét mindenkinek, hogy vigyázzanak. Meg meg kéne szervezni valami őrjáratot, vagy, hogy az idősebbek figyeljenek a fiatalabbakra, vagy legalább a területre. Pluszban talán az sem ártana, ha körbenéznénk, nem is az idegen területen, de felmérnénk a semleges helyeket. Persze ezek csak ötletek, és azért is akarom összehívni, mert több szem többet lát, több jó ötlet gyűlhet össze. Meg arra is számítok, hogy Castor nem lesz túl barátságos, erre is ki kell találni valami b tervet, de ez még a jövő zenéje. A végére csak csóváltam a fejem. - Félre értesz Vincent, eszem ágában sincs megölni Castort, ráadásul esélyem sem lenne rá. Nem, én lennék a legboldogabb, ha meghalna, de nem vagyok olyan hülye, hogy én próbálkozzak a megölésével. Majd ismét kissé szomorkásan elmosolyodtam. - Persze, értem én, csak kissé nem tudom már, hogyan tudnám helyrehozni a halomnyi hibámat, de igyekezni fogok, ezt megígérhetem. Az első lépés a gyűlés lesz.
Sedna lelkiismeretes és figyel a kritikákra is. Ami nagy előny, és belőlem hiányzott. Tervez, igyekszik, és ez jó. Ha kap rendes segítséget is, gyorsan jó vezető válhat belőle. Mindenekelőtt viszont falkán belül is biztos, erős támogatókra van szüksége, egy erős magra, ami nem kérdőjelezi meg, és aminek a tagjait a többiek követik, hogy aztán már csak az Atanerket kövessék. Utolsó önvádló, bűnbánó megnyilvánulására felnevettem. - Neked van halomnyi hibád? - nevettem továbbra is, bár nem olyan hahotázva. - Akkor én már megyek is begyújtani a máglyám. Hát igen, azt hiszem összességében a hibázók listáját még mindig én vezettem, de most ne kezdjünk el versenyezni. - Őszinte leszek - újból komolyra vettem a figurát -, amikor visszajöttem, és megláttam ezt a fejetlenséget, dühös voltam. Ki akartalak hívni. Nagy felelősséget varrtam a nyakadba, amihez talán még túl fiatal vagy, a fenébe is, még a kétszázötvenet se töltötted be! A falkában több erősebb és idősebb hím is van, úgyhogy tényleg okosan kell játszanod. Elég egy rossz lépés, és véged. Ez nem fenyegetés volt, hanem ugyanúgy puszta tény, mint a többi. Egy erősebb, idősebb farkas csak nagy ritkán, vagy soha sem fogad el nála gyengébbtől, fiatalabbtól utasítást, büntetést. Nem csoda. Ha megvan az erőm ahhoz, hogy kitérjek egy fenyítés elől, miért ne térnék? - Erővel nem nyerhetsz, de ésszel igen. Ha sikerül elérned, hogy kétkedés nélkül ezt tiszteljék benned, nem lesz gond. Lejjebb húztam a dzsekim cipzárját, hogy a torkom szabaddá váljon. - Behódolok neked, Sedna Saghani Stormborn - hajtottam hátrébb a fejem, marásra kínálva a nyakam. - Szolgálni foglak legjobb tudásom szerint. - Viszont úgy éreztem tisztességesnek, ha figyelmeztetem is. - Azonban vigyázz! - húztam kevély-gúnyos-sötét mosolyra a szám. - Amint gyengeségen kaplak, visszaveszem a bársonyszéket. A szemem sárgán villant, hogy nyomatékot adjon szavaimnak. Bízhatott bennem, a segítségem kérhette, szolgálni fogom, de innentől elég egyszer, ha nem mutatkozik alkalmasnak, és lecsapok. Legalább annyira számíthatott rám, amennyire tartania kellett tőlem. Én résen leszek. De nem azért fogom kihívna, ha arra kerül a sor, hogy a saját becsvágyam elégítsem ki, hanem a falkáért. Amíg azt látom, hogy ő nekünk a legjobb, addig a legapróbb lépést sem fogom megtenni ellene.
Elmosolyodtam, az egész kezdete óta először. Mármint ez volt az első olyan mosolyom, ami szívből jött. Én már régebben is kedveltem Vincentet, és most felderengett bennem, hogy miért is. Volt valami megnyugtató abban, ha a beszélgetőpartner a komolyság közepette is képes volt viccelni, de nem erőltetetten és nem is zavaróan, csak úgy szívből, csak úgy Vincesen... - Ne tedd, máglyát csak akkor érdemes gyújtani, ha pillecukrot fogsz sütni rajta. - jó tudom, ez nem volt akkora poén, de muszáj volt nekem is mondani valamit, egyszerűen nem bírtam ki. Nos a vicc után jött a komolyság, de nem bántam, az őszinteségre is szükség volt. Nos ő őszinte volt, nagyon is. Mialatt beszélt én csak néhányszor határozottan bólintottam. - Sejtem, én is kihívtam volna magam... - sóhajtottam fel. - És igyekszem megfogadni a tanácsot és a lehető legjobban csinálni mindent. Az erőt meg hátha sikerül ésszel kompenzálni... - mosolyogtam, immár csak haloványan. Amikor a cipzárhoz nyúlt és lejjebb húzta szabaddá téve a bőrét, csak úgy bámultam, mint éhes vámpír a nasiosztáskor... Hogy miért? Mert ez volt az, amire legkevésbé számítottam. Számítottam harcra, kiosztásra, hogy elküld a búsba... nos de hogy elismer ismét vezetőnek? Igen, bevallom meglepődtem, kissé talán meg is hatódtam, de nem afféle szépségkirálynő átveszi a koronát módon, csak úgy Sednásan, na... Először is immár nagyon határozottan biccentettem a szavaira, majd gyorsan elmondtam, amit muszáj volt. - Köszönöm Vincent. Ígérem, én is megteszek minden tőlem telhetőt, sőt, még annál is többet, hogy méltó legyek a bizalmadra és az egész falka bizalmára. A bársonyszéket pedig ígérem visszaadom, ha már nem vagyok méltó rá. - mondtam komolyan. Mondjuk most sem éreztem méltónak magam, de ez más kérdés. Minden esetre odaléptem hozzá, legyőzve azt a kis távolságot, ami még volt köztünk. Szerencsére nem kellett lábujjhegyre állnom, az mondjuk sokat rombolt volna az illúzión. Szerencsére nem volt sokkal magasabb nálam. Ez az egész mindig túl bizalmas közelség volt nekem, egyesek szerint ez az antiszociálisságom bizonyítja, de nem tehetek róla. Óvatosan megtámaszkodtam Vincent mellkasán, majd a nyakára hajoltam és óvatosan megharaptam a finom bőrt. Erősen éreztem az illatát, a kiserkenő vért. Nem szedtem darabokra a nyakát, de nem is végzünk félmunkát, nyoma marad, de nem hal bele, éljen az arany középút. Amikor végeztem kissé hátrébb léptem, gyorsan visszapakolva a megszokott távolságot, és csak mosolyogtam és boldog voltam, amiért Vincent bizalmat szavazott nekem, még akkor is, ha egy rakat figyelmeztetést is kaptam mellé.
A feszültség feloldódott, ennek pedig örültem. Arra is fel voltam készülve, ha esetleg tettlegességig fajulna ez a kis eszmecsere, szerencsére erre nem került sor. Sajnáltam is volna, mert kedveltem Sednát, csak ezekkel a dolgokkal feszegette a bicskát a zsebemben. - Ezt el is várom - mondtam halvány mosollyal az arcomon, de minden szót komolyan gondoltam. Nem egy utolsó gesztus, ha egy előző Atanerk elismeri maga fölött az éppen aktuálisat, ezzel én is kockáztattam, de bíztam benne, hogy nem hiába. Jó lecke lesz mindez nekem. Újból fejet hajtani valaki előtt, behódolni, engedelmeskedni. Szolgálni, de nem szolgának lenni. A szemem aranysárgán csillogott a harapáskor, kifejezve, hogy ember és farkas egyaránt elfogadta őt. Izgalmas lesz megfigyelni, hogy ennek a marásnak a nyoma kiből mit fog kiváltani a gyűlésen. Különösen Shane-re voltam kíváncsi. Miért volt egy olyan érzésem, hogy nem lesz elragadtatva a nagyfiú, hm? De így járt. Ő felvázolt nekem egy kétszínű szerepet, amitől hányhatnékom van, és tűnhet ez végtelenül gyermekinek, de nem fogok a saját falkámban a vezér ellen vájkálódni, amikor az nem rosszindulatú, és nem a vesztünket akarja. Az előttem arcoskodó Atanerk káros volt. Sed csak felkészületlen, amit lehet korrigálni, ha figyelünk. És ha komolyan elszánta magát, akkor kész vagyok egy olyan erős hátszelet biztosítani neki, amilyenre csak tőlem telik. Elköszöntem tőle, és elhagytam a vidámparkot. Érdekes. Egy kicsit sem éreztem úgy, hogy a behódolással kevesebb lennék.
- Nem mintha neked kellene vagy.. őő… mind egy, neked se kell azért, mert, hogy itt és iszol és naa… Tök mind egy! Kérek még! – Már nem igazán találtam a szavakat, csak azt tudtam, hogy kérek még egy pohárral inni és kapaszkodnom kell a pultba, különben len landolok a padló, ami most kilométeres távolságnak tűnt. De ez már teljesen mind egy volt, amennyit mi megittunk ilyen rövid idő alatt, attól egy ember már fejre állt volna, szóval mi még egészen jók vagyunk. Nem csak Caleb van úgy azzal, hogy ebből másnap mindent tagadni fog, de én is az egyszer biztos, és bőszen remélem, a kamerák nem működnek a helységben, mert ha ez felvételre kerül akkor nem lesz könnyű letagadni. Plusz mind a kettőnk imidzsének annyi lenne, de ez most nem is olyan lényeges, sokkal inkább az a lényeg, hogy Hopp van inni a poharamban, na azt gyűrjük le, aztán maradjunk egyenesben, igen! Ez is megvan, pöpec! Szélesen vigyorogva nézek Calebra, hogy sikeres volt a mutatványom. Nekem aztán már tényleg sok volt a pia, de még azért nem kómáztam be tőle. Szerettem volna valamit mondani neki, visszavágni, és vérig sérteni, de már nem ment az egybefüggő beszéd, és amúgy is túl sokat ültünk már itt, szóval elkezdtem magam letornázni a székről. A fene ezekbe a rohadt magas bárszékekbe! Józanul nem lett volna gondom, de így ennyi pia után, na mind egy lemásztam és ez a lényeg és sikerült egyenesbe is kerülnöm, kihúzni magamat Caleb mellett. - Nem hülyébb mint te, ezt szögezzük le! – Közlöm vele teljes komolysággal, és örülök, hogy ezt egyben sikerült kimondanom neki, és nem akadtam meg benne. Bár az kérdés, ő mire mondta ezt és én miért ezt válaszoltam neki, ja igen, mert azt monda hülye vagyok, de miért is? Áh, nem fontos! - Menjüüüüünk már! – Szólok vissza neki, hogy ne dumáljon, hanem haladjunk, de mikor látom, hogy két üvegért nyúlt vissza akkor csak bólogatok, hogy jól tette kell, a muníció még elérünk a célhoz, amihez nagyon bőszen igyekszünk, vagy ahova? A Whisky a mellkasomnak csapódik, és elsőre nem kapom levegőt, de az üveg jó vastag így annak nem lesz baja, innentől kezdve azt dédelgetem és battyogok Caleb mellett bár messze vagyunk az egyenestől. Inkább kacsázunk meg kígyózunk haladás közben. Bőszen mennék tovább, mikor is a mancsa a tarkómra kerül és visszahúz, így megyek vele és meresztem a szememet. - Ott….?? – Fókuszálok, kissé előre is hajolok, hogy lássam is amit kell és már majdnem megbököm Calebet, hogy mit is kell nézni, mikor leesik nekem is az óriáskerék, és felvidulok. Vigyorogva indulok meg, hogy oké ez nekem is teljesen jó lesz. Nem csak ő iszik még de én is, elvégre száraz a szám és valami kell rá ami lemossa és nem úgy érzem, mintha homokot szopogattam volna, közben ballagok előre és az ág alatt ami Calebet pofán vágta, én még lazán átsétálok csak az üveget dönti meg ami a kezemben van, de morogva leengedem, és mikor Calebre visszanézek röhögve megyek tovább. Igen, ami őt képen vágta az alatt én még elférek, csak egy a baj, előre kellett volna néznem. Egy parkban nem csak egy fa van, hanem több is, én meg szépen neki gyalogoltam egy másiknak, miközben a haverom akcióját néztem és röhögtem rajta. Ebből senki nem mondaná meg most, hogy amúgy két veszélyes, vérszomja, és nagyon is komoly farkassal áll szemben, akik mások halálával keresik a kenyerüket. Így most ebben a helyzetben minden másnak lehetett nevezni minket csak annak, nem amik vagyunk valójában. Röhögésem abba marad, ahogy összecsókolózom a fával, és majdnem seggre is ülök, de sikerül benne megakaszkodnom. - Kurvák vére! ja, hoppá! Izé, nem! Anyád, igen-igen, ezaz! – Mentségemre szóljon én már a részegnél is részegebb vagyok, mindenesetre kikerülöm a fát, és vissza kiabálok Calebnak. - Lassú vagy colos! – Az, hogy hogyan másztunk be a vidámparkba nem teljesen rémlik, csak hogy szerencsétlenkedtünk, és Caleb rásegített, de a lényge, hogy már bent vagyunk a padoknál és mehetünk arra amerre nekünk tetszik, az üvegem valahol elhagytam, de már nem is lényeges kiürült, semmi haszna.
A hozzászólást Jesse Northfolk összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 17, 2013 1:48 pm-kor.
Ez egy idióta. A baj, csak az, hogy jelenleg én sem állok távol ettől a jelzőtől. Főleg, mert sikerült úgy neki mennem ennek a kicseszett faágnak, hogy azt szerencsétlen bánta. Hát érdekel is engem? Van itt vadőr? Parkőr? Nincs. Szóval, szarok rá... Ellenben Jesse röhögésére felkaptam pillantásomat, komor képpel kísérve útját. Ám ez az arcjáték hamar tovaszállt, ahogy ez a barom majdnem átbukfencezett a következő fán. Hangos vihogásba kezdtem, és igen kevés esély volt rá, hogy ne dőljek el azonnal oldalirányosan. Hál' égnek, ez mégsem történt meg, csupán jobbra-balra kezdem imbolyogni, de a stabilitásom ez egyszer nem hagyott cserbe. Elég csúnya lett volna, ha kidőlök, mint egy betonoszlop. Biztos vagyok benne, hogy jó pár métert röhögő-gurulásba tettem volna meg. Valójában már csak akkor ocsúdtam fel, mikor Jesse megindult a vidámpark felé, miután kiszentségelte magát. Szavaira kiegyenesedtem, és kicsit meg is ráztam vállaimat. - Azt majd mindjárt aztán azonnal meglátjuk ki a lassú... - morogtam az orrom alatt, noha egészen szórakozottan, ahogy sietős léptekben mellé értem. A whiskyt meghúztam, majd amíg az a számon csüngött, lendületesen meglöktem Jesse oldalát, hogy kicsit eltérítsem az így is hullámzó útvonaláról. - Na mi vannn? Be vagyh bassszva minimanó? - villantottam egy ezerwattos vigyort, ami lassacskán megint nevetéssé avanzsálódott. Jól van, szakadtam. És? A továbbiakban, isten tudjam mennyi időbe telt, míg elértük a kerítést, ami magasan ívelt felfelé. Meg az anyádat, hát akkor is bemegyünk! Leküldtem a maradék alkoholt, az üveget pedig egyszerűen csak oldalra dobtam. - Na lódulj! - vertem hátba egészen ízlésese, hogy a mellkasa megérezze a vaskos rácsokat. Amennyiben elkezdett mászni, úgy rásegítettem a mozdulatra, aztán valahogy már benn is volt. Én is követtem... noha be kell vallanom ilyen állapotban annyira nem volt könnyű meló, mint azt gondoltam. Tulajdonképpen elég idiótán festhettem, ahogy a kerítés tetejéről irányosan lefordultam, belevágódva az avarba. - Szívjál le. - pattantam fel, kicsit leporolgatva magamat. Nem mintha számítana... Nah, az akció első része pipa. Benn vagyunk, fantasztikus. Tekintetem Jessere siklott, néhány másodpercig gondolkodón fürkészve az egyre homályosabb, és el-elcsúszó vonásait. - Nézzünk szét. - ragadtam meg felkarját, aztán megindultam balra. Fogalmam sem volt, hogy mi vár ránk, vagy milyen böhöm gépbe fogunk ütközni, de az már kurvára mindegy volt. Pár perc elteltével azért mégis csak sikerült kikötnünk a körhintánál. Egyik szemöldököm felszaladt homlokomra, miközben visszahőköltem egyet. - Naaaa... ez az, ami neked való. De nem nekem! - még mutogattam is, erősebb gesztusokat ejtve a levegőbe, néhány elnagyolt grimasszal fűszerezve. Jó, oké... ez sztornó, úgyhogy már indultam is tovább, mígnem a szellem vasúthoz nem értünk. Jó mókának tűnt elsőre, úgyhogy bemegyünk! - Szerrrinted, beindítsuk, vagy csak sétaizéé... sétáljunk át rajt... rajta? - böktem oldalba a cimbimet, miközben már a kocsikhoz másztam fel, tüzetesebben próbálva körbenézni. Az irányító fülke szembe volt, csak két méter távolság volt közöttünk. Legalábbis az én jelenlegi ítélőképességem alapján, annyi. - Na mindegy, mert döntöttem. Nézzed meg, hogy van-e benn valami kulcs, vagy csak... húzogasd meg a karokat. Ha elindult, ügyes voltál! - röhögtem halkan, miközben az egyik kis kocsit megemeltem. Persze nem teljesen, csak, hogy éppen alá tudjak lesni. Semmi extra, elvileg, ha megtalálja az indítókart, akkor simán beindul ez a ketyere. Reméljük a kulcs is benn van, végül is minek vennék ki? Elméletileg a kutya nem jár erre, ha pedig igen, hát szarban lesznek. Vagy, azok mi vagyunk? Na miiiindegy! Elnéztem, ahogy Jesse elsomfordál a kabinig, kisebb-nagyobb kanyarokat téve útközben, mialatt karjaimat összefontam mellkasom előtt. Csípőmmel a kis vonatnak támaszkodtam addig, egyrészt kényelmi szempontokból, másrészt pedig fő az elővigyázatosság. Még a végén beborulok a sínre, ez a hülye meg beindítja a ketyerét, én meg nézhetek. Neeem, ilyet nem játszunk. - Ne szerencsétlenkedjél maaáár! Kifelé nyílik az ajtó te nagyon_marha... - morrantam, bár már előre láttam, hogy úgy telibe fejeli, ahogy kirántja, ahogy azt nem szégyenli. Én mondjuk élvezném, szó se róla. Pláne, ha még a földet is benyalná a lendülettől!
Még én felemlegettem a fa családfáját és cifrákat káromkodtam szinte az összes nyelven, amit megtanultam eddig, addig Caleb meg a röhögéstől dőlt erre is meg amarra is, még jó, hogy nem néztem végig ahogy ezt produkálja, mert seggre ültem volna a röhögéstől és akkor percekig sehova sem jutunk, és amúgy is nagy marcona, és kegyetlen killerekhez nem méltóan vihogunk mi ketten itt az éjszakában. Nagyon remélem, hogy ezt senki sem látta hallotta, bár ez majd csak józan állapotomban fog csak foglalkoztatni, addig még ilyen részeg vagyok, addig csak az érdekel, hogy én érjek el előbb a kerítésig, mert hát én kitaláltam versenyzünk a bamba békával. - Teeeeeeee vaaaaagy! – És ebbe még egy csuklást is bele tudtam vinni, ne kérdezzétek meg, hogyan. Csak jött és kész, amúgy futottam bőszen. Lelki szemeim előtt, sportosan, és harciasan tettem, és csak úgy lobogott a hajam, de valójában, egy kígyót megszégyenítő módon haladtam előre, azt hiszem a két kezem is kitártam a két oldalamra, hogy megtartsam az egyensúlyom, és kb úgy nézhettem ki, mint egy öt éves ovis, aki éppen repülőset játszik, csak éppen nem berregtem hozzá, még csak azt kéne. - Kabbbbeee a fa…omat! – Hát igen, megbotlottam, és fél lábon ugráltam egy kicsikét, hogy ne taknyoljak el, és ebben a kerítés mentett csak meg, azt sikerült végül megölelnem, így a mondandómban is megakadtam egy kicsikét. De akkor sem vagyok minimano, csak 175 centi az meg még nem mini! Az üvegem én is kiürítettem, a kerítás mászáshoz két mancs kell és az üveget nem tudom zsebbe csúsztatni, a szűk fazonú nadrágokat szeretem, nem az ülepeseket, szóval nincs hely. Ergo inni kell!! Az üveg tartalmának eltüntetése után én is eldobtam az üveget, nehogy már alul maradjak?! Aztán, uccu!! Fel a kerítésre, és még jó, hogy Caleb rám segített, mert elkezdtem visszacsúszni, amit nem tudom, hogy produkáltam, de nem is lényeges ebben a körben. Bár ebben az is közre játszhatott, hogy Caleb majdnem kilapított a rácsok és a tenyere segítségével, amire józanul nem úgy reagálok,l hogy felsimulok a kerítésre, de hol vagyunk mi már józanok!? Kérlek, azzal mi már köszönő viszonyban sem vagyunk! Seggre tottyantam a túl felén, de iszkoltam is mivel Caleb is érkezett, de úgy mint valami túl méretezett vizilóbomba. felkeltem, és leporoltam magamat vagyis valami olyat szerettem volna, de nem egészen jött össze, na mind egy, nem divatbemutatóra készülök és nem is a vörös szőnyegre. - Majd anyád! – Szólok vissza neki, és neki indulok, valahogy sikerül vissza sorolnom cimborám mellé és eljutunk a körhintákig, amik nekem nagyooon nem tetszenek. - Nem ez maximum neked, de nem nekem, én ehhez már nagy vagyook! – jelentem ki, és én is mutogatok neki valamit, de lövésem nincsen mit, de szerintem ez már egyikünknek sem számít egy cseppet sem, inkább baktassunk tovább. A szellemvasútért már lelkesedek, és kérdés nélkül megyek a fülke felé, csak az a nyomorult ajtó nem akar kinyílni még véletlenül sem. - Ki vooolt aaaaaaz azzzzz ö..köööör!? – Morgok az ajtóra aztán Calebre pillantok, és megrázom a fejemet, mert én jobban tudom, és ki is nyitom. - Nekem volt, igaaaazzzham! – Közlöm diadalittasan, igaz, hogy tényleg úgy nyílt, ahogy ő mondta, de ez mellékes. Odabent mindenből nagyon sok van, és nem sikerül letalálnom az indítókart még véletlenül sem, a szemét forog körbe körbe és állandóan eltáncol! Szívat ez szar! Kulcs is volt, azt nehezen, de sikerült elfordítanom, és megnyomogattam pár gombot meg meghúztam a kart, aminek hatására a vasút megindult cimborám alatt, én meg jót röhögtem a képén, mikor az a vacak neki indult és őt megbillentette, ezek után spuriztam is vissza, hogy az utolsód kocsiba beülhessek, és ne maradjak le a menetről, közben bőszen vihogtam a haveromon és a szitkozódásán. Végül csak sikerült beülnöm, és vigyorogtam, mint a repedt tök. Egy valamit nem mondtam el, nem szeretem a bohócokat, az első kanyarban egy telibe vicsorogta a képem, és szerencse, hogy nem volt nálam fegyver így nem tudtam kilúgatni a fejét, de részegen lazán úgy csináltam, mintha egy Desert Eagle lenne nálam!
Én már egy percig se bírtam röhögés nélkül, hogy őszinte legyek. Nem. Úgy néztem már ki, mint egy elcseszett hiéna, aki képtelen két pillanatig csendben maradni. Ennek mondjuk legfőbb oka az volt, hogy ez a szerencsétlen már annyi baromságot hordott össze, hogy azok mellett már nem tudtam elmenni. Pláne, hogy úgy járkált, haladt, futott(!!!), hogy az tökéletesen idétlen volt. Felröhögtem, miként a rácsokhoz vágódott, és még a térdemet is megcsapkodtam a lendületes nevetés közepette. Csoda, hogy nem nyaltam el oldalirányosan, ahogy a testem minden másodpercben erőteljesen rázkódott a veszett vihogás alatt. Ez annyira egy balfék, hogy az valami istentelen! Ám végül sikerült a kerítésen is túljutni, noha nem a legelegánsabb formában, de hát ki nem szarja le jelenleg? A lényeg, hogy benn vagyunk. Persze a körhintához érve, képtelen voltam kussba maradni, a megjegyzésem talán emiatt is tört fel belőlem. Na meg persze... elengedhetetlen volt, hogy ne cukkoljam ezt a vadbarmot még egy kicsit. - Nekem ugyan nem. Bele se férek te nagyon hülye. - ráztam meg fejemet, enyhén megforgatva szemeimet. Igazából ezt elhagyhattam volna, mert sikerült majdhogynem ketté állítanom őket ezzel az egyetlen mozdulattal. Újra megráztam a fejemet, hogy ne csak homályos foltokat lássak itt a hamis fényű lámpák forgatagába. A továbbiakban mondjuk már nem is emlékeztem a körhintára, csak arra eszméltem, hogy a szellemvasútnál szerencsétlenkedünk. Na, ez már tetszik! Kifejezetten... Ilyen állapotban kész after party lesz oda bemenni... Amíg Jesse az ajtóval, a gombokkal, és az indító karral szerencsétlenkedett, addig én előpattintottam egy cigit a zsebemből, és kényelmesen rágyújtottam, miközben egész testsúlyommal az egyik kis vonatot támasztottam. Épp nagyban füstöltem, talán még valami faszságot flasheltem is magam elé, mikor a szerkezet beindult, én meg azzal együtt billentem ki saját testemből. - A mocskossss pphurdélelkű anyaácskádat! - morrantam fel, csattanón, de már el is röhögtem magam. Anyácskádat... Ezt meg honnan a pöcsömből szoptam elő? Na mindegy... Ahogy Jesse, úgy én is bevágódtam az egyik kocsiba, közvetlenül az előtte lévőbe, a cigimet irányosan elpöckölve. Testemmel oldalasan a srác felé fordultam, mialatt lassacskán be is értünk ebbe a "gyászbarlangba". A bohócról face to face ugyan lemaradtam, viszont arról már nem, ahogy Jesse lereagálta annak megjelenését. Sírva röhögtem fel, sőt még el is fetrengtem a mini vagonban. - Öcsém, te milyen egy láma vagy! - nem nagyon bírtam abbahagyni a nevetést, egészen addig, amíg valami boszorkány féle elcseszett seprűs nyannyer nem suhant el közvetlenül a pofám mellett. Kicsit meglepődve ocsúdtam fel, tekintetemet ide-oda kapkodva. - Mi a faszom volt már ez? - még a szemeim is elkerekedtek, ám rövid időn belül megnézhettem magamnak közelebbről is a banyát, lévén, hogy az gondolva egyet, hátulról visszafordult felénk. Persze lefejelt - a riherongy! -, és csak az az egy szerencséje volt, hogy gyorsan száguldozott, hogy már nem tudtam lekapni őt a levegőből. - Pusztulj el, teee... - dörmögtem, ahogy homlokom felé kaptam kezeimmel, kicsit megdörzsölve az ütközés helyét. De már megint késő volt... Ahogy a vonat kanyarodott, úgy egy adag pókszabású műanyag trutyi zuhant rá Jessere, közvetlenül előttem. Volt vagy nyolc... tíz... tizenkettő? Nem lényeges. Viszont izomból hátrahőköltem, mialatt azok már fel is rándultak a mennyezet felé. Újabb röhögő roham lett rajtam úrrá, kezemmel erőteljesen verve a kocsi oldalát. - Geccc, hát ez mekkora volt! Láttad volna a szaros kis képedet! - dülöngéltem, szinte már görcsösen kapaszkodva hasfalamba a nevetéstől. Ezt kár, hogy nem vettem fel! Eközben ránk borult a vaksötét is, és valami elbaszott, síron túli hangeffektek szöktek a fülembe. Előre pördültem, de hiába a farkas látás, kurvára vakon tapogatóztam (nyilván erről az alkohol is tehet). Jut eszembe tapogatás...! - Hallod, szakadj már le rólam b'szod... - nyúltam Jesse kezéhez, ami a vállamra nehezült, ám ahogy hozzáértem, hamar megvilágosodtam, hogy az bizony nem hozzá tartozik. - Mi a jó kurva...! - pattantam fel, de a lendülettől vissza is zuhantam az ülésre, nagyobb robajjal kísérve a műveletet. - Te érezted? Hallod? Azt a szájba vert majomkakit! - hangom reszelős volt, némileg szórakozott, de ettől még döbbenten kezdtem el matatni magam előtt. Végül sikerült beleakadnom Jesse fejébe, aminek hála még egy laza, alig megérezhető pofont is lenyomtam neki. - Na jól van megvagy... - röhögtem fel, ezúttal már kedélyesebben, bár még mindig nem tudtam hova tenni azt a nyálkás kézfejet, ami az imént még a vállamba kapaszkodott. Hát, most komolyan... ide beengednek gyerekeket? Beszarás...
Elég elcseszetten festhettem, de őszintén szólva nem érdekelt, egy cseppet sem. Élveztem ezt az egészet. De persze ha józan lettem volna, sosem csinálok, így mint itt és most Calebbal. Egyszerűen ez távol áll tőlem, nagyon is, de ettől még marha jól elvagyok. Futásnak nem igazán lehetett volna nevezni, amit produkáltam, de annyi üveg pia után mutasson nekem bárkit, aki képes lenne rá, mert erősen kétlem, hogy lenne ilyen egyed. Viszont ez a mostani este nem a nagy gondolatok és egyebek ideje, sokkal inkább az agyatlanságé, amit soha életemben nem fogok bevallani, és később remélem, hogy se én se Caleb nem emlékszünk rá, ha még is, akkor hallgassunk róla, mint a sír. - Arróóól énn márr nem tehetek, hogy akkora a segged, mint egy vízilónak. Fogyókúrázzá, bazd! – Közlöm vele. Az kiesett, hogyan jutottunk el a körhintától a szellemvasútig. Viszont valahogy oda keveredtünk, tehát nyilván haladtunk is valamennyit. - Kösz, az enyém biztos jól van. Noooo deee a tiéd?! – Néezk vihogva Calebre, mikor már bent ülök ebben a kis vacakban és nézek ki a fejemből. A bohócos atrocitás után már én is röhögök, mert hát miért is ne?! - Farkas! – Javítom ki, hogy nem vagyok láma, én igen is ordas vagyok és pedigrés is! Sőt, nagyon is jó pedigrém van, egy kiállítást is megnyernék, de amúgy ez most, hogyan is jön ide?! Caleb következő akciózásán, sűrűn borulok jobbra és balra is a röhögéstől, és a kis kapaszkodót is sűrűn markolászom, hogy ne boruljak ki ebből a vacakságból. Hatalmas, amit a boszornyanya művel vele, félidőben még biztatni is kezdem a seprűn száguldót, hogy csapja le a mamlaszt előttem, még a kezem is lóbálom, a nagy biztatásban, aztán mikor majdnem leviszi a kezem vissza húzom, és mormogok valamit, de ahogy Caleb a homlokát taperolja megint csak felröhögök. A röhögésem menten hörgésbe fordult, mikor is valami pókszerű izék armadája lepett el, a szemeim kikerekedtek és mozdulatlanná dermedtem, azt sem tudtam, mi van csak a ragacsos cuccot éreztem a fejemen és a nyakamban, ami rohadtul nem tetszett és már épp kezdtem volna kapálózni, és bősz karatéba kezdeni, mikor eltűntek a plafon irányába. - Anyád, hogy van?! – Hördülök fel, és már ott vagyok, hogy képen törlöm ezt a mamlaszt, de ekkor két dolgot történik, egy Caleb eldől a röhögéstől a kezem csak a levegőbe üt bele, és mellé sötétség borul ránk, így visszahúzom a kezemet és meresztem a szemeimet, szimatolom a levegőt, majd felmorranok. - Buzievagyhogyacombaomfogdosodbaszod?! – Szakad ki belőlem, és már csapnék is Caleb kezére, mikor az eltűnik onnan, de hallom, hogy a cimbim is hasonlóan hőbörög, hogy letapiztam, holott én ugyan nem! - Anyádat tapogasd! Ez mát tuti te voltál! – Hörrenek újra, és utána én ugrom, majdhogynem Caleb ölébe, de végül is a helyemen kötök ki. - Baszki, valami a seggem fogta meg….- Egy tuti a farmeromon ott maradt két helyen is a ragacsos kézlenyomat, ami egy idő után foszforeszkálni kezdett, Caleb röhögött én meg tányérnyi szemekkel fixíroztam a jobb combomat, hogy ez meg mi a halál farka lehet. Szellem vasút nem is lehet szellemek nélkül, a következő kanyarban villany gyúlt, és elvakított bennünket, kísérteties huhogás volt mellé, majd a lámpa lekapcsolt, és kezdetét vette a szellemjárás, elsőnek csak azt éreztem, hogy valami megborzolja a hajam, már morogni akartam, hogy ne taperoljon tovább Caleb, mikor valami a tarkómnak csapódott, puha volt, de büdös. Majd ez a valami szépen neki kezdett körözni, és Calebet se hagyta ki őt is molesztálta egy kicsit, amin már röhögni kezdtem, bőszen, hogy őt is képen találta az a valami. Egészen addig röhögtem, még nem jött a következő effekt, villódzó fényben kezdtek szálldosni a szellemek körülöttünk, na ezen egy pillanatra fennakadtam és a röhögés is bennem maradt.
Hát ez kész elmebaj. Vagyis mi ketten vagyunk a: kész elmebaj! De most komolyan... Ha ez visszanézhetném holnap videón, isten bizony egyszerre sírnék, és röhögnék. De mindenképp tagadnám... mint a szél! Ez a kis vasutas történet már csak hab volna a tortán... Nem is értem honnan a faszomból találtam ki. Jó, nyilvánvaló: megláttam, és muszáj volt... De ennyire? Borzalmas vagyok... Ettől függetlenül, rohadt mód élveztem, leszámítva azt az elcseszett boszorkányt... Tényleg nem értem, hogy ezzel hogy képesek gyerekeket riogatni. Na nem mintha érdekelne, tőlem halálra szarhatják magukat. Mondjuk jelenleg én sem álltam ettől távol, hiszen az a kéz, ami az imént letapizott az kurvára nem Jesse-é volt. Hát nem is tudom melyik zavart volna jobban, igazából... - Te engem ne buzizgassál lefele, te ratyi! - elakartam kapni a fejét, hogy most gyönyörűségesen beleverem a kapaszkodóba, de elég nagy luftot lőttem vele. Pláne, mert az ő elbarmolt képe helyett sikerült beletrafálnom az egyik kézbe, ami mindkettőnket végigtaperolt. Jó hogy nem fogok vele kezet! - Aztakurva! - rántottam is vissza élből a karomat, jobb helye lesz annak most mellettem. Ellenben, ahogy elnéztem Jesse sem maradt ki a szórásból, sőt. Úgy fest ő többet is kapott ebből a motozgatásból, mint én. Mikor azzal gyanúsított, hogy ez már biztos, hogy én voltam, megint eldőltem a röhögéstől, valamit hebegve, hogy rohadtul nincs így, de a szavak csak foszlányos részletekben tudtak feltörni a torkomból. - Hát ez geci vicces! - annyira szakadtam, hogy az valami embertelen volt. Ámbár én is láttam, hogy a foszforeszkáló kéznyom valóban elég közel villog a seggétől. Öcsém, ha ezt Rose látná! Sírok... Vagyis sírnék, mikor a húgy is belém fagyott két teljes egész másodpercre. Újabb utazás várt ránk, ezúttal már más kivitelezésben. Szavatos káromkodásba is kezdtem, de már nem nagyon tudtam tovább szitkozódni, mert megérkeztünk a Fairbanksi szellemjárásba. Egészen pontosan két manccsal kapaszkodtam az alattam rázkódó kocsiba, féloldalasan Jesse felé fordulva. - Beszar... - ás... Fejeztem volna be a mondatot, ha az a valami, ami az imént Jesset vágta tarkón, nem csapódott volna a képembe. Ösztönösen nyúltam utána, hogy letépjem a képemről, mikor már tova is illant, a helyén pedig már csak az a ragacsos, bűzlő cucc volt, amit most kénytelen voltam levakarni. Nyúlt is meg szakadt is, és totál undortó volt. - A f'szom verem most már bele...! - ráztam le a kezemről a nyálkás micsodát, épp azzal a szándékkal indítva meg törzsemet, hogy most a pajtim felé fordulok teljesen, és élből leharapom a fejét, amiért engedte, hogy ide bejöjjek! Jól van, ha nem engedte volna, akkor is itt lennénk, szóval végül is mindegy. Ahogy az is, hogy mit terveztem, ugyanis a mozdulatom során sikerült megint meghőkölnöm, a Jesse háta mögül érkező képlékeny szellemfigura láttán. Valami hologram lehetett, ugyanis úgy átszáguldott rajtunk, mintha atomok alkotta, szaros levegő lennénk. A hátamon a szőr megborzongott, hiszen hideg, nedves fuvallat maradt utána. Remek, még permettel is hülyítik a népet! - Hallottad? - kerekedtek el szemeim a vaksötétben, célirányosan fordulva végre a kis cimbim felé. Ugyan szart se láttam belőle, csak a fejének kontrasztos rajzolatát, de most ez is megtette. A kérdésem a felszólaló hang miatt hagyta el torkomat. Síron túli hörgések, sikolyok, fájdalomtól felvisító emberi hangfoszlányok. Hát azért ez így piásan eléggé paráztató. Eközben már megint váltott a paletta, kicsit világosabb lett, szürkült fénycsóvák cikáztak át a fejünk fölött. Mintha kifelé haladnánk végre... Talán... A gondolatomat pedig meg is erősítette a távolból felvillanó kinti táj képe. Óóó, ideje lesz! Éppen örvendezni kívántam volna, mikor akkorát kanyarodtunk, hogy majdnem kifordultam a kocsiból. A külvilág eltűnt, és most egy rohadt kicsi, és dohos barlangfalas részhez érkeztünk. - Na jó, engedj magad mellé... - másztam át ellenkezést sem tűrően Jesse mellé, kicsit felnyomva őt a kocsi oldalára. Kisebb szörny alakok bukkantak fel, majdnem le is fejeltük egyiket másikat. Valami vérszerű trutyi folydogált alattunk, bennük csontvázakkal... - Istenem, a legszebb álmomban vagyunk! - röhögtem fel, de egyébként valahol igaz volt. Addig a pontig, amíg egy rohadt nagy, agyarás száj nem nyílt fel előttünk, majd hirtelen be is nyelt minket. Süketítő volt a csönd. Csak Jesse szívének dobogását, tüdejének mozgását hallottam. Megálltunk. Az eddiginél is sötétebb volt, konkrétan semmit se láttam... - Fogd meg a kezem... - kutattam a mancsa felé. - Nem hallod baszdmeg!? Add már ide a szaros kezedet! Most az egyszer legyél buzi! - felcsattantam, de semmi extra, mert már úgy visítottam a röhögéstől, mint valami hiéna. Na jó... a kezét azért nem engedtem el... Újabb tényező, amit holnap tagadok...
Egy valamit nem értek, ide beengednek bárkit, aki be akar ülni, de most komolyan nem kellene rá a korhatár!? Vagy csak már mi ittunk túl sokat? Nem tudom, de némelyik rész már rám is a szívbajt hozta, az meg csak a hab a tortán, mikor azt láttam, hogy Caleb is épp az infarktussal hadakozik, úgy berosált az ijedtségtől. Bár szerintem én is eléggé majrézom, de ez most teljesen mellékes szerintem. - Jól van, na! Azt hittem te taperoltad a seggemet! – Caleb üt, ezt láttam és elhúztam a fejemet, de nem az ő keze aggasztott, hanem az a ragacsos ami már megtapogatott így attól húztam el leginkább a fejemet, és majdhogynem próbáltam az ülésbe beleolvadni. Caleb akcióján röhögtem egy sort jóízűen, mert hát még is csak vicces volt a szenvedése azzal a kézzel és az ijedtsége is. - Puhapöcs! – Morogtam neki oda, miközben próbáltam leszedni a ragacsot a hátsómról, de kb nulla sikerrel. Az mintha masszívan oda ragadt volna, és véletlenül sem akarna elengedni. Ráadásul még foszforeszkált is a szemétje! - Menj anyádba! – Morgom Calebnek kínomban, hogy ott maradt mind a két kéznyom a ruhámon. A gáz csak az vele, hogy ragad, és nem csak hozzám, hanem máshoz is, így rövidesen pókhálószerű anyag is tapad hozzám, így inkább leülök, mielőtt még egy szemmel tapadna a seggemhez. A következő szakasznál már én is csak ültem és meredtem a sötétbe hallgatózva, és próbáltam kivenni az alakokat, amik rövidesen már előttünk táncikáltak és repkedtek. Némelyik túlságosan is valószerűnek tűnt. - Mennyi az esély a szellemjárásre?! – Hebegem és még az se érdekel, hogy részegen nem tudom összerakni a mondatomat tökéletesen. Csak kapaszkodok, és igyekszem behúzni a fejemet, mert nem akarok még egy ragacsos élménnyel gazdagodni. Kihagynám nagyon is szívesen. Calebre sandítok, hogy tudjam ő se éppen a legjobban van, engem jelen pillanatban a hideg is kirázott nem is egyszer, és egy két szellemnél a szőr is felállt mindenemen. Úgy érzem, jégkockák szaladgálnak a gerincem mentén fel is meg lefelé is. De ahogy látom, cimborám sincsen sokkal jobban. - Igen….- válaszolom tömören és meresztem is a szememet, hogy mi fog következni. Abba maradt a villódzás, így már semmit sem láttam Calebből, nem úgy mint korábban, hogy ha jókor fordultam felé és egy egy villanásnál eltudtam kapni a tekintetét. A fényláttán megkönnyebbülök, már el is engedem a majrévasat, hogy úgy is mindjárt kiszállunk, és minden szép és jó lesz, és mehetünk innen a picsába, mert nekem erre kell még egy feles, mikor is terveim füstbe mennek, egy éles rántás után, ami visszavisz a sötétbe. - Azt a rohadt! – Szólalok meg újra a majrévasba kapaszkodva. Tüsszentettem egyet a dohos szagra. aztán Caleb hangja felé forgattam a fejemet. - Eszemben sincsen! – Morranok fel, de nem volt nagy hatása annak, amit mondtam, ugyan is a cimbim, szinte a kiskocsi oldalának passzírozott, miközben bemászott mellém, és végül ketten kuporogtunk ott, miközben zötyögtünk tovább. A következő adag rémségnél megint csak visszahőköltem, és próbáltam hátrébb menni, mikor is az egyik, majdnem elérte a fejem, majdnem lefejeltem ÉN aki Calebhez képest tényleg csak manó!! Calebre csak ránézek, és nincs, időm kommentálni jön a száj, ami készül minket elnyelni. Odabent szinte ordít a csend. Calebra merednék, ha látnám, de csak a körvonalai vannak meg, éppen elhúztam volna a kezem, mikor belé akadtam, és rám markolt az enyémre. Nagy röhögésére úgy voltam orrba vágom, mikor a kocsi hírtelen indult meg és lefelé! De elég gyorsan, hogy én is megszorítottam a cimborám kezét. Kis híján felkiáltottam, de a hang is bennem akadt, mikor vízszerű valami fröccsent a képünkbe, ha tippelni lehetne, akkor valami vizez izénél lehettünk, és bíztam benne, hogy az tényleg víz! - Ki akarok szállni! – Szorítottam rá Caleb kezére, mikor feltűntek a foszforeszkálni kezdő vízben a hullák. Ráadásul az előttünk lévő kocsiba be is tapogatózott az egyik.
Kezdőlap
//
//
