A pillanatnak élj… legyen. Csókot lehelek az ajkaira, és ujjaimat végighúzom a felsőtestén. A felsőm hamar megadja magát a hímnek, lekerül rólam egyesével. Én az ő felsőjével dettó ugyanezt játszom el, majdnem szinkronban. Ujjaim alatt könnyedén reccsen az anyag, s hamarosan már tökéletes felsőtestének látványa kerül kék szemeim elé. Felpillantok rá, s hagyom, hogy szemeimben megjelenjen a vágy, miközben nyelvemet végigsiklatom kockái között. Meztelen testének a látványa, s a vágyam irányába, sikeresen kizökkentett annyira, hogy már ne érdekeljen. Minden a földre kerül… Sikerül megtalálnom az utat meztelen bőréhez, és kockás hasán karmolok végig a körmeimmel. Tekintetemben ég a vágy, ahogy a tekintetébe pillantok. Hamar és újra birtokba veszem ajkát. Fogaim szinte már kérlelően marnak az alsó ajkaiba. Pihegek, kezének érintése hat így rám. Akarom, most akarom... tudom, hogy ő is akar engem. Hallom az anyag reccsenését, s ajkaimra mosoly kerül. Akarom, vágyom rá, szükségem van rá, hogy elterelje a figyelmemet. Halk morgásomba a vágy búgása vegyül. Érzéki nyögés a válaszom nyelvének érintésére a nyakamon. A nadrág anyaga csúszik, a bőr nyikorog, a szövet enged, s minden lefoszlik rólam. Rólunk. Átkarolom a nyakát, felhúzom magam hozzá, habár nem egy nagy akrobata mutatvány ez, derekára vetve lábaimat, úgy csüngök rajta heves csókok közepette. Már szívesen érezném magamban a férfiasságát is, mi tagadás. Azt akarom, hogy ne legyen képes megállni, hogy magáévá tegyen. Pillantásom hatalmas testére vetem, újabb csókok…
Carpe diem. Csak az itt és a most számít, most kell az ölelés vagy most kell az elutasítás. Amivel megküzdhetek, mivel nem adom olyan könnyen a zsákmányt, ami már majdnem a számba táncolt. A gombos szerkezet könnyebben nyílik, mint egy fotocellás ajtó és hamarosan már a kendőzetlen valóság megpillantás vonja fel a zászlót. Mindkettőnkben, hisz Asami sem rest, a megtorpanás után új lendülettel veti bele magát a testi szerelem teknőjébe, amiben közös fürdőt veszünk. A körme érintése feltüzel, mint eldobott sportújság a kandalló lobogó lángját. A formás kis keblekkel el kell játszadoznom, pöckölöm, alakítgatom, mintha csak agyagdarab lenne, miben meg kell találni a formát. Olyan finom és puha, hogy órákig el tudnék rajta zongorázni. De a szemek tüze gyullad be annyira, hogy onnantól már nem látunk stoptáblát, se piros jelzést. A ruhák már nem takarják el a meztelen valóságot és ahogy a titkaink lebomlottak, lassan követte őket a lepel is, hogy felfedje a tiszta élvezetet, a természet legnagyobb tanítását. Miből élet születik, az nem lehet bűnös tevékenység, még termőképtelen nőstény esetében sem. Ahogy a teher ráveti magát a nyakamra, én elkapom a derekát és szerelmesen hunyorogva megcsókolom a homlokát, majd a legközelebbi fának nyomom Asami hátát. Csak gyengéden, de úgy akarom örök időkre rabommá tenni, hogy meg legyen támasztva. Hogy az illeszkedés törvénye beteljesedjen, rásegítek kézzel és aztán a faltörő kos kezdi mély benyomásokkal bevenni a legcsodásabb japán város kapuját. Szólni nem kell, a nyelvünk játsszon inkább a másikével. Kezeim pedig a simítások és markolások bűvös mozdulataival kívánják fenntartani és egyre nagyobb fokozatra kapcsolni a lángot, mi minket emészt. Itt, a természet lágy ölén hódítom meg Asami lágy ölét és ha netán idetévedne valaki, engem akkor sem fog érdekelni, hogy a zavarosban halászom. Drága kis turistám, a legjobbkor érkezett a géped...
Elégedett mosoly kúszik az ajkaimra, ahogyan kebleim elszórakoztatják a hímet. A nyakára lehelek elégedetten és megkóstolom, csókolom ahogy érem, fokozva ezzel mindent. A fához szegez. Nem vár, és mást nem is képzeltem ebben a helyzetben. Mélyen belém mártózik, s már csak az egyesülés ilyen formájának gondolatára is összerándul a testem. Görcsösen, s ajkamat szusszanva harapom be, miközben pont annyira fájdalmas nyögés szökik fel a torkomból, mint amennyire élvezettel teli, ahogyan mozogni kezd bennem. Ha ember lennék, nyilván már gyöngyözve rajtam az izzadtság, de farkas vagyok, így hát ilyen testi jele nincsen a frusztráltságnak. Könyörgő nyöszörgés szakad fel belőlem, s csókolom ahol érem, harapva a testét, s nyalva, csókolva mindenhonnan, hajszolva a kielégülést. Elvégre már pár perce, mióta észrevettem energiáit e csodás helyen, erre vágyom, hogy végre bennem legyen, hogy a a fába, vagy akárhová nyomjon, és, hogy a végén a csúcsra juttasson. Ajkaink falják a másikét, olykor a ebbe nyögök be, pont akkor, mikor nagyobbat döf. Arcát fogom közre tenyereimmel, majd a hajába túrok mindkettővel. Hozzá simulok, ahogyan csak tudok és feszítek magamon, hogy mindkettőnknek szebb és jobb legyen. És imádom magamon Lester fűszeres, férfias aromáját. - Belőled sose lesz elég...- suttogom az ajkára vágytól elfúló hangon. Végül kezemmel csak ölelni tudom nyakát, ahogy a csókokban elveszek. Többször is eljátszhatnánk ezt a tilosban járást....
A fára függesztett asszony a legjobb partnernek bizonyul. Úgy okozza az örömet, hogy ő is mélyen és harsányan megéli. A kormányrudat fogadni bizony szeretik és én meg alkalmazni imádom az efféle üssed-üssed-botocskám módszert. Amikor a fájdalom tépi az öröm szavait, az a kettősség az igazi. Asami oly mohó most, amilyennek még nem láttam sem ma, sem a Canyon torkánál nyaralva. A fenenagy nyugalom mögött ott lapul az igazi pezsgő vér, ami most felszínre tör. Amikor a fejem búbján lévő minimális kis hajtaréjba túr bele, nekem is el kell játszanom az ő rőzséjével. Nagyon finom ez a barna zuhatag, ami fejét övezi. Markolászom és szaglászom, miközben másik karommal erősen tartom. Alulról pedig kapja az áldást, egyre és egyre erőteljesebben. Az ágyú lassan már nem csak dörög, hanem töltényét is kilövi, mélyre, oda, ahová való, hogy párosunk közös kéjpartija az egekbe szökjön önkívületi szintjét tekintve. Hörgök, mint egy haldokló medve és pislogva nézek azokba a gyönyörűséges kis szemecskékbe. A két tenyere közül tekintek ki rá és a teljesség játszik szemöldököm alatt. Beteljesülés, szép remények és a pillanat tökéletessége. Ezt vigyorgom ki magamból és homlokomat az övéhez nyomom. Mintha ott mélyítenénk el a kommunikációt, bőrről bőrre, ráncolt szemöldökről ráncolt szemöldökre adnánk a belülről feltörő érzéseket. Most már a fát karolom át, hogy teljes testemmel préseljem neki a nőstényt. Bevettem harmadik szereplőnek ezt a ritka alaszkai évgyűrűs csodát és belé kapaszkodom, hogy csúcsra járassam a rendesen beindult motort. - A sorompó felment, innentől bármikor szabad az út! Én megtalállak és te is tudod, hol keress, drága kis sugárbogaram! Nem gondolok a tettek következményével, a falkatag és a kóbor veszedelmes nászával, se a kémlelők résen létével, csak az élvezet van most, ez párásítja be a szememet és Napként világítva vakít el, míg testem a létező legnagyobb edzésélményt kapja. Aztán mikor már kellően meggyötörtük egymást, leengedem Asamit és átölelem, hogy újra a csókoké legyen a szerep. Nyelvünk kergetőző kígyók táncát lejti és a hajába úgy kapok bele, mint szél a megtépázott zászlóba.
Erőteljes hullámokban tört rám a gyönyör, szemeim előtt pillanatra fényessé robbant a világ, nem csak nálam volt csodás a beteljesedés. Lester – san is belém eresztett mindent… megérte kivárni az éveket… Csókot hintettem még nyakára, ahogy az utolsókat eresztette, majd lassan visszakerültem a talajra. -- Efelől még csak kétségem sincs… Újabb csókokkal árasztottuk a másikat...egy pillanatra sem eresztem el a hím száját, a nyelvemmel fedezem fel újra és újra, mint valami telhetetlen kalandor, az íze valami eszméletlenül észbontó. Kajánul elvigyorodok, amikor újra hozzásimulok, érzem, ahogy a mellkasom az övének szorul, érzem a szívek szapora zakatolását. A nyaka felé csókolok, szenvedélyesen, végül újra a szemeiben mártózom. Ajkait elkapom egy újabb szenvedélyes csókra, ki tudja hányadikra, majd kibújok az öleléséből, nem sértésnek szánom, nem menekülök. Lesz még esélyünk egymásra találni ki tudja hány alkalommal még. - Te aztán tudod, hogy kell falni a nőket.. - a hangom szinte doromboló volt és kedves, nem gondoltam volna, hogy majd egyszer az életben... tévedtem. Ő inkább az a csapjunk a lecsóba és zúzzunk le mindenkit srác volt. Khm, srác.... A ruháimat fel is kaptam magamra, vissza léptem a férfihez, hisz csókjaival nem lehet betelni. Talán más hölgyek is így voltak vele az idők folyamán....Újabb hosszúra nyújtott csók, visszatérve a növényhez egy papír zsebkendőt halásztam elő a kabátom zsebéből, majd a növényen cirógattam végig a vékony anyagot. Rendesen felvette azt az irritáló szagot, hogy aztán a táskám mélyére száműzzem. A férfivel nem ez volt az utolsó találkozásom, remélem kellemesen érezte magát a társaságomban, de mára már más felé húz a munkám. Visszafordulva felé mosolyodtam el az íriszeibe tekintve, majd egy meghajlás után sétáltam el a területről. Találkozunk még, mi? A sors majd eldönti. Hisz ez döntött a mostani találkozásunkról is.
Szörfözünk itt a szerelem hullámján és hullámhosszán, a habos vízcsapások pedig csak úgy érnek minket, hogy feldobjanak, aztán súlyukkal a mélybe taszítsanak, hogy onnan még édesebb legyen feltörni, mint gejzírlé a mélyből. Egy turistatársnak se örültem még ennyire, mint Asaminak. Amikor az ütközet végéhez közelít és már csak pihegő tetemek gyönyörteli hangjai rothasztják az étert, akkor újra a csókok hadserege lendül támadásba. Tökéletes levezetés, keretes szerkezet, mint az eposzoknál. Még a seregszemle is megvan, ahogy nyelvemmel felderítem a japán nőstény komplett szájüregét és ő is kedvére kalandozik az enyémben. Szív ennyire közel csak akkor lehet az én ketyegő bombámhoz, mikor a legcsodálatosabb tevékenységet végezzük és bizony ez több is, ha csak kicsit is, de több, mint egy szimpla biorandevú. Asami spiritusza meg tudta érinteni az én szellememet és érzem, hogy a jövő még össze vagy inkább egybe fog minket sodorni, mint Zsugás Jimmy anyja a kártyavesztesnek szánt tésztavacsorát. Mellkasom izomzata tombol az ő kis tőgyein, miket előzetesen oly szépen összemarkolgattam, mint bodzaszedő a bokor termését. Szája a nyakamra, ajkam a torkára és véget nem érően tudnánk ezt folytatni. Az unalom ismeretlen tényező ebben a szituációban. Ahogy az ajkaink, úgy a szemeink is körbetáncolják a másikét és vad ír szteppet járnak, feltüzelve minden érzéket, még a hatodikat, sőt a hetediket is, nevezzük azt bárminek. A nőstény szava találó, bár nem faltam fel és én se kerültem az ő torka mélyére. Azt majd legközelebb egy kifordított pozitúrában kipróbáljuk, fulladásközeli állapotba hozva őt, hogy szenvedve élvezzen, persze csak ha neki is ez áll a nyelvére. - Nem tűnhetsz el az étrendemből, drága csodaszájú! - élek egy utolsó bókkal. Ahogy öltözni kezd, megint valami olyasmit mutat, amit talán csak Wendy-nél és az ő fajtájánál láttam. A homokozóban felépült a vár, leporoljuk a kezünket és hazamegyünk. Semmi mélyebb, amit rögtön az orromra kötne, pedig a sorok között ott rejlik a szerelem mágnese, minek vonzása nem szűnt meg. Még ruhában sem hagy békén és természetesen én is megzavarom a nyugalmát. Jól sejti, nem ő az első, aki ilyet el tud érni nálam, de Fairbanks-ben azért nem volt részem hasonlóban. A táncoslány más ízű tészta volt, gyorsabban oldódó és még hevesebb, akivel villámtempóban lapoztuk át a Káma-Szútrát, a ruhatárosok gyöngyéve pedig hát. Az aztán csak akkor lehetett volna mocskosabb, ha pöcegödörben műveljük. Asami pedig, mintha csak egy jóféle sült csirkét evett volna, megtörli a száját és már tovább is áll. Teljes puccparádéba öltözve metszi le az ihlet túlzott immunreakcióját kiváltó virág darabkáját, hogy kisdiákját megörvendeztesse véle. Mivel egyezséget kötöttünk, hogy nem ez volt életünk utolsó találkája, én is azt mondom, hogy ki sokat fog, keveset markolászik és kezdem magamra ölteni a ruházatomat. Épp időben, mert közeledő hangok csapják meg a fülemet. A nőstény szaga elárulja, hogy az arborétumban nem csak bűzlő virággal találkozott, hanem mély benyomást tett rá valaki és bizony én sem vagyok színtelen-szagtalan. - Dom arigato! - mondom a japán nyelvből ellesett búcsúköszönéssel és ahogy találkozásunkkor üdvözöltem, úgy most is összetett kézzel hajlok meg az élveket elhozó nőstény előtt. Még figyelem, ahogy távolodik és azon gondolkodom, mennyi kellem és intelligencia sokasodott benne. Tudom, hogy hallgatni fog, mert hallgatni arany, erről a témáról mindenképp és az illegális szerelmi határátlépés bűncselekményét újra el fogjuk követni. És talán újra, meg újra, meg annál is újrábban. A teljesség tudatában vigyorogva sétálok ki a fák közül, szemezve az érkező lánykákkal, kik a kert szépségeiben gyönyörködnek. Mert már nem vagyok oly gyanútlan, hogy az életem lekötését várjam egy vidám üzekedéstől, mi legyen oly édes is akár, mint az iménti.
Nagojut búcsúztatása után nem sok kedvem volt bármit is csinálni, tekintve, hogy még mindig eléggé ramaty állapotban voltam, de ettől függetlenül vártak még rám más, elintézésre váró dolgok. Miután az egyetemen felébredtem, megkönnyebbülve láttam, hogy a kölyök is túlélte Alignak megszállását és az emlékezetesre sikeredett találkozónkat, azzal azonban nem voltam tisztában, vajon mennyire emlékszik az egészből? Persze alig hogy egy nappal később ő is felébredt, láttam a tekintetéből, hogy jó eséllyel többet tud, mint kellene... ahogy erről a később érkező kérdések is biztosítottak, de jobb híján csak engedtem egyik fülemen be, a másikon kirepülni őket, megválaszolatlanul hagyva mindet. Ami azt illeti, szólni se nagyon szóltam hozzá, nem hogy beszélgetésbe elegyedjünk, a testvérem elvesztése jobban foglalkoztatott, miután pedig elég jó voltam ahhoz, hogy elbicegjek az egyetemről, szó nélkül ott is hagytam. A saját regenerációs erőm nélkül, természetesen, hisz az életveszélyen már így is túl volt. Annyit mindenesetre kértem az őrzőktől, hogy ne engedjék elmenni, amíg arról nem üzenek nekik. Illetve még egy... ha esetleg a nyomára bukkannék a hímnek, aki ide hozott minket, és átadnának neki egy üzenetet, hálás lennék. Igaz, azok után, amennyit már korábban is segítettünk egymásnak, azt hiszem, nem nagy kérés részemről.
Pár nappal később, a botanikus kert erdősebb, látogatóktól távolabb eső részén várakoztam a megbeszélt helyen, időben, hogy befusson a dédunokám, amikor pedig megéreztem az ismerős energiákat, csak megpaskoltam a kopott rönkfa-padot magam mellett, jelezve, foglaljon csak helyet. - Te találtál ránk. - nem kérdés, állítás, éreztem még az illatát, amikor felébredtem a kómából. - Egyrészt szeretnék köszönetet mondani, másfelől meg feljegyezhetsz magadnak egy képzeletbeli fekete pontot, amiért pont ilyenkor hagyod erre kóborolni a sajátodat. - vágtam bele kapásból a dolgok közepébe. - De nem ez volt a fő oka annak, hogy iderendeltelek. A kölyökről van szó... Jut eszembe, hogy is hívják? - tudom, valahol kínos, tekintve, hogy az elmúlt hetet együtt lábadoztuk, de valahogy eddig kimaradt a dolog.
Nem hagytam el a várost, ők hárman voltak ennek az oka: Anyánk, Olivier és Jane. Egyiket se bírtam csak úgy itt hagyni, jobb szállás híján pedig bevettem magam a réi házunkba, mert nem voltam eléggé leterhelve lelkileg. Anatole-lal is beszéltem, meghagyva neki, hogy amíg távol vagyok, legyen ott helyettem, ha szükség lenne rám. Szép dicséretet kaptam: a Helytartó, aki másutt tartja a helyet, mint ahol kéne. Túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy vitába szálljak vele, így csak hümmögve végighallgattam, majd elköszöntem tőle.
Napokkal később üzent Anyánk. Kérdés nem volt, hogy megyek a találkozóra, egyrészt mert így dukált, másrészt, ha akartam volna se ellenkezhetek. Túl erősen élt bennem a neveltetésem ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül tudjak hagyni egy ilyen hívást, legyen teszem azt bármilyen rossz napon. Neki félholtan is elvonszolom magam, ha kell. A botanikus kert érdekes választás volt, de nem tettem szóvá, tiszteletteljes, üdvözlő főhajtással álltam meg előtte, majd foglaltam mellette helyet a padon. Furcsa volt így, hogy nem választott el minket egy asztal, de nem feszengtem tőle. Kijelentésére megerősítőleg biccentettem. - Örülök, hogy jobban vagy - mondtam őszintén, minden üres udvariaskodástól mentesen. - Köszönöm, hogy megmentetted. - Láttam a sebeiket, a körülöttük lévő vért. Sokkal több volt, mint amennyit egyedül Olivier elbírt volna, s már láttam, mire képes az Új Élet. Ha mással akad össze... a Fiam valószínűleg már halott lenne. - A név, amit tőlem kapott: Olivier. Amit most használ: Zachariah. - Ez utóbbin csak akkor hívtam, ha nagy nyilvánosság előtt voltunk és mások nem ismerték ezt a nevét. Nem feltétlen biztonsági okból, inkább azért, mert ez a miénk volt. Olyasmi, ami neki és nekem is jelentett valamit. - Ő a Gyermek, az örökítési soromban - tettem hozzá, szelíd büszkeséggel, amibe farkasom energiái is felerősödtek.
A szavait egy apró bólintással köszöntem meg, mit mondhatnék, én is... bár jobb szeretnék már teljesen felépülni, de azt hiszem, egy szavam nem lehet – így se akad más, aki ilyen regenerációval bírna, úgyhogy nem fogok panaszkodni, túlélem ezt a pár napot. - Neked köszönheti, amiért ilyen erős farkast örökölt tőled. Magának, amiért volt benne kellő élni akarás. Mert enélkül a kettő nélkül az én erőm sem ért volna semmit. - hisz ha valaki feladta a küzdést, lemond a saját életéről, nincs az a gyógyító erő, ami képes lenne megmenteni, legyen akármilyen hatalmas vagy erőteljes is. - Szóval Olivier... Zachariah. - ízlelgettem a neveket, arra pedig, hogy az első az örökítési sorban, csak egy szelíd mosollyal reagálok. A kor alapján egyébként is egyértelmű, azok sázmára legalábbis, akik tisztában vannak az ősi hagyománnyal – meglepően roppant kevesek mondhatják el ezt magukról. Mindenesetre örültem, hogy még nem halt ki teljes egészében, hisz ez is azt bizonyítja, talán nem volt felesleges, vagy elhibázott döntés minden annak idején. - A tanácsodra, véleményedre lenne szükségem. - szólaltam meg, közelebb terelve a témát ahhoz, amiért egyáltalán idehívtam - Lévén, te sokkal jobban ismered, mint én, és nem szeretném feleslegesen húzni az időt, ha úgy alakul. Gondolom, tisztában vagy azzal, hogy a többi alapítóval együtt nem véletlenül titkoljuk a kilétünket, csupán kevesek előtt felfedve a valóságot. Számtalan oka van, most inkább nem térnék ki rájuk, mert holnap este is itt ücsörögnénk és a feléig se jutottam volna a sornak. Szinte egészen biztosan merem állítani, hogy tudja. - utaltam Olivier-re, még ha nem is mondtam ki a nevét - Nem tudom, hogy pontosan mire emlékszik a megszállásból, de a viselkedése erről árulkodott, miután magához tért. Mennyire tartod megbízhatónak a fiút? Olyannak, aki elbírja egy ilyen titok terhét? - tértem rá egész hamar a lényegre. Nem engedélyt kérek tőle, se nem azért kérdem, mert az ő kölyke, és az örökítési sorban közelebb áll hozzá, mint hozzám – egyszerűen sokkal jobban ismeri tőlem, és most pont erre van szükségem. Elvégre senki sem tudhat mindent, és minden vezetőnek szüksége van segítőkre, akik eme hiányosságokban kompenzálják a tudását. Maga a döntés pedig nem kis felelősség, hisz akár töröltetjük az őrzőkkel az emlékeit, akár megmaradnak, gyökeresen más fordulatot vehet az élete, és azok után, amin keresztül ment, nem akarom feleslegesen még jobban bonyolítani az életét. Nem hiába kértem az őrzőktől, hogy tartsák az egyetemen, amíg nem születik döntés ez ügyben.
Halványan elmosolyodtam szavaira, sokat jelentett tőle ilyesmit hallani, főleg azok után, hányszor gondolkodtam azon még fiatalabb fővel, hogy vajon ha élne, mit szólna egy-egy döntésemhez, Kölykömhöz. Éppen ezért aggály nélkül adtam ki Fiam mindkét nevét, amik jelenleg számítottak, hogy aztán kedve szerint döntse el, a későbbiek során miképp hívja, ha még keresztezik egymást útjaik. Érdeklődéssel és kíváncsisággal fordultam felé, amikor tanácsomat kérte, minden figyelmem az övé volt, homlokomat enyhén ráncoltam, s türelemmel hallgattam végig. Bólintottam a titoktartásra, ha nem is voltam tökéletesen tisztában mindennel, attól mér értettem, mi szükségük lehetett erre. Tudja. Épp csak rebbent a szemem a hír hallatán, s kezdtem sejteni, merre fog ez a tanácskérés kanyarodni. Nem kellett tévednem, így a kérdés se ért váratlanul mindezek után. Titok és teher... Nem feleltem azonnal, nem akartam vakbuzgón bólogatni vagy fejemet rázni. Anatole nevelése, az én vérem, a Hagyomány őrzője ő is. Tudja, mennyit jelent Anyánk, belenevelődött ő is valamilyen szinten, tudja, mekkora ára lehet az óvatlanságnak, Bellamy által tanulta meg. - Hallgatni fog, akár a sír, ha Te arra kéred. Egyetlen elejtett szava sem lesz rólad, vagy arról, amit megtudott - ebben biztos voltam. - De szeretnék valamit kérni. Hadd keressen fel olykor, mert attól tartok, én messze nem tudok elegendő kérdésre válaszolni. És mi tagadás, én se szívesen fecsegek rólad, jobb, ha csak annyit tud, amennyit Te akarsz megosztani vele. Sose voltam pletykás, főleg mások ügyében.
Eszem ágában sem állt türelmetlenkedni vagy siettetni a választ, hadd gondolja át, fontolja meg alaposan, milyen döntésre jut, amikor pedig tálalta felém a véleményét, csak apró bólintással köszöntem meg a segítségét. - Rendben. Akkor majd beszélek vele is a nap folyamán. - feleltem, amikor azonban Solomon folytatva a sort egy kéréssel fordult felé, kíváncsiságomban felszökött a szemöldököm, mert... legyünk őszinték, azok, akik tisztában vannak a kilétemmel, nem sűrűn szoktak a fiatalabb generáció tagjai közül ilyesmivel keresni. - Azt hiszem, ezzel nem lesz semmi problémánk. - nyugtattam meg a hímet, hisz mi sem természetesebb, ha már a titkomat felfedem előttük. Értük vagyok, mondhatni, nem fogom rájuk csapni az ajtót, ha szükségük lenne rám... - Nem tudom, hogy meddig maradsz a városban... vagy hogyan, mikor szándékoztok visszamenni... - hagytam függőben a mondatot, és így belegondolva... azt sem tudom, egyáltalán hogy került ide. Vagy talált ránk, a kölyke nyomába indult, az ösztönei hajtották, vagy bármi más... vagy hogy épp mikor térnek vissza. Hogy én mennyire utáltam a tudatlanságot... - Tudsz bármit is arról, hogyan zajlott az idei...? Voltak halottak, sok-e a sérült, vagy... vagy bármi? - váltottam inkább témát, hisz hiába voltam az egyetemen, sok mindenről nem szereztem tudomást úgy, hogy ki sem mozdultam majd’ egy hétig a gyengélkedőről. Egyedül a testvérem hiánya volt az, amit biztosan tudtam. - Látom, téged elkerült idén... a tieid, a többiek? Ők legalább jól vannak? - kérdezősködtem tovább, értve akár a többi vérvonalbelinkre, akár azokra, akik Achorage-ban az ő közelében éltek, és akiket ismert, akikért felelősséggel tartozott.
Bólintottam az elkövetkezendő beszélgetésre. Meglepett arcából ítélve nem sűrűn szoktak tőle kérni, amitől egy pillanatra elszégyelltem magam, mert ki vagyok én, hogy ilyesmivel zaklassam? Ugyanakkor jogosnak éreztem a dolgot és sokkal inkább választottam ezt minthogy tényleg fals információt adjak tovább, vagy olyasmiről beszéljek, amit ő esetleg nem akar megosztani a Fiammal. Így volt tisztább, akkor is, ha esetleg arcátlannak és vakmerőnek tűnt pusztán a kérés ténye, léte. Megnyugtató volt minden esetre a válasza és mosolyt csalt vele az arcomra, napok óta az elsőt. Húzós hét volt ez mindenkinek. - Azt tudom, hogy a Protektorátus elvesztett valakit, a falka felől nincsenek híreim - mondtam azonnal, szolgálatkészen, először bánva, hogy nincsenek konkrét, állandó farkasok a falkában, akikkel tartanám a kapcsolatot. - A városból pedig akkor tűnök el, amikor Olivier és az ex-nejem mozdítható. Mindkettejüket visszaviszem Anchorage-be, vagy együtt, vagy külön-külön, de nem szívesen hagynám itt egyiküket sem a történtek után. - A nyelvem hegyén volt, hogy vele is szívesen tennék hasonlóképp, ám sem apja, sem Örökítője nem voltam, hogy bármi ilyesmivel illessem. Még a katasztrófa előtt felajánlottam neki az otthonunkat, ez azóta sem lett semmis, bármikor felkereshet minket, vagy eltölthet huzamosabb időt a városban, nálunk. - A többiek jól vannak - biccentettem -, mint Anchorage-ben maradtak, odáig pedig még egyik évben sem ért el a hatalma. - Még. Bíztam benne, hogy ez így marad, de annyira naiv és elbizakodott se voltam, hogy ezt garanciának tekintsem. - Van ebből, kiút, Jyotsana? - Új Életet akartam mondani, de inkább emellett döntöttem. - Nem fogok neked hazudni, az itteniekhez vajmi kevés köt, így nem fogok zokogni, ha esetleg jövőre az egész város kihal. Ugyanakkor... ez sokkal több és durvát, mint amit bármely haragosomnak kívánnék, nemhogy olyanoknak, akiket nem is ismerek. - Szerencsés voltam, hogy mindhárman életben maradtak, de mások talán nem. Ahhoz pedig túl jól ismerem a veszteség érzését, hogy kívánni tudnám valakinek. - Le lehet őt győzni?
- Értem. Gondolom, túl nagy veszteség nem érhette őket, akkora legalábbis, mint tavaly, mert arról már biztosan tudomásunk lenne. - tekintve, hogy az összes túlélő kollektíve olyan negatív energiakisugárzást bocsájtana a városba, hogy szerintem élő farkas nem szívesen maradna a közelében, akinek nem muszáj. - Az ex-nejed... - vontam föl a szemöldököm kissé, kíváncsian, valami egyéb információt várva a hölgyről... mert emlékszem a legutóbbi beszélgetésünkre, és a mit csinálnál másképp az életben, ha tehetnéd... kezdetű beszélgetésünkre, és sejtem, hogy ez a hölgyemény akár az is lehet, aki a Nemzettjéhez kötődik, de... vérfarkasok vagyunk. Ki tudja, lehet van valami hozzánk hasonló exe itt még évszázadokkal korábbról, és jobb tisztázni, mint hogy utólag derüljön ki, szépen félreértettük egymást. - Egyébként nem csodálom, hogy minél előbb magad mögött hagynád. Ha itt rendeződik a helyzet, lassan megejthetjük azt a bizonyos látogatást is, amiről már szó esett korábban. Remélem, nem okoz problémát számodra, ha egy másik leszármazottamat is magammal viszem. Az itteni falka tagja. - osztottam meg vele a biztonság kedvéért, mielőtt hátbatámadásként venné a hírt, azt pedig remélem, még csak nem is feltételezi rólam, hogy kémkedni vinném egy másik leszármazottamat a városába. Pusztán apró tény. A következő kérdéseit hallva azonban fáradtan dőlök hátra a padon, gondterhelve masszírozgatva a halándékomat, mert... mégis, mit lehet erre mondani. - Van. - feleltem végül az igazat - Van, de olyan, amit épeszű nem kérne, vagy teljesítene... igaz, nem is volt az, aki a feltételeket szabja. - próbáltam úgy megfogalmazni a dolgot, hogy ne áruljak túl sok konkrétumot, de azért valamennyire érzékelhető legyen a helyzet nehézsége is. - Le lehet. Mindenkit le lehet, téged, engem, a leszármazottaid, így kizártnak tartom, hogy pont Alignak lenne a kivétel. Egyszer már sikerült. Ki mondja, hogy nem sikerülhet megint? - sikerülni fog megint. Muszáj... Még ha nem is marad más megoldás, mint teljesíteni a feltételeit.
Nem vagyok egy tolakodó típus. Nem jellemző, ámbár előfordul. Ez, a jelen helyzetet pedig éppen ilyen színben festi le. Kisebb dolgom akadt az Egyetem környékén, és ha már lúd... legyen kövér. Nem? Könnyedén, egyszerűen döntök úgy, hogy leülök az egyik padra, és várok. Várok addig, míg Celeste nem tűnik fel a közelben. Különösebb oka nincs, leszámítva azt a csekélységet, hogy már rég zongoráztunk egymás idegein. És egyébként is unatkozom, a délutánom pedig szabad. Nyilván, benne van a pakliban, hogy hoppon maradok, és pár óra elteltével elengedem ezt az idétlen "várakozó kutya" dolgot, és simán haza sétálok. Most viszont még egészen aktív bennem a dolog, és bár szagot, sem illatot nem keresek... jó reményekkel teszem le magam az egyik fadeszkára.
Térdemre vetem a hátizsákom, kicsit kotrok benne, míg elő nem húzom belőle a laptopot. Oldalát körömmel pöckölöm meg, szimpla bevett rutin, semmi jelentősége. Felnyitom, bekapcsolom. Ez is teljességgel kisujjból megy. Mily meglepő. Ha már így döntöttem... lefoglalom magam addig, míg a várt hölgyemény fel nem tűnik valamerre. Szívélyességgel teszek úgy, mintha csak üldögélnék, és matekolnék a kütyün, elvégre... egyetlen porcikám se kívánja, hogy azt higgye miatta vagyok itt.
Hátra dőlök, a billentyűk sisteregnek. Igazából csak játszom. A napokban sikerült hozzá jutnom a legújabb EA Games gyártmányához, noha csak demo változatban. Részemről megfelel. Tesztelem.
Már most tudtam, hogy ez idei áprilisom teljesen másképp fog alakulni, mint ahogy tavaly történt. Igazából a lehetőség, és a felkérés éppen annyira tisztelt meg, mint amennyire halálra rémített, de igyekeztem nem túl sokat agyalni azon, hogy mi lesz, és hogy lesz. Azon, hogy pontosan mi vár ránk, mikor, és mivel fog mindez járni. Csak bízhattam abban, hogy a nálam okosabbak és tapasztaltabbak tudják, hogy mit csinálnak. Hinni akartam abban, hogy mindezzel tényleg jót fogunk tenni, és egy olyan korszak kezdődik el, amire már évek óta vártak az itteniek. Egy biztonságosabb, kevésbé őrült korszak. Az pedig, hogy én részese leszek mindennek a fiatal korom ellenére, és közös titkom lesz a jelenlévőkkel, csak hab volt a tortán. Ezen merengve vágtam át a Botanikus kerten, nem is figyelve se jobbra, se balra. Igazából halványlilám sem volt arról, hogy fel lehet-e erre készülni egyáltalán, de én szerettem volna száz százalékosan teljesíteni, amikor majd itt lesz az ideje. Mondjuk úgy, hogy elég nagy volt a nyomás rajtam, és senkinek sem akartam csalódást okozni. Miközben a sétányon haladva igyekeztem a kint parkoló kocsim felé, kicsit éreztem az ismerős bizsergést a bőrömön, de fel sem tűnt, hogy elmentem a padon ülő előtt. Mentem is tovább nagy elánnal, amíg kisvártatva, némi fáziskéséssel karöltve le nem esett, hogy nem csak a farkasokra jellemző energiát találtam ismerősnek, hanem a hozzá párosítható arcot is. Azon nyomban megtorpantam a sietségben, és hátrálva tértem vissza a hímhez. - Mi a fene! – nyíltak nagyra szemeim, ahogy csípőre csaptam a kezemet, és úgy néztem le a laptopot bámuló férfira. – Téged is előfújt a tavaszi szél az odúdból? – szemöldököm éppen csak egy picit ugrott meg a kérdő hangsúly mellé, de ahhoz talán éppen elég volt, hogy tudtára hozzam vele, mennyire nem számítottam erre a találkozásra. – Elég régen láttalak már… - mondtam ki az okot, amiért ennyire megdöbbentem. Szinte már el is felejtettem, hogy létezik. Na, jó, azt azért nem, de a vonásai kezdtek halványulni az emlékeimben. - Mit csinálsz itt? – kérdeztem kíváncsian. Természetesen az érdekelt volna, hogy a nyilvánvaló laptopozáson túl mit művel a Kertben. Nem sűrűn akadtam még bele itt, konkrétan még egyszer sem, amióta csak ismerem. Márpedig az első találkozásunk óta eltelt már néhány hónap, és én kedveltem is őt. Ha nem szívódott volna fel látszólag, méghozzá szó szerint, akkor talán nem lettem volna most ilyen zabos. Ha hidegen hagyott volna, akkor nem tud felbosszantani az ilyesmi, de én azt gondoltam, hogy jóban vagyunk annyira, hogy szóljon, ha már nem kíváncsi rám. Úgy látszik, hogy hatalmas tévedésben éltem az elmúlt hónapjaimat.
Zayn Mateo Costa
Kangunart
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 366
◯ HSZ : 6
◯ IC REAG : 4
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Tattoo-k, na meg a suhanc képem :D
Már érzem, ahogy közelít. Az illata, az energiái nem kerülnek el. Táncot járnak a szellővel, ami körbe leng. Belemeredek a gépbe, mintha fel se tűnne, hogy itt van. Mintha nem is számítana, hogy ismerem. Tetszelgek ekképp, pedig remélem, hogy nem sétál majd el mellettem. Remélem; de karcsú vágy ez. Tovább halad. Mi a picsa? Felszalad egyik szemöldököm, értetlenkedve fújtatok egyet: hát jó... Ám, mielőtt még végképp elveszteném azt a harmatnyi kis reményt, hogy kapcsol... hogy megfordul; megteszi. - Igazából Zayn. - villantom fel rá tekintetem, így reagálva le azt a bizonyos fenét. - Várjál. Ismerős vagy... Ce... hogy is hívnak? - szórakozom, teszem az agyam, ez legalább jól megy. A laptop halkan zárja össze száját, tenyerem súlya alatt; elnyeli a táska mélye. - Csak szívózom. - bököm vállal vállba, mihelyst már két lábon "enyelgek" vele. - Régen. Félelmetes ez a hasonlóság, de én is téged! - engedek el egy kisebb grimaszt. Csodálkozó, bohókás, főleg idétlen. - Rád várok. - közlöm diplomatikusan, komolyan, még arcom izmai sem rándulnak. Végül csak nevetek. - Dolgom volt erre, aztán leültem ide egy kicsit. Átpörgettem pár szoftvert. - ha tudnád, pedig tényleg téged vártalak. De eszem ágában sincs ezt premierplán kitárni. Főleg nem Celeste előtt. Legyen csak meg a hite, hogy a véletlen szolgált nekünk pár percet, vagy órát. Ki tudja. - És te? Mit működtél? - mert az nem kérdés alapesetben, hogy mit keres az Egyetem környékén. De hogy mit csinált(?). Bármit is, engem érdekel. Mellé lépek, a hátizsákot lezseren dobva fel jobb vállamra. - És merre mész? - hangom búg, nem lelkes, de kedves. Ez már jó pont részemről. Főleg, hogy emlékszem, legutóbb is olyan... fura voltam. Persze, amúgy is elmondható rólam az ilyesmi; de mégis... Néha nem árt, ha úgy viselkedem, mint egy felnőtt.
Azért erős volt a kísértés, hogy tovább sétáljak szó nélkül, amiért ilyen csúnyán eltűnt az életemből, de végül mégsem tettem. Ennél azért jobban neveltek a szüleim, ráadásul az sem egy utolsó szempont, hogy kíváncsi lettem, mégis miért ücsörgött itt. Ezt pedig csak úgy volt esélyem kideríteni, ha közvetlenül tőle kérdezek rá. - A fene talán mégis jobb. – vágtam vissza, és még egy morcos pillantást is kapott mellé, amikor úgy tett, mintha nem ismerne fel. – Nagyon vicces vagy! Megérdemelted volna, hogy csak úgy elsétáljak melletted. Talán meg is teszem! – határoztam el magam, vagy legalábbis úgy tettem, mintha tényleg ezen a lehetőségen gondolkoznék éppen. Csábító volt a gondolat egyébként, de legalább a laptopot hajlandó volt eltenni, amiből arra következtettem, hogy mégiscsak érdekli, hogy itt vagyok, ha már hajlandó kiszakadni a gépéből. - Nem miattam van, és ezt te is tudod! – dörgöltem máris az orra alá, hogy bizony nem az én hibám, hogy régen látott. – Nem is értem, hogy bírtad ki eddig a magával ragadó személyiségem nélkül! – egyébként tényleg rosszul esett, amit művelt, csak egy idő után már nem érdekelt. Azért nem, mert ha valaki nem kíváncsi rám, akkor én nem is fogom senkire sem erőltetni a társaságom. Akkor sem, ha kedveltem éppenséggel az illetőt. Mert őt kedveltem, csak voltak furcsa dolgai, amiket nem tudtam hová tenni. Például ez is, hogy eltűnik hetekre, aztán feltűnik a semmiből, és úgy tesz, mintha semmi nem történt volna. - Hogy micsoda?! – kérdeztem vissza őszinte meglepettséggel, mert erre a válaszra azért mégsem számítottam. – Rám vársz? Mégis miért? – ráztam meg a fejemet zavartan. – És miből gondoltad, hogy én is itt vagyok? – közben a két karomat összefontam a mellkasom előtt, úgy pislogtam rá kíváncsian, várva a válaszát. Még mindig ne tudtam hová tenni, pedig szerettem volna megérteni, hogy miről van szó. – Ó, csak vicceltél! – bólintottam végül, és már annyira nem is tetszett a válasza. Akár meg is sértődhettem volna még jobban ezen, de nem tettem. - Nekem is volt egy kis dolgom. Hamarosan jönnek majd a turisták, és már most leszerveztem néhány sétát a kertben. – árultam el neki a jövetelem okát, bár igazából a gondolataim folyamatosan máshol jártak, de ebbe már nem avattam be. Nem volt hozzá sok köze, és hát másoknak sem mondhattam volna el úgysem. Pedig utáltam a titkokat, most meg mindenki előtt hallgatnom kellett, kivéve a többiek előtt, akik szintén beavatottak lettek. – Nincs konkrét célom. Miért, velem akarsz tartani? – pillantottam rá féloldalasan, a szám szegletében bujkáló mosollyal. – Kicsit megéheztem, még nem ettem ma. És lesz délután egy fuvarom is a géppel, de egyébként enyém a nap. – magyaráztam tovább, kifelé tartva a kertből. - És te, merre mész? – mert az egy dolog, hogy éppen mellém szegődött, az meg egy másik, hogy mik a további tervei.
Kezdőlap
Imádtam. 
/
//
