Mindent előkészítettem.
Halványsárga borítékok pihennek az éjjeliszekrényemen, szép csomaggá összekötözve egy aranyszín szalaggal. Mindösszesen ennyi mindaz, amivel foglalatoskodnom kellett. Buta borítékok! Buta, összehajtogatott papírok! Némelyik kövérkésebb, hiába, meglátszik, hogy kivel fűznek szorosabbra az évek és a kapcsolatok. Oh, és majdnem elfelejtettem! Az íróasztalfiókomból gyorsan előveszem a régi „telefonkönyvemet”, és a borítékhalmaz mellé teszem. Látszik, hogy öregszem, még azt is elfelejtem, amire már napok, sőt, hetek óta figyelmeztetem magam.
Dimitris és én még ittunk egy csésze teát. Beszélgettünk, szerettem volna az ő zabolátlan szájából is hallani, miként telnek a napjai. Nem vagyok már a mestere, mégsem szűnt meg egyetlen pillanatra sem az iránta való érdeklődésem. Sőt, senki iránt sem, függetlenül attól, hogy egy ideje már nem én áldom bőrüket a tinta hatalmával, és nem én csapkodom őket nyakon óva intve saját oktalanságuk következményeitől.
Kedvenc klasszikus dallamaimat dúdolgatva pulykasültet készítettem, párolt zöldségkörettel, desszertnek áfonyás muffint. Irtózom a mirelit, fagyasztott gyümölcsöktől, de úgy gondoltam, ez egyszer hozhatok ennyi áldozatot. Amíg az édes sütemény illata egyre karakteresebben töltötte fel a konyhát, és lassanként az alagsor többi helyiségébe is beszivárgott, jómagam végeztem a mosogatással és a takarítással. Néhány, felém kószáló torkosabb egyedet természetesen határozottan helyre kellett utasítanom, mert forrón soha sem nyúlunk a kész süteményhez, és úgy tűnt, ezt kevesen tudják a Protektorátusban.
Kipakoltam néhány tányért, evőeszközöket, aztán a kész sültben gyönyörködve arra jutottam, hogy bármilyen gondolatokkal is viaskodjak az elmúlt időszakban, ezt a gyönyörű látványt akkor sem áll jogomban megtörni. Gyorsan kentem hát magamnak egy vajas-lekváros kenyeret, és egy újabb csésze teával elvonultam a szobámba.

Már meg sem próbáltam ellenállni mindannak, ami a csendes elvonultságomat valóságos tömegtüntetéssé varázsolta. Jöjjön, aminek jönnie kell – ébredésemkor súgta meg az a kedves hang. Az meg sem fordult a fejemben, hogy kételkedjek, netalántán harcoljak ellene. Öreg vagyok, a csontomban érzem az időt, és vannak a testnek és a szellemnek olyan fáradalmai, amiket képtelen volna enyhíteni egy újabb öregedéslassító tetoválás. Látjátok? Ti édes, ti drága, ti megveszett és szőrös bestiák – ezért nem tudtalak benneteket gyűlölni soha. Sem emberi, sem őrzői szív sem értheti meg azt az öröknek tűnő pillanatot, amibe a szellemek áldása életeteket fagyasztotta.
Csak ültem az öltözködőasztal előtti puffon, és hagytam hát, hogy saját molyrágta arcom mellé hömpölygő patakként áramoljanak a többiek. Gyermekek is voltak. Felnőttek. Bajtársak, farkasok és mit sem tudó halandók. Boldogtalanok és zaklatottak. Autóbalesetek, gyilkosságok áldozatai. Mindegyiküknek tudnia kellett volna, hogy miért vannak a függöny másik oldalán, mégis értetlenül követelték a válaszokat. Sosem jó, ha valaki hirtelen, haraggal és gyűlölettel a szívben távozik. Úgy, hogy nincs felkészülve. Washington, Denver, New York… Kis- és nagyvárosok volt lakói, akiknek a szerettei örökké hazugságban élnek majd, hiszen sosem tudhatják meg egészen pontosan, miért kellett meghalniuk. És én nem leszek postás. Nem lehetek, hiszen sosem volt ez a tisztem, és különben sem bírnám már a terhelést ennyi idősen.
A körülöttem növekvő csődületre talán nagyobb erők is felfigyeltek. Ők suttogták bele az álmaimba az elkerülhetetlent. Ők pattintották fel a szemem ma reggel, és miattuk pattantam fel, hogy a ruhásszekrényből a kedvenc darabjaimat vehessem elő. Egy színes, fodrosra hímzett szoknyát öltöttem magamra. Enyhe levendulaillatot árasztott, hiszen vagy harminc éve nem nyúlt hozzá törődő, emberi kéz. A blúzomról senki sem állítaná, hogy a mai divat szerint tökéletes harmóniában volt az alsórésszel. Világoszöld árnyalata minden szálából vidámságot áraszt, ezért szeretem annyira.
És amikor a hangok harmadszorra is kimondták, hogy itt az idő, még egy utolsó vonással igazítottam a vörös rúzsomon – amit egyébként meglehetősen ritkán viselek -, aztán végigsimítottam a borítékokon. Belélegeztem a szoba illatát. Megigazítottam a párnát, és a szekrény tetejét egy ujjal végigsimítva megnyugodtam, hogy minden szép, tiszta és rendezett a lakrészemen.

- Dimikém! – kopogtatok be hozzá, és csak a vörös hajbozontot dugom be az ajtó résén – Kérlek szépen, telefonálj Abigail drágának és mondd meg neki, hogy jöjjön be, amint csak tud, jó? És Dimitris! Szeretném, ha bevásárolnál nekem. Hogyhogy mikor? Mondjuk most! Igen drágám, én épp indulni készülök, de feltétlenül fontos, hogy reggelre legyen tej a hűtőben, mert a sütéshez elhasználtam az összeset. Jaj, és Dimike!
Nem szokatlan tőlem, hogy hirtelen elhallgassak, így ha neki nem is tűnt fel, én tudtam, hogy a hóbort ma messze jár: ma csak a bizonytalan van, ami az eddigi bizonyosságomat kezdte lassan porrá törni, mindössze azért, mert a halandó lélek sosem lehet elég szilárd.
- Nem érdekes. Siess, jó? Hamarosan találkozunk! Puszillak!
Még hallom, hogy elkezdett öltözködni, és az elégedetlen morgása mosolyra késztet. Ebből tudom, hogy szeret. Minden esetre megvárom, amíg elhagyja az épületet, hogy utána rögvest a bázison állomásozó harcosok közül kettőre rábökjek, és mint itt tartózkodó rangidős, utasítsam őket arra, hogy kísérjenek el a sétámra. Micsoda dolog ez! Úgy vonulhatok, akár egy filmcsillag, két gardedámmal. Kissé sajnálom, hogy fiatalabb koromban nem voltak ilyen irányú ambícióim. A szentélynél még várakozásra kértem őket, amíg néhány perc kotorászás után végül sikerül megtalálnom egy fiolát. Gondosan a pufi, piros kabátom zsebébe süllyesztem, aztán vastag, kötött sipkát húzok. Meg-megigazgatom. Aztán megkérdezem a fiúktól, hogy miként festek, és elégedett vagyok a válaszukkal. A szemükben csillanó egyértelmű kiábrándultság és enyhe gúny elárulja, hogy a saját értékrendem szerint tökéletes vagyok. Vörös rúzzsal, színes szoknyában, piros pufidzsekiben. Kötött sipkában.

- Ne aggódjatok fiúk, a hím nem fog bántani.
Ha mégis, hát vakmerően ostobának kellene lennie, és egyáltalán nem úgy ismertem meg Darrenkét, mint aki ennyire nem képes használni az eszét. Vészhelyzetben. Velünk szemben.
- Szervusz Darren! Hogy vagy mindig?
Érdeklődöm kedves és csevegő hangon, mialatt az utolsó lépteket is megteszem William felé.
- És a kislányaid? Biztos szépek és nagyok már.
Hallottam ám róla, hogy már két gyermeket is vállalt, és meg kell mondjam, hogy ilyen rövid időn belül ez igazán szép dolog tőle. Tudom, ők már csak ilyen családcentrikusak. Éppen ezért kell pontosan tudnia, hogy én is az vagyok – hogy mi is azok vagyunk.
Az zavar csak, hogy itt mindenki olyan hangos! Hangosan az érzéseik. Hangos a bennük vergődő pánik – a farkasban az értetlenség, a harcosokban az aggodalom. Nem csodálom, én is megijednék, ha a Protektorom látszólag halottan feküdne a lábaim előtt. Vagy nem is! Hiszen pontosan ez történik, és én mégis mindent a legnagyobb természetességgel kezelek. Szegénykék. Nekik nem adatott meg, hogy felkészülhessenek.
- Drágáim, megtennétek, hogy kimentek a bejárathoz? Majd értetek küldetem Darrent, amikor bejöhettek. Hess!
Még taszítok is egyet a harcosok vállain, és pontosan tudom, mennyire nem akarnak menni mégis. Talán elhiszik, hogy megvan a tudásom ahhoz, hogy ne éppen a Protektor életével kísérletezzek. Apropó Protektor…
- Jajj, William!
A lelke alig vibrál már. Szinte látom, ahogy egyre vastagabb kéreget alkot a fizikai teste felett az energiamező, hogy felkészüljön a végső távozásra. Letérdelek mellé, leveszem magamról a kabátot és a sapkát. Egy kicsit azért izgulok.
- Hogy festek?
Mosolygok rá bátortalanul a hímre. Szeretnék szép lenni! Szeretnék… Ah, úgyis teljesen felesleges. Hiszen ahogy elnézem Williamet, hamarosan még több vér és hús lesz minden.
A fiola! Gyorsan előszedem, kipattintom a tetejét, és a feketére alvadt, ám mégis folyékony véren átnézve nyelek hatalmasat. Leeresztem a kezem az arcom elől, és megpróbálom megtalálni azt a hangot, amit minden tanoncon előszeretettel alkalmaztam, amikor kezdtek kihozni a sodromból.
- Darren! Leszel szíves most nagyon jól figyelni rám! Fontos dolgot akarok mondani, és még ezt is be kell fejeznem.
Pillantok le Williamre, és különösebben az sem érdekel, hogy esetleg az idő soványságán aggódna: én pontosan tudom, mit kell tennem. Tisztában vagyok a feladatommal, az ügy kimenetelével, tehát ilyen szempontból annyi időm van, amennyit sikerül teremtenem magamnak.
- Amikor végzek, szólj a Harcosoknak, hogy jöjjenek intézkedni, de iziben! A többit ők majd tudni fogják. Gyere közelebb.
Intek neki, megpaskolom magam mellett a havat, és ha tudom, akkor a két kezem közé fogom az arcát, hogy valóban a szemébe nézhessek.
- Ami itt történt, nem a Te hibád. Ennek így kellett lennie, megértetted, ifjú Northlake? – hiába, kétszer annyi idős, mint én, az a pajkosság a szemeiben mindig is gyermekien kedvesnek hazudta őt a szememben – Még nincs vége. Nem ez volt az utolsó. De ide hallgass! Nem menekülhettek el. Ezt a várost nem hagyhatja el egyetlen falkatag sem! Megtalál! Mindenhol megtalál, a saját elmédben sem rejtőzhetsz el előle. A magányos farkas meghal, míg a falka él. Csak úgy vagytok biztonságban, ha együtt maradtok. Muszáj! És meg ne tudjam, hogy siránkozol Darren, mert megígérem, hogy nagyon megjárod, ha így lesz! Jól van. Nos, ideje feltámasztani a Protektort. Azt javaslom, húzódj el egy kissé.

Remember Me

Drága William,
én olyan büszke vagyok rád! Minden egyes nap öröm látni azt, amit ezért a városért, ezért a közösségért teszel. Nagyon kevesek képesek erre, mert hidd el, nem minden az erő, fikarcnyit sem ér a mágia, ha nincs mögötte egy olyan szívós, szilárd ember, aki nem csak parancsot teljesít, aki képes korlátot szabni saját, vad vágyainak. Még köztünk, beavatottak közt is nehéz megértetni a társainkkal, hogy minden döntésünknek és cselekedetünknek felsőbb, magasztosabb célja van. Tudom, hogy sokszor fáj. Tudom, hogy néha elviselhetetlen, de hidd el, hogy a Szellemek mindig olyan próbák elé állítanak bennünket, amit képesek lehetünk kiállni. Mindig hagynak rá utat, mindig hagynak rá lehetőséget.
Amikor ezeket a sorokat írom neked, még nem tudom, hogy pontosan miként alakul majd kettőnk történetének vége. De tudom, hogy bármi is történjék, nem a bukott Harcost látom majd benned. Meglehet, hogy elfogult vagyok.
Már nem félek, és már nem is féltelek a jövőtől, mert tudom, hogy a bizonytalan, ingoványos talajból kőlépcsőket faragtál, használod a Föld teremtő erejét és ott is képes vagy utat építeni, ahol más csak süppedős mocsarat lát.
Kérlek, maradj ilyen! Kérlek, ne add fel ezt a várost, legalább addig ne, amíg a dolgok nem rendeződtek. Azt hiszem, hogy sokak életének fő műve lesz majd az, hogy itt lehetett, itt szolgálhatott és megélhette mindazt, amiről a Krónikák évszázadok múlva mesélni fognak. Tudom, hogy nem vársz hírnévre vagy csillogásra, de valld csak be, hogy egy Harcos mindig óhajtja a dicsőséget. Kettőnk közt szólva.
Irigylem Eleanort! Vigyázz rá, ahogy csak Te tudsz. Vigyázz mindenkire úgy, ahogy csak Te tudsz. És ne hagyd Dimitrisnek, hogy rosszba vigyen. Ha már nekem nem sikerült, akkor te vedd rá, hogy ő is nősüljön meg. Felnéz rád, férfi vagy, nem csak egy bolondos tyúkanyó. Hátha sikerül.
Ha már egy kicsit jobban érzed magad, szeretném, ha gondoskodnál a javaimról. Ossz szét mindent, amit csak lehet, azoknak, akiknek a hasznára válik majd. Ha valaki még hord olyan ruhákat, mint én, akkor nyugodtan adományozd el őket a rászorulóknak. Oh, és a könyvtár! Szeretném, ha közülünk való utódot találnál a helyemre. Ezt a feladatot személyesen rád bízom.

Ne felejtsd el, mindig veletek maradok! Találkozunk még.

Eva

Ui.: A szekrényemben van egy sál. Karácsonyra. A pulóvert már nem lett volna időm befejezni.


Ahogy a levél tartalmát felidézem, arra eszmélek, hogy egyik kezemmel Williamét szorítom, míg a másik ajkamhoz emelve tétlenkedik, reszketve kocogtatom körmeimet az ajkamhoz. Gyorsan nyúlok fel, hogy a szemüvegem mögül letöröljek egy könnycseppet. Hirtelen minden olyan megfoghatatlan lett, bizonytalan. Itt, az utolsó pillanatban az egész életem lehetne akár egy megcsúfolt komédia is, és egyre jobban félek attól, hogy minden, amiben eddig hittem, hazugság. Akkor is, ha nyers és igaz volt minden jelenés és jövendölés, amit a Szellemvilágtól kaptam. Egyszeriben nem akarom megtenni, amire már napok óta tréningezem a lelkem. Annyi mindenről lemaradtam! Sosem voltam szerelmes. Sosem lehetett sem gyermekem, sem unokám, egek, még csak férfival sem voltam soha! Tudom, hogy minden bizonnyal ez már egyébként sem történhetne meg, de… Nem lehetek ott Abigail esküvőjén. Nem láthatom a kis Alice-t felhőtlen boldogsággal, megfeledkezve az őt ért tragédiáról. Nem mondhatom el Pandorának, hogy a múmia csúnya szó, és nem köszönhetem meg neki, hogy szerintem jó hatással van Dimitrisre. Nem tudhatom meg, mi lesz Naomi életének sorsa azzal a kisfiúval és a lányával. Annyi mindenről kell lemondanom…
Minden bátorságomat összeszedem, mielőtt végső elhatározásra jutván előredöntöm megfáradt törzsemet, hogy némi elégtételt lopjak magamnak Williamtől, hogy először és utoljára szájon csókoljak valakit, és nem gondolkodom többé azon, hogy ezért a pillanatért az életemmel kell fizetnem.
Az ajkai közé suttogom a varázslat első hívó szavait. Érzem, ahogy egyre-másra élednek fel körülöttem az energiák: élők és holtak közös fonatává leszek, átjáróvá a lét és az utólét között. Felegyenesedve a fiola vérét William homlokára csepegtetem, óvón teszem tenyerem a fejére, hüvelykujjammal a homlokán lévő vércseppet szorítva. A hatalom egyre nő, az ige egyre hangosabb és határozottabb. Már nem félek.
Csak felkiáltok, ahogy az első csont reped a karomban. Kifakadó könnyekkel, szinte kántálva kiabálom ritmusra a szédítő varázst, megszólítva Eeyeekalduk hatalmát. Érzem a vér ízét, egyre hevesebben pumpálja ereimben a sérülések áradata. Már most érzem, hogy az idő fogalma semmit sem jelent: percek vagy évek voltak, mire William mellé zuhantam a hóba… Teljes mértékben lényegtelen.
Nagyon fáj. Sohasem fájt még ennyire a halandóság. De már nem tudok, és nem is akarok jajgatni többé, hiszen tudom, hogy várnak rám. Még Újhús is, és az a megannyi lélek, aki végigkísérte az életemet. Nincs sötétség, nincsen múlt. A végtelen jelen van csupán az örök fényben, és az édesszüleim, és én, a vénlány, újra gyermeknek érzem magam. A világ gyermekének, annak az éteri létének, amelyből mindannyian fakadunk.
Már nem érzem a vér szagát, sem pedig az ízét. Lassanként minden eltompul, ahogy új otthonom kapuja felé sétálok. Adjatok még időt…
Egy kicsit még érzem, hogy fázom. De tudom, hogy hamarosan el fog múlni, hiszen lassan valóban elhagyom a testem. Ott állok magunk mellett – magam mellett –, és sajnálkozás vagy undor helyett csak elégedettséget érzek. Betelesítettem a sorsom.
Léptek zaját hallom, sietős léptekét. Ez az utolsó hang, amit az élet testében még hallhatok. Elfordulok. Nem akarom végignézni. Nem akarok elkeseredést és könnyeket látni. Csak dühös lennék, hogy nem értik. Nem értik meg, hogy nincs vége. Hogy találkozunk még.

Lépteket hallottam, felkaptam rá a fejem és az érkezők felé fordítottam a fejem. Ott térdepeltem William mellett, kezem még mindig a fején, miközben úgy néztem rájuk, mintha káprázatot láttam volna. Egyszerre éreztem valamiféle megnyugvást és késztetést a sürgetésükre, ám egyetlen hangot sem voltam képes kipréselni magamból. Evát figyeltem, reményem utolsó szalmaszált, aki olyan természetes nyugalommal, bizonyossággal közeledett. Képtelen voltam eldönteni, hogy inkább rákiabálnék, vagy erőt merítenék magam is ebből a csendességből - talán mindkettő. A Harcosokat jelenlétét szinte fel se fogtam.
Értetlenül pislogtam és hebegtem kérdései hallatán, tekintetemet az idős arcról Willre kaptam, ezzel mintegy választ is adva: sehogy. Borzalmasan. De jelenleg teljesen mindegy, hogy velem mi van.
Elküldte a Harcosokat, letérdelt ő is, én pedig vártam a csodát, a mágiát, ami ezt az egészet semmissé, meg-nem-történtté teszi. Mert létezett ilyen, ugye? Léteznie kellett...
Ezen viszont nem morfondírozhattam sokáig, mivel a szigor, amivel hozzám szólt, nem engedett mást, mint feltétlen figyelmet a részemről. Jelenleg bármit megtettem volna neki, akármit, csak cserébe törölje az iménti viharos percek hozadékát. Bólogattam, értettem mindent, úgy lesz, ahogy meghagyta. Közelebb húzódtam, a bennem fészkelő félelem a legutolsó porcikámig kezessé tett, tekintetemben aggodalom, megbánás ült. Szemem elkerekedett, ahogy keze közé fogta arcom és beszélni kezdett, torkomból halk, elkeseredett nyüszítés tört magának utat egy röpke pillanatra. Hagytam, hogy ifjú legyek ismét pár másodpercre, hogy az idős asszony érintése alatt gyerek lehessek, akit nem terhelhet semmilyen bűn, vétség, mert tudatlan, nincs tisztában azzal, amit tesz. Magamba véstem a szavait, karmokkal metéltem mindet lelkem falára fehér ordasommal, az ösztön súgta, hogy fontos, hogy muszáj ezt megtennem, mert nem lesz később.
Bólintottam, megértettem mindent, Eva.
Elhúzódtában belecsókoltam a tenyerébe, néma köszönet gyanánt - egy nagyra nőtt, megszeppent gyerek hálája volt ez a félelem tornácáról. A gesztussal viszont ellenkezett okkersárga tekintetem, ami őrizte az eltelt évszázadokat és ennek megfelelő szilárdsággal tett ígéretet. A farkas ígérete az őrzőnek.
Arrébb húzódtam, ahogy kérte, onnan figyeltem a rituálét - elhűlten, ámulattól és csodálattól elnyíló szájjal. Soha azelőtt nem láttam, nem éreztem még ilyet, a mágia a bőröm alá fészkelte magát, ingerlő, mégis bizonyosságot nyújtó láthatatlan kezekkel túrt a fagyos szörnyeteg bundájába. Mintha jó ideje készült volna erre. Éreztem a lélegzetnyi megingást, a halk nesz, ami az élet után vágyott még egy kicsit, de a tettben semmi bizonytalankodás nem lakozott. Farkasommal egyként hajtottunk fejet előtte.
A sebek, amik Will életét fenyegették, Evára kerültek, az áldozat beteljesült. Éreztem, ahogy elhagyta az élet, hallottam az utolsó szívdobbanásokat, amik ugyanolyan meghatározóak mindenki életében, mint az elsők. William szíve erősebben vert minden pillanattal.
Köszönöm, Eva.
Úgy tettem, ahogy meghagyta, bár gondolatban voltam kénytelen szólni a Harcosoknak. Kimerültem, belsőm égett, ahogy saját gyomorsavam marta, s annyi erőm volt csak, hogy eszméletemnél maradjak. Úgy ültem a Protektor és a hajdani Tetoválómester mellett, mint egy őrző-védő, bár jóval kábábban. Üres tekintettel néztem őket, miközben teljesen az őrzőkre utaltam magam. Süket és vak lettem jövés-menésükre, hagytam, hogy éber álomba zuhanjak és csak tompán érzékeltem magam körül a világot.

//<333//

Valami változik. Valami más, valami furcsa. Úgy furakszik bőröm alá az ismeretlen érzés, mint a metsző hideg a kabát melege alá. Nem tudom megmagyarázni, mit érzek, mégis libabőrös leszek tőle. Nyugtalanság söpör rajtam végig, fel és alá kezdek grasszálni, majd az egész, mintha nem is lett volna, elhalványul. Nem tudok mit kezdeni a dologgal, mégis elmémbe férkőzik a gondolat, kérdések tolulnak előtérbe, ökölbe szorítom a kezem, majd kiengedem, hogy jó párszor megismételjem a dolgot. Szabadulni akarok a szobámból, ki a négy fal közül, közös helyiség felé veszem az irányt, a levegőben terjengő édes sütemény illat igencsak vonzó, ám most még csak gondolni sem tudok ilyesmire. Leülök, újságot veszek elő, ám hiába olvasom a szavakat, értelmük nem jut el tudatomig. Ismét útra kelek, másik Harcosba botlom, őt kérdezném arról, érezte ő is az előbb mindazt, amit én, ám ekkor jelenik meg Eva és utasít minket, hogy tartsunk vele. Minden szó nélkül bólintok, legalább van mit csinálnom, mintha az idős nő megérezte volna, hogy szükségem van valamire, akármire, csak had csinálhassak valamit.

A látvány teljes mértékben letaglóz, a félelem helyett inkább a düh söpör végig rajtam, bosszúszomjas énem ismét felébred, mély levegőkre van szükségem, hogy lehűtsem magam és ne csináljak semmi ostobaságot. A módszer hatásos. Csak állok ott, megsemmisültem, mert hiába vagyok itt csupán pár hete, a Protektor akkor is Protektor, méghozzá az enyém, a miénk és borzalmas ilyen állapotban látni. Mi történhetett?
Tekintetem a hímre siklik, kinek neve minden bizonnyal Darren, ha jól értettem. Túl sok a vér, túl sok a borzalom. Aggódom, hiszen nem kell orvosnak lenni, hogy bárki megállapítsa, William élet és halál között táncol. Él még egyáltalán? Nagyot nyelek, testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyezem, tehetetlennek érzem magam, segítenék, de nem tudok és talán ez a legborzasztóbb az egészben.
Szinte meg sem hallom Eva hangját, csupán akkor eszmélek, amikor taszít egyet a vállamon. Sűrűn pislogva emelem fel a fejem, mint aki éppen álomból ébredt, ám társam már kifelé tart, minden bizonnyal ez volt a kérés, hát én is lépésre kényszerítem ólomsúlyú lábaimat. Nem akaródzik elmenni, látni szeretném, mi történik és habár maximálisan bízom Eva-ban, a hímben közel sem, még akkor sem, ha úgy néz ki, ahogy és ha Eva biztosított arról, hogy nem fog bántani. Akkor sem akarom őket szem elől téveszteni. Mégis megyek, mert mennem kell, mert ki vagyok én, hogy ellenkezzek?
Türelmetlenül toporgok az ajtó előtt, érzem, hogy történik odabent valami, nem is kell sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek, pontosan mi is. Megállok, leeresztem a vállaimat, elernyednek az izmaim. Megmozdul a mágiával átitatott levegő, képtelen volnék bármi mással is összekeverni ezt az egészet. Lelki szemeim előtt megjelenik tulajdon feleségem, az ágyban fekvő, sápadt fiunk. Pontosan ugyanaz történt akkor is, áldozat, hatalmas áldozat.
Tisztelet ébred bennem az idős hölgy iránt, mélységes tisztelet. Mindig is irigyeltem azokat, akik képesek arra, hogy ekkora áldozatot hozzanak valakiért. Életet az életért. Nehezen veszem a levegőt és arra eszmélet, hogy zihálok, a homlokom pedig gyöngyözik az izzadtságtól. Mély levegőt veszek, megtörlöm a homlokomat és összpontosítok. Kizárom a múltat, nem foglalkozom a felsejlő feleségem és fiam arcával. Minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy mikor mehetek be, mikor hívnak.

Ismét a földbe döngöl mindaz, amit látok. Megrázom a fejem, nem akarok mindarra gondolni, amit a múltban elveszítettem. Most csak a jelen számít, a Protektor és Eva. Míg társam William-hez szalad, nekem ismét kényszerítem kell magamat, hogy megmozduljak. Mi a fene ütött belém?
- Fel tudsz állni? - lépek először a hím mellé, erősen ragadva meg ép kezének felkarját és ha bárminemű jelét adja annak, hogy igen, akkor segítek talpra állítani őt. Nehezemre esik, hiszen legszívesebben itt hagynám, de azt mondom neki, jöjjön velünk, segítünk neki is. Félek, hogy nem sikerült benne tudatosítanom a mondanivalóm lényegét, de nem érdekel többé, most csak William és Eva számít. A hölgy élettelen testéhez lépek, hogy csodálattal telt tekintetemmel simítsak végig arcán, aztán úgy nyúlok alá, mintha a legféltettebb, legértékesebb kincsem volna. Harcos társam már megindult William-mel, én csupán a fejemmel intek Darrennek, hogy jöjjön ő is, akár jön, akár nem, én megindulok, vissza az egyetemre.
Viszonylag gyorsan leérünk az alagsorba, mégis végtelen hosszúnak tűnik az út. Lefektetem Eva-t, ha a hím jött, őt leültetem, meghagyom a másik őrzőnek, hogy tartsa szemmel és el ne mozduljon innen, míg én máris rohanok, hogy előkerítsem Abigail-t, vagy bármelyik gyógyítót, Dimitrist, akárkit, aki sokkal inkább ura lehet a helyzetnek, mint én magam.

Jó pár percig csak álltam az asztal heverő napló előtt, egész egyszerűen nem mertem kinyitni. Alapból nem kevés időbe telt, mire sikerült megtalálnom, azóta ott hever az íróasztalomon. Bélyegezzen bárki gyávának, nem érdekel. Tudom, hogy más lehet csörtetve nyálazná át az egészet és keresné ki azt a részt, amelyben az igazság lapul, de én nem akartam tudni róla. Szerettem az édesapámat és ha igaz, ami felmerült bennem, akkor édesanyám bizony megcsalta és mindeddig tévhitben éltem. Nem akartam saját magamnak fájdalmat okozni és még jobban csalódni a saját anyámban. Ráadásul ott volt az is, hogy szerettem Darrent, nekem már ő az apám, itt van a családom, én ide tartozom és ki tudja, mi fog kisülni mindebből, ha tényleg ez a Manech a vér szerinti apám. Ó egek.
Talán már tíz-tizenöt perce is álldogálok ott mellkasom előtt keresztbe font karral, amikor végül egy nagy levegő után odalépek, kezembe veszem a kis könyvet és fellapozom. Nem kell sok idő, hogy megtaláljam a helyet, amit keresek és amint elolvasom a sorokat, újabb percek telnek el mozdulatlanságban, ahogyan kipottyan a kezemből a napló, kénytelen vagyok leülni a kanapéra és csak bámulok ki a fejemből. Most mégis mi a szart csináljak? Manech nem is tud rólam, habár a legutóbbi találkozónk elég kaotikusan sikerült ahhoz, szóval egy sanda gyanúja egészen biztosan van róla, de majd.. majd kiderül. Már ha elmondom neki. Először is.. hol a mobilom?
Kikeresem az anyám számát, itt az ideje a viszont hallásnak, amúgy is megfogadtam, hogy fel fogom hívni, most még indokom is van rá. Kicsöng párszor, felveszi, én pedig beleszólok és próbálok nem fülig vörösödni a köztünk beálló kínos csend ideje alatt. Azt mondja, hogy örül, hogy hallja a hangomat, én pedig telefonon keresztül képtelen vagyok kiszagolni, hogy vajon hazudik-e, így kénytelen vagyok elhinni, amit hallok. Elmesélem, hogy jó nekem itt, hogy rengeteg minden történt velem, de megvagyok, van egy szép házam, vannak barátaim és úgy érzem, végre tényleg tartozom valahova, végre tényleg megtaláltam az otthonom. Hiába mondja, hogy örül neki, elég a hangját hallanom, hogy sajnálja, azt legalábbis biztosan, hogy itt megtaláltam azt, amit mellette képtelen voltam. Jó néhány percig még a sablon dolgokról cseverészünk, én is kérdezek a mindennapjairól és az elmúlt két évről is, aztán kerek perec közlöm vele, hogy nálam van a naplója és beleolvastam, mondja el az igazságot. Ő pedig megteszi. Haragszom rá, amiért hazudott, édesapám vajon tudott róla, hogy nem is az ő lánya vagyok? Nem hinném. Megígérteti velem, hogy nem csinálok ostobaságot és, hogy legalább két hetente egyszer felhívom, szűkszavúan elköszönök tőle és bontom a vonalat.
Jó pár mély levegőre szükségem van, mielőtt ismét a telefonomért nyúlnék, tárcsázok, ezúttal a Manech nevű hímet, aki, mint kiderült, a vér szerinti apám. Frankó.
- Szia! Payne vagyok. Beszélnünk kell.

Alig telik el egy óra, már az arborétum egy asztallal rendelkező padján lógatom a lábam. Izgatott vagyok, idegességemben az ujjamat tördelem, a kísérőmet ismét lekoppintottam, vagyis szépen fogalmazok. Megkértem, hogy maradjon a közelben, de azért hagyja meg a tisztes távolságot. Itt nincsenek sokan, nem lesz semmi baj. Azért is választottam ezt a helyet, mert itt tényleg alig lézeng valaki, nem fognak minket zavarni, másrészről pedig könnyen megtalálható vagyok. Oké, azért nem kicsi az arborétum, de szerintem eléggé vibrálnak a hűvös energiáim ahhoz, hogy jelzőbójaként álljanak a hím előtt, hogy hahó, itt vagyok.
- Szia! - köszönök neki, amikor megérkezik, meg sem próbálom leplezni a zavartságom és a kellemetlenségem, valahogy frusztráló a dolog, hogy tulajdonképpen az apám ült le velem szembe. Nem tudok rá így gondolni és valószínűleg egy jó ideig még csak nem is fogok, de úgy érzem illik tudnia a dolgot, hiszen mégiscsak.. az apám. Istenem, miért mindig velem történnek ilyenek?
- Olvasd el ezt - nem fogom húzni az időt holmi formalitásokkal, hogy mi újság, hogy szolgál az egészsége és a többi maszlag, térjünk egyből a tárgyra, valószínűleg amúgy is eléggé megijeszthettem azzal a szűkszavú telefonhívással, most meg a körbelengő energiáim... Direkt bejelöltem egy halványkék papirossal a helyet, így nem kell sokáig keresgélnem, hogy megleljem a keresett részt, máris nyitom a naplót és tolom elé, ujjammal bökve rá arra a sorra, ahonnan olvasnia kell.
Nincs túl sok dolga, anyám mindössze annyit ír le, hogy a céges utazása közben találkozott egy igencsak jóképű férfivel és maga sem tudja miért, de elcsábult. Szánja-bánja bűneit, főleg azt, hogy jó ideig arról sem volt fogalma, melyiküké a gyerek, akit szíve alatt hord. Két éves lehettem, amikor eljutott arra a pontra, hogy megőrül a tudatlanságban és elvégezte az apasági tesztet a férje háta mögött és minő meglepő, a két beadott minta abszolúte nem stimmelt. Persze ezt senkinek sem mondta el, a titok az titok, amit még a saját lánya sem tudhat meg soha.
Röviden ennyi a sztori, talán egy lapnyi lehet az egész, nem szólalok meg, csak leesett vállakkal ülök vele szemben és várom a reakcióit, legyen az bármiféle.

- Az édesanyám naplója - válaszoltam teljes mértékben őszintén, bár kétlem, hogy ezzel sikerült volna sokkal inkább elfogadtatnom vele a tényt, hogy bele kellene olvasnia valami olyasmibe, amit én nyomok az orra elé. Minden rezdülését figyelem, észre sem veszem, hogy már az alsó ajkam harapdálom nagy izgalmamban, hiszen mit fog hozzá szólni? Mi van, ha hazugnak könyvel el, hogy csak kitaláltam? Ha nem fogja elfogadni? Ha én járok pórul? Igazság szerint, ha nagyon őszinte szeretnék lenni, annyira.. annyira nem érdekel a dolog, amíg nem esik bántódásom, hiszem egész eddigi életem úgy éltem, hogy nem is tudtam róla, miben lenne ez most más? Akkor talán kellemetlenebb lenne, ha nem lenne családom, de nekem van, így ez azért elég sokat számít ebben az egészben, ha esetleg inkább elküld egy melegebb éghajlatra. Hogy akkor mégis miért osztom meg vele? Mert.. mert úgy érzem ez olyan dolog, amiről úgy illik, ha a másik fél is tud, reagáljon majd bárhogyan erre az egészre.
Elolvassa még egyszer az oldalt, én pedig már tűkön ülök, mégis mi a fenét fog szólni ehhez, félelemmel átitatott izgatottság jár át és jelen helyzetben azon is elfelejtek bosszankodni, hogy ezt ő is tökéletes érezheti. Hát ez van. Az viszont már zavar, hogy amikor felnéz, akkor végigmér, nem jó érzés, mintha valami vágóhídra szánt áru lennék, amit alaposan meg kell szemlélni, mielőtt megszületik a végső döntés. Zavartan fordítom el róla a tekintetem, tűrök egy tincset a fülem mögé.
- Kénytelen vagyok - siklik ismét pillantásom a hím arcára, eléggé ijesztő amúgy, azt meg kell hagyni, az összevont tekintet és látom, ahogyan feszül az állkapcsa. Nem sok jót ígér, az az igazság, mégsem hagyom, hogy a pánik eluralkodjon rajtam.
- Hahh, persze! - nevetek fel röviden és hitetlenkedően, ám a gúny nem a hímnek szól, hanem az anyámnak. - Nekem huszonhat éven keresztül hazudott a szemembe - szólalok meg ismét, hangomban továbbra is ott csücsül a gúny, ami a kedves anyámat érinti, hiszen hiába beszéltünk telefonon és hiába ígértette meg velem, hogy hívom majd, attól még nem változik meg mindaz, ami az édesapám halála után történt. No és persze azon sem változtat, hogy annyi éven keresztül hazudott nekem és élt úgy a férje mellett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Vajon az apám tudott róla? Fogalmam sincsen és már soha nem is fogom megtudni.
- Beszéltem vele és elmondta - fűzöm még hozzá, hogy teljes mértékben világossá váljon számára - De ha gondolod, akkor felhívom megint, hogy neked is elmondja - ajánlom fel a dolgot, hogyha nekem nem hisz, akkor talán az anyámnak fog, aki remélhetőleg ezúttal nem fogja letagadni. Merthogy ezek szerint ezt tette, amikor Manech felhívta a kávézós pólóvisszaadós találkozónk után. Milyen kedves tőled, anya…
Ha kéri, akkor én tényleg felhívom az anyámat, hogy ő is beszélhessen vele és számára is egyértelművé váljon az igazság. Mit kellene mondanom? Mit kell ilyenkor mondani? Hogyan tovább? Egek, lehet nem is volt olyan jó ötlet ezt az egészet megosztani a hímmel.

Sarah naplója. Miért van olyan érzésem, hogy nem életem legkellemesebb olvasmánya lesz?! Viszont a kíváncsiságom nagyobb, mint az, hogy nem tetszik valaminek a gondolata, amiről még nem tudom, hogy micsoda is valójában. Pontosabban sejtéseim vannak és reméltem, hogy az anyjával folytatott legutolsó beszélgetésünkkor lezárhattuk ezt a témát. Hát úgy tűnik, hogy nem.
Kétszer is elolvasom a leírtakat. Az első érzésem az egésszel kapcsolatban, hogy élből elutasítsam - nem ez lenne az első alkalom - azonban mégsem teszem. Inkább a kis nőstényt mérem végig, egyáltalán nem titkoltan alaposan szemügyre véve. Tényleg az enyém lenne?!
Érzem energiái változását, hogy zavarja a pillantásom, hogy zavarban van, hogy megijesztem. Mégis felnevet, noha nem őszinte örömből fakadóan.
- Szóval neked meg bevallotta? - kérdezek vissza és az nem kifejezés, hogy milyen mértékű harag lobban bennem Sarah iránt. Ezt azonban nem öntöm Paynere, mert leginkább semmi köze hozzá, bár tény, hogy arcizmaim megfeszülése továbbra is látható a képemen.
- Azt hiszem az mindkettőnk számára elég egyértelmű, hogy anyád nem éppen a szavahihetőségéről híres, így azt hiszem ezek után bármit mondhatna telefonon keresztül. - nem kétlem, hogy Payne maradéktalanul hisz az anyjának és azt sem, hogy a napló nem állít igazat, de egy csapásra ilyen hirtelen a semmiből kapva eme elhanyagolhatónak nem nevezhető információt készpénznek hinni vagy gondolni én a magam részéről nem tudom.
- Tegyük fel, hogy igaz. Akkor mi a helyzet? - húzom szűkebbre a szemeimet, mert fogalmam sincs, hogy ez mekkora megrázkódtatás neki. Vagy éppen mennyire, hogy nem az. Bár ha ez utóbbi lenne igaz, akkor miért tolta volna az orrom alá a naplót?
- Mit vársz tőlem? - visszaadom a kezébe a naplót és előveszek egy szál cigit. Őt is megkínálom, majd előkotrom a zsebemből az öngyújtómat is és hamarosan felgyúl a kis láng, amibe mártva a nikotinszál vége vörösen izzik fel.
Mert őszintén a legkevésbé sem tudom, hogy mi a lószart kezdjek így most ezzel?!
Felállok és fel-alá kezdek járkálni a nőstény előtt, olykor újabb pillantásokkal illetve őt. Nem hinném, hogy kifejezetten apa-típus lennék, rohadtul nem voltam az sohasem.
- Ó, cseszd meg... - megállok és megdörgölöm a képem szabad kezemmel. Hangsúlyomból érezhető, hogy nem Payne-nek címeztem az iménti kijelentésemet, hanem sokkal inkább a helyzetnek vagy magamnak.
Hosszas szünet áll be a részemről, végül pedig nagyot szusszanva szívok a cigimbe mélyen, a fél szálat ezzel parázslásra késztetve.
- Kell egy apasági teszt. - határozok, egyértelművé téve, hogy ehhez ragaszkodom, bár sejtésem szerint kurvára feleslegesen a leendő eredményt illetően. De a menjünk csak biztosra. Aztán is ráérünk pánikolni.

- Igen - bólintok, egyszerű kérdésre egyszerű válasz, nem kell ezt túlbonyolítani. A következő szavait hallva azonban ráncolom a homlokom, mert oké, lehet, hogy az anyám hazudott, de azért.. ez nem olyan dolog, amiben így lódítana.
- Persze. De gondolj bele, hogy most hirtelen miért döntene úgy, hogy hazudik arról, ki is valóban az édesapám? Azért ez.. elég nagy dolog - nem látnám túl reálisnak a dolgot, hogy ebben hazudjon nekem. Az oké, hogy Manech-nek nem mondta el és le is tagadta a dolgot, ragaszkodott tovább a hazugságához, de én a lánya vagyok és kerek-perec rákérdeztem, miért mondta volna el, hogy a hím az apám, amikor nem volna igaz?
- Nem tudom - húzom fel a vállaimat és rázom meg a fejem, mert tényleg fogalmam sincsen, hogy most akkor mi a helyzet. Azért ez nem olyan dolog, amit megtudva egyből tisztában vagyok azzal, hogy mit akar. Fogalmam sincsen, mit akarok, ahogyan arról sincsen fogalmam, hogy a hím miként vélekedik erről az egészről és egyáltalán mit szól hozzá, bár a morcos arckifejezéséből ítélve nem repes az örömtől. Nyilván nem, mi oka lenne rá? Egyszer csak idepottyanok, azt állítva, hogy ő az apám, elég furcsa lenne, ha örömtáncot járna.
A cigarettát visszautasítom, nem élek ilyen dolgokkal, az újabb kérdését hallva viszont legszívesebben elkezdeném sorolni, hogy szeretnék egy házat, egy saját autót - leginkább ezt -, némi zsebpénzt, egy új laptopot. Ráadásul emellett már tudok járni, beszélni, ráadásul szobatiszta vagyok, szóval ilyenek miatt nem kell aggódnia. Mégsem akarok pimasz kölyöknek tűnni, így csak egy sóhaj hagyja el az ajkaimat.
- Nem tudom - nyilván nem a legjobb válasz már másodjára is ezt közölni vele a helyzetet illetően, de hát.. ez van, tényleg nem tudom. - Nekem már megvan itt a családom, a Teremtőm, ha őszinte akarok lenni igazából nem sokat számít az, hogy megtudtam az igazságot. Csupán az a kellemetlen, hogy anyám hazudott és, hogy akit eddig apámnak hittem, nem volt az. Mármint vér szerint - kezdek bele kicsit bővebben kifejteni a sztorit, mit is gondolok én erről az egészről. Remélhetőleg nem fogom megbántani a szavaimmal, bár mivel eddig sem nagyon örült neki, így valószínűleg nem éri kellemetlenül, hogy túl sokat nem nyom nálam a latba a dolog. Egyelőre persze. - Csak azért ez elég nagy dolog ahhoz, szerintem legalábbis, hogy megosszam veled, mivel te is érdekelt vagy a témában. Nem is kicsit - zavart mosoly szalad a képemre, mégis mi a fenét kellene ilyenkor csinálni? Mi a helyes megoldás, magatartás?
A fel-alá járkálása engem is frusztrálttá tesz, zavar, hogy továbbra is méreget, így inkább lesütöm a szemem és a közben becsukott és visszakapott naplót kezdem tanulmányozni, mielőtt még becsavarodnék a járkálásától. A kifakadását hallva pillantok csak fel, teljesen meg tudom érteni, igazándiból, így nem is szólok semmit, csak várok, nyilván nem öt perc lesz, amíg sikerült megbarátkozni a gondolattal.
- Oké - bólintottam, az én részemről semmi kifogás a dolog ellen, nyilván az a biztos. Valamiért furcsán nyugodtnak érzem magam, nem tudom megmagyarázni miért, inkább csak az aggaszt, hogy mondjuk Darren mit fog szólni a dologhoz. Én nem fogok gondot okozni, az biztos, legalábbis nem terveztem, de mégiscsak egy kóborról van szó…

Sötét íriszeim a kölyökre villannak és rajta is tartom őket. Neki az apjáról hazudott az anyja, nekem pedig a lányomról - te jó ég!! - és ez akárhonnan nézzük, mindkét esetben olyasmi, ami mellett nem lehet csakúgy elmenni.
Fogalmam sincs mit gondoljak erről az egészről. Sosem akartam apa lenni, sosem ismertem el gyermeket a sajátomként. Nem hinném, hogy különösképpen nekem való volna ez az egész. Teremtőként sem jeleskedtem sosem, akkor ez most miért lenne más?! Mert az én vérem...?
- Akkor már ketten vagyunk. - morgom az orrom alatt. Ha valóban igaz ez az egész, akkor fogalmam sincs, hogy mi van vagy, hogy mi legyen. Vagy egyáltalán mit akar majd tőlem? És én akarok tőle valamit?!
Előveszek egy szál cigit, megkínálom őt is, de nem fogadja el. Fel-alá kezdek járkálni, azt remélve, hogy ez majd segíteni fog megoldást találni. Hát nem jött be a dolog. Továbbra is ugyanolyan tanácstalan vagyok, mint az elmúlt öt percben végig.
Akkor állok meg, amikor felsorolja, hogy mennyi mindenki van körülötte, azt mondva ezzel, hogy kurvára semmi szüksége rám.
- Mégis itt vagyunk... - vetem közbe megjegyzésként, hiszen ha annyira nem számít, hogy ki is a vér szerinti apja, akkor miért vagyunk itt és miért beszélünk erről egyáltalán?! És, ha már itt tartunk, ha valóban nem akarom ezt, akkor miért nem fordultam még sarkon?! A válasz azt hiszem elég egyszerű. Se ő, se én nem léptünk még le. Gondolom nem véletlenül.
Akaratlanul is eszembe jut a Vörös Hold és az, amit az ál Tipvigut mondott. Végig keféltem az évszázadokat és eldobtam magamtól egy gyermeket, aki talán az enyém volt. Bár ebben még mindig kételkedem, azért a mondanivaló lényege megmaradt. Nekem vajon mit mondott volna Atyám, ha találkozom vele odaát? Mit olvasott volna a fejemre? Túl hosszú a lista ahhoz, hogy képes legyek erre választ adni.
Beleegyezik a tesztbe, most már csak találnom kell valakit, aki meg is csinálja.
- Remek. Keresek valakit, akiben megbízom és aki elvégzi a tesztet. - eszemben sincs egy egyszerű idegennek vagy embernek átadni bárminemű mintát magamból, amiben ott a DNSem. Van ötletem arra, hogy kit kérjek meg, de előbb meg kell kérdeznem tőle, hogy egyáltalán el tudja-e végezni a vizsgálatot és megteszi-e?!
- Pár nap múlva jelentkezem. - megfordulok, hogy lelépjek ennyivel, mert most nem hiszem, hogy okosabbak lehetnénk bármivel is, de egy lépést követően megtorpanok Egy hosszú perc erejéig csak háttal állok neki némán, képemet az ég felé fordítva és lehunyom a szemeimet. Nem gyakran esik meg, hogy megállok gondolkodni ilyen módon, de most igen. A fene egye meg...
Megfordulok és a nőstény tekintetét keresem. Ha rám pillant, csak akkor kezdek beszélni.
- Ha tényleg az vagyok, akinek hiszel... - még túl idegen, hogy az apjának nevezzem magam vagy én őt a lányomnak...
- Meg akarsz ismerni? - fejezem be végül a kérdést. Ha nem kér belőlem, akkor én sem fogom erőltetni a dolgot. Azonban, ha máshogyan dönt, ez alkalommal nem utasítom el a gyermekemet.

- Persze, hogy itt, hiszen ez azért olyan dolog, amiről úgy érzem neked is jogod van tudni - jegyzem meg homlokráncolva. Mondjuk abban igaza van, hogy kicsit ellentmondásos a dolog, hiszen ha nincsen rá szükségem, egyáltalán miért jöttem el? Kivághattam volna a naplót a kukába és soha, senkinek sem kellett volna rajtam kívül tudnia erről, tehettem volna úgy, mintha meg sem tudtam volna a dolgot és élhettem volna ugyanabban a tévhitben tovább. Csakhogy az nem ment volna túl könnyen, hiszen már befészkelte magát az elmémbe a gondolat, ilyen nagy jelentőségű gondolatnál pedig képtelenség volna csak úgy kiűzni onnan.
- Oké - bólintok beleegyezően. Teljesen felesleges lenne tiltakoznom, amúgy sem tudom, hogyan működik ez a dolog, ha neki van olyan ismerőse, akiben megbízik, akkor rendben van, amúgy sem hiszem, hogy esetünkben ez intézhető lenne szimplán úgy, hogy besétálunk a kórházba. A falkában is akadnak orvosok, akiket meg lehetne ilyesmire kérni, de legyen úgy, ahogyan ő szeretné, úgyis ő az idősebb, nem fogok pattogni előtte.
- Rendben - bólintok ismét, sóhaj hagyja el ajkaimat, hogy ennyivel itt hagy és már tápászkodom fel magam is, amikor egy lépést követően megáll, tekintetem a hátába fúródik, fogalmam sincsen, mi lesz most, erősen szorítok rá a naplóra, min gondolkodhat vajon? Félek és izgulok is, egyetlen perc csupán, mégis iszonyatosan hosszúnak tűnik, mire végül megfordul és a szemeibe tekinthetek. A kérdését hallva most nekem van szükségem egy kis gondolkodási időre, mert fogalmam sincsen, mi lesz ebből. Egy kóbor a vér szerinti apám, de nekem ott van Darren, a falka, ugyanakkor igen, szívesen megismerném, de nem tudom, mit hozok ezzel a saját fejemre, vagy éppen Darrenére.
- Igen - emelem végül fel a fejemet, hogy ismét a szemeibe tekinthessek, nem tudom, mivel fog ez az egész járni, de azt hiszem, vállalom a kockázatot. Ha pedig bajba kerülök… akkor bajba kerülök. Nem tudom, szeretne-e még valamit, amennyiben nem, úgy nem sokkal azután, hogy ő is távozik, én is visszasétálok kísérőmhöz, hogy teljes csendbe burkolózva tegyük meg a hazavezető utat.

:: Seek & Destroy ::