Karakter teljes neve: Nathaniel Moore Becenév: Nath (bácsi?) Álnév: hát a Nathaniel is hamis természetesen, a többit meg már nem használom Faj: Vérfarkas Falka: Őslakos Titulus: Amarok Nem: férfi Kor: 664 Születés helye és ideje: 1348., Amerika, az öt tó vidéke, 1360 ugyanott Foglalkozás: - Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van Vérvonal:: "Árnyak" -> Eska, a Hajnali Köd
Tupilek, Az Első -> Eska, a hajnali köd -> Nathaniel Moore
Apa: Suhanó Nyíl (meghalt) Anya: Fehér Hold (meghalt) Testvérek: voltak de ez már olyan lényegtelen Egyéb hozzátartozók: a falka?
Már érzem az évek súlyát, és ez sokat jelent. Nem vagyok már sem heves, sem lelkes. Én már megmaradok a magam kis korlátai között. A falkám sorsa még érdekel valamelyest, de az évek során megtanultam, hogy ezek a maflák nagyrészt a maguk kárán tanulnak. Nekem már nem a jelen számít, hanem az utókor, amit talán meg sem élek. A távolba tekintek, a jelenben csupán megfigyelőként veszek részt, de a véleményemet nem rejtem véka alá. Ugyanakkor mostanában egyre pesszimistább vagyok. Szomorú érezni, hogyan múlik el a dicsőség.
Megrágtak az évek. A hajam ősz, a hátam kissé görbe (egy már nem igazán gyógyuló sérülés következtében). Lassú vagyok, és az izmaim sem a régiek, megereszkedtek, a bőröm lötyög és ráncos. Nem tetszik, amit a tükörben látok, szóval ritkán nézek a tükörbe. Nem is látom már igazán tisztán az arcképemet, a szemem sem jó teljesen.
Roppant régen születtem, azokról az időkről nincsenek feljegyzések ezen a kontinensen. Az apám egy kisebb törzs feje volt, s én a legidősebb gyermeke. Mikor én 12 éves voltam, a törzs éppen nagy hadban állt, mert egy nála jóval erősebb másik törzs tört rá a területünkre. Nem nyerhettünk, de feladni sem akartuk a harcot. Ekkor megjelent egy férfi a táborban. Látszott rajta, hogy messziről jött idegen, a gyerekek hada kísérte apám sátráig, de csak tisztes távolból. Kettejük tárgyalásáról természetesen nem tudtunk meg semmit. Másnap elmentek közösen vadászni, és apám engem is vitt magával. Az a megtiszteltetés ért, hogy vihettem a fegyvereket. Persze ez csak a látszat volt. Kora hajnalban indultunk, és apám meg az idegen kora délelőttig gyalogolt velem a nyomukban, de egy szót sem szóltak, és nem is tűnt úgy, hogy vadászni akarnának. Néha felriasztottunk ezt-azt, de nem reagáltak rá. Sejtelmem nem volt mi ez az egész. Aztán apám egyszer csak megállt, az idegen ránézett, bólintott, és továbbment kicsit, majd tőlünk vagy húsz méterre leült. Apám is leült és helyet mutatott magával szemben, hogy üljek oda. Ekkor már roppant ideges voltam. Ennyi éppen elég volt nekem, hogy tudjam, itt most velem fog történni valami. Apám elkezdett beszélni, és én alig hittem a fülemnek, pedig apám egyszerű szavakat használt, és nem cifrázta a mondandóját. Az idegen igen erős, és tapasztalt, és különleges, mert "birtokolja a farkasok erejét". Most az a törzs reménysége, hogy ezt az erőt mi is megszerezhetjük. De mivel azt akarja, hogy én legyek a törzs feje majd később, így én kaphatom meg elsőnek. Ennek azonban ára van. Nekem most el kell mennem az idegennel, és nem térhetek vissza a törzshöz egy ideig. Néha még most is érzem, hogyan facsarodott a szívem ezekre a hírekre. Szörnyű érzés volt, de már túl nagyfiú voltam ahhoz, hogy sírhassak. Ezt már egy öt-hat évestől sem nézték volna el. Apám felállt, így én is. Ő megölelt, sarkon fordult, és elindult haza én meg erősen szorítottam össze a fogam, és csak néztem utána. Nemsokára az idegen ott állt a hátam mögött, és a vállamra tette a kezét, aztán elindultunk az ellenkező irányba. Az egy szörnyű nap volt, elvesztettem mindenkit, akti addig ismertem, és én tehetetlennek és elveszettnek éreztem magam, de nem omolhattam össze, mert azzal szégyent hozok apámra. Napokig csak mentünk, mentünk, az idegen szinte soha nem szólt semmit. Amúgy elég rosszul beszélte a nyelvünket. Tíz nap múlva telihold volt, és ő másnap beharapott engem. Megvárta szándékosan a teliholdat, hogy utána nekem minél több időm legyen felkészülni a következőre. A nyelvi korlátok megszűntek, amint pár nap múlva megtanultam a telepátiát. Ekkor kezdődött el a tanításom. A tanulás első szakasza rengeteg fájdalommal járt, de ez nem számított. Ekkorra már megtanultam elviselni, ezt minden indián gyerektől elvárják. Közben sokkal inkább fájt az, amiről tudtam, hogy otthon most történik. Apám nem harcolt tovább, a törzsünk behódolt a másik törzsnek. De ez csak a látszat volt, a vezéráldozat, hogy törzs megmaradhasson, és aztán majd eljöhessen a mi időnk. Ezzel a törzs tagjai szolgasorba kerültek, alárendelt státuszba a másik törzs tagjaival szemben. Ez egy indiánnak roppant megalázó dolog. Fájt értük a szívem, és gyűlt benne a harag. De a következő nyolc évben semmit nem tehettem értük. Eddigre rengeteget fejlődtem, bár még azért mindig kölyök voltam. Eska, mert így hívták a férfit, jó tanár volt, roppant türelmes, és én igen megkedveltem őt. Mikor megosztotta velem a tervét, azt is megértettem, hogy most ő a törzsem egyetlen reménysége. A terv igen nagyszabású volt, de mivel magáról a képességünkről az ellenség mit sem tudott, szinte védhetetlen is. És apámék is készültek természetesen, a fiatalokat készítették fel arra, hogy majd hamarosan velünk tartsanak. Nyolc év után tértünk vissza, de akkor is csak egy éjszakára. Azon az egy éjszakán az ellenséges táborból eltűnt 4 fiú és 2 lánygyermek, mind a mi törzsünkből való a felnőttkor küszöbén álló fiatal. Eska a következő telihold után harapta be őket, és ekkor elkezdődött a káosz. Hat kölyök ... egy nevelőre, meg rám, aki magam is még az voltam. A következő "adag" újabb hat év múlva jött, aztán még négy év múlva a következő. Közben csatlakozott hozzánk Eska két korábbi ivadéka, akik már idősebbek voltak, mert ennyi kölyökkel képtelenség volt bírni. Még képeztük őket további négy évig, aztán ... lecsaptunk. Ez egy pokolian véres mészárlás volt. De a falka, hiszen már azok voltunk úgy működött, mint az óramű. Pontosak voltunk, fegyelmezettek és rettenthetetlenek. Az idegen törzs harcosai mind a vérükben fetrengtek a csata végén, de női és gyermek áldozat alig volt. A mieink közül is csak páran hulltak el. Innentől mi voltunk az urak, és a régen oly vad és félelmetes törzs tagjai a szolgáink. De mi még ekkor sem voltunk igazán kegyetlenek. Az asszonyokat magához vette egy-egy törzsbeli, és a gyerekeket is családba fogadtuk, ha hajlottak arra, hogy elfogadják az új rendet. Nekem is lett asszonyom, bár tudtam, én már nem nemzhetek neki gyereket. A két fiát, és az egy lányát sajtomként neveltem fel. Nem volt nagy szerelem, de megvoltunk. Apám lett újra a törzsfő, amíg meg nem halt. Akkor én vettem át a helyét, és Eska hamarosan magamra hagyott a falkámmal. Még csak ötven éves voltam, 38 éve farkas. A falkám tagjai alig fiatalabbak nálam. Eska mesélte, hogy ez így nem fog sokáig menni, páran majd lázadozni fognak, vagy lelépnek, és saját falkát alapítanak. Így is lett, de arra senki sem számított, hogy hamarosan én lépek le. De mért ne tettem volna? A falka tele volt olyanokkal, akik majdnem olyan jók voltak, mint én. Erősek, okosak, bátrak és eltökéltek, tudtak vigyázni magukra, és volt közöttük elég ambiciózus egyén, aki szívesen átvette a feladatomat. Engem meg nem elégített ki, ami lehettem, mert a tudás érdekelt. Eska népének földje fenn, északon, és a déli területek ugyanúgy, és kelet, és nyugat ... Utazni kezdtem, bejártam az amerikai kontinenst, fel Alaszkába és le egészen Patagóniáig. Brazíliában elidőztem vagy ötven évet, és alapítottam egy falkát, aztán amikor nélkülem is életképes volt, akkor otthagytam őket. Ekkoriban még a legtöbb falkában nem voltak vének, vagy csak alig. Ez volt az általános. Nem telepedtem le egészen négyszáz éves koromig. Akkor aztán feljöttem ide, Fairbanksbe, mert Eska népe és földje nőtt a szívemhez legjobban mind között. Itt soha nem voltam alfa, de hamarosan a tanács tagja lettem. Messzi földekről voltak ismereteim, más emberekről, és ez jól jött a helyi falkának. Én Dél-Amerikában már átéltem a fehér ember térhódítását, és a segítségemmel az itteniek is megbirkóztak a helyzettel. Élveztem, hogy tekintélyem van. Eskáról senki nem tudott semmit, de ő folyton úton volt, és csak néha bukkant fel itt, ekkor már hatvan éve nem látták, és ez után soha többet nem hallottunk róla. Fehér emberek csak kevesen jöttek fel a zord északra, még sokáig nyugtunk volt tőlük alapvetően, még ha a terület elvileg hozzájuk is tartozott. Aztán eljött az aranylázzal együtt a városalapítás. Utáltam, de tudtam, hogy nem kerülhetjük el. Nekiálltam, hogy a város anyagi felvirágzásában a falkának is lehasítsak egy kis szeletet, és ebben is találtam társakat. Ez még egy ideig kielégített.
Amiket szeret: egy jó kis tea, meleg szoba, könyvek, beszégletések régi időkről
Amiket ki nem állhat: meggondolatlanság, butaság, beképzeltség
Rövidtávú célok: rájönni, hogy mi folyik a falkában
Középtávú célok: befejezni az őslakosok krónikájának 8. kötetét
Hosszútávú célok: belekezdeni a 9. kötetbe? Esetleg taklálni még valakit, ami igazán méltó arra, hogy farkas legyen, és átadni neki a bennem csörgedező vért.
Érdekes látni egy igazi vén farkast, még az ősi időkből. A történetedben minden lényeges benne volt, sok sikert a könyvekhez, kíváncsi leszek, hogy miket forgathat egy ilyen öreg farkas a fejében Kérlek, foglalj avatárt, és ha ez megtörtént, vár a játéktér!