– Esküszöm Lil, a seregben nem voltak útmutatók. Csak hozzávágták az emberhez, aztán megoldottad, ahogy tudtad. Ezért is szerettem, amikor nem kint a semmi közepén állomásoztunk, hanem valami városban. Ott már előre megépítették a fedelet a fejünk fölött – mosolygok rá. Nem is tudom miért, de idekint jobban eleresztem magam. Még távolabbinak tűnik mindaz, ami az óceán túlpartján történt, márpedig nem kellene elfeledkeznem mindarról, amit tettem, és ami velem történt. Tettem mocskos dolgokat, és ezek kísérteni fognak, amíg élek. Mégsem akarom, hogy kicsússzon a számon valami erről amíg itt vagyunk. nem szeretném tönkretenni ezt az estét, hiszen már régóta várom, hogy tényleg kettesben lehessünk, távol mindentől. Csak egymással kelljen törődnünk, nem azzal, hogy mikor üt be valami gebasz. Az már sokkal inkább otthonos érzéssel tölt el, amikor a karjaiban tartom és a hegyoldalt nézzük. A pillanat gyorsan tovatűnik, ahogy egy felhő eltakarja a napot. Igazából így máris vadabb képet fest a hóborította táj. Egy pillanatig még nézem, aztán Lil ismét csak fordul, a nyakam köré fonja a karját és én hiába akarok valami kedveskedőt mondani neki az előző megjegyzésére, ő a lehető legjobb módon fojtja belém a szót. Behunyom a szemem és elmerülök a csókjában. Kicsit fáj is, hogy ennyire gyorsan vége. Abban a rövid időtartamban minden bajom messzire szállt, és most, hogy ölelem még mindig nem érzem őket annyira közelinek. Ó, Lil, annyira köszönöm, hogy megváltottál! Nem akarom elengedni, de ha menni akar, akkor menni fog, tudom, és úgysem tudnám visszatartani. Így elengedtem hát, és néztem, hogy kutakodik. Eközben én sem voltam azért rest, tettem a dolgomat, pakoltam össze-vissza mindent, amire csak szükségünk lehetett. Időközben Liliomszál megtalálta a használati útmutatót és olvasni kezdte, én pedig figyelmesen hallgattam. – Na, most már legalább tudom, mire valók ezek – emelem föl az egyik „alkatrészt”. – Ügyes vagy, Liliomszálam. Gyere, segíts összeszerelni ezt a vackot. Hacsak nem akarsz a szabad ég alatt aludni. Nem mondom, lenne egy varázsa, és biztos szorosabban össze kellene bújnunk… – vigyorgok rá. Hát igen, kaján, csibészes vigyor ez, de nem tehetek róla. Szeretem őt, és szeretnék minél közelebb lenni hozzá. Akár még a fagyhalál árán is. Jó, azért ennyire nem lennék drasztikus, de érzékeltetni akarom, mennyire fontos is nekem.
Sokszor elképzeltem, hogy Paul mesél nekem a háborús emlékeiről, de semmiképpen sem szerettem volna erőltetni a dolgot. Az nem lett volna rám jellemző… legalábbis nem annyira, és elég dokumentumfilmet láttam ahhoz a témában, hogy ne én akarjam arra rávenni, hogy felhánytorgassa a múltat. Majd magától kell megnyílnia, és a mostanihoz hasonló elszólásaira már volt néhányszor példa, amióta nincsen a seregben. Reméltem, hogy egyszer majd ő lesz az, aki megosztja velem életének ezen részét is, és betekintést enged abba, amit eddig láthatóan nagyon igyekezett elfelejteni. Nem akartam, hogy rossz kedve legyen, ezért inkább nem mentem bele a témába még úgy sem, hogy valójában ő hozta fel az egészet. Tudtam, hogy rosszul érintené, ez pedig elrontaná az egész együtt töltött időnket. Hiába vonta el a figyelmemet a sátor felállítása, és az útmutató felolvasása, a gondolataim mégis még mindig ezen forogtak. Uralkodnom kellett magamon, az ilyesmit nem szabad kikényszeríteni senkiből sem, mert csak pont az ellentétét fogjuk elérni annak, amit valójában szeretnénk. Csak eltaszítanám magamtól ahelyett, hogy közelebb kerülnénk egymáshoz a történetei által, pedig biztosra vettem, hogy megismerhetném egy másik oldalát is, amivel eddig még nem igazán találkoztam. Nekem mindenestől kellett, nem csak egy része. - Nem hiszem, hogy annál szorosabban lehetséges, mint ami a terveimben szerepel – vigyorogtam rá sokat sejtetően. Jó, nem itt akartam vele először együtt lenni, de volt valami izgalmas és romantikus ebben. Inkább nem is tekintettem ennyire előre, mert vannak olyan dolgok, amit csak és kizárólag a pillanat tud alakítani, nem pedig a mi elképzeléseink. Tudjátok, ember tervez, Isten végez! – Szerintem annyira nem bonyolult ez, csak ezeket az izéket kell egymásba csúsztatni, így! – mutattam neki a két rudat, aminek az egyik vége vékonyodott, a másiké pedig vastagodott, így egymásba csúsztak, és stabilan meg is maradtak. Átfűztem a leghosszabbat, ami sejtéseim szerint a tetejére kellett, és úgy ítéltem meg, hogy jó helyen van. - Itt vannak ezek az izék… - emeltem fel egyet, amiről úgy sejtettem, hogy a földbe kell szúrni, hogy kifeszíthessük az egyelőre elég furcsán álló anyagot. – A képen azt mutatja, hogy a földbe kell belenyomni jó mélyen, hogy csak a kampó legyen kint, és abba kell beleakasztani ezeket – az anyag szélén felemeltem egy kis madzagszerű hurkot, és átdugtam a karó kampós végén. – Látod, egész gyorsan haladunk vele! – diadalittasan felegyenesedtem, és elnéztem az egyelőre csálén álló sátrat. Én már láttam magam előtt a kész állapotú lakot, de addig még hátra volt, hogy mind a négy sarkát kifeszegessük, és a két oldalán is kellett egy-egy rögzítés neki. Ahogy elnéztem, azért bőven el fogunk férni odabent, és ennek örültem. Szeretem a kényelmet, a sok pokróc meg a jó meleg hálózsák pedig csak plusz lesz, Paul melengető ölelésében. Már alig vártam!
Értékelem, hogy nem faggat a háborúról és nem csap le egyből arra, mi történt. Féltem pedig, hogy nem tudja majd megállni és kérdezgetni kezd, de ő megértő, és ez az én nagy szerencsém. Félreértés ne essék, nem akarok örökké tiltakozni előtte. Majd leülünk a közeljövőben és megtárgyaljuk a múlt eseményeit. Nem szeretnék egy ilyen csodálatos napot tönkrevágni ezzel. Mert az biztos, hogy tönkretenne mindent egy pillanat alatt. ha utána még képes lesz rám nézni, akkor tényleg ő az igazi. Na nem mintha anélkül nem tudnám, hogy vele akarom leélni az életem. Ez inkább arról szól majd, hogy ő velem akarja-e, miután ismeri a háború minden egyes mocskát. Örültem, hogy inkább a sátorral foglalkozik, és nem ezzel. Közben én is dolgoztam az útmutató alapján. Belefeledkeztem ebbe a munkába, és tetszett, hogy ismét pontos, érthető, szigorú utasítások szerint dolgozhatom. megvallom hősiesen, a sereget követően furcsa érzés volt a saját üzletem tulajdonosának lenni. Én váltam főnökké, senki sem utasítgatott felülről, eltűnt a vezetés, az irányítás. Senki sem mondta meg, mit tegyek, hogy legalább tűrhetően vezessen a boltot. Ez bizony marha furcsa volt ennyi év után. A megjegyzésére felkaptam a fejem, fültől fülig érő vigyort villantottam rá, de abban aztán benne volt minden. A gondjaim egyből tovaszálltak, ahogy eszembe jutott, mennyi minden történhet egy éjszaka alatt. – A bátyád annyira meg fog ölni – motyogtam magam elé, és szerintem nem is hallotta. A srác igazából sosem kedvelt engem igazán, vagy ha igen, akkor nem igazán igyekezett kimutatni. Kivertem ezt is a fejemből és rámosolyogtam, ezúttal már inkább szeretetteljesen. – Örülök, hogy együtt lehetünk, Liliomszál. Bearanyozod a napjaimat. Hát igen, ezt valahogy ki kellett mondanom. Biztos tudja enélkül is, mennyire fontos nekem, hiszen minden alkalommal próbálom nyilvánvalóvá tenni a számára – alkalmasint töröm a kezem és a lábam is az ügy érdekében –, de sosem mondhatom ki elégszer. Nem akarok évek múlva visszatekinteni erre a pillanatra és arra gondolni, hogy ki kellett volna mondanom, mégsem tettem. Jobb, ha megteszem most, mintha később siránkoznék, amikor valamiért elválaszt bennünket a sors, ha csak rövid időre is. – Akkor te feszíted, én pedig nyomom, rendben? – kérdeztem, miközben fölemeltem az egyiket, aztán a bakancsom talpra alatt a földre illesztettem. Végül pedig ráléptem és teljes erőbedobással belenyomtam a földbe. Arra mondjuk gondolhattam volna, hogy ezt másnap reggel ki kell majd operálnom onnan, de soha életemben nem gondolkodtam még ennyire előre. – Aham, estére lesz hol aludnunk, és nem kell kunyhót építenem fagott nádból – vigyorogtam rá. – Na gyere, folytassuk, hamarosan kész vagyunk.
Ahogyan sejtette is, tényleg nem hallottam, hogy mit motyogott az orra alatt. Ha tudta volna, hogy Phil hányszor noszogatott, meg cukkolt azzal, hogy esetleg többet érzek iránta, akkor valószínűleg nem tartotta volna ennyire a bátyámtól. Ő amúgy sem egy agresszív alkat, végtére is író, vagy mi fene! Azokat meg tudomásom szerint nem faragták olyan kemény fából, mint őt, aki katona is volt, de ezt inkább nem hangoztattam. Phil képes lett volna alaposan fenéken billenteni, ha megtudja, hogy miket gondolok róla. Ettől kedvem támadt nevetni, de helyette csak egy idétlen mosoly jelent meg az arcomon. - Ideje volt, hogy végre együtt töltsünk egy kis időt. A végén meg is fogod unni, hogy állandóan a képemet kell nézned! – viccelődtem jókedvűen, bár tény, hogy én is nagyon örültem annak, hogy vele lehetek. Ő volt az egész világon a legkedvencebb társaságom. A testvérem más, ő külön lapra tartozik, de Paul valahogy mindig olyan volt nekem, mintha a másik felem lenne. Már a valódi másik felemen túl… szóval, ez bonyolult. Most viszont úgy lehettem vele, ahogyan már évek óta szerettem volna. Tudni akartam, hogy milyen a csókja, az érintései, és azt is, hogy milyen az, amikor nőként néz rám, nem pedig barátként, vagy esetleg fogadott testvéreként. Mikor mindez megadatott, úgy éreztem, hogy enyém az egész világ. Ott, a házam mögött az udvaron, azon a bizonyos első éjszakán. Oké, nem telt el olyan sok idő azóta, de mégis szokatlan lett volna, ha hirtelen nincs mellettem. - Értettem, főnök! – játékosan szalutáltam is hozzá, majd leguggoltam, és átfűztem a kis madzagot a hurkon. Elbűvöltem figyeltem, hogy Paul milyen könnyűszerrel nyomta bele jó mélyen a földbe. Engem valahogy egyáltalán nem foglalkoztatott, hogy másnap el is kellene távolítani, én egyszerűen hősként tekintettem rá. Tudom, néha nagyon szentimentális tudok lenni, de az élet már csak ilyen. – Nem hiszem amúgy sem, hogy itt találnál ilyesmit – nevettem fel, ahogyan elképzeltem. Afelől semmi kétségem sem volt, hogy megtenné értem, de azért mégiscsak túlzás lett volna. Én nem vártam el tőle ilyesfajta áldozatokat soha. - Még fát is kéne gyűjteni… - vetettem fel. Felpillantottam rá a guggoló helyzetemből, néhány tincset kifújkáltam a szememből, és elintéztem a további három karóval is ugyanazt, amit a korábbi hárommal már sikerült. Egészen stabilnak tűnt a sátrunk, úgyhogy bíztam benne, hogy nem fog semmi megtámadni bennünket az éjszaka közepén. Az elég rossz helyzet lehetne, és nem utolsó sorban veszélyes is. Nem vágytam nagyobb izgalmakra, mint amennyiben amúgy is részem lehetett egy vele való alvás alkalmával. Ahogy magam elé képzeltem a jelenetet, melegség áradt szét bennem, úgyhogy jobbnak láttam, ha csendben maradok. - Elmegyünk felfedezni a gallyak tengerét? – kérdeztem, miután feltápászkodtam a földről. Ki is ropogott néhány csontom, de már észre sem vettem, inkább odamentem Paulhoz, és adtam egy cuppanós puszit az ajkaira. Amikor vidám vagyok, akkor igyekszem másokra is átragasztani, mert szeretem, ha jól érzik magukat velem. – Kezdek fázni – tettem hozzá, és kicsit megborzongtam.
– Ugyan már! Sosem unnám meg, hogy ilyen szép arcot kelljen néznem – vigyorogtam rá megszokott csibészségemmel. Hát igen, nem egyszer volt, hogy az egész napot buszon töltöttem, csak azért, hogy végre találkozhassak vele. Sosem hagynám, hogy azok a napok elhalványuljanak az emlékeim között, mert azoknak van igazi jelentésük. Megmutatták mennyit vagyok képes megtenni érte. Sosem felejtem el, hogy egyszer árokba csúszott a busz, mintegy tízmérföldnyire Lilyéktől. Én egész éjszaka gyalogoltam, meg sem álltam, aztán fáradtan, izzadtan, kissé büdösen és nyakig sárosan öleltem meg, amikor végre megérkeztem. Aztán meg fel kellett mosnom a sok mocskot, de az már egy más dolog. Megérte mindezt. Mert láthattam, és ez bearanyozta az elkövetkező heteimet. A szalutálására inkább nem reagálok. Nem mondanám, hogy visszahozza a sereg emlékét, és tudom, hogy csak viccnek szánta, de akkor is furcsa érzés tölt el. Inkább tovább folytatom azoknak a cövekeknek a földbe nyomogatását. Mikor végzek ismét elgondolkodok azon, hogy ezeket mégis hogyan fogok kitépni onnan másnap. Arra már nem is számítottam, hogy nem fog fagyni az éjjel, mert igazából minden egyes nap fagy errefelé. Néha még nyáron is. Jó érzés, amikor az embernek bundakabátban kell rohangálnia júliusban. – Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell – mondtam a nádra adott megjegyzésére. Ki tudja, lehet, hogy lejjebb tényleg találnánk valamennyit. Mikor a fagyűjtést hozza szóba nagyot sóhajtok. Ezt a részét nem szeretem soha az ilyen túráknak. Járkálunk egy órán keresztül fel-alá, és reménykedünk, hogy találunk valami éghetőt. Bár ki tudja, itt talán több lesz belőle. Mindenesetre tudom, hogy igaza van, mert ha nem rakunk tüzet, akkor lazán összefagyunk. – Gyere, menjünk, keressünk valami éghetőt. Ahogy megjegyzi, hogy kezd fázni magamhoz húzom fél karral és úgy sétálok tovább. Hátha egy kicsit jobb lesz neki így. Már kezdem realizálni, mennyire őrült ötlet is volt ez a kis kirándulás így a tél közepén, de csak azért sem akarok már meghátrálni. Ha minden kötél szakad és az este rettenetesen hideg lesz, akkor könnyűszerrel visszamehetünk a városba és megpróbálhatjuk ugyanezt valamikor júliusban. Én mégis pártolnám ha sikerülne. Szeretnék vele eltölteni egy napot, és nem csak az estété, távol mindentől, ami zavarhat minket. Most csak ketten vagyunk, és ez kifejezetten tetszik. – Mit gondolsz, váljunk szét és próbálkozzunk meg úgy a gallyak összegyűjtésével, vagy inkább maradjunk együtt? – kérdezem mosolyogva. Én az együtt maradást preferálnám, azon egyszerű okból kifolyólag mert féltem szegényt, de ha ő mást akar, akkor nem fogok (nagyon) ellenkezni. Legfeljebb közelebb maradok hozzá és biztosra megyek, hogy jól van-e. Csak nem hagyhatom, hogy megsérüljön.
Észre sem vettem, hogy Paul csendben maradt egy időre. Az ilyesfajta felesleges időket mindig kitöltik a gondolataim, amik egyfolytában pörögnek. Azt meg már felesleges is lenne említeni, hogy amennyire szórakozott vagyok, bizonyos dolgokat szokásom figyelmen kívül hagyni. Szerintem ez mindenkivel előfordul, csak éppen velem az átlagosnál jóval többször. Biztos nem én vagyok az egyetlen ilyen pancser ezen a bolygón, ugye? Ugye?! Egyetlen szavamba került csupán, és a mellettem sétáló férfi máris közelebb húzott magához, hogy ne fázzak. Hát nem ő a legcsodálatosabb az egész világon? Túláradtak bennem az érzelmek, a boldogság, így hatalmas mosoly telepedett az arcomra, miközben odafúrtam a fejemet Paul oldalához. Szerettem nagyon, ha ennyire közel van hozzám, mert az mindig megnyugtat, és lecsillapít egy időre. Különben már rég felpörögtem volna, még ha nincs is hozzá kellő energiám sajnos. - Szerintem maradjunk együtt! – jelentettem ki, miközben felnéztem rá csillogó szemekkel. Nem mintha féltem volna egyedül, inkább csak szerettem volna minden egyes percet vele tölteni. Oké, talán fent állhat annak a veszélye is egy ilyen helyen, hogy eltévedek, és valószínűleg telefon sincs nálam, de a kiáltozásomat csak meghallaná, nem? Annyira messze még én sem tudnék elkóborolni, bár szerencsére ez amúgy sem fog bekövetkezni. Szorosabbra is fontam az ujjaimat az övéi körül, és kicsit gyorsabb tempóra váltottam, aminek köszönhetően magam után húztam. - Vajon nem túl nedves a fa? – tettem fel a költőinek szánt kérdést. Összeszűkült szemekkel méregettem a körülöttünk lévő fákat, hogy vajon mekkora esély van minderre. Aztán úgy ítéltem meg, hogy valószínűleg száraz állapotban lehetnek, úgyhogy találomra leszedtem egy kisebb fáról néhány gallyat, és a hónom alá csaptam. – Lehet, hogyha legközelebb is csinálunk ilyen kirándulást, akkor nekünk kéne magunkkal hozni a fát is, nem? – tűnődtem el félhangosan, néhány méterre eltávolodva Paultól. Csak azért engedtem el magamtól, mert egyébként is felfelé nyújtózkodtam, hogy elérjem a magasabban lévő, vékonyabb ágacskákat is. Igazából halványlilám sem volt, hogy mennyi kell ebből, de mertem remélni, hogy már nála is van egy egész kupacnyi, csakhogy többet ne kelljen eljönnünk a táborhelytől. Amúgy sem volt sok kedvem a sötétben itt bóklászni, bármi rejtőzhet az árnyak között, ami veszélyes ránk nézve. Miközben őt figyeltem, ahogyan ügyeskedett, a hátam mögött nem sokkal furcsa, reccsenő hang hallatszott. Nem tudtam, hogy milyen messze volt tőlem, de ijedtemben egyből ugrottam egyet, és közelebb araszoltam Paulhoz, hogy megvédhessen, ha valami gond lenne. Végül a zaj elült, én meg inkább nem is tettem szóvá, hogy mi ütött belém. - Menjünk vissza, be akarok pakolni a sátorba – motyogtam, miközben fázósan összerázkódtam. Tényleg kezdett hűlni a levegő, ahogyan ment le a nap, és félhomállyá kezdett sötétedni. Egyelőre még nem éreztem a meghittséget, amire vágytam, csak az izgalmat, vagy valami nagyon hasonlót ahhoz. Elragadó mosolyt küldtem a férfi felé, akit annyira szeretek, és félig hátrafelé menve hívtam magam után, míg a csizmám sarka neki nem ütközött a tűzrakó hely szélét jelölő kőnek, én pedig fenékre nem ültem a havon.
Igazából örülök, amikor az együtt maradást javasolja. Nem akarok elválni tőle még egy kis időre sem. Miért is akartam volna? Ha egyszer ő jelenti a mindenséget, akkor milyen életem lehetne nekem nélküle? Ugye, hogy semmilyen? Nem akarom magára hagyni még tíz percre sem, nemhogy annyira időre amíg rőzséket gyűjtögetünk. Még mindig félek, hogy egyszer csak felébredek otthon, egyedül és rá kell döbbennem, hogy valójában nincs is Alaszkában, és csak az elmém játszott velem kegyetlenül. Képes lennék elviselni? Nem hiszem. Azt már nem. – Szerintem épp elég szárazok – mondom, miután kettétörök egyet. Könnyedén megy, nem hajlik, így elég száraznak tűnnek. – Jó ötlet. Ha itt nem tudunk valahol venni, akkor megeszem a kalapom. Legrosszabb esetben meg átruccanunk Kanadába, az északi rész híres erről. Bár lehet, hogy csak a mi szemünkben és a végén kiderül, hogy egész kulturált népek. Időközben hajolgattam lefelé és lassan összegyűjtöttem egy csomó közepes nagyságú gallyat. Inkább vastagságra mentem, hátha tovább égnek, mint a kis botocskák. Időnként oldalra sandítok, hogy megnézzem, jól van-e. Igazából csak ezt mondom magamnak. A valóság ezzel ellentétben az, hogy szeretem nézni, és imádom, hogy itt van velem. Minden pillanat egy kincs, amit vele tölthetek. Én is hallom az apró reccsenést, megperdülök és nyúlnék is az övemhez a pisztolyért, de aztán rádöbbenek, hogy a táborhelyen hagytam, jól becsomagolva, meg kibiztosítva sincsen. Átkozom magamat egy kicsit, amiért nem hoztam magammal, de nem hittem, hogy kelleni fog. Elég csak Lil riadt arára néznem, és még egy fokkal jobban utáltam magam. Egy percig még kerestem a zaj forrását, aztán biccentettem, és elindultunk visszafelé. Már előre sejtettem, hogy baj lesz abból, hogy hátrafelé araszol, de azt azért nem vártam, hogy el is esik. Utánakaptam, elvétettem, megbotlottam a saját lábamban és mellette landoltam. Én már teljesen elterültem, arccal a hóban, fél testem kicsit megcsavarodott. Felemeltem a fejem és ránéztem. Szerettem volna valami értelmeset mondani, de csak kitört belőlem a nevetés, és nem tudtam abbahagyni. Átkaroltam a derekát, magamhoz húztam, és közben nevettem az egészen. Nem rajta, inkább csak magamon.
A hirtelen egyensúlyvesztés miatt, automatikusan sikítottam fel. Nem túl hangosan, de a meglepettség így is érezhető volt belőle, ami velem nem túl gyakran esik meg. A kezemben tartott gallyak szanaszét repültek körülöttem, míg én próbáltam magamra találni. Igazából nem is lett volna olyan vészes az esés, amennyi réteg védte a formás kis fenekemet, de amikor Paul utánam kapott, és már nem sikerült megtartania, hirtelen kétségbeestem. Persze csak addig tartott, amíg nem voltam ismét szilárd talajon, vele együtt. Azt eddig is tudtam, hogy egy kicsit béna vagyok, de hogy ő is elesett, erre igazán nem készültem fel. Először ijedten fordítottam felé a fejemet, hogy ellenőrizhessem, minden rendben van-e vele, aztán én is nevetésben törtem ki. Kesztyűs kezemmel óvatosan sepertem le a havat az arcáról, miután odahúzott magához. Lábamat átvetettem az egyik lábán, így pont a kettő közé ékelődött, térdem belevájt a friss hóba. Így fél testemmel ráfeküdtem, úgy néztem lefelé rá, még mindig nevetve. Azt sem éreztem meg, hogy hideg lenne, pedig a földön feküdtünk mind a ketten, és cseppet sem lehetett volna azt állítani, hogy kimelegedtem, pedig valahol belül tényleg forróságot éreztem a testemben. - Nem is tudtam, hogy képes vagy egy ilyen mutatványt utánam csinálni! – kuncogva fúrtam oda az arcomat a nyakához, és mélyen beszívtam az illatát. Otthonos, ismerős illat volt, amit annyira szerettem, úgyhogy még az orromat is a hideg bőréhez dörzsöltem. – Szerinted mennyire fáznánk meg, ha továbbra is itt feküdnénk? – kérdeztem tőle szórakozottan. Odahajoltam hozzá, két kezem közé vettem az arcát és megcsókoltam. Ha már ilyen közel volt, kár lett volna kihagyni a kínálkozó lehetőséget, és amúgy is szerettem megtenni, mert ettől úgy éreztem, hogy tényleg az enyém ez a férfi. - Szeretlek! – suttogtam, leheletem valószínűleg cirógatta az ajkait, hiszen olyan közel voltam hozzá. Végül elég erőt gyűjtöttem magamba ahhoz, hogy egy utolsó csók után összeszedjem magam és eltávolodjak tőle. Térdemre támaszkodva egyenesedtem fel, majd amint újra talajt éreztem a lábaim alatt, készségesen nyújtottam is felé a kezemet. – Gyere, nem akarom, hogy megfázz, mert akkor engem is meg kell fertőznöd, hogy együtt feküdhessünk az ágyban! – nevettem el magam, várva, hogy felhúzhassam őt a földről. Gondoltam, hogy nem fogja nagyon kéretni magát, és hamar talpra áll ő is, de azért jól esett, hogy végre én nyújthattam neki segítséget, és nem fordítva. Én elfogadom magam teljesen, de azért időnként rossz, hogy rá vagyok utalva, mert egy kicsit béna vagyok.
Ahogy fölém kerül a nadrágom kezd kényelmetlenül szűkössé válni. Igen, tudom, nem éppen illendő ezt csak így megjegyezni, de hát egy gyönyörű nő a barátnőm. Mikor a nevetőgörcs elmúlik csupán mosoly marad az arcomon, de ez talán még jobb érzés. Sosem hittem volna, hogy egy napon itt fetrengünk majd a hóban és esélyt kapok arra gondolni, mennyire jó is, hogy Lily az enyém. Nem szeretem a birtoklást használni, főleg nem egy nő esetében, de… Annyira jól esik már csak gondolni is erre. Annyi év után, amikor csak álmodozhattam róla, már az enyém. Végleg. – Néha őrültebb vagyok, mint hinnéd, Liliomszál – vigyorogtam rá. A csiklandós érzéstől, amit az orra keltett a bőrömnél ismét el kellett nevetnem magam. Mennyire szerettem volna magamhoz szorítani, aztán az idők végezetéig úgy maradni. A probléma az, hogy ha megteszem tényleg lesz rá némi lehetőségünk, ugyanis lazán idefagynánk. Aztán pár évszázad múlva ásnának elő bennünket, és kiállítanának egy múzeumban. Na jó, most nem szabad arra gondolnom, hogy ez mégis mennyire király lenne… – Valószínűleg nagyon. És én nem hagyhatom, hogy lebetegedj. Majd hordhatnám neked a meleg levest meg a teát, nem is szólva a zsebkendőkről – vigyorgok rá pimaszul. Tudom, hogy ez ki fogja verni nála a biztosítékot. De hát imádom, amikor mérges. Meg úgy alapjáraton is. – Én is szeretlek – felelem. Jobban, mint ahogy azt ki tudnám fejezni. Jobban szeretem, mint az életemet, jobban, mint bármit ezen a nyomorult világon. Belefeledkezem a csókba, próbálom belevinni minden kis érzésemet, de nem tudom, mennyire sikerült. Nem megy ez nekem… Hagyom, hogy felhúzzon, de segítek közben. Inkább én viszem a testsúlyomat, mint hogy hagyjam őt bajlódni magammal. Ekkor hallom meg az ágak reccsenését. Először csak egy oldalról, aztán egy másikról is. Elkomorodom és csöndben megállok a tábor közepén. A pisztoly nincs messze, de ki kell halásznom és ki kell biztosítanom, ha akarok kezdeni vele valamit, ami lehet, hogy túl nagy távolság lenne. – Lil, lehet meg kellene fontolnunk ezt – mondom. Ha a vadak ennyire barátságtalanok nappal, akkor nem akarom tudni, milyenek lehetnek éjjel. Semmi kedvem arra, hogy egy farkas figyeljen be a sátor ajtaján az éjszaka kellős közepén. Bár ne akarnék annyira erősnek tűnni előtte. Ha így lenne, akkor már régen karon ragadtam volna, és mennénk a kocsi felé. De persze lovagias vagyok, meg szeretem, meg nekem kell a nagy és erős férfinak tűnnöm, szóval én nem fújhatok visszavonulót.
Imádtam hallgatni a nevetését, egyszerűen jó és megnyugtató érzés kerített olyankor a hatalmába. Úgy éreztem, hogy otthon vagyok, és ezt senki és semmi nem veheti el tőlem. Legalábbis szerettem erről győzködni magamat, mert kétségtelenül létezett egy nagyobb hatalom, ami bármikor elvehetett tőlem mindent egy pillanat alatt, ha éppen ahhoz szottyant kedve. Oké, talán még akkor is igyekeznék kidumálni a helyzetet, hogy jobb nekem itt Paul mellett, de szerintem ez már igazán feladná a leckét nekem is. - Ne szemtelenkedj! – játékosan bokszoltam bele a vállába, de tudtam, hogy a sok réteg miatt valószínűleg meg sem érzi, és különben sem volt erő a mozdulatomban. A megjátszott sértődésemnek persze egyből véget vetett az az egyetlen szó, amit minden nő szeretne hallani egy hozzá hasonló férfitól. El is mosolyodtam, mielőtt felkászálódtam volna, hogy mind a ketten talpon legyünk végre. Tényleg nem volt jó ötlet feküdni a hóban, mert pont ilyenkor fázhat meg az ember leginkább, amikor nem is érzi, hogy hideg lenne. Vagy csak a szerelem fűtött belülről, még az sem elképzelhetetlen, van, akinek ehhez az alkoholra van szüksége. - Gondolod? – kérdeztem egy kissé riadtan, miután én is hallottam a közelben ólálkodó állatok neszezését. Nem sok kedvem volt ahhoz, hogy elmenjek innen pont most, amikor már majdnem készen voltam, és kettesben lehetettem volna vele, viszont arra sem vágytam, hogy vacsora váljon ma belőlünk. Nagy felelőtlenség lett volna a részemről, ha mindezt nem veszem számításba, de tény, hogy én amúgy is kissé szeleburdi vagyok. – Ha úgy véled, hogy nem elég biztonságos itt, akkor akár vissza is mehetünk, és csinálhatunk valami mást is – vontam meg a vállaimat, mert sejtettem, hogy ez lesz a vége. Annyit már most is tudtam, hogy együtt akarok vele lenni este, ahogyan azt is, hogy jobb lesz, ha rá hallgatok. Kettőnk közül szerintem ő a megfontoltabb, és amúgy is jobban meg tudja véleményem szerint ítélni, hogy mi számít biztonságosnak, és mi az, ami nem. Az én hülyeségem miatt igazán nem volt fontos kitennünk magunkat bármiféle veszélynek. Jó lesz nekem a kaland helyett a pihe-puha ágyban is feküdni, ha ő közben mellettem van, és magához húz, hadd érezzem magam biztonságban. Valahogy ettől a gondolattól máris szimpatikusabb lett a távozás ötlete, de én sem akartam félénknek tűnni előtte. Lehajoltam a cuccomért, és a vállamra kaptam, attól függetlenül, hogy ő mit mond. Én magamban már eldöntöttem, hogy jobban járunk, ha visszamegyünk, pedig még nem is válaszolt nekem. Ez itt az igazi vadon volt, nem pedig valami direkt ilyesmire kijelölt hely, ahol a hozzám hasonló városiak kikapcsolódhatnak, és ismerkedhetnek a természettel. Arra New York körül is meglettek volna a lehetőségeim, kevesebb veszéllyel, de ez itt más volt, és ezt nem szabadott elfelejtenem egy pillanatra sem. Már nem keleten voltam!
Felnevetek, amikor a vállamba üt. Imádom, amikor ezt csinálja. Mármint nem azt, hogy szadiz, de tudom, hogy amúgy sem akar igazából ártani nekem. Imádom, hogy újra csinálja. Gyerekkorunkban is szokásának számított, és az elmúlt időszakban nagyon-nagyon hiányzott. Persze a seregben a kiképzők is verik eleget az ember, de ők nem szeretetből, mint ahogy Lil csinálta. Hiányzott már a gyengéd ütlegelés, na! – Eszembe sem jutna! – mondom, és immár nem nevetek. Még mindig idegesen fürkészem a fákat, mintha arra számítanék, hogy egyből kiugrik valami és megtámad bennünket. Ezerszer hallottam már, hogy a farkas nem támad emberre, meg amúgy is jobban fél tőlünk, mint mi tőle, de ez nem igazán tud megnyugtatni. Nem hagyom, hogy Lilynek bármi baja essen, és ha ehhez áldozatokat kell majd hoznom, akkor legyen. De lehet inkább jobb lenne, ha eltakarodnánk innen amíg még barátságosan tekintenek ránk a föld urai. Bólintok felé. Utáltam a távozás gondolatát, de inkább a biztonság. Egyébként is, jobb nekünk a fűtött házban. Itt hamar mínusz negyven fok alá csökken majd a hőmérséklet és nem akartam a farkasokkal körülvéve megfagyni. Remélem nem fog túlságosan haragudni rám, de ha igen, akkor ennyit bevállalok. Szeretem őt, mindennél jobban, és nem akarom, hogy valami baja essen. Ha emiatt pár napig nem szól hozzám, ám legyen. Legalább azért nem szól majd hozzám, mert ő döntött így, nem azért, mert külön állat gyomrában rohadunk. – Sajnálom, Liliomszál. Tudom, hogy nem így tervezted – mondom, aztán szétszedem a sátrat. Könnyebben megy, mint gondoltam, csak keveset kell feszegetnem a cövekeket. A pakolással már nem finomkodok, megoldok mindent ömlesztve. Nem a legtakarosabb megoldás, de majd kibogozom otthon, mi hová való. Egyelőre tényleg csak azzal törődök, hogy mielőtt elmehessünk innen. – Mit szólnál, ha átmennénk hozzád és innánk valamit a nagy ijedelemre? Aztán megpróbálnánk ugyanezt tavasszal? Talán tényleg jobb lenne. Utálom, hogy csalódást okoztam neki ezzel. Remélem igent mond, és később sem néz gyávának emiatt. Hiszen én csak vele törődök, csak Ő a fontos nekem.
Észrevettem rajta, hogy mennyire feszültté teszik a körülöttünk lévő hangok, amelyek valószínűleg erdei állatoktól származhattak. Hiába akarta álcázni a dolgot, engem nehezen tudna átverni, és ezen még akkor sem változtathat, ha a feje tetejére áll. Túl jól ismerem hozzá, és nem szoktam csak úgy bedőlni neki. Ha jobban fogja érezni magát úgy, hogy mind a ketten teljesen biztonságos helyen vagyunk, akkor nem rajtam fog múlni, hogy magunk mögött hagyjuk-e az erdőt, vagy ne! - Hát tényleg nem… - vontam meg a vállaimat, egy kicsit csalódottan. Tudtam én, hogy merész vállalkozás ez az egész a részünkről, főleg úgy, hogy egyikünk sem tapasztalt a táborozás terén, de mégis olyan izgalmasnak tűnt. Azt azonban én sem szerettem volna megkockáztatni, hogy esetleg megfagyjunk, vagy netán az éjszaka közepén ránk vesse magát valami vadállat. Csúnya halál lett volna mind a kettő. Lehetne mondani, hogy nekem aztán már nem mindegy? De a válaszom az, hogy nagyon nem mindegy… Míg Paul a sátrat szedte szét, én elmélyülten bámultam őt. Olyan könnyedén csinálta az egészet, hogy mosolyt csalt az arcomra, miközben felkaptam a hátizsákomat, amit idefelé is én hoztam. Nem akartam, hogy mindent ő cipeljen, pedig tudtam, hogy kitelne tőle. Én is szerettem volna hasznossá tenni magamat, mert túl sokszor van az az érzésem, hogy mindenki más jobban tud nálam mindent. Oké, kicsit béna és ügyetlen vagyok olykor – nem is annyira ritkán -, de attól még képes vagyok megtenni bizonyos alapvető dolgokat. Bár a főzéssel tény, hogy hadilábon állok, és annak is alapvető dolognak kéne lennie egy nő számára. - Azt szólnám, hogy nagyon tetszik az ötlet! – a mosolyom még szélesebb lett, és tettem felé pár lépést, hogy aztán lábujjhegyen ácsingózva, adhassak egy futó csókot a szájára. – De tudod, hogy még mindig kész bolondokháza van nálam, de legalább a fűtést megcsinálták tegnap előtt, és a kandallót is kipróbálhatjuk, mert a nappali nincs még szétverve – ajánlottam immár arra koncentrálva, hogy az este így is jól fog sikerülni. – Vehetnénk egy üveg bort a boltban, szerintem még bőven nyitva lesz, aztán csinálunk belőle forralt bort. Mit szólsz? – kérdeztem lelkesedve. Azt hiszem, az határozottan a pozitív tulajdonságaim közé sorolható, hogy nem bánkódok sokáig, hanem elfogadom az élet adta dolgokat, és próbálom egyből a pozitív oldalát megtalálni mindennek. Attól függetlenül, hogy mit mond, én már meg is indulok abban az irányban, amerről jöttünk. Kezemet hátrafelé nyújtom, hogy megfoghassa, és úgy távozhassunk, ahogyan érkeztünk nem sokkal korábban. Legalább tiszteletünket tettük a természetben, és mire jobb lesz az idő, már ismerősként térhetünk vissza erre a környékre.
Kellett egy kis nyugi, távol a város nyüzsgésétől, nem akart most emberek között lenni, csak egy unalmas, egyszerű hétvége a szabad ég alatt. Igen, ez segíteni fog helyrerázni a gondolatait. Nem szeretett egyedül lenni, de most szüksége volt rá, vagy csupán ahhoz, hogy távolabb érezze magától Rayt, és ne várja azt minden pillanatban, hogy bármikor felbukkanjon. Jót tesz egy kis túrázás, s bár van nála felszerelés, az éjszaka már valószínűleg farkasalakban fogja érni, hiányzott az erdő, a rozsdabarna bundás már most belevetette volna magát, de még egy darabig nem akarta kiadni a kezéből az irányítást. Csak míg kitisztul a feje egy hangyányit, és képes lesz annak érezni magát, aki volt, egy vidám energiabombának, akit érhet bármi, nem képes negatívan állni az élethez. Azt azonban ő sem gondolta volna, hogy ennyire ramatyul fogja érezni magát az első találkozás után. Teljesen össze volt zavarodva. A fene vigye el a hímeket, ott ahol vannak. Épp tüzet rakott, nem volt számára idegen a művelet, számtalanszor csinálta már, mint ahogy akkor sem esne kétségbe, ha neki kellene felhasogatnia a fákat hozzá, noha baltát nem hozott magával. Ő nem az a fajta, aki kétségbeesne attól, hogy be kell koszolnia a kezeit. Hamar elkezdett pislákolni a tűz, s hosszú percekig csak némán szemlélte, miként terjed egyre inkább szét, kóstolgatja a hasábokat, mielőtt végleg felfalná őket. Szerette a lángokat, egyszerre volt erőteljes és sebezhető, ugyanakkor narancsos fényét varázsosan ontotta szét, újabb színárnyalattal ruházva fel a késő délután palettáját. Lehet, hogy szokatlan volt, már egy vérfarkashoz képest, amikor elkezdte előszedni a szalonnasütéshez szükséges kellékeket, de neki most ehhez volt kedve, és hát, jelenleg az égvilágon senki nem volt, aki beleszólhatott volna, mit is kezdjen magával. Ebből a szempontból jó volt a magányos farkas lét, bár amúgy nem értékelte különösebben. Ő közösségi lélek volt, de addig nem akart semmibe belefolyni, míg nem dönti el, mi is legyen Rayt illetően. Igazság szerint, csak a hímen múlt minden… A pajzsa a biztonság kedvéért fel volt húzva, ezen a környéken véleménye szerint kószálhattak farkasok, úgyhogy jobban érezte magát így. Valahogy nem akarta, hogy bárki megtudja, milyen nyomorultul érzi magát jelenleg. Ez annyira nem ő volt… nem szeretet magába zuhanni. Épp ezért menekült ide, ahol még a folyó csobogása is nyugtatólag hat rá. Jó lenne úszni egyet, de biztosan nagyon hideg még, inkább nem erőlteti, csak van egy uszoda a városban, majd megkeresi. Csupán annyi rés volt a pajzsán, hogy érezze, ha egy vérfarkas jár a környéken, mert a meglepetéseket azért nem szerette. Ismeretlen terepen járt, nem ártott némi óvatosság. Ha már Ray nem vágta el a torkát, de ugorjon neki valami domináns vadállat sem. Épp az első csepp szalonnazsír ért rá a kenyérre, amikor megérezte, hogy van valaki a közelben. Egyelőre nem zavartatta magát miatta, ki tudja, tán a közelébe sem jön. Nem mindenki teremt könnyen kontaktust…
Amíg a távol-keleten éltem sok szokást felvettem és sok olyan gondolatot magamévá tettem, amiket csak kevesen értenek, de a szellemi síkra mindig is sokkal fogékonyabb voltam, így igazán nagy meglepetést nem okoztam. Az ott eltöltött időnek köszönhetem, hogy szoktam jógázni, hogy ha időm engedi tai chi-zek, vagy éppen kocogok az "ép testben ép lélek" jegyében. Így nem különösebben nagy meglepetés, hogy a szabadnapomat is ezen utóbbi tevékenységgel töltöm. Nem öltöztem ki különösebben, meg persze azzal is számolni kell, hogy Alaszkában vagyok, szóval nem árt a meleg öltözet. Így jobb híján egy melegítő felsőt és a hozzá illő melegítőnadrágot húztam. Majdnem teljesen fekete, csak a két oldalán van fehér csík, sztenderd, kínai üzletben is kapható cucc. És igazából ennyi, mondtam, hogy nem öltöztem ki. Hajam szokás szerint úgy áll, ahogy reggel kikeltem az ágyból... na jó, bele van túrva, hogy ne lógjon mindenfelé a képembe. Füleimből pedig fülesek lógnak ki, a kábel egészen a zsebemig vezet, ahol a telefonom leledzik. Utálok csendben futni. Épp ezt az új keleti masszázs-válogatást hallgatom, hogy ugyan mennyire pusztulnak bele a páciensek, ha benyomom nekik meló közben. Neten találtam, nem nagy szám igazából, de bőven hallgatható. Futás közben hajlamos vagyok teljesen kikapcsolni. Ütemes futás, nyugtató zene, teljesen leszedálom magam. Viszont az olyan dolgok, mint egy másik farkas szaga, ezért megfújják a fejemben a vészkürtöt, hiszen mégis csak egy lehetséges falkaháborúban futkorászok, még ha nagyon nem is történt eddig semmi. Azért mégis csak béta vagyok, kicsit több veszélyességi pótlékra szorulnék. Majd felvetem Castornak is. A kocogás miatt kissé zihálva torpanok meg és egyik fülemből kiveszem a fülest, úgy nézek körbe az erdei ösvényen. A közelben van a folyó, nem csak a szagát érzem, de valamennyire rá is lehet látni. Ha meg van is itt farkas - márpedig a szimatom nem csal -, akkor nincs látótávolságban. Végül visszadugom a fülembe a zenét és kocogok tovább, de a gondolat nem enged, hogy van itt még valaki rajtam kívül, így alig tíz lépést követően nemes egyszerűséggel lekanyarodok az ösvényről és arra veszem az irányt, amerre az idegent sejtem. Amikor meglátom a tábortűz füstjét, lassítok, a zenét kinyomom, kiveszem a füleseket, így már csak halk zihálásom töri meg a csendet, halántékomon izzadtságcsepp gördül végig a hajak közül. A fák között ki is szúrok egy vörös üstököt és a szalonna illata is megcsapja az orrom. Közelebb sétálok hát, a háta mögül közeledek, de nem jövök elő a fák közül egyelőre. ~ Egyedül vagy? ~ Hallhatja a gondolatai között a hangomat. A gondolati úton való kommunikációban mindig penge voltam, lehet akármilyen pajzsa, ezt az üzenetet áttuszkolom rajta azért is. Egyébként pedig lehet, hogy paranoiás vagyok, de nem ez lenne az első alkalom a történelemben, hogy az ellenséget csapdába csalják, szóval inkább óvatos vagyok. Biztos, ami biztos.
Úgy tűnik, nem maradhatok egyedül a gondolataimmal. Sebaj, lesz még rá alkalom, a társaság is jól jött, nem ártott minél több farkast megismerni. Jó, arra nem vágytam, hogy az őslakosok közül találkozzak bárkivel is, de jelenleg még abból se nagyon származhatott volna bajom. Eltűnhettem volna, ahogy megszoktam, de most nem éreztem úgy, hogy bujkálnom kellene, arról pedig egyenesen meg voltam győződve, hogy tudnám, ha az apám közelítene felém. Nem akartam lentebb ereszteni a pajzsom, úgyhogy nem a gondolati síkon feleltem neki. Amíg nem tudom ki, addig nem volna okos dolog csak úgy tálcán kínálni önmagam. Egyébként sem olyan szórakoztatóak most a bennem zajló dolgok. Fura, hogy Rayyel kapcsolatban mindig ennyire bizonytalan vagyok… a fene se érti. - Igen, egyedül. Megpróbálhatnék ugyan kamuzni, de mi értelme lenne? Hamar rájönne, hogy hazudtam, az pedig sosem vezet jóra. Egyébként sem vallott volna rám a dolog, ahogy másoktól is őszinteséget reméltem, én is azt adtam, nekem persze ez sosem esett nehezemre. A kérdés számomra azt sugallta, hogy az idegen sem szeretne feltétlenül balhéba keveredni, bár az is lehet, hogy csak én voltam túlságosan optimista. Szokás szerint. Igazából, bárki is volt, én egyelőre örömmel láttam, aztán majd kiderül, ő miként is viszonyul hozzám. Nem mindenki szereti kerülni a bajt és a konfliktusokat. - Egy kis sült szalonnát? Ajánlom fel amolyan békeajánlat címén, jelezve, hogy én nem szándékozom nekiesnie, noha azért felállok a helyemről, mert a nyílt terep közepén terpeszkedő préda szerepe nem nagyon jön be. Azt azért érzem a szagokból, hogy merre lehet, így nem lephetne meg, de nem tudhatom, milyen erős, és mennyire könnyen gyűrhetne le. Az áldozat szerepe sem nyerő nálam egy ideje… Támadó magatartást azonban nem tanúsítottam, csak figyeltem, inkább arra készülvén, hogy bármikor megpattanhassak, használva vérvonalam adottságát. Bántani senkit sem fogok, majd akkor, ha tartozom egy falkához, és parancsba kapom. Szívem szerint persze abban az esetben sem tenném meg, nem ilyesmire születtem. Vannak, akik örömmel ontanak vért és vesznek el életeket, én csak azért, mert muszáj, hisz nem akarok gyenge és védtelen lenni. Türelmesen vártam, hogy mi lesz, vajon előbukkan-e, vagy úgy dönt, nem fecsérli rám az idejét. Akármelyik is valósul meg, ajkaimon ott trónol legtökéletesebb fegyverem, örök mosolyom, mi még jó pár lapáttal rádob amúgy is bizalomgerjesztő ábrázatomra. Na igen, tipikus légynek se tudna ártani külsőm van, és tulajdonképpen így is lenne, ha nem lennék vérfarkas. De hát ugye, az vagyok. Ennek ellenére én nem csak beetetésnek használom, hanem tényleg meghúzom magam, és igyekszem a helyzetemhez képes a legkevesebb kárt okozni másokban.
A fák között megtorpanok és úgy figyelem tovább a nőt, amennyit ugyebár látok belőle. Látom a vörös hajzatotot, meg hogy igazából elég jó alakja is lehet, bár az arcát egyelőre nem látom. Úgy fest egyébként nem nagyon vágja a földhöz, hogy valaki megszólította gondolatban, mondjuk nyilván én is ugyanúgy szaglok, mint ahogy én megéreztem őt. Zseniális logikai készségekkel vagyok megáldva. Mindenesetre fiatalabbnak saccolom magamnál... meg ugye nő is. Bár találkoztam már kemény csajokkal, de azért mégis, egy nőstény valahol mégis csak más tészta, nem mintha előítéleteim lennének. Ahogy érkezik a válasz, némileg összehúzom a szemöldökeimet. Éppenséggel nem érzem, hogy hazudna és más farkas szaga sincs a közelben. Valami azonban lehugyozta azt a fát, aminél állok és az némiképp csípi az orrom, de hát nem lehet az élet fenékig tejfel. Némileg odébb is somfordálok, de ott sem igazán érzek különösebben aggodalomra okot adó szagot. Nagyjából ekkor ér a kérdés. Némileg megütközve nézek magam elé és igyekszem is megkeresni ismét tekintetemmel a nőt, hogy vessek rá egy újabb pillantást. Most már szemben áll... és még mosolyog is. Igazából... minden abszurditást félretéve ez a helyzet, ahogy egy hót idegen farkast szalonnázásra invitál, igazán bájos. - Nem az őslakosokkal vagy, mi? - Kérdem immár, miközben elősétálok a fák közül. Hangom most már valamivel fesztelenebb, de tekintetemben még mindig van némi gyanakvás, ahogy végignézek rajta. Valahogy van egy sanda gyanúm, hogy nem őslakos, nyilván akkor nem próbálna meg ennyire szívélyes lenni, vagy sütögetné itt egyedül a szalonnáját. Franc se tudja, hogy miféle, de most már kíváncsi vagyok. - Mi a neved? - Teszek fel egy újabb kérdést, hisz mégse nevezhetem 'nősténynek', az nem lenne elég egyértelmű Nem tudom, hogy szándékosan akar-e ennyire ártatlannak tűnni, vagy alapjáraton ilyen, de el kell ismerni, hogy nagyon jól csinálja. Igazából ezzel még túl is lehet élni, ha az ember farkasa, aki szembejön, nem egy vérengző idióta.
//Bocsánat, amiért így megvárakoztattalak, remélem nem ment el teljesen a kedved a játéktól O.O//
Kemény csaj az sosem voltam, igazából, sajnos, nem sajnos, inkább vagyok a kenyérre kenhető kategória, ami néha felér a saját magamra kimondott halálos ítélettel, de ha úgy adódik, meglógni még mindig akadhat esélyem. Nem szerettem egyből ellenséges hangot megütni senkivel sem, legyen bármennyire is durva esetlegesen külsőleg. Én a magam módján elég egyedi eset voltam, még ha nem is volt túlontúl szerencsés ez sem, de hát, én vagy így állok az élet dolgaihoz, vagy sehogy. Inkább megőriztem magamban azt a gyermeket, aki egykor felhőtlenül boldog volt, csak hogy tudjam, az anyám nem halt meg hiába, engem pedig nem tettek tönkre azzal, hogy elvették tőlem. Talán nem ment volna másként. Én így dolgoztam fel a dolgokat, és az sem érdekelt, ha néha idiótának néztek miatta, egyébként is könnyebb volt eltűnni, ha hülyének és ártalmatlannak tartanak. Nevezhetjük ezt a védelmi vonalamnak is akár. - Nem, nem vagyok senkivel. Talán leszek, de ezt neki nem biztos, hogy tudnia kellett. Ray-en múlt a dolog, meg persze azon, hogy az alfája befogad-e, egyelőre még csupán arról voltam meggyőződve, hogy nem megyek sehová, amíg a legkisebb esélyem is akad arra, hogy amellett maradhatok, aki mellett az első farkasként megélt éveim töltöttem. Azért, alaposan felmérem magamnak, mert bár közvetlen voltam és roppant mód kedves, de attól még közel sem bíztam meg bárkiben, csupán a látszat sugallt mást. Biztos voltam benne, hogy erősebb nálam, de nem féltem tőle, a félelem sokszor egyelő a halálos ítélettel, a farkasok valósággal zabálják. Még én is hajlamos voltam átadni magam olykor annak az érzésnek, ami ilyen esetekben felütötte a fejét. Látszik a szemében, hogy nem feltétlenül hisz a látszatnak, nem hibáztatom, talán én sem tenném a helyében, de tőlem semmi olyat nem fog tapasztalni, ami kellemetlen eredményekkel járna. Azért, arra felkészülök magamban, hogy esetlegesen mielőbb eltűnjek. - Annabelle vagyok. Felelem gondolkodás nélkül, nem volt szokásom titkolni, hisz egyébként sem jelentett túl sokat számunkra a név, legalábbis azoknak biztos nem, akik már jó párszor estek át annak cseréjén. - És te elárulod a tied? Kérdeztem könnyedén vissza, mintha mi sem lenne természetesebb, s hajlamos voltam belehajszolni magam abba a feltételezésbe is, hogy a Betolakodók közé tartozik, máskülönben tudná, hogy nincs közöm az őslakosokhoz. Legalábbis, nem úgy, ahogy bárki gondolná, másképp sajnos van, de azt a köteléket szívem szerint bármikor gondolkodás nélkül adnám az enyészetnek, hogy többé ne kelljen a nyomasztó súlyát viselnem. - Ismered Rayt? Kérdeztem meg végül röpke mérlegelés után, sokat úgy vélem, nem kockáztatok vele semmit, ha esetleg nem tartozna a Betolakodók közé, akkor úgysem fog tudni róla jó eséllyel semmit, így meg merem kérdezni. A tévedés jogát persze fenntartom, mint ahogy azt is, hogy én tök szívesen veszem a társaságát sütögetés közben, már amíg nem próbál beledöngölni a földbe…
//Nem, nem ment el, bár most nekem nem jött össze jó ideig a reagolás. //
Alkonyodik, egészen késő lehet már így nyár idején. Ez a párocska is tábortüzes romantikához készült, míg meg nem leptem őket, így mára már csak egy piknikes hátizsák maradt belőlük. - Legnagyobb örömömre. A maradékaikat - csontokat, ruhacafatokat és egyebeket - megfelelő módon tüntettem el: elégettem a mellettem békésen lobogó tábortűzben. Nem kísértenek ezek ketten már szellemként sem, az tuti! Szóval ott ülök a folyó partján - a mólón - és igyekszem lemosni magamról a vért egy szál boxerban. Nem jár erre senki, csak a tűz lobog vidáman és hozzám hasonlóan jóllakottan nem messze a parttól. Mellette ott a teli táska és az időközben előkotort ruháim is, melyeket még az átváltozás előtt egy közeli fa tövénél rejtettem el, mielőtt a párost átsegítettem volna a túlvilágra. Nem fognak ezek a hippik senkinek sem hiányozni. Csak turisták voltak errefelé.
Ismét szabad nap, azaz pár szabad óra, és naná, hogy kihasználja a lehetőséget, azaz megkérte Annt, hogy sétáljanak már egyet, amolyan túra szerűen. A lövés okozta sérülése még mindig nem teljesen gyógyult, így van amit nem csinálhat. Oké, nem sprintel, de helyette kocog és sétál. Még a mankóit is húzza maga után, hogy meg legyen a látszat, bár sokkal jobb támaszkodni rá mászás közben, ez igaz. A folyópart felé jönnek, itt lehet piknikezni is, bár ő maga aztán semmit sem hozott, amit sütni lehet, de majd megoldják a kérdést, ha minden igaz. Már épp magyarázna valamit Ann felé, amikor ropogó tűz hangja csapja meg a fülét, így arrafelé oson... legalábbis pórbál, mert az a két nyamvadt bot ebben akadályozó tényező. Akit pedig kiszúr a víz mellett... vele már találkozott egyszer, ő az az állat, aki mégsem hugyozta körbe a területet, mert ott volt, de van szotyija... többnyire, azaz a múltkor volt, és még kapott is belőle. -Szia! Megközelíti a férfit, de nem teljesen, mert ki tudja, ma mennyire van morgós hangulatában, meg különben is, egy szál alsógatyában ücsörög, mosakszik. Az, hogy vadászott, az rendben van, na de még meg is sütötte a húst? Az durva.
Mondhatni, örömmel kísértem el Norit, mert hát, nem tesz jót a lelkemnek, hogy benn szobrozok a szobámban, vagy a rendelőmben, és kesergek Ray miatt. Még mindig nagyon aggódtam, de nem járhatott egész nap ezen az eszem, az senkin nem segített, főleg nem rajtam. Nem mondom, jól esett volna valakinek kiönteni a szívem, de az biztosan nem Nori lesz, amennyire már megismertem, kicsit tartok tőle, hogy a végén még kioktat a cserfes kis szájával. Megmosolyogtató volt a gondolat, de ettől még nem vágytam kifejezetten a szituációra. Egyébként is kellett valaki a kölyök mellé, nem mintha én épp életbiztosítás lennék, de azt hiszem, elég ösztönző erő, hogy Bradley keresztre feszítene, ha bármi baja esne a kölykének mellettem. Nem mellesleg, így legalább figyelhettem, hogyan is gyógyul. Úgy gondoltam, egy kis túra nem fog ártani, az nem baj, ha a használatnak köszönhetően hamarabb rendbe jön. Már épp ráfognék a kacsójára, mikor rájövök, hogy ez a hely most nem a legalkalmasabb, de ő gondolkodás nélkül indul meg az idegen felé. Basszus. Jobb híján megyek utána, bár a balsejtelem csak úgy zsizseg a bőrömön, legszívesebben már hívnám is segítségül Eskát, hogy elhúzzak innen, de Nori miatt aligha tehetném ezt meg. Csontok és vár, bőr, hús szaga kúszik az orromba, a hideg is kiráz, én nem azok közé a farkasok közé tartozom, akik előszeretettel ölnek embereket, de ha a parton ülő ilyen, akkor el kéne húznunk innen minél gyorsabban. Ezt mégsem mondhatom Norinak, meghallaná az illető, viszont a pajzsomat sem vagyok hajlandó leengedni, hogy gondolatban tegyem megy. Eskának hála addig erősebbnek tűnök valamivel, míg fenn van a pajzsom, de amint lekerül, ez az illúzió biztosan eloszlik. Most mégis mi a búbánatos istent csináljak? Olyan, mintha Nori ismerné, legalábbis, a gesztusaiban azt vélem felfedezni, hogy nem idegen számára a férfi. Ám ettől még sem őt, sem magam nem érzem biztonságban.
Ha hallanám a kölyök gondolatait a hússütögetéssel kapcsolatban, talán még fel is röhögnék, így azonban csak befejezem a mosdást, hogy mégse agyig véresen álljak a kis hölgy... pardon, hölgyek elé. Ezzel együtt pajzsom is a helyére kerül, így teljesen vakká és érdektelenné válok Annabelle félelmére - hogy ez neki jó vagy sem, azt majd eldönti magának, minden esetre egy szál boxerben, magamat nem zavartatva tartom pacsira tenyeremet Norina felé. - Zdravo kölyök! Megint szűk a ketrec, vagy mi van? - Érdeklődöm, a pillantásom meg persze közben a vele érkezőn vándorol végig szemtelenül. Ohlala... - Látom, most nem sikerült leráznod a kísérődet. - Jegyzem meg egy biccentő köszöntéssel nyugtázva a másikat. Ejj, ezt a fene nagy óvatos pillantást, hát nem eszek én embert! Hja, hogy mégis? Ezt rója csak rám a teremtő a többi bűnöm helyett és farokcsóválva megyek a Menyországba. De most komolyan! A nővel persze nem fogok lepacsizni - sokkal szívesebben művelnék mást, ahogy így elnézem.
Érdeklődve figyeli a férfit, nincs benne veszélyérzet, bár farkasa még mindig óvatos, és az ő jelzéseire igenis figyel. Ha ennyire bizalmatlan a másikkal szemben, akkor azt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ann-re néz, rajta is látja, hogy tart a férfitől, de amit még ő is érez, az az a nyers erő, ami benne van, és azt, hogy nem fiatal, sőőőt. Egyszer ő is ilyen lesz, már ha addig nem nyiffan ki. Megvárja, míg a másik megmosakszik, a boxer nem érdekli, legalább nem vérezte össze a ruháját, ez is egy jó pont lehet. Simán belecsap a tenyerébe, mert miért is ne? -Nincsen ketrecem, még egyik sem tetszett igazán, így kimaradt. Megvonja a vállát mosolyogva és a tüzet kémleli, a levegőt szaglássza. Emberi hús, emberi maradványok... azta, na olyat még nem evett, de ha mindenki ennyire rá van kattanva, hát akkor neki is meg kell kóstolnia már, mert na. Még kimarad az életéből. Jó, akit Ems szétszedett, ott megkóstolta a májat, az meg ízlett neki, el is harapdálta, na de az más volt. -Kellett volna? Ez nem magánterület, kivételesen nem oda tévedt be, és még nem is egy mentorral jött, így nem volt oka lelécelnie tőle. Figyel minden rezdülésre, ami gyanús lehet, nem mintha sokat érne el vele, mert a férfi sokkal erősebb, ő meg csak egy kölyök. Ann-t meg nem akarja bajba sodorni, de végeredményben lehet, már meg is tette.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy beleborzongok a szemtelen pillantásba, és bármennyire is igyekszem nem tudomást venni róla, halovány bőrömön hamar felüti a fejét az enyhe pír. Sosem tudtam mit kezdeni az ilyesmivel, ehhez én túl szelíd vagyok, ha rakott szoknyát és térdzoknit viselnék, simán beillenék ártatlan iskoláslánynak. A biccentés azonban nem haladja meg a képességeimet, és sanda oldalpillantást vetek Norira a lerázott kísérő említésére. Egy büdös besúgó leszek, de erről kénytelen leszek szólni Bradleynek, mert az nem járja, hogy egy kölyök csak úgy szabadon kószálgasson, tudom, nem fogja értékelni Nori, de ez sokkal kevésbé érdekelt, mint a biztonsága. - Nem mintha téged megállítanának a ketrecek. Mosolygok Norira, elvégre, meglehetősen nehéz őt egy épületen belül tartani, még ha olyan nagyról is van szó, mint a Holiday. Igyekeztem a kölyök nyughatatlan jellemébe kapaszkodni, és előrángatni magamból az előítéletektől mentes, közvetlen énemet, mert kezdtem úgy érezni, hogy azzal többre megyek, mint a túlzott óvatossággal. - Úgy látom, már találkoztatok. Jegyzem meg Norinak, majd tekintetem az idegenre vándorol, azt meg csak remélni merem, hogy megelégszik az egyszeri végiggusztálásommal, nekem pedig nem kell karácsonyi égőket megszégyenítő módon vörösödnöm.
Kezdőlap
//
