Amikor Norina a tenyerembe csap, nemes egyszerűséggel szorítok rá vékonyka csuklójára, nem eresztve a lányt és közelebb húzom kissé, hogy derekára fogva kapjam fel a vállamra. Majdnem tarkón is csap a könyökével a hirtelenségben. Na az kellene még! A pillanat szülte reakció ez, valahol a játékos és az erőszakos, határozott között, bár inkább az első felé hajlik a dolog. Na de a hölgyek felől az imént még - mikor pajzsom nem volt teljesen felhúzva - áradó betojiság, félelem ki tudja, minek könyveli el kívülről az egészet. Ezzel együtt felkacagok a másik kettő válaszát hallva. - Ezért a póráz akkor! És most magácska sétáltatja? - tekintek Annabelle felé, kissé igazítva a kölykön a vállamon, hogy ne csúszkorásszon semerre, mert még meg találja ütni "véletlenül" magát a sziklás parton. Pont leszartam, hogy megsérül e, csak a ficánkolása idegesített. Tudhatná, hogy felesleges. Ha akarom, úgyis elengedem. - Nekem aztán kurvára mindegy, hogy mit kell neked, meg mit nem kölyök. - paskolom meg az oldalát szórakozottan. - Tudsz úszni? - Dörmögöm érces, elcigarettázott hangomon felé a kérdést éles váltásként. Ha nem, akkor az most csak még viccesebb lesz, ugyanis két lépéssel gázolok a vízbe, hogy egy lendületes mozdulattal vessem a habok közé Norinát a vállamról - lehetőleg kissé beljebb, hogy tovább tartson kikecmeregnie ennek a duracellnyúlnak. - A kiscsaj beugrott a területünkre jómúltkor, nem nagy dolog. - Csak épp ha nem egy kölyök lett volna, az életképesebb fajtából, akkor lehet, el se jött volna onnét élve. De tényleg semmiség, a többes szám és a birtokos jelző elejtése pedig tudatos. Kifelé sétálok ezzel együtt a vízből, Annabelle-hez intézve a szavakat. - Odaadná azt a kupac ruhát? - Vetem közbe halál lazán a piknikes táskán pihenő farmer és szürke póló felé bökve, ami épp a nő mellett leledzik.
-Ez igaz. Nincs is pórázom, héééé. Ann kijelentésére bólint, mert hát na, tényleg mindig megtalálja a kiskapukat, ha kell és szüksége van rá, vagy akár brahiból is, mert ez is azt mutatja, nem elég egyértelműek a szabályok. Az meg már nem az ő problémája, hogy erre nem figyelnek oda. Milyen póráz? Nem kutya ő, hogy nyakörve legyen meg lánca, na ne mááár. Ugyan csak egyszer látta ezt a férfit, de vicces figurának tartja. Belecsap a kezébe, erre ő magához húzza és a vállára kapja. Nevetni kezd, most halál jól tudná ütni a hátát, de nem teszi meg, csak felkönyököl. Egyszer majd leteszik, vagy nem. -Jó, nekem is. Aha, tudok. Már ha nem akarsz belefojtani a vízbe, mert akkor nem. Logikus felelet, és nem is ficánkol, még akkor sem, amikor oldalba csapják. Na de akkor már igen, amikor a vízbe hajítják. Erről nem volt szó. Belehalni azért nem fog, vigyorogva bukkan fel, és kezd el kifelé úszni, hogy utána leüljön a víz szélén, és azért se menjen ki a partra. Még nem, most jó itt. -Igen, ahogy ő mondja. De rendes volt, eldumáltunk. Feleli Ann-nek, és mosolyogva ücsörög tovább. Minek a ruha? Még meg sem száradt a férfi, akkor meg? Neki meg nem kell, még élvezi a víz adta lehetőségeket, ha már ott kötött ki, hála ennek az állatnak.
Ami a kellemetlen érzéseimet illeti a hímmel kapcsolatban, biztosan nem szivárgott ki szilárd pajzsom mögül, talán csak a testbeszédem árulhatta el, hogy nem feltétlenül érzem épp remekül ebben a felállásban. - Én inkább amolyan csajos kikapcsolódásnak nevezném. Figyeltem, mit művel Norival, és nem mondhatnám, hogy különösképpen díjaztam a dolgot. Én sosem szerettem kölyöknek lenni, de legalább senki nem barbizott velem annak idején. Nori azonban nevet a dologra, amit némileg meglepetten fogadok, de ahhoz elég, hogy ne próbáljak hősködni, és lekapni onnan. Az biztos, hogy jobban ismeri nálam a hímet, így vélhetőleg van oka kicsit sem aggódni. Bár, ha jobban belegondolok, Norináról beszélünk… Remélem, tud úszni a kölyök, no, nem azért, mert én ne tudnék, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem feltétlenül engedné a hím, hogy csak úgy utána menjek. Nem mintha nem esne jól egy kis víz, de semmiképpen sem olyan formában, hogy belevágjanak. - Akkor lehet, hogy még vissza is fogta magát. Vonom fel a szemöldököm, tekintve, hogy Nori stílusa néha… nos, hagy maga után kívánnivalót, épp ezért hajlamos vagyok azt hinni, hogy mégsem akkora szörnyeteg na másik, mint amit sejteni vélek, de akkor meg eszembe jut a hús és csontok szaga, tehát az emberevő jelző mindenképpen illik rá. - Remélem, nem okozott túl nagy felfordulást. Mosolyodom el, mi meglehet, szokatlan annak fényében, hogy némileg tartok tőle, de hát, én így küzdök le mindent, lehet, hogy még meghalni is mosolyogva fogok egyszer. Más fegyverem aligha volt, mint a bájos mivoltom, ha égett a talaj a lábam alatt, előbb tűntem el, minthogy felvegyem a kesztyűt. Mindenesetre, az aggodalmam kezd elszállni, hisz Nori láthatólag könnyedén megbirkózik a habokkal. - Persze. Bólintok, és gond nélkül kaptam fel a farmert és a pólót, bár azért még ott nem tartottam, hogy közelebb is akarjak menni hozzá, de ennek ellenére megindultam, és mikor kartávolságba értem, felé nyújtottam a ruháit. Sajnos nem az a típus voltam, aki halál lazán hozzávágta volna, ez lehet most pech, de reméltem, engem nem óhajt megfürdetni. Nori pedig jól volt, nekem most csak ez számított…
Nem kell ahhoz agysebésznek lenni, hogy gesztusokból olvasson az ember, főleg, ha világ életében azokat tanulmányozta, utánozta... Na meg ott van az is, hogy a nőstény nem igazán rohan a karjaim közé, sőt! Némileg nevetősen, fejcsóválva nézem el, ahogy a vízbe mártott kikecmereg a szélére. Ha előbb jött volna, most benn lennék még vele. No azt nem mondom, hogy a prédámon is osztoztunk volna, mert senki ő nekem, hogy ilyesmit kiérdemeljen, de a lepacsizásból még nem született nagy probléma. Félsódéros vigyor szalad a képemre azon kijelentésére, hogy rendes voltam szerinte. Meg azon is, hogy ezt így közli a másikkal. Tessék kérem, hallhatta a kis vörös. Én egy rendes ember vagyok. Aha, az ég meg zöld. - Vissza? - kapom a fejemet az idősebb nőstény felé. - Hát mihez képest...? - Engem nem zavart a kiscsaj egyáltalán és ami azt illeti, visszafogottnak se volt épp nevezhető a viselkedése egy átlagosan jól nevelt farkaséhoz képest. Na de nem egy átlagosan jól nevelt farkas társaságában volt, csak az enyémben. A nő szabadkozására már csak legyintek és inkább elkérem tőle a ruháimat, ha már úgyis ott ácsorog mellette. Ahogy felém nyújtja a ruhákat, érzem továbbra is a tisztes távolságtartást részéről. - Na ne fosson már úgy, mintha embert ettem volna! - morranok és ráfogva a ruháimmal együtt a csuklójára is, határozottan húzom közelebb. Alig egy lépésnyi a távolság közöttünk. A megszólalásom meg mellé... Nobel-díj járna érte, komolyan. Sejtem, hogy a nő orra kiszúrta magának a dolgot - a kölyöknek talán még nem volt dolga hasonlóval, ezért nem tulajdonít neki különösebb jelentőséget. - Ha meg valami problémája van, addig mondja, míg itt vagyok... hátha segíthetek benne. - Aha, persze. Én, mint az önzetlenség szobra! Jó vicc. Azért közben elengedem Bells-t és elébb a farmeremet, majd a pólót is magamra öltöm. Megköszönni luxus.
// Bocsánat, hogy csak most írok és ilyen nyomit! És bocsánat Noritól, de hát kari... ilyen. //
Azért sem jön ki a vízből, azért is makacsul ül a szélénél és most már kavicsokat keres, hogy kacsázhasson velük. Amíg ott van, addig jó, vizesnek amúgy is vizes, de legalább nem hajigálják. A férfi megjegyzésére viszont felháborodik, mi ez már? Mi az, hogy mihez képest? -Héééééééé, tök rendesen ültem, nem? Mert azt tette, és nem is volt pofátlan, tehát tényleg visszafogta magát, ezt tessék értékelni. Naná, hiszen az élete múlott rajta, a hím megölhette volna lazán, pláne, hogy a mentorát elhagyta valahol a kanyarban... direkt. -Nem csináltam semmit, ültem, ő meg jött. És szotyizott, aztán én is, mert kaptam belőle. A héjakat meg nem köpködte szét, ha ez számít valamit, de nem teszi hozzá, csak vigyorog Ann-re. Tényleg nem adott okot arra, hogy megtámadják vagy elkalapálják, ha jobban tetszik, jó kislány volt. Ami ritkán mondható el róla, tehát az ott ünnepnap volt. -Miért? Nem azt? Olyan a szaga, de tök fincsi, megértem, hogy kapós vacsora. Lényegében őt nem zavarja, ha a férfinek ez kellett, hát ez kellett, de hogy megsütötte volna? Na az már erős. Azért titkon reméli, ha már sült husira vágyott, legalább egy kicsit véres volt, egy nagyon kicsit. Rendes gyerek, megvárja, míg a hím felöltözik, és akkor fröcsköli le, nehogy már csak ő legyen vizes. Ha van táska, abban meg biztos talál másik ruhát, de nincs is hideg. Most már kikászálódik a vízből, lemossa a sarat magáról és készen is van. A többi meg majd megszárad.
Igazság szerint én soha senkinek nem rohanok a karjai közé, még Raynek sem, attól sokkalta távolságtartóbb nőszemély vagyok, több kell ahhoz, hogy feloldódjak valójában, még ha a felszínen kedves is vagyok. Az közel sem jelenti azt, hogy valóban minden csuda szép, most épp határozottan nem az, és nem a hímnek köszönhetően, a falkában végbemenő dolgok épp elegek ahhoz, hogy aggódjak, meg hát, itt van velem Nori, akinek ha baja esik, én iszom meg a levét. Az sokkal kevésbé zavarna, ha velem történne valami, elvégre, az rendben van, hogy a saját életem az én felelősségem. A kölyök meg még mindig csak ücsörög a vízben, megfázni mondjuk nem fog, de olyan nagyon meleg sem lehet épp. - Magához képest. Persze, azt nem tudhatom, mikor hogy adja elő magát Nori, de én eddig akárhányszor találkoztam vele, be nem állt a szája, és mindenről elég határozott véleménye volt. Ami persze nem baj, amíg olyanok hallgatják, mint példának okáért Rosie vagy én. - Mintha? Kérdezek vissza felvont szemöldökkel, de többre akkor sem lenne időm, ha akarnék más egyebet mondani. Könnyű vagyok, és kicsi, nem lehet épp nagy kihívás közelebb rántani. Kénytelen vagyok megemelni a fejem, hogy az arcába tudjak nézni, hála a nem túl kicsi magasságkülönbségnek. Kevés dac szorult belém, de most mégis az késztet arra, hogy némileg haragossá váljanak a lélektükreim, ha valamit nem szeretek, az pontosan az, ha úgy nyúlnak hozzám, hogy én nem akarom. Mégis tűröm, mert úgy sejtem, ha nem játszom a sajtkukacot, hamarabb szabadulok. - Nem, nincs problémám... magával, elvégre, mindenki olyan koszton él, amilyenen akar. Vele valóban nincs gondom, az más kérdés, hogy az élet mostanság nem épp vidám, de hát, ehhez neki nincs köze. Az persze zavar, hogy most zabált fel valakit, vagy valakiket, de csak azért, mert én nem vagyok képes ilyesmire, nem fogok elítélni másokat, maximum megtartom a pár lépés távolságot, mert nem épp bájos lélekre vall a dolog. Szerencsére elenged, hátrébb is lépek, mert nekem ez az egy lépés távolság már túl sok. Nem csak hozzá, bárkihez… Túl messze nem megyek, nem akarom még inkább azt a látszatot kelteni, hogy be vagyok szarva, mert igazából nem, csak Nori miatt aggódom. Lehet inkább magam miatt kellene? Ami azt illeti, a kölyök a jelek szerint cseppet sem tart a hímtől, és hajlamos lennék én is ebbe az irányba elmenni, ha nem égett emberhús kúszna folyton folyvást az orromba. Aztán jön a pocsolás, amire azért kénytelen vagyok elmosolyodni, mert ez aztán kijárt azok után, hogy a hím bevágta Norit a vízbe, a kérdés csak az, hogy humoros kedvében van-e, vagy zokon veszi.
Az utóbbi néhány hétben olyan sok dolog történt, hogy alig bírtam követni az eseményeket. Új társam lett, akit még mindig nem tudtam hová rakni, az meg csak a pláne volt, hogy ráadásként egy ős öreg farkasról beszélünk. Szóval, az élet nem valami egyszerű, akkor pedig főként nem, ha új kóbor érkezik a városba és szedni kezdi az áldozatait. Oké, abban csak nem olyan régen lettem teljesen biztos, hogy az illető farkas volt és nem egyszerű sorozatgyilkos, de általában azok voltak a legveszélyesebbek, akikben egyesült ez a kettő. Jelenleg ilyen keveredett a mi szerény kis városkánkban és nekem az volt a legnagyobb vágyam, hogy leállítsam ezt. Kezdetben ugyan Benjamin is be akart szállni a nyomozásba érthető okokból kifolyólag, de aztán leráztam azzal, hogy ez az őrzőkre tartozik és hagyja csak rám. Végül is, a rendőrségen nem kellett tudnia senkinek, hogy nem együtt dolgoztunk az ügyön, ráadásul már társra sem volt igazán szükségem, ugyanis akadt egy. Nem egészen egy héttel ezelőtt botlottam bele Adambe, amikor is kiderült, hogy ő is ebben az ügyben nyomoz, mert az egyik áldozat családja felbérelte őt. Nem hibáztattam őket annyira azért, hogy nem bíztak annyira a rendőrség rátermettségében, de csak azért, mert nem tudtak róla, hogy én is ott vagyok. Egészen biztos, hogy akkor nem szerződtettek volna egy magánnyomozót, de attól tartok, hogy ezen már kár lett volna rágódni. Ebben a helyzetben pedig a lehető legbölcsebb, amit tehettünk, ha együtt dolgozunk. Nekem annyira nem okozott nagy gondot, ráadásul Adam harcos volt, ami annyit tett, hogy nagy gáz esetén meg tudott védeni, ha feltétlenül szükséges volt és a fegyver hatástalan lenne a maga kis ezüst golyóival. Ma, amikor riasztottak, hogy újabb hullát találtak és még elég friss a dolog, első dolgom volt tárcsázni a segítségemre lévő férfit. Megkértem, hogy a lehető leggyorsabban készüljön el, és akkor én érte megyek kocsival. Felesleges lett volna külön mennünk, hiszen ugyanannyi ideig leszünk kint ma éjszaka valószínűleg. Szerencsére elég gyorsan összeszedte magát, úgyhogy mire odaértem a házához, csupán annyi időt kellett várnom, míg a kabátomon húztam fel a cipzárt. Elég nagy és vastag holmi volt, de az éjszaka közepén nem is lehetett enyhe időre számítani, ezért is öltöztem élő Michelin gumiemberkéhez hasonlónak. Ezen mosolyogtam egy jót, aztán a sapkám felhúzása közben eszembe jutott, hogy hová is készülünk és egyből lehervadt az arcomról a mosoly, a jó kedvem pedig egy időre tova is tűnt. Ez volt a hónapban a harmadik áldozat, és ott sem kellett lennem, hogy tudjam, ez is egy fiatal nő lesz. Teljesen kiborított az ilyesmi! - Szia! – üdvözöltem Adamet, miután behuppant mellém az anyósülésre. – Gyors voltál! – küldtem felé egy halovány mosolyt. Én is ilyen gyors voltam, amint megkaptam a telefonhívást. Tudom, hogy mit mondanak az időről, ha a nők készülődésével kapcsolatban emlegetik, de ha az illető nő éppen egy gyilkossági helyszínre igyekszik, akkor bizony minden egyes perc kincs. Minél frissebbek a nyomok, annál jobb. – Ugye jól felöltöztél? – kérdeztem oldalvást pillantva a harcosra. - A semmi közepére igyekszünk, éppen a vadonba. Hideg lesz! - figyelmeztettem gyorsan, már-már anyáskodva. Nem tehetek róla, ezt a szokásomat még mindig nem sikerült igazán leküzdenem. Az út további részében én csendbe burkolóztam, és az előttünk elterülő éjszakai tájat figyeltem. Nem volt sok kedvem most beszélni, még ha tudtam is előre, hogy később úgyis oldani próbálom majd a feszültséget mind a kettőnkben. A túlzott feszültség úgyis csak a munka rovására megy, ha ebből kifolyólag például nem veszünk észre egy fontos nyomot.
Voltak olyan napok, amikor gyűlöltem a világot. Persze most szólhatna valaki, hogy 15 évig gyűlöltem, de annak nem lenne igaza. A bánat miatti befordulás nem volt feltétlenül gyűlölet is. Most viszont az állt fenn. Hogy miért? Nemrég kaptam egy e-mailt, melyben a szolgáltatásaimat kérték. Külön örültem neki, hogy nem megint valami spam talált meg. Még aznap felvettem a kapcsolatot az ügyféllel és délután már ott ültem a nappalijukban. Egészen addig kellemes napom volt... egészen addig és mire kijöttem tőlük, egyáltalán nem örültem az újabb munkának. Mint kiderült, azért akartak felbérelni, mert a lányukat valaki különös kegyetlenséggel meggyilkolta és a rendőrség eddig nem tudott eredményt felmutatni... a türelmük viszont elfogyott és azt akarták, hogy bűnhődjön a tettes. A gyilkosságra majd egy hete került sor és azóta nem kaptak új híreket az állásról. Szóval kellett egy külsős is, ez lettem én. Még a fényképet is láttam a lányról... alig volt 15 éves...
Alighogy kijöttem tőlük, azonnal rá is álltam az ügyre. Első dolgom a tett helyszínének megtekintése volt. Ez egy kis, erdő széli leálló volt. Állítólag a lány éppen egy barátját várta, amikor a támadás történt. Megpróbálkoztam a visszajátszással, de sajnos túl régi volt a nyom. Csak elmosódott árnyakat láttam... ám azok között volt egy eléggé nagy, meglehetősen baljós jelenés is. De a napnak még nem volt vége ezzel.
Felhasználtam a rendőrségi kapcsolataimat, hogy kiderítsem, kit állítottak rá az ügyre, illetve hogy megnézhessem a holtestet. Az illetékest még nem sikerült elérni, de a kapcsolatom elég erős volt ahhoz, hogy beengedjenek a hullaházba. Mivel még folyt a nyomozás, a test gyakorlatilag bizonyíték volt, így nem adták ki a családnak eltemetésre. A korboncnok aztán felfedte a testet nekem, nekem pedig meghűlt az ereimben a vér. A lány testét majdhogynem felismerhetetlenségig összemarták, továbbá voltak rajta egyéb bántalmazásról árulkodó sebek is. A korboncnok azt mondta, hogy a rendőrség harcikutyákkal való halálramaratásra gyanakszik, miután elrabolták, bántalmazták és meg is erőszakolták a lányt. Minél többet tudtam meg, annál nagyobb lett bennem a méreg... főleg azért, mert nekem volt egy baljós gondolatom, mi ölte meg a lányt. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy nem ez az első ilyen eset. Kérésemre megmutatta a másik holtestet is. Egy huszas évei elején levő nő volt, az előzőnél kevesebb harapásnyommal, inkább zúzódásra emlékeztető sebekkel... elvágott torokkal.
A vizsgálatokat követően aztán elérték az illetékest is, én pedig felkerestem. Kétszeres szerencsém is volt... egyrészt az illető Amanda Bishop volt, egy őrző informátor, akit már ismertem látásból... másrészt megerősített a gyanúmban, farkas lehet az elkövető. Vagyis ez már nem egyszerű rendőrségi, hanem őrző ügy. Megegyeztünk arról, hogy ha bármelyikünknek lesz új információja, azonnal értesíti a másikat. Így már ketten dolgoztunk az ügyön, ami egyáltalán nem zavart. Mindenesetre sokkal több újdonságot ezt követően nem tudtam meg. Megnéztem a másik tetthelyet, de ott már nem is próbálkoztam a visszajátszással... ugyanakkor feltűnt, hogy az is az erdő táján volt.
Egészen eddig az éjszakáig nem volt semmi új aztán, csak morzsákat tudtunk összeszedni. Még ébren voltam, éppen az egyetemi szállásomon olvasgattam az Isteni színjátékot, amikor Amanda hívott. Újabb gyilkosság történt, azonnal készüljek össze. Nem kellett kétszer mondania, azonnal összekészültem és tíz perc múlva már az út mellett vártam... minden eshetőségre felkészülve kabátom rejtekében ott voltak a fegyvereim is, még a pisztolyba is ezüst töltényes tár betöltve. Alighogy kiértem, már fordult is be Amanda kocsija a sarkon és miután felvett, tovább hajtott. - Szebb estét - köszöntem neki, már az anyósülésen. - Szerencsém volt, még nem készülődtem lefeküdni. A magánnyomozói, meg az őrzői munka hátulütője is, hogy nem feltétlenül kerül valaki aznap az ágyba. A ruhámmal kapcsolatos megjegyzésre bólintottak. - Igen, készültem rá, nem fogok fázni - biztosítottam, majd morrantam egyet, amikor felfogtam, hogy hova is megyünk. - Szóval megint az erdő? Alamuszi féreg... mennyit tudsz a körülményekről? Éreztem a feszültséget az autóban, de szerintem megérthetőek voltunk. Túlságosan rég óta garázdálkodik már ez a gyilkos a környéken, most már három ember halála is a lelkén szárad... azt pedig rajtunk állt most, hogy képesek leszünk leállítani ezt a pszichopatát.
A magam részéről sokkal jobban örültem volna annak, ha hirtelen csak úgy ott termünk egyetlen másodperc alatt a helyszínen, de hát ez lehetetlen volt. Maradt helyette a kocsi, a jóval időigényesebb kacskaringózás az utakkal és a kerülő, amit az erdő miatt kellett megtennünk. Ettől függetlenül azonban egészen jók voltunk, már ami a futamidőnket illeti. Nem olyan sok telt el azóta, hogy riasztottak engem, így viszonylag hamar ki fogunk érni. Mivel azt kértem, hogy én legyek az első, aki odamehet, így reményeim szerint még a helyszínelőket is megelőzzük, mielőtt mindent összerondítanának a cuccaikkal és vakuk kattogása zavarná meg az erdő éjszakai csendjét. Nem vágytam most ilyesmire, bár ki az, aki szeret végignézni töviről-hegyire egy gyilkossági helyszínt? Jó, biztosan vannak olyan elvetemültek, de én nem tartoztam közéjük, nem ezért akartam legelőször ott lenni. Miközben egyenletes tempót diktálva vezettem és tekintetemet hol az úton, hol Adamen tartottam, azon gondolkoztam, hogy mennyi időnk lehet, amit ketten töltünk ott. Eddig csak azt közölték velem, hogy honnan futott be a segélyhívás, meg néhány kisebb részletet. Azt mondtam, hogy minden ehhez hasonlót, amit gyanúsnak találnak, irányítsák egyből hozzám. Így is lett, még jó, hogy Benjamin ebbe nem lett belevonva. Nem sok kedvem lett volna a pöffeszkedő modorát és az okoskodását hallgatni. Mintha ő lenne az atyaúristen csak azért, mert közel fél évezredet leélt. Na, és akkor mi van? Csak egy vén, müzli zabáló zsaru. Ha hallaná a dühöngésemet, amit magamban vezettem végig, egészen biztosan jól szórakozna. Ettől csak még dühösebb lettem, a feszültség pedig már így is elég nagy volt bennem. - Egyébként… - szólaltam később, amikor már percek óta úton voltunk. – Ha lefeküdtél volna, akkor is simán felverlek és kiparancsollak az ágyból, ne aggódj! – mosolyodtam el haloványan. Nem illett a mostani helyzethez, de még kicsit ki akartam élvezni, és lelkiekben felkészíteni magam addig, amíg nem kell megnéznem egy friss hullát, aki vélhetőleg nem sokkal ezelőtt még egy életvidám leányzó volt. Micsoda pazarlása ez az életnek… - Igen – sóhajtottam elkeseredetten. Általában a jókedv volt a fő jellemzőm, de ez most egészen más helyzet volt. Nem volt miért mosolyognom, nem volt minek örülnöm. Tragikus, ami történt, pedig még csak nem is láttam a holttestet. – Úgy tűnik, hogy annyi esze azért van, hogy kerülje a feltűnést, ennek ellenére azonban mindig szem előtt hagyja az áldozatát – gondolkoztam hangosan, leginkább csak magamhoz intézve a szavakat. Valószínűleg ez olyan egyértelmű részlet volt, amellyel már mind a ketten tisztában voltunk. El sem tudtam képzelni, hogy mit érezhetnek a családtagok ilyen helyzetben. Ha csak eszembe jut, hogy én a férjem halálhíre után mennyire kiborultam, már az is borzasztó, pedig ott csak baleset történt, és nem vér volt a véremből, ahogyan egy anyának a gyereke. Ahogyan ezek a fiatal lányok is mind-mind valakinek a gyerekei voltak. Valakinek, aki most valószínűleg tehetetlenségében dühös volt, és sírt megállás nélkül. Meg tudtam érteni őket, de elképzelni az érzést, képtelenségnek tűnt. - Nem sokat. Gondolom ugyanolyan brutális munkát végzett, mint eddig, az áldozat pedig vélhetően nő volt. Fiatal, tökéletesen illik a sémába, úgyhogy most már szerintem egészen biztosak lehetünk abban, hogy egy sorozatgyilkossal van dolgunk. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy ez is az ő számlájára lesz írható. Aki telefonált, az nem ment túl közel a testhez, de a leírása alapján ugyanúgy szétcincálták az áldozatot. Az, hogy a többi dolog is egyezik-e – gondolok itt a szokásos nemi erőszakra és a bántalmazásra -, még nem tudom biztosan. Csak találgatni tudok, de majd most megnézzük a saját szemünkkel, még mielőtt ideérnek a helyszínelők, meg a kollégák. Elvileg nagyon friss még, remélem tényleg így van – jelentettem ki, miközben rákanyarodtam egy bekötőútfélére, amely az erdő belseje felé vezetett. Valószínűleg turista-ösvény volt ez a kirándulóknak, de szerencsére elég széles volt ahhoz, hogy kocsival is be tudjunk hajtani. Mihelyt közeledtünk, egyre csak nőtt bennem az adrenalin, a feszült várakozás. Aztán leállítottam a kocsit. Tudtam, hogy ott, a bokrokon túl már az a táborhely van, amit kerestünk. Mély levegőt vettem, aztán kiszálltam.
Az autó gyorsan meglódult, mintegy jelezve Amanda azon szándékát, hogy bizony gyorsan odamegyünk. Még szerencse, hogy ilyenkor eléggé kevesen voltak, lehet, hogy karambol lett volna a vége. Az utca fényei elmosódtak, akárcsak azon a kevesen embereket, akik ilyenkor voltak kint. Rég riasztottak már engem ilyen esetekhez. Szeptemberben volt egy eset, de az igazából csak egy kisebb csetepaté volt két kóbor között... elég rossz helyen, de végül nem lett belőle semmi... a két kóbort meg kipateroltuk Fairbanksből. Majd máshol elrendezik a dolgaikat. Nekidöntöttem a fejemet a hideg ablaknak, mintegy ezzel igyekezve eloszlatni a hirtelen jött álmosságot. Józannak kell lennem, mert jó eséllyel el tudjuk kapni a tettest. Valószínűleg nem számít rá, hogy ilyen gyorsan meg lett a teste... csak egy kis bűbáj és máris tudni fogjuk, kiről van szó. ,,Itt és ma véged lesz, te átokfajzat" Magasztos gondolataimból Amanda megjegyzése ugrasztott ki. Halvány mosoly jelent meg az arcomon. A jelek szerint igyekszik oldani a feszültséget. Talán nem időszerű, de még lehet. - Az ébredéssel nem lett volna gond, max a várakozással... rám rontani meg gondolom nem akartál - incselkedek vele kicsit, ártatlanul.
Amikor válaszol a fel nem tett kérdésemre, én is elkomorodok. Na ennyit a hangulatról... oké, mondjuk mit várok, nem kirándulni megyünk. Talán majd egyszer szervezhetnénk egy kirándulást valahova az őrzőknek... áh, nem jó, ha egyszerre elmegy mindenki, vagy a jelentős része a csapatnak, akkor itt elszabadul a pokol. Szóval... ah, oké, koncentráljunk. - Van esze... de még sincs. Ha lett volna, akkor elássa a tetemet, vagy bedobja egy folyóba. Ez a hiba könnyen megbosszulhatja magát - ránézek a mellettem ülő nőre. - Ma nincs szándékomban elengedni ezt a dögöt. Volt valami baljós a tekintetemben, jelezve, hogy nem csak a levegőbe beszélek. Még mindig éberen élt az emlékeimben az anya, ahogyan sír és kérlel, hogy találjam meg a tettest... és ha belegondolok, hogy egy hasonló állat miatt vesztettem el annak idején Jenny-t... nem, a minimum, hogy nem hagyjuk elmenekülni, akár farkas, akár ember.
Végighallgatom, amit mond. Újra gombóc formálódik a torkomban, miközben kiérünk a városból és már az erdő határolja az utat. Magunk mögött hagytuk Fairbanks-et, a gyanútlanul alvó várost, melynek lakosai nem is tudják, hogy újra egy emberrel kevesebben ébredtek... egy házaspár pedig úgy fog felkelni, hogy a lányuk, kit éveken keresztül neveltek, már nem él... köszönhetően valakinek, aki nem tudott parancsolni az indulatainak. - Csak tudnám, hogyan gondolkodnak az ilyenek - mondom hidegen. - Jópár gyilkossal találkoztam már, de egyszerűen nem értem, hogyan képesek erre. Ne értsd félre, én se vagyok ártatlan. Vettem már el én is embernek, farkasnak az életét, de sosem azért, mert valami beteges vágy vitt volna rá. Mert az, aki ezt teszi, beteg... velejéig rohadt a lelke... csak egy olyan ember képes többször is megtenni. Azon kevesen dolgok egyike ez, aminek a megértéséhez 50 év is kevés volt.
Idővel letértünk az autóútról, földútra mentünk rá. Kinézve sötét erdő fogadott, akármerre néztem. Remek, ilyen terepen kell rablópandúrt játszani. Hát rendben, állok elébe. Amanda lelassított, én pedig kinéztem, miután megálltunk. Szóval valahol itt lesz a holtest. Benyúltam a kabátom alá és előhúztam a pisztolyomat, melyet ki is biztosítottam azonnal. - Lehet még itt van a közelben - adok választ, ha furcsállóan nézne emiatt. - Ez esetben nagyon remélem, hogy bosszúból nem küldte a lány után a forrásunkat. Szintén elővarázsolok még valamit: egy kis kézilámpát, amit suttyomban vettem magamhoz, mielőtt kijöttem a szobából. Vettem egy mély lélegzetet, majd kinyitottam az ajtót, hogy kiszálljak. Ideje munkába állni.
Nem reagáltam a szavaira, csak egy játékos mosolyt küldtem felé. Igazából képes lettem volna rárontani, ha arról van szó, de annyira nem ismert, hogy ezt tudja is rólam. Azért mulatságos lett volna megnézni Adam arcát, amikor rájön, hogy ott vagyok a szobájában és az a szándékom, hogy őt kirángassam a pihe-puha, meleg ágyából. Valószínűleg jót derültem volna rajta, még a helyzet komolysága mellett is, amiért kénytelen lettem volna megtenni mindezt. Azt hiszem, ha valaki velem akart volna ilyen kegyetlenül kiszúrni, akkor átlagos viselkedésemtől eltérően fegyverrel üldöztem volna ki a házamból az illetőt. - Nekem sincs! – reagáltam az utolsó, fenyegetőnek titulálható mondatára. – De tudod, mit gondolok? – fordultam felé félig-meddig, hogy azért rajta tarthassam a szememet az úton is. Nem akartam megint úgy járni, mint legutóbb, amikor a táskámban kezdtem el kotorászni, és elcsaptam azt a nőt. A kocsi apró horpadását ugyan már kikalapálták és az úton sem volt szinte semmiféle forgalom, de sohasem lehet tudni. – Azt, hogy direkt csinálja – folytattam közben zavartalanul a gondolatmenetemet. – Szerintem élvezi, hogy követjük, hogy megvan a lebukás esélye. Ha ennyire kegyetlen és hidegvérű – mert szerintem nem hirtelen felindulásból követi el -, akkor lenne annyi esze is, hogy eltüntessen egy testet. De egyiket sem tűntette el, ráadásul hiába marcangolta szét, mégiscsak lehetett azonosítani az áldozatokat. Lehet, hogy egy adrenalin-függővel van dolgunk – vetettem fel a nem is olyan képtelen ötletet. Ez megmagyarázta volna, hogy miért hagy maga után mindig nyomokat. Vannak olyan elvetemültek, akiket beindít, ha forró a talaj a lábuk alatt. Soha nem értettem őket… - Ha tudnánk, akkor valószínűleg könnyebb lenne elkapnunk őket – némi bosszúság suhant át az arcomon, mert ez igaz volt. Ha tudtuk volna, hogy mi jár a fejükben, akkor egy lépéssel előtte járhattunk volna. – Látod, ebből is látszik, hogy mi vele ellentétben normális értékrenddel rendelkezünk – mosolyodtam el halványan. – Ők tényleg betegek, de mindig megpróbálják valamivel megmagyarázni a tettüket – vontam meg végül a vállaimat, még mielőtt leállítottam volna a motort. Amint ez megtörtént és mind a ketten kikászálódtunk a kocsiból, hallottam a kibiztosított fegyver semmivel sem összetéveszthető hangját. Egy pillanatra ideiglenes társam felé kaptam a tekintetem. - Nem hiszem… - ráztam meg kissé csalódottan a fejemet. – Ennyire ezért nem amatőr – azt csak magamban tettem hozzá, hogy mennyire örültem volna neki, ha mégis az és egyre figyelmetlenebbé válik. De nem úgy tűnt, és ez valahol bosszantott. – Ha volt esze, akkor már rég elmenekült – fűztem hozzá a véleményemet, már ami a hívó felet illeti. – Amondó vagyok, hogy akkor nézzük meg! – sóhajtottam fel halkan, miközben lelkiekben próbáltam felkészülő, a hamarosan elénk táruló látványra. Még nem is voltunk közvetlenül ott, de a levegőt máris belengte a halál fojtogató szaga. Gyűlöltem ezt, de meg kellett tennünk, ha előrébb akartunk lépni. Ennél jobb esélyünk nem valószínű, hogy lesz még a közeljövőben. Túl friss volt ez a nyom ahhoz, hogy engedjük kicsúszni a kezeink közül. Közben megkerültem a bokrot, és ott volt. A földet vér áztatta, a kezdetleges tábor szélén pedig ott feküdt az áldozat magatehetetlenül, mozdulatlanul. Élettelenül. Valamikor talán szép arcából nem sok maradt, össze-vissza volt sebezve a finom, kísértetiesen fehérré vált bőr. A szívem szakadt meg érte, de pontosan ezért kellett, hogy elkapjuk ma este azt a szemetet, aki ezt művelte vele. Az én alapvetően finom lelkemnek túl sok volt ez az erőszak, még az volt a szerencse, hogy azért elég kicsi volt ez a város az efféle bűntényekhez. Ami New Yorkban talán mindennapos lenne, az itt nagyon ritka volt és pont ezért rázott meg mindenkit annyira, például a mostani eset is. - Lehet, hogy elvitte azt is, aki telefonált… - vetődött fel bennem, ahogyan körbejártam a gyilkosság helyszínét. – Nézd csak, ezek nem hiszem, hogy az áldozat cuccai – böktem egy hátizsákra a bokor tövében.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi járhat Amanda fejében. Mondjuk ha láttam volna, hogy így beront hozzám, mint amit felvetett, valószínűleg érdekes reakciót láthatott volna. Oké, ne higgye senki azt, hogy nem tudnék mit kezdeni a helyzettel. Ahányszor korábban Jenny rám rontott az elmúlt években, nem először tapasztaltam már hasonlót. Persze mint sok dolog, ez is eltűnt az éltemből, szóval tényleg nem tudom, mit reagáltam volna... de remélhetőleg nem az lett volna az első reakcióm, hogy felgyújtom ijedtemben a fél szobát. De végül aztán eljött a hangulat romlás ideje, leszorultunk arról a kicsiny szigetről. Najó, hajrá Amanda, lássuk, mire megyünk. - Ha direkt csinálja, akkor már egyenesen őrült - morgom. - Egy vérfarkas tudomásom szerint tudja, milyen kockázatot vállal az ilyesmivel. Az őrzők mindenhol ott vannak, legalább is igyekeznek. Nem létezik, hogy ne tudjon róla, mi lesz a vége az ilyesminek. Én inkább arra gondolnék, hogy egyszerűen csak elragadja a hév... és hülye, mint a tök, mert nem gondolkodik. Ölni az tud... de amúgy remélhetőleg ennyiben ki is merül a tudománya.
Nehéz témába fogtunk bele. Elvileg egyikünk se volt pszichológus, hogy az emberi viselkedésen gondolkozzunk mélyenszántón. Rendben van, azért megéltünk mindketten elég sok időt, én legalább is már egy fél évszázadot. Hogy Amanda hány éves volt, nem tudom, elvégre a hölgyektől nem illik ilyet kérdezni... de biztosra vettem, hogy valahol ő is az én korom körül van. Megállapítható ez a szem csillogásából, lehet látni rajta, hogy ki mennyire idős... a tapasztalat ott csillog mindenkinek a szemében, maradéktalanul. - Azt kívánom bár előre látnánk tényleg az ilyesmit - sóhajtok. - Túl sok ártatlan ember esik áldozatul, miközben az ilyen beteg állatok élnek, mint hal a vízben.
Kiszálltunk az autóból, majd Amanda mutatta az utat. - Ha valóban élvezi, hogy üldözzük, akkor kinézem belőle - morgom. A lámpával világítottam meg az utat, miközben haladtunk. Átvágtunk a bokrokon, megtalálva a tábort. Olyan, mint ha az áldozat éppen tábort akart volna építeni ezen a tisztáson... és... igen, az áldozat, aki ott feküdt a kibontásra váró sátor mellett. Szétvetett tagokkal, összemarcangolt testtel... és holtan... megálltam a lány holteste felett, lehetőleg úgy, hogy a kifröccsent vérbe ne lépjek bele, levilágítottam rá. Innen nézve még szörnyűbb volt az égész. A vér és a marások eltorzították a testét, de láttam, hogy egykoron gyönyörű lehetett... 20-as éveinek elején talán... egy fiatal halott. Ha valaki öreg korában meghal, azt mondjuk, kiélte magát, betelt az ideje... de most...
Vettem egy mély lélegzetet, majd ránéztem Amandára. A szememben volt minden, amit gondoltam, már amennyire látta a sötétben. Gyilkos fény világított valahol. Alapvetően nem szerettem, ha valakinek el kell vennem az életét... de könnyen lehet, hogy kivételt fogok tenni, ha a kezem közé kerül az a valaki... ahogy már korábban is volt erre példa. Viszont amit mond... elnéztem a táska felé. - Az azt jelenti... Amanda, azt mondtad, hogy téged riasztottak először. Fél órája sincs, hogy telefonáltál... akkor... fél órája még az a szemét itt volt. Körbevilágítottam. Ez az új információ jelentősen segíti a dolgunkat... ám a helyszínelők is úton voltak, gyorsan kell információt szereznünk, mielőtt szétbarmolják a helyet. - Siessünk. Te akarod csinálni a Visszajátszást vagy inkább én tegyem?
Ám mielőtt még válaszolhatott volna, a környéket pásztázó fény megakadt valamin az egyik bokor mellett. Gyorsan odarohantam. Jól láttam. - Itt van valaki - mondtam, miközben visszadugtam a pisztolyt a tokjába. Egy kéz lógott ki a bokorból. Megfogtam, elvégre kesztyű van rajtam és nem hagyok lenyomatot, majd húzni kezdtem... nagy erőt adtam bele... és sikeresen seggre is ültem lendületemben... kezemben pedig... egy emberi kar maradt, férfié, ha jól láttam. Riadtamban le is dobtam a földre. Gyorsan felpattantam, majd benéztem a bokor mögé... hogy aztán elszörnyedt szemekkel nézzek rá Amandára. - Nem akarod látni - suttogtam alig érthetően. A bokor mögött ugyanis... nem, erre nincs jobb szó... egy széttépett férfiember teteme feküdt... több méteres sugarú körben szétszóródva a maradványaival.
- Tudod, Adam… - szólaltam meg elgondolkozva, miközben tekintetemmel az utat pásztáztam. – Tudom, hogy ez számukra egészen felfoghatatlannak tűnik, de vannak olyan őrültek, akik élvezik, ha a nyomukban vannak és a küszöbön áll a halál. Ez indítja be őket… találkoztam már hasonlóval – vontam meg a vállaimat. Nem mindig voltam ilyen kicsi városban, ahol alig történnek ilyesfajta súlyos esetek. Találkoztam már egyszerű emberi bűnözőkkel is, akik különösen kegyetlenek és elvetemültek voltak, és élvezték, hogy túljárhatnak a rendőrség eszén, aki amúgy ott volt a nyomukban. Valamiért úgy gondoltam, hogy a mostani eset is ilyesmi lehet, bár az természetes, hogy esetleg tévedhettem is ezzel kapcsolatban. Nem tudtam és nem is volt olyan fontos. Csak az számított, hogy még ma elkapjuk, mielőtt még több fiatal nő esne áldozatául. Csak bólogattam a következő megjegyzése hallatán, aztán a kocsi leállását követően én is kiszálltam, hogy felmérhessük a terepet. Időszerű volt, főleg, hogy hamarosan biztosan be fognak futni a helyszínelők is. Nem voltak ám olyan nagy számban, mint mondjuk New Yorkban, meg ahogyan a tévében szokták őket a sorozatokban ábrázolni, de akadtak és megfelelően is végezték a munkájukat. Nekik is az volt a céljuk, hogy minél hamarabb kiérjenek ide és rögzítsék a nyomokat. Ezért is siettem annyira, hogy én legyek az első – meg persze Adam -, aki láthatja abban a formában a helyet, ahogyan itt hagyta a tettes. Miután jobban is megnéztem a holttestet, már nem lehetett kérdéses, hogy ugyanazzal van dolgunk. A karon zúzódások látszottak, amelyek valószínűleg nagyon erős szorítástól keletkezhettek. Ha leguggoltam volna, hogy hozzáérjek, talán még az ujjnyomokat is felfedezhetném a fehérré vált, egyébként hibátlan bőrön. Talán ez még hasznos lehet majd, a kollégák pedig biztosan le fogják fényképezni. A baj csak az, hogy ők már nem fognak szembe nézni az elkövetővel, ugyanis azt majd mi fogjuk eltenni láb alól. Jobban mondva Adam, és nagyon reméltem, hogy tényleg érti annyira a dolgát, amennyire egy hasonló esetben az szükséges. Nem becsültem én le őt egyetlen percig sem, viszont akció közben sem láttam még, hogy biztosan tudhassak róla dolgokat. - Igen, ez biztos… - dünnyögtem magam elé, miközben gondolkoztam és próbáltam összpontosítani, hogy minden kis részletet megtalálhassak és majd a helyére illesszem őket. – Szerintem körülbelül húszpercnyi előnye lehet. A lány, aki telefonált, teljesen sokkos állapotban volt és össze-vissza beszélt, de azért sikerült összeraknia a dolgokat annak, aki fogadta a segélyhívást – magyaráztam közben a férfinak, míg én körbejártam a tetthelyet. Mivel ő is ezt tette, így feleslegesen nem mentem el abba az irányba, amerre ő térképezte fel a helyszínt. - Hogy mi?! – kérdeztem vissza meglepetten, mert már éppen válaszoltam volna a feltett kérdésére. Én nem kezdtem el szaladni, attól úgysem lennénk előrébb, viszont elég közel voltam ahhoz, hogy pár lépéssel leküzdjem a közöttünk lévő távolságot. – Jól vagy? – pislogtam meglepetten, ahogy végignéztem a jelenetet. A kérdés még az előtt csúszott ki a számon egyébként, hogy felfogtam volna, mit tart a kezében. – Csak óvatosan fogdosd! – ráztam meg a fejemet, és inkább elfordultam. Nem, nem lettem rosszul, de attól még nem volt szép látvány és amúgy sem tudtunk rajta segíteni. – Szerintem sem, de amúgy is tudom, hogy mi van ott – sóhajtottam fel lemondóan. – Egy férfi, igaz? – csupán a kar látványából következtettem erre, és persze annak állapotából. Ha az így nézett ki, akkor a többi része sem festhetett fényesebben. Szépen elintézték szerencsétlent. - Ha engem kérdezel, még sohasem voltunk ennyire közel hozzá, és ezt lehet, hogy ő is érzi. Ha ez a férfi itt van, akkor valószínűleg hárman jöttek volna ide táborozni, és ő meglephette az elkövetőt. Sosem hibázott még ekkorát, úgyhogy én más magyarázatot nem látok rá. Az áldozatok közé sem illik be egyáltalán, úgyhogy csakis járulékos veszteség lehet, ha érted, mire gondolok… - ez csúnyán hangzott, de attól még igaz volt most a mondás, miszerint rosszkor volt, rossz helyen. Közben leguggoltam az áldozat mellé, és óvatosan megfogtam a kezét. Nála jobb ”eszköz” nem is lehetett volna most itt egy tökéletes visszajátszáshoz. Amúgy is fel akartam ajánlani Adamnek, hogy majd én megcsinálom, de most már önállósítottam is magam. Néhány másodpercen belül már meg is jelent a kép a fejemben, és ahogyan gondoltam, a férfi tényleg meglepte a gyilkost, aki hirtelen felindulásból tette, amit először gondolt. Brutális volt, ahogyan az is, miként a mellettem heverő lánnyal elbánt. Végül az utolsó részlet is a helyére került, ami a telefonáló hölgyeményt illette. Mikor újra éber tekintettel pislogtam a nem messze tőlem ácsorgó férfira, már elhatározás csillogott a szemeimben. - Arra mentek! – mutattam a megfelelő irányba. – Magával hurcolta a lányt… Pontosan az esete! – tettem hozzá, hogy ezt követően mind a ketten kellőképpen megszaporázhassuk lépteinket. Sajnos csak az irányt láttam, hogy merre tűntek el a bokrok után, viszont néhány lábnyom mintha megmaradt volna az enyhén nyirkos, felázott talajban. – Sietnünk kell, nem sokkal járnak előrébb! – hangomból izgatottság csendült ki, és ezúttal már én is előszedtem a fegyveremet, biztos, ami biztos alapon.
//40-2,5 (Mesterszó: Visszajátszás)= 37,5 megmaradt pont//
Már nem reagáltam a nő szavaira, tekintetemet a kinti tájra függesztettem, csendbe burkolózva. Késő volt már ehhez... túlságosan késő ahhoz, hogy megpróbáljam felfogni egy ilyen beteg élőlény gondolkozását. Ha még egyetlen egy emberrel végzett volna, talán nem így vélekedek... de nem, ez nem tudott leállni, folytatta azt, amit számomra ismeretlen indokkal elkezdett. Valahogy nem akartam megérteni, hogyan gondolkozik valaki, aki ilyen messzire megy el. Nem értettem hozzá és igazából a körülményeket figyelembe véve, nem is érdekelt. Megvolt a véleményem a gyilkosokról, de a sorozatgyilkosokról és az ilyen adrenalinfüggőkről meg aztán főleg. Szóval az út maradékát csendbe burkolózva töltöttem.
...
A terep felmérése során érdekes információhoz jutottunk. Nincs messze a célszemély, bőven behozható távolságon belül jár. Ha meg a nyomát el is vesztjük útközben, a mágiával akkor is nyomára lelülnk, ha amúgy félre akart vezetni minket. Ám a torkom egy pillanatra elszorul. Egy nő telefonált? De hát ez férfi tetem... elég hamar leszűrjük belőle a nyilvánvaló információt. Nem csak két ember járt itt ma este... hanem három. Vagyis az egyszerű ügy felgöngyölítése másra változott... immáron mentőakcióra változott. Ez pedig arra ösztönzött engem is, hogy minél hamarabb megtaláljuk a tettest, mielőtt elfogyasztja a lányt desszertnek... ah, ez most eléggé beteg gondolat volt, de valószínűleg így gondolkozhat a célszemélyünk is.
Míg Amanda a visszajátszásra koncentrált, én a terepet szemlélve álltam őrt mellette, a pisztoly már újfent a kezemben volt. Az erdő egyelőre csendes volt, de sejtettem, hogy ez hamarosan meg fog változni. Amint megtaláljuk a tettest, a békés erdő csatatérré fog válni. Biztosan nem fogja megadni magát csak úgy, ez pedig feltételezi, mivel fogjuk tölteni az estét... már ha megtaláljuk, természetesen. Ez is benne van a pakliban. De az hatalmas szégyenfolt lenne, szóval inkább nem akarok gondolni arra az eshetőségre. Végül a nő végez, az utat pedig megmutatja... s közli a szomorú valóságot, hogy valószínűleg ugyanarról a tettesről van szó, az események legalább is erről árulkodnak. - Mennyit láttál az elkövetőből? - kérdezem.
Ám el is indulunk közben, hiszen az idő és a távolság ellenünk dolgozik. Lámpámmal világítottam az utat, miközben haladtunk a megfelelő irányba. Viszont tettem két óvintézkedést is. Út közben aktiváltam a páncélomat, illetve a Leplezés varázslatot alkalmazva az észlelhetőségemet is átalakítottam. Sosem lehet tudni, mikor találunk rá/támad ránk, szóval hagy higgye csak, hogy egyszerű ember vagyok a magam részéről... és remélhetőleg ha lesből ránk rontana, a páncél meg fogja fogni az első támadást, míg tudok reagálni a történtekre...
// leplezés -3, páncél -3, maradt 24 pont//
A hozzászólást Adam Revenor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Okt. 14, 2013 9:09 pm-kor.
Elég feszült voltam a helyzet miatt, de ugyanakkor izgalom is társult mindehhez, hiszen olyan közel kerültünk az elkövetőhöz, mint előtte még soha. Mindenképpen el szerettem volna kapni, és lehetőleg nem úgy, hogy ő talál ránk. Azt szerettem volna, ha nekünk van valamennyi helyzeti előnyünk vele szemben, és majd szépen meglephetjük őt. Rendben, egy vérfarkast nem volt egyszerű feladat meglepni, viszont bíztam abban, hogy esetleg túlságosan lefoglalja az új leendő áldozata ahhoz, hogy jóval figyelmetlenebb legyen. Pluszként meg ott volt még az is, hogy ma este valami félresiklott, és ezt ő is nagyon jól tudta. Nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy ideges emiatt és némiképp szétszórttá is vált. Miután befejeztem a visszajátszást és tájékoztattam Adamet a látottakról, legszívesebben máris elindultam volna utánuk. Elég volt mára ez a két áldozat, nem akartam egy harmadikat is, de sajnos benne volt a pakliban, hogy nem találjuk meg őket elég gyorsan. Elég egy másodperc is ahhoz, hogy túl későn érkezzünk. Ha hamarabb észrevesz minket, akkor csak feltépi a lány torkát és ott vége is a dalnak. Valószínűleg már túl kevés lennék ahhoz, hogy meggyógyítsam őt egy ilyen súlyos sérülésből, és azt nem viseltem volna túl jól. Nem nagyon haltak még meg a kezeim között, nem most akartam átélni egy ilyesfajta megrázkódtatást. - Sajnos nem túl sokat. Az arcát homályosan, viszont a ruházatáról fel fogom ismerni. Ráadásul, szerintem, ha utolérjük, nem lesz kérdéses, hogy kit találtunk meg. Nem hiszem, hogy rajtunk kívül túl sokan rónák még ilyenkor az erdőt… - ingattam a fejemet kissé bizonytalanul, miközben próbáltam követni a talajba mélyedt nyomokat. Sajnos nem voltam képzett nyomolvasó, de azért ezek látszottak annyira, hogy ne legyen nehéz meglátni, mennyire frissek. Jó úton jártunk és ennek én őszintén örültem, mert valami csoda folytán elkezdtem bizakodni. Tudom, hogy meggondolatlanság ez a részemről, de szerettem pozitívan hozzáállni még az ilyen helyzetekhez is, hiszen nem szabadott feladnunk csak úgy. Meg kellett találni a lányt és épségben hazavinni. Elég lesz neki az is, hogy elveszítette feltehetően két hozzá közel álló barátját, és még az elrablás traumáját is el kellett szenvednie. Közben a biztonság kedvéért én is aktiváltam a leplezést magamra, és Adam lámpájának fényében próbáltam tovább követni a nyomokat. Sajnos voltak helyek, ahol eléggé halványan nyomódtak bele a cipők talpai a talajba, de amennyire ki lehetett venni ugyanazokat, azt képesek lehettünk követni. - Kicsit élesítem a hallásomat is, oké? – közöltem a mellettem lépdelő férfival, hogyha esetleg akarta, akkor ő a szaglását javítsa fel. Ha nem, hát az sem baj, de én idő közben a minden vadak lelkét használva máris jobban oda tudtam figyelve minden apró kis neszre. Jelenleg a legkisebb dologra is szükségünk volt ahhoz, hogy elég gyorsak legyünk és sikerrel tudjunk járni. – Mennyire értesz a nyomolvasáshoz? – kérdeztem közben, hátha ő profibb ebben, mint én. Időnként nagyon irigyeltem azokat, akik profik voltak az ilyesmiben.
//37,5-3(Leplezés)+15(Minden vadak lelke: Hiúz)=19,5 megmaradt pont//
Közepes tempóban haladtunk az erdőben, miközben Arra a kevés információra igyekeztünk hagyatkozni, amink volt. Amikor megjegyezte, hogy állít az érzékein, akkor csak bólintottam, de én egyelőre megmaradtam a saját érzékeimnél. Ilyen viszonylatban talán a hőlátást lett volna tanácsos, elvégre egy nagyobb, elmosódott hőképet viszonylag távolról és észre lehet venni. Ám még nem volt szükséges, ráadásul a lámpa fénye bezavarna eléggé... ha meg lekapcsolom, akkor nem látjuk a területet se annyira. A hőlátással a nyomok eltűnhetnek... majd ha valami olyan területről lesz szó, akkor jól jöhet, de most még a nyílt terepen nem. - Vannak barlangok a környéken? - kérdezem eléggé halkan, elvégre Amanda most azt is tisztán hallja, amit a lehető legkisebb hangerővel mondok. Mert ha vannak, lehet azokat kellene előbb megnézni. Alapvetően még ha farkas is, egy emberrel a pofájában nem juthat túlságosan messzire, talán elkezd keresni egy pontot, ahol nyugodtan foglalkozhat vele. Ah, már maga a szóhasználat is eléggé morbid volt. - Sajnos nem annyira, mint szeretném - reagálok a kérdésére. Alapvetően eléggé érdekes megoldása voltam én az őrzőknek. Hivatalosan harcos voltam, ugyanakkor a munkám végett hasonlítottak a tapasztalataim az informátorokéhoz. Mint ha valami hibrid lennék. Ám tény, az ilyen jellegű dolgoknak híján voltam. Ha egy farkast követtem, akkor arra külön varázslat van. Viszont az erdőben voltunk és ki tudja, hány farkas hagyta itt szét korábban a szőrét, csak tévútra vinne minket. Szerencsére ez a dög eléggé sietett ahhoz, hogy ne akarja elrejteni a nyomait és eléggé trappolt. Ott hagyta a nyomát a földön, de bár a fű ne lenne. Ám ahogyan haladunk, észreveszek valamit a földön. Megállok felette és pár másodpercig eltart, mire feldolgozom, mit látok. - Nézd csak - térdelek le, majd mártom bele az ujjamat a földön vöröslő folyadékba, melyet meg is nyalok. - Vér, ráadásul még cseppfolyós... vagyis friss. Körbevilágítottam a területen, majd meg is találtam a következő pár cseppet, két-három méternyire tőlünk... és fentebb még többet. Kissé rendszertelenek voltak, de útvonalat mutattak. Ránéztem Amandára, a tekintetemben pedig minden benne volt. Ez nem lehet farkas vér, elvégre a farkasok sebe azonnal begyógyul, hacsak nem ezüsttel sebzik meg őket... akkor viszont csak egy valakié lehet... ha pedig az a valaki vérzik, akkor csak idő kérdése, hogy egy ilyen vérszomjas dög mikor esik neki. Felpattantam és siettem tovább. - Mi a franc történhetett?! - morgom magam elé.
Nem sokat gondolkoztam azon, hogy mit tegyek. El kellett, hogy induljunk végre, ehhez pedig határozottságra és némi segítségre volt szükségünk. Még ha ez a segítség jelenleg nem is fizikailag jött, hanem a mágia útján. Olykor-olykor még sokkal hasznosabb is volt, hiszen most is mit kezdenénk itt úgy tízen? Rendben, azt elismertem én is, hogy akkor több szem lenne, ami többet lát, viszont annyival több is lenne a potenciális áldozat. Elég volt, hogy mi ketten veszélynek voltuk kitéve azzal a szegény lánnyal egyetemben, akit magával vitt az a férfi, nem kellett még több felesleges áldozat. Biztosra vettem, hogy Adammel együtt sikeresen meg fogjuk mi ezt oldani. Miután felhangoltam a hallásomat, félig a mellettem lépkedő férfi felé fordultam, és vetettem rá egy kósza pillantást. Hálás voltam most neki azért, hogy nem normál hangerőn beszélt, hanem halkan, amivel tekintettel volt jelenlegi helyzetemre. Igen, talán amúgy sem ártott volna, ha halkan beszélünk, de a szagunkat egy farkas bizonyára hamarabb megérezné, mint ahogyan a hangunkat meghallaná. Ha a szél felé vinné a foszlányokat, akkor azzal együtt a szagunkat is arrafelé sodornák a légáramlatok. Oly mindegy volt hát, hogy milyen hangerővel beszélek például én is. Sajnos az volt a hátrány, hogy ilyenkor nem teljesen úgy érzékeltem a sajátomat sem, ahogyan valójában volt. Megesik az ilyesmi, vagy nem? - Igen, azt hiszem, hogy akad néhány barlang. Ugyan nem ismerem az erdőnek ezt a részét annyira, de a hegy lábánál biztosan lesznek, egy-egy domb oldalában szintén… - vetettem fel, közölve egyúttal a saját véleményemet a dologról. Száz százalékig nem voltam biztos abban, hogy tényleg találhatunk búvóhelynek alkalmas hasadékokat ezen a környéken, de hinni akartam benne és bizakodni. Most a pozitív hozzáállásra volt szükségünk, nem pedig arra, hogy végképp kétségbeessünk, és a hajunkat tépjük. Azzal most az égvilágon semmire sem mennénk. - Az a baj, hogy én se értek hozzá annyira – húztam el a számat, mert ez azt jelentette, hogy egyikünk sem az a kiköpött nyomolvasó zseni, pedig annyival is előrébb lettünk volna. Ránk férne már végre valami nyom, hiába csak pár perce annak, hogy elindultunk. Az ugyanis bizonyosságot adna arra, hogy jól tettük, hogy erre jöttünk és talán viszonylag közel is járhatunk a keresett személyünkhöz. Bár tény, hogy egyelőre még semmit nem hallottam, de ez annyira nem is volt meglepő. Negyedóra-húsz perces előnnyel azért még én sem rendelkeztem, már ami a hallást illeti. Pedig jó lett volna, ha az ilyen érzékszervek képesek a hatalmas sugarú körben hatni, de ne legyünk telhetetlenek. Már így is jobb voltam, mint egy átlagember, így több esélyünk volt a rendőrökkel összehasonlítva is. - Mi az? – kérdeztem kíváncsian, miután megtorpantam. Én nem térdeltem le Adammel együtt, mert felesleges lett volna. Helyette csak megvártam, hogy válaszoljon nekem, elég időt hagyva ezzel arra, hogy megállapíthassa, mi is az pontosan, amit talált. – Ezek szerint nincs is olyan sokkal előttünk, mint ahogyan gondoltuk – állapítottam meg, és követtem a lámpa fénypászmájának segítségével a további foltok útját, legalábbis amíg képes voltam ellátni a sötétben. – Szerintem siessünk! Valahogy megsérülhetett a lány, és nem hiszem, hogy feltétlenül szándékosan tette most. Ki szokta élvezni, most viszont sietnie kell. Biztosan kapkodott, és így sértette meg… - gondolkoztam hangosan, miközben az előttünk elterülő sötétséget pásztáztam a tekintetemmel, természetesen hiába. - Még nem hallok semmit, tehát még nincsenek olyan közel hozzánk, hogy tehessünk is valamit - tájékoztattam a társamat a helyzetről.
A hideg éjszakai levegő körbeölelt minket, miközben tovább indultunk, ezúttal már a vérnyomok mentén. Most már úgy ahogy feléledt a természet is, tücskök ciripeltek, éjszaka madarak énekeltek itt ott. Még egy bagoly alatt is elmegyünk, mely ránk huhog. Míg sétáltunk, tényleg nem akartam belegondolni, hogy mi miatt látjuk itt a vért, de megtörtént. Az egyértelmű, hogy nem magától ment vele a lány, erőszakkal hurcolta el. Azt viszont nem tudom, hogy farkas alakban vagy emberként-e. De ha farkasban tette, akkor csak egy módon tud vonszolni: ha használja a pofáját. Ugyanakkor ha ez lenne, akkor már a tábortól is vérnyomokat láttunk volna. Tehát marad az emberalak. De akkor mi történhetett? Biztosan nem ölte meg, elvégre akkor több vért láttunk volna. Ám... mi van, ha a nő magát sebezte meg? Az viszont hazárdjáték, elég erősen. Ennyi vér, elég mély sebet kellett ejteni magán... s ahogy haladtunk, mint ha megszaporodott volna a vér mennyisége. - Nem jó, nem jó, így el fog vérezni - morgom, majd ránézek Amandára. - Még mindig semmi? Alighogy ezt megkérdeztem, megrezzen a bokor, nem messze tőlünk. Rávilágítottam a lámpával, még a pisztolyt is ráfogtam. Csendben vártam, de aztán kiugrott egy... mókus a susnyásból és elrohant. Vettem egy mély lélegzetet, majd intettem, hogy tovább. Hasonló gyanús hangok nem egyszer jöttek elő az erdőből. Hiába, az éjszaka nem hiába az egyik legnagyobb ellenség ilyenkor. A hangok felerősödnek, még félelmetesebbé teszik azt, ami nappal még érdekes is lenne. A természet kegyetlen... most pedig ellenünk dolgozik, hiszen lényegében a farkasok az ő teremtményei is. Védeni akarja a gyermekeit azzal, hogy ilyen kis nuanszokkal zavarja a nyomozásunkat. Mindenesetre annak örülök, hogy Amanda is úgy látja: közel vagyunk, még ha nem is hallja őket. Ha egy órányi előnye már lenne, akkor talán fel is adhatnánk ekkorra a keresést, hisz akárhol lehet. De a nyom még friss, szóval jó esélyeink vannak. A barlangok megléte miatt viszont kissé elfog a bizonytalanság. Ha kifogyunk a vérnyomokból, akkor megint visszajátszás kell. Megmutatja az irányt, de ha kifogyunk a manából és tényleg egy barlangban lapul meg... és mellé fogunk... bottal üthetjük onnantól a dög nyomát. Márpedig egyikünk se akarta elengedni, ezt kinyilatkoztattuk. Ám Fortuna kegyesnek bizonyul... meg nem is... ugyanis a vérnyomok egyenesen egy odúnak tűnő nyíláshoz vezetnek minket. Egy domb oldalába vájták, bár nem tudom megmondani, természetes vagy mesterséges képződmény-e. Mindenesetre a vér az befelé vezet... ki tudja, hová. Vettem egy mély lélegzetet, majd ránéztem a mellettem álló, szőke nőre. - Kész vagy? - kérdezem halkan.
Tőlem szokatlan módon nem voltam éppen a legjobb hangulatban, de ilyen helyzetben nem is tudtam volna poénkodni és mosolyogni. Nem volt itt az ideje, hiszen minden idegszálam megfeszült és arra koncentráltam, hogy minél előbb megtaláljuk a helyes nyomot és a lányt, akitől a vércseppek származtak. Nagyon féltem attól, hogy túl későn fogunk odaérni, és ez a gondolat egyszerűen elviselhetetlennek tűnt most számomra. Ez nem lehetett opció, akárhonnan is néztem. Meg kellett találnunk és legalább őt élve hazavinni, majd szépen emlékeket törölni arról a gazemberről, akit reményeim szerint ma éjszaka el fogunk tenni láb alól, méghozzá végleg. Megérdemelte! - Túl sok a mellékzaj – ráztam meg a fejemet, bár bíztam abban, hogy ettől függetlenül még sikerülne kiszűrnöm azt, amit kerestünk. – De igyekszem. Csak az állatok ne mocorognának körülöttünk folyamatosan… - motyogtam az orrom alatt kelletlenül. Nem volt ám bajom velük alapjáraton, csak most ne lettek volna itt. Egyszerűen zavartak a koncentrálásban, hátráltattak a haladásban. Így tényleg nem lesz jó! A bokor rezzenésére automatikusan fordítottam a hang irányába a fejemet, de túl kicsi volt a zaj ahhoz, hogy egy megtermett férfi legyen, az áldozatával. Arra gondoltam, hogy akkor talán dulakodás hangjait is hallanánk. Nem volt kizárt, hogy valami barlangban vannak tényleg, akkor pedig esélyem sem volt arra, hogy meghalljam azokat a neszeket, amik valahonnan belülről érkezhettek. Magamban már azon imádkoztam, hogy találjunk valamit. Akármit, ami bizakodásra ad okot és megemeli az adrenalin szintemet annyira, hogy képes legyek értelmes gondolatokat alkotni ebben a reménytelennek tűnő helyzetben. Ám lássatok csodát, nem is olyan sokkal később a nyomok elvezettek bennünket egy üreghez. Automatikusan megtorpantam, amikor Adam is hasonlóképpen tett mellettem, és néhány másodpercig csak elmélyülten kémleltem a belülről tátongó sötétséget. Olyan áthatolhatatlannak tűnt, ahogyan egy horrorfilmben ábrázolnák a hasonló jelenetekben. Egyáltalán nem volt jó érzésem ezzel kapcsolatban, de nem tehettünk mást, muszáj volt bemennünk. - Azt hiszem! – válaszoltam Adam kérdésére viszonylag határozottan, miközben vetettem rá egy pillantást. Fegyveremet idő közben elővettem és kibiztosítottam, mielőtt még beléptünk volna oda, ahol kitudja, hogy mit fogunk találni, ha tovább kíváncsiskodunk. – Szerintem kapcsold le a lámpát! – javasoltam halkan. – Tudom, hogy ostoba ötlet, de a sötétben az emberünk jól lát, és talán hamarabb kiszúrna minket úgy. Bár a szagunk szerintem így is feltűnő lesz neki, hacsak nem nyomja el kellőképpen a vér. Most azt kívánom, hogy bár így lenne és kedvezne nekünk a meglepetés ereje! – suttogtam egészen halkan. Nem akartam én, hogy elvérezzen a lány, de talán tényleg lesz annyira szaga, hogy ne szúrja ki a férfi egyből azt, hogy valakik felé tartanak. Közben eltűnt mögülünk szépen lassan a barlang szája, és körülvett minket a vaksötét.
Sajnos a zajok nem segítettek rajtunk, viszont a vér annál inkább. Odaértünk, remélhetőleg, a farkas odújához, rejtekhelyéhez, kinek hogy tetszik. Miközben álltunk a bejáratnál és néztem az előttünk levő sötétséget, akarva akaratlanul elgondolkodtam valamin. A logika gyakorlatilag minden egyes válfaja ellentmond annak, hogy mi most oda bemenjünk. Nem tűnik könnyű teremnek, sötét van, nem pont tágas járattal, ráadásul a farkas se ment véletlenül oda. Az agyam ordított, hogy inkább kivárjak, hátha kidugja a képét a dög és akkor lőjem szét a fejét. De nem, a körülmények mások voltak. Nem csak levadásznom kellett volna a dögöt, hanem egy ártatlan életet megmenteni, ki csak rosszkor volt rossz helyen. Éppen ezért kellett bemennem... de... jobban belegondolva, nem ez a dolgom? Egy őrző harcos vagyok, az a dolgom, hogy első vonalban küzdjek meg az ilyen, ehhez hasonló fenevadakkal. Ezért találtak ki minket... hogy legyen kinek odaállni a pofonért. Még se küldhettem Amandát legelőre... nem csak azért, mert nő... hanem mert ez az én kötelességem. - Maradj mögöttem! - utasítom a nőt, miközben elrakom a lámpát. Nem voltam most valami bőbeszédű, de talán érthető is. Talán majd később, normálisabb körülmények között többet mondanék egy pohár sör mellett vagy valami. De a munkára megtartotta ma szűkszavúságomat. Viszont nem mentem be azonnal. Lehunytam a szememet, majd amikor néhány másodperc múlva kinyitottam, már egészen máshogy láttam a világot. Csupa kék folt. Bekapcsoltam a hőlátást. Úgy ítéltem meg, hogy ilyen közegben ez a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy időben reagálhassak a fejleményekre. Ha a farkas ilyen hideg közegben megmozdul, egyáltalán a közelbe jön, azonnal ki fogom szúrni... akkor pedig nem menekül. De nem csak ezt mondtam magamra, hanem a Zavarás varázslatot is. Ezzel megfosztottam a farkast attól az előnyétől, hogy megérzi a szagomat. Ha eddig érezte is, most szertefoszlott a számára, velem szemben most vakon fog repülni. Vettem egy mély lélegzetet, majd bevetettem magam a barlangba. Ideje kifüstölni ezt a dögöt a helyéről. Kicsit körülményesebb ugyan ezzel a hőlátással menni, de ha már beleszokott az ember, akkor probléma nem igen lehet a tájékozódással...
Hiába voltam tisztában azzal, hogy elkerülhetetlen a belépésem ebbe a kitudja, hogy mekkora, és rendkívül sötét barlangba, mégsem akaródzott valahogy megtennem. Egyszerűen borsódzott tőle a hátam, és ezerrel jeleztek a belső érzékeim. Máskor nem volt gondom azzal, hogy féltem volna, mintha egyszerűen kihagyták volna belőlem a veszélyérzetet, most mégis figyelmeztetett valami ott belül. Nem volt bölcs dolog így kettőnknek behatolni egy ilyen sötét helyre, egy olyan valamit keresve, amely otthon érezte itt magát, de muszáj volt. Nem bírtam volna elaludni, ha nem tesszük meg. - Rendben! – suttogtam, miután a minimális fényforrásunknak is annyi lett. Igen, tudom, hogy az én ötletem volt, és továbbra is úgy gondoltam, hogy jól tettük, ennek ellenére mégsem volt a legjobb érzés úgy menetelni előre, hogy halványlilánk nem volt arról, mi is van előttünk. Mondjuk Adam céltudatos előretöréséből arra következtettem, hogy valószínűleg alkalmazta a hőlátást, amiért most nagyon hálás voltam ám. Eszem ágában sem volt egyébként ellent mondani a férfinak, mivel kettőnk közül ő volt az, aki jól értett a harchoz, hiába voltam itt én a rendőr, a zsebemben lapuló jelvényemmel együtt. Nem, én csak egy informátor vagyok, esélyem sem lenne egy megtermett hím ellen, efelől semmi kétségem nem volt. Nem vagyok én sem ostoba, sem az a hősködő típus. Legalábbis akkor, ha tudom, hogy nem sok esélyem van a győzelemre. Veszíteni senki sem szeret, én pedig amúgy sem tartottam magam soha annak az öngyilkos típusnak. - Nem baj, ha beléd kapaszkodom? – kérdeztem suttogva, és bármit mondott is, idő közben megfogtam a karját és kicsit megszorítottam. Mivel kettőnk közül ő látott jobban ebben a sötétben, így bölcsebb volt rá hagyatkoznom, különben a végén még nekigyalogolnék valami kiszögellésnek, és akkor aztán jól fenékre is ülhetnék. Nem lenne kellemes, az biztos, és még néhány percet el is vesztegetnénk azzal, míg az ütközés után én összeszedem magam. Sajnos most egyetlen felesleges másodpercünk sem volt, nemhogy percek… - Látsz valamit? – hangomat valószínűleg alig lehetett hallani, de szerintem elég közel voltam hozzá ahhoz, hogy hallja. Nagyon reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak és nem érti félre, mert egyszerűen csak nem tetszett ez a helyzet és mögé bújtam, hiába volt az én kezemben is ott a fegyver. Csupán néhány perc telt el azóta, hogy elnyelt minket az éjszaka idebent, és a dohos, hűvös levegő az arcomba csapott, de akkor is meg kellett kérdeznem. Tudnia akartam, hogy jó irányba tartunk, vagy sem. - Állj! – szorítottam meg egy kicsit a karját. – Mintha hallottam volna valamit! – nem voltam benne teljesen biztos, és én nem is láttam, hogy éppen egy nagyobbacska terem közepén álltunk, de így volt, ráadásul három járat is húzódott a falakba vájva. Nos, én az egyik irányába hallottam valami neszezést, de az bármitől származhatott. Éppúgy az általunk keresett farkastól, mint egy egyszerű éjjeli állattól.
Csakhamar körbevett minket a sötétség, miután behatoltunk a barlangba. Nem kellett túlságosan bemenni ahhoz, hogy emberi szemmel 0-ra csökkenjen a látás. Ha nem kapcsoltam volna be a hőlátásomat, akkor állandóan a falnak mentem volna. Az előrelátásomnak köszönhetően nem volt így, szóval ennyi előnyünk legalább lesz a továbbiakban. Fogalmam sem volt arról, hogy Amanda is ehhez az eszközhöz nyúlt volna, de majd kiderül a továbbiakban... legalább is ha hallok egy ismétlődő, tompa puffanást meg elfojtott morgolódást, akkor valószínűleg nem. Gonosz gondolatok ilyenkor, de talán nem tudja meg a másik... meg mondjuk nekem se kellene vele foglalkoznom ilyen körülmények között. Tehát innentől előre koncentráltam csak, nehogy hirtelen valami oldaljáratból meglepjen valami szőrös és négylábú.
A sötét közegtől deja vu érzésem lett, elég erősen. Nem egyszer kellett már korábban sötét helyeket átfésülnöm, hogy egyedül, hol többedmagammal. A lehető legnehezebb feladatot vállaltuk innentől, elvégre nekünk csak a mágia adott lehetőséget a tájékozódásra, míg egy farkasnak természeti adottságai voltak rá... s attól eltérően a mana egyszer elfogy. Éppen ezért takarékoskodnom kellett, különben megsüthetem rövidtávon az előnyömet. Szépen okosan... a farkasokkal való harc alapszabálya. A lelkes előrerohanók, akik nem készülnek fel az eshetőségekre, könnyen halnak... pontosabban már meghaltak.
Amanda kérdésére nem reagáltam, elvégre nagy valószínűséggel a farkas nem tudja még, hogy itt vagyok. Ellenben az, amit akart tenni, nem zavart, szóval hagytam, hogy belém karoljon. Ezzel együtt választ kaptam arra is, hogy vajon használ-e hőlátást: nem. Innentől még lassabban haladtunk, hiszen nem akartam élből nekivezetni semminek. Meg őszintén, ilyen körülmények között ezt elég nehéz lenne félreérteni, meg se fordult valami mögöttes tartalom a fejemben. Túlságosan is a feladatra koncentráltam. De vajon hol van az ordas?
Egy a-aaa-t hallattam, amikor arról érdeklődött a másik, hogy látok-e valamit, de csak halkan. A barlangoknak van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy messze elviszik a hangot, szóval nem beszélhettem túlságosan hangosan. Idővel elértünk egy elágazáshoz. Na ettől féltem, nagyobb a barlang egyetlen járatnál. Nagyobb a hibalehetőség a továbbiakkal kapcsolatban. Ha elvétjük az irányt... ám Amanda megállít. Hallott valamit. Akárhogy füleltem viszont, én nem hallottam semmit. Akkor most jön a kockáztatós része. Megmozgattam azt a karomat, melyet fogott, jelezve neki, hogy mutassa az irányt.
A három lehetséges folytatási útból a középsőbe vitt tovább. Az idegeim lassan kezdtek pattanásig feszülni, miközben haladtunk. Szerencsére nem voltam egy idegbajos természet, így nem kezdtem el lövöldözni minden mozgásra. Apró hőjelek ugyanis volt, de ezek csak kisebb állatok voltak. Semmi veszélyes. Viszont egy idő után már én is kezdtem hallani valamit az előttünk levő járatban...
Egyáltalán nem éreztem jól magam az efféle sötét helyeken. Nem az, hogy féltem, mert nem. Sokkal inkább csak idegessé tett, futkosott is a hideg a hátamon, ha pedig muszáj volt mégis valamiféle félelmet éreznem, hát az mind a lehetséges áldozatra koncentrálódott. Aggódtam azért a lányért, akit elhurcolt magával, mert attól féltem, hogy túl későn fogunk odaérni. Ugyan még semmi arra utaló hangot nem hallottam, hogy valaki jóízűen elfogyasztana egy másik embert, de ez nem jelentett semmit. Lehet, hogy már rég megtette, de az is előfordulhatott, hogy a lány ájultan hevert, míg a férfi kitudja, hogy miféle beteg dolgot művelt. Gondolni sem akartam erre! Adammel ugyan nem haladtunk valami gyorsan, de ahhoz éppen elég volt a tempó, hogy megtegyük a szükséges métereket a célunk felé. Ahogyan csökkent a feltételezett távolság, én annál izgatottabb lettem, és attól tartottam, hogy ezt az adrenalin töltetet egy farkas könnyedén megérezheti. Bár még sohasem próbálkoztam egy hozzá hasonló szörnyeteg orrával szaglászni, de úgy tudtam elképzelni, hogy ők megérzi ezt is. Ha így van, akkor az nekünk nem sok jót jelentene sajnos, úgyhogy reménykedtem benne, hogy annyira azért nem árad belőlem semmiféle feltűnő szag, amivel azonosíthatná a tartózkodási helyünket. Már természetesen akkor, ha még nem tette ezt meg. Akkor csillant csak fel a remény, amikor meghallottam azt a valamit. Továbbra sem tudtam beazonosítani, de hangosabbnak tűnt, mint az éjszaka esetleges hangjai, ezért is akartam megnézni magamnak. Ha egy medve vackába fogunk besétálni, az elég kellemetlen lesz, és akkor még finoman is fogalmaztam. Valami azonban azt súgta, hogy jó úton haladtunk. Nevezzük női megérzésnek, vagy ami csak tetszik. Egyébként fogalmam sem volt arról, hogy melyik járat felé jeleztem a további haladási irányt illetően, de nem is volt fontos. Kérdések nélkül követtem a Harcost, és teljesen rábíztam magam az ő tájékozódási képességeire, míg ismét neszezést nem hallottam. Akkor aztán közelebb hajoltam hozzá. - Már hallod, vagy még mindig nem vagyunk elég közel? – kérdeztem alig érthető suttogással, abban reménykedve, hogy ezt azért még nem szúrja ki az a fenevad. Ha igennel fog felelni, akkor még erősebb lesz a gyanúm, hogy jó járatba sikerült besétálnunk, és ettől a hírtől én igazán nagyon boldog lennék. Nem hiányzott több áldozat, én tényleg meg akartam menteni a lányt. – Ha látsz is majd valamit, akkor jelezz valahogy! – kértem továbbra is halkan. Ilyenkor irigyeltem a farkasokat, amiért képesek voltak gondolati úton is kommunikálni egymással. Most nekünk is nagyon jól jött volna egy ilyen képesség, de azért volt még pár használható a mi tarsolyunkban is. Lehet, hogy csak káprázott a szemem, de mintha egy pillanatra fény villant volna a szemeim sarkában. Ugye nem csak képzelődtem?! Magamban máris fohászkodni kezdtem, hogy ez legyen a célegyenes, aminek a végén megleljük az általunk keresett személyeket. Már ha egy pszichopatát lehet személynek nevezni egyáltalán. Egy olyan állatias valamit, mint amilyennek az elkövetőt sejtettem.
A középső járaton haladtunk tovább, amerről Amanda hallotta a hangokat. Fogalmam sem volt róla, miket hallhat, de nagyon reméltem, hogy nem csámcsogás... mert akkor az újabb kudarccal kell szembenéznünk. Ugyan csak részkudarc, de számomra, ha nem sikerül megmenteni ilyenkor egy ember életét, az egyet jelentett a bukással. Az elnézést kérő szavak a szülőktől, élettársaktól, esetleg a farkas legyilkolása, megkínzása sosem fogja visszaadni az áldozat életét... sosem fog már mosolyogni... sosem fog már szeretni... sosem fog már önfeledten élni... csak egy hideg, megkínzott tetem marad és nem több. Mindannyian így végezzük egyszer... de nem mindegy, mikor... öregkorunkban, párnák közt... vagy fiatalon egy degenerált farkasnak a pofájában. Nem mindegy.
- Valamit már igen - mondom Amandának, nagyon halkan. - Oké. A járat nem volt valami szűk, ez nem újdonság... ugyanakkor szűkebb volt az előzőeknél. Még elfértünk egymás mellett, de bele se akarok gondolni, hogy hozta be ide a lányt az a dög... már ha jó irányba haladunk, persze. De a zsigereiben éreztem, hogy nem tévesztettük el. Egy idő után már az ember tudja, érzi, merre kell mennie és nem kell hatodik érzéket használnia. Persze így is lehet, hogy tévúton kötünk ki, csak kevesebb az esély, ha már gyakorlott az ember... és azért 40 év után már tudhattam valamit, nemde? Főleg, hogy még életben vagyok ilyen életvitellel...
Miközben haladtunk, időről időre mint ha valami elvakított volna. Tudtam, ez csak egy dolgot jelenthet: fényforrás van előttünk. Ez a hőlátás hátránya, a fény degenerálttá teszi a szemeket. Viszont egyelőre nem deaktiváltam, mert nem volt egyenese az út a forráshoz... s ha közben bemegy a farkas a járatba, nem fog jó kisülni belőle. Ám idővel a hangok erősödtek... már hallottam én is... s lassan rádöbbentem, nem a közelség miatt... egyszerűen csak a forrás lett hangosabb... és egyre hangosabb... s miközben hallgattam a hangot, lassan kezdtem rádöbbenni, mi is folyik odaát... nem csámcsogás volt... de valami beteg... valami... - Te perverz állat - szűrtem ki a fogaim között, alig hallhatóan. Ha eddig voltak is kétségeim, ha eddig meg is gondoltam volna magam ezügyben, innentől már késő volt... vagy én, vagy az a dög, de itt ma valaki meg fog dögleni.
Kezdőlap
