Nem szakítja ki magát a karjaim közül és nem kezd el ordibálni velem, hogy mégis mi a fenét csinálok. Jó, mert én sem igazán tudom. Életemben talán először hagyom végre, hogy a gyeplő a lovak közé hulljon, a kocsi pedig száguldjon úgy, ahogy mennie kell. Ráadásul az a marha vicces, hogy ez jó érzés. Majdnem annyira jó, mint érezni a testét, ennyire közel hozzám. De csak majdnem. Érzem, hogy az egész testemen végigfut az endorfin, a vérem a fülemben dobol őrült ritmusra, miközben érzem mindenféleképpen, hogy ez jó. Ennek így kell lennie. Lily és én. Vajon létezik felsőbb hatalom, aki elrendelte ezt? Ebben a pillanatban még hinni is képes lennék benne, esküszöm. Ő szólal meg elsőnek, és ezzel nem töri meg a varázst. Furcsa. Pedig a könyvekben mindig leírják: a pillanat tovatűnt, amikor egyikük megszólalt. A filmekben elhallgat a zene. És mégis, én ugyanúgy ölelem őt, és az érzéseim egy csöppet sem változnak. Fejembe mégis betolakodik egy kérdés: Hogyan tovább? Mert ez eddig nagyon szép, nagyon jó, de kérdés, hogy meddig lehet ilyen? Mi történhet, ha éppen végzetes hibát követek el és csak összezúzom a barátságunkat? Mi van, ha nem fog működni köztünk? A kisördög megtelepszik bennem és folyamatosan bombáz a kétségeivel. És bármennyire szeretném, nem tudom figyelmen kívül hagyni, amit mond. Merthogy részben igaza van. Ez kockázatos, ez veszélyes. Talán teljes őrültség is. De már nem érdekelnek ezek a szavak. Elveszítették az értelmüket abban a pillanatban, amikor átfogtam a derekát. Innentől nem hátrálok meg, ez biztos. Soha többé. – Tudom, és bocsáss meg. Nem úgy értettem – mosolygok rá. – És nem kell félned semmitől, Lily. Soha többé. Addig nem, amíg én itt vagyok, érted? – Most jön a neheze. nagy levegőt veszek, rákészülök és közben imádkozom, hogy ne vágjon ki ezek után. – És ha te is úgy akarod, akkor örökké itt leszek neked. Veled. Melletted. Tessék, hát csak kimondtam. Innentől nem számít már semmi. Én megtettem, amit megtehettem, rajta áll minden. Alig veszem észre, hogy a lelkem mélyén egy kicsit hang fohászkodik azért, hogy mondjon igent. Talán gyermekkorom hangja, amely annyira ragaszkodik mindenhez, amit ismerek. Vagy talán magának a gyermeknek a hangja, aki még emlékszik arra, mi is a szerelem. Milyen lángoló is az érzés, amelyet Lily iránt érzek. Nem ezen lepődök meg, sokkal inkább azon, hogy erre a kis hangra nem érkezik felelet. Nincs olyan hang, amely a nemért könyörög. – Bármikor szívesen állok modellt neked – mondom halkan. És tényleg. Azután, amit most, itt tettem, pár órás egyhelyben üldögélés/álldogálás már tényleg nem számítana. Amikor felém fordul lenézek a szemébe, egyik kezem pedig elmozdul a derekáról, és végigsimít az arcán. Azután pedig engedek annak a régi vágynak, amely már gyerekkorom óta él bennem, és megcsókolom. Lágyan, annyira gyengéden, amennyire csak képes vagyok rá, és közben tudom, hogy most égettem fel az utolsó hidat magam mögött.
- Tudom – válaszoltam halkan. Hát persze, hogy nem úgy értette, sosem bántana meg engem, tudom jól. Én sem komolyan háborodtam fel, csupán piszkálódásból tettem szóvá úgy, mintha vérig sértett volna. Valószínűleg nem volt nehéz kitalálnia, de attól még tudatni akarta velem, hogy tisztában van a képességeimmel, és meg is becsüli azokat. Hát kívánhat ennél többet egy nő? A probléma nagyobbik része inkább az volt, hogy ő a barátom volt, nem pedig a férfi az életemben. Jobban mondva ő volt A férfi, csak éppen még magamnak sem voltam hajlandó teljesen bevallani. Mióta megállapították a betegségemet, csak azóta vettem számításba, hogy ezt az egyet vele kapcsolatban talán elrontottam. Annyira féltem korábban a változástól és a hibázás lehetőségétől, hogy inkább eltemettem magamban az érzéseket, amelyek a viszontlátást követően újra felszínre törtek, ám ezúttal jóval erőteljesebben. Már nem bírtam gátat szabni nekik, de talán bele is fáradtam, hogy mindig ezt tettem, valahányszor találkoztunk. Teljes pofon volt, mikor közölte, hogy létezik másik nő. A rossz érzés egyből belém is hasított, mert az elmúlt néhány pillanatnak sikerült feledtetnie velem, hiszen nem akartam tudomást venni róla eddig sem. De a nő létezett, én pedig nem törölhettem ki, nem hagyhattam figyelmen kívül. Az csupán bonyodalmakhoz vezetett volna, az amúgy sem egyszerű helyzetünkben. Pedig olyan régóta vágytam egy ilyen bensőséges, romantikus pillanatra vele. Ha jól emlékszem, először akkor tudatosult bennem, hogy már nem csak barátként, de fiúként nézek rá, amikor tizenhét évesek voltunk, és együtt töltöttünk néhány napot a nyári szünetben. Annyira régen láttuk egymást, hogy egyetlen pillanatot sem akartunk külön tölteni, így együtt is aludtunk. Phil meg volt győződve róla, hogy nem csak alszunk, de így volt. Ehhez hasonlóan az is bensőséges pillanat volt, és a szorító érzést akkor éreztem először a gyomromban. A vágy akkor száguldott végig rajtam, de végül elnyomtam magamban, és a továbbiakban mit sem törődtem vele. Mostanáig. - Ühhüm – bólogattam, jelezve neki, hogy értem, amit mond. Sajnos a dolgok nem mindig ilyen egyszerűek az életben. Nem voltam képes teljes mértékben elhinni neki, hogy ez így lesz, de a remény ott volt bennem, akartam, hogy igaza legyen. Még ha nincs is csodatevő varázsereje, a jelenléte talán segíthet megoldani a problémáimat, és elűzni a félelmemet. Talán az utóbbi időben nem is hiányzott más, csak a jelenléte, melyből máris merítettem egy kis erőt. Szó se róla, még mindig elég gyengének éreztem magam, de a lelkesedés legalább elég nagy volt bennem ahhoz, hogy mindent megpróbáljak átvészelni. - Paul… - halványan rámosolyogtam, és mivel addigra már megfordultam, ezt ő is jól láthatta. – Te eddig is itt voltál nekem. Mindig! És én ezért nagyon hálás vagyok neked – úgy néztem fel rá, mintha az egész világon ő lenne az egyetlen, akiben megbízom. Az egyetlen, aki jelenleg számomra létezett. Igen, nem teljesen értettem meg, hogy ő hogyan érti azt, hogy mellettem van, de az vesse rám az utolsó követ, aki mindazok után, amin keresztül mentünk, el merné hinni, hogy úgy gondolja ő is, ahogyan én szeretném érteni. Így hát nem akartam úgy venni, és nem is vettem úgy. Legalábbis egészen addig abszolút kizártam ennek a lehetőségét, míg ujjai végig nem siklottak az arcomon. Hiába volt hideg, az érintése mégis melegséggel töltött el. Automatikusan hajtom felé a fejemet, de szinte tudatában sem vagyok annak, hogy mindez most megtörténik. Minden reakcióm ösztönösen jön, ahogyan az is, hogy viszonozom a csókját. Mire tudatosul bennem, belül már rég örömmámorban úszok, ujjaim pedig erősen markolnak bele a kabátjába. Egész testemmel odasimulok hozzá, érzem a belőle áradó melegséget, és semmi kedvem elhúzódni tőle. Egyik kezem finoman simít felfelé, egészen a nyakáig, majd beletúrok a hajába és úgy húzom lefelé, még közelebb magamhoz. Ezúttal már nem szándékozom szavakkal keresztülvágni a pillanatot, helyette a csókom szenvedélyessé és hevessé válik. A sok év alatt elfojtott vágyak most mind egyszerre jöttek elő belőlem, és én túl gyenge, túl esendő vagyok ahhoz, hogy mindezt megakadályozzam. Csupán az vet véget a csókunknak, hogy nehezen bár, de elhúzódok, és levegő után kezdek kapkodni. Hirtelen fel sem fogom, hogy mi történt, csak hatalmas riadt szemekkel nézek rá. Lelkiekben már felkészültem arra, hogy amint felocsúdik, zavarában fogja magát, és egy szó nélkül elrohan, vagy közli, hogy most gondolkodnia kell, de a végeredmény ugyanaz.
Miközben csókolom, elmémen végigfutnak a közös emlékeink. A találkozásunk. Az első közös sétánk alig pár nappal később, a bejárattól egészen a homokozóig. Milyen hosszúnak tűnt akkor, és milyen fontosnak látszanak azok az első lépések most, ilyen messziről! És a nyár, amikor majd hónapokig nem láttuk egymást. Sosem felejtem el, hogy már órákkal azután is ébren voltam és vigyáztam az álmát, hogy ő elaludt. A bátyja utána igazán szeretett volna megölni, de sikerült megbeszélnem vele a dolgot. Kérdéses, hogy hitt-e nekem, de legalább nem vert laposra, amiért igazán hálás lehetek. Hát, ha ezt a történetet meghallja, akkor valószínűleg eltöri a kezem és a lábam, hogy soha többet ne mehessek Lil közelébe. De még ez sem érdekelne. Valami módot úgyis találnék. Most már semmi sem választhat el tőle. Minden egyes, elfojtással, tagadással, az érzés ellen való hasztalan küzdelemmel töltött év fájdalmát és szenvedélyét beleadom abba a csókba. Erősen szorítom magamhoz, de remélem, hogy nem fájdalmasan. Egyik kezem még mindig a derekán, másik a hajába túr. Abba a vörös hajzuhatagba, mely a legszebb álmaimban mindig visszatér. Szeretném, ha ez a pillanat örökké tartana. Esküszöm, semmit sem szeretnék ennél jobban. Ezért is van az, hogy arcomra egy pillanatig annak a kisfiúnak az arckifejezése költözik, akitől elvették a legkedvesebb barátját, amikor elhúzódik tőlem. A félelem ismét a belsőmbe mar. Mi történik akkor, ha időt kér, vagy ha elmegy innen, csak hogy ne kelljen elem lennie? Abban a pár másodpercben, amíg a válaszát várom, szabályosan rettegek. De végül nem szólal meg, én pedig kezdek megnyugodni. Aztán egy újabb kérdés tolakszik be a fejembe, mikor végre elmúlik a teljes katasztrófa veszélye. Hogyan tovább? Ez itt a jó kérdés, hölgyeim és uraim. Ugyanis szívem szerint sosem mennél el mellőle, mégiscsak muszáj lesz. Ha másért nem, hát azért, mert át kell hoznom azt a nyomorult vendégágyat. Még ennyi idő is meg fog viselni, tudom. és ha eljönne velem? Merjek ilyen lelkiállapotban utazni vele? Megáll a tudományom, itt, ebben a pillanatban. – Szeretlek, Lil – mondom ki halkan, alig hangosabban a suttogásnál. A szó sziklaként gördült elő belőlem, mintegy megkoronázva ezt az egész napot. Tessék, kimondtam. Marhára itt volt már az ideje. Ránézek, szemem kutatja az arcát, és próbálja kifürkészni a gondolatait. – Most hogyan tovább, Liliomszál? – kérdezem. Már régen döntöttem magamban, hogy ha egyszer meglépem, hogy bevallok neki mindent, akkor kipróbálom ezt a becenevet.
Az a pár perc, amíg némán néztünk egymásra, szinte egy örökkévalóságnak tűnt. Amennyire öröm töltötte meg a szívemet, olyannyira féltem attól, hogy mi van, ha közli, hogy csupán tévedett. Mi van, ha kijöttem a gyakorlatból, és kiderül, hogy borzalmasan csókolok? Ilyen, és ehhez hasonló buta gondolatok bukkantak fel a fejemben, a sok ésszerű ok mellett, ami miatt kételyek merültek fel bennem. Nem azzal kapcsolatban, hogy jó ötlet volt-e hagyni, hogy átlépjük ezt a határt, hanem azért, mert attól tartottam, hogy puszta fellángolás, pillanatnyi szeszély volt nála. Hiába tudtam, hogy nem az a fajta, mégis, a nőkkel ő éppen úgy nem volt szerencsés, mint én a férfiakkal. Valami oka mindig volt, és az túl szép lett volna, hogy igaz legyen, ha minden csak azért történik, mert egymásnak lettünk teremtve. Ilyen csak a filmekben és a mesékben történik, de a valóságban nem. A valóságban az ember lánya pont akkor ébred rá valódi érzéseire, amikor már a halál nem csak kopogtat, hanem egyenesen dörömböl az ajtaján. Amikor végül ő szólal meg először, és pontosan azt mondja, amiről minden nő álmodozik, hogy egyszer elhangzik egy hozzá hasonló férfi szájából, hevesen kezd zakatolni a szívem újra. Már, ha egyáltalán tud annál gyorsabban dobogni, ahogyan az elmúlt néhány percben csinálta. Legalább annyira megkönnyebbülök, mint ő, amiért nem elutasításban részesülök, hanem éppen az ellenkezőjében. Ezennel sikerül arra is rájönnöm, hogy a korábbi megjegyzése, miszerint velem szeretne lenni, pontosan olyan formában volt értendő, ahogyan én nem mertem értelmezni. Két kezem közé vettem az arcát, miközben lábujjhegyre álltam, hogy csökkentsem a kettőnk közötti magasságkülönbséget. Homlokomat a homlokának támasztottam, és úgy néztem bele egyenesen a szemébe, mielőtt összeszedtem volna magam annyira, hogy válaszolni tudjak neki. - Én is szeretlek! – suttogtam csupán milliméterekre az ajkaitól. Leheletem valószínűleg cirógatta a bőrét, de olyan meghitt volt ez a pillanat, hogy el akartam még egy kicsit nyújtani. Nem is tudom, hogy hány éve vártam már arra, hogy kimondja ezeket a szavakat. Tudtam mindig, hogy fontos vagyok neki, de az teljesen más, ha barátként tekint rám, meg az, hogyha úgy mondja nekem ezt az egyetlen szót, ahogyan csak egy férfi tudja a szeretett nőnek. Ajkaimon lassan, de biztosan megjelenik egy kis mosoly a becenév hallatán, alig merem elhinni, hogy nem álmodom, hanem megtörténik minden. - Nem tudom… - válaszoltam őszintén, miközben két karomat szorosan a nyaka köré fontam, arcomat pedig az arcához simítottam. –Félek, Paul! – vallottam be alig hallhatóan. Soha nem mondtam még ki hangosan, és ugyan most is csak alig érthetően ejtettem ki a szavakat, de úgy éreztem, hogy neki elmondhatom. Megérdemelte, hogy tudjon a valódi érzéseimről, mert hiába mutatom magam nagyon bátornak és nemtörődömnek, valójában rettegek, hogy mi lesz akkor, ha nem gyógyulok meg, és idő előtt bekövetkezik a vég. Túl fiatal voltam hozzá, és most már még egy okom volt, amiért nem akartam itt hagyni még az életet. Immár volt kiért élnem az amúgy is bennem munkálkodó túlélési ösztön mellett.
Jó kérdés, hogy megőrültem-e. Merthogy még mindig nem tudom elhinni, hogy végre valahára megtettem. A varázs még ott lebeg körülöttünk, a levegőben, a szemében, amelybe tekintetemet fúrom, és biztos vagyok benne, hogy kettőnk közé is jutott belőle éppen elég. Arcát nézem, azt az arcot, amely olyannyira drága nekem. Láttam már valaha szebbnek? Kétlem. Ne érték félre, eddig is a legszebb nők egyike volt, akiket valaha szerencsém nyílt megismerni, de a tudat, hogy viszonozza az érzéseimet, na az bizonyult a végső löketnek. Ebben a pillanatban talán nem is létezik nála szebb nő ezen a földkerekségen. És remélem, hogy soha nem is fog. Mert szeretem őt, és örökké szeretni is fogom. Mikor lábujjhegyre áll és a homlokát az enyémnek támasztja kellemesen megborzongok. Igen, ennek pontosan így kell lennie. Olyasmit érzek, amit már talán Afganisztán óta egyszer sem: ismét kerek lett a világom. Ebben a pillanatban nem zavarnak már annyira a történtek, hogy ismét leigyam magam miattuk. Talán a házon kívül ott várakoznak, lesben állnak, és csak arra várnak, mikor is vethetik rám magukat, de most boldognak éreztem magam, és csak ez számított. Lily számított. Kimondta a szavakat, és tudtam, hogy ezzel most sok minden meg fog változni közöttünk. Fenébe, eddig mégis mi zajlott? Felégettem mindent magam körül, mindent, ami régi. Már tényleg nincs más hátra, mint előre. Kézen fogva, egymás oldalán. Ha bármi nehézségbe ütközünk, hát majd megoldjuk. Együtt. Nem számít, mi történik a továbbiakban. Már itt vagyunk egymásnak, és soha többé nem engedem el magam mellől. És ha kell meghalok érte, csak hogy biztonságban tudhassam. Elmosolyodok, amikor azt mondja, nem tudja, merre és hogyan tovább. Hát én sem. – Akkor már ketten vagyunk. Vicces lesz ez Vak vezet világtalant. – Azzal elhallgatok, a hangom pedig megkomolyodik. – De nem akarom ezt elrontani, Lil. Márpedig ismersz, ostoba vagyok. És idióta. Szóval ne legyél nagyon mérges rám, ha hülyeséget csinálok, jó? – Hangom már-már esdekléssé változik. Tényleg félek attól, hogy valami marhaság miatt fogom elveszíteni. Ettől félek talán a leginkább. Nem, ez nem igaz. Attól, hogy elveszítem. De talán ez lenne a legrosszabb minden mód közül. Amikor ő is azt mondja, hogy fél, óvatosan a hajába túrok. A selymes, vörös tincsek érintésére ismét elmosolyodok, csupán haloványan, de annál boldogabban. – Ne aggódj. Mostantól nem kell félned soha többé. Bármi vagy bárki is akar bántani, annak velem kell megküzdenie előbb. És tudom, nem szereted, ha ónak, de törődj bele, mert nem akarlak elveszíteni. Soha.
Mosolyogva, teljesen elbűvölten hallgattam Pault, ahogy magyarázta, hogy majd ne legyek mérges rá. Nagyon aranyosnak találtam, mert ha az emlékezetem nem csal, akkor még egyetlen férfi sem tepert ennyire nálam. Egyetlen férfi sem aggódott ennyire amiatt, hogy esetleg csalódást okoz vagy netán csak egyszerűen hibázik, ami megjegyzem, emberi dolog lenne. Ez imponált nekem, és hiába voltam nagyon fáradt, hiába lett volna kedvem legszívesebben leülni a földre és ott helyben elaludni, mégis megembereltem magam csak azért, hogy még egy kicsit itt lehessek vele anélkül, hogy aggódni kezdene az állapotom miatt. - De mérges leszek… - mosolyogtam rá, miközben a fejemet oldalra billentettem, az arcát pedig megsimogattam. – Aztán pedig majd megnyugszom és megbocsájtok, ha kiengesztelsz – az ajkaim még inkább felfelé görbültek a gondolatra. Nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon milyen módszerhez folyamodna, hogy kiengesztelhessen engem. – Ne tervezzünk, ne gondolkozzunk, hogy mi lesz. Egyszerűen csak hagyjuk, hogy a dolgok folyjanak a maguk medrében, és egyszerűen csak megtörténjenek. Mit szólsz? – kérdeztem kissé gondterhelten. Próbáltam továbbra is pozitívan tekinteni a jövő felé, főleg úgy, hogy már ő is itt volt mellettem. Vagy itt lesz mellettem a későbbiekben is. - Én sem szeretném, de a betegséggel nem tudsz helyettem megküzdeni – továbbra is halkan beszéltem, nem mintha bárki meghallhatta volna. Magamnak is csak most vallottam be először, hogy félek a kórtól, ami megtámadta a szervezetemet, és ugyan bizakodtam már hónapok óta, valamint jobban is éreztem magam, de csak nem mondhattam, hogy már teljesen egészséges vagyok. Már New Yorkban sem mentem el az orvoshoz kontrollra egy hónapja, és itt meg még orvost sem találtam magamnak, aki kezelne, vagy legalábbis időnként ellenőrizne, és gyógyszereket írna fel nekem. - Egyébként előre szólok, hogyha túlzásba fogod vinni az aggódást, akkor nem leszek hajlandó hozzád szólni! – néztem rá nagy komolyan, miután egy kicsit hátrébb hajoltam, hogy a szemébe fúrhassam a tekintetem. Egyik ujjammal játékosan megböktem a mellkasát, hogy ezzel is jelezzem, komolyan gondolom azt, amit mondtam az előbb. Miközben beszéltem, érzékeltem a szemem sarkából a vibráló fényt. Hirtelen el is felejtettem, hogy milyen északra merészkedtem, így teljes meglepetésként ért a hegyek feletti fények kavalkádja. Még soha életemben nem láttam olyan szépet, mint akkor, pedig régóta meg akartam már szemlélni magamnak a sarki fényeket. - Nézd milyen szép! – suttogtam megszállottam, és volt egy olyan érzésem, hogy ezt egyszer még meg fogom örökíteni. Igaz, hogy nem sűrűn szoktam tájképeket festeni, de még az is lehet, hogy ilyesmire fogok vetemedni egy ilyen csodálatos helyen. Túl sok benyomás ért a természettől, és még alig voltam itt pár órája, még annyi se. Ezt nagyon izgalmasnak találtam, Paul oltalmazó karjai meg csak még inkább fokozták a jó hangulatomat, így kis időre tovaszállt az aggodalmaskodásom.
Amikor azt mondja, mérges lesz, egy pillanatra kihagy a szívem egy ütemet. Ijedten nézek rá. Talán elrontottam valamit? Mit tettem, amiért ezt érdemlem? Hogy egy pillanatra elhiggyem: megtaláltam a tökéletes nőt, végre ennek a kínkeserves útnak a végére értem, aztán meg bedobja ezt, így… És ebben a pillanatban veszem észre, hogy mosolyog. Az a mosoly máris más értelmet ad a szavainak. A megkönnyebbüléstől én magam is elmosolyodom. Talán legközelebb nem játszik el egy mini-szívrohamot, ha felteszek valami idióta kérdést. – Sok módon tudnálak kiengesztelni, Liliomszál – suttogom, és egy kicsit bele is pirulok mindabba, ami az eszembe jut. Hát igen, több mint tízévnyi álmodozás során azért mégiscsak kiderült, hogy férfiból teremtettek. Nem tudom, most szégyellnem kellene-e azokat az álmokat, avagy sem. – Rendben. Dobjuk ki a terveket az ablakon, és menjünk, amerre a lábunk visz. Viszont ha el akarna választani, hát esküszöm, én nem hagyom neki! – mosolygok rá. Soha nem fogom elhagyni. Mindörökké ott leszek mellette, amíg világ a világ. – De megpróbálhatom – felelem. És meg is fogom, tudom magamról. Mégsem akarom ezt a témát tovább feszegetni. Tudom, nem szereti, ha valaki meg akarja őt menteni, de nem tehetek róla. Munkál bennem az ősi férfi kényszer, miszerint meg kell védenem mindazt, ami drága nekem. Márpedig ő a legdrágább kincs mind közül, akit valaha is elérni reméltem. Úgy szeretem, mint embert még soha előtte, és nem fogom hagyni, hogy bármiféle betegség elvegye tőlem. Nem! Ha kell, akkor még a világ legvégére is elmegyek, hogy megmentsem. Innen már úgysem lehet igazán messze. A következő szavain akaratlanul is felnevetek. – És ismét csak találnom kell egy módot, hogy kiengeszteljelek, igaz? Lil, ellened élő ember nem nyerhet egy vitában. De jól is van ez így. Csak emlékeztess, hogy nekem kell felkötnöm kettőnk közül a szoknyát. Mikor az Auróra felé fordul vele fordulok. Egyik kezemet a derekán tartom, és közben picit mögé állok, majd a másikkal is átfogom, mint nem is annyira régen. istenem, hogy rettegtem akkor, és mennyire kevesebb lenne az életem, ha hallgattam volna azokra a hangokra, amelyek a sikertelenségemről győzködtek. Csupán halványan jut el hozzám a gondolat, miszerint át kellene mennem a saját házamba, és áthoznom a nyomorult vendégágyat, de nem akarok elmozdulni. Jó érzés mellette lenni, és képes lennék rá, hogy egész éjjel csak álljak ott, vele a karjaim között. Mert szeretem, és mindörökké szeretni is fogom.
Örülök annak, hogy beadja a derekát. Nagyon szerettem volna vele tölteni ezt a napot idekint, de ezért nem fogom kockáztatni azt, hogy bármi baja essen. Fölmarkolom inkább a táskámat, átvetem a vállam fölött a sátrat tartalmazó másik táskát, és Lily után eredek. Fájt a szívem, amiért csalódást okoztam neki ezzel az egész kirándulással, de azt hiszem, az ifjúi hevület égetett mindkettőnket, amikor belevágtunk. Jó lett volna átélni azokat a jó régi New Yorkban töltött napokat, amikor a tetőn kempingeztünk, és tettettük, hogy látjuk a csillagokat. Istenem, mennyire gyerekek voltunk még, és nem engedtük, hogy a betonrengeteg elvegye az álmainkat. Aztán, amikor elaludtunk, valaki bevitt bennünket a lakásba és ott fektettek le aludni. Ezt a fajta gondoskodást egy felnőtt már csak nem várhatja el, nem igaz? Elmosolyodok, amikor beleegyezik, hogy menjünk át hozzá. Bólintok, amikor a bor kerül szóba, de nem tudom, mennyire kell belőle forralt bort csinálni. Az ember igya tisztán, vagy ne igya sehogy. De mikor beülünk az autóba már el is fog a jóleső biztonságérzet, és onnantól kezdve a legkevésbé sem érdekel, hogyan isszuk a bort. Mert most már legalább inni fogjuk, nem pedig rajtunk lakmározik majd néhány vadállat. Tudom, gyávának tűnhetek, és valószínűleg az is vagyok, de nem akarok kockáztatni. – Sajnálom – mondom egy rövid idő után. – Tudom, hogy szerettél volna itt kint tölteni egy estét. És ígérem, fogunk is. Majd nyáron, ha akkor nem kell nagy havat lapátolni. Mondjuk a hó itt állandó probléma. Bár talán nyáron kevésbé nagy a veszélye annak, hogy átkukucskálnak hozzánk a jegesmedvék az Antarktiszról, mint régen. Ilyen, és ehhez hasonló marhaságokkal tömöm a saját fejem addig, amíg meg nem érkezünk Lily házához, amely már külsőre is kapott egy kis felújítást, nem csak belsőre. Az első alkalommal úgy nézett ki, hogy féltettem Liliomszálat. Na, nem attól, hogy potyognának a gerendák – az, olybá tűnik, csak nálam volt rossz szokásuk –, inkább attól, hogy betéved Jancsi és Juliska, és bosszút akarnak állni, amiért az eredeti Grimmben megették őket. Vagyis nagyanyám valami ilyesmit mesélt még régen. Kiszállok, aztán kinyitom Lily előtt az ajtót, mert úriember vagyok. Aztán nekivágunk a szokásosan csúszós hídnak, én pedig átkarolom Liliomszál derekát és közelebb húzom magamhoz. Elég volt egy napra egy fenékre ülés. És amúgy is, annyira jó érzés, amikor közel tarthatom magamhoz.
Immár arra koncentráltam, hogy mi lesz majd, ha hazaérünk. A probléma az volt, hogy a fél ház még mindig szaladt, az emeleten fel volt szedve a padló, és a konyhában is egy részen, mert elrohadt a parketta. Nem volt valami biztató a helyzet, de a felmerülő problémák sem szegték a kedvemet egy pillanatra sem. Immár a saját otthonom volt az a ház, és mindent ki akartam belőle hozni, amit csak lehet. Éppen ezért kezdtem már bevásárolni néhány bútort, méghozzá egy régiségkereskedésben. Igaz, hogy kicsit kopottak és megviseltek voltak a bútorok, de legalább otthonos érzést keltettek az emberben. Bennem mindenképpen, és úgy hiszem, hogy ez a legfontosabb. Persze újakat is rendeltem már a bútorboltban, de egyelőre azok még nem kerültek kiszállításra, és amíg nem telefonálok, addig nem is fognak. Így hát csekély számú berendezési tárgy állt a rendelkezésünkre a mai napon, de nem volt kedvem Paul lakásában aludni, mert lentről mindig felhallatszott a kocsmai zaj. Tudok én úgy aludni, mint akit kiütöttek, csak mégis más idekint, a relatíve semmi közepén. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy már csak akkor eszméltem fel, amikor a kocsi fékezett, majd le is állt a motor. Ez tudatta velem, hogy hazaértünk, és szerencsére út közben az is eszembe ötlött, hogy van otthon még egy üveg jó bor, amiből vétek lenne forraltat készíteni, ráadásul a boltba sem kell még elmenni. Pazar! - Biztosan lesz még rá alkalmunk! – mondom bizakodó mosollyal. Szeretném azt hinni, hogy túl fogom élni, hogy tényleg hatott a terápia, a gyógymódok és minden más, mert akkor ez azt jelenti, hogy van esélyem a hosszú életre. Nagyanyám hosszú életet élt, méghozzá mind a két részről, és ez jelent valamit. Közben kiszálltam az autóból, fogtam néhány táskát a kezemben, a másikkal pedig Paulba kapaszkodtam. Sokkal biztonságosabb érzés volt, hogy fogott engem, mert így nem állt fen a veszélye annyira a csúszásnak. Bár tőlem szerintem még az is kitelne, hogy elrántom őt magammal, és mind a ketten a földön kötünk ki. Jobb esetben én rajta, rosszabb esetben ő rajtam, vagy esetleg pont egymás mellett. A lényeg, hogy egyik végkimenetel sem lenne valami jó. - Már alig várom, hogy bent legyünk… - szólaltam meg, miután biztonságosan átjutottunk a kis hídon, és a zárral kezdtem ügyeskedni. Kiderült, hogy elfelejtettem bezárni, úgyhogy már csak abban reménykedhettem, hogy legalább a lakás ajtajával nem csináltam ugyanezt. Akkor elég nagy baj lenne. – Begyújtasz majd a kandallóba? – kérdeztem mosolyogva, miután felnéztem rá. – Imádom, hogy most már van kandallóm! – nevettem fel, mialatt átértünk az udvaron, egészen az ajtóig, amit reményeim szerint majd pirosra fogok átfesteni, ha elkészül minden. Vagy lehet, hogy jobb lenne egyszerűen lelakkozni?
Felpillantottam a házra, miközben a kis hídon kelünk át, ezúttal szerencsére minden gond nélkül. Azért még azután is közel tartom magamhoz, hogy átjutunk, mert folyamatosan él bennem a félelem. Nem akarom, hogy baja essen, hogy eltörjön bármije, esetleg valami megtámadja. Vagy ledöntse a lábáról egy vírus. Tudom, túl sokat aggódok, és az esetek többségében amúgy sem tudnék ellene tenni semmit, de Lily túl sokat jelent nekem ahhoz, hogy csak hagyjam ennyiben. Ő nem csak egy nő, nem, annál sokkal több. A múltam, és minden, amire érdemes emlékeznem. Ő áll ott a középpontban minden egyes kis emlékfoszlányban. Ő a jelenem, és senki mással nem tudom elképzelni a jövőmet, csak vele. Ő az életem. – Hát igen, a hideg után jót tesz majd a benti helyzet – mondom. Aztán hátravetett fejjel felnevetek, látva, mennyire örül a kandallónak. Rövid kis nevetés ez, gyorsan el is hal, de jól esett kiereszteni. – Szívesen begyújtok. Nekem aztán senki sem róhatja fel, hogy nem teszek meg mindent. Közben azért végignézem a házat is, és kivételesen anélkül, hogy vészesen elkalandoznának a gondolataim. Tetszik, amit látok, bár azt is tudom, hogy van még mit javítani rajta bőven. De Lilynek csak kérnie kell, aztán megkérek pár embert, hogy a tartozásuk kiegyenlítéseképp jöjjenek el, és segítsenek felújítani ezt a kócerájt. Persze ez lehet, nem a legjobb ötlet, ugyanis a végén még ferdén állna az egész ház. Na, ezért ne dolgoztasson az ember részegeket a kocsmájából. Még a végén italozásba fordul a munka, aztán a gyümölcsét is eltüntetjük. Jól van Paul, szedd össze magad, ez megint nem vezet sehova. – Egész takaros – mondom, ahogy elérjük az ajtót. – Kíváncsi vagyok, mit sikerült kihoznod belőle odabent. Eddig. Ahogy téged ismerlek már ez is több mint csodálatos. Igazából a nyelvem hegyén érzem, hogy „és tele van festve mindenfélével”, de aztán visszanyelem. Szerintem nem sértődne meg rajta, de a párkapcsolat azért mégiscsak másabb, mint a barátság, hiába próbáljuk gőzerővel bizonyítani az ellenkezőjét. Azt meg nem akarom, hogy megorroljon rám, amiért valami olyasmit mondok, amit magam sem gondolok komolyan.
- Azt hiszem, hogy van fa a pincében. A fiúk behordták a múltkor a fészerből, mert nedvesedett. Elvileg mostanra már ki kellett száradnia, úgyhogy biztosan nem lesz túl nagy feladatod – vigyorodtam el jókedvűen, miközben a hó ropogott a talpunk alatt, mi pedig befelé tartottunk. Oké, azért nem voltak hiú ábrándjaim, már ami a jó meleget illeti odabent, mert a fűtés még mindig nem volt kifogástalan, ezért is örültem annyira a kőkandallónak. Nem csak otthonossá tette a nappalit, de meleget is adott, ha valami gond volt a modernebb fűtéssel. - Csak ennyi? – felvontam a szemöldökömet, és próbáltam megőrizni az arcomon a komoly kifejezést. Nem ment olyan jól, mint szerettem volna, de azért valamennyit már sikerült rajta fejlesztenem, hála a tükör előtt való gyakorlásnak. Amikor az ember lusta ahhoz, hogy fodrászhoz menjen, és inkább maga esik neki a rakoncátlan tincseknek, akkor huzamosabb időt tölt a tükör előtt. Én meg aztán mindenképpen, mivel messzire el szoktam kerülni. Nem vagyok a külsőm megszállottja, ettől függetlenül még nem mindig nézek ki úgy, mint akit a kukából szedtek ki. Ha pedig egy magam fajta sok időt áll a tükör fogságában, akkor bizony hajlamos arra, hogy játsszon a mimikájával. Oké, tudom, hogy beteges, de én képes vagyok magamat is szórakoztatni. - Remélem, hogy ezt most nem piszkálódásnak szántad – böktem meg a könyökömmel az oldalát, miközben a lábammal egy kicsit megböktem az ajtót, és így szélesre tárult előttünk. Automatikusan nyúltam a falon lévő kapcsoló után, hogy aztán világosságot varázsoljak a sötétség helyére. Mindenhol szerszámok hevertek, állványok, és lécdarabok egész rakásban, de én már megszoktam, méghozzá olyannyira, hogy el sem tudtam képzelni nélkülük az előszobámat, meg a folyosórészt. Egy pillanatig elmerengtem ezen, aztán ledobtam a mindeddig kezemben és a hátamon cipelt cuccokat. – Lökd csak le te is ide… - böktem fejemmel a holmikra, és kibújtam a kabátomból is. – Majd szólj, hogy ne felejtsek el venni egy fogast, ha a bolt közelében járok! – kértem tőle mosolyogva, aztán már el is tűntem a nappaliba vezető boltív mögött. A kabátomat lelöktem a kanapé háttámlájának tetejére, és egy állólámpát is felkapcsoltam, hogy ott se legyen korom sötét. - Mindjárt előkerítem azt az üveg bort, rendben? Addig te csak… hát, csináld, amit akarsz – vontam meg a vállaimat, és egy futó csók után újra magára is hagytam. Szerettem, ha körülöttem volt, és igazából már azon is gondolkoztam, hogy talán ideköltözhetne, hiszen nagy ez a ház, és én egyedül vagyok. Bármikor felbukkanhatott valami állat is, és egy férfi mindig jól jön a háznál. Oké, New York belvárosában elboldogultam egyedül is, de engem ismerve, és az itteni terepet elnézve tényleg szükségem lett volna most két erős és védelmező kézre. Míg ezen gondolkoztam, benyúltam a hűtőbe, és a kezembe akadt az üveg. Büszkén emeltem ki, hiszen nem voltam teljesen biztos abban, hogy még megvan. Néhány pillanatot tanácstalan forgolódással töltöttem el a konyha közepén, míg eszembe nem jutott, hogy hová tettem a poharakat. Mikor végre azokat is megleltem, a dugóhúzó felkutatása következett, eközben pedig próbáltam kitalálni, hogyan adagoljam majd be Paulnak a remek ötletemet. Sem megijeszteni nem akartam, sem rákényszeríteni semmit, de tény, hogy örültem volna, ha éjszakánként nem kell egyedül lennem itt a vadon közepén. Ezen aztán annyira elbambultam, hogy csak bámultam ki a hóval borított udvarra, a maszatos és poros üvegen át. Előttem az üveg meg a két pohár, kezem pedig félig megállt a kutakodás közben, az egyik fiók szélén. Mit is akartam?
– Mindjárt meg is nézem majd – mondom, és közben a legutolsó kirándulásunk jut eszembe, amit a pincébe tettünk. Soha romantikusabb sötétben botorkálást nem éltem még meg, mint akkor. Igaz, alapvetően nem szoktam a sötétben botorkálni. Ezúttal legalább lesz villany, legalábbis a reményeim szerint. Ha nem… Hát, valahogy csak belebotlok majd a fába. Így, vagy éppenséggel úgy. Aztán megindíthat utánam ő kutatóexpedíciót, és a végén mindketten zombik módjára kutatjuk majd egymást a sötétében. Érdekes műsorszám lesz, az egyszer biztos. – Nem lesz az nedves, hacsak be nem ázik a pincéd. ha meg igen, ott már komolyabb a gond. – Csak ennyi – bólintok. nem igazán értem, mit is értett ezalatt, de nem baj. Azért láttam, hogy ő sem gondolta komolyan, és én is kicsikartam magamból egy bárgyúbb vigyort. A következőre már szélesebbre húzódik, és láthatóan igazibbá is válik. Átkapcsolok Pimasz Paul üzemmódba. – Ugyan már, mernék én piszkálódni veled? Tudom, hogy fejvesztés jár érte! Én is ledobom a hátamról a cuccokat, és kézzel-lábbal (tolva és rugdosva) az előszoba egyik oldalához egyengetem őket, olyan szép, katonás rendben. Megszemlélem a művet, és elégedetten bólintok. nem jöttem ki a gyakorlatból, csak nem használtam egy darabig. – Hozok én neked egyet ingyen – mondom. Nem is túlzok ez alkalommal, van néhány egészen korrekt darab raktáron egy-két törzsvendégnél, olcsón meg tudom szerezni őket. Arról meg neki nem kell tudnia, hogy én kiadok rá pénzt. Csak legyen meg, amit szeretne, lássam mosolyogni, és én máris boldog leszek. Elmélázva figyelem eközben, ahogy elrohan a nappali felé, én pedig lassú, de biztos léptekkel követem. Kabátomat ott hagytam a halom tetején, jó esetben nem lesz baja. Rosszban meg… Nos, legfeljebb beszökik érte pár mosómedve. Ledobom magam az egyik ülőalkalmatosságra, és megvizsgálom a helyet. Egészen korrekt kis szoba, és több változás is történt, mióta utoljára itt jártam. Kényelembe helyezkedem, és a kandallót vizsgálom. Vajon az elmúlt időszak alatt felgyűlt dolgokat is kiszedték a kéményből? Mert ha nem, és begyújtom, akkor elég szép meglepetésben lesz részünk. – Na, jössz? – kérdezem. Az első pohár bor után lemegyek majd, és felhozom a fát. Aztán lehet nekem is meg kellene néznem a kéményt. Mielőtt még kiűz minket a korom.
- Elméletileg nem kéne áznia egyébként, de a fát csak nemrég hordták be, és lehetséges, hogy még nem száradt ki teljesen! – ezt már a konyhába menet magyaráztam neki. Szerettem látni az arcát, amikor beszéltem hozzá, de ez alkalommal talán túl fogom élni azt is, ha nem szemtől-szemben kommunikálunk egymással. Azért annak örültem, hogy majd szerez nekem egy fogast, mert amíg nincsen, addig mit művelek a kabátommal? Csak ledobom oda, ahová éppen kedvem van, aztán meg úgy nézek ki, mint akit a kutya szájából húztak ki. Ez a gondolat egyáltalán nem tetszett, pedig sokszor teljesen hidegen hagy, hogy milyen külsővel járok-kelek a városban. Ez már csak ilyen, ha az ember belemerül a gondolataiba, és két különböző zoknit húz fel, vagy még sorolhatnám… Még mindig elmélázva álltam a konyhapult előtt. Tudomást sem vettem róla, hogy hány helyen kopott meg a festék a szekrényeken, és hogy hol vált le a falból egy-egy darab, meg efféle remek dolgok. Majd ide is el fognak jutni a munkások, szépen helyrehozzák a parkettát, meg a villanyvezetékeket is, és minden rendben lesz itt is. Szép lesz, jó lesz, a célnak éppen megfelelő, már amennyi időt én a konyhában szoktam tölteni. Lehet, hogy be kéne iratkoznom valami főzőtanfolyamra? Lehet, hogy nem ártana nekem, mert Paul a végén még kitesz, amiért nem tudok neki vacsorát sem főzni, ha arra van igénye. Ezen a gondolaton elmosolyodtam, mert jól ismertem már ahhoz, hogy nem tenne ilyet. Ez megnyugvással töltött el, és idő közben az is eszembe jutott, hogy a dugóhúzót kerestem. Diadalittasan elvigyorodtam, amikor a kezembe akadt a kis szerszám, és sietősen már igyekeztem is megszabadítani a dugótól az üveget. Már ha ez nálam ilyen egyszerűen menne, akkor minden rendben lett volna, de sajnos az élet nem habos torta, így aztán egy pillanat elég volt ahhoz, hogy néhány piros pötty a ruhámat tarkítsa, amikor a lendület miatt rám borult úgy félpohárnyi a borból. Bosszankodva néztem végig magamon, majd egyszerűen csak megvontam a vállaimat, és kivonultam a helyiségből, vissza a nappaliba. - Történt egy kis baleset… - kezdtem máris, ahogy átléptem a boltív alatt, kikerülve néhány lyukat, amelyek a padlón tátongtak. – Úgyhogy legközelebb te fogod kibontani a bort! – jelentettem ki, és még mindig kissé zavartan nézegettem magamat, meg a világos színű felsőt, ami immár középen kapott egy kis színt is. Mintha a saját alkotásommá váltam volna, aki lesétált a vászonról. Nem igazán voltam odáig a gondolattól, de már úgyis mindegy, nem? Közben már le is raktam az asztalra a poharakat, mielőtt azokat meg sikerülne eltörnöm, és öntöttem az üvegből. Kellemes illat szállt felém, és ismét megállapítottam, hogy ez a bor remek lesz. Még a múltkorról maradt meg, illetve arról a megnyitóról, ami New Yorkban az utolsó volt. Én pedig kis élelmes nő módjára fogtam, és ezt is magammal hoztam ide, biztos, ami biztos alapon. Már nyújtottam is Paul felé az egyik poharat, aztán megfogtam a másikat is, és odavackoltam magam mellé a kanapéra. - Na, akkor ránk! – emeltem koccintásra, és ha összecsendültek, akkor ivás helyett odahajoltam hozzá, és adtam egy puszit az ajkaira. – Azt hiszem, hogy nem ártana átöltöznöm… - húztam el a számat, majd ittam egy kortyot, és elismerően hümmögtem. Tényleg nagyon finom volt, csak kár, hogy nem emlékszem már, kitől kaptam. – Segítsek felhordani a fát? – ajánlkoztam egyből készségesen. Még az sem érdekelt, hogy nálam fokozottan fent állt a lépcsőről való lezúgás veszélye.
A fával kapcsolatos, utolsó szavaira már nem is reagálok semmit. Nem is hiszem, hogy különösebben szükség lenne rá, hiszen ezt a témát már így is túlragoztuk. majd felhordom, begyújtok, és ücsörgünk itt, miközben nagyon élvezzük a meleget. És aztán ott ülünk majd, átölelem, és az egész nap annyira távolinak fog tűnni, mint egy másik világ. Mert amikor a karjaimban tarthatom, akkor tényleg nem számít semmi más sem, csak ő. Amúgy sem igazán. Még mindig félek, hogy egyszer csak felébredek, és rádöbbenek, hogy csak álmodtam az egészet. Hogy vissza kell térnem az unalmas, egyhangú életemhez, amiben ő már nincs ott, vagy csak sokkal kisebb szerepet tölt be. Nem tudnék úgy élni többé. Aztán magamra hagyott, én pedig csak ücsörögtem a kanapén. Közben szemrevételeztem a házat belülről is, és tetszett, amit láttam. Bár láttam, hogy a késztől még messze vagyunk – elvégre lakásfelújításban egészen profinak számítok –, de mégis, az egész magán viselte Lily keze nyomát. Azt hiszem, részben ezért is szeretem őt annyira. Még a félkész dolgokon is képes otthagyni a saját jelét, mintha azok is hozzá tartoznának. – Semmi gond, nagyobb gond is történt már – mondtam. Mikor bejött azzal, hogy baleset történt, felugrottam, mert attól tartottam, hogy valami nagyobb baja esett. Amikor megláttam, hogy mi történt, elvigyorodtam, és az utolsó szavain még fel is nevettem. Egész egyszerűen nem bírtam visszafojtani. Aztán úgy döntöttem, hogy egy ilyen lehetőséget hiba lenne veszni hagyni. – Tudod, szerintem jól áll. Megy a hajad színéhez. Szóval szerintem ne is mosd ki, majd eladjuk az embereknek, hogy saját tervezésű ruha. Ki tudja, lehet el is hinnék. Aztán Lilből seperc alatt híres divattervező lenne egy kis bor miatt… Na jó, MacMurth, most lődd le magad, mielőtt még jobban belemész a hülyeségbe. Nem szükséges álmodoznod, amikor az életed maga is egy álom… lehetne. Hiszen együtt vagy a nővel, akire egész életedben vágytál. A világ végén élsz, vagy legalábbis azon a helyen, ami a legközelebb van hozzá, és ennél messzebbre már semmiképpen sem futhatnál. Nem mintha akarnál. Csak ne követne árnyékként mindaz, ami odaát történt… – Ránk – koccintok Lillel, és behunytam a szemem, amikor megcsókolt. Aztán a karjaimat a derekára fontam, és rávigyorogtam. Tényleg nekem van a leggyönyörűbb barátnőm a világon. – Ugyan már, nem kell átöltöznöd. Vagy ha tényleg, akkor szívesen segítek benne…
- Szóval kinevetsz… - konstatáltam, és igyekeztem sértettséget tettetni, de nem sokáig ment. Hamarosan az én ajkaimra is mosoly rajzolódott, ahogyan tekintetemet Paul arcára függesztettem. Már nem is érdekelt annyira, hogy leborítottam a ruhámat. Egyébként sem vagyok az a típusú nő, aki ilyen miatt elkezd sipákolni, meg károgni, hogy tönkrement a ruhája. Nekem ugyan mindegy volt, képes lettem volna akár városba, utcára is felvenni ilyen foltos állapotában, és azt mondtam volna, hogy így vettem. Vagy le sem tagadtam volna, csak megvonva a vállaimat, közölném, hogy tudom, hogy foltos. Úgy tűnt, hogy az előttem álló férfi már túl jól ismert, mert valami egészen hasonlóval állt elő, mire halkan nevetni kezdtem, kezemben a boros pohárral egyensúlyozva. - Édesem… - közelebb léptem hozzá, még mindig rajta tartva íriszeimet. – Egyrészt, nem is biztos, hogy egyáltalán kijön belőle, másrészt pedig a két piros üti egymást – nem vagyok a divat nagy szakértője, de ezt azért még én is tudom. Ha máshonnan nem, hát a festményeimen sem szoktam ilyen formában használni a színeket, maximum akkor, ha öntudatlanul siklik az ecsetem a vásznon. Elő szokott fordulni ugyanis, ezt kár lenne tagadnom! Miután koccintottunk, nagyot kortyoltam a borból, és meg kellett állapítanom, hogy tényleg nagyon finom. Még hümmögtem is egy kicsit, ezzel fejezve ki, hogy nagyon ízlik. Ajkaimról lenyaltam az esetleges cseppecskéket, mielőtt száját kezdtem volna ostromolni. Igaz, hogy csak futó csók volt, de nagyon is kedvemre valónak bizonyult. Szemeim vidáman csillogtak, és hagytam, hogy magához húzzon. Testem készségesen simult az oldalához, és egyik karomat átvezettem a nyaka körül, míg másikban még mindig a poharamat tartogattam. - Figyelj, ha ezt csinálod, a végén még te is így fogsz kinézni! – figyelmeztettem, és megböktem a mellkasát azzal a kezemmel, amelyikben a veszélyes folyadékot tartottam. Mivel loccsant egyet, kis híján tényleg beigazolódott, amitől az előbb féltem egy kicsit. Csábított ugyan a gondolat, hogy leöntsem, és kénytelen legyen levetkőzni, ugyanakkor nem akartam tönkretenni a ruháját. Az oké, hogy nekem mindegy volt, hogy miben járok, de neki talán nem. Tudom, elég baj, hogy igényesebb nálam még a barátom is, de igazán nem róhatja fel nekem senki, mert legalább festeni azt tudok. Nekem pedig elég, hogy a színekkel tudok bánni a vásznon, a többi mind csak részletkérdés és másodlagos tényező. Előrelátóan leraktam inkább az asztalra a borral teli kristályt, nehogy dupla baleset történjen, és leöntsem valamint össze is törjem a poharat. Amilyen szerencsétlen vagyok, biztosan még el is vágnám a kezemet, mikor megkísérelem összetakarítani a törmeléket. A kép máris előttem volt, és kis híján elnevettem magam, de a Paul által elmondottak már sokkal jobban kezdtek érdekelni, mint az esetleges takarítás. - Hm, azt hiszem, hogy talán akkor bölcsebb lenne, ha elfogadnám a segítségedet, mielőtt elszakítom az anyagot! – viccnek szántam ugyan, de máris közelebb húzódtam hozzá. Mellkasom nekipréselődött az övének, miközben félig-meddig beküzdöttem magam az ölébe. Nem tartottam attól, hogy esetleg ő kiborítja a saját italát, mert tudtam, hogy sokkal ügyesebb nálam, és ez úgysem történhet meg. Maximum a hátamon is lesz majd egy folt, meg elől is, és akkor dizájnosan fogok kinézni, bármerre megyek is. A hajam úgyis eltakarná egyébként… Ajkaim éhesen tapadtak a szájára, két tenyerem pedig az arcát simította végig, ahogy a hajába túrtam, és közelebb húztam magamhoz. Túl régóta vártam már erre, túl sokáig csak a képzeletemben történt meg ahhoz, hogy küzdjek a késztetés, a kísértő helyzet ellen. Kezem megremegett, ahogy végigsimítottam a hátán, benyúlva a felső nyakrészénél. Ujjaim alatt meztelen bőrt éreztem, és a tudat felforrósította az egész testemet. - Paul, én… - dünnyögtem két csók között, de magam sem tudtam, hogy mit akartam mondani neki. Egyszerűen csak meg kellett szólalnom, megtörni a súlyos csendet, és egyébként is túlságosan féltem attól, hogy meghallja a heves szívdobogásomat. Tudtam, hogy nem lehetséges, de a vér a fülemben dobolt és azt hittem, hogy számára is legalább olyan jól hallható, mint amilyen számomra volt. Megijesztett az egész helyzet, mégis teljesen eszemet vette a közelsége.
Egy pillanatra, csupán egyetlen, rövid pillanatra, de megijedek a szavaitól. Félek, hogy elbaltázok valamit, hogy tönkreteszem azt, ami köztünk van. Mert, megvallom őszintén és férfiasan, semmitől sem rettegek jobban, mint attól, hogy egy nap nem találom magam mellett. Ez még annál is rosszabb lenne, minthogy egyszer csak arra ébredek, hogy mindez meg sem történt. Nem tudnék nélküle élni, a világnak még annyi értelme sem lenne, mint most. Nem, sosem menne. Aztán elmosolyodik, és a gondjaim szépen tovaszállnak. – Liliomszál, abban a világban élünk, ahol egyesek három vonalat művészetnek tekintenek – villantom meg rendkívül széles kiterjedésű művészeti ismereteimet. – Szerintem ha elkezdenéd divatosnak nevezni, mások a rendszer elleni lázadás szimbólumának tartanák. Vagy az egyenjogúságénak. Vagy lehet, most be kéne fognom – mondom, és inkább belekortyolok a borba. Egész jó. Egy pillanatra hagyom csak abba, amit csinálok, és távolodok el az arcától. Egyetlen pillanat, mégis egy egész örökkévalóságnak tűnik. Rá kell döbbennem, mennyire nem bírok nélküle létezni sem. Bánom? Egy fenét, azt bánom, hogy nem szedtem össze korábban a bátorságomat. Talán még amikor tizenévesek voltunk, és nem tölthettem vele több időt így. – Nem aggódok emiatt, Lil – mondom csöndesen, és már vissza is térek az ajkaihoz. Csókokkal borítom el az arcát és a nyakát, lassan, érzékien, és arra próbálok gondolni, vajon ő mit szeretne. Az, hogy én mit akarok, ezúttal nem számít semmit sem, mert azt akarom, hogy ez az ő legszebb estéje legyen. Ha már a kempingezést sikerült tönkrevágnom. Egyébként is, én férfiból vagyok, az én igényeimet könnyű kitalálni. Ő azonban nő, sőt, mi több, abból is a legfontosabb az életemben. Nem akarom cserbenhagyni ilyen téren, sem kudarcot vallani előtte. Remek, MacMurth, aggódj csak, attól majd minden könnyebb lesz. Bár, ahogy érzem, komoly fennakadásokat ez nem okoz. Az egyik, nyugodtabb pillanatban óvatosan leteszem a poharat az asztalra. Nem figyelem, hova helyezem, de nem esik le, és törik össze, így aztán magamban elismerem, hogy még mindig van térérzékem. Remek. Egyik kezem a derekára fonódik, másik a hajába túr, és közben egy pillanatra sem hagyom abba, amit eddig csináltam. Úgy csókolgatom, mintha az életem múlna rajta. Talán így is van. Talán tényleg elhiszem, hogy ha elengedem őt, akkor vége ennek a nyomorult világnak, összezuhan minden, amiért érdemes élnem. Hiszen mi más lehetne a helyes, mint a tény, hogy ő ott van a karjaim között, és együtt vagyunk. Mi más lehetne jó?
Csak mosolyogtam, ahogy beszélt. El kellett ismernem, hogy tényleg igaza volt egy bizonyos tekintetben. Az emberek manapság már három vonalra is képesek voltak azt mondani, hogy micsoda műalkotás, csak azért, mert valakinek jól csengett a neve a szakmában, és máris úgy kezelték, mintha ő szarta volna a spanyol viaszt. Az ilyeneket én nem is tekintettem művésznek, csak valami kezdő próbálkozásnak az alkotásaikat. Szegények nem tehettek róla, hogy nem szorult beléjük elég tehetség, az emberek pedig túl hülyék voltak ahhoz, hogy mindezt meglássák. Manapság már olyasmikért is képesek voltak fizetni, aminek semmi értelme nincsen, csak azért, hogy elmondhassák magukról, ilyennel is rendelkeznek. Hogy műkedvelők, intelligens gazdagok. Pökhendi banda! Miközben az ostromló csókjait élveztem, próbáltam teljesen ellazulni, csakhogy nem hagyott nyugodni az, hogy ő nem engedte el magát teljesen. Nem volt szükségem szuperérzékekre ahhoz, hogy erre rájöjjek, elég volt csak jobban ismernem őt, mint az átlagot, vagy végigsimítanom a hátán ahhoz, hogy érezzem a feszülő izmokat az ujjaim alatt. Levegő után kapkodva húzódtam egy kicsit hátra tőle, úgy próbáltam teljes mértékben ráfókuszálni az arcára. - Lazíts már egy kicsit, oké? – kértem rekedtes hangon, két kezem közé véve az arcát. Hüvelykujjaimmal óvatosan cirógattam a bőrét, ajkaimon pedig mosoly húzódott végig, ahogy felnéztem rá. Aztán egyik kezem egészen hátracsúszott a tarkójáig, és annál fogva húztam magamhoz ismét egészen közel. Szám éhesen csapott le az övére, ismét csókra hívva. Nem bírtam ki, egyszerűen sürgető készetetést éreztem arra, hogy a lehető legközelebb legyek hozzá. Olyan sok idő telt el azóta, hogy ezen gondolkoztam, és már mióta megérkeztem ide, azóta is eltelt lassan két hónap. Csoda, hogy egyáltalán bírtam magammal, róla pedig ezt az oldalát amúgy sem tudtam, hogy milyen. Csupán abból indultam ki, hogy férfi, úgyhogy nagy szó, hogy ő is kibírta. Én a magam részéről soha nem csináltam problémát a szex-kérdésből. Szerettem élni, és mindig azt tettem, amihez éppen kedvem volt. Az már egészen más tészta, hogy ettől függetlenül nem feküdtem össze mindenféle jött-menttel. Maximum akkor, ha egy kicsit jobban felöntöttem a garatra, de a mi esetünkben már rég nem erről volt szó. Itt már kamaszkor óta halogatott vágyakozás gyűlt össze, és úgy tűnt, hogy a magam részéről eddig az estéig bírtam ki. Körmeim már a hátán karistoltak, miután benyúltam a felsője alá. Azt sem tudtam, hogy mikor tettem, csak az lebegett a lelki szemeim előtt, hogy lehetőleg minél előbb megszabadíthassam a ruhadarabtól, ami elválasztott még tőle. Hátam ívben feszült meg, így préselve hozzá egész felsőtestemet, miközben fejem hátrahanyatlott, felkínálva a nyakamat neki. Nem gondolkoztam, nem akartam túlagyalni azt, amiről már többször sikerült álmodnom is. Azt akartam, hogy spontán legyen, és csakis az ösztöneink vezessenek minket. Amúgy sem volt szokásom túl sokat gondolkozni a dolgokon, de most pláne nem szerettem volna ilyesmivel elrontani az estét. Tizenhét évesen eleget ábrándoztam erről a pillanatról, de közelében sem volt a valóságnak az, ami csak a fantáziámban pergett le. A valóság sokkal jobb, sokkal izgatóbb volt, mint azt valaha is remélni mertem. Paul teste tökéletesen illett az enyémhez, mintha csak direkt így lettünk volna teremtve.
– Csak… Ideges vagyok kicsit. Nem akarom elszúrni ezt, nem veled – felelem csendesen, és tudtam, megérti majd. Vagy legalábbis nagyon reméltem, hogy megérti, hiszen Ő jelen pillanatban a legfontosabb. Túlságosan sokáig vártunk erre a pillanatra, és nem akarom tönkretenni, ezért engedek kicsit magamból, miközben magához von, és elborít a csókjaival. Hagyom, és élvezem egy kicsit. Vissza kell fognom magam, hiszen az estek többségében nem vagyok ennyire… Kisfiúsan szégyenlős, vagy hogyan is mondhatnám. Bár mióta hazajöttem a tengerentúlról, valahogy elapadtak az ilyen esték is. A hátamon karistoló körmeit alig érzem meg, nem foglalkozom velük. Tudom, ott lesz a nyomuk egy darabig, de amíg nem karcolja bele a hátamba, hogy „Takarodj innen!”, addig nincs nagy baj. Csókolom, ahol csak érem, és közben érzem, hogy szépen, lassan, de kezdek teljesen megveszni a vágytól. Túlságosan régóta akarok itt lenni, túlságosan régóta akarom ezt csinálni. A pólóm hamarosan a padlón landol, és közben én is a felsője alá jutok kezeimmel. Bőre selyme csak még tovább fokozza a bennem tomboló, kitörni készülő vágyat, és ezért próbálom megszabadítani a ruhától. Tudom, azután még lesz, amin át kell jutnom, de már épp eléggé nehezen bírom. És mindeközben csókolgatom a nyakát, az arcát, és nem akarok egy pillanatra sem leállni, pedig tudom, hogy kelleni fog. Ha nem is többet, hát annyit, ameddig kibújtatom a felsőjéből. Nem gondoltam volna, hogy a mai, tönkrement táborozás után eljutunk idáig, de boldog vagyok, hogy megtettük. Mert most, hosszú idő után egyáltalán nem érdekel, mik történtek távol innen, távol tőle. Ő az, aki számít, mi vagyunk azok, akik számítanak, a kinti világ meg tehet egy szívességet. Nem érdekel semmi sem, csak és kizárólag ő, és az, hogy ennyi idő után végre együtt vagyunk. A ruhája alá nyúlva közben a melltartót próbálom kioldani. Kis izé, mindig megnehezíti a férfiember dolgát, és józan gondolkodás kellene hozzá. Amire meg jelen pillanatban képtelen vagyok. Sebaj, nem állunk le addig sem, ééééés megvan. Innen már tényleg csak egy irányba vezet az út.
Igaz, hogy én egyáltalán nem gondoltam azt egy pillanatra sem, hogy esetleg bármit is elszúrhatna, de már nem mondtam neki ellent. Egyszerűen nem volt értelme veszekedésbe bocsátkoznom vele, mikor teljesen más szándékaim voltak jelenleg. Erről tanúskodott a kezeim remegése is, ami csak most tűnt fel. Sohasem voltam az a fajta, aki ne bírná idegekkel a dolgokat, vagy izgatottságában ilyesfajta módon jönne zavarba, de úgy látszik, hogy Paullal semmilyen helyzet nem volt hétköznapinak nevezhető, ráadásul azt sem felejthettem el, hogy milyen régóta dédelgetett álmom látszik most valóra válni. Ujjaim sürgetően kaptak a nadrágjához, miközben ő a felsőmmel kezdett bíbelődni. Néhány pillanatra hagytam annyi békét neki, hogy egy kicsit megemelkedjek, ezzel segítve a vetkőztetésemben. Minden egyes csókja hatással volt rám, libabőrös lettem tőle és még többet akartam megkaparintani belőle. Néha hajlamos vagyok a telhetetlenségre, és jelenleg is éppen így állt a helyzet. Miután az ő pólója mellett landolt az én borral színezett blúzom is, újra megpróbáltam őt megszabadítani egy újabb ruhadarabtól, több-kevesebb sikerrel. Érdekes, hogy amilyen jó a kézügyességem a rajzolás és a festés terén, az ilyen dolgokban annyira béna vagyok. Kitartásom azonban nem lanyhult, és végül győzedelmeskedtem az öv kioldásában és a kigombolást illetően is. Kezeimmel kissé erőszakosan kezdtem el lecibálni róla a félig már lefelé csúszó nadrágot, de fogjuk csak nyugodtan a türelmetlenségre, hiszen nem vagyok egy agresszív fajta, még ha sokszor másként tűnik is. Míg ő a melltartóm kioldásával bíbelődött, én egyelőre félbehagytam a mozdulatsoromat és a nyakára forrasztottam ajkaimat. A kis szerencsétlenkedés halk kuncogást csalt elő belőlem, miközben arcomat az ő arcához simítottam, fél karommal pedig a nyakába csimpaszkodtam, mintha az volna a világon az utolsó biztos pont. Mivel jelenleg tényleg olyan volt, mintha minden forogna körülöttem, így akár ezt is bátran kijelenthettem, mindenféle túlzás nélkül. Fogaim a fülcimpájába martak, és hiába akartam volna szavakkal is kifejezni mindazt, ami lejátszódott most bennem, egyszerűen képtelen voltam rá. Csak minél hamarabb el akartam tüntetni a kettőnk közé ékelődött maradék ruhákat, úgyhogy újra megpróbáltam lecibálni a nadrágját, ezúttal már sikeresebben. Gyengének éreztem magam, de a türelmetlenség akkora erővel ruházott fel, amiről eddig nem is tudtam, hogy egyáltalán létezik. De létezett, hirtelen magamhoz is vontam és csókkal tapasztottam be a száját, míg élveztem az új érzést, hogy milyen az, ha a bőre az enyémhez simul. Valószínűleg most kinevetne, ha tudnám, hogy miféle romantikus álmokat szövögettem én róla még fiatal lányként, holott semmi nem úgy történt, ahogyan én akkor elképzeltem. Ettől azonban nem veszített abból az értékből, amit számomra jelentett a közelsége, az, hogy ilyen vágyakozást láttam a szemében, amire talán mindig is áhítoztam.
Észreveszem, hogy remeg a keze. Pont én ne tenném? És be kell látnom, meg tudom érteni, talán jobban is, mint hinné. Mind a ketten túl régóta vártunk erre a pillanatra, és a feszültség, a várakozás, és – lássuk be –, az izgalom nagy terheket ró ránk. Mi van akkor, ha nem olyan lesz, mint ahogy ő azt várja? Mit tehetek én akkor? Jó, panasz eddig még ritkán érkezett, de igenis... Igenis félek ettől a lehetőségtől. Túlságosan sokáig vártunk mindketten erre. Miután a felsője és a melltartója is lekerül, próbálok segíteni neki a nadrágom eltakarításában. Útban van a nyomorult. Ráadásul még alsót is vettem föl, ami immár kíméletlenül szorít. Mégis, arra vártam, hogy kint töltjük az éjszakát, oda meg mégsem megy az ember egy szál farmerban. A nadrágot azonban ekkorra már könnyedén lerúgtam magamról, és visszatértem Liliomszálhoz, hogy csókokkal borítsam el mindenét. Bár nehezen tudtam visszafogni magam, kényszerítettem magamat arra, hogy lassú és érzéki legyek, elvégre azt akartam, hogy ez az ő estéje legyen. Miközben közelebb húz magához, mellei a felsőtestemhez érnek. Mióta várok már erre, édes istenem... Egy pillanatra csak belefeledkezem a csókba, hagyom, hogy magával ragadjon. Szinte megvadulok a vágytól, de nem hagyom, hogy csak úgy elvegye az eszemet. Szerencsém, hogy van bennem némi önkontroll, különben már régen elveszítettem volna a fejemet. Valószínűleg abban a pillanatban, hogy belépett, átázott blúzban... Nem foglalkozok ezzel, inkább folytatom a csókokat, végig a nyakán, aztán lefelé, mindig csak lefelé. És közben tudom, hogy már nem bírom sokáig visszafogni magam, mikor végre azzal a nővel vagyok, akivel mindig is lenni akartam. Márpedig ezt nem fogom elrontani. Mikor elérem azt a pontot, amit a nadrágja takar, nekiállok kicsatolni az övét, és leszedni róla ezt az utolsó, maradék ruhadarabot. Ekkorra már majdnem térdelek, úgy nézhetek ki, mint valami imádkozó muszlim, ami lássuk be, nem épp a legfájdalommentesebb testtartás a jelenlegi helyzetünkben. De nem érdekel a fájdalom, nem érdekel semmi, csak az, hogy együtt lehetek Lilyvel. Más nem számít.
Kezdőlap
