Könnyeden ülök le a földre, vele szemközt, mintegy néma jeleként, hogy nem vagyok több jelenleg nála. Nem derogált sosem ennek érvényre juttatása, most sincsen ez másként, hiába a magasabb rang… nem tudok száz százalékig pusztán „beosztottakként” tekinteni rájuk. Vezető vagyok és nem főnök. Egy közülük, még ha pulpitusra is állítva. Ugyan azok a körülmények érnek, sőt, sokszor többet is kapnak széles vállaim, mint azt ők látják, érzékelik, s ugyan azok az emberi problémáim nekem is. Vagy legalább hasonlók. Mindenkinek akad itt keresztje, s ha már Elianáé került szóba, nem fogom elütni egy kelletlenkedő félmondattal a dolgot – igaz, a szófosás sem épp az én asztalom, de talán ez nem újdonság számára. - Ugyan kérlek! – Kaccanok arra, hogy nem fárasztana, majd hallgatom, s bár olyan könnyű lenne odalökni elé, hogy protektori engedéllyel az aktájában vagy épp az issumatar papírjai között lazán utána olvasgathatna valami halovány körvonalának közös múltjuknak, mégis olybá érzem, őt magát árulnám el, ha ilyesfélével kecsegtetném. Nem véletlenül döntött annak idején úgy, hogy nem kíván ezekkel az emlékekkel élni, én pedig elfogadom a döntését. (Még ha azzal nem is értek egyet, Mortimer miként engedélyezhetett ilyesmit.) Helyette aprót biccentek, megerősítően szavai kapcsán. - Igen, az meglehet. De ez hagy legyen az ő döntése, Eliana. Nem túl mély az ismeretségem vele, de azt biztosan állíthatom, bárhogy is alakuljon, tisztában lesz vele, mivel mit vállal. – Ismerős a cipő, hajajj, de mennyire. Talán ez, talán a férfias bajtársiasság mondatja velem a szavakat, egy valamiben azonban teljesen biztos vagyok, mindettől függetlenül és ha valamit adhatok a nőnek baráti jó tanácsként, mint Will és nem mint protektora, akkor az annyi: - Ami téged illet, építs a jelenre. Ne rágódj a múlton és ne engedd neki se, hogy visszahúzzon. De komolyan! Aztán ha úgy érzed, belefér és kell a jelenedbe a farkas, ne félj felépíteni a hidat kettőtök között. – Tárom szét karjaimat kissé, noha nem tudom, mennyire és mi megy át ebből a kusza lelkifröccsből. Lapozok is, mielőtt túlságosan elmerülnénk a lélek mélységeiben, olyan szinteket járva be, amivel már szerény személyem aligha tud mit kezdeni. A nejem a pszichiáter, nem én. Feladatot ajánlok neki, rizikót vállalva, hisz, ha nem vállalja, már tudni véli majd, hogy más nyeri meg a dolgot magának, úgy pedig azért lássuk be, nem az igazi a felvázolt küldetés. - Minden olyasmiről, ami támadási felület lehet vagy bajt hozhat ránk, esetleg a falkával való békés együttműködésre. Őszinte leszek veled, bármennyire is túlzásnak érződik a kérés, az elmúlt évek tükrében nem engedhetem meg magamnak, hogy ne számoljak előre minden eshetőséggel. Kóborokkal randizgató kiskamaszokból meg tilosban Anchorage-ba járókból tele a padlás, hogy egyéb hozadékokat ne említsek. – Szép dolog a gyerekáldás, nem vagyok én ellene kérem, csak a meglepetés erejével nem vagyunk barátok, ami azt illeti. - Ez csak természetes. A többiek számára ugyan olyan informátor leszel, mint bármelyik másik. – Ez alól maga a Krónikás sem lehet kivétel. – toldom hozzá gondolatban, egyúttal feltápászkodom és kezemet nyújtom a nő felé invitálóan, hogy felajánljak neki egy fuvart hazafelé. Vagy legalábbis az egyetemig. - Na gyere! Lehet, már meg se ismered majd az alagsort odalent…
// Gratu! <3 És üdv Fairbanksben! Elnézést, hogy így elhúzódott ez, ennek ellenére rettentően élveztem. Ha van/lesz még kérdés, privátban megbeszéljük. (: //
- Nem szándékoztam dönteni helyette, félre ne érts. – A saját döntésemet sem vagyok képes meghozni, nemhogy más helyett tegyem meg. Zagyvaságnak hathat, de bennem is kész káosz dúl ezzel kapcsolatban, nemes egyszerűséggel azt sem tudnám megmondani, mi az, amit érzek vele kapcsolatban, zavaros az egész. Megtudni, hogy a férjem, vagy épp volt, fogalmazzunk akárhogy, felkavaró volt, és akármennyire tűnjön abszurdnak, úgy hiszem, miatta nem volt azóta senkim, egy kósza csókocska, édesen feszengős randi sem, nemhogy bármi egyéb. Mintha azzal, hogy őt kitöröltem, nő is megszűntem volna lenni. Nehéz ez így, s míg a múltam kérdéseire nem óhajtom tudni a választ, az érzéseim homályosságára szeretném, ám miként is állhatnék elé, neki szegezve a kérdést, hogy megőrültem-e vagy ő is érzi ezt a megfoghatatlan valamit. - Azt hiszem, könnyebb lett volna, ha azt mondod, inkább soha többet ne menjek a közelébe. – Ön ironikus, röpke kacaj illan ajkaimról, nincs benne jókedve, inkább keserűség, bár tudnám, hogy építsek, mikor minden romos, kezdve önmagammal. Bízom benne, hogy tényleg fel tudok állni, és folytatni, ha már gyakorlatilag semmim és senkim sem maradt. Nigel sosem állt tőlem ennyire messze, és már én sem akarok hozzá szaladni, fogalmam sincs, visszafordítható lenne-e a folyamat, de egyelőre ez olyasmi, amit nem vagyok képes helyre tenni a fejemben. - Mindenesetre köszönöm, megjegyzem. Van mit kitalálnom a jövőmet illetően. – Bólintok egy aprót, és míg talán ajkaimról, vonásaimról nem tükröződik a falatnyi hála, a tekintetemből azért visszaköszön. Furcsa érzés tőle, mint embertől tanácsot kapni az előző találkozásunk fényében, de jól esik, hogy a lelket is látja valakiben, nem csak azt, hogy az ő vezetése alá tartozó droid valaki. - Értem, figyelni fogok, mindent és mindenkit, amennyire csak módomban áll. Sejtem, milyen nehéz helyzetben lehetsz ott a szamárlétra tetején, igyekszem majd legalább ebben tehermentesíteni. – Senki sem lehet ott mindenhol, én sem, de úgy hiszem, jó vagyok abban, amit csinálok. Ugyan, a feladat megköveteli, hogy az őrzők tudjanak a személyemről, aminek nem örülök, de mivel nem érintkezhettem igazán senkivel közülük, gondolom, már úgyis tudnak rólam. Következésképp mindenképp buktam volna a homályba vesző őrző mivoltom lehetőségét. Nekem épp elég, ha a farkasok nem tudnak rólam, eltekintve Niallról, mert ő tudja, ki vagyok, életem olyan mély és fájdalmas szakaszában találkoztam vele, hogy nem voltam képes mindent rejteni előle. - Köszönöm, és a lehetőséget is. – A bizalmat még nem mondom, bár úgy hiszem, ahhoz, hogy ezt a feladatot rám bízza, komolyan számítania kell rám, különben nem így tett volna. Lehet ugyan teszt is, a belém fektetett hit próbája, de akármi lapuljon mögötte, nem fog megállítani abban, hogy elvégezzem a feladatot. A kezébe kapaszkodva emelkedem fel a földről, és porolom le magam némileg. Az majd a jövő zenéje, hogy idővel szeretnék mentorként tevékenykedni, de ahhoz előbb tényleg rendbe kell jönnöm. - Meglehet, bár azon sem csodálkoznék, ha semmit sem változott volna.
//Kösziii! Én is nagyon élveztem, kérdés egyelőre nincs, ha lesz, majd sikítok! <3 //
„Véletlenül” kicsit hamarabb érkeztem, mert látni akartam Helenát, hiszen úgy szerettem, ahogyan egy nagynéni szeretné az unokahúgát. Lehet nem ismertük egymást túl régóta, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy fontos számomra és törődök vele. Csak egy üzenetet küldtem neki, hogy mikorra menjen a boltba, mert meglepetés fogja várni. Nem árultam el azt akkor se, ha faggatott, hogy miről van szó. És minden pénzt megért, hogy láthattam az örömét, amikor megpillantott. Már ezért megérte beadni a derekamat arra a jótékonysági eseményre, hiszen így legalább betehettem ide a lábamat és beszélgethettünk, nem csak telefonon vagy skypeon, aminek a használatát már egészen jól megtanultam. Nem sok időnk volt; nem akartam túlzottan kockáztatni, így tényleg csak annyival hamarabb értem a városba, amit még be lehet mesélni korai érkezésnek, de még se feltűnő, hogy más szándék miatt érkeztem ide. Végül egy öleléssel búcsúztam tőle, majd pedig indultam is a rendezvényre, ha már ez volt a beugrom a városba. Próbáltam úgy felfogni, mint egy kisebb kaland, de azért szólhattak volna előre, hogy még se öltözzön ki az ember úgy, mint azt sejtené, hogy kell egy ilyen rendezvényre. Természetesen én is kitettem magamért egy csinosabb ruhával, aminek a háta merészebben kivágott volt, jobb oldalt pedig felsliccelt volt. Leheletnyi sminket is tettem fel ma, de egyébként meg sose voltam a kenceficék híve, ahogyan a hajamat is hátul kicsit összefogtam, de ennek ellenére a hullámos fürtök mellkasomra omolhattak, vagy éppen a lapockámra, ahogyan sétáltam. Hamarosan pedig a becsekkoláson is túlestem, de még ekkor se gondoltam volna, hogy egy nem olyan régen megismert ismerőst fogok megpillantani a tömegben, vagy éppen az élet pont vele fog egy párba osztani. Bár már megtanulhattam volna, hogy az élet szeret tréfát űzni. Ha egy-egy ismerős odajött köszönni, amíg tartott az előkészület, akkor mosollyal az arcomon viszonoztam a köszönésüket, majd pár szót váltottam is velük, de aztán eljött a várva várt pillanat, amikor kiderült, hogy kinek is élvezhetem egész nap a társaságát. Amikor megpillantottam Albertet, akkor széles mosoly kúszott az arcomra és még egy kisebb hitetlenkedő nevetés elhagyta az ajkaimat. - Tudod, az emberek fordítva szokták csinálni. Előbb randiznak, utána vetkőznek. – szólaltam meg bolondozva, miközben közelebb sétáltam hozzá. Ha engedte, akkor megöleltem őt, majd még talán bezsebelhetett egy puszit is az arcára, ahogyan két ismerős köszöntené egymást. Persze ez mind a korábbi reakciójától függött. Ahogyan a kísérőm kíváncsi pillantása se kerülhette el a figyelmemet, de csak egy szolid mosollyal válaszoltam rá, hiszen nem kell mindig mindenről tudnia mindenkinek. Amikor viszont megérkeztünk a helyszínre és kiderült a feladat, akkor már kezdtem bánni, hogy a kabátomat nem hoztam magammal, de meg se kérdezték, így mindegy is. Talán még se igazán az „alkalomhoz” illő ruhát választottam, viszont túl sok időt nem is agyalhattam ezen, mert hamarosan bilincs kattant a kezeink körül. - Kezdem úgy érezni, ha fel akarom dobni az unalmas perceimet, akkor csak elég valahogy a közeledbe keverednem, mert tuti, hogy utána az események felpörögnek. – most is játékosan csendült a hangom, hiszen nem bántásból mondtam, majd lepillantottam a kezünkre. Meg az ő társasága múltkor is igazán szórakoztató volt, így egyáltalán nem bántam, hogy pont vele sorsoltak össze. Sőt, akár illik ezt gondolni, akár nem, de még örültem is neki. Könnyedén széttörhetnénk bilincset, de az eléggé feltűnő lenne, ahogyan a feladatot is így kell végigcsinálni, akkor legyen. Nem gondoltam volna, hogy pont itt és így fogunk újra találkozni, viszont az élet szeszélyes. - Nem hittem volna, hogy pont itt fogunk ismét egymásba botlani. – mosoly pedig továbbra is bujkált az arcomon és a pillantásomban is, miközben azon gondolkoztam, hogy talán még úgyis jobban járnék, ha megszabadulnék a lábbelimtől, mintsem abban neki látni a feladatnak. Ami ránézésre talán nem tűnt kényelmesnek, de azért annyira borzalmas se, mint amilyennek lefestik a magassarkúk viseletét. Persze volt egy olyan tippem is, hogy a rendelkezésünkre álló szerszámok és hozzávalók is hiányosak lesznek, hogy ne lehessen olyan könnyedén végigcsinálni az egészet.
Reggel nyolckor kelt. Két óra múlva pedig már pulcsiban és farmerben, na és persze kabátban feszített az egyetem területén, ahol a jótékonysági esemény zajlott. Fogalma sem volt milyen megfontolásból jelentkezett, de vannak a vén farkasoknak megmagyarázhatatlan tetteik, és az ilyenek pont ide sorolhatók. Útközben belebotlott egy nem is olyan régi ismerősbe, ami miatt szája fülig érő mosolyba torkolt, főleg azután, amivel a nőstény nyitott. – Igen, az emberek – az utolsó szót mosolygás közben kicsit megnyomta, hogy kihangsúlyozza, náluk ez néha sokkal könnyebben megy. – Szervusz – viszonozta az ölelést, és a puszit is. Mivel rengetegen nyüzsögtek olyanok, akik nem voltak fajtársak, ezért nem kezdhetnek nagyon vérfarkasokról társalogni, persze, ha az átlag amerikai állampolgárt néznék, akár még azt is megtehetnék, mert egyik fülükön be, a másikon ki, és ha nem lenne nagybetűkkel rájuk írva, hogy „mi bizony vérfarkasok vagyunk”, akkor esélyesen még akkor sem tudnák, hogy mivel állnak szembe, ha átváltoznának a szemük előtt és fogócskáznának. – Mi újság? Hogy van a lábad? – kérdezte érdeklődve, bár nem látta sántítani, de a balesete csupán egy héttel ezelőtt volt. Persze az ő korukban az ilyen sérülések gyorsan meggyógyulnak. Az eseményeket hangszóróból konferálták fel, kisorsolták a párokat, majd egy-egy kedélyesen Valentin-napi borítékban átadták az instrukciókat. Az ő levelükön egy 3-as szám díszlett. A borítékon lévő szám, mint kiderült annak a taxinak a száma, amely kiviszi őket a helyszínre. Nagy piros, szívekkel körülvett hármas szám fénylett az ő kocsijukon, majd még mielőtt beszálltak volna, egy pirospozsgás arcú, fiatal, szőke lány ügetett feléjük, kezében egy rózsaszín plüssbevonatú bilinccsel. Cseverészve elmondta hová mennek, de azt nem, hogy mit kell tenniük, az majd a még felbontatlan borítékban lesz leírva. A hármas számú taxi sofőrje öltönyben virított, és valószínűleg magában jókat kacarászott. A rózsaszín bilincs kattant, kettejüknél pedig ott volt a felbontatlan boríték. Az utasítás szerint csak akkor lehet felbontani, ha már csak magukban vannak a helyszínen. – Igazán rejtélyes – mosolyogva beszélt, miközben elfoglalták helyüket a kicicomázott taxiban. Kint a bámészkodó tömeg pedig ujjongva tapsolt, ahogy a kocsik egymás után elindultak. Természetesen az övék harmadjára indult neki. – Remélem nem egy értékes műkincset kell ellopnunk. Milyen érdekes lenne, ha az egész rendezvény csupán egy jól kitervelt tolvajakció leplezése lenne. Amíg mi bohóckodunk valami értelmetlen feladattal, amit mókának hiszünk, addig ránk szabadítják a rendőrséget, az igazi tolvajok meg közben elvégzik a balhét – filmbeillő fordulat lenne… mondjuk egy B kategóriáséba, de akkor is filmbe illő. – Persze… talán fel is bonthatnánk idő előtt… - nézett komiszul Symarára, miközben egyik kezében a felbontatlan borítékot forgatta. – De nem… majd a helyszínen – vonta meg a vállát, majd elmerült az utazás élvezetében. Hamarosan elhagyták a város határát és havas fák vették át az uralmat, hogy aztán a Chena partján a taxi megálljon, őket pedig finoman kitessékelje a sofőr. – Kiszállás bogaraim, vár a turbékolás – közölte vigyorogva, aztán, ahogy kiszálltak még hallatszódott a nevetése, miközben gázt adott és elhajtott, és mintha valami olyasmi is elhagyta volna ajkait, hogy „az eszem megáll, mekkora balherék”. A motorzúgás, és a kocsi üvegei persze tompították a hangot, de ilyesmit mondhatott. – Kedves ember – nézett Symarára mosolyogva. A nap haloványan sütött le rájuk, de legalább már felkelt, hogy valamennyi meleget adjon. - Esküszöm ártatlan vagyok – nevetett és védekezően maga elé akarta emelni a kezét, de persze rántotta vele a nőét is. – Elnézést, még hozzá kell szoknom, hogy van egy harmadik társ is. Szerintem akár meg is nézhetnénk, hogy mit kell csinálnunk – és már vette is elő a borítékot a kabátzsebéből, hogy aztán előhúzva belőle a cetlit fancsali képpel méregesse, aztán kelletlenül átadja a feladat leírást Symarának. – Hát… érdekes lesz. A lány kijelentésére vigyorogva széjjel nézett, aztán kérdőn tekintett rá. – Itt? Itt még nem is találkoztunk. Azért elég szerencse, hogy a lábunkat nem kötötték össze. Akkor aligha tudnánk egyről a kettőre jutni a feladattal.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy kicsit kihangsúlyozta az utolsó szót, mire a mosolyom csak még szélesebb lett. – Neked is, szia. – mosoly pedig továbbra se hervadt le, miközben túlestünk a kezdeti formalitásokon, ahogyan ismerősök tennék. A tömeg pedig egyre nagyobb lett, nem is hittem volna, hogy ilyen sokan el fognak jönni erre az eseményre. – Mi szél fújt erre az eseményre? Netán megtetszettek a helyiek? – féloldalas mosoly mellé persze ártatlan pillantás is járt, hiszen most is csak bolondoztam és kicsit inkább húzni akartam őt, mintsem komolyan gondolnám. De abból kifolyólag, hogy mi miatt érkezett a városba nem hittem volna, hogy pont Valentin napi rendezvényen fog megjelenni. - Köszönöm, már sokkal jobban. Igaz, néha még egy hangyányit szokott fájni, de szerencsére már helyre jött. – az meg nem csoda, hogy még néha egy picit fáj, hiszen mostanában jött helyre. Még akkor is, ha emiatt elég sokat henyéltem a bestiám képében és el se hagytam a házat, hogy ne legyenek felesleges kérdések. Náthára fogtam, az alkalmazottak meg elhitték. – Kezdem úgy érezni, hogy ez a nap egyre inkább jobb lesz. – bár ekkor még fogalmam sem volt, hogy hamarosan a sorsolást követően is megnyerjük egymás társaságát. – Veled mi újság? Hogy vagy? – tekintetemmel pedig ismét őt fürkésztem, arcának a vonásait és nem a tömeget, vagy az újonnan érkezőket, de azért az se kerülhette el a figyelmemet, hogy egy-két falkás is megjelent, viszont engedéllyel voltam itt, így nem lehet belőle semmi baj. - Úgy néz ki, hogy ma se szabadulsz könnyedén tőlem. – utaltam a kezünkre rakott bilincsre, miközben elindultunk a megfelelő taxi után. Amikor viszont kiderült, hogy merre is megyünk, akkor azért kicsit sajnáltam, hogy nem vettem lazábbra a figurát, de elnézve a tömeget többség kitett magáért. Hamarosan pedig már útnak is indult a taxi velünk, miközben a nála lévő borítékot fürkésztem én is, mert nagyon is érdekelt, hogy mi lappanghat benne és mi ennyire titkos. Amikor meghallom az elméletét, akkor könnyedén nevetem el magam és még a fejemet is megrázom picit közben, így a rakoncátlan tincseim is életre kelnek. – Hmm, nem is rossz ötlet. Szerintem az is érdekes lenne, hogy miként is szabadulunk ki abból a csávából, de ez inkább a filmekre igaz, mintsem a valóéletre. – de ezt szerintem nem pont neki kell magyarázni, hiszen mégis csak forgatókönyvíró. – Ezek szerint bűnre szeretnél csábítani? – kérdeztem meg játékosan, hiszen ezt a kérdést azért másra is szokták használni és már éppen nyúltam volna a borítékért, amikor aztán meggondoltam magát, így meg se próbáltam elcsaklizni tőle. Amíg pedig meg nem érkeztünk, addig a csend telepedett ránk, de nem bántam. Jó volt elmerülni az ismerős tájban, ahogyan elhagytuk a várost. A taxis szavai nem túlzottan hatottak meg, amikor viszont Albert megszólalt, akkor alig láthatóan megrántottam a vállaimat. – Az számít, hogy mi jól érezzük magukat és nem mások véleménye, vagy te másképpen látod? – legalábbis én így gondoltam. Talán sokan nem értenék meg azt, hogy egy-egy jelenlévőt mi vezérelt, de nem is kell. Ez is egy fajta kaland, aminek a végkimenetel igazából csak a párosokon múlik. Amikor az ártatlanságát hangoztatta Albert, akkor elkuncogtam magam, viszont amint a kezét emelte, azzal a lendülettel megcsúsztam a jégen és sikerült neki koccannom. Az ütközést pedig a szabad kezemmel igyekeztem valamennyire tompítani, hiszen havas és jeges vidéken magassarkúban mászkálni nem életbiztosítás. – Semmi baj, de talán jobb lesz óvatosabbnak lenni, mert nem áll mindenki olyan magabiztos lábakon, mint te. Vagy inkább azt mondjam, hogy csak így tovább és a karjaidban fogok kikötni? – igaz, még így se voltam valami magas, másrészt meg ki gondolta volna, hogy kitesznek minket ide? Hát szerintem senki se, a kérdést pedig ismételten játékosan tettem fel. A feladatos dologra, meg csak bólintottam egyet, de alig, hogy elolvastam nevetésben törtem ki, mert ez eléggé abszurd volt. Meg kell hagyni szereti a tréfát az, aki kitalálta. – És kalandos… - Ha azt mondom, hogy a rendezvényen, akkor jobb? – kérdeztem meg bolondozva és játékosan még a mellkasát is megböködtem a válasza miatt. – Valószínűleg, bár azért a kezünk talán jobban jönne ehhez, mint a lábunk. Te már valaha? – utaltam itt arra, hogy ő épített már ilyet, miközben néha egy-egy szemlélődő is akadt. Végül elindultam a kupac felé, ahol egy-két tárgy és alapanyag várt minket. Nem mentem valami gyorsan, mert nem akartam megint megcsúszni, hiszen részben megvolt takarítva ez a terület, de azért még se teljesen. Mintha ez a része is csak egy újabb akadály lenne.
- Őszintén? Fogalmam sincs – vonta meg a vállait mosolyogva. – Talán az egyre növekvő unalom tetette velem, hogy a lábam betettem ide – a várost már úgy-ahogy ismeri, így kellett valami más is, amivel lefoglalja magát. A falka részéről még nem kereste meg senki, így okkal volt bizakodó, hogy Symara némileg túlzott akkor, amikor kóborok sanyarú sorsáról értekezett, így megkockázathatott egy népesebb tömeg előtti megjelenést is. Lehet, hogy meglesz a következménye, de nem érdekelte túlságosan. - Ennek örülök – mosolya őszinte és széles volt – Mármint nem a néha előjövő fájdalomnak, hanem a másik részének – mielőtt még kárörvendéssel vádolhatná a mókázás hevében. - Szintén zenész – saját maga is hasonlóan érzett. Most, hogy már van egy kóbor a társaságában, a nem túlságosan nagy aggodalma is szertefoszlott, de egy kérdés azért megfogalmazódott elméjében. – Ne haragudj, hogy megkérdem, de… nem úgy volt, hogy inkább nem kockáztatnád betenni Fairbanksbe a lábad? – kicsit halkított a hangján, és közelebb és lépett a nőhöz. Végül is, csak emiatt vezetett hat órát, nem mintha bánta volna, vagy azt, hogy kettesben megvacsoráztak, de furcsa volt számára, hogy most mégis itt van. – Köszönöm, igazán remekül – mosolyodott el a kérdés kapcsán. – Mint láthatod, visszafelé a buszon semmi sem történt – se egy karcolás, se egy baleset. Hosszú út volt persze, hosszabb, mint kocsival, mert a busz csak lassabban közlekedhetett, de minden probléma nélkül visszaérkezett a városba. - Nyilván lebilincselő személyiséged miatt – vigyorodott a nőstényre. – Azért a rózsaszín festékkel spórolhattak volna – emelte meg a kezét, vele együtt bilincset és Symara karját is. – Nem igazán vagyok odáig ezért a színért – Valentin-nap ide vagy oda, azért lehetett volna piros, vagy esetleg kék is ez a bilincs. - Igen, az átlagpolgár nem szabadul ki, hanem bekaszlizzák hat hónapra – persze ők nem voltak átalagpolgárok és a börtönt minden körülmények között elkerülik. Ha a falka nem tudja elintézni, akkor az őrzők teszik meg, és saját maguk büntetik meg a vérfarkast, ha olyat tett, amit nem lett volna szabad. – Ugyan dehogy! – megjátszott felháborodással nézett a nőre, aztán eltette a borítékot. – Sohasem tennék ilyet egy kedves hölggyel, akitől mellesleg szabadulásom sincsen – simán kettészakítanák a bilincs láncát, vagy karjaikat átváltoztatnák farkas manccsá és egyszerűen lecsúszna a kezükről, ha nagyon meg akarnának szabadulni egymástól, de szerencsére az összhang elég jól működött köztük. - Félreértettél – mosolygott a lányra. – Nem magam miatt mondtam, hanem ő miatta. Szörnyű lehet úgy élni, hogy sohasem csinál őrültséget. Mellesleg forgatókönyv író vagyok. Mások véleményét figyelmen kívül hagyni borzasztó lenne számomra. Csak gondold el, hogy olyat írok, ami nekem tetszik, de másoknak nem. Hamar megszűnnének az ajánlások – a való életben persze kicsit más a helyzet, hiszen most sem vette zokon a taxis megnyilvánulását, épp csak szánta érte, de saját örömét nem lohasztotta le, de az igazság az, hogy az emberek véleménye sokszor számít. Hiszen társadalomban élnek, még ha kóborok is. - Óh – nyúlt az egyensúlyát vesztő lány után. – Ne haragudj! – hamiskás bocsánatkérő mosoly ült az arcára, mert valójában szórakoztatta a látvány, főleg amiatt, mert tudta, hogy most nem léphet farkascsapdába. – De ez a cipő… ha nevezhetjük cipőnek nem éppen terepre való – rázta a fejét mosolyogva. – Ahogy jobbnak látod – nevette el magát a karjaiba való kikötés lehetőségére. – De még mennyire – húzta továbbra is a száját a feladattal kapcsolatban. - Nem – simogatta meg megjátszott fájdalmában a bökés helyét. – Hiszen az a városban van, és ott sem voltunk még együtt korábban – kötözködő énje a felszínre került, persze csak módjával és nem akarta egyáltalán megsérteni, de azok után, hogy Symara jó kedélyűen nevetett a farkascsapda után is, úgy hitte elég magas a tűréshatára minden téren. - Nem, még soha – ingatta a fejét tanácstalanul. – Habár már láttam néhány forgatási helyszínen, ahogy összetákolnak ezt-azt egy-egy jelenet erejéig, de behatóbban nem ismerkedtem meg velük. Most már tudom, hogy borzasztó hibát követtem el – tekintete szomorkás csüggedtségbe csapott, aztán, ahogy Symara megindult, kénytelen volt ő is utána menni, ha nem akarta, hogy mindketten elcsússzanak a jégen a két különböző irányú erőhatás egymásnak feszülése miatt. - Szóval – vakargatta meg szabad kezével a fejét. – Az ott minden bizonnyal egy kalapács, tehát szögnek is kell lennie, de lehet, hogy előre elkészített csapolással kell dolgozunk – bár nem igazán úgy nézett ki, mintha ez lenne a helyzet.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Csak egy aprót bólintottam, hiszen az unalom sok mindenre képes rávenni az embert, vagy az is lehetséges, hogy az égiek talán kegyesek voltak és azért sodorta őt ide, hogy ne legyen annyira rossz ez a nap, ha már igazából teljesen más miatt érkeztem a városba, persze hivatalosan emiatt voltam itt. Így eme gondolataimat inkább megtartottam magamnak. – Reménykedtem abban, hogy arra értetted. – szólaltam meg széles mosollyal az arcomon, ami őszinte volt. A hím közelében nem volt nehéz bolondozni, ahogyan mosolyogni. Mind ez magától jött és ettől volt még érdekesebb a múltkori találka is, hogy ennyire idős fejjel is képesek így mókázni. Örültem annak, hogy ő is egyetértem velem és nem bánta azt, hogy ismét egymásba botlottunk. A kérdésre kicsit számítottam és talán meglepő is volt, hogy nem hamarabb hozta fel, de ismét valaki túlzottan a közelben állt meg, így sietve szólaltam meg. – Még nem mondták neked, hogy egy hölgy korát nem illik firtatni? – kérdeztem mosollyal az arcomon, még egy kíváncsi tekintetet kaptunk, de aztán az illető tovább is sétált. Közelebb léptem hozzá, miközben bólintottam. – A mai napra engedélyt kaptunk, hogy ismét betehessük a lábunkat. amikor ezt megtudtam, akkor nem hagyhattam ki ezt az esélyt. Így legalább találkozhattam olyanokkal, akiket hátra hagytam és cserébe csak ezen kell részt vennem. – a végét egészen halkan mondtam, majd sietve és aggódva pillantottam körbe, de szerencsére nem úgy tűnt, hogy bárki is figyelné a beszélgetésünket. Szerintem Albert is megérti, hogy mit is keresek pontosan itt ezen a rendezvényen. Csak egy ürügy volt ahhoz, hogy ismét Fairbanksba jöhessek pár órára, egy napra. – Ennek örülök, hogy nem esett semmi bajod a legutóbbi találkozás óta. – komolyan így gondoltam. Elég volt, hogy egyikünk porul járt, de szemmel láthatóan még mindig kóbor, ha az érzékeim nem csalnak, így talán még nagyobb szerencséje is van, mint elsőre gondoltam volna. Csak egy sejtelmes mosolyt kapott, amikor a lebilincselő személyiségemet említette, de semmi mást. – Ne aggódj, egészen lehetne a te színed is. – kuncogtam el magam, miközben a rózsaszín bilincset figyeltem a csuklója körül. Én se rajongtam érte. Kéket szerettem, meg a pirosat vagy éppen a zöldet, de az utóbbi és az első se illett volna egy ilyen alkalomhoz. – Pontosan, de mi nem azok vagyunk és ez is csak móka. – feleltem könnyedén, mert nem hittem volna azt, hogy bárki bármiféle bűncselekményre készülne kihasználva ezt a rendezvényt. Könnyedén nevettem el magam, amikor meghallottam a játékos felháborodását és még a fejemet is kicsit megráztam. – Ohh valld csak be, hogy annyira nem is bánod, hogy nem szabadulhatsz tőlem! – szavakat játékosan ejtettem ki, hiszen én se gondoltam komolyan. A mosoly és a jókedv pedig könnyedén uralkodott el ismét felettünk. Ez pedig nagy szerencse volt, hiszen így könnyebb lesz túl élni a következő órákat is bármit is kelljen csinálni. Csendesen hallgattam végig, hogy akkor pontosan mire is gondolt, majd egy aprót hümmögtem. – Tényleg az lehet, de nem biztos, hogy az őrültség mindenkinek ugyanazt jelenti. – feleltem végül barátságosan, miközben a hímet fürkésztem. – Ez tény, de ez csak egy része az életednek. Néha muszáj úgyis élnünk kicsit, hogy ne állandóan másoknak akarjunk megfelelni minden területen. – én legalábbis így gondoltam. Természetesen vannak olyan esetek, helyzetek, amikor számít mások véleménye, nagyon is, de vannak olyanok is, mint például most, hogy nem mások véleménye az érdekes, hanem az, hogy mi jól érezzük magunkat és a lehető legjobbat hozzuk ki a helyzetből. - Nos, talán nem fogok, ha kiengesztelsz. – nem értettem, hogy miért kellene emiatt haragudnom rá, így szerintem nem meglepő volt, hogy megint másképpen reagálok rá, mint esetleg várható volt vagy az illem diktálná. Persze az ártatlan mosoly és pillantások se maradhattak el a szavaim mellé. – Nem volt benne, hogy kiraknak a semmi közepére, azt hittem a városban maradunk. Talán kicsit mellé nyúltam, de talán még jól fog jönni. Mondjuk majd a vizet merni, ha a helyzet úgy hozza. – igyekeztem nem elnevetni magam, de nem igazán jött össze, mert a végét már csak kuncogások közepette tudtam befejezni. Tudom abszurd volt, de igazából az egész helyzet az volt, így nem csoda, hogy nem túlzottan sikerült komolynak maradni. - Ezek szerint voltunk már együtt bárhol is? – ohh, tudtam jól, hogy mire gondolt, de ha már belement ebbe, akkor nem most lettem volna az a bestia, aki az idegenek fülek számára mást is jelenthető mondatra nem csap le. – Hmm, ha így állunk, akkor lehet nem ártana felfrissíteni a memóriát. Tudod, ez már a korral jár. – szórakoztam tovább, miközben pontosan tudtam, hogy van egy-két kíváncsiskodó néző. Nem mozdultam meg, sokkal inkább széles mosollyal és talán kicsit kihívóan figyeltem őt, hogy vajon miként is fogja kivágni magát ebből a helyzetből. - Nos, akkor úgy néz ki, hogy ezzel kapcsolatban eléggé szüzek vagyunk, de majd csak lesz valami. – rántottam meg könnyedén a vállaimat, hiszen ne legyen emiatt szomorú. Én is festettem és rajzoltam már olyat, de még se tudom, hogy miként kellene összetákolni egyet. - Előre elkészítet csapolással? – úgy pillantottam rá, mintha most beszélt volna éppen valami számomra ismeretlen nyelven, majd végül kicsit kutakodni kezdtem és hamarosan meg is lettek a szögek. – Gondolom azok meg hozzá fadarabok. – mutattam egy kisebb kupacra, majd tovább kotorásztam. – Viszont vásznat eddig nem találtam, amit ki lehetne majd feszíteni, meg még ott is mintha lenne valami. – mutattam picit arrébb, hogy utána totyogva tegyek meg még pár lépést.
- Nyilvánvaló – bólintott mosolyogva. Általában nem kívánt senkinek semmi rosszat, és így volt ez Symarával is. A következő kérdésre felhúzta a szemöldökét, és kérdőn nézett a nőstényre. – Idejét múlt szokás, szerintem a hölgyek kora sem lehet nagyobb titok, mint a férfiaké – megvonta a vállát és mivel sejtette, hogy a közelben állók miatt kapott ilyen villámcsapásként betrafáló választ, így belement a játékba, és továbbfűzte a nem érdeklődünk a nők kora iránti játékot. Mellesleg saját maga faragatlannak gondolta a kérdést, ha bárki egy hölgy kora felől érdeklődik, de most úgy érezte nyugodtan füllenthet egy kicsit, hiszen a nézőközönségnek tartogatták a kis műsort. Pontosabban a halló közönségnek. – Áh… világos, mint az üres pergamen – aprót bólintott és szinte csak suttogta a szavakat, de biztosra vette, hogy Symara így is tökéletesen hallja, amit mondott. Telepatikusan is társaloghattak volna, de ha nagyon belemerülnek, akkor két lökött marhának tűnnek, akik egymásra vigyorognak, meg néha bólintanak, de a szájuk nem mozdul. - Én is határozottan örülök ennek – vigyorodott el kedélyesen. Az elmúlt egy hét elég unalmasan telt. Mászkált a város külső határaiban, felfedezgette a területet, alkalmas helyet keresett teremtője hamvainak a szétszórására, közben várta Killian felbukkanását. Nem is csoda, hogy kapva kapott egy olyan alkalmon, amikor emberek között lehet, ráadásul tömegben, így még a falkának is nehezebb dolga lesz kiszúrni őt, ráadásul úgy tűnik a kóborok amnesztiát kaptak erre a napra. Milyen kegyes az itten falka alfája. - Hát… igazán köszönöm – nézett a rózsaszín bilincsre fanyalogva. – Én a magam részéről átlagpolgárnak vallom magam. Rendesen adózok, és nem követek el bűncselekményeket. Ráadásul még fiatalon sem ittam illegálisan a huszonegyedik születésnapom előtt – a taxis fene tudja hallja-e őket, bár valószínűleg nem is figyel rájuk, de azért jobb, ha nem mond semmi olyasmit, ami gyanút kelhet. Még az is lehet, hogy őrző informátor, és csak arra vár, hogy egy kóbort valami miatt fülön csípjen. Rossz lóra tett, ha így is van, mert hosszú ideje már semmiféle bűnnek tekinthető tevékenységet nem folytat. Minden legális, úgy ahogy kell. Kivéve az iratait, az életét, a nevét és egyéb olyan dolgot, amit négyszáz évesen titkolnia kell. De, amúgy minden legális. – Hát lebuktam – sóhajtott drámaian, majd a nőstényre nézett. – Imádom, hogy felbolygatod az unalmas hétköznapokat – kicsit persze túlzott, de az tényleg a kedvére való volt, hogy ismét eltölthet néhány órát vele. A múltkori délután is remekül indult, aztán kicsit zötyögősebb lett, de a vége annak is jól sült el. - Ezzel egyet értek – mosolyodott Symarára. – De… sokáig éltem kettesben egy másik vérfarkassal. Gyakorlatilag elválaszthatatlanok voltunk, és ha a farkas nincs egyedül a kényszer, hogy másoknak megfeleljen is tartósabb marad. Nálam még mindig megvan. Ezért nem teszek olyat, amiről tudom, hogy rosszallást váltana ki – megvonta a vállát. Lehet, hogy Symara szabadabb lelkű, de saját magát még mindig kötik a régi bilincsek, még mindig ott lebegnek felette az elmúlt idők kellemesen torz árnyai. És ez egyáltalán nem zavarta. - Dalold el óhajod, szép hercegnő, s hű lovagod, Gileádból teljesíti azt – hangja fennköltebb lett és a vidámság komolyságba csapott át, épp hogy csak nem hajolt meg, de azt is csak azért nem, mert akkor karlendítés is járt volna hozzá, ami miatt Symara bizonyára hasra vágódott volna a bilincs vonzásában. – Ajjaj – ráncolta össze homlokát, arca kelletlen grimaszba rándult. – Ha egy pár magas sarkún múlik az életünk, akkor talán jármű helyett inkább az időmet egy kellemes sír megására fordítanám – komótosan végignézett, hátha adtak ásót is, de úgy tűnt ilyesmivel nem készültek, átváltozni meg most esélytelen, hiszen nem voltak egyedül. - Persze, hogy voltunk – mosolyodott el vidáman, majd az újabb kérdésre egyből választ is adott. – Ugyan, még nem is vagy olyan öreg, hogy az emlékeid miatt aggódj – legyintett kedélyesen. - Megnéztük azt az ígéretes házat, hát nem emlékszel? – kérdő tekintettel figyelte a nőstényt, közben azon gondolkozott, hogy a nézelődök mikor fogják megunni őket, és mikor hagyhatnak fel a féligazságok közlésével. - Ha más nem, két deszkát összekötünk, és úgy úszunk le a folyón – fejingatva a lányra nézett, aztán elmosolyodott. – Vagy, ha nem akarunk vizesek lenni, akkor majd fogjuk magunk alatt az alkatrészeket, nehogy szétessenek – valahogy úgyis le fognak jutni. - Csapolás. tudod, mint a bútoroknál. Kis pöcök, ami egy lyukba megy bele. Fa székek, meg fa szekrények összerakásánál használják. Szoktak ragacsos anyagot is a lyukba belejuttatni, általában faragasztót – némileg áthallásosra sikeredett a magyarázat, de egyébként semmi hátsó szándék nem volt benne, de ha már van közönségük, hát mulattassák őket. - A folyó sodrása lefelé visz minket a célunkig. Nincs szükség vászonra, és nem valószínű, hogy a szél a megfelelő irányba fújna minket – esélyesebb, hogy inkább a vitorla a part felé lökné őket. – Viszont evezőnek valamit keríthetünk. A magas sarkúd például, ha nem lesz más – széjjelnézett az alapanyagokon, aztán ahogy Symara eltotyogott ő is ment utána, közben azon gondolkozott, hogy miként lehetne ebből tutajt készíteni, de fejben már megvolt. Az alapanyagok ott voltak, csak össze kell rakni. Kíváncsi volt Symara mit talált, ezért érdeklődve figyelte tevékenységét.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Örültem annak, hogy vette a lapot és belement ebbe a fura játékba, amikor akadt egy vagy talán több hallgatóságunk is, de szerencsére az illetéktelen fülek a gazdájukkal együtt tovább is haladtak. Talán sokak szerint ostobaság lenne az, hogy kockáztattam, vagy éppen az, hogy képes voltam egy ilyenre nevezni csak azért, hogy egyes személyeket láthassak, de már megtanultam azt, hogy mások véleményére nem kell mindig adni és tényleg jó volt újra látni Helenát, ahogyan azt is, hogy mennyire örült nekem. - És már felfedezted magadnak a várost, vagy még annyira nem? – kíváncsiskodtam kicsit, miközben a jól ismert mosoly továbbra se tűnt el az arcomról. Kellemes társaság volt, de azt akkor se hittem volna még ezekben a percekben, hogy hamarosan együtt fogunk egy borítékot kapni, hogy az abban található feladatot teljesítsük. Az pedig tényleg érdekelt, hogy vajon mi történhetett vele ebben a rövid időben, esetleg felkereste-e már azok helyek egyikét, amit mondtam, vagy csak a városban járkált, de amennyire nyugodtnak tűnt, abból az jött le, hogy még a falkával nem igazán beszélhetett, de ez már nem is az én dolgom. - Ha ez így van, akkor nincs miért aggódni, nem? Vagy netán vénségedre jött meg a kedved a szabályok megszegéséhez, csak még remekül titkolod? – csöppet se gondoltam komolyan, de mielőtt még a csend rövid időre ránk telepedhetett volna nem bírtam megállni, hogy legalább ezt ki ne mondjam. Tudom, néha jobb lakatot tenni az ember szájára, de ha már ilyen remekül elválaszthatatlanok lettünk rövid időre és múltkor is egészen jól vette a fura poénjaimat, így egy perce se gondoltam azt, hogy most másképpen lenne. Szerintem nagyon is helyén van ilyen téren, hogy vegye a lapot. Szavaira csak egy pillantással és mosollyal feleltem, hiszen pontosan éreztem azt, hogy picit túloz, de legalább múltkori találka után nem hanyatt-homlok menekült, hanem azért úgy tűnt, hogy ő se bánja annyira azt, hogy megint egymásba botlottunk. Csendesen hallgattam azt, amit mesélt, majd egy aprót bólintottam, hogy teljesen megértem ezt. Tudom, hogy milyen érzés az, amikor valakivel együtt él az ember és nem csak az ember alkalmazkodik, hanem a farkas is. Nem mindig egyszerű, de nem is lehetetlen. Sok függ attól is, hogy a két bestia kedveli-e egymást, mert ha nem. Nah, akkor aztán kínszenvedés lehet megmaradni egy légtérben huzamosabb ideig. Könnyed nevetésben törtem ki, amikor „stílust” váltott és már csak a meghajlás hiányzott. – Talán egyszer eldalolom, ha más nem hallhatja hű lovagom. – szólaltam meg végül én is játékosan és bolondozva, miközben a bolondos mosoly továbbra is arcom mimikájában eléggé jelen volt. Mellette valahogy könnyedén ment a mosolygás, ahogyan a bolondozás, pedig azért majdnem négyszáz éve éltem már én is, de a jókedv. Igen, arra mindig szükség van és kincs is tud lenni. – Hééé, ez nem szép dolog. Sok mindenre fel lehet használni egy-egy magassarkút. – játékosan még a vállába is bokszoltam, de persze csak finoman és nőiesen, amikor azt mondta, hogy inkább sírt ásna. Szép, pedig egészen jó önvédelmi fegyver is lehet, na meg el is lehet hagyni. Tényleg szólhattak volna, hogy terepre fognak kivinni minket, akkor én is kényelmesebb ruhát kaptam volna magamra. - Ohh, igaz is. Mind a ketten kiszemeltük magunknak. Tényleg, erről jut eszembe, hogy akár kivehetnénk együtt is. Mindenkinek jutna bőven hely, mit gondol szőke, vagyis inkább kissé dér hajú lovagom? – persze, hogy az egész csak egy színjáték volt, de ha már egyszer belekezdtek és úgy tűnt a nézelődök is jól szórakoznak, akkor miért hagytam volna pont most abba? Főleg, ha már ő is bolondozott, hiszen ő is féligazságokat mondott, ahogyan én is, de hát az élet már csak ilyen, ha valaki farkas. - Pedig azt hittem, hogy idővel lesz vizes póló verseny is és arra is fogunk jelentkezni. – sejtelmes mosolyt is kapott mellé, de igazából nem vágytam arra, hogy megmártózzunk a hideg vízben. Persze, jobban bírjuk, mint az átlag, de attól még nagyon nem lenne kellemes. - Így már a szárazföldi patkány is érti, kapitány! – festettem már le hajókat, vagy éppen rajzoltam le őket, ahogyan a kikötőkben rostokoltak, de attól még nem tudtam, hogy mire gondolt pontosan. Persze, így már sokkal inkább érthetőbb volt, hogy kicsit jobban elmagyarázta. Fogalmam sem volt abból, hogy miként is fogjuk megoldani ezt a feladatot, de majd csak menni fog. - Persze, a magassarkúm és utána meg majd kézben viszel ki a partra, vagy csak ápolni jössz? – nem mintha utóbbi túlzottan fenyegette volna őket, de hát a nézelődök mit sem sejthettek arról, hogy mind a kettőnkben lakozik egy bestia. A bundásom nem igazán zavartatta magát, csak heverészett és kíváncsian figyelte az eseményeket. – Hmm, itt van kötél is. Már csak valahogy neki kellene látni. Valami ötlet? – pillantottam rá kérdőn és ha mondta, hogy mit csináljak, akkor próbáltam segíteni neki, de hát magassarkúban egyensúlyozni. Mondjuk ezt, hogy hirtelen tornásznak is elmehettem volna.
- Töviről-hegyire – lódította kedélyes mosollyal a képén. Igazság szerint járt már erre-arra, de még korántsem ismeri ki tökéletesen magát a város néha zegzugos utcáin. Ráadásul igyekezett az olyan helyektől távol maradni, ahol a falkának vélt szaga erősebb volt. Ezt könnyű volt kiszűrni, mivel a többi farkas lenyomatába a közös többszörös vegyülve igen erőteljes bukét adott. Ilyenkor feltűnésmentesen irányt váltott a kevésbé szagos utcák felé. - Vénség? Ugyan kérem, friss vagyok és üde, épphogy kicsattanok az egészségtől – négyszáz az még nem a világvége. A hétszáz, na az a valami. Akkor már tényleg csak hálni tér a lélek a testbe, és valószínűleg akkor már a szenilitás is erőteljesen jelentkezne nála. Bízott benne, hogy megéri azt a kort, már csak azért is, mert kíváncsi volt, vajon mit hoz a huszonharmadik század. Igazán lenyűgöző lenne elterjeszteni a vérfarkas létet a Marson is. - Elfogadom ajánlatod nemes úrnőm – apró főhajtás, komisz mosoly az arcon, aztán visszatért a normális állapotához. Symara nevetése igazán kellemesen hatott rá. Remélte az építkezés során még akad néhány olyan alkalom, amikor hallhatja felcsendülni kacagását. Nem lepődött meg, ahogy a keze felé lendült, így nem is tett semmiféle mozdulatot, amivel háríthatná. A fájdalom nem is igazán járta át a vállát. – Ühüm… mint például? Evezőnek csapnivaló, ezt előre elmondom, és a vizet sem tudod túlságosan hatékonyan kimerni egy süllyedő csónakból – az ő általuk készített jármú persze nem fog odáig fajulni, hogy merni kelljen belőle a vizet, ugyanis ahhoz legalább olyasminek kellene lennie, amely képes kívül tartani a masszív víztömeget. A tutaj viszont erre képtelen lesz. Ezt már az alkatrészekből és az ő szakértelműkből… vagyis annak hiányából le tudta szűrni. Tényleg ürülhetnek, ha legalább úszni fog, amit összeeszkábálnak. - Jó ötletnek tűnik. Enyém az emelet, tiéd a földszint. Már csak azért is, mert fentről jobban látni a közeledő sárkányokat – komor arckifejezéssel, elgondolkodva morfondírozott. – Kéne egy pince is, hogy a sárkány tetemeket valahová eltüntessük. Majd közösen ásunk egyet. Mit szólsz? – a sárkányhatóság nem fog örülni persze a szárnyas gyík eltűnéseknek, de majd kimagyarázzák magukat. Amúgy is a sárkánycsont porítva egyesek szerint tökéletes boszorkányok távoltartására. - Benne vagyok a jelentkezésbe, de úgy vélem megjelenni már nem fogok. Ilyenkor borzasztó hideg a víz – elfanyalodva a fagyosan áramló folyóra nézett, és bele sem akart gondolni, hogy melyik volt az az elvetemült barom, aki február közepén olyan dolgot eszelt ki, ami vízzel kapcsolatos. Ráadásul egy folyóval. Nem gondoltak bele ezek a marhák a szervezők között, hogy ilyen hideg áramlatok közé küldeni bárkit is felér egy kedves kis guillotine csapással saját magukra? Tuti, hogy ha normál embereknek kellene ezt most csinálni és valami balul sülne el, akkor egy hosszan elhúzódó kőkemény pernek néznének elébe. Mázlijukra mindketten vérfarkasok és így talán, ha bele is esnek a folyóba nem fognak belefulladni. A hideg okozta végtag görcs persze őket is elérheti, de korántsem olyan mértékben, mint a halandó társaikat. Azért ha belefulladna véletlen, bízott benne, hogy Symara szépen eltemeti majd valahol, valamelyik kellemesen suhogó fa árnyékában. - Remek, bár ennek semmi köze a hajózáshoz. Ott szögeket használnak… szerintem – vonta meg a vállát. Nem valószínű, hogy csapolással oldanák meg, de ki tudja. Ennyire nem értett ezekhez a dolgokhoz, de ragasztó és csapolás egyvelege elég rossz kombinációnak tűnik vizes területre. Itt nekik még csak faragasztó sincs, de persze csak néhányszáz métert kell, hogy megtegyenek. – Amúgy inkább szárazföldi farkas… hm? – halkan súgta a lány fülébe, nem szerette volna, ha a közelben állók meghallják. Használhatott volna telepatikus közvetítést is, de úgy vélte felesleges. - Kézben? Hová gondolsz? Cipő nélkül még nem jártál soha? Alig van sár ilyenkor, a fagy meg jót tesz az idegeknek – kedélyesen rávigyorodott, azt persze nem említette, hogy kettejüknek vajmi kevéssé érdekes a fagyos talaj, de a nézelődők miatt nem is fogja. - A kötéllel összekötünk néhány deszkát, aztán ráülünk és reméljük a legjobbakat. Na gyere, rabtárs. Hajolás – közölte kurtán, amikor elkezdett lehajolni és így húzta magával Symarát is. – Látod, azt a két deszkát? Az úgy tűnik pont egymásba illene. A csapolás kicsi, de a kötelet át tudjuk a deszkáknál fűzni. Azt hiszem, az a nagyobb bemélyedés pont erre van. Tudsz valamilyen tengerész csomót? Mert én nem. Maximum görcsöt tudok kötni – a munka folyt a maga útján, a deszkák egymásba illettek, nem volt igazán nagy kunszt helyükre rakni őket, bár összebilincselve azért kicsit körülményesebb volt, de félóra alatt úgy ahogy összeállt egy tutaj… vagy jármű.... Na jó, igazából csak néhány deszka volt, kötéllel átkötve de úgy tűnt kettejüket elbírja. Ha nem, majd úsznak egyet a fagyos vízben. Ha van mibe kapaszkodni, akkor nem lesz nagy baj. – Vízre eresztjük? Kár, hogy nincs egy üveg borunk, amit hozzávághatnánk… bár jobban belegondolva, talán jobb, hogy nincs. Meglehet azon nyomban szétesne – kelletlen grimasszal megvonta a vállát. – Viszont el kéne nevezni. Nevetlen hajó balszerencsét hoz. Van ötleted?
//No problem //
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Igaz is, még ott van a tojáshéj is a fenekeden. Miként nem vehettem észre eddig. – játékosan még a saját homlokomat is megböktem, mint aki tényleg nem érti, hogy miként lehetett ennyire vak. Egyikünk se volt már annyira fiatalka, de az tény volt, hogy a mieink között talán olyan 30-40 évesnek felelhettünk meg, ha átváltanánk az emberek világában nézett mércéhez. Sok mindent megtapasztalhattunk már, amiből vagy tanultunk, vagy éppen újra és újra elkövetjük ugyanazon hibákat, még ha másképpen is. Persze a világ sokat változott és nem mindig könnyű lépést tartani a mai fiatalsággal se ennyi évszázaddal a hátam mögött, de annyira nem is lehetetlenség. A mi fajtánknak nem árt, ha megy az idomulás és a beolvadás mindig az aktuális közegbe. Alig láthatóan ráztam meg a fejemet, miközben a nevetés keretében egyre inkább hangot adtam a jókedvemnek. Régóta nem nevettem már annyit, mint amikor belé botlok. Pedig nem éppen egy mókamesternek tűnne első pillantásra. Inkább megfontoltnak és kissé kimértnek vagy mi is lenne a legjobb szó, de ahogyan múltkor már kiderült igazán kellemes jellem és érti a poént is, nem kell őt félteni, szerencsére. – Ez még kérdés? Így legalább nem olyan Törpilla méretűek egyesek – utaltam itt magamra is, hiszen néha azért nem volt rossz dolog kicsit magasabb távlatból szemlélődni. - Egyébként meg remek önvédelmi eszköz is lehet, igazán veszélyes tud lenni egy-egy sarok. – pillantottam rá ártatlanul, mint aki csak hallotta azt, hogy mire képes egy-egy sarok ilyen téren, pedig nem így volt. Nem vagyok éppen egy verekedős fajta, de hát nem mindig mindenki azt, hogy a nem mit jelent és csöppet se kellemes, ha valaki pont egy tűsarokkal lép telibe rá a lábfejedre, hiszen mi se mutathatjuk meg azt sokszor, hogy mekkora bestia lakozik mélyen legbelül. Akkor pedig maradnak az egyszerű emberi praktikák. – Ha süllyedni kezdenénk, akkor először meg lehet próbálni kicsit kevesebb súllyal tovább haladni, vagy tévednék? – töprengtem el játékosan, hiszen egyértelmű volt, hogy melyikünk lehet a nehezebb és burkoltam mire is céloztam. Persze a hangomból kiérezhette azt, hogy csak viccelek és csöppet se gondolom komolyan. Főleg úgy nem, hogy össze is vagyunk bilincselve, félő lenne, hogy még magával rántana, ahhoz meg hideg volt még a folyó. Mosolyom egyre szélesebb lett és ismételten könnyedén nevetettem el magam, hiszen ahogyan előadta. Igen, talán lehet komikusnak kellene állnia, vagy hasonló munkát kellene mostanában űznie. Szerintem lenne sikere. – Elássuk? Azt hittem, hogy elrémisztésnek inkább kitűzzük őket… Hmm, ha várfok nincs, akkor valamiféle kerítésre, vagy a hatalmas vaskapu mellé két oldalra. – mentem bele a bolondozásban, de az tény, hogy neki jobban ment ez, mint nekem. Igazán mókás volt így belegondolni, még akkor is, ha eléggé abszurd volt az egész. – Egyébként meg meghagyom neked az ásást. A férfiak úgyis szeretik fitogtatni az erejüket. – játékos mosoly továbbra is ott bujkált az arcomon. Érdekes volt, hogy alig ismertük egymást, de mégis milyen könnyedén egymásra hangolódtunk és képesek voltunk már az első találkozáskor is bohóckodni és viccelődni, ahogyan most is. - Ezek szerint, akkor inkább csak élveznéd a műsort? - néztem rá kérdőn pimasz mosollyal az arcomon, majd a vízre tévedt a pillantásom. Fogalmam sem volt arról, hogy miként fogunk lejutni a megadott célig, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem fogjuk annyira könnyedén megúszni. Persze, jobban bírjuk a hideget, de valahogy akkor se vágytam fagyos vízre, meg arra se, hogy bőrig ázzak. Főleg, hogy innen még haza is kell jutni és csuromvizes ruhában nem lenne éppen a legkellemesebb több órát vezetni, hiába van fűtés a kocsiban. - Talán, de akkor úgy mondom, hogy nem vagyok egy nagybarkácsoló típus, inkább a művészet másabb ágazata szippantott be. – rántottam meg alig láthatóan a vállaimat, így túlzottan még a kezét se rántottam meg eme mozdulatommal. Elmosolyodtam a szavaira, majd egy aprót bólintottam. – Valahogy úgy Mr. – pillantottam fel rá mosolyogva és én is csak olyan hangerővel mondtam, hogy ő hallhassa csak, miközben a farkasom még mindig csak henyélt és kíváncsian fürkészte az eseményeket. Nem mindig volt ennyire békés ő se, de szerencsére már annak a rémes álomnak is vége volt és nem olyanok voltunk, mint aki bármelyik pillanatban robbanhat és pusztíthat. Még akkor is, ha a másik igazán semmi rosszat se tett. - Olyannak gondolsz, aki még sose járt mezítláb vagy sose piszkította be a kezét? – kérdeztem vissza minden habozás nélkül, hiszen nem egyszer másztam már sárban, vagy éppen borított vér, ahogyan nem egyszer rohantam már akár erdőn át is mezítláb, míg végül farkassá nem változhattam, hogy az üldözőim elől eltűnjek. – De persze hova is gondoltam, a lovagiasság se tarthat örökké. – csóváltam meg a fejemet lemondó sóhaj keretében, viszont ez is inkább a nézelődőknek szólt, mintsem komolynak szántam volna. Követtem őt és próbáltam nem túlzottan ügyetlenkedni, inkább hasznára lenni, hogy minél hamarabb elkészülhessen a csónak és egészen jól ment. – Görcsöt? Ez komoly? – pillantottam rá hitetlenkedve, majd megfogtam a kötelek és lassan megmutattam neki, hogy miként is kötik azt a tengerészcsomót. Lehet, hogy hajókhoz nem értettem, de ezt már nem egyszer láttam, hogy miként csinálják, így annyira nem volt nagy ördöngösség megjegyezni. Abban meg csak reménykedni tudtam, hogy ki fog tartani. Fogalmam sem volt, hogy mennyi idő alatt készülhettünk el vele, de nem is tűnt sok időnek. – Muszáj lesz, mert különben sose jutunk el a célig. Van magassarkú, az helyette nem jó? – sandítottam oldalra rá, hiszen persze csak viccelődtem megint, ha már ennyit volt emlegetve a lábbelim korábban is. – Hmm, Aisling? – pillantottam rá kérdőn, bár nem voltam biztos abban, hogy érteni fogja, hogy mit is jelenthet ez a név. Álom volt a jelentése anyanyelvemen és még ha nem is egy álomhajó, tutaj volt, néha pont akkor bátorság kell az álmodáshoz is, mint erre a tutajra rámászni. – Na, akkor megyünk? – pillantottam fel rá kérdőn, majd ha igen volt a válasz, akkor sietve kaptam le a lábaimról a cipőmet, még a ruhámat is kicsit feljebb húztam, hogy nehogy orra bukjak benne, miközben az eszkábált járművünket a vízre bocsájtottuk, majd óvatosan rámásztam, miközben reménykedtem abban, hogy nem pont miatta fogok a vízbe borulni, ahogyan felmászik. Természetesen azt én se gondoltam volna, hogy elég egy kicsit erősebb áramlat, mozdulat és máris nem sokkal azután, hogy elindultunk megbillenjünk és a vízben kössünk ki. Ez még hidegebb volt annál, mint gondoltam volna. Sietve próbáltam megkapaszkodni a tutajban, de az nem éppen egyszerű, ha folyó sodrása is vinne magával, meg egyik kezed valakihez hozzá van kötve, mármint bilincselve.
|| Bocsi, azt hiszem a kocka még mindig nem szeret engem
Elmosolyodva konstatálta a mókázást, de nem szólt egyebet. - A nők túlságosan sokat törődnek a külsejükkel, közben azt hangoztatják, hogy ne a külső alapján ítéljük meg őket. Gondolom érzed, hogy mi a probléma – minek akar valaki magasabbnak látszani, ha nem az? Fogadja el, aztán kész. A nők saját magukat ejtik csapdába azáltal, hogy úgy tesznek, mintha a férfiak topmodelleket akarnának maguk mellé. – Az már biztos – kuncogott halkan. – Főleg, ha tesztek bele egy kedves kis szöget a nagyobb hatás érdekében – a tűsarkú cipó fájdalmas tud lenne, ha lábra taposnak vele, bár ilyesmiben még nem volt része, egyéb hegyes tárggyal már szúrták meg és mivel az sem volt kellemes, esélyes, hogy a cipő okozta lyuk a lábban sem lehet kevésbé fájdalmas. - Igazán remek ötlet – bólintott vidáman. – Legalább majd tudod tolni - nyilván nem erre gondolt Symara, de ami azt illeti jobbnak látta, ha nem saját maga kezd el úszni a hideg vízben, hanem a nőstény. Lovagi udvariassága egyértelműen arra kötelezi, hogy hölgyeké az elsőbbség a vízbeugrás terén is. - Nem lehet – csóválta a fejét. – A sárkányhatóság lecsukna minket sárkányölésért – azt meg nyilván egyikük sem kockáztathatja, hogy börtönbe vonuljanak. – De még mennyire – jelentőségteljesen beszívta a levegőt és mellkasát kidomborította, és tett is volna néhány macsós lépést, de mivel össze voltak láncolva, így úgysem tudta volna Symara tökéletesen meglesni, hogy milyen remek fenegyerekké válhatna egy szempillantás alatt. - Szerintem azt sem – ha nem jelenik meg, akkor esélyes, hogy nem is nézi végig, hacsak nem közvetíti a tévé, mert akkor jókat mosolyoghat a lekékült embereken, akik a jeges vízből kimászva takaróért fohászkodnak és meleg teáért. - Érthető – bár a barkácsolásnak is megvan a maga szépsége, saját maga sem volt oda érte túlzottan. Megcsinált ezt-azt, de inkább a gondolataiban épített fel történeteket, mint a valóságban bármit. A képzelet határtalanságában alkotni jobban lekötötte, mint a valóságban olyat teremteni, amit talán maradandóbb. - Igen, ránézésre határozottan az a fajta vagy – a hangja már az imént sem volt suttogás, hiszen kell valami a bámészkodóknak is, és tisztában volt vele, hogy nincs olyan vérfarkas, aki ne járt volna mezítláb, de mivel ők mások szemében emberek, így úgy is kell viselkedniük. – Nem bizony – értett egyet lelkesen. - Halál komoly – ha rajta múlt volna, már az első hajóval elsüllyednek, amivel Európába mentek, mivel a különböző tengerészcsomók megkötésének módja meghaladt a képességeit. Jó persze sohasem volt igazán szüksége rá, elvégre ő és az óceán sohasem voltak puszipajtások. Figyelmesen leste a mozdulatokat, majd derülten megkérdezte Symarától. – Ennek a tengerészcsomónak mi a neve? – merthogy bizonyára volt vagy hatszáz féle elnevezés és mód, amit a tengeri patkányok unalmukban feltaláltak. - Hát – megvakargatta a fejét. – Hozzávághatjuk, de úgy hiszem az nem a tradicionális eljárás lesz – persze el kéne nevezni, de hát így? – Szép név, nekem megfelel – attól eltekintve, hogy nem ismerte a szót, még tetszett neki a hangzása. – Jelent is valamit? – kérdezte eltöprengve. - Hogyne – együtt bocsájtották vízre, együtt is szálltak rá, merthogy külön nem tehették meg, mivel a karperec ott volt rajtuk. A víz jeges volt, de egyelőre még nem kellett belefetrengeniük, de hamarosan a tutaj megadta magát a sodrásnak és mindketten beleborultak a vízbe. – Hogy rohadna meg – prüszkölte ki a vizet, amikor kidugta a fejét a felszín alól. Az esés következtében mindketten alábuktak egy kicsit, de aztán felszínre törtek. Itt az idő, hogy a karperec megszűnjön létezni. Mialatt úgysem láthatták, lenyúlt a víz felszín alá, és kezével erősen megszorította a láncot, lebilincselt karján pedig rántott egyet. A leggyengébb láncszem engedett, és a lánckarika megtört, szabaddá téve magukat ezáltal. Így már könnyedén bele tudtak kapaszkodni a tutaj maradványaiba. – Hát – sóhajtott a hidegtől borzongva. – A célunkig el fogunk jutni, bár nem lesz túl kellemes. Megpróbálsz felmászni a maradványokra? – kérdezte csevegő hangnemben.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Hmm, szóval amiért szeretjük esetleg kicsípni magunkat, hogy a férfiak kedvére tegyünk, vagy néha mi is kicsit másképpen érezzük magunkat, emiatt máris úgy gondolod, hogy pont az ellen teszünk, hogy elfogadjanak minket olyannak, amilyenek vagyunk miután kivetett minket az ágy? Szerintem nem így van, de attól még szeretem megadni az alkalomnak illő kinézetet, ahogyan az se kellemes, ha állandóan felfelé kell bámulnia az embernek úgy, mintha egy világítótornyot nézne, mert az átlag annyival magasabb nála. – feleltem neki kicsit talán hevesebben, mint illett volna, de nem éreztem úgy, hogy csak azért, mert magassarkút húztam, mert úgy ítéltem meg, hogy illene és mert nem akartam azt se, hogy a nyakam „kitörjön”, emiatt máris pont azzal mennék szembe, hogy egyébként meg a természetesség híve vagyok. Szerintem múltkor is eléggé természetesen festettem, ahogyan a ruházatom is egyszerű volt. Most se mondanám azt, hogy éppen úgy nézek ki, mint akit kivakoltak. Az pedig, hogy néha jobb kicsit magasabbnak lenni, ez van. Neki könnyű, mert még így is csak le kell néznie rám, de nekem még mindig fel kell néznem rá. Szöges dolgon pedig könnyedén nevettem el magam, de nem feleltem már rá semmit se. Anélkül is eléggé fájdalmas tud lenni, de most szó se volt ilyenről, így mindegy is. - De csak majd utánad, ha megmutattad miként kell. – kacsintottam rá ismételten bolondozva, legalábbis reméltem, hogy a korábbi szavaimmal nem rontottam el semmit se, mert nem állt szándékomban. Egyszerűen csak nem értettem vele egyet azzal kapcsolatban, amit mondott. Még, hogy én keveredjek előbb a vízbe, mert álmaimba se gondoltam volna azt, hogy tényleg hamarosan ott fogunk kikötni. Remény hal meg utoljára. Sárkányos dolgon jót mosolyogtam, de nem feleltem már rá semmit se, hiszen bolondozás volt az egész. Farkasok egyébként se léteznek, másrészt meg az a hely valószínűleg továbbra is üresen fog állni, pedig gyönyörű ház lenne, de túl távol lenne a jelenlegi életemtől és túl közel a veszélyhez. És abban se vagyok biztos, hogy oly könnyedén meg lehetne szeretni a tulajdont. Az is lehet, hogy a falka kezében van, csak elhanyagolták a helyet, passz. - Hmm, mintha múltkor nem az erdőben futottunk volna össze… - szólaltam meg sejtelmesen, hiszen pontosan tudtam, hogy ez inkább a bámészkodónak szól, mintsem nekem. Mind a ketten tudtuk, hogy miként beszéljük valós dolgokról és miként adjunk a közönségnek is valamit. – Majd talán legközelebb bebizonyítom, hogy bizony a piszkos dolgok sincsenek ellenemre. – pimasz mosoly pedig könnyedén jelent meg az arcomon, majd egy apró kuncogás is társult a szavaim mellé, mert csöppet se gondoltam komolyan, de azt idáig hallottam, hogy a közönség viszont remekül szórakozott és máris pusmogni kezdtek. – Vagy talán lehet hamarosan, ha nagyon megfagynánk, akkor azt mondják, hogy két test remekül fel tudja melegíteni a másikat. – toldottam meg csöppet se komolyan a mondandómat. Ez az arcomról sütött, miközben a hangom inkább kicsit olyan volt, mint aki közben gondolkozik azon, hogy valóban így van. Természetesen ezt is inkább a suttogóknak szántam, mintsem komolyan neki. Nem az a fajta voltam eleve, aki csak úgy fejest ugrana ilyenbe, se nem volt szokásom csak úgy rávetni magam a másikra. Nem, még nem őrültem meg totálisan a majdnem 400 évem alatt ilyen téren. - Fogalmam sincs már, de egyszer valaki megmutatta és most jól jön. – rántottam meg a vállaimat, mert tényleg nem derenget a neve, de ha annyira érdekli a hímet a név, akkor majd otthon rákeres az interneten. Biztosan megfogja találni. Most inkább az volt a fontos, hogy jó legyen és kitartson, amíg el nem jutunk a célig. - Akkor esetleg kérdezd meg őket, hogy van-e náluk pezsgő? – utaltam a kíváncsi bámészkodókra, mert egy-ketten ittak valamit, de nem hiszem, hogy pont pezsgőt innának. – Igen, azt jelenti, hogy álom. – pillantottam rá barátságosan és mosollyal az arcomon. Nem az a tipikus álom hajó volt, de álmodni jó dolog, ahogyan kicsit néha bátornak is kell hozzá lenni, mint ahhoz, hogy felszálljunk erre az eszkábált tutajfélére. Nem sokkal később pedig a vízben kötöttünk ki. Nem volt kellemes érzés elmerülni a fagyos vízben, hiszen rövid időre teljesen elsüllyedtünk. Sietve bukkantam fel a víz felszínére, hogy levegő után kapkodjak és valahogy pontosan olyan szépeket gondoltam, mint amit ő mondott azzal kapcsolatban, hogy megadta magát a tutaj. Mielőtt viszont még én szabadíthattam volna ki a kezemet, azelőtt megtette őt. Hálás voltam ezért, hiszen így mégis csak könnyebb volt a felszínen maradni és megkapaszkodni a maradványokban. – Igen, bár… - kezdtem bele, de minek után újból kirázott a hideg, inkább úgy döntöttem, hogy felmászok. Persze ez se ment egyszerűen, de végül sikerült. – Remélem, tudod ez most olyan, mint a Titanic filmben van… Bár ha kérhetem, akkor te nem fagy meg, ahogyan ne is sodródj el, mint ott tette a pasi. – mosolyodtam el játékosan, majd szorosan átöleltem magam, mert rohadt hideg volt még így kint a levegőn is. A szél mondhatni csípet. – Nem akarsz inkább te is felmászni? Talán ketten is elférnénk rajta… - pillantottam rá kérdőn. Majd összehúzzuk magunkat, vagy passz, de nem tetszett az, hogy ő meg a vízben fagyoskodik, hiszen biztosan nem két percre volt a cél…
- Huh… hát nem értünk egyet – vonta meg a vállát, és egyúttal ejtette is a témát. Amúgy sem volt nagy kedve belemenni egy olyan beszélgetésbe, ahol amúgy is csak veszthet, hiszen Symara kishitűségtől szenved, és azt hiszi, hogy ha már alacsonyabb, akkor kevesebb is. Bár lehet, hogy tényleg csak a nyaka gémberedik el, de ezt elég nehezen tudta elképzelni, maximum akkor, ha valaki közvetlen mellette állna, és úgy akarna beszélgetni vele. - Szerintem elég idős vagy, hogy tudd – nézett rá mosolyogva, felhúzott szemöldökkel. Bár nem bízott benne, hogy mindketten megússzak szárazon, azért reménykedett benne, hogy így lesz, elvégre egy jeges megmártózás nem éppen kellemes élmény, egy amúgy ragyogó napba beiktatva. - Hát majdnem – bólogatott serényen. – Technikailag nézve erdő volt – még akkor is, ha épp egy házban történt a találkozás, amit aztán illúzióval megszépítettek, és még a tavaszt is elhozták a rideg tájra. Igazán kellemes emlék volt, szívesen megcsinálná újra, vagy esetleg valami hasonló kaliberűt. - Ahogy gondolod, van néhány cipőm, amire reáférne egy kis takarítás – ha már úgy sincsenek a piszkos dolgok az ellenére, akkor igazán ki lehetne használni a helyzetet, hogy megtakarítsa őket. – Ja, de ahhoz meztelennek kell lenni – ruhában nem igazán hatásos. Farkasok között az ilyesmi teljesen természetes, akár emberi, akár farkas alakban, bár jobban szeretik a bundás képüket ilyenkor használni, mert a szőr még pluszban is melegít. - Végül is nem lényeges annyira, csak tartson ki – bár érdekelte a csomó neve, annyira azért nem, hogy ne tudjon túllendülni rajta. - Az emberek nem szoktak pezsgőspalackkal rohangálni – kivéve talán szilveszterkor, de az már elég régen elmúlt, és amúgy is az a szénsavas ital talán a legrosszabb az alkoholok között. Az íze sem valami jó, és még a fejet is hamar megfájdítja. - Áh… tökéletes név – tényleg az volt. Az illuzionistákhoz nem is illene semmi jobban. Akár illúzióval meg is spékelhetnék, hogy valami hatalmas óceánjáró fedélzetén érezhessék magukat, de úgy vélte ez jelen helyzetben elég nagy csacsiság lenne, mert a tutaj nem volt igazán életre való. Imbolygott a vízen, és nem tűnt nagyon bizalomgerjesztőnek. Ettől eltekintve azért ráléptek és útjára indították, hogy aztán néhány pillanat múlva már a jeges vízben lubickoljanak. Hát baromi jó. A hideg körbeölelte, és eltépve a karperecet, ha kellett segített Symarának felmászni a lélekvesztő megmaradt darabkájára, közben azon morfondírozott, hogy vajon saját maga is fel tud-e mászni? Amikor a nőstény a Titanicot említette a jeges víz langyossá vált, ahhoz a fagyos rémülethez képest, ami elfogta őt. Egy százöt évvel korábbi emlék kúszott elméjébe, ahol hiába kutatja a víz alá bukott testvérét, sehol sem találja, míg végül a reményvesztett megadás okán egy időre el nem vesztette az életkedvét, és a józan eszét. Erőltetnie kellett tudatát, hogy kizökkenjen a pusztító állapotból, és ismét a jelenre tudjon koncentrálni. William halott, már jó ideje. Elnyelte a jeges áradat, és ezen már semmi sem változtat. Symara szavai nem jutottak el zakatoló elméjéhez, ahol még mindig az emberek gyötrelmes szenvedéseinek hangjai visszhangoztak. Tekintetén ideges komorság vett erőt, ahogy motorikus mozdulatokkal fenntartotta magát a víz felszínén, némileg eltávolodva a tutajtól, amelyet a sodrás könnyebben magával vitt, mint őt. Megrázta a fejét, kitisztította múltban rekedt elméjét, aztán mélyet sóhajtott és elkezdett kiúszni a part felé. - Azt hiszem én inkább gyalog megyek, ha már a bilincsünk úgy is elszakadt – kiáltott az apró tutajrészen ragadt lány után. Ketten nem férnének el rajta, és ha felmászna, csak azt érné el, hogy ismét leborítja magukat. A teljes csónak sem bírta kettejüket, a csonka tutaj pedig biztos, hogy képtelen lenne a felszínen tartani őket, úszni pedig marhára nem volt kedve, a jeges vízben. – Pontosabban szólva… inkább futok a folyó mellett – kiáltott ismét, aztán néhány szóval elhitette a bámészkodókkal, hogy jól van, elvett egy felé nyújtott forralt boros műanyag poharat, felhörpintette, megköszönte, aztán elkezdett kocogni a folyón lecsurgó lány után. A tutaj gyorsabb volt, de amint nem kellett már a nézelődők miatt aggódnia, komolyabb tempóra kapcsolt, így hamar beérte a lányt. – Remélem ezen az oldalon van a dokk… nincs kedvem megint úszni egyet – vigyorgott, ahogy beérve Symarát lassabb menetbe kapcsolt.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Amikor megszólalt, hogy a cipőire ráférne egy kis takarítás, akkor nevetésben törtem ki ismét, hiszen ez már eléggé abszurd volt, de igazán remekül vágott még mindig az esze Albertnek és ez tetszett. Jó érzés volt beszélgetni olyannal, aki képes volt visszavágni, vagy éppen lecsapni a magas labdákat. Akár tudatosan, akár nem tudatosan tette, de igazán szórakoztató volt és ez már az első találkozáskor is kiderült, hogy van humora a férfinak. A humor pedig a mai világban eléggé elengedhetetlen, legalábbis szerintem. Ahhoz pedig, hogy mennyire és milyen formában kell meztelennek lenni nem reagáltam már semmit se, hiszen felesleges lett volna, inkább ott volt az, hogy meg kellene építenünk azt a „járgányt”, amivel képesek leszünk lejutni a megadott célig. - Legalább ebben most határozottan egyetértünk! – tényleg csak az számított, hogy ez kibírja addig és ne pedig a sodrás vigyen el minket a megadott helyig. Gondolom lesz valami díszítés vagy valami, ami jelezni fogja azt, hogy megérkeztünk és ott kellene kikötni, vagy igazából passz. Azért Fortuna most tényleg mellettünk állhatna vagy mára ennyi volt? Érjük be annyival, hogy szerencsét hozott olyan téren, hogy találkozhattam Helenával, párba pedig pont egy nem olyan régi ismerőssel sorsoltak össze? Csak széttártam a karomat, hogy akkor ez van. Nem lesz felavatva ez az összeeszkábált „hajó” szerűség, vagy minek is kellene nevezni. Annyira nem is érdekelt ezen részen, hiszen nevet kap és csak vigyen el addig, ameddig kell, de persze úgy, hogy szárazon megússzuk a dolgot. Idővel pedig meg is történt az, hogy vízbe borultunk, pedig alig indultunk el rajta, majd pedig sikerült visszamásznom a tetejére, de attól még baromira fáztam. Hiába voltam farkas, ez már számomra is eléggé hideg volt így az időjárás. Beszéltem hozzá, de mintha hirtelen nem is itt lett volna. Arca fura vonásokat öltött magára, amiket én is jól ismertem, hiszen nekem is volt olyan múltam, ami kísértett, vagy amikor egy-egy lángokba boruló épületet láttam. A szívem hevesebben dobbant olyankor és a rémület könnyedén ölelt körbe, mint amikor mozdulnál, de nem bírsz, mert lefagysz és nem engedelmeskedik neked egyetlen egy végtagod se. Szerettem volna inkább visszahúzni őt, de későn nyúltam felé, hiszen addigra ő és én eltávolodtunk egymásról. Aggódva figyeltem a hímet, úgy, mint aki kész ismét a jeges vízbe vetni magát, ha szükséges. Egy kicsit talán megnyugodtam, amikor megláttam, hogy a part felé evickél, de teljesen akkor, amikor már kint volt a parton. Közben pedig azon gondolkoztam, hogy vajon mi is váltotta ki belőle ezt. Csak nem az, hogy a Titanicot megemlítettem? Nem mondtam volna biztosra, de más magyarázatot nem találtam. Én ostoba, hogy pont azt kellett megemlítenem… - Rendben van, akkor majd ott találkozunk. – kiáltottam vissza, pedig ha csak suttogtam volna, ő akkor is jól hallotta volna. Sietve húztam össze még inkább magam, hiszen szinte vacogtam, miközben előre felé pillantottam, hiszen a sodrás kicsit, mintha erősebbé vált volna, de aztán az egyik gerenda szintén levált a megmaradt darabból, így egészen apró helyen kellett egyensúlyoznom. – Reméljük, hátha Fortuna melléd szegődik. – szólaltam meg mosolyogva és jókedvűen, de közben íriszeimben még mindig aggódva pillantottam a hím felé. Ha valóban egy régi kísértet kerítette korábban őt hatalmába, akkor eléggé kicsi esély volt arra, hogy máris jól lenne. Aztán egyszer csak megpillantottam a megfelelő helyet és egy kisebb vízben „pancsolás” után én is kijutottam a partra, miközben a fogaim kicsit egymásnak koccantak és szerencséje volt a hímnek is, hiszen pontosan azon az oldalon volt. Sietve rohantam be a megfelelő „házba”, hogy végre meleg vegyen körbe minket, ahol már ropogott a tűz, de sehol senki se volt. - Remek, még meg is szökött az, akinél be kellett volna jelentkezni? – tettem fel költőien a kérdést, majd amikor megláttam egy-egy plédet és törölközőt – mintha értesültek volna a balesetről -, akkor sietve indultam el arra vizes lábnyomokat hagyva magam után és kibújtam a ruhából, ami már így is teljesen a testemhez tapadt. A fehérnemű meg úgyis takart mindent, amit kellett, így még a hímmel se foglalkoztam, hogy itt van, mert nem állt szándékomban még tovább fagyoskodni. Sietve tekertem magam köré a plédet, hogy utána leüljek a kandalló közelében. Legalább ez is addig melegen tart. – Biztosan hamarosan itt lesznek, vagy szerinted ennyire lassúak lettünk volna? – próbáltam oldani a feszültséget. – Sajnálom, nem akartam olyat mondani, ami miatt rossz emlékek keverednek elő. – szólaltam meg végül óvatosan, miközben nem őt figyeltem, hanem csak kandallóban játszó tűzet, és annak a ropogását hallgattam, amíg vártunk az illetékesre. Reméltem, hogy ruháért szaladt el, mert az jól jönne, nem is kicsit, mert még rossz volt belegondolni abba is, hogy újra abba a vízes ruhába bújjak vissza.
- Hát, mit mondjak? Van ilyen néha – mosolygós vállrándítást produkált, közben a művüket csodálta, leginkább azt nézte, hogy miként lesz ez képes valaha is úszni a víz felszínén? Talán meglepi és mégis egy remeket alkottak, de ránézésre nem úgy tűnt. A szervezőket kellene egy ilyen feladatra bírni. Komolyan februárban kell vízi játékot űzni, ráadásul úgy, hogy összebilincselt kézzel kell egy csónakot összeeszkábálni? Ugyan kérem, hát mi sülhetne el balul? Semmi, hogyne. A víz természetesen nem jeges, és ha valakinek mégis begörcsölne a végtagja a hirtelen jött hidegtől, akkor sincs semmi gond, hiszen a H2O tökéletesen belélegezhető, még akkor is, ha valaki netalántán a folyó fenekére süllyed a görcsök miatt. Elvégre a halak is jól elvannak a felszín alatt. Tökéletes szervezés… Ámbátor nem annyira tökéletes, mint Symara megjegyzése, ami kicsit lekapcsolta a racionalitást nála, és visszaröppent úgy száz évet, hogy emlékekből táplálkozva fagyos rémülettel vegye körbe az akkori éjszaka vadul tomboló eseménysorozatának lenyomata. A felocsúdás olyan váratlan volt, mint a leblokkolás, és végre, amikor kiért belőle ismét tudott normálisan gondolkodni, így zakatoló elméjének azt sugallta, hogy a vízben baromi rossz, mivel hideg és nem mellesleg nedves, ami a fagyos februári hónapokban éppenséggel a legjobb kombináció a katasztrófák terén. Már a főcím is megvolt: Kóbor farkas fulladt a Chenába… A helyi falka két hónapon át ezen röhögne. A nőstény kiáltása elért hozzá, ő pedig bólintva intett vissza. Ezt túltárgyalták, kár tovább ragozni. - Bízzunk benne – emelt hangon válaszolt, hogy aztán nekiinduljon a folyó mentén megtalálni a kijelölt dokkot. Szerencsére Fortuna tényleg mellettük állt, mert egyrészt nem is volt nagyon távol, másrészt nem kellett megint úsznia egyet, így lelassíthatta lépteit, hogy könnyed tempóban érjen a házikóhoz. - Hát, én baromira nem bánom – majd ezek után még elvárják, hogy teljesítse a hülye játékukat? Azt már nem. Öreg ő már bohócnak. Symara kibújt a ruháiból, a hím viszont nem. Viszont letelepedett a tűz mellé. Így is megszárad, és semmi kedve sem volt öltözködni. Mellesleg már nem is igazán fázott, a futás eléggé kimelegítette, és bár a vizes göncök hidegek voltak, a jeges vízhez képest még ez az állapot is csodásnak volt mondható. – Lehet, de engem nem igazán érdekelnek. Várok tíz percet, aztán tovaszállok. Már amúgy is buktuk a játékot – megemelte a karperecet a csuklóján, amin még ott lógott a lánc azon része, amely ő hozzá jutott a szakítás után. – Hm? Tessék? – a nőstényre nézett értetlenül, aztán leesve neki mire gondolt, megrázta a fejét. – Csak begörcsöltem – hazudta könnyedén, ami némi igazságot tartalmazott abban a tekintetben, hogy agygörcsöt kapott az emléktől, de nem akaródzott neki Williamről beszélni és a haláláról, és Symara módfelett jó megérzése eléggé ebbe az irányba terelte volna a beszélgetést, amit mindenképpen el akart kerülni. – Nem tudod véletlen ki szervezete ezt a hajós játékot? Szeretnék vele úgy igazán elbeszélgetni, arról, hogy milyen kellemes februárban a fagyos vízbe csapódni.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Nem túlzottan érdekelt, hogy mit mennyire illik. Lehet, hogy farkasok vagyunk, de attól még mi is képesek vagyunk fázni és inkább választottam a plédet és a tűzet, mint esetleg azt, hogy tovább fagyoskodjak. Másrészt meg nem volt itt senki se, így mindegy is, hiszen egyik farkas se nevezhető igazán szégyellősnek, legalábbis véleményem szerint. – Reméljük, hogy ideérnek és lehet valamennyire buktuk, de nem teljesen, vagy passz. Viszont látom a jeges víz a jókedvedet is magával vitte. – nem sértőn állapítottam meg, inkább csak óvatosan tettem, hiszen tényleg úgy tűnt, mint aki hirtelen átvedlett volna morcos öregúrrá, pedig nem olyannak ismertem meg. Emiatt is éreztem azt, hogy talán én mondtam olyat. Nem éreztem azt, hogy hazudna, de eléggé nehéz is lenne, hiszen a hím idősebb nálam, de ugyanakkor a reakciói és a válasza mégis azt az érzést keltették bennem, hogy valami nem stimmel és történt valami, viszont annyira se őrültem meg, hogy firtatni kezdjem. Inkább csak egy aprót bólintottam és elengedtem a dolgot. – Nem, fogalmam sincs, de ha nem tévedek, akkor a városvezetésének az ötlete volt az egész rendezvény, de azon belül. – rántottam meg a vállaimat tanácstalanul, majd egyszer csak hirtelen kivágódott az ajtó. – Ne edd meg őt túlzottan. – mosolyodtam el játékosan, majd az érkező irányába pillantottam. - Jajj, de örülök, hogy nem esett komolyabb bajuk. Hoztam maguknak száraz ruhát, szerintem jók lesznek Önöknek így ránézésre. – hadarta el a férfi zavarában, mert biztos voltam abban, hogy nem az ő hibája volt ez az egész, de tuti tartott attól, hogy a főnökei helyett még a végén őt fogjuk megenni és talán így is lenne. – Tényleg szíves elnézésüket kérjük az okozott kellemetlenségért, és természetesen a nyereményt is megkapják. – csak egy aprót sóhajtottam a szavaira, de végül egy barátságos mosoly terült szét az arcomon, miközben felálltam. - Igazán köszönjük. – és azzal a lendülettel el is vettem a saját ruháimat, hogy egy kevésbé feltünő helyen belebújjak és maradék vizes „ruhámtól” félig-meddig még megszabaduljak. Hajamból könnyedén csavartam ki ismét a vizet, majd pedig az itt lévő kísérőre pillantottam. – Esetleg van még valami dolgunk? – kérdeztem meg kíváncsian. - Csak itt írják alá, az ajándék pedig itt van. Köszönjük, hogy részt vettek rajta. – mondta még mindig idegesen, mire csak nyomtam egy puszit az arcára, hogy lássa én aztán nem haragszom. Nem a kedvenc emlékem lesz, vagyis nem teljesen, de túléltük, szóval mindegy is. - Örülök az ismételt találkozásnak Albert. Remélem, hogy még látjuk egymást és akkor kevesebb felfordulás fog történni. Légy jó és vigyázz magadra! – majd ha engedte, akkor neki is adtam két puszit, kicsit meg is öleltem – főleg ha még mindig vizes ruháimban volt -, majd pedig elindultam vissza a kocsim irányába, hiszen ideje lesz távoznom, mielőtt esetleg a falka meggondolná magát. Nem akarok én senkivel se viadalba keveredni és egyébként se hiszem, hogy Albert vevő lett volna esetleg arra, hogy együnk valamit, vagy bármi hasonló, így jobbnak láttam a távozás mellett dönteni.
|| Ha már semmi olyat nem írsz, akkor ez záró lenne részemről. Köszönöm a játékot, nagyon élveztem!
- Elmosta, mint az Úr a világot Noé idejében – tényleg ez volt a helyzet. A jókedv addig van fenn, amíg nincs valami kellemetlen dolog, ami éri a farkast, és a fagyos vízben lubickolás pontosan ilyen helyzet. Tényleg nem volt jókedve, és mivel nem volt teljesen agyalágyult, így nem fog jó képet vágni minden kellemetlen szituációban. Azt meghagyja Sunnydale lakóinak, hogy nyáladzva röhögcséljenek azon, amikor pengével vagdossák ki a saját szemüket. – Akkor a polgármesternél kell kopogtatnom – legyen az bárki is. Egyébként nem szándékozott elmenni a helyi szervekhez, ezt csak a dacos nyomorúság hozta ki belőle, ami nemrég érte. Valószínűleg egy-két órán belül, már jót fog mosolyogni az idiótákon, akik februárra házi készítésű hajón való lecsurgást indítványoztak a Valentin-napi játékok egyik attrakciójának. - Ugyan dehogy – halvány mosolyt húzott képére, és fáradt tekintettel figyelte a fickót, aki betoppant hozzájuk, majd ferde, mosolyszerű mimikával figyelte a magyarázkodását. - Óh, hát persze – bólogatott fanyalogva. Esze ágában sem volt elfogadni a ruhákat, mellesleg saját maga úgy nézte, hogy épp nem az ő mérete. – Nem igazán tehetnek róla, hogy elcsesztük a hajót, de legközelebb, ha lehet a vizes dolgokat hagyják meg augusztusra – csak egy jó tanács, a közeljövőre, bár nem valószínű, hogy ennek az ürgének bármi szava is lenne, ha a főnökei enyhén idióták. Symara sokkal jobban viseli a helyzetet, talán azért mert neki nem fulladt a jeges vízbe a legjobb barátja, aki nem mellesleg vértestvére is volt. Saját maga nem köszönt meg semmit, és a felé nyújtott ruhát sem vette át. Felesleges, nem jók a méretek, és amúgy is idiótán nézne ki ezekben a göncökben. Talán szeretetszolgálattól van, vagy valami használt butikból szerezték. Nem valószínű, hogy a legdrágább boltban vásároltak volna több tucat féle méretet, hogy akárkit is sorsolnak ki ma reggel, akkor legyen rájuk megfelelő méretű ruha. Nem mintha problémája lenne a használt ruhákkal, vagy a márkamentes termékekkel, épp csak most a kákán is csomót kereső énje kerekedett felül, és ha a férfinek lenne mágiaérzékenysége, valószínűleg küldene rá egy kedves kis illúziót, csak hogy átérezze milyen kellemes egy fagyos vízben való fürdőzés. - Nagyszerű – az ajándék jöhet. Odafirkantotta a jelenleg használt nevét, aztán átvette az ajándékát, és egy halvány, fáradt mosolyt villantott a fickóra. Symara példáját követve természetesen nem fogja megpuszilni. - Te is vigyázz magadra! – a mosolya őszintévé és barátságossá vált, ahogy elköszönt a nősténytől. Nem jó ómen, ha ketten együtt vannak. Két találkozásból kettő majdhogynem felért egy katasztrófával a vége felé. Először Symarán csattant az ostor, aztán rajta egy jóval kevésbé kellemetlen csapás, mi lesz vajon, ha megint összefutnak? Rájuk dől egy épület, vagy bent rekednek egy liftben? Nem volt klausztrofóbiás, szóval a lift jobb lehetőség. – Aztán kerüld a farkas csapdákat! – kiáltott még utána mosolyogva, és marhára nem érdekelte, hogy a ruhaosztó még ott van, mondjuk ebből semmit nem szűrhetett volna le, hiszen ez lehet valami képletes beszéd is. Vizesen és némileg letörten indult vissza a motelbe. Nem sietett, így a hideg megint kezdte beleenni magát a csontjaiba, de nem érdekelte. Túlságosan felkavaró élmény volt újra emlékezni Williamre, és az igazság az, hogy nem akarta jól érezni magát. Ezért volt a végén sokkal mogorvább a kelleténél… a túlélők bűntudata, ami még száz évvel később sem volt képes teljes mértékben megszűnni. Érdekelte vajon, előbb-utóbb túl fogja-e tenni magát ezen vagy soha? Akárhogy is, ha visszaér letusol, száraz ruhákat vesz magára, és belefeledkezik a szegényes tévécsatorna kínálat legjobbnak ítélt műsoraiba. Már alig várta.
Van az úgy, hogy jobb nem rejtett anyatigrissel bíró nőstényeket küldeni a falka környékén kószálókra. Abból jó még nem sült ki, ha az említett kóbor történetesen a nőstényhez közel állókkal húzott ujjat. Bár ez nem jelenti azt, hogy ne kerülhetne még sor ilyesmire... minden attól függ, miként sül el eme kis randevúja az érintettnek velem, mi az, mit a falka felé továbbítok felőle, róla. Ha idiótaként viselkedik, örömmel vetem oda a muszkli nőstény vendégszeretetének, szó se róla! De előbb az én köröm jön, felsőbb utasításra keresve nyomát a hímnek. Beletelt kis időbe, míg önnön magányában tudhattam, de mondják, hogy ami késik... az előbb utóbb úgyis eljön. Számomra pedig itt ez a remek pillanat; a ruháinak rejtekhelye mellett verve tábort várom, hogy visszaérkezzen vadászatából a kóbor. Nem semmi azért... ki tudja, mióta időzhet itt a határainkban és akkor is csak azért zavar némi vizet, mert egy nagyra nőtt kamasz betéved a területére. Én sem reagáltam volna talán másként a helyében, ha ilyen botor módon húzznak keresztül egy jól működő rendszert az életemben.
Már messziről érződött a szaga és volt egy olyan sejtésem, hogy bármilyen hosszúra tervezném a vadászat utáni levezető kocogást, akkor is megvárná, míg visszatérek a ruháimhoz. Nem áltattam magam, hogy csak egy farkas éppen erre tévedt, ismerős volt az enyhe aroma, pontosan ugyanolyan volt, mint a fiatal hímnél, mégis más volt, amiből egyetlen egy dolgot tudtam leszűrni: megérkezett az "erősítés", aki majd utánam szimatol. Nem voltam soha falka tagja, de sokfelé jártam és sok mindent láttam, a legtöbb falkánál pedig hasonlóan mennek a dolgok ilyen esetben. Ha azt nézzük, nem őket piszkáltam, hiszen falkaterületen kívül voltam, de fene tudja, mennyire kényesek arra, ha valaki más teszi helyre a csellengő tagjaikat. Az sem utolsó kérdés, hogy mennyire békés a nyakamba kapott illető, hiszen nem mindegy, hogy egyből számon kér és nekem esik, vagy normálisan tudunk beszélgetni. Egy biztos, máris izgalmasnak tűnik! Komótosan ügettem vissza a ruháimhoz, közeledve pedig egyre erősebb lett a szag és sok sem kellett hozzá, hogy megpillantsam az idegent. Mivel nem állt szándékomban rögtönzött bemutatót tartani neki, így hát néhány méterre tőle dobtam le magam, ülő helyzetet véve fel. Narancsszín tekintetem a másikat fürkészte már attól a pillanattól kezdve, hogy megpillantottam a bokrok között, enyhén oldalra billentett fejem pedig teljes figyelemről árulkodott. ~ Nos? ~ dobtam gondolatai közé a röpke kérdésemet. Ő jött hozzám, hát övé a kezdeményezés, az első lépést megtettem.
Energiáim pajzsa résnyire leledzik leengedve, jelenlétemet láttatva, éreztetve pofátlan nyugalommal a környéken. Botorság vagy magabiztosság... ki tudja, mi lapul mögötte! - A hímnek lesz lehetősége kideríteni, mert jól gondolja: ha kerülővel jönne a motyójáért, akkor is megvárnám, békésen gyújtva rá egy szál cigire a sziklakövön ücsörögve, a Chena zavaros vizét figyelve sötét tekintetemmel. Energiáim előbb érzékelik a közeledő bundást, semmint szemem sarkából érzékeljem őt, ám mikor már meg is pillantom, ráérős mozdulatokkal nyomom el a csikket a fagyos szikla oldalán, hanyagul ejtve kabátzsebembe a szemetet, hogy egy könnyed mozdulattal pattanjak talpra és forduljak felé. A mozdulat hirtelensége, kivagyisága a zsebre vágott kezekkel, mivel párosul, még akár kihívónak is tűnhet azok számára, akik nem ismernek. Feltételezheti a hím, hogy mindjárt jövök a szokásos ejnye-bejnyével, azért, amit a kölyökkel művelt, ám ez esetben csalódnia kell. Energiáimban sincs helye ideges kapkodásnak, haragnak. - Talán nem véletlenül küldtek engem, azon túl, hogy magam javasoltam személyemet a feladatra. Érdekelt a szemközt ülő farkas. (No nem úgy.) - A suhanc üdvözletét küldi, üzensz valamit neki? - Bököm oda a szavakat, de nem a Blakekel történtek végett jöttem, ennyire talán ő sem nézi kisstílűnek a falkát. Nem történt semmi, megmarad a srác is, szóval ennyivel elengedem ezt, mintegy kósza felvezetőnek szánva. - Vagy inkább személyesen adnád át, mert úgyis itt szándékozol dekkolni a határainknál még egy darabig? - Igen, ez már jobban csípte a falka szemét, ami azt illeti.
Igaza van, egy cseppet sem ismerem, kihívónak tűnik hát a kiállása, a hirtelen talpra szökkenése, a zsebre vágott kezei. Magabiztosnak tűnik a dolgában és tekintve, hogy első érzetre azt mondom, jóval idősebb, mint én, meg is van a kellő alapja, hogy lenyomjon, ha úgy tartja kedve. Készülök is a szokásos fejmosásra, ám ez esetben valóban csalódom. Az viszont más kérdés, hogy pozitív irányba billen a mérleg és máris érdeklődőbbé válnak energiáim, ahogyan meghallom első szavait. ~ Remélem helyrejött az orra. Kár lenne a csinos pofijáért ~ könnyedén buknak ki belőlem a szavak. Most rajta a sor, hogy azon gondolkodjon, botorság, vagy magabiztosság mondatja-e velem a szavakat. Talán egy kicsit mindkettő. Ha a sráccal történtek miatt kapnám az irgumburgumot, már rég túlestünk volna rajta, ám a nyitánya egészen másra enged következtetni. ~ Személyesen kell átadjam szívélyes üdvözletem? ~ kérdésre kérdéssel felelni nem szép dolog, tudom jól, de ha elég értelmes, akkor ez is egyértelmű lesz a számára; nem terveztem a csatlakozást. Önszántamból semmiképpen sem és az sem véletlen, hogy csak a határaiknál tengődöm, nem lépve beljebb. Hivatalosan éppen ezért nem is vonhatnának felelősségre, de hát ahány falka, annyi szokás, az én szemem is szúrná, ha valami jött-ment kóbor a területem körül ólálkodna, bele-belekapva az elkóborolt jószágaimba. ~ Nem állt és továbbra sem áll szándékomban húzgálni az oroszlán bajszát ~ ezt nem árt, ha tudja. Nem holmi hóbort végett legyeskedem erre, de mivel nem akarok bajt, éppen ezért hátrébb kotródom, ha a falka úgy kívánja; lássák csak együttműködésem.
A mozdulat flegma könnyedsége mögött, amivel zsebre vágott kezekkel felállok a szikláról, van némi dörgölőző tiszteletadás is, hisz nem ülve, félvállról véve osztom az igét számára, hanem szemtől szemben. Nem ismerem magam sem a hímet, hát alanyi jogon, megelőlegezve osztom ki ezt a fajta elismerést felé, na meg... franc se tudja, kinél mi a célravezető viselkedés. Nem stresszelem magam ezen, olyan vagyok, mint a szél, mint a vérvonalam legtöbb tagja: változékony, ha a helyzet megköveteli ezt. Válaszára fel kell nevessek kissé, őszinte kacajt hallatva, mi el is ül gyorsan az erdő fáinak sűrűjében. Meglehet, valóban botorság a másiktól az enyémhez hasonló könnyedséget megütő hangja, de tetszik a stílusa ennek ellenére. Nem ijed meg az árnyékától a sötétlő bundás farkas, az biztos. - Tudod mit mondanak... ebcsont beforr. - Tárom el karjaimat kissé, egyúttal finom utasítással bökök a szikláknál hátrahagyott ruhák felé. Tessék kérem közelebb fáradni, nem harapok. - Olyan nagyot. Közben persze süket sem leszek szavaira, s elhagyva a kölyköt a sztoriból (majd keresi az, ha akar valamit is megbosszulni, de erősen kétlem, hogy nagyon pattogna) reagálok sokkal inkább második megnyilvánulására. - Bölcs hozzáállás. De te is belátod remélem, hogy egy idő után már a puszta jelenléted is szúrja a helyiek szemét. - Ha olyasmit feltételezne, hogy kicsit, mintha kívülállóként képviselném az itteni falkát... nos, jól érzi a hím. És még csak meg se kell játszanom magam különösebben, mert a közös érdek mellett önös érdek is vezéreli lépteimet a határokon grasszáló kapcsán. - Jelenleg nem tűrünk meg kóbort a környéken, holnap lehet, változnak a szelek. A kivárás, akármi célból is vagy ezen a vidéken, nem feltétlenül vezet hosszútávon célra. Hacsak... nem is tudom... - Tárom szét a karjait kissé. - Nincs egy kezesed a falkában, aki talán még az őrzők vadászkedvét is távol tarthatja tőled. - Merész szavak ezek, vakon ugrom az ismeretlenbe, de pontosan ezt élvezem benne. Van még a tarsolyomban ez-az, volt időm megfigyel(tet)ni a hímet, mióta az incidens történt a kölyökképűvel. Vannak visszatérő elemek az előttem levő bundás erdei túrázásaiban, ami azt illeti...
Kezdőlap
És üdv Fairbanksben! Elnézést, hogy így elhúzódott ez, ennek ellenére rettentően élveztem. Ha van/lesz még kérdés, privátban megbeszéljük. (: //
Én is nagyon élveztem, kérdés egyelőre nincs, ha lesz, majd sikítok! <3 //
//
