Mindig is csíptem Mili gúnyolódásait, mert sose voltak sértőek - nem mintha olyan könnyen felcsapnám ilyeneken az agyamat -, sem pedig fellengzősek. Szerettem a társaságát, ezért is sajnáltam, hogy mióta Atanerk, nem sikerült találkoznunk, ezidáig. Szavain csak vigyorogni tudtam, miként már a házba próbáltam bejutni, hozzá. A golyók záporoztak, ám egyik sem talált célt, ez pedig már kezdett "unalmassá" válni. Minden erőmmel azon voltam, hogy Miss ex-Tark, akkor is benyeljen végre egy kiadós festékgolyót, mondjuk úgy szív, has, mell, avagy homlok tájékon. De szinte esélytelennek tűnt, mindkettőnk oldaláról pontos találatot bevinni. Mégsem hagyott alább a lendületünk, talán mindketten épp úgy élveztük ezt a játékos hajszáz, akár a másik. Hallottam, ahogy végül megindult, irdatlan erővel, és gyorsasággal, így már nem volt időm kitérni a sebessége elől. A felborított asztal maga alá nyomott, miként maga Mili is. Öröm az ürömben, hogy így viszont nem igazán volt lehetősége eltalálni. Aztán elrugaszkodott, és miként a rám nehezedő asztal könnyebbé vált, azonnal rántottam is magam elé, pajzsként, hiszen számítottam rá, hogy megint kapok pár lövést. Azok pedig felkenődtek az asztal tetejére... Ezt követően máris löktem el magamról - ahogy a sortűz elhalkult -, hogy Mili után sorozzak néhány festék patront, de már késő volt... a lövedékek kiszínezték az így is csicsásra amortizált kunyhó belső falát, mialatt a nőstény már rég elhagyta a faházat. Tekintetem a ház előtti szalmákra siklott, ahol jelenlétét érzékeltem, ezzel együtt pedig felcsapódtam a ház oldalára, közvetlenül az ajtó mellé, lesben állva. - Tudod, gyönyörűm... - egy kis piszkálás, egy kis visszavágás tán nem árt. - ...még mindig úgy gondolom, hogy ez a ház környékestül, mindenestül neked való. Nekem túl csajos... Szóval, gyere csak ide, mutatok még pár dolgot idebenn. - persze tudtam, hogy nem fog jönni, tudtam, hogy rám vár... Ezernyi gondolat cikázott a fejemben, tervek villantak, ötletek... Míg végül elhatározásra jutottam. Egy másodperc alatt vetődtem ki a faházból, célirányos tűzet nyitva Mili felé - legalább hét lövés hangzott el részemről -, aki nyilván ugyanígy tett. Ha pedig valóban így volt, úgy sokkal nagyobb teret adott magán, sokkal nagyobb felületet érhettem, ha figyelemmel akarta kísérni a földön iramosan hempergő alakomat. Már odabentről kinéztem a közelben vergődő zsákrengeteget, ami körülbelül három méterre lehetett. Elhaló lélegzet, néhány kósza szívdobbanás múlva már mögötte is találtam magam, ám az egyik sárga golyó ott virított bakancsom, bokám szélén. Várható volt... Gyorsan felpillantottam, és újabb golyókat indítottam meg a nőstény felé, aztán visszahúzódtam. Még arrébb ott díszelgett a nemrég felszentelt téglafal, amit ezúttal megint kinéztem magamnak. - Arra gondoltam... - kezdtem el hangosabb hangszínnel beszélni. - ...mi lenne, ha nem bujkálnál tovább, hanem egyszerűen csak rájönnél, hogy nem nyerhetsz? - (ahogyan én sem) és ameddig a választ vártam, már száguldottam is át a téglafalhoz, majd tűntem is el mögötte, hogy a következő töredéknyi másodpercben felrántsam magam rá, és felülről, úgy ahogy voltam, úgy ahogy Mili bújt meg "alattam", nem messze, tüzelni kezdjek rá. Számtalan festékpatront ellőttem felé, de már nem húzódtam vissza. Igyekeztem elkerülni a nyilvánvalóan visszaérkező, válaszgolyókat, de ezúttal már jó pár beszínezte a fekete ruhámat. Ellenben Milinek is kellett kapnia, hiszen már egyenesen felé tartottam, villámgyors tempót diktálva, folytonos tűzet nyitva rá, míg végül ráugrottam, elterítve őt a talajon. Olyan jóízűen kacagtam, ahogyan már régen, megállás nélkül nevettem... Végül, lemásztam róla, és hátamat a szalmának löktem, térdeimet pedig felhúztam. A fegyverem ezúttal pihenőre tért, csövét lábaim közé lógattam. - Szép menet volt Miss ex-Tark! - pillantottam rá oldalasan, még mindig széles vigyorral a képemen. Levegőért kapkodtam, fel-felröhögve olykor, majd egyszerűen csak meglapogattam a nőstény vállát. - Meg kell mondjam, nem csalódtam benned. Még mindig jó vagy. - böktem oldalba könyökömmel játékosan, ahogy kicsit lejjebb csúsztam a szalmarengetegen. - Mellesleg... jól áll a kék. - kacsintottam rá egyet szórakozottan, míg végül elvezettem róla acélszín íriszeimet, néhány másodpercig elveszve a plafon milliónyi erezetében.
Nem is maradt a házban sokáig, és amint kilépett a biztonságot nyújtó fa építmény ajtaján, máris tüzet nyitottam rá, ő pedig hasonlóképpen viszonozta ezt a baráti gesztust. Összesen öt lövedéket küldtem utána, miközben kiléptem a saját rejtekhelyem mögül. Ennek a lépésnek azonban az volt a hátránya, hogy potenciális célpontjává váltam az ő patronjainak. Az egyiknek sikerült eltalálnia a vállamon. Nem voltam elég elővigyázatos, és ezzel sikerült a saját fegyveremet ellenem fordítania. Az a tény azonban kicsit kárpótolt, hogy előtte pár másodperccel nekem is sikerült sárga nyomot hagynom a bokáján. Ahogy a mondás is tarja, szemet szemért, fogat fogért és ezúttal hozzátehetjük, hogy végtagot végtagért. A „sérülésem” arra ösztökélt, hogy ismét fedezéket keressek magamnak, amire egy szimpatikus zsák tökéletes eszköznek bizonyult. Mögé vetődtem, és onnan hallgattam azt a bizonyos ajánlatot, amitől egy széles mosoly húzódott az arcomra a kényelmetlen maszk mögött, amit még mindig akadálynak tartottam mintsem védelemnek, de úgy voltam vele, hogy ha eddig nem vettem le, most már nem fogom. - Nem bujkálok, csak felfrissítem magamat, hogy üdítő látványom vigaszt nyújtson számodra abban a szomorú pillanatban, mikor legyőzlek – Válaszoltam a folyamatos lihegéssel dacolva. Eközben már hallottam is gyors lépteit, amik a már jól ismert téglafal felé közeledtek. Ezúttal nem kíséreltem meg futtában megtámadni, hiszen az eddigi statisztikák azt mutatják, hogy úgy se lenne sok esélyem ilyen távolságból eltalálni ezt a fürge célpontot. Ellene egyértelműen a közelharc a kifizetődő. Sajnálatos módon azonban ugyanígy ellenem is, hiszen nagyobb távolságból jobban fel tudom mérni a közeledő patronokat, és még időben ki tudom kerülni őket. Túl sok gondolkodásra viszont nem volt időm, hiszen amint Oli felért mindkettőnk kedvenc magaslesére, máris támadásba lendült. Azonnal arrébb gurultam, hogy kikerüljem a lövedékeket, majd felpattantam és én is viszonoztam a „golyózáport”. Néhány a lövedékeink közül a levegőben egymásnak ütközött, és még azelőtt felrobbantották egymást, hogy közel kerültek volna bármelyikünkhöz. Nem láttam jelét annak, hogy fedezékbe akar vonulni, ezért elkezdtem felé futni, miközben szakadatlan tüzeltem rá. Ő is ugyanígy tett. Eljutottunk arra a pontra, hogy már egyikünket se érdekli, hányszor találják el csak hogy minél több nyomot lássunk a másikon a saját színünkből. Egyre gyorsuló tempóban közeledtünk egymás felé, és nem lassítottunk, majd végül a találkozásnál Oli rám ugrott és a földre terített. Mindketten nevetni kezdtünk. Már nem is tudom mennyi ideig feküdt rajtam, de abba se hagytuk a nevetést, és a hangunk az egész helyiséget betöltötte. Annyi energiám még volt, hogy a kezemmel kis babrálás után eltávolítsam magamról a maszkot. Az se zavart, hogy a hajam teljesen kócos volt, néhány szál még a számba is belelógott. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint mikor még gyermekkoromban a testvéreimmel játszottam a mezőn. Mikor leszállt rólam, pár másodperc múlva feltápászkodtam és még mindig letörölhetetlen mosollyal az arcomon elkezdtem kisöpörni a szememben és számban éktelenkedő hajtincseket. - Te se voltál rossz. Azt hiszem, ezek után megtartalak még egy kis ideig tarknak – Kacsintottam rá majd felnevettem – Ígérd meg, hogy legközelebb is eljövünk. A végén még eltunyulnék a sok irodában ücsörgéstől – Sóhajtottam, majd mellé kúsztam, hogy én is meg tudjam támasztani a hátamat a szalmánál. Játékosan meg is löktem, jelezve, hogy nem férek el mellette. - Neked is a citromsárga. Kiemeli a szemedet – Néztem rá teljesen komolyan, de nem tudtam sokáig tartani magamat és ismét kuncogni kezdtem. Egy ideig még ott ültem, és éreztem, ahogy a szívverésem szép lassan lecsendesül és visszaáll a normál tempóba. Mikor meguntam a pihenést, szép lassan feltápászkodtam, a szalmadarabokat leporoltam magamról, majd a hímhez fordultam. - Azt javaslom, ünnepeljük meg ezt a szép döntetlent egy jó adag sütivel. Menjünk öltözni és találkozzunk a pultnál. Aki utoljára ér oda az fizet – Lebegtettem meg egy újabb kihívást a hím szeme előtt, majd szép lassan elindultam az öltözők irányába a sisakommal és a fegyveremmel a kezemben. Amennyiben felállt, és esetleg gyorsabb tempója miatt elém került, én nevetve futni kezdtem az előbb említett helyiség felé. Egyelőre mindketten ráérünk vissza zökkenni a valóságba. Addig is, ez a nap még a miénk….
A napok csak teltek, múltak, Théo azonban még mindig nem tért haza. Így aztán rám hárult minden feladat a lovardával kapcsolatban. Tesókám, sokkal jössz te még ezért, remélem, tudod! Mindenesetre, már a bakancsom is tele volt az otthon ücsörgéssel… Vadászni is csak a környékre jártam el, mert féltem egyedül itt hagyni a kócerájt az összes állattal együtt, még csak az hiányzik, hogy valakinek sakkozni támadjon kedve, aztán lépjen a lóval… Szóval rövidpóráz, aztán szinte csak akkor ugrottam be a városba néha, ha kajáért kellett menni. Sajna az nem tart örökké. Vagyis… Na jó, ez így nem igaz. Azért néha bekocsikáztam Fairbanksbe, de miután legutóbb Raven nyomába eredtem, és kiderült, hogy mi történt vele… Maradjunk annyiban, hogy az kissé betett nekem. Akárhányszor ránézek a rohadó alvázú kispolskimra, egyből eszembe jut a Pubban meg a Vaktöltényben leművelt éjszaka Ravennel és Alex-szel, ettől pedig egyből könnyek gyűlnek a szemembe. A fenébe is! Nem voltam én régebben ilyen érzelgős, még ha ezt fáj is bevallanom magamnak. Viszont ez nem járja, hogy egész nap idebent savanyodjak, mint a napon hagyott 2 hetes tej, mert ez se én vagyok! Miután begyűjtöttem a mindenféle újságokat, leveleket és szórólapokat a postaládából, csak a többi tetejére dobtam az étkezőasztal végére. Mióta Théo lelépett, ide gyűjtögettem őket, számla, levél, újság, reklám, ami jött, majd ő szétválogatja ha akarja… Bedobtam két szelet pirítóst a kenyérpirítóba, aztán 5 perccel később már az asztalnál ülve majszoltam őket. Hogy addig se unatkozzak, találomra kihúztam egy újságot a kupac közepéről, mire minden, ami felette volt, akár egy lavina, megindult, és a padlón kötött ki. Hát, lentebb már nem eshet, nem igaz? De vissza az újsághoz. Bár a legtöbb cikket csak átlapoztam, mert akar a fene hajhosszabbítást kedvező áron, meg lakást venni, meg újszülött rénszarvasbébiket nézni az állatkertben, meg 10% kedvezménnyel múzeumot látogatni, meg még sorolhatnám, ám egy cikken mégiscsak megakadt a szemem: paintball… Bár először ezt az ötletet is elvetettem, ám mégis, ahogy jöttem-mentem-jártam-keltem a nap folyamán, valahogy még sem hagyott nyugodni a gondolat, mígnem már ott tartottam, hogy keresem a kifogásokat, hogy miért nem kéne… Aztán megálltam. Basszuskulcs, mi az, hogy miért ne? Ennyi kikapcsolódás nekem is kijár, sőt… rám is fér az elmúlt pár hét eseményei után! Meg amúgy is, lőni mindig is szerettem, mióta Benji megtanított annak idején íjat meg mindenféle lőfegyvert használni. Néha eltűnődök, hogy miért is nem mentem rendőrnek… aztán rájövök, hogy azért, mert valószínűleg úgy is megvágtak volna a pszichológiai alkalmasságin. A vadászat meg jó buli, bár kissé unalmas egy idő után, elvégre a szarvasok úgy se fognak visszalőni, nemde? Szóval azt hiszem, már csak gyakorlásként is elmenne egy ilyen program. Kár is tovább ragozni a dolgot, kitéptem az újságból a cikket, kocsiba pattantam, aztán meg sem álltam, amíg oda nem értem a megadott címre. Mivel nem csoporttal jöttem, így csak bekunyeráltam magam a következő adag játékoshoz, aztán miután megkaptam a védőfelszerelést, már battyogtam is az öltöző felé vele, hogy utána lealázzak mindenkit a pályán.
Az utóbbi időszakban nem voltam éppen a toppon, és ezt kár lett volna tagadnom is. Rám járt a rúd, méghozzá nem is kicsit. Darren atanerk lett, ami miatt már nem sok ideje maradt rám, Olen is elfoglalt volt, és akkor Yettáról már ne is beszéljünk, aki miatt ugyebár kénytelen voltam minden nap aggódni. Még mindig nagyon mérges voltam a drága bátyámra amiatt, hogy belement ebbe az egész őrültségbe, hogy a szöszit átküldjük a másik falkához. Én azon kevesek közé tartoztam, akik tudtak erről a kis akcióról, de azok táborát alapítottam egyúttal, akik a végletekig ellenezték ezt az egészet. Olent meg is értettem, hogy mostanság elvonult a világ elől és beletemetkezett a munkába, mert én is pontosan ezt tettem, csak éppen szükségem lett volna rá. Hiányzott a közelsége, hiányzott, hogy meghallgasson és mellettem álljon, de tenni ellene nem igazán tudtam. Nem is próbáltam meg, hogy őszinte legyek. Nem az a típus voltam, aki ráakaszkodna másokra, pont fordítva esett meg legtöbbször a dolog, és nekem kellett elhajtanom magamtól a férfiakat. Az élet már csak ilyen. Némi tépelődés után úgy döntöttem, hogy ideje levezetnem a bennem uralkodó felesleges feszültséget. Volt belőle jó sok, és nem bántam volna, ha egy kicsitől megszabadulhatnék. Na, jó, inkább soktól. Általában ezt szexszel szoktam megoldani, de jelen esetben ez sajnos nem működött, csak ezért nem óhajtottam igénybe venni egy hímnemű egyed szolgálatait, azt hiszem, hogy Oli nem lett volna oda a dologért, edzeni pedig nem sok kedvem volt most, mert valószínűleg kihajtottam volna a belemet is. Valami olyanra volt szükségem, ami eléggé fárasztó, de ugyanakkor remekül is fogok közben szórakozni. Hát mi más is juthatott volna eszembe, mint a paintball? Megkérdeztem ugyan néhány embert a falkából, hogy van-e kedvük szórakozni egy kicsit, de sajnos mindenkitől elutasító választ kaptam, szóval kezembe vettem a dolgok irányítását és elkezdtem bedobálni egy sporttáskába néhány cuccot, amik kellenek majd. Mondjuk úgy, mint pénz, meg efféle apróságok. Azért a biztonság kedvéért még egy váltás ruhát is belöktem, hiszen sohasem lehet tudni, hogy éppen mikor fognak eldurvulni a dolgok. Nem feltétlenül bántam volna, ha éppen ma kerül erre sor, de ha nem, hát az sem volt feltétlenül baj. Miután felvettem a fekete holmikat, úgy néztem ki, mint valami rockhercegnő. Volt időszak, kár is tagadnom, de az már réges-régen elmúlt, a cuccaimat viszont nem volt szívem kidobni. A fekete atléta néhány helyen megszaggatott volt, a nadrág úgy tapadt rám, mintha második bőr lenne, és a legkényelmesebb, kissé ütött-kopott bakancsomat is sikerült előásnom valahonnan a szekrény mélyéről. Mostanában nem volt rajtam, mivel csak a rendelőmig ballagtam el, oda pedig szépen magas sarkú cipellőkben tipegtem be, nem pedig leharcolt holmikban. Tehát, az összhatás kicsit szokatlan lehetett tőlem, de én remekül éreztem magam, úgyhogy indulásra kész állapotomban még felkaptam a szegecsekkel kirakott bőrdzsekimet és már útban is voltam a pálya felé. Csak úgy hasítottam a városon át a fekete terepjáróval, mintha a maffia tagja lennék körülbelül. Azok furikázhattak efféle járgányokkal, vagy legalábbis el tudtam képzelni még ezt is. Út közben a rádiócsatornákat váltogattam, mert elsőre sikerült kifognom természetesen egy szerelmes számot, mert hát miért is ne? Ettől csak rosszabb kedvem lett, és máris tovább vittem a következőre, ahol ismételten nem volt szerencsém, hiszen valami pörgősre vágytam, de ez minden volt, csak nem az. Utolsó reményem a hármas számú versenyző maradt, és szerencsére nem is kellett csalódnom. Az éppen futó számot máris fentebb hangosítottam, és együtt énekeltem az énekesnővel egészen addig, amíg a parkolóba nem gördültem a kocsival. Leállítottam a motort, benyomtam a riasztót és két másodpercen belül már bent is voltam, hogy intézkedjek a pályával kapcsolatban. Mint kiderült, éppen most készült be egy csapat, és azt mondta a férfi, akivel összefutottam, hogy ha sietek, akkor talán még utolérhetem az éppen harcba indulókat. Nem is nagyon teketóriáztam, máris bent voltam az öltözőben, és szinte egyből képen is vágott egy farkas energiája, mire egy pillanatra visszahőköltem, és a sajátom pajzsomat majdnem teljesen felhúztam a biztonság kedvéért. - Ööö, helló! – köszöntem oda a szőke hajú nőnek, lévén, hogy már csak ő volt bent a helyiségben, így nem is volt nehéz kitalálni, hogy kitől származott az energia. – Bocsi, de ugye a most induló csapat még nem ment be? – érdeklődtem, miközben beléptem immár az ajtón, és ledobtam egy nemtörődöm mozdulattal a táskámat az egyik padra, majd elkezdtem lehúzni a dzsekim cipzárját.
Már javában az öltözőben tevékenykedtem, amikor a rádióból felcsendült egy ismerős sláger. Széles mosolyra húzódott a szám, majd halkan dúdolgatni kezdtem a dalt, a lábammal dobolva a ritmust hozzá. Közben a farmert átkaptam egy terepmintás nadrágra, a sportcipőt egy bakancsra, a fekete ujjatlan felsőt meg… Ja, az maradt ugyanaz, még rákaptam egy szintén terepmintás inget, csak úgy, begombolatlanul és ezzel a dolog „lopakodós” része letudva. Hogy pedig a hajam se zavarjon be amikor halomra gyilkolom lealázom az összes ellenfelemet, a hajam hátul egy szoros copfban fogtam össze, aztán végül az az idétlen bukósisak, a kezembe egyelőre. Meglennék én enélkül is, sőt, csak zavar a látásban, de ha egyszer annyira erősködött a csaj a pénztárnál, hogy anélkül nem lehet… Legyen neki karácsony, odabent meg úgy is sötét lesz, majd ott felejtem valamelyik sarokban. De pszt! Felhúztam az ujjatlan fekete kesztyűmet, kézbe kaptam a puskámat, feltöltve gyönyörű élénk rózsaszín festékgolyókkal, és már épp indultam volna a pályára, amikor egy pillanatra „hátba vágott” egy vérfarkas energiája. Kíváncsian fordultam felé, pláne azok után, hogy úgy felkapta azt a pajzsot maga köré. Hú, de óvatos valaki… Én mindenesetre hagytam a sajátomat félig-meddig leengedve. De azért jó tudni, hogy nem csak én vagyok ilyen utolsó utáni befutó, aki úgy kapcsolódik majd be a játékba. -Szia! –köszöntem vissza a nőnek vidáman, ahogy gyorsan végigmértem. Bár korábban még nem láttam, mégis így, hogy Sammiet, Alexet és Darrent már ismertem korábbról, sikerült hamar helyretenni a dolgokat, hogy melyik falkához is tartozik. Igaz, az még nem jelent semmit, elvégre Noémie (Sheila) is megmondta – háború van, a magányos farkasokért pedig különösebben senki sem hullajt könnyeket, sőt… még ha csatlakoznék is, esélyes, hogy mint friss hús, az elsők között löknének az ellenség elé, szóval sose lehet tudni, meg jobb óvatosnak lenni. -De, már bent vannak, az előbb mentek be. Jól látom, hogy te is késésben vagy? Csak mert én is, aztán azt mondták, hogy ne aggódjak, ez is olyan, mint a mozi… Megvan a megbeszélt időpont, aztán utána még legalább negyed órán át nem kezdődik a játék, csak itt filmelőzetesek helyett még egy utolsó fejtágítás megy a biztonsági tudnivalókról meg a játékszabályokról. –magyaráztam, majd már indultam volna én is, ám mégis, megálltam egy pillanatra, hogy visszaforduljak felé. -Egyébként, barát vagy ellenség? –szegeztem neki a kérdést. És most nem csak a vérfarkasok kapcsolatára értettem a kérdést. Különösebben nem tartottam tőle, hogy a torkomnak ugrana ennyi ember előtt, legalábbis ha van egy kis esze, akkor úgy is tisztában van vele, hogy nem lenne szerencsés húzás, több okból sem. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy amennyiben átlépjük az öltöző küszöbét és felsorakozunk a „harcmezőn”, melyik oldalt kívánja képviselni? Ellenségként egymást vadásszuk le, révén, egy farkast elcsípni mégiscsak nagyobb kihívás és élvezet, mint holmi halandókat seggbe lövöldözni festékgolyókkal, vagy fogjunk össze, és mint meglepetés, mindkét csapat ellen egyszerre üzenjünk hadat odabent? Azt hiszem, ezt nem árt előre tisztáznunk, mert nagyon nem mindegy. Már csak azért sem, mert ha az ellenfelem lesz, kezdjen el lélekben készülni a vereségre… Azért akármit is válaszol, egy szalutálás kíséretében elárulom a keresztnevemet, aztán megyek én a csapat után.
Hirtelen nem is tudtam egyébként, hogy mit kezdjek a másik farkassal. Oké, benne volt a pakliban, hogy összetalálkozhatok itt valakivel, de azért na! Akkor sem jutott eszembe, hogy ma bele fogok szaladni egy hozzám hasonlóba. Mondjuk annak jobban örültem volna, ha mondjuk, véletlenül pont most keveredik ide valamelyik másik falkatag is, de sohasem voltam az a hamar kétségbeesős fajta, akinek gondot okozna az ismerkedés. Próbáltam a rossz kedvem ellenére is pozitívan hozzáállni ehhez a helyzethez, és inkább örülni neki, hogy valakivel megismerkedhetek. Persze azt már most gondoltam, hogy nem a hotelből jött, mert nem bűzlött úgy, ahogyan ők szoktak. Máris egy pont a szőkeségnek! - A fenébe! – szaladt ki a számon a méltatlankodás, és máris gyorsabb tempóra kapcsoltam, már ami az öltözködést illeti. Kaptam odakint terepszínű cuccokat, úgyhogy bele is bújtam gyorsan, csak a nadrágot kellett átvennem, az atlétára meg simán rávettem én is a felső részt. Csak ne lett volna az ostoba sisak. Nem fűlött hozzá valahogy a fogam, de ez van! – Hirtelen ötlet volt, hogy jövök, fogalmam sem volt, hogyan működik itt. Vagy legalábbis, hogy csapat híján hogyan működik… - módosítottam, mert Darrenékkel már volt példa arra, hogy lejöttünk ide, de akkor természetesen miénk volt az egész pálya, vagy legalábbis mi voltunk az egyik csapat, így mi szabtuk meg, hogy melyik szabad időpontban szeretnénk játszani. Ide kellett volna telefonálnom, ez most már biztos, de felesleges ilyesmiken gondolkoznom! Ami elmúlt, az elmúlt… - Még szerencse, hogy tudom a szabályokat… - dünnyögtem inkább magamnak, semmint a másik nősténynek. Így már nem is bántam annyira, hogy késtem egy kicsit, ráadásul találkozhattam a nővel is, így nem érne meglepetésként, ha már csak odabent jönnék rá, hogy van még rajtam kívül egy farkas. Azt hiszem, hogy azt egy kicsit zokon vettem volna. Persze nem túl sokáig, de azért akkor is meglepődnék, és szerintem ez elég lenne ahhoz, hogy eltaláljon bárki. Nem feltétlenül ő, hanem mondjuk egy egyszerű ember is. - Figyelj, nem tudod véletlenül, hogy milyen összetételű lesz a csapat? – érdeklődtem, hátha többet látott a többiekből, mint én. Mondjuk, azt jobban élveztem volna, ha fiatal pasikból áll, akik még bőven erejük teljében vannak és gyorsabbak a reflexeik, mint mondjuk egy negyven vagy ötven éves, őszülő fazonnak. A nők meg… ők nem lennének kihívás se fiatalon, se idősödőn. Míg a válaszára vártam, addig gyorsan a fejemre húztam a sisakot, és én is elkezdtem a golyókat a puskába tölteni. Az enyémek nem élénkrózsaszínűek voltak, hanem inkább lágyabb árnyalat, egészen világos. Legalább majd tudjuk a csajszival, hogy ki melyik emberkét lőtte ki. Mielőtt még kiment volna, ő is kérdezett, mire felegyenesedtem, és rávigyorogtam. - Csináljuk ki őket! – böktem az ajtón túlra a fejemmel, és ezzel jeleztem, hogy inkább a barátra voksolnék. Azt hiszem, hogy sokkal viccesebb lesz majd elnézni, ahogyan próbálkoznak ellenünk és majd szépen leesik az álluk, hogy két ilyen belevaló csajjal kerültek össze. Igen, ugyanis biztos voltam benne máris, hogy remekül ki fogok jönni a szöszivel. Hogy miért? Mondjuk, hogy afféle megérzés, semmi több. Hasonlónak láttam őt magamhoz, és az ilyenből mindig jó móka sült ki, kivétel nélkül! - Jenny! – árultam el én is a nevem, és mire eljutott odakint a csapathoz, már én is a nyomában voltam. Ahogyan reménykedtem, többségében fiúk gyűltek ma össze játszani, láthatóan mind egy társasághoz tartoztak, és nem lehettek idősebbek az egyetemista korosztálynál. Azt hiszem, hogy ma szerencsés napom van mégiscsak. – Na, mi legyen, Odette? – óvakodtam oda a nőstény mellé, zöldeskék tekintetemet egyenesen rászegezve. – Ajánljuk fel, hogy mind lehetnek ellenünk, vagy osztódjunk? – amikor a kérdést befejeztem, pillantásomat már a leendő ellenségeinken futtattam végig.
A szitkozódásán csak elmosolyodok, a szavaira viszont én is reagálok. -Én se tudtam különösebben, hogy mi a pálya. Bepattantam a kocsiba, aztán mázlimra épp sikerült belebotlani a csoportba. Legalább van egy kis spontaneitás a dologban, nem olyan kötötten-szervezős. Sőt, azt hiszem meg is ölné a varázsát. –ezt a utóbbit csak inkább magamnak dünnyögtem az orrom alatt, amikor viszont a szabályok kerülnek szóba, csak lassan felvonom az egyik szemöldököm. -Lőjj le mindenkit úgy, hogy téged ne találjanak el. Vagy van más szabály is? Istenem, mondd, hogy szabad fejre lőni…!!! -néztem kérlelő tekintettel a lányra. Könyörgöm, legalább ezt a kis örömömet ne vegyék már el, ha már ezt az ocsmány bukósisakot is hordanunk kell. -Ahogy az információs pultnál várakoztam, úgy néztem, hogy olyan egyetemista-forma kölykök lehetnek. Többnyire fiúk, de akad egy két lány is, gondolom a mai cicababák nem rajonganak túlzottan az ilyesmi kikapcsolódásért. Hogy milyen karon tanulnak, azt meg passzolom. Őszintén remélem, hogy nem bölcsészek, mert menten sírva fakadok… Azokat még egy pár éves kölyök is röhögve lekörözné. –utalok ezzel a sajátjainkra, a burkolt kritikám mellé. -Ezt megdumáltuk! –húzódik gonosz mosolyra a szám, majd még egyszer gyorsan leellenőriztem, hogy rendben lesz-e a fegyverem. -Nem is tudom, Jenny… Legyünk jó fejek, aztán had jöjjenek mind ellenünk. Alig várom, hogy miután a képünkbe röhögnek és nagylelkűen felajánlják, hogy majd óvatosak lesznek velünk, a földig alázzuk az összest! Mit szólsz hozzá, kettőnk között egy verseny, hogy ki szed le többet? Ha már harc, akkor legyen harc a javából, ne kispályázzunk. Úgy is azért vagyunk itt, hogy kieresszük a gőzt, szóval… -Indulás, csapattárs! –intettem, azzal egy szempillantás alatt el is tűntem az ajtón túl. Az pálya belülről nem tűnt vészesnek. Sőt, mondhatni, kimondottan puritán volt a berendezése. Padlószőnyeg, néhány keskeny oszlop ami mögé még elbújni sem lehetett… Basszus, ezt komolyan gondolták? Még jó, hogy egyébként volt néhány zsák meg fedezék bevágva, legalább nem egy üres szobában fogunk úszkálni a festékben, de… -Ha én ezt tudom, akkor inkább a kinti pályára nevezek be. A fű még mindig jobb, mint ez a giccses zöld szőnyeg, meg talán akad egy-két fa, amiben el lehet rejtőzni. Na mindegy, legalább nagyobb lesz a kihívás… -sóhajtottam a lány felé. Nem tudom, volt-e itt korábban, vagy őt is meglepetésként érte a berendezés… Mindenesetre úgy tűnik, épp időben értünk ide, mert miután odasétáltunk a fejtágítást hallgató tömeghez, kemény fél perc múlva már el is búcsúzott az oktató, hogy átadja nekünk a terepet. Többet se kellett várni, ahogy a férfi kilépett az ajtón, egyből halk, de egyre erősödő duruzsolás lett úrrá a teremben, ahogy a többiek próbálták beosztani a csapatokat. -Hé-hó-hahó-halihó! –kiáltottam el magam, mellé még a kezemet is meglengettem a levegőben, de úgy tűnik, nem voltam elég hatásos… így aztán vettem egy nagy levegőt, hogy elkiáltsam magam, túlordítva a tömeget- A rohadt életbe, mi lenne, ha idefigyelnétek végre?! Khm, köszönöm, így egyből jobb. Na szóval, nem tudom, mire jutottatok, csak annyi lenne, hogy kettőnket külön számoljatok. Két fős minihadseregünkkel indulunk hadba, remélem, nem probléma. –adtam elő a szituációt, mire egy pár pillanatig csak meglepve pislogott ránk majdnem mindenki, hogy a következő másodpercben pedig kirobbanjon a röhögés. ~Úúúgy éreztem! Bár a lottón is ilyen szerencsém lenne!~ üzentem a nőnek.
- Arra szabad – mosolyodtam el szélesen. Tetszett nekem ez a szöszi, ezt már most is tudtam. Legalább annyi energia szorulhatott belém, meg küzdőszellem, mint belém. – Deréktól lefelé nem ér, meg a karok, valamint a puska. A törzs meg a fej viszont ér – magyaráztam, miközben átöltöztem gyorsan. Azért izgalmas kis játék volt ez, szerettem nagyon, ráadásul elég régen voltam már itt ahhoz, hogy most nagy kedvem legyen az ilyesfajta, kissé talán agresszívnak tűnő szórakozáshoz. Alapvetően nem használtam fegyvereket soha, de ha rá lettem volna kényszerítve, akkor bizony nem kellett félteni, elég jól elboldogultam a különböző pisztolyokkal, volt, aki megtanított a használatukra. Ilyen formában pedig úgy tudtam kiélni az ilyesfajta kikapcsolódási vágyaimat, hogy nem sebesítettem meg ténylegesen senkit sem. - Nem tudhatod! – figyelmeztettem nagy bölcsen. – Én is tanultam ám bölcsész-karon, mégsem kell félteni – tettem hozzá, bár tény, hogy én más területeken is remekül feltaláltam magam és nem csak a pszichológusi diplomám volt ám kéznél, hanem a mérnöki is. Szóval, én már csak ilyen sokrétű nőszemély vagyok, és reméltem, hogy Odettere is igaz ez az állítás. Valami azt súgta, hogy bizony nagyon is az, aminek csak még jobban örültem. Legalább lesz valami kis izgalom is, farkasokkal amúgy is jobb volt játszani, valahogy sokkal nehezebbnek tűnt a feladat, mint emberekkel szemben. - Benne vagyok! – vágtam rá egyből, szinte gondolkodás nélkül. Nekem is tetszett ez az ötlet, úgyhogy még csak fel sem merült bennem, hogy elutasítsak egy ilyen ajánlatot. Valahogy mindig is szerettem versenyezni, úgyhogy pláne ki volt zárva a nemleges válaszom lehetősége. – Hadd ajánlják csak fel, aztán mossuk le őket! – buzdítottam ezzel mind a kettőnket és a másik nősténnyel az oldalamon, már kint is voltam a pályán, ahol javában ment a felvilágosítás a játékkal kapcsolatban. Én csak türelmesen végighallgattam, mert nem akartam tiszteletlen lenni máris és felhívni magamra mindenki figyelmét. Eléggé ki fognak akadni szerintem így is, ha mi ketten legyőzzük őket mindenféle megerőltetés nélkül. - Igen, a kihívás nagyobb, aztán legközelebb majd kimegyünk a másik pályára. Mit szólsz? – kérdeztem vidáman. Persze csak akkor gondoltam ezt, ha jól tudunk együttműködni csapatként, bár jobban belegondolva akár egymás ellen is játszhattunk volna egyet. Úgy tűnt, hogy nem lesz itt gond, és jól ki fogunk jönni egymással, ezért is ajánlottam fel a következő alkalmat. Nem voltam én soha semmi rossz elrontója, arról már nem is beszélve, hogy szerettem új ismeretségeket kötni. Ennek ékes bizonyítéka volt Odette is. ~ Én is valami hasonlóra számítottam, de semmi gáz. Majd fognak még tátogni meg levegő után kapkodni a meglepettségtől, amikor valamelyiket jól hasba lövöd! ~ - igen, ezt most megnyugtatásnak szántam, vagy valami egészen hasonlónak. – Majd akkor nevessetek ilyen lelkesen, amikor mindegyikőtöket kilőjük! – jelentettem ki a tőlem telhető leghiggadtabb hangnemben. Hallottam, hogy közben ők halkan elkezdték átbeszélni, és arra jutottak, hogy így nem lesz sem túl hosszú, sem túl izgalmas számukra a játék. Ó, ha tudták volna, amit mi! – Nem üres fenyegetés, amit mondtam, csupán tényközlésnek szántam. Így lesz, és kész. Ne aggódjatok, így is elég izgalmas lesz, igaz, Odette? – fordultam oda most már a szőkeséghez, aki ott állt valahol nem messze tőlem. Nem szerettem, ha az emberek alábecsülték a másikat, noha én is hajlamos voltam rá időnként. Nagyon ritkán.
-Szuper! –bokszoltam a levegőbe, rettegjen ki elém kerül! Igaz, azt kissé furcsálltam, hogy fejre támadhatunk, karokra meg nem, de ennyi baj legyen. Úgy is nagyobb dicsőség fejbe kapni valakit, mint ha a kisujját kapod el… Nem igaz? Így aztán csak hallgattam szöszi csapattársamat, ha már a hivatalos szabályismertetést csesztem végighallgatni, legalább tőle megtanultam gyorstalpalóban a dolgokat. -Jó, jó, igaz… De te azért nem vagy olyan mai csirke, mit azok ott a szomszédban. –biccentettem a terem felé. Nem szokásom lebecsülni az ellenfeleimet, bár azokat a kiscsibéket odaát, akiknek még ott virít a tojáshéj a seggükön, meg egyedül idősebb vagyok mint ha a csapattagok életkora összeadva… hát na, remélem érti mindenki, mire gondolok. Ha valami katonai suliból jöttek volna, akkor is pudingok hozzánk, vérfarkasokhoz képest, de így meg, ha bölcsészek akik 3 fekvőtámaszt se bírnak megcsinálni anélkül, hogy ne lennének a halálukon… -Helyes! Ahogy láttam az eltökéltségét, hirtelen eszembe jutott egy régi ismerősöm a múltból. Egy régi, nagy riválisom, legalábbis akit annak tartottam. Hmm… Vajon mi lehet vele? Mindenesetre örültem, hogy a mellettem álló nő kivételesen velem, és nem ellenem lesz. Azt hiszem, azok alapján ahogy eddig megismertem, mi is napestig bírnánk egymás „vérét szívni”. -Megbeszéltük! Sőt, ha jól sikerül, akár rendszeresíthetnénk is a dolgot. Na nem gondoltam itt heti rendszerességgel, de azért néha-néha jó kiereszteni egy kicsit a gőzt. Aztán csatlakozunk a csipet-csapathoz, felszólalunk, kiröhögnek, sutyorognak, tanakodnak, mi röhögünk magunkban, várunk, Jenny megunja, ellenkezés, aztán még mindig, aztán még mindig, aztán nem tudom kedves csapattársam meddig bírja, de nekem most fogyott el a türelmem. Fegyver fel, célkeresztbe a fő-fő kis harcikakas aki itt hergeli a bandát, naná hogy megint röhögnek, közlöm, hogy 3 másodpercet kapnak, és ismét röhögés. 3. 2. 1. Bumm a fejbe, mínusz egy ellenfél, na persze csak képletesen, miközben beteríti az a gyönyörű neonrózsaszín. Mindenki lefagy, én nagylelkűen felajánlok újabb 3 másodpercet, hogy fedezékbe tolják a seggüket végre, mire meg is indul a nyáj. Voilà! Ügyintézés el´Cheval módra! Théo meg Benji milyen büszke lenne a tárgyalókészségemre, ha most látna! Így viszont én se tökölök sokáig, csak intek a nőnek, mielőtt minket is seggbe küld valaki egy festékpatronnal. -Ha már beállítottuk magunkat vagány csajoknak, csöppet kurva ciki lenne, ha elsőként esnénk ki. –súgom oda neki. -Hogy legyen? Fedezzük egymás hátát, aztán majd a végén különválunk, vagy kapásból külön álljunk neki a hajtóvadászatnak? Részemről az elsőt jobban díjaznám, úgy tuti a siker. Bár nem mint ha amúgy nem az lenne… Bár, hátha meglepnek. Neked melyik a szimpibb? –kérdezem, majd a válaszától függően vagy vele indulok el a legközelebbi fedezék felé, vagy egy másikat nézek ki magamnak. Közben persze óvatos, lassú léptekkel haladok, minden érzékemmel a környezetemre koncentrálva, hogy minél előbb támadásba lendüljek, illetve térjek ki a lövedék elől, ha úgy adódik. Bár, akkor meg nagy valószínűséggel Jennyt kapná hátba a golyó, az egymás hátát védős verzió esetén. Áh, jó lesz a támadás, úgy is úgy tartják a nagyokosok, hogy az a legjobb védekezés!
Csak egyetértően bólogattam, mivel tényleg lehetett rám mindent mondani, csak azt nem, hogy mai csirke lennék. Én ezzel abszolút tisztában voltam, ezért jót is nevettem rajta. Azért hozzájuk képest, hiába tanultam bölcsészkaron, mégiscsak másabb szinten mozogtam, az erőnlétről már nem is beszélve. Már előre élveztem ezt a mai remek kis összecsapást, még ha ők egyelőre nem is voltak tisztában azzal, ami rájuk várt. Kétségeim sem voltak afelől, hogy Odette legalább olyan keményen fogja őket kezelni, mint én. Attól még, hogy emberek, itt a pályán egyformák voltunk. Egyszerű ellenfelek, semmi több. Ugyanolyan fegyver volt a kezünkben, ugyanúgy lőttünk, szóval semmi gáz. Leszámítva persze az emberfeletti érzékeket, reflexeket, de az most mellékes. - Persze, én benne vagyok! – csaptam le a lehetőségre egyből. – Jól jönne egy remek bajtárs, mert a többiek közül senki nem akart velem jönni ma sem – húztam el a számat kelletlenül. – A családommal mondjuk időnként eljövünk ide lövöldözni kicsit, de na… - vontam meg a vállaimat. Igen, mondjuk Ryanék ellen nagyobb kihívás volt ám játszani, de belefért. Most viszont, hogy jött ez a lehetőség Odieval, nagyon örültem neki. Talán még Yettát is be fogom szervezni, ha jól tudunk együttműködni, hogy a három szöszi betámadja ezt a helyet és lealázzon mindenkit. Már lelki szemeim előtt láttam, ahogyan mindenki inkább elutasítja a lehetőséget, minthogy ellenünk kiálljon. Nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el, miközben folyt a vita az ellenfeleink között, hogy mit is kezdjenek ezzel a helyzettel, ami előállt. Miközben szótlanul álltam és hallgattam a civakodást, nekem is erősen kezdett tovatűnni a kezdeti türelmem. Úgy tűnt, hogy ezzel a másik nőstény is hasonlóképpen lehetett, mert végre akcióba lendült. Én csupán érdeklődő pillantással figyeltem, és amikor telibe találta a nagyszájút, a többi megrettenttel ellentétben én hangos nevetésben törtem ki. Hát van ennél mulatságosabb? De most komolyan! Imádtam, amikor egy nő legyőzött egy férfit. Ésszel mindenképpen több esélye volt, de amikor ilyen formában történt meg, azt különösen szerettem, és nagyon kicsi hiányzott, hogy ne kezdjek el tapsolni is jókedvemben. - Én ettől nem tartok! – jelentettem ki magabiztosan. Ugyan nem vallott túl nagy bölcsességre, hogyha valaki alábecsüli az ellenfelét, de ebben az esetben azt hiszem, hogy ez teljesen érthető volt a részemről. – Látod, máris elmenekültek, mint egy megzavart csürhe! – én is halkan beszéltem, bár attól nem tartottam, hogy Odie nem hallja, amit mondok. A többieket illetően viszont egészen biztosra vettem, hogy a szánk mozgásán kívül semmit nem észleltek mindabból, hogy mi beszélgetést folytattunk itt le hirtelenjében. - Mehet az első opció! – voksoltam én is ugyanarra, amire ő, még egy határozott bólintást is mellékeltem hozzá. – Menjünk ahhoz, nem? – böktem az egyik közelben lévő fedezék felé, és ha elindultunk, akkor hozzá hasonlóan én is óvatos léptekkel közelítettem meg a helyet. Már alig vártam, hogy ténylegesen is elkezdődjön a harc. Ez be is következett alig egy perccel később, amikor az egyik vakmerő fiú dühtől elvakultan előjött és megpróbált kilőni minket. Én csak a szemeimet forgattam, és kikukkantva a búvóhelyünk felett, ráküldtem a mellkasa közepére egy szép ciklámen lövedéket. – Egy ide! – jelentettem be ünnepélyesen, miután visszahuppantam a földre a bajtársam mellé. – Ha ez így megy tovább, elég hamar vége lesz, de annak nem örülnék annyira – panaszkodtam, miközben némi sutyorgást fedeztem fel az ellenfél tábora felől. Nem érdekelt annyira, hogy mit mondanak, így nem fektettem feleslegesen energiát abba, hogy őket hallgassam.
-Szuper! –válaszolom egyből a beleegyezésére, a család említésére pedig halvány mosolyra húzódik a szám. Na igen… Család. -Szerencsés vagy, hogy ilyen bevállalós családod van. Felénk elég sovány a felhozatal ilyen téren. –felelem, aztán eszembe jut, hogy vajon Théo vagy Benji mennyi unszolás után lenne hajlandó beleegyezni egy ilyen paintballos délutánba? Na jó, kinézni talán még kinézem belőlük. A kérdés inkább az, hogy meddig bírnák? Vagy Lascar? Emelie meg inkább ne kerüljön a szemem elé, mert tuti szitává lyuggatnám azt a vörös boszorkát. A többiek meg, akik még a marseilles-i falkában voltak vérvonaltestvéreim… Már vagy mind halottak, vagy azóta nem hallottam felőlük, hogy először átléptem az országhatárt, azt se tudom, élnek-e még, vagy halnak. Hmm… talán egyszer nem ártana felkutatni néhányukat. -Látom… Remélem nem ijesztettem rájuk túlságosan, a végén még bújócska lesz a hajtóvadászat helyett… -csóváltam a fejem Jenny szavaira, aztán miután sikerült rövid időn belül megállapodni a stratégia mellett, fedezékbe is vonultunk. Maga a „fedezék” nem volt valami nagy kunszt, néhány kisebb nagyobb láda egymásra pakolva, meg vagy két zsák nekitámasztva, néhány hálószerű rongy, aztán körülbelül ennyi. Én Jennynek háttal ülve vártam, füleltem, hogy merről hallok mozgolódást. Ahogy hallottam, a többség egyelőre egy helyben ülve várt, nyugtalanul mocorogva, csupán néhány helyről hallottam komolyabb mozgolódást. Már épp készültem volna, hogy kikémleljek, amikor az egyik ellenfelünk támadásba lendült. Mit ne mondjak, nem húzta sokáig, de hát ennél nagyobb hülyeséget kitalálni… Na mindegy. -Ó, az, hogy kié az első, még nem jelent semmit. Amúgy én se akarom elkapkodni. Szééép lassan, egyenként levadásszuk őket, a végére már élvezet lesz érezni a rettegésüket. –suttogtam egy gonosz mosollyal az arcomon, majd lehasaltam a földre, betámasztva a fegyveremet, majd vártam. Vártam, vártam, vártam, de úgy tűnik, nem nagyon akaródzott egyiknek se előbújni, én meg nem akartam alulmaradni a kis magánversenyünkben, így aztán az egyik szomszédos fedezéket kezdtem figyelni. A hangok alapján úgy tűnt, hogy legalább hárman lapultak mögötte, csak kellett valami, ami kiugrasztja őket. Ó, rám aztán lehet számítani ilyen helyzetekben! Célba vettem az egyik ládájukat úgy, hogy épp, hogy eltaláljam az élét. -Jenny, készülj! Ugrasztom a nyulakat… -súgtam a lánynak, azzal meghúztam a ravaszt és már placcsant is a rikító rózsaszín festék mindenfelé. Egy része a ládára, egy nagyobb része pedig a mögöttük lapulókra. Egyikük a meglepettségtől még fel is kiáltott, azonban ez sem akadályozta meg abban, hogy felpattanjon a helyéről. Az én ujjam pedig már simult is újra a ravaszra, katt, bumm, placcs, majd újra katt, és ha a szőkeség nem kapcsol időben, akkor mind a hármat én szedem le. Persze a többieknek se kellett sok, az ellenkező irányból már jött is az ellentámadás – bár harci kiáltás nélkül, de fürge léptekkel megindult felénk 2 másik alak is, abban reménykedve, hogy sikerül hátba támadniuk.
Azt a kifejezést éppen nem használtam volna, hogy nagyon izgalmas volt eddig a kis mérkőzésünk a másik csapattal, ettől függetlenül azonban mégiscsak imádtam ezt az érzést. Egyszerűen hihetetlenül feldobott, amikor ennyi izgalom vett körül, amikor az adrenalin száguldott az ereimben. Ugyan most nem volt valami veszélyes a helyzet, sem pedig extrém, de ettől függetlenül azonban mégiscsak éreztem azt, hogy van valami tét, hogy harcolnom kell, méghozzá kitartóan. Ez pedig volt ahhoz, hogy a harci kedvem a maximumon maradjon a továbbiakban is. Főleg, amikor végre megindult valamiféle mozgás, és egyet eltaláltam az ellenfeleink közül. Innentől már egyenesen jöhetett a többi egymás után. Úgysem fognak tétlenül maradni, vagy legalábbis én ebben próbáltam reménykedni egy ideig. Aztán rá kellett jönnöm, hogy hiába teszem, mert nem történik semmi. Mindenki csak vár és ez minden. Ez így elég unalmasnak indult ám. - Az tuti, hogy rettegni fognak – suttogtam a válaszom, közvetlenül Odette fülébe, hiszen hátunkkal voltunk egymásnak dőlve, így elég volt csak oldalra fordítani a fejemet. Egyelőre még nem éreztem azt az ellenfél felől, amit szerettem volna, de már csak idő kérdése volt, ebben egészen biztos voltam. Ezt pedig megerősítette az, amit kedves bajtársam suttogott nekem. Egyből elégedettebbnek éreztem magam, mint amilyen előtte voltam. Ki ne örülne annak, ha végre történik is valami és nem csupán arra várunk, hogy bekövetkezzen a csoda? - Már alig várom! – jelentettem ki, azzal az én ajkaim is felfelé kezdtek görbülni, méghozzá leplezetlenül. Nem vagyok kegyetlen, nem szoktam élvezni azt, ha másoknak árthatok, viszont ez csak játék volt. A játékokban pedig szerettem én kijönni végül győztesként, mert ez kellett. Idő közben ez okozott izgalmat, a végén pedig diadalt. Éreztem, hogy ma nyerni fogunk. Esélytelen volt, hogy ez a néhány egyetemista fiatal jobb legyen nálunk, főleg a plusz képességeink ellen. Jóformán esélytelenek voltak, bár ezt így csúnya lett volna kimondani, de attól még így állt a helyzet. Bizonyára ők még nem érezték a vesztüket, de nekem remek szórakozás volt már így előre is a tudat, hogy mi lesz velük. Aztán bumm, a lövedék telibe találta a ládát, a kiáltás már jött is, aztán felbukkant egy fej. Aztán még egy, amit Odette sikeresen leszedett, végül a harmadikat sikerült nekem eltalálnom, megelőzve a szőkeséget. Bizonyára, ha nagyon akartam volna, már a másodikat is sikerül kilőnöm, de nem erőltettem meg magam annyira, mint amennyire tudtam volna. Inkább azok felé fordítottam a tekintetem, akik az ellenkező irányból indultak meg. Így túl gyors volt minden, attól féltem, hogy hamar vége lesz a játéknak, de ha egyszer jöttek, akkor inkább én lőjem le őket előbb, mint ők engem, nemde? - Jönnek hátulról is vendégek – közöltem már-már érdektelenül, és feléjük fordultam egész testemmel. Odettehez hasonlóan most már én is lehasaltam, úgy vártam az ellenünk érkező támadást. Bizonyára azt hihették, hogy én még mindig guggoló helyzetben vagyok, mert az előbb a búvóhelyünk felett lőttem ki a harmadik emberkéjüket, de nem. Immár alulról vártam az ellenünk érkező támadást, ami egy kis mozgás után nem is maradt el. Oké, szándékosan löktem meg a rejtekhelyünket, hogy azt higgyék, valamelyikünk mocorog valahol odafent a tetejénél. Egyből ment is a falra az egyikük lövedéke, mire újra mosoly tűnt fel az arcomon. – Figyelmetlenebbek – állapítottam meg halkan, közben pedig úgy koncentráltam, mintha életre-halálra menne a harc. Aztán bumm! Kilőttem az egyiket. Azt, amelyik az előbb azt a csúnya zöldet kilőtte a falra. Remek, immár háromnál tartottam, és ha Odette odafigyelt rám, akkor övé volt a második. – Hányan vannak még? – tettem fel a kérdést, miután gyors fejszámolást végeztem, hogy mennyit sikerült már eddig kiiktatnunk.
Durr, durr és csók… helyett inkább még egy durr, így kapásból hárommal kevesebb ellenfél folytatja a játékot ellenünk. Milyen kár… Tényleg gyorsan fogynak. Viszont sikerült egyenlítenem Jennyvel. Még egy darabig gyönyörködtem benne, ahogy nyakig rózsaszínen összekaparják magukat az elesettek és lecammognak a pályáról, igaz, nem tartott sokáig az örömöm – már jött is az újabb támadás, mint ha arra számítottak volna, hogy attól, hogy ilyen gyorsan ellentámadásba kezdenek, még nem kapjuk össze magunkat. Hát… tévedtek. -Vettem. –üzentem a szőkeségnek, azzal gyorsan megfordultam és felültem, hogy hátulról védjem a kis bázisunkat. Míg most ő védett alulról, én háttal az egyik ládának simulva fentről készültem támadást indítani, igaz, előbb megvártam vele Jenny kis trükkjét a ládával. Na basszus, és már megint ő vezet, ezt nem hiszem el! -Azok. Meg fiatalok, meg tapasztalatlanok. –erősítettem rá a lány szavaira, majd én is gyors fejszámolást végeztem, de be kell látnom, sosem lelkesedtem annyira a matekért- Nem tudom, pontosan mennyien vannak, de ha jól számoltam, akkor már 5-öt kiiktattunk. Olyan 20-25-nél nem hiszem, hogy több lenne… Viszont ha Ilyen ütemben haladunk, akkor 5 perc alatt lezavarjuk az egészet, ami viszont kár lenne… -magyaráztam, majd ahogy ismét közeledő léptek zajára lettem figyelmes, egy gyors mozdulattal kihajoltam a láda közül, és tüzeltem. A két támadóból az egyiket sikeresen el is találtam, viszont amikor a másodikra lőttem, szinte akrobatikus ügyességgel ugrott el előle, és gurult be egy közelebbi fedezék mögé. -Na, még egy leszedve. Látod azt a barikádot 2 óránál? Ott még lapul el, légy óvatos, nehogy meglepjen. –súgtam a szőkeségnek, ám amint, hogy kimondtam, mozgolódás támadt az említett hely felől. Mint ha valaki a ládákat lökdösné, mozgatni, hogy megtévesszen, épp arra mozog. Jó vicc, öregebb motorosok vagyunk mi annál, hogy ilyesmivel átverjenek, így aztán nem is töröm magam, csak csendben várok, hogy mi lesz belőle, a következő pillanatban viszont a ládák nagy ricsajt csapva leborulnak, és… -Hogy mi?! Senki sincs ott… de hogy?! Az előbb még… a szememmel láttam… -vontam fel a szemöldököm- Megyek, megnézem közelebbről. –feleltem és már épp indultam, hogy támadásra készen átsprinteljek a helyszínre, amikor a fejem felett alig pár centivel egy festéklövedék süvített el, közvetlenül Jenny mellett becsapódva a földbe. Ahogy megindultam, a lendülettel még épp sikerült bevágódni a szomszédos, az előbb lerombolt barikád mögé, igaz, ahogy haladtam, épp hogy sikerült kikerülni a festékeket. Vagy 3-4 darab úgy csapódott be mögöttem a földbe… Miután viszont a ládához simultam, úgy tűnik, ismét takarásba kerültem, így a láthatatlan támadónk Jennyt vette célba. Ekkor sikerült elcsípnem egy kisebb energiafoszlányt, amely azt bizonyította, hogy nem csupán ketten vagyunk vérfarkasok a csoportban. Bár ez az ismeretlen fiatalabb volt tőlünk, mégis, ha eddig sikerült eltitkolnia előttünk a dolgot, nem lehet olyan rossz… Vagy Eska leszármazottja ő is… Lehet, hogy kár volt olyan korán lebecsülnünk az ellenfeleinket? Újra kilestem a fedezék mögül, s ekkor végre sikerült észrevennem, honnan is záporoznak azok a ciánkék festéktöltények. ~Vigyázz, az egyik oszlopra felkapaszkodva lő ránk!~
Rá kellett jönnöm már most az elején, hogy Odette-tel egészen jó csapat vagyunk mi ketten. Lehet, hogy máskor sem egymás ellen, hanem együtt valakik ellen kellene játszanunk a nagy csatákat. Olyan szórakoztató volt ez az egész, csak abban reménykedtem, hogy nem fog túl hamar véget érni ez a menet, aminek éppen a közepén jártunk. Sajnos a srácokat elég hamar le lehetett szedni, ha úgy nézzük, bár az tény, hogy fogalmam sem volt arról, mennyi idő telt el. Az is elképzelhető, hogy csak nekem tűnt perceknek és valójában már sokkal többnél járunk. Az ilyen helyzetekben ez bizony nem volt meglepő, de úgy véltem, hogy most tényleg nem telhetett el túl sok. Ez pedig azt jelentette, hogy valamit tennünk kellett az ellen, hogy ennyire meggondolatlanul rohanjanak elénk. De most inkább lövessük le magunkat, vagy mi? Nem, azt már nem! - Igen, azt én is tudom – bólogattam arra, hogy ötöt sikerült eddig kilőnünk a pályáról. Azt nem tudtam igazából, hogy azokon kívül mennyien lehettek még. Annyira csak nem sokan, ez pedig alapos aggodalomra adott okot számomra. – De hogyan akarod elnyújtani? – kérdeztem panaszosan, suttogó hangon. – Most azt csak nem kockáztatjuk meg, hogy valamelyiknek szerencséje legyen azért, mert engedékenyebbek vagyunk, nem? – fejeztem ki ezzel korábbi gondolataimat, immár szavakkal is. Nem, az nem működött volna, hogy magamat kilövetem azért, hogy Odienak elnyújtsam a játszadozását, és szerintem fordítva sem lett volna lehetséges. Nem hiszem, hogy a szőkeségnek annyira tetszett volna ez a megoldás, és én teljesen meg is értettem őt emiatt. - Szép volt! – szóltam oda elismerően, aztán bólintottam egyet. – Okés, szemem a pályán! – bólintottam, azzal máris a barikádra összpontosítottam mind a tekintetemmel, mind pedig az érzékeimmel. Nem hagyhattuk, hogy ezek a gyerekek lealázzanak minket. Oké, nem is volt esélyük túlzottan, de az előbb én is láttam, hogy a második milyen szépen ugrott el előlünk. Ez pedig azt jelentette, hogy tartogatnak még nem várt meglepetéseket. Egyrészt örültem neki, másrészt nem tudtam hová tenni ezt az előbbit. Legalábbis néhány percig még semmiképpen sem, csak utána nyert magyarázatot a helyzet. - Én is láttam… - morogtam, ezzel fejezve ki nem tetszésemet. – Fedezlek, de csak ügyesen! – mondtam még búcsúzóul, azzal Odette előrejutását igyekeztem biztosítani. Ez azzal járt, hogy éppen megláttam egy merészebb leányzónak a fejét a messzebb lévő barikádnál, mire kapásból ki is lőttem. A sisakján gyönyörűen folyt végig a rózsaszín festék, majd rá az arcára, az orrára. Kuncogni is kezdtem rajta, de azért közben ismét visszatértek figyelő szemeim a társamra, akit nem ártott ugyebár szemmel tartani. Miközben néztem jobbra-balra, hogy vajon honnan záporozhat a többi lövedék Odette felé, neki addig sikerült bevágódnia a megmaradt ládák mögé, így nyerve megfelelő fedezéket egy időre. Nem tudtam, hogy vajon meddig nyújt majd menedéket számára, de nem is ez volt a lényeg. ~ Igen, már látom! ~ üzentem vissza gondolatban, és arrébb is húzódtam egyből, a ládák másik oldalára, ahol nem találhatott el, csak ha valami kicseszett szuperhős. ~ Jól éreztem, amit éreztem? ~ kérdeztem meg hirtelen, amikor hozzám is eljutottak azok a kis energianyalábok, amiket Odie már korábban megérzett. ~ Hogy szedjük le a mocskot? ~ érdeklődtem nagy hevességgel. Maximumon pörgött bennem a nyerni akarás és a harci kedv.
-Nem! Az kizárt! Ha már így előadtuk magunkat, nem is történhetne annál gázabb dolog, mint hogy nyerni hagyjuk őket. Na, azt az örömöt nem adom meg nekik! Akkor már inkább nem nyújtom a játékot… A mivel nyújtjukra meg… Őszintén? Nem tudom… -suttogtam elkeseredten, mert éljen Aimée, neked is előbb jár a szád, mint hogy normálisan végiggondolnád a dolgokat. -Köszi! –felelem, majd biccentek neki és harcra fel! Egészen addig, amíg nem fordul a kocka és kerülünk mi a tűzvonalba… Mert akkor aztán kell egy kis idő, hogy összekapjam magam, miután a nagy kezdeti belelendülés után kis híján kiejtett a saját fajtársam. Hát pofám leszakad, komolyan, még így hátba támadni minket! ~Igen, jól érezted… csodálom, hogy eddig egyikünknek sem tűnt fel~ üzenem a nőnek, közben pedig csak morgok egy sort az orrom alatt. Na igen… jól átcseszték az agyunkat. Vettem a bátorságot, majd tüzelésre készen újra kilestem, de semmi. A srác eltűnt az oszlopról, de hogy hova tűnt, arról sikerült lemaradnom. Közben néhányan újra felbátorodtak, a vérfarkas ellenfelünk bátorságából erőt merítve, néhányan Jenny, néhányan pedig az én menedékem felé futva. Talán azt hiszik, ha egyszerre többen támadnak, akkor jobb esélyük lesz a menekülésre? Hát… matematikailag igen, gyakorlatilag azonban így se álltak sokkal jobban. Ha meg valahogy sikerül megcsípnünk a kölyköt, akkor pláne. A támadóim közül kettőt sikeresen leszedtem, mondanom se kell, hogy irányomban aztán egyből megcsappant az érdeklődés, és a korábbi hevesség helyett inkább fedezékbe vonultak a többiek, hogy onnan kukkantsanak néha elő, hátha sikerül úgy elcsípniük.
kb. 10 perccel később…
Még mindig nem tudtam biztosan, hogy hányan maradhattak, viszont az tuti, hogy szép lassan fogyatkozik a csapat. Csodálkozik rajta bárki is? Nem hinném… Elég végignézni rajtuk, az előbb is, ahogy az egyikük Jenny felé indult, sikeresen megbotlott valami hálódarabban, és csak azért sikerült kikerülnie az első lövedékeket, mert olyan hasast nyomott, hogy csak úgy potyogott a könnyem utána a röhögéstől. Szerintem neki is, amekkorát csattant, bár miután fejjel elkapott egy rózsaszín festékpatront, már úgy is mindegy volt neki. Nekem viszont annál nehezebb, normálisan célozni, miközben még mindig ráz a nevetés! Egyszer-kétszer sikerült is elvétenem a lövést miatta… viszont ami még mindig nyugtalanított, az az, hogy eltűnt a kis alakváltó barátunk. Vagyis nem folyamatosan, még néhányszor sikerült egy-egy kisebb energiafoszlányt elcsípnem felőle, viszont velünk ellentétben sokkal gyakrabban változtatta a helyét, többnyire olyankor, amikor ellenünk támadást indítottak – így aztán, mire én támadtam volna, mindig csak hűlt helyét találtam. A kis mocsok, hogy képes egy lépéssel előttünk járni! Épp ezért is szorgalmaztam Jennynél azt a stratégiát, hogy szép lassan, barikádról barikádra haladva menjünk körben a helységben, így aztán csak sikerül a túloldalon elcsípnünk a srácot. A terem közepén rejtőzni úgy is badarság, ugyanis több felől is támadhatnak, így viszont már csak percek kérdése, meddig tart ki. Én két óránál, Jenny 10-nél, szóval nemsokára üt az órát, kispajtás! Ekkor azonban valami olyasmi történt, amire aztán végleg nem számítottam. Áramszünet… Ó, hogy az a…
Tetszett a hozzáállása és a hevesség, amely a szavaiból áradt. Én sem mondhattam volna szebben, és mélyen egyetértettem azzal, amit az előbb elmondott. Én sem kívántam megadni nekik azt az örömet, hogy ők győzzenek. Ha már ekkora szánk volt, akkor nekünk kellett végül megnyerni ezt a versenyt, nem pedig a tapasztalatlan fiataloknak. Bár az is lehet, hogy elszámítottuk magunkat és több farkas is rejtőzött közöttük, esetleg sokat jártak ide és már annyira összeszokott csapatként működtek, hogy még esetleges ellenfelet is jelenthettek számunkra, az egyszerű kilövendő egyének helyett. Nem tudom, hogy melyiknek örültem volna jobban, de azt mindenképpen szerettem volna mellőzni, hogy még több farkas rejtőzik itt a pályán, rajtunk és a kölykön kívül. ~ Szerintem csak másra koncentráltunk ~ osztottam meg vele a meglátásomat, miközben igyekeztem védeni magamat. Már sehol sem láttam a harmadik fajtársunkat, és nem is nagyon volt időm vele törődni, mert kisebb roham indult meg felénk. Kapott belőle Odette is, meg én is természetesen. Láttam, hogy ő ki is lőtt kettőt az öngyilkos merénylők közül, miközben én is igyekeztem a háromból legalább kettőt likvidálni azok közül, akik felém tartottak. Amikor nagy búsan elkullogtak a kijárat irányába, a harmadik szerencsés pedig bevetődött valami menedék mögé, akkor elégedetten mosolyodtam el, és lestem ki újra, hátha meglátom a másik szöszke fejét. Sajnos innentől kezdve egy kicsit megcsappant az események intenzitása, ugyanis jobban tetszett nekik a menedék gondolata, mint az, hogy újra megpróbáljanak megtámadni bennünket. Azt pedig még mindig nem tudtam elképzelni, hogy hol a fenében lehet a kölyök, aki nem is olyan sokkal korábban még itt volt az oszlopon, nem messze tőlem. A kis szemtelen, még mindig nem értettem, hogy férkőzhetett ide ilyen észrevétlenül. ~ Ne pocsékold a patront! ~ vigyorogtam azért én is rendesen a kis hasalós mutatványt követően, ezért sem lőttem. Meg amúgy is, felesleges lett volna, ha egyszerre ketten vesszük célba az újabb bátor támadónkat. Jobban mondva az én támadómat, hiszen felém indult meg nem is olyan kis hévvel az imént. Nos, pechje volt, amikor elvágódott, de legalább szerzett néhány mulatságos pillanatot a többieknek, azaz nekünk és a saját csapattársainak is. Igen, onnan is hallottam ám kacarászást bőven. Meg is értettem őket. Odette javaslatára aztán én is megindultam körbe. Meg tudtam érteni az aggodalmát, ugyanis én is hasonlóképpen éreztem. Nem lehetett annyira nagyon idős, ha mégis, az némi magyarázatot adna arra, hogy miért nem vettük észre korábban, és miért nem tudtuk most sem, hogy merre rejtőzködik a kis szőrös ellenfelünk. - Francba! – szitkozódtam morgolódva, és kénytelen voltam kiélezettebb érzékeimre hagyatkozni. Szemeim még mindig egész tűrhetően láttak a sötétség ellenére is, pont ezért sikerült odasietnem az Odette mellett lévő barikádhoz, mit sem törődve azzal, hogy megbomlasztottuk a kis alakzatunkat. Amúgy sem érzékeltem a közelből a hímet. ~ Hallod őket? Abba akarják hagyni! ~ jelentettem ki, ahogy a hangfoszlányok értelme elért a tudatomig. ~ Meg akarom keresni azt a hímet! ~ közöltem határozottan vele, és volt egy olyan érzésem, hogy hasonlóképpen érzett a szőkeség is mellettem. ~ Bizonyára most a terem túlsó végén lehet… ~ vélekedtem, bár egy olyan gondolat is megfogalmazódott bennem, hogy a pálya üzemeltetői küldték őt be, hogy mindig kicsit nehezítse az adott játékos csapat dolgát. Kár, hogy most mi is jelen voltunk.
~Igen, ez a magyarázat nekem is sokkal szimpatikusabb, mint az, hogy ezt csúnyán benéztük…~ üzentem a szőkeségnek és magamban jót is derültem a dolgon. Ha épp nem vadásztak volna ránk, valószínűleg hangosan is felnevetek, így azonban ezt inkább hanyagoltam. Közben persze hullottak az emberek szépen, én pedig már végképp elvesztem a számokban, hogy hányat küldtünk eddig haza a pályáról, vagy egyáltalán hány ellenfelünk volt még játékban, bár úgy saccoltam, hogy ez utóbbi nem lehet túl sok. ~Basszus, jó, hogy mondod… Majdnem el is feledkeztem róla!~ -válaszoltam a csapattársamnak, azzal gyorsan le is csekkoltam, hány tölténnyel kell kihúznom a játék végéig. Hát, annak ellenére, hogy eddig se pazaroltam a festékpatronokat, azt kell mondjam, hogy nem maradt túl sok, talán elég lesz. Remélem. Nagyon remélem, ugyanis nem hoztam magammal tartalékot, akarom mondani, nem adtak tartalékot a fegyverhez, mondván, ennyi elég lesz. Inkább megindultam én is körbe követve a rögtönzött kis stratégiánkat, egészen addig, amíg be nem toppant valaki… -Üdv újra itt! –súgtam oda Jennynek, ahogy bevágódott mellém a kis barikádom mögé, majd újra kikémleltem, a mozgolódása nem csalt-e elő újabb embereket a rejtekükből. ~Valamit sikerült elcsípni, de nem hittem, hogy komolyan gondolják~ válaszoltam a szavaira, amikor pedig közölte, hogy a hímet keresi, csak egyetértően bólintottam ~Naná, rá én is kíváncsi vagyok. Mondanám, hogy őt hagyjuk utoljára, aztán akkor egyszerre megyünk le a pályáról, nincs menekvés, kifaggatjuk… meg ha előbb kiejtjük, addig lazán leléphet meg hazamehet, de inkább csak játsszunk, aztán majd meglátjuk. ~ magyaráztam, azzal teljesen ledobtam a pajzsomat, hogy a legkisebb energiafoszlányt is elcsíphessem, ami a másik kis farkastól jön. Az meg, hogy mások mennyit érzékelnek belőle, hát legyen az ő gondjuk, ha csak még zavartabban érzik magukat, nekem az csak jó. Még egyszer ellenőriztem a fegyverem, aztán Jenny felé fordultam vele: ~Már nem lehetnek túl sokan… mit szólsz hozzá, ha rövidre fognánk a játékot? Ha más úgy is menni akartak, akkor had menjenek. Kirohanok, aztán gyorsan kiejtjük őket. Csatlakozol?~ vigyorogtam rá, azzal újra kikémleltem a rejtekhelyem mögül, hogy felmérjem a terepet. A szomszédos barikádok felől nem érzékeltem mást, viszont a terem túlsó felében még akadt néhány ember… Nocsak, csak nem próbálnak ők is összefogni ellenünk? Mindenesetre nem terveztem én se egyedül átrohanni a termen, csupán amilyen gyorsan csak tudtam, folytattam a kis körutat, annyi módosítással, hogy néhány másodpercnél többet egy rejtekhely mögött sem töltöttem el. Lőni, meg a lövedékek kikerülésében úgy is több tapasztalatom van mint az összes teremben lévőnek összesen, így aztán… hajrá! Végső harcra fel!
Sokkal jobbnak tűnt, hogy újra egymás mellett kötöttünk ki, ráadásul az is tetszett, hogy ennyire egy hullámhosszon tudtunk mozogni. Ez ám az igazi csapatmunka, igaz? Szóval szőkék előre, és győzni kell mindenáron, én ezt vallottam a magam részéről! - Szerintem komolyan gondolják – súgtam oda immár hangosan, nem gondolati úton kommunikálva. Igazából én is örültem volna neki, ha végre befejezzük, még ha ezzel rövidre is zárnánk a játékot. Valahogy túlságosan piszkálta a fantáziámat, hogy miért nem vettük észre korábban azt, hogy rajtunk kívül másik farkas is rejtőzik itt. Lehet, hogy a vérvonalát használta, de az is megeshetett természetesen, hogy idősebb, mint azt gondoltuk volna. A lehető leghamarabb le kellett őt vadásznunk, és amúgy is! Mi ketten voltunk, míg ő egyedül. Már ha nem számítjuk a kis emberpalántákat, akik valamelyik barikád mögött lapultak meg szépen, csendesen. Bár mindezek ellenére én azért még mindig éreztem őket ott valahol, a nem is olyan messzi távolban. Csak mély egyetértéssel bólogattam arra, amit mondott. Talán tényleg az lett volna a legegyszerűbb, ha egyszerűen csak játszunk tovább, aztán majd lesz, ami lesz. Bár ismertem magamat annyira, hogy tudjam, ez nálam nem fog ám ilyen egyszerűen működni, bármennyire szeretném is. ~ Pont erre gondoltam én is! ~ üzentem gondolatban Odettenek, és még el is vigyorodtam mellé. Hát tényleg fantasztikus a csaj, a végén még kiderül, hogy valami gondolatolvasó tehetség, vagy mi. ~ Naná! ~ mondtam nagy lelkesen, aztán felkészültem arra, hogy kitörjünk a rejtekhelyünkről és nekik menjünk. Ketten együtt az egész világ – na, jó, csak pár egyetemista – ellen, jobbat el sem tudtam volna képzelni mára, mint játékos program, némi izgalommal fűszerezve. Amint Odette elindult, én is követtem őt, egy-egy másodperc erejéig meglapulva az útba eső barikádok mögött. Azért megnéztem volna a fiatalok arcát, ha véletlenül betoppannánk éppen oda, ami mögött ők is rejtőzködtek. Bizonyára nagyon mulatságos jelenet lenne, de inkább jobb volt biztosra menni. Talán meglepődnének, de olyan közelről jóval egyszerűbb is lenne eltalálni bennünket. Aztán hirtelen előbukkant egy fej a szomszédos kupac mögül, és ezzel már meg is erősítettek abban, hogy melyik mögött rejtőznek. Vagy legalábbis egy egészen biztos, hogy oda bújt el. Mosolyogva lőttem ki rá a lövedéket, de valami csoda folytán az egyik célt tévesztett, és csupán a másodikkal sikerült őt kiejtenem, de a lényeg, hogy sikerült. Aztán két újabb fej is feltűnt, mire megböktem Odette oldalát, ezzel jelezve neki némán, hogy figyeljen oda és lője ki a szép rózsaszín patronjával. - Már csak egy, vagy két ember maradhatott. Plusz a farkas… - suttogtam közel a füléhez, úgyhogy egészen biztos, hogy a többiek nem hallották. Nem mintha már nem lett volna egyértelmű, hogy a teremnek melyik részében vagyunk mi ketten. – Intézzük el őket! – egyfajta csatakiáltás is lehetett volna ez, és talán annak is szántam valahol tudat alatt. Le akartam tudni ezt az egészet, hogy azzal foglalkozhassunk, ami a legjobban érdekelt bennünket; a hímmel.
-Francba… Akkor ne tököljünk, harcra fel! –húztam el a szám Jenny szavaira, aztán miután gyorsan egyeztetjük a haditervet, már indulok is, hogy körberohamozzuk a maradékot.
Ahogy közeledtünk, egyre pontosabban lehetett érezni, hogy melyik barikád mögött is lapulnak a kis sunyik, amikor pedig előbújt az egyikük leskelődni… Hát, hiba volt, hála Jennynek, már mehetett is haza.
Nem vagyok ijedős, de amikor a kedves csapattársam oldalba bökött, majdnem kapásból őt lőttem seggbe egy patronnal, az ellenfelünk helyett, de szerencsére még időben kapcsoltam – azt hiszem, pöppet ciki lett volna ilyen öngólt bezsebelnünk. Viszont nem is húztam tovább az időt, fejbe küldtem a szerencsétlent, ne szenvedjen tovább.
-Maximum 3? Az nem valami sok. –nyugtáztam a tudnivalókat, amikor a következő barikád mögött megálltunk szusszanni egy pillanatra, a végső nagy roham előtt- Rendben, előre! –biccentettem, azzal kiugrottam a fedezékből.
Kiélesítve az érzékeimet előre indultam, hogy a maradék távot még ha kissé görnyedve is, de már kocogva, futva tegyem meg. Nem olyan nagy a távolság, így néhány pillanat alatt támadásra készen emeltem fel a fegyverem, hogy ha betörünk az ellenség vonalai mögé, egyből támadhassak. Vetettem egy pillantást Jennyre, készen áll-e, majd hacsak nem adott jelt arra, hogy várjunk, amire nem sok esélyt láttam, akkor bevetődtem az ellenfél sorai közé. Igaz, ezt már nem futva, hanem egy elegáns becsúszással, hogy legalább ennyi meglepetés is legyen a maradéknak, no meg amennyiben Jenny „szemmagasságból” támad, én majd „alulról” küldöm a patronokat nekik.
Nem tudom, végül melyikünk lőtte le előbb melyik ellenfelünket, vagy pontosan hányszor, én aztán úgy voltam bele, hogy mindent vagy semmit – ami patron még maradt a puskámban, az összeset előttem arra a három szerencsétlenre, akik egy percen belül nyakig rózsaszínben pompáztak. Lehet, hogy jobb lett volna, ha a Jennyétől valami eltérőbb színt választok, de a franc se számított korábban ilyen szép látványra. Majd legközelebb.
-Hát, srácok. Kösz a játékot! –tápászkodtam fel végül nevetve, majd szöszi csapattársam felé léptem, hogy pacsira nyújtsam a kezem- Azt hiszem, jók voltunk! Megünnepeljük a győzelmet, vagy van valami más programod? –kérdeztem a nőt, de aztán a vérfarkas srácra vándorolt a tekintetem, aki épp távozni készült, és… Nem ez volt a terv, na!
-Hé, te! –szóltam utána, mielőtt még kilépett volna az ajtón, így azonban csak megfordult, és értetlenül visszanézett, hogy mi van?
-Nincs kedved csatlakozni hozzánk? –biccentettem Jenny felé, így aztán alkalmunk lenne egy kicsit jobban megismerni, ki faggatni.
Mégis ki ő? Mikor érkezett, milyen szándékkal, és meddig tervezte, hogy a városban marad? Nem tűnt egy nagy ellenfélnek, de azért jobb tisztában lenni az ilyesmivel, úgy gondolom. Amíg átgondolta a dolgot, a szőkeség felé is vetettem egy pillantást, ha neki van bármi hozzászólni valója, esetleg ellenvetése, csak nyugodtan mondja. A fiú még tétovázott egy darabig, látszólag vonakodott attól, hogy egyedül maradjon két idősebb sorstársával, de miután nevetve biztosítottam, hogy nem esszük meg, meg csupán 1-2 óráról lenne szó, végül belement a dologba.
-Akkor találkozzunk 10 perc múlva az épület bejáratánál. –ajánlottam fel, azzal Jenny társaságában elindultam a női öltöző felé, hogy megszabaduljak ettől a rakat védőfelszereléstől, no meg a recepciónál is visszaszolgáltassam a fegyvert az összes járulékos tartozékkal együtt, aztán kezdetét vegye az a bizonyos ünneplés, hármasban…
Elég hamar támadásba lendültünk, méghozzá sikerrel. Egy kicsit sajnáltam ugyan, mert ez azt jelentette, hogy viszonylag hamar véget fog érni, de annyi baj legyen! Azért így is jó buli volt, és legalább lett egy új ismerősöm is, akit talán még máskor is fel fogok keresni, ha egy kis mókázáshoz lesz hangulatom. Mostanában úgyis túlzottan megkomolyodtam, és ez nem volt annyira jó dolog, mint időnként megpróbáltam elhitetni magammal. Kellettek néha az őrült dolgok, és Darren mostanság elég felelősségteljes pozíciót töltött be, Ryan mindig is tudtuk, hogy teljesen lökött, úgyhogy talán ő is jól kijönne Odette-el. Ezen el is gondolkoztam, miközben megindítottuk a rohamunkat. Lehet, hogy találkozniuk kellene! Miután körbejártunk, és kilőttük azt, akit csak lehetett, elérkezett a végső leszámolás ideje, hogy szépen fogalmazzak. A szöszivel együtt vetődtem én is a fiatalok közé, bár én nem nagyon értem földet, inkább félig-meddig guggoló helyzetben érkeztem meg, így kilőhettem néhány színes patront a fejükre, míg a másik nőstény lentebbről részesítette őket a színes áldásban. Biztos voltam benne, hogy magukban nagyon szidtak most minket, amiért jobban eláztattuk őket, mint az indokolt lett volna, de cseppet sem zavart. Remekül éreztem magam és most csak ez számított. Még a kacagásomat sem fojtottam vissza, ami ki akart törni a győzelmünket követően. - Nem egyszerűen jók, hanem nagyon jók! – jelentettem ki ünnepélyesen és erősen belecsaptam a felém nyújtott tenyérre. Csattanó hanggal találkoztak a kezeink, miközben továbbra is nevettem és fülig ért a szám. Ezt rendszeresítenünk kellene, csak az volt a baj, hogy máskor talán nem kapunk majd magunk mellé ilyen ellenfeleket, pedig így az igazi, ha sokan vannak és fiatalok. Farkasok ellen azért már nem lettem volna olyan merész, hogy ugyanilyen körülmények között kiálljak. A mi fajtánk bizonyos tekintetben amúgy is könyörtelenebb volt, mint az emberek, bár az tény, hogy őket sem kellett félteni. - Semmi dolgom, úgyhogy benne vagyok! – csaptam le boldogan az ötletre, mert semmi kedvem nem volt hazamenni még. Egy kicsit ki akartam még kapcsolódni, inni valahol valamit, aztán némi beszélgetés után majd ráérek visszatérni a Farkaslakba, igaz? Miközben ezen gondolkoztam, hallottam Odette felharsanó hangját, és közben már azt is megláttam, hogy ki után szólt. Ott volt a farkas srác, aki olyan nagy meglepetést okozott nekünk. Nem tudtam, hogy újdonsült csapattársam mit tervezett, de amikor meginvitálta a srácot is, csak támogatni tudtam az ötletet, úgyhogy el is kezdtem bólogatni, mint azok a kutyák a kocsik műszerfalán. - Persze, gyere velünk! – szálltam be én is a győzködésbe, és szerencsére néhány percen belül eredményre is jutottunk. Azért könyörögni eszem ágában sem volt azért, hogy velünk tartson a fiúcska. Örülnie kellett volna, hogy két hozzánk hasonló nővel mehet el valahová, a többiek biztosan sárgák lesznek majd az irigységtől, ez a gondolat pedig máris mulattatni kezdett. Végül amúgy is elfogadta, úgyhogy már nem is kellett ezen törnöm a fejem a továbbiakban. - Remélem a folytatás is ilyen jól fog sikerülni – ezúttal a szavaimat már csak és kizárólag Odettehez intéztem, amikor kimentünk az öltözőbe, hogy megszabaduljunk ezektől az ormótlan cuccoktól és végre visszabújhassunk a saját ruháinkba. Mármint úgy teljes egészében. Azért vicces lett volna, ha ilyen hacukában állítunk be mondjuk az O’Connorsba, nem?
Nehéz volt anno az elválás. Az a döntés se volt sokkal könnyebb, amit a Vörös Hold előtt hoztam meg idén. Nem mondom, hogy hamar meghoztam, sőt. Napokig rágódtam a kérdés felett, sokszor eljátszottam magamban a lehetőségeken, de végül csak halaszthattam a dolgot. Ám végül döntöttem és ha rövid időre is, de elváltak az útjaim a kölykömmel. Addig igazából rendben volt minden, amíg el nem jött az indulás napja. A búcsú se volt annyira nehéz... sokkal inkább, ahogyan végignéztem, miközben távozik a többiekkel. Hosszan néztem utána, mígnem elnyelte őket a távolság én pedig mentem a dolgomra. A döntésem pedig valahol bűntudattal töltött el. Én voltam az, aki berángatta a nőt ebbe az őrült világba, felelősséget vállalt a farkas létéért, s mindenért, ami ehhez járt. S most... most pedig egy ilyen vészes időszakban elszakadok tőle. Én tisztában voltam vele, hogy nem egy gyerekről beszélünk, hanem egy felnőtt nőről, aki már így is túlélte az élet dolgait, nehéz körülmények között... de valahogy ez nem akart megnyugtatni. Egyedül az nyújtott vigaszt, hogy tudtam, biztonságban van, távol az őrülettől, távol mindentől. De ez még csak egy része volt mindennek. Furcsa, mi? Pont nekem van egy ilyen oldalam, aki még a saját vérét is megölte... pont én őrülök bele a gondolatba, hogy magára hagyom a kölykömet. Pont én... furcsa dolgokat generál az élet.
Miután elmúlt a vészhelyzet, s hazajöttek, igyekeztem ott felvenni a fonalat, ahol abbahagytuk. Lehet kicsit túlságosan is átlátszó volt a nagy törekvésem, mint ha csak jóvá akarnám tenni, amit szerintem elkövettem, deeee... nem hatott meg. Nem, nem akaszkodtam rá, mint egy anyuka, mint amikor a dédelgetett csemetéje egyetemre megy és rájön, felnőtt. Ennyire azért nem, de továbbra is sok időt biztosítottam a számára. Megfogadtam, hogy normálisan kitanítom, felkészítem őt erre az életre. Szóval ennek fényében cselekedtem, ahogyan újra és újra nekimentünk a nehézségeknek. Nehézségek pedig mindig vannak. Ám azért vannak, hogy leküzdjük őket. Nem tudom, mire számított ezen nappal kapcsolatban. Látszólag teljesen átlagosnak indult, a szokásos fárasztással és kimerülés közeli állapotba kerülés volt a lényeges. Csak hogy utána jöjjenek a specifikusabb dolgok. Ám aztán: - Mit szólnál hozzá, ha egy kicsit rendhagyóra vennénk ma a figurát? - vigyorogtam szélesen, mikor már úgy ahogy magához tért. Szóval így történt, hogy intettem neki és hamarosan beszálltunk az autómba, elindulva valahova, egyelőre számára ismeretlen terület irányába. - Arra gondoltam, hogy ma egy kicsit fejlesztjük az érzékeidet. Nem tartok megint kiselőadást a kiélesedett érzékszerveiddel kapcsolatban, meg valószínűleg Tanyácská jobban el tudná magyarázni. De ez is csakugyan fejleszthető megfelelő. Ezt fogjuk ma csinálni... ám... arra gondoltam, ma kissé játékosabbra vesszük a figurát. Nem sokkal ezt követően érkeztünk meg a helyi paintball pálya bejáratához.
Míg ő az elválást keserű muszájként élte meg, addig én egyfelől rettentő felszabadulásként és bizalmának jeleként, hogy elengedett. Hogy hagyott menni a többiekkel felsőbb utasításra, egymagam, s nem jelentkezett bébicsősznek mellém. Tisztelem érte, hogy maradt. (A mögöttes mindent meg jobb talán, hogy nem ismerem ennek fényében.) Katonához méltó hozzáállás, ha hasznomat vették volna, talán kardoskodtam volna a maradás mellett magam is. Így azonban mentem és próbáltam kiélvezni a helyzetet, ismerkedni a többiekkel, az újdonsült kölykökkel elsősorban és ott segíteni a mentoroknak, ahol csak tudtam. Vagy legalábbis igyekeztem nem megnehezíteni Joana dolgát, ha már az ikkubigyónk, Darren nem tette könnyebbé, csak plusz feladatokkal látta el a nőstényt még a kölyökfelügyelet tetejében. Akárhogy is, jó volt újra itt lenni a társaságában. Még akkor is, ha olykor elkívántam minden halálba az ötleteivel és bizony kegyetlenül megmondtam neki a véleményemet egyik-másik ötletével kapcsolatosan, vagy egészen egyszerűen csak makacs mód behúztam a vészféket, mondván: hagyjon már lógva. Ismert már annak előtte is, tudja, mit „vásárolt” azzal, hogy a kölyke lettem és nem mondom, hogy jobban megértheti most már apámék helyzetét, mert kurvára nem egy a kettő, de… kétségtelenül nem az az átlagos kis „ülök és bólogatok, meg minden áron a kedvében akarok járni” típusú kölyök vagyok. Még csak kölyök se, szerintem, barátjaként pedig rosszabb lenne, ha elhallgatnám előtte véleményemet. Inkább sértődjön meg kicsit és hajtson dupla körökön keresztül, mintsem jópofizzak, ha valamivel nem értek egyet! Kérdésére először kissé talán értetlenül tekintek felé, mégis fejemmel kérdőn bökök irányába. Ki vele, mire is gondol egészen pontosan! Addig meg összekapartam magam a földről, hogy…
… a paintball pályáknál kössünk ki némi idő elteltével, én meg nem egészen tudtam mire vélni az egészet. Festékpatronok, most komolyan? Szóvá is tettem ugratva Nicket vele kicsit, hogy mivel akarja kiszúrni a szememet, de mindezek ellenére (vagy épp ezzel együtt) lelkesen lépdeltem mellette befelé kényelmes terepnadrág-póló összeállításomban mellette. - Már mondtam, hogy ez még a számomra is megfoghatóbb része a dolognak… Pilóta vagyok, emlékszel? Vagyis voltam. – Szusszanok lemondóan, ahogy befelé araszolok a helyre nyomomban Nicholasszal. - Mit kapok jutalmul, ha szétrúgom a hátsód? – Szélesedik mosolyom pimasz vigyorra, ahogy felé fordulok haladtunkban.
Kezdőlap
//
