- Nem kezdem el sorolni, még a végén feljönne a nap. Az egykori acélos baritonom szinte átütött a pofátlan női hangon, gyanúsan nem olyan volt, mint ami kipereghet egy nő csinos kis ajkai közül. Nem hülye, rá fog jönni. Én pedig megmutatom neki, mennyire szabad is az a szabad. Láttam sok mindent, többet tudok róluk, mint ők magukról. Mindegyikről. Aljas kis férgek. - Miért? Mi lesz? Belémereszted a műkörmeidet? Milyen érzés olyan testben lenni, amilyenbe mindig is vágytál? Mondjuk, az én ízlésemnek kissé ribancos, de hozzád illik. Nem is tudom, mit csacsogok én ennyit, biztos a női testtel járó defektus lehet az oka, no de üsse kavics, legalább többször forgathatom meg a kicsi szívében azt a kést, hogy végül a torka körül rángassam elő. Hálát adok az égnek, hogy ő nem az én kölyköm volt, bár mindegyik halált érdemel. Mondhatnánk, hogy egy alomból valók. - Ohh, csak úgy tobzódsz a tesztoszterontól, szívem. Kár, hogy ehhez a testhez nem passzol a dolog. A hátam nagyot csattan a falon, vakolat hullik a fejemre, arcomra, de mit érdekel ez most engem, ez a törékeny, kicsi test semmit sem számít, csupán járulékos veszteség, nekem nem fáj. Neki fáj. De neki fájjon csak, szereti, érzem. Beteg elme ez is, de szemernyit sem betegebb, mint az előttem álló. - Szar ügy, hogy most nincs mit, mi? Ne dobálózz olyannal, amit megtagadtál magadtól, csak nevetségessé válsz tőle. Mi vagy te egyáltalán? Csak egy korcs… Nem, nem hagyom békén, kapja csak meg az összes szart a nyakába, amit eddig nem tudtam kimondani, vagy a testvéremre való tekintettel, vagy azért, mert idő előtt bevégezték nekem. A következő mondatát meghallván ajkaimra igazi szadista vigyor kúszik, őrülettől izzó tekintetem pillanatok alatt fordul át valami egészen másba, valami szívfájdítóan ismerősbe. Valami ártatlan, gyermeki csodába. Bőröm tónusa több árnyalatot sötétedik, a testem egészen kicsi lesz, oly törékeny, szinte már megsajnálom magam. Ajkaimon félős mosoly, tekintetemben rettenet. Az illatok felidézik azt a napot, az utolsót, ott a folyóparton. Hangom remegőn csendül, benne van minden szeretetem a bátyám iránt, s minden félelmem a hallottak miatt. - De… Annakpok… miért? Suttogom halkan, s pillanatok múlva már sehol a folyosó, csak ő és én vagyunk, a folyó, a természet, a madarak szemtelen csicsergése, és a fonat a hajamban. A fonat az övében… Könnyek csillognak lélektükreimben, próbálok felállni a földről, de remegő kezem nem engedi, mégis, nagy nehezen sikerül, de csak nézek rá. Az én nagy és erős bátyám... bántani akar engem. - Mit csináltam? Sírós hangomat semmi mással nem téveszthetné össze, még az illatom is ugyanolyan, mint egykor volt, egyszerűen... minden. S a legjobb az egészben, hogy élek. Ugye? Annakpok... Én vagyok az, Ekoni. S az illúzió mögött eszelős vigyorral, elégedetten figyelem minden egyes rezdülését a szőkének, várva a megfelelő pillanatra.
Valaki nagyon harapós ma este, meg kell állapítsam magamban. De biztos is, hogy a gyűlölt nevemre esküszöm, hogy nem ő lesz az, aki először harap, hogyha arra kerül a sor úgy igazán. Szájalni lehet velem, nem nagyon tudnak már nekem olyat mondani idegenek, amit nem hallottam még. Ám mégis, amikor már azt hiszem, hogy engem nehéz felidegesíteni – szép álom, hiszen mindig én vagyok az első, aki kijön a sodrából, s általában ez meg is felel nekem – akkor jön egy ilyen nőstény, s mint könnyű nőcske, odadobja a testét egy kivénhedt hímnek. A világ egy fertő, mindig tudtam én. - Azért mondod, mert valójában mindig vágytál rám, s sose kaphattál meg, vén szivar! – vetem oda fogcsikorgatva, ám mégis látszólag/hallatszólag könnyedén. Sejtem én, hogyha ő tényleg Alignek, hogyha tényleg az, akinek gondolom, akkor még a hozzám vonzódás gondolatától is irtózni fog. Attól meg pláne, amilyen lapáttal ráteszek ezek után. - S nehogy azt hidd, hogy ezt a többiek nem tudták! Mit gondolsz, miért árult el olyan könnyen a saját véred is? Undorodott attól, hogy egy kétneműt kívánsz. Jó, ez nyilván necces, s vagy kiröhög, vagy még idegesebb lesz. Nyilván az utóbbit kívánom még akkor is, hogyha az rám lenne veszélyes, de nem mondhatom meg neki, hogy mit érezzen. Most még az sem érdekel, hogy végiggondoljam: vajon tudja-e hogy hazudok vagy sem. Hadd tudja. Ennyi öröme legyen a halálában! Úgyse sokáig hagyom ebben a testben lézengeni, arra mérget.. sőt, ezüstöt is vehet. - De egy élő korcs! – fröcsögöm. Most aztán igazán elborult az agyam. Hogy jön ahhoz egy több évszázada halott szörnyeteg, hogy kiosszon engem, aki végigéltem több, mint 800 évet és még mindig nem porosodtam be. Korcs lennék? Lehet. De én többet tudok, mint a társaim. Tudok férfifejjel és nőivel is gondolkodni, ismerem mindkét test gyenge pontjait, s nem csak hallomásból. A saját testeim szerelmese vagyok, ennyi jár, ha már az elsőt olyan nagyon utáltam. Szóval csak ne dumáljon nekem a korcsságról, mert elgurul a gyógyszerem. Mondanék még valamit, de hirtelen olyat látok, amitől minden szavam eláll. A múltam elevenedik meg a szemeim előtt, s bár ebből sejthetném, hogy egy társam képességével operál ez a mocsadék, mégsem vagyok képes most Kilaunra és az ő illúzióira gondolni. Csak állok és bámulom a húgomat, hagyom, hogy cirógassa arcomat a folyóparti szellő. Szinte érzem a cipőm talpa alatt a füvet, hallom a víz csobogását és látom Ekoni könnyeit. Könnyeket azon a csodaszép, gyermeki leányarcon, azon, melyet úgy imádtam, s melyre oly irigy voltam egyszerre. Még szeretem őt. Még mindig szeretem. Úgy mar belém ez a felismerés, hogy majd' kiszakad a szívem a helyéről, pedig már azt hittem, hogy régen nem tudnak neki fájdalmasabbat mutatni. Ostoba kérdések hada önti el elmémet, s már mondanám is őket, amikor a cselekvés megakasztja bennem a szóbeliséget. Előrelendülök, hogy magamhoz ölelhessem a törékeny kis testet, mely annyira szép, annyira éteri, élő. Elhiszem, hogy itt van velem, elhiszem a csodát, mely szerint nem öltem meg azon a napon. Érezni akarom kis tetsét az én satnya karjaim között, hallani akarom, ahogyan a szíve dobog. Mozdulok hát, nagy lendülettel esve előtte térdre, s ettől a lendülettől bonyodalmas fonatom vállaimon keresztül előre esik. Valami olyan idegen.. valami nem természetes.. a látóterem szegélyében szőke hajtincseket vélek felfedezni. Tétován nyúlok a fonathoz, elfeledve, hogy Ekoni előttem áll és siránkozik. A hajamnak feketének kellene lennie, nem szőkének, s a kezeimen sem lehetne ilyen fehér a bőr. Hogyha ez a csoda létezik, akkor az én csodámnak is léteznie kellene. A másik álmomnak is teljesülnie kellene. Fiúnak kéne lennem, igazi indián harcos fiúgyermeknek, aki védelmezi, s nem irigyli egyetlen húgát. Elborult arccal emelem újra tekintetemet Ekonira. Tizedmásodpercig tartott csak, míg a szemem sarkából figyeltem csak, s nem direktben, ám mégis, ez idő alatt újra meggyűlöltem őt. - Annak születtél, akinek én nem születhettem! - sziszegem felé, eltelve annak a napnak minden féltékenységi rohamával, s már ugrom is neki, hogy a vékony nyakát ujjaim közé szoríthassam. Sosem voltam még ennyire erős, úgy érzem, hogy össze tudnám egy mozdulattal roppantani a gégéjét, ám én mégis azt akarom, hogy szenvedjen. Látni akarom, ahogyan eltávozik belőle az élet, s ezúttal nem akarok melléhányni a fűbe, s elbújdosni remegve egy fa alatt. Ezúttal élvezni akarom a győzelmemet, hiszen már tudom: ahogy eddig is megbocsátott, majd újra megbocsát nekem. Még mindig nem foglalkoztat az, hogy körülöttem egy folyosónak kellene folyó és fák helyett lennie. Csak szorítom a nyakat, elzárva ezzel a levegő útját a testből. S hogy a nőstény, aki a húgom illúziója mögött áll, vajh' meddig tudja fenntartani a látszatot úgy, hogy az éltet adó levegőért kapkod? Azt én nem tudhatom. Számomra ő most mindaddig nem létezik, míg újra meg nem jelenik előttem, a kezeim között. Ha ez megtörténik, akkor minden bizonnyal elengedem, ám ha nem..
A hozzászólást Autumn A. Autenberry összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 01, 2014 10:38 pm-kor.
Nemes egyszerűséggel felröhögök, és megcsóválom a fejem. Szánni való, hogy ilyen hitbe ringatja magát, de most végre pontot tehetek az ügy végére, és nem kell tovább a lábnyomával szennyezni a földet. - Szeretted volna, hogy vágyjon rád valaki, mi? Nem is csodálom, a lehetetlen után mindig sóvárgunk. A következő szavaira aligha akad gusztusom válaszolni, ha Suráról vagy Eskáról lenne szó, még mondhatnám is, hogy jah, a maguk nemében vonzó kis fehérnépek voltak egykor, a saját kölykeimre nyilván nem hegyeznék semmilyen répát, rájuk mindig másként tekintettem. Kár, hogy mind elárultak. A véreim. Az utódaim. A dühöm újra erőre kap, tovább szítva a már rég bennem tomboló tüzet. A női test megremeg bele, legszívesebben ordítva adnám a világ tudtára, hogy dögöljön meg mind, az összes fertőzött vért hordozó szörnyeteg. - Hazudd csak magadnak, hogy élsz. Az, ami eztán végigmegy benne, pontosan olyasmi, amit látni vágyok. A sosem volt reményt feléledni az arcán, látni, hogy elhiszi, és igenis vágyik arra, hogy a húga ne legyen halott, igen, én már rég tudom, találkoztam Ekoni nyughatatlanul bolyongó lelkével a túlvilágon évszázadokkal ezelőtt, elmesélt mindent, pontosan leírta azt a napot, így aligha okoz gondot felidézni. Szegény, szegény gyermek, nem tett mást, csak igazat szólt, s lám, a nagy, az erősebb, a báty, kinek védelmeznie kellett volna, inkább tetézte önnön szégyenét, mintsem megkímélje azt, aki a legtisztább volt az életében, aki a legjobban szerette. Ekoni könnyei mögül figyelem a felismerést, jó ez így, csak még inkább fájni fog, nincs édes újraegyesülés, csak annak a napnak a fájdalma elevenedik meg, hogy meggyötörje még egyszer a lelkét, mielőtt a túlvilágra rántom magammal. A halál már várja. Meg én is. Tárt karokkal. Öööö, karmokkal. A látszat azonban egész más, Ekoni a ruháját gyűrögetve pislog rá, ártatlanul, bájosan, reménykedve, hogy a testvére megenyhül, és nem fog ilyen csúnyán beszélni vele. Másra sem vágyik jobban, mint egy ölelésre. Már tárja is szét kis karjait, mintha észre sem venné bátyja dühét, mint akkor. Akkor sem hitte, hogy valójában bántaná. Gyenge torkából erőtlen nyögés szakad fel, és abban a pillanatban láthatja Annakpok egykor volt gyűlölt valójának kezét, mi tökéletes pecsétet von a pillanatra, a helyére siklik az utolsó darabja a kirakósnak. Minden olyan, mint volt. A történelem megismétli önmagát. Halál és fájdalom jön, gyűlölet cincál szét egy lelket, míg egy másikat a remény taszít a homályba. A könnyű test pillanatok alatt adja meg magát a roppant erőnek, utolsó leheletével bal kezével bátyja karjára fog, mintha el akarná vonni torkától, de esélye sincsen rá, s már hullik is alá, félelmetesen lassan, szinte belefagyva a másodperc ezen töredékébe, Annakpok fülében pedig szakadatlanul cseng a saját, húga haláltusájában felhangzó neve. Újra, meg újra, meg újra. Annakpok, Annakpok, Annakpok, Annakpok, Annakpok… S csak akkor, abban az utolsó utáni pillanatban lendül a karmokban végződő jobb kezem, hogy valósággal felnyársaljam a testet, amit most épp birtokol, és lássam a szemeiben a döbbenetet, immár a vérfarkasnőstény szemeivel nézve rá. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy közben meglehetősen kellemetlenül érintette aktuálisan viselt testemet is a fojtogatás, az egyetlen szerencséje, hogy tovább bírná a dolgot, mint az embergyermek. S hohó... mi ez a furcsa bizsergés a bőröm alatt... nocsak, kislány, egészen elborult elme vagy te is, látom ám. Már-már mondhatnám, hogy kár érted, de nem érdekel, ha a te halálod is az én lelkemen fog száradni, csak ránthassam magammal egyik gyilkosom. Abban az esetben, ha a szorítása enged, úgy új erőt merítek, hogy átváltozzak egy holtsápadt, napokig vízben ázó rettenetté, lássa csak, mit tett a húgával, megint, miként halt meg, s vált az egykor volt édes kislány önmaga torz képmásává. - Gyűlöllek! Élet nem cseng már át ezen az egyetlen szón, de kétségtelenül kihallható belőle az egykori húg keserűsége.
Szorítom a vékony nyakat, amennyire csak erőmből kitelik, s még akkor sem veszem le róla a kezem, amikor már úgy érzem, hogy a kis test nem mozog alattam. Nem egyenesedem fel, nem kúszok hátrébb, csak enyhül a szorításom, de mindkét kezem ott marad, ahol eddig is volt, a nyakon. Ilyen testhelyzetben éri hát a bal oldalon alhasamat égető fájdalom. Vonyítanék is, hogyha nem tanultam volna meg az évek során, hogy a fájdalmat hanggal kimutatni több, mint ostobaság. Lenyelem hát saját üvöltésemet, s csak szemeim guvadnak ki, ékes bizonyítékául annak, hogy igenis, nem kicsit, hanem kicseszettül fájnak a karmok a beleimet megtépázandó. Egy pillanatra mintha elöntene a lelkiismeret, amint szembetalálom fájdalomban úszó önmagamat az ismeretlen, barna vérfarkasnőstény szemeivel, de időm sincs rá, hogy megszeppent, ártatlanoknak ártani nem akaró, példamutató Elsőként viselkedve elrántsam a kezemet, hiszen a nőstény pillantása odalesz, elvész egy felpuffadt vízi hulla dögletes látványában. Reflexből szorulnak újra ujjaim össze a nyakon, tűnve úgy, mintha nevetséges módon a holttestből próbálnám kinyomkodni a vizet a fején át, nyaknál pumpálva. Persze nem vagyok én egy rossz macska, aki miután lepisilte a gazdi kanapéját, próbálja bekaparni a helyét. Én nagyon is jól tudom, hogy ebbe a testbe én toltam a vizet azzal, hogy holtában beledobtam a folyóba. Nagyon is tudom és rettegek attól, hogy ez itt felkel nekem és falatozik majd a beleimből, melyekben éppen az imént matatott. Összemosódik valóság és illúzió, múlt és jelen, gusztustalan, émelyítő képet festve mostom vásznára. Sajnálnám én a nőstényt, ha újra meglátnám őt, de csak a felpuffadt testtel szemezek, s végső elkeseredésemben – hasi sérülésemet tekintve egy ideig még ellehetek ájulás nélkül, de ha tovább vájkál bennem, akkor farkasságom ide vagy oda, integethetek az éberségemnek.. - emberi kezemnek behajlított középső ujjperceivel mérek egy határozott, erős ütést arra a pontra, ahol a felfúvódás alatt a gégét képzelem. Hallani vélem a bezúzott gége reccsenő hangját, s ha jó helyre ütöttem a víz által elintézett tetemen, akkor a gyűlöllek már nem jön ki torkán, csak a levegő után való kapkodás. Az ilyen sérülésekből egy farkas még különösen menthető, a gége bezúzása nem jár azonnali fulladásos halállal, s hogyha a gégét egy bizonyos ponton felmetszik, akkor újra levegő juttatható a tüdőbe. Két dolog történhet tehát, az egyik tőlem függetlenül, a másik az én közreműködésemmel. Hogyha a szorítás erősödésére illetőleg a gége eltörésére a holt húgom püffedt illúziója eltűnik, s én újra a nőstény vérfarkast látom magam előtt, úgy egy ideig elnézegetem, ahogyan levegőért kapkod, de amint elveszítette az eszméletét, elönt a lekiismeretfurdalás. Ekoni ugyan megbocsátotta nekem, hogy megfojtottam, de ő gyerek volt, s én is az voltam, ám most nyolcszáz évem van mögöttem, s az előttem fekvő sem tehet semmiről. Rántom hát elő karmaimat egy kezemen, s mivel már nem támaszkodom a nyakon, viszonylag könnyedén vájhatok az eszméletlen nőstény nyakánál a húsba, hogy az orvosok által gégemetszésnek nevezett művelet barbárabb, karommal végzett, ám mégis levegőt visszaadó műveletsorát hajtsam végre. Ha sikerül mindezt megtennem, akkor Emma teste újra kap levegőt, s bár elértem, hogy az eszméletvesztés kivonja a testet éppen annyi időre a forgalomból, hogy ne tudja tovább tépkedni bensőmet, mégis keresztbe tettem Alignaknak azzal, hogy megmutattam: én nem vagyok olyan, mint ő. Nem áldozok fel csak azért egy ártatlan farkaséletet, hogy a magamét mentsem. S mivel Emma farkasból van, a „gégemetszés” után úgyis regenerálódni fog. De az eltelő idő után talán már Alignaknak nem marad annyi ideje ebben a testben, hogy engem miszlikbe szedjen.. Talán. Amennyiben pedig ledobva az illúziót ő maga áll neki, hogy az általa irányított nőstény testét lélegzetvételhez akarja juttatni, s maga kívánja a gégéjét lyukkal keresztülmetszeni úgy, ahogyan én tettem volna, ha nem kezd neki maga, hát kivárok egy kicsit. Nem, nem fogom ezt a nőstényt meghalni hagyni, tegyen Alignak, amit csak akar. Egy idő után így is úgy is eljutunk oda, hogy kilyukasztom azt a gégét, s ha megtörtént, egy lendületes mozdulattal megpróbálok alányúlni a testnek, hogy a hátáról – elvégre alattam feküdt – a hasára fordítsam, s rátérdelhessek a felkarjaira, ezzel együtt pedig a hátára ülhessek. Ha nem akarunk lovacskásat játaszni, akkor ezután már csak nem tud mit kezdeni velem, pofával a talaj felé. Legalábbis remélem, hogy nem lesz ideje ledobni a hátáról, s ott folytatni ezt a tusát, ahol abbahagytuk. Mondjuk én és a reményeim.. általában az a helyzet, hogy mindet baszhatom. Hát meglátjuk, hogy most hol kerül porszem a gépezetembe a gégelyukasztós-levegőadás után.
Rajtam aztán nem múlik, kreatív elme vagyok. Ha eme test utolsó leheletével elhitessem vele, hogy Ekoni bocsánatát valójában sosem nyerheti el, hát úgy fogok tenni. Nem csak szavakkal lehet beszélni a mi világunkban. ~Gyűlöllek!~ AZ újabb szorítás hatására pillanatok alatt foszlik semmivé minden illúzió, a folyosón sikoltások hangzanak fel, kétségbeesés szaga terjeng a levegőben, rohanó léptek zaja hangzik fel. Nem érdekel a szorítása, viszem magammal a sírba, csak úgy, mint ezt a jóval fiatalabb vérfarkast, ki kétségbeesetten feszíti belülről saját porhüvelyét, hogy megpróbáljon tenni az elmúlás ellen. Érzi a vesztét, és a francba is, hogy nem bírja tovább. Hülye szuka. Ujjaimat igyekszem behajlítani, hogy a még mindig hasfalában tartózkodó karmaim a lehető legtöbb szövetet roncsolják, és egy hirtelen mozdulattal igyekszem felrántani, fel a szíve felé, hogy az utolsó pillanatom egyben az övé is lehessen. Nem jutok sokára, az éles, levegőt benn akasztó fájdalom tönkreteszi a mozdulatot, tönkreteszi a bosszúmat, tönkretesz mindent. Hülye picsa. Látja, érzi, ahogy az általam birtokolt testen a pánik jelei mutatkoznak meg, a szíve felgyorsul még így is, hogy én uralom, tudja, akárhová is űztem, tudja, hogy meg fog halni. Szegény pára. Még csak nem is önnön ostobasága lesz a veszte. Hiába akarom megragadni bal kezemmel a nyakát, marni, ahol érem, esetlenül csúszik le rajta, tán csak kicsit megtépázva a ruházatát, ajkaim tágra nyílnak, némán esdekelve egy korty levegőért. A fehér bőr valószínűtlenül fakóvá válik, bár köszönőviszonyban sincs a vizihulla képével. Nem tudom, honnan szökik a valóság szövetére a könnycsepp a szemem sarkában, milyen szánalmas… mégis ott van, érzem, ahogy végigcsorog a szebb napokat látott arcon, szinte kedvem támad letörölni és megízlelni. Rég volt. Könny. Mily egyszerű, mégis milyen különleges. Mégsem tudok mozdulni, dühöm féktelen tehetetlenségemben, a tudatom ott táncol benne, de képtelen vagyok uralmam alá hajtani az ájulni vágyó testet, pontosabban inkább, a haldoklót. Ha bevégzi, keresnem kell egy más testet, idő előtt… erre nem vágyom, még megúszná Annakpok. Túlságosan egyszerűen.
Fehér és meleg. Olyan tökéletes, puha, finom, szeretem. Könnyű minden. Lépteim belevesznek a csodás fehérségbe, nincsen zaj, nincsen semmi, mi zavarhatná meggyötört lelkemet. Csak mosolygok. Egyszerű és tökéletes. Semmi sem tart vissza, ami valahol végtelen szomorúsággal és ürességgel tölt el. Fájó szembesülni azzal, hogy az életem nem olyan, amilyenre vágyom, mert megtagadtam magamtól azt, amitől igazán élhetnék. Azt, hogy érezzek. Vajon mi jön a halál után? Mi van a fehér fényen túl? Érdekel, nem, tudni akarom. Elindulok, bele a semmibe, hiszem, hogy a mozdulataim a helyes irány felé vezérelnek, s meglelem a célt. A fehér selyem finoman suhog a testem körül. Suttog valamit, nem hallom. Mintha a hiányozna belőlem a farkas. Lenézek a kezeimre, a hajamra, a vállamra omló szőke tincsek más embert idéznek, mint akiként távozom az élők sorából. A kislányt, a fiatal nőt, aki szeretett, akinek a szívét nem védte megannyi lánc, s lakat, aki tudta, hogy nagyon is szeretne szeretni, elveszni benne, ezért élni. Megkapta, s végül ez ölte ki minden álmát és vágyát. Ajkaimra szomorú mosolyt fest a felismerés. Saját magam zártam örök rabságba, és tagadtam meg magamtól mindazt, amitől egész lehettem volna, nem csak egy tönkretett játékszer, ami valójában senkinek sem kell. Hallom a trappolását, hirtelen támadt szélvihar cibálja a ruhám, megfordulok, s immár barnán táncolnak előttem tincseim, előttem pedig a feketeség közeledik, rohan, utánam… de… miért? Nem… menj el, nem akarom. Én ezt már nem. Elég volt. Még miattad sem, nem elég. Rohanok, el tőle, nem tudom hová, de előbb kell elérnem, minthogy ő érjen a nyomomba. Vesszőfutásom vér színezi, mintha volna valami, ami nem engedné felszabadulni a lelkem, tüskés indák szakítják át a hófehér csodát, és igyekeznek meggátolni a haladásban, egészen addig, míg a farkasom utolér, s belevágódik a testembe, de ahelyett, hogy fellökne, eggyé válik velem. Ne… ne… kérlek… én készen állok, esküszöm…
Nem halt meg. Helyes… mégis, nehéz a felszínre kaparnom magam, a levegő elönti a tüdőmet, de mozdulni, kinyitni a szemeimet, szemeit, képtelen vagyok, a francba, kifutok az időből. Érzem, hogy megemeli a testet, s valahol ezen mozdulat közepette szedi magát annyira össze a kis barna, hogy felmetszett gégével ugyan, de képes legyen mozdulni. Nem nyitom ki a szemem, kivárom azt a pillanatot, amikor a legkevesebb erőbefektetéssel vagyok képes bármit is tenni, és mikor át akarja rajtam emelni a lábát, hogy pónilónak használjon. Megpróbálok kigördülni alóla, és bár jelen testében nem lesz olyan hatásos, bár ki tudja, mi van a gatyájában ennek a kis korcsnak, húzom fel a térdem, hogy lehetőleg a lába közét illessem vele, vagy legalábbis hátsón térdeljem, és kibillentsem az egyensúlyából…
- A gyűlölettel lehet élni, én már csak tudom! – jegyzem meg keserűen. Olyan erősen önt el az érzés, hogy szinte érzem számban a keserű epét, s erősen koncentrálnom kell arra, hogy ne akarjak kiköpni oldalra, így kívánva megszabadulni az egésztől. Ahogy vele civakodom, a testvéremmel, aki halott, de mégsem, s aki itt van, de még sincs, eszembe jutnak a többi testvéreim. Eszembe jut, hogy mi lehet velük, hogy merre lehetnek, hogy látják-e, ahogyan Ekonit fojtogatom. Hirtelen elönt a szégyen, könnyet csal szemembe, s a sós csepp végigfolyik arcomon, hogy a halálba zuhanva elégjen az alattam fekvő nőstény arcára cseppenve. Régen nem sírtam már, ennél többet most sem fogok. De az élmény letaglózott, s még nekem is kellett valami, amivel kiadom magamból egy részét annak a lelki fájdalomnak, ami magam miatt emészt már évszázadok óta. A pillanatok azonban tovaperegnek, s az emlékeim helyét átveszi a rideg valóság és egy új érzés: a bűnbánaté. Nem akarom, hogy meghaljon, attól a pillanattól kezdve nem akarom, hogy meglátom az igazi arcát a húgomé helyett. Ám mégis, ahogy kigördül alólam, s valószerűtlenül kedvesen belém rúg, úgy érzem, hogy a pokolra tudnám küldeni. Újra elönt a kontrollálatlan méreg, s már tervezem, hogy a földetérésem után hogyan ugrom a torkának, amikor is győzedelmeskedik a fejét bennem nagyon ritkán felütő józanész. Átgondolom mindazt, amit tenni akarok, s közben kifejezetten áldom az eget, hogy most nem vagyok férfi, mert így annyira nem érint fájdalmasan az ágyékomat érintő kedveskedése, mint úgy érintene. Ám mégis, azért ezt sem köszönném meg szívesen. Az eldőlésemmel új értelmet adok az elhúzom a belemet című szállóigének, ugyanis az addig rendben van, hogy az egyensúlyomat cseszhetem, de nem akarok a közelében heverdezni, mint egy chemotoxszal lefújt rovar. Felemelkedem négykézlábra, amilyen gyorsan csak képes vagyok rá a sérüléseim okán, majd ha még mindig a hátán fekszik, úgy rámarkolok a csuklójára mindkét kezemmel, s térdelésben a kezét parittyaszárnak használva megkísérlem átdobni őt a hátam mögé. Nem, mintha olyan nagyon vágynék rá, hogy mögém kerüljön, de azt sikerült felmérnem előbbi vonaglásunkból, hogy nem olyan messze van mögöttem a fal, szóval ahogy így hátrahajítom, esélyesen nekivágom annak, s a nyekkenés talán elveszi a kedvét attól, hogy újabb illúziót kaparjon elő elméjéből. Az előbbiért is nagyon mérges vagyok rá. Az oldalamra szorított kézzel pihegek egy keveset, ha sikerült kivitelezzem a mozdulatomat. Nem mondhatnám, hogy kellemes érzés a mozgás megtépázott zsigereimnek, de úgy vagyok vele, hogyha egy helyben feküdnék, akkor is kurvára fájna, szóval olyan mindegy, hogy mozgok-e vagy sem ilyen szempontból. Az életem szempontjából pedig nagyon nem. Nyekkenése után nem sokat várok arra, hogy én is mozduljak, s a lehető legtempósabban elérjem a folyosó szemközti falát. A függőleges, sík felület mellett állásba tornázom magam, majd hátamat a falnak fektetve igyekszem felmérni a terepet. Sejtem én, hogy ez a korcs nem marad a végtelenségig közöttünk, tehát hogyha tudom húzni egy kicsit még az időt, talán elkerülhetem azt is, hogy ő megöljön engem kölcsönvett testében, valamint azt is, hogy én öljem meg a nőstényt, akibe belebújt. Röpke tekintet-körberebbentéssel felmérem hát a terepet, s amidőn észlelem, hogy egy állófogas mellett sikerült a fal mellé evickélnem, benső mosolyom először éled fel ezen éjszaka során. Szinte várom, hogy összekaparja magát, s megiramodjon felém, mert azért nem múlt el bennem a fájdalomokozás iránti vágy. Az eszemmel tudom viszont, hogy nem Alignaknak fájna, hanem valakinek, aki nem tehet róla. Így halványan azért reménykedem abban is, hogy nem tud moccanni. Viszont akkor sem rettegek a következményektől, hogyha mégis képes lesz rá. Készen vagyok a tervemmel, ha a szükség úgy hozza, lesz mit csináljak. A pajzsomat reflexből az égnek emelem, miközben nézem a nőstényt. Persze nyilván cseszhetem az illúzióval szemben, de annyira felborzolta az idegeimet az előző förtelme, hogy ezt a nevetségesen felesleges lépést nem tudom kihagyni. S még észre sem veszem, hogy ezt teszem. Ösztönös az egész, ahogyan az is, ahogy ujjaimat az állófogasra kulcsolom magam mellett, a fal közelében nyújtva oldalra egyik karomat.
Csak azt érzem, hogy eltalálom, de nem várom meg, mi lesz az egészből, hajszolnom kell az utolsó pillanatomig, ő nem tudja, mennyi időm van, fogalma sem lehet arról, hogy már csak pár kurta perc, és ha addig nem sikerül bevégeznem szánalmas életét, kedvére szenvedhet tovább. Dühít a gondolat. Olyannyira, hogy újra és újra fellángol szüntelenül parázsként izzó gyűlöletem. Nem engedem el, magammal kell vinnem. KELL. Ekoni már rég várja ideát. Tovább gördülök, de falba ütközöm, próbálom felverekedni magam, s mivel a beszéd már nem megy, így gondolatban ostorozom tovább romlott elméjét. Ne higgye, hogy ilyen könnyen megszabadul tőlem, és elfeledheti, valójában kivel van dolga. ~Valóban lehet? Mondd csak Annakpok, önmagad gyűlölete mellett megfér másé? Ne áltasd magad, a húgod emiatt halott. Lehet, hogy te képes vagy élni vele, de másokra csak halált hozhatsz.~ Köpöm az elméjébe megvető szavaim, sosem tagadtam, hogy egy korcsnak tartottam, és nem is értem, hogy Tupilek mit látott benne, de őszintén, már nem is érdekel. Csak az számít, hogy a belső szerveit felsorakoztathassam a padlón magam előtt, és megkapja az útlevelet a pokolba. Basszameg… elég rég nem tapasztaltam, milyen érzés, ha a szellő meglengeti a hajam, de most annak rendje és módja szerint repülök, és nekivágódok a falnak, a fejem akkorát csattan rajta, hogy cseng tőle a fülem. Alig pár centivel vétette el a fűtőcsöveket a drága kis Annakpok, de legalább így még van esélyem kínozni egy kicsit. Félre hát a sok lelki szarsággal, jöjjön, aminek jönnie kell. Nem törődök a kölcsönvett testem gyötrelmeivel, és ramaty állapotával, lassan már egy zombi is megirigyelné ezt a kis szukát, de hát, rosszkor volt rossz helyen, megesik. Pont leszarom. Felállok, sérüléseimhez képest meglepően gyorsan, de nem is a nősténykének köszönhető a dolog, hanem az én hathatós közreműködésemnek. Hagyom, hogy kirobbanjon belőle a fenevad, nagyobb szükségem van most a teljes vérfarkasalakjára, mint a gyönge emberire. Feketesége pillanatok alatt üt át a fehér bőrön, sosem volt még ilyen gyors az átváltozása, s ennyire fájdalommentes, de nem is csoda, hiszen még olyan kis zsenge husi, s ha rajtam múlik, sosem lesz már erősebb. Üvöltésem megremegteti a falakat, megannyi sikolyt, s rettegést szül, én pedig már vágódom is neki a fakírok apjának, vagyis… anyjának, mindegy, hogy lehetőleg a falnak passzírozzam, s egyúttal magam elé tartva karomat szorítsam oda a fogasért nyúló kezét is, hogyha el is éri, mozgatni ne nagyon tudja. ~Ugyan már, Annakpok, ne légy nevetséges…~ Ha sikerült a falnál tartanom, akkor habzó, nyálas pofámmal vicsorogva, veszett morgás kíséretében a nyaka felé kapok szabad kezemmel, hogy megkíséreljem feltépni azt, egyszer, s mindenkorra bevégezni nyomorult életét.
Azt reméltem, hogyha megfosztottam a beszéd képességétől, akkor befogja majd, s nem mászik az elmeszálaim közé, hogy szavaival cincálja azokat. De mit is nézek ki egy aljas szemétládából, egy olyanból, akit legyőztünk már nagyon-nagyon rég. A kérdése felkorbácsol, úgy érzem elégek belül. Tudom, hogy nem kéne megszerezzem neki azt az örömet, hogy látja rajtam a dühöt, de mégsem tudom visszafogni magam, s letörölni arcvonásaimról mindazt, amit érzek. Miatta. Nem a húgom miatt. Emiatt a szarházi miatt. - A húgom miatt vagyok most itt, szóval ne nagyon hidd, hogy számodra bármilyen gyümölcsöt is hozott az ő léte. – vetem oda neki, hadd tudja csak meg, hogy „mit látott bennem Tupilek”, hadd emlékezzen rá, hogy azon az éjjelen, amikor farkassá tétettem, elárultam mindenkinek, hogy meggyilkoltam a saját kezemmel Ekonit. Éppenséggel akkor senki nem hitt nekem, szóval így utólag meg ne játszadozzon itt az elmémben a húgom képével, mert lófütyköst se tud az egészről. Megvet? Tegye! Én is megvetem őt, ha a régi dolgok nem lennének elegek, hát azért is, mert fogott egy ártatlan nőstényt, s koncnak elém vetette, mit sem törődve azzal, hogy védekezésem milyen sebeket okoz majd neki. Vajon hogy hívhatják? Melyikünktől származik? Arra már rájöttem, hogy nem lehet Eskáé, nem lehet az enyém, s nem lehet Kilauné, elvégre ha a mi képességeink megváltoztak, akkor logikusnak gondolom, hogy a leszármazottainké is. De arról speciel lövésem sincs, hogy kinek a vérét nyírom éppen. Csak azt tudom, hogy ki akar megölni engem. S az nem a nőstény.. Ezért sajnálom őt. Örömöm nem lehet határtalan attól, hogy a falhoz sikerül vágjam, mert ez a mocsok tud még erőt kisajtolni a nőstényből, s újra megindítja felém. Sőt, mi több még meg is tud lepni azzal, hogy kirántja belőle a fenevadat, nekipréselve ezzel viselt emberi testemet a falnak. Hát így állunk, te rohadék? Matricának lenni nem kellemes a falon alapállapotban sem, de megtépett belsőszervekkel, felszaggatott hasfallal meg pláne. És akkor még a nyakam is kellene neki! Hát abból nem eszik, ha addig élek, akkor sem. Összeszedem hát minden erőm, s kirobbantom magamból saját acsargómat. A morgásával szinkronban dörrenek rá, nem törődve azzal, hogy mit üzennek a gondolatai. Semmi nem érdekel, csak az, hogy kivédjem a karmait, s valamilyen módon eltaszítsam őt, majd pedig ráeresszem a fenevadamat. Sajnálom a nőstényt, de a sajnálat nem elég ahhoz, hogy hagyjam magamat megölni. Nem ilyen könnyen legalábbis. A teljes alakom felvétele nem jár már időveszteséggel, legalább annyira az enyém ez is, mint az emberem, lélegzetvételnyi idő alatt fordulok át szőke nőből belé. A méreteim növekedésével, testfelületem szélesedésével esélyesen elkerülöm azt, hogy a nyakamat érje, vagy a pofámba tud karmolni, vagy a vállamat-mellkasom egy részét tépi fel. A fal pedig, ahogyan én alakot váltok, közben egyre csak szenved mögöttem, de végül megadja magát. Egy vérfarkassal még csak elbírt, de ahogy kettő szorul neki, az már több annál, mint amit az alaszkai építészet falrakótechnikája kibír. Hátam mögött hangos reccsenéssel törik be, vakolat hullik ránk, s nem kis port is felvernek a törmelékek. Karmaimmal a nőstény vállaiba vájok, s egy lendületes dőléssel hanyattvágom magam, be egyenesen az öltözőbe, melynek kivertük imént a folyosó felőli falának egy részét. Dőlés közben igyekszem úgy gyorsítani az esést, hogy hátsó lábaimmal el tudjam rúgni magamtól a nőstényt, ám nem kifelé a folyosóra, hanem átlendítve őt magamon az öltöző szemközti falának. S amilyen papírból vannak itt a téglák, még az is előfordulhat, hogyha a mozdulatsorom sikeres, akkor nem kenődik fel a falra, hanem kirepül azzal együtt az éjszakába. Tudtommal a földszinten vagyunk, szóval belehalni nem fog, de legalább esélyesen messzebb kerül tőlem, s talán Alignaknak már nem marad elég ideje arra, hogy újra a nyakamra hozza a veszedelmet személyében. Persze nyilván keresztbe tudja húzni a számításaimat azzal, ha belém kapaszkodik a nőstény. Amennyiben nagyon ragaszkodó típus lenne, s nem tudom elrúgni magamtól, akkor próbálok addig bucskázni vele, amíg magam alá nem szorítom. Valamelyik már csak sikerül anélkül, hogy kiharapná a szerveimet.. ~ Úgysem győzhetsz, add fel, vén majom! ~ fenyegetőzöm. Nem is én lennék, ha nem tenném. Enélkül értelmetlen lenne az életem. Bár, talán így is az.
Mondhatnám, hogy beérem lelki gyötrődésével, de nincs így, újra és újra szeretném látni fellángoló haragját, ezáltal tudni, hogy a szavaim minden tette és mondata ellenére belevájnak a szívébe. Ám a szavaknak immár leáldozott az ideje, már csak a tetteké a terep, időm a végéhez közeledik, be kell vinnem a halálos csapást. Vicsorogva, vadul morogva konstatálom, hogy nincs egy ép saját gondolata sem, ehelyett engem utánoz, ami valószínűleg az egyetlen útja a menekülésre. Felvonyítok, amikor a halálosnak szánt marásom a mellkasát szántja fel, és már ha nincs ló, jó a szamár is alapon mélyeszteném bele a pengeéles karmaimat, amikor a fal megadja magát, pedig már szinte éreztem a szívét dobbanni a tenyeremben. Kissé húzós a helyzet, miként a vállaimba mar, de nem teketóriázok, „belesimulok” a könnyen halálossá válható ölelésbe, és az állkapcsommal ragaszkodom a nyaka és a válla találkozásához. Kölcsönvett testemet már majd szétfeszíti a fájdalom, én pedig érzem, hogy már csak másodperceim vannak hátra. Tekintettel ragaszkodó mivoltomra, nem tud elrúgni magától, de azt kell mondjam, jobban is jár, pedig nem akarom, mert ha képes lenne elrúgni, akkor tépném ki mindazt, ami a pofám fogja, és meglehetősen rosszul érintené a dolog. Vélhetőleg még így is elég kényelmetlen élmény mindkét kissé leharcolt testnek a földre érkezés, vélhetőleg akárcsak én, ő is belerándul a dologba, minek hála erőteljesen roncsolódnak a vállaim, meg neki is a harapott terület, de nem igazán érdekel egyik sem. Éppen lendületet veszek, hogy kitépjem a méretes darabot a vállgödréből, amikor harangoznak. Ó, az isten verje meg… A lelkem egy szempillantás alatt hagyja el a fekete nőstény testét, és indul portyára ismét, remélve, hogy a következő alkalommal több szerencsével jár.
A vér íze a számban még pár pillanatig elködösíti az elmém, de viszonylag hamar rájövök, hogy valami nem stimmel, és nem tudom, kit, és miért rágcsálok. Ismerős helyzet, azt kell mondjam, tavaly is sikerült befürödnöm már hasonlóképp, és igen élénken él bennem az esemény, úgyhogy nem fogok azon lamentálni, hogy ez most mi, és miért. Már csak azért sem, mert basszameg, kurvára fájok deréktól felfelé. Eleresztem a nőstényt, és ha dob, hát repülök, ha nem, csak legurulok róla, és kiterülök a padlón, mint egy gyalogbéka. Vagy… jelen formámban inkább úgy, mint a szép medvebőrök a kandalló előtt. Már persze, ha hajlandó a karmait kiszedni belőlem. Azt egy erőtlen próbálkozás után érzem, hogy fenn van a pajzsa, így kommunikálni nem tudok vele, de az kurvára biztos, hogy nem fogok visszaváltozni. A saját képességem nélkül ezekkel nem valószínű, hogy olyan egyszerűen meg tudok birkózni még ezen formámban sem, nemhogy a gyengébb emberiben. Hol is vagyok? Atya ég… az Orfeum. Bassza meg. A fal. Duncan meg fog ölni. Vajon hányan látták? Szólni kellene az Őrzőknek, bár lehet képben voltak a Vörös Holddal. Mi lehet a csókával, akivel egymás szájában matattunk utolsó emlékeim szerint? Kár érte… már megint egy olyan szórakoztató esemény, amire nem emlékszem, csak az újra meg újra feltámadó fájdalomhullámok maradtak, amiket viszont határozottan élvezek. De vajon meddig? A vérem szaga beleitta magát az orromba, a nyakamon a seb mindent visz… vajon mikor fogok tudni újra beszélni? Lehet, hogy egyesek megköszönnék a nősténynek eme kis hadműveletét… Akármi van… én innen nem megyek sehová, mozdulni sem bírok.
Amikor már azt hinném, hogy több megharapható pontom nincsen szabadon, akkor természetesen talál magának ez a szuka, hát hogyne. Nyilván nem a nőstényt kellene káromkodásokkal illetnem gondoltban, de basszus, hát az ő fogai vájnak belém a karmok után, nem Alignaké. A vénségnek már rég kihullottak, a hamut is mamunak mondaná, hogyha tudna bármit is mondani. A mocsok. Miért van ennyi ideje idén egy testre? Franc belé! Az éppen lendületet vevő mozdulatát még simán véghez tudja vinni, viszi is a húsomat, bár azt nem tudhatom, hogy akkora részt-e, amekkorát szeretett volna, de őszintén szólva baromira nem is érdekel. Annyi helyen fáj már, hogy fel is adom a számolást. Ha ebbe nem döglök bele, akkor semmibe a büdös életben, az már biztos. De hagyjuk is most ezt. Nem, nem dobom sehová, nincs értelme. Szinte érzem, ahogyan eltávozik a körünkből a bosszúszomjas szellem, s amíg Emmát a saját tudata vágja fejbe, addig engem a lekiismeretem. Megint. Felkelni nem fogok a földről, nem is biztos, hogy tudnék. A hasi sérülésekkel ugyan el tudnék még karistolni bármerre, de az akaraterőm csődöt mondott. Az elmém, a lelkem fájdalma a földhöz szegez, s csak annyit teszek meg, hogy összegömbölyödök a nagy dög képében, amennyire csak tudok. Nézem a nőstényt, látom, amit tettem vele és tudom, hogy megérdemelné, hogy legalább gondolatban bocsánatot kérjek tőle. De nem. Nem vagyok képes rá. Nem azért, mert ne sajnálnám azt, amit tett vele Alignak, illetve őmiatta én, hanem egyszerűen azért, mert a lelkem sír s ez elmémbe forraszt minden szót. Ekonit látom magam előtt, a képet, ahogyan felpuffadt testét fojtogatom. S bár azt hittem, hogy az illúzió nem taglóz majd le, hogy túl tudok lépni rajta, s nem kívánom majd azt, hogy bár ne láttam volna, mégis tévedtem. Valahol mélyen bennem zokog a satnya kis hermafrodita inuit kölyök, s zokog vele az összes eddigi emberi testem is. Látom aláhullni a cseppeket Annaróza arcán, s ezen cseppek ikreit Acacia fehér bőrén is. Még Amost is könnyezni látom a borzos hajával és a szeretethírnökségével. Mindenki sír. Minden bennem élő ember megengedi magának azt, hogy úgy zokogjon, mint egy elárvult kisgyerek. Az összes emlékem könnyekkel telik meg, s jelen helyzetben csak egy elkínzott vonyítást tud megengedni magának acsargóm. A szépem. Az életem megmentője. Az egyetlen, örök korcs, ki bennem él. Most, hogy nincs meg a képességem, a megbocsátást, Ekoni megbocsátását is odalettnek érzem. S ez fáj, nagyon. Talán a fizikai sérüléseimnél is jobban. De össze kell szednem magam. Ellököm hát magamtól az emlékeket, kilépek a gyengeségből, s megpróbálok közelebb kúszni a lyukhoz, amit ütöttünk a falban. Halványan felrémlik bennem, hogy hoztam magammal táskát, s talán meglelném benne a mobiltelefonomat, ha visszavenném az emberi alakomat. Írhatnék Surának.. de.. vajon, hogyha én így jártam, ő nem fetreng kínok közt valahol? És Eska? És Tipi? És.. Ő? Nem változom emberré, nem bírná ki a testem úgyse. A nagy, szabad szellemű Annakpok gyönyörűsége egy színészöltöző padlóján zúzódik porrá, amikor hagyom, hogy újra elöntsön az önsajnálat és az öngyűlölet undorító elegye. ~ Bocsáss meg! ~ küldöm mégis Emma felé,s bár nem tudom a nevét, de ez nem változtat a tényeken. Őt nem akartam bántani, illetve nem őt akartam bántani, s bár sikerült, ettől még nem örülök neki. Attól, hogy a kölykeimet lazán szadiztam az évek alatt, még nem lettem eszelős gyilkos, akinek senki és semmi élete nem számít. Ok nélkül nem öltem még soha, s ha ez a nőstény itt elpatkol nekem, akkor ő lehet az első a nemszeretem listán. Hisz az ő megölésére nem volt okom. Aki ellen küzdöttem, az Alignak volt. S bezzeg ő nem távozott a sírba még egyszer, hogy a kurvaistenbasszameg!
~Ne szórakozz már, mit? Hogy védekeztél?~ Kérdezek vissza, mert ha ő beszél nekem, akkor én is tudok neki, naná. Jól példázza az életfelfogásomat a reakcióm, és nem is vagyok hajlandó kikiáltani őt bűnbaknak. Ugyan én nem tudom, ki bújt belém, s mit műveltem, de biztosra veszem, hogy én voltam a ludas. Vagyis, a vörös rettenet odafenn, mint tavaly. Nézem a plafont, kár, hogy nem a csillagokat, idebenn nehéz lenne, és azon gondolkodom, hogy miért szívom meg ezt másodszor is. Úgy tűnik, ez a város csak ilyesmit tartogat nekem. Fogalmam sincs. Mióta megérkeztem ide, most érzem először, hogy élnem kellene Castor ultimátumának másik lehetőségével, és elhúzni a városból. Itt mindig olyan beteg dolgok történnek, és nem biztos, hogy én ennek most a részese akarok lenni. Lehet, hogy Alignakra nem emlékszem, de arra igen, hogy majdnem meghaltam. Láttam a nagy fehérséget, amiről a filmek beszélnek, menni akartam. Istenem. Mióta választanám inkább a halált az élet helyett, ha tehetném? Gyűlölöm magam még a gondolatért is, de mégis tisztán emlékszem rá, hogy így éreztem. Egy összetört játék vagyok, semmi más. Nincs szükségem senkire, és rám sincs szüksége senkinek. Röhejes lehet, ahogy ebben az alakban könnyezek, de talán nem látszik a bundám miatt, ettől még a másik nőstény nyilván érzi az enyhén sós illatot. Szánalmas vagyok. Fel akarok állni, de hiába mozdulnék, képtelen vagyok életet lehelni a tagjaimba. Nem akarok itt maradni. A városban. Addig szaladnék, amíg a lábam bírja… nem megy. Én nem vagyok falkába való. Nem vagyok sehova való. Nem tartozom ide, ha így lenne, boldog lennék. Istenem. ~Amúgy, Emma vagyok. Hát te? Mennyire vagy szarul egy 10-es skálán? Nekem a 9 játszik. Mit műveltél a torkommal?~ Talán most jobb is, hogy nem tudok beszélni, valahogy félek, mik esnének ki a számon. Nem, nem vele szemben, csak úgy általánosságban. Nem vagyok képes bármit is kezdeni azzal, hogy belesétáltam volna a halálba, ha a farkasom hagyja. Miért? Mikor és mitől lettem ennyire sebezhető? Basszameg… ~Nem vagyok benne biztos, hogy megmaradok a képességem nélkül… Nem mondom, bírom a fájdalmat, de kurvára fáj mindenem, szerintem még agyrázkódásom is van. Kicseszett erős lehetsz.~ Én nem vágom, hogy mi történt, de elég nagy esélyt látok arra, hogy valaminek hozzá lettem vágva, a torkom szét van kaszabolva, a vállaimat meg nem is érzem. Határozottan jobb lett volna inkább megmakkanni. Itt feküdni tehetetlenül szintén olyan dolog, amit én semmilyen mértékben sem tolerálok, erre most mégis erre vagyok kárhoztatva. A büdös életbe már. ~Tudom, ez most hülyén fog hangzani, de… kérlek, ha nem jön segítség, ne hagyj sokáig szenvedni.~ Ezt már egész halkan mondtam, mintha nem is merném közölni vele, de mégis megteszem, mert nem akarok szánalmasan vonaglani a kíntól, még végül beköszönt az áhított megváltás. Egész könnyedén csacsogok gondolatban, de a légzésem néha kihagy egy-egy ütemet, nem olyan egyszerű ez gégemetszéssel sem, és őszintén, már nagyon fárasztónak ítélem a dolgot.
Már éppen álomba merülnék az iszonyatosan puha és kényelmes kanapémon, valami ostoba esti műsor alatt mikor hirtelen megcsörren a telefonom, de olyan hangosan, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Azt hiszem ideje lesz váltani csengőhangot, bár mondjuk egy ébresztőnek nem éppen rossz. Sőt be kell vallani sokkal hatásosabb egy kávénál. Kapkodva veszem fel a kis készüléket és kissé kómásan szólok bele. Ahogy hallgatom a vonal túloldalán beszélő személyt egyre jobban kikerekednek szemeim. Vérengzés a városban, mi a fene? Minden őrzőt behívnak, mert minden kézre szükség van. Miután leteszem a telefont azonnal fel is pattanok, hogy gyorsan magamra kapjak valami ruhát és már indulok is az egyetemre. Nem töltök el ott sok időt rögtön beosztanak engem egy gyógyító és harcos mellé, hogy tegyünk egy körutat a városban sebesültek, sikoltozó embereket keresgélve. Így hát be is pattanunk az egyik kocsiba megpakolva jó sok főzettel meg mindenféle kütyüvel, ami elvileg nagyon is a hasznunkra válhat. Hát én inkább nem kérdezősködöm, csak megyek és parancsot teljesítek, mint valami katona. Már csak a tisztelgés hiányzik a képből. A város első ránézésre igen csendesnek tűnik, de aztán hirtelen tényleg sikongató emberekbe botlunk. Komolyan mondom mint ha egy Godzillás, vagy akár King Kongos filmbe csöppentem volna bele. A sofőrünk rátapos a gázra, míg el nem érjük a színházat. a Jelek szerint nagyon is itt van a bibi. Remek! Nem elég, hogy minden napomat itt kell töltenem, de még a felfordulás közepette is sikerül pont a színházhoz kerülnöm. Ez azért elég durva nem? Ahogy bemegyünk az épületbe enyhén szólva igen érdekes látvány fogad minket. Azt hiszem a főnök ennek nem fog túlságosan is örülni...De akkor ezek szerint pár nap pihi. Éljen! No de fordítsuk komolyra a szót. A rongálást, hangokat követve végül megpillantjuk a baj forrását. Mégpedig két jól megtermett farkast, akik úgy tűnnek nagyon is rossz bőrben vannak. És itt jön a képbe a mi kis gyógyítónk és a különféle főzetei. Jah, hogy én is segítsek? Hát oké! Amíg a kolléga a súlyosabb állapotban lévővel (Emma) foglalkozik én a másikhoz sétálok oda. -Nyugi cicus...Mármint akarom mondani farkas. Csak segítünk, nem kell harapni! Esetleg, ha közben beszámolnál arról, hogy mi is történt itt annak roppantul örülnék.-Próbálok én kedves és vidám és pozitív lenni, ahogy mindig, de a sebeit látva azt hiszem ez nem pont az az alkalom lesz, ahol be is válik az ilyen viselkedés. Mindenesetre ha engedi alaposan megvizsgálom a sebeit, majd már kapja is a főzeteket, amik segítik a gyógyulásban, csillapítják a fájdalmát és a többi. Nem tudom mennyi időbe telik valamilyen szinten őket rendbe rakni, de mikor már egyikük élete sincs már veszélyben már visszük is őket a kocsihoz. A parancs szerint a fiatalabbat a szállodába kell vinni, míg az idősebb nőstény az egyetemre kell elcibálni, hogy ott nagyobb ellátásban részesüljön.
Teljesen ledöbbenek azon, amit „mond” nekem, amit üzen. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen a reakciója, hogy ennyire finom, ennyire harmatos. Hogyha emberi alakomban lennék, még el is tátanám a számat meglepettségemben, de így csak acsargóm tekintete képes megtelni mindazzal, amit gondolok. Nem tudom, hogy látja-e, de nem is neki megy a színdarab. Belőlem jön a reakció, ha szigorúan vesszük, akkor magamnak jelzek vele. Lám, ennyi évszázad után is van, ami ledöbbent. Ha nem itt lennénk és nem ebben a helyzetben, gondolkodás nélkül átharapnám őt a vérvonalamba. Igaz, nagy valószínűséggel nem tartana igényt rá. De mivel nem cselekszem amúgy se ilyesmit, nincs is okunk megbeszélni ezt. ~ Ha én nem lennék, akkor veled sem történt volna meg mindez. ~ préselem ki magamból a szavakat. Nem, nyilván nem akarom megmondani neki, hogy ezt pontosan hogy értettem. Nem akarok beszámolni róla, hogy láttam őt a megfojtott húgom képében és én elvetemült, szadista állat még egyszer megfojtottam. Lehet, hogy megkönnyebbülnék tőle, de nincs most az a hatalom, ami rávehetne arra, hogy még a szenvedő nőstény képébe toljam az igazat magamról, a lelkét is terhelendő testi sérülései mellett. No meg nem is fedhetjük fel magunkat. Pedig ha valaki, hát ez az ismeretlen pont megérdemelné, hogy tudja az igazat. Talán úgy nem érezné azt, hogy bánnia kell: bántott engem. Hiszen helyesen cselekedett. Korcs vagyok. Semmi létjogosultságom a föld színén. Emma. Emma. Emma. Ez a név is halálom órájáig fog engem kísérteni, ha itt és most belehal abba, amit tettem vele. ~ Az ittenieknek általában máshogy szoktam bemutatkozni, de.. ~ akkor eszmélek csak fel arra, hogy milyen veszélyes vizekre eveztem, amikor belekezdek ebbe a monológba. Nem gondolom, hogy hinni fog nekem, de könyörgöm! Itt fekszem mellette hatalmas acsargóm alakjában, abban a korcs szörnyetegben, aki született testem miatt lett belőlem, s aki miatt Emma is itt fekszik a saját vérében, lyukas gégével. A picsába! Hiszen meg kell mondanom neki! ~ ..a jelen helyzetünkben azt hiszem, hogy elárulhatom neked igazi nevemet. Annakpok. A fakírok atyja vagyok. És a torkoddal.. ~ Hogy lehetne ezt finoman megfogalmazni? Szarok rá! Mondom, ahogyan volt. ~ ..bezúztam a gégédet, hogy hagyjalak elájulni és elengedj, majd felmetszettem a karmommal, hogy kaphass levegőt, mert nem akartalak megölni. Csak Algnakot akartam bántani, de sajnos egybeestél vele. ~ Atyja. Hát ez jól sikerült. Nem tudom, hogy emlékszik-e a női alakomra, de valahol reménykedem abban, hogy ne emlékezzen. Így sem fog elhinni nekem semmit – bár ekkora teljes farkas alakhoz simán hihetőnek kellene lennie annak, amit mondok, de tudom én, hogy hogyan hangzik. Mindegy. Közöltem vele, szabályt szegtem, s még csak rosszul sem érzem magam tőle. Nem is kérem, hogy ne árulja el kilétemet senkinek. Elvégre csak a farkasomat látja, s nincs is abban a helyzetben, hogy csak úgy árulkodjon. Ha pedig meg is teszi? Hát mit számít? Mit számít már nekem? Túlcsordult az az öngyűlölet-pohár, már az egész nem érdekel. Már megint. ~ Miféle képességed? ~ kérdezek vissza. Röhej, mintha egy tea melletti csevegésen lennék! Hát miért nem tudom békén hagyni, s nem fárasztani még az elméjét is a teste után? Miért? Nagyon egyszerű. Ha meghal, tudnom kell, hogy melyik társam vérvonalába tartozott. Tudnom kell, hogy mikor érezzek maró bűntudatot, hogyha melyikükre nézek. Elvégre kioltottam a vére egy részét. Szenvednem kell érte. Itt az ideje. Ha már Ekoniért nem szenvedtem már rég. Őt már nem látom senkiben. Erős.. nos, igen. Sangilak képességével valóban az voltam, s bár örültem neki, miközben harcoltunk, mégis, most valahogy nem akarok a muszklikból egy írmagot se kapni. Egyrészt, mert így semmi kapaszkodóm nincs a múltbéli tetteim bocsánatát illetően, másrészt, mert idegen számomra az egész, s már a kezdeti lelkesedés után szorít, mint egy szűk cipő. S főleg azért, mert talán a saját képességemmel már halott lennék, s most arra vágyom. Legyen ez bármilyen szánalmas is.
now.. we are.. free..
Fájdalmasan felnyüszítek, de nem a sebeim miatt. Persze, nyilván nem vagyok fitt és fiatalos, s a beleimnek sem rendeltetésszerű állapota a széttépettség, de a nyüszítés mégis annak szól, amit kér tőlem. Hát milyen első lennék én, hogyha megtagadnám tőle mindezt? Meg kéne sértődjem rajta, hogy ilyet kér? El kéne utasítsam? Eszembe sem jut. Megadón sóhajtom elméjébe szavaim. ~Nem hangzik hülyén. Szabad akaratod eldönteni, hogy meddig kívánsz élni, s megígérem, hogy megszabadítom a testedet a szenvedéstől, s engedem, hogy a lelked szabadon szárnyaljon tova egy olyan világba, ahol boldogabb lehetsz. Különben ne legyen a nevem Annakpok, a szabad! ~ Lassan belefulladok belső zokogásomba. Mozgásra ösztökélem a dögömet, közelebb kúszok Emmához, s mint valami szentimentális kölyök, a pofámat a mancsához érintem. Ezzé tett 814 év? Egy érzelgős iszonyattá, aki retteg attól a perctől, amikor művét be kell végezze, s el kell pusztítsa ezt a nőstényt, aki semmiről se tehet? Ó, szellemek, ha vagytok odafent jók is, s nem csak szemetek.. kérlek! Segítsetek..Ekoni, segíts! Mentsd meg őt! Élnie kell, ahogyan neked is élned kellene.. Helyettem.
Halványan érzékelem, hogy valaki érkezik, de a tudatomat már olyan mélyre ástam saját, fullasztó gyűlöletemben és gyengeségemben, hogy nem nagyon emlékszem arra, mit is reagálok és mire. Amikor szólnak hozzánk, gépiesen válaszolnék, de mivel még mindig a farkasomat viselem, így meg sem próbálkozom. Jobb is, ha nem mondok semmit, jobb is, ha csak hagyom, hogy az események maguktól peregjenek. Holnap majd jobb lesz. Holnap majd felébredek, s újra önmagam lehetek. Jobb lesz, ha visszakapom valaha a saját képességemet, s Emma is visszakapja a magáét. Semmit nem teszek hát, csak elhúzódom, messzebb Emmától, hagyva, hogy az érkezők őt lássák el először, hogy rajta segítsenek. Fájdalmamban meg-megvonaglok, s csak figyelem, ahogyan érte küzdenek. Hogy mikor jövök én? Nem érdekel. Tegyenek velem, amit akarnak. Most csak egy üres, kiszáradt folyómeder vagyok csupán egykori önmagam sírgödre körül, semmi más.
~Hát, emlékeim szerint tavaly nem voltál a közelemben, mikor ez történt. Vagy legalábbis hasonló. Idén legalább nem öltem meg senkit.~ Múlt évben sajnos két ember bánta a dolgot, bár valamiért úgy érzem, ez most más volt, nem csak azért, mert sokkal rosszabbul nézek ki, meg hogy majdnem meglegyintettem alulról azt a sokszor emlegetett ibolyát… Egyszerűen valami ezt súgja. Mindenesetre azért jó arc, hogy magára vállalná, de nyilván nem tudja rólam, hogy mesterien, sokszor szándékosan tenyerelek bele a trutyiba, és általában nem szoktam túlzottan bánni a dolgot. Egész jól elagonizálok az elcseszett helyzetemen, és hogy mennyire nincs értelme perpill az életemnek, mikor olyat hallok, hogyha képes lennék rá, kiesnék a saját számon. Hogy mivan? Ez most szórakozik velem? Hallom, amit mond, mégis csak az jár a fejemben, hogy ez valami nagyon hülye tréfa, vagy az övé, vagy a természeté. Akármelyik is, nem találom túlzottan viccesnek. ~Ez biztos nagyon ostoba kérdés lesz, de te nem nőstény vagy?~ Nem mindegy már, hogy mit kérdezek, és kitől? Jó eséllyel úgysem érem meg a holnapot. Nem is akarom, basszameg. Képtelen vagyok így elviselni magam. Nem a testi sérülésekről beszélek, sokkal inkább a lelkiről. Valahol egyszer régen én nagyon elkúrtam mindent, és kétlem, hogy van még visszaút. Hagyom, hogy a könnyeim tovább csordogáljanak, most kiadom, és utána megint jól leszek egy ideig. Már, ha jön valaki összefoltozni. ~És még Alignak is? Gyönyörű. Legközelebb szólhatnátok előre, ha ilyen móka lesz, szívesen felvenném, kíváncsi lennék rá.~ Nem mintha amúgy nem lennék elég elborult alapjáraton is, de a jelek szerint igen csúnyán be tudok durvulni ilyenkor. Bizonyos szempontból sajnálom, hogy minden ködbe vész, a múltkoriból sem emlékszem semmire sem. Hihetetlen… Annakpok. Ez most komoly? Összefosom magam mindjárt, ez valami hihetetlenül elképesztő. Hogy lehet az, hogy ezek a legendák köztünk járnak? Azt hittem, mindjük belevész a múltba, s már rég megkapták a végtisztességet. Ez vajon azt jelenti, hogy az én vérvonalam feje is él még? Esetleg a városban van? ~Sura leszármazottja vagyok.~ Jelentem ki, és talán kiérezheti a szavaim mögött meglapuló büszkeséget, én mindig is imádtam a vérvonalam, illik hozzám, s most rendkívüli módon hiányzik. Sokkal gyorsabban helyrejönne mindenem, és nem kéne azon aggódnom, hogy ki jön majd el a temetésemre. Még csak nem is kezdem el boncolgatni a témát, mert ettől is sírva tudnék fakadni. Sürgősen változtatnom kell a hozzáállásomon, vagy elhúzhatom a belem újra magányos farkaskodni, ha nem sikerül a dolog. ~Bocs, hogy ilyet kérek, de nem szeretnék hosszas vonaglás után kimúlni, mint egy kivert kutya.~ Tettem még hozzá, miután megkaptam a válaszát, ha tudnék, hálás bólintanék, így csak az érzelmeim kivetülése marad neki. Nekem meg újra meg újra felcsendül elmémben a neve, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen szerencsés vagyok. Mert… bármi legyen is, egy Ősünk keze által fogok meghalni, ha meghalok, ennél pedig mi többet kívánhatna egy vérfarkas? Jó, nyilván szerettem volna boldog lenni, egyszer megint szeretni, odaadni a szívem és a lelkem a testem mellett, mert utóbbit úgy dobáltam, mintha mit sem érne, s azt hittem, ekképp sosem fogom megégetni magamat. Valahol végtelenül szomorú rádöbbenni, hogy időközben szénné égtem… ~Megtiszteltetés. Komolyan. Én ilyet nem szoktam mondani, szóval… tényleg így gondolom.~ Nem mintha nem érezné meg rajtam, ha esetleg hazudnék, de attól még fontosnak tartom leszögezni, hogy tényleg így van. És basszameg… ha ezt túlélem, megint lehetek a spicli, és köphetem be szegényt. Majd megkérem Castort, hogy lehetőség szerint kezelje nagyon-nagyon diszkréten a dolgot, konkrétan ne mondja el senki másnak. Ezt viszont muszáj vagyok közölni vele, mert ha már ő korrekt velem, nehogy már én legyek a szar, szemét, szar alak. ~De… nem kellett volna elmondanod. A falka tagja vagyok, jelentenem kell a dolgot. Már, ha lesz holnapom…~ Ennél több szóval nem illetem a témát, de ha csak azért mondta el, mert rosszul áll a szénám, akkor nyilván gondoskodni fog arról, hogy még rosszabb legyen, ellenkező esetben meg nyilván számolt ezzel a lehetőséggel. Óvatosan mozdítom a mancsom, hogy ne okozzak még több sérülést, és amennyire ebben a testemben kitelik tőlem, megsimítom a pofáját. Furcsán bizsereg a gyomrom, nem, nem szerelmes vagyok, egyszerűen csak nem hiszem el, hogy ebben a vérfürdőben mégis ennyire szerencsésnek érzem magam. ~Köszönöm…~ Mindent, és semmit. Ne kérdezzen rá, a lényeg ez, hiszen mi értelme volna akkor? A túlmagyarázott, túlgondolt dolgot tönkreteszik a pillanatot. S én most ezt ragadom meg arra, hogy hagyjam, vérveszteségem magával rántson a homályba, pont akkor, amikor megérkeznek az Őrzők. Nem vagyok már képes megbizonyosodni arról, hogy a felmentő sereg jött, de igazán már nem is érdekel semmi, csak pihenni szeretnék. Ha ébren lennék, megpróbálnám megakadályozni, hogy eltávolodjon, de én már az álmaim lovagjaival flörtölök épp, kacagva és nevetve táncolva át esetleg a halál tornácán. Ám nem, nem szükséges még temetni, bár az biztos, hogy velem megitatni semmit sem fognak, lévén egy gégemetszéssel viszonylag nehéz nyelni, másrészt magamnál sem vagyok, de nyilván az Őrző teszi a dolgát, és szállítható állapotóra pofoz, hogy visszavigyenek a hotelbe, ezzel mintegy megakadályozva, hogy megtudjam, hol érhetem el a jövőben Annakpokot, mert bassza meg, nekünk be kéne rúgnunk egyszer együtt, imádnám…
Épp bevágódom az öltözőbe, most volt az első fellépésem, és jesszusom, készen vagyok. Mármint, jobbára pozitív értelemben kész, bár nagyon felpörögtem, valahogy sokkal fényesebb és szikrázóbb volt, mint egy balett, nem tudnám szavakba önteni a különbségeket. Az biztos, hogy lényegesen intenzívebb ez a világ, és ezt még szoknom kell. A múlt heti pultozás és pincérkedés lényegesen kevésbé mozgatott meg, mondjuk, azt utólag elég szórakoztatónak tartom, hogy Duncan azt mondta, ha valaki bunkózik, köpjek bele a poharába. Sosem tennék ilyet, szóval mindegy is, de azért vicces ilyet hallani a főnöktől. Volt azért egy kellemetlen esetem is, egy pasas az ölébe rántott, mikor vittem ki egy kör piát, és olyanokat kérdezett, hogy mi lenne, ha hátramennék vele, és jól éreznénk egymást. Hát én majdnem szörnyet haltam a dologtól, mármint, szó se róla, azért a téma érdekelt, még ha nem is beszélek állandóan a közösülésről, mint Nissy… de… nem pont egy alaposan ittas egyed részéről. Egy másik pincérlány segített ki a szószból, és onnantól kezdve kerültem azt az asztalt, még oda sem néztem. Amúgy, nem voltam olyan béna, mint számítottam rá, lassabb a többieknél jóval, de legalább nem törtem el semmit, ami azért nem volt hátrány szerintem. Ettől függetlenül nem fog a szívemhez nőni a szakma, valahogy nem illik hozzám, ez persze nem jelenti azt, hogy nem fogok beállni a pultba, ha a szükség úgy hozza, de keresni biztosan nem fogom ezeket az alkalmakat. Leülök a tükör elé, és mosolyogva szemlélem a tükörképem, a szolid sminkem, és a fekete balett cuccom semmivel sem durvább, mint amit eddig volt módom felvenni, persze, ha be kell majd olvadnom a többiek közé, akkor nem leszek rest ráerősíteni ilyen téren sem, de most még nem volt erre szükség. Egy röpke pihenő, és felfrissülés, aztán megyek is vissza, bár bevallom, nagyon sokfelé járnak a gondolataim, de legalább amíg itt vagyok, és táncolok, addig nem fenyeget az a veszély, hogy magamba roskadnék, vagy valami hasonló. Külsőre többnyire úgysem látszik semmi a belső vívódásomból. Át is kell öltöznöm, a feketét fehérre cserélni, ami vélhetőleg kiemeli majd az ártatlanság látszatát, amit kelteni óhajtunk a balettel és jómagammal. Kopognak, úgy sejtem, Sebastian az, ő szokott még erre járni a táncosokon kívül, meg Duncan, de szerintem ő most a műsorral van elfoglalva, már ha egyáltalán itt van, nem láttam még. - Gyere csak be, Sebastian, nyitva van! Bújok bele gyorsan egy köntösbe, mert a tütüt már leoperáltam magamról, azt meg azért nem szeretném, hogy fűzőben és harisnyában lásson bárki, valahogy ehhez nem vagyok eléggé feslett erkölcsű. A harisnyámat tűröm éppen le, mert azt is le kell cserélni, amikor meghallom, hogy kattan a zár. Nem nagyon értem, hogy Sebastian miért zárja kulcsra az ajtót, de semmiféle rossz gondolatom nem támad, csak akkor hűl meg az ereimben a vér, amikor a fejemet felemelve a tükörből látom, hogy nem is ő az, hanem a fazon a múlt hétről, aki az ölébe rántott. - Ez a táncosok részére fenntartott hely, ide tilos a belépés. Szólalok meg, miközben felpattanok, és észre sem veszem, hogy a kezeimmel ösztönösen keresnék valamit, mert nem tetszik, ahogy rám néz, és ahogy közeledik. Tökre olyan, mint egy eszelős. Eliana mesélt róla a múltkor, hogy minden csajnál bepróbálkozik, de sosem fajuk tettlegességig a dolog, ezért nincs még kitiltva. Próbáltam én nem félni tőle, de rettegtem, főleg a bezárt ajtó miatt. - Tudom én azt, csibém… Egy fésű volt az egyetlen, amit találni voltam képes, még egy nyamvadt hajcsat sem, istenem. Remélem, most is részeg, márpedig, ha részeg, lassabbak a reflexei, és el tudok slisszolni mellette. Felé löktem hát a gurulós székemet, és mikor odaért, elkezdtem szaladni, de nem jutottam messzebb nála, a derekamnál rántott vissza, és taszított a pult felé. - Azt hiszed, te kis ribanc, hogy csak úgy szórakozhatsz velem? Hát kurvára nem… Biztos voltam benne, hogy nem nekem beszél, elvégre én aztán nem szórakoztam vele. - Megkérdezhetem, hogy jutott be? Talán, ha szóval tartom, lehiggad kicsit, azt nem értettem, hogyhogy nem zavarták ki hátulról, biztosan mindenki azt hiszi, hogy ártalmatlan. Na én már tudom, hogy nem az. - Beengedtél… Nem, én Sebastiant engedtem be. Közben már az arcomba lihegett, és röhögött, olyan jobbost kaptam, hogy csengett bele a fülem. Hogy lehet ilyen tökéletesen végrehajtani egy tenyerest? Igyekeztem eltaszítani magamtól, de nem hagytam magát, helyette hátrafeszítette a fejem a hajamnál fogva, miközben a tükrök fésülködőasztalnak szorított a testével. Én itt helyben szörnyethalok… Ez volt az a pont, amikor idejét éreztem egy olyan hangos segítségsikításnak, ami csak tőlem telik… Egynél többre azonban nem futotta, mert iszonyatosan felhúzhattam vele, elrántott a pulttól, majd vissza, egyenesen a tükör felé. - Kussolj… A fájdalom hamar a fejembe hasított, a tükör berepedt, én remegtem az idegesség és a félelem keverékétől, észre se vettem, hogy már patakzottak a könnyeim. Igyekeztem feltolni magam, még a kóválygó fejem ellenére is, de nem hagyhattam, hogy azt csináljon velem, amit csak akar. Leszorított, a másik kezével pedig már a harisnyámat tépte… - Ne… kérem… ne... Az egész felsőteste rám nehezedett, a borostája az arcomat súrolta, én nem láttam az eszelős tekintetét, de biztos voltam benne, hogy nem ép az illető. - Mondtam valamit! Az alkoholbűz most is megcsapott, de ez nem vigasztalt… ettől függetlenül megkíséreltem még egy sikítást, akkor fogta be a számat. Csak jár erre valaki… bárki… bár, basszus, a kulcs a zárban, nem tudnak bejönni másikkal sem. Végem van. Próbáltam kizárni a külvilágot, nem akartam tudni, mit művel, hogy már csatolja ki az övét, csak annyira futotta, hogy beleharapjak a kezébe, amire felordított, de csak annyit értem el vele, hogy ezúttal a bútor fájába verte a fejemet. Bár elájulnék… bár elájulnék…
Ez. Itt. Nem. Egy. Kibaszott. Bordély. Mindezen kis gondolatomnak - barokkosan körülcifrázva - pofátlanul egyszerű, hogy úgy mondjam prózaian lecsupaszított és mindenen túlmenően felháborító termőtalaja akadt a mai estén, amiért szeretett, mélyen megbecsült farkasom kifejezetten hálával adózott. Oké, egy kicsit én is, régen raktam helyre embert úgy istenesen. Minden szépen kezdődött, jól ment, Sienna, ahogy vártam, könnyen megtalálta a közös hangot a többiekkel, legalábbis nem hallottam vissza senkitől, hogy gond lenne vele. Sőt, Sebastian lassan kezdett nagyzási hóbortban szenvedő tacskóra hasonlítani, ami abszolút nem zavart, de megmondtam neki, hogy ha be meri harapni nagy rajongásában, kizsigerelem. Az orfeumi farkasdolgozók itteni viseltes dolgaiért zömmel én feleltem, nekem pedig nem hiányzott, hogy mások hülyeségének ostora rajtam csattanjon. Na de a mai este és Sienna. Azt a pultos estéje után elkönyveltem, hogy jobb, ha odafigyelünk rá, mert egyelőre ez az ártatlanság itt nem csak, hogy kuriózum, de rá nézve veszélyes. Így meghagytam a biztonságiaknak is, hogy jobban figyeljenek, mert habár a legtöbb lány már csípőből felképel bárkit a legkisebb tapiért, ő ettől nagyon messze állt. Az ölbe húzós jelenet volt erre a legjobb figyelmeztető. Kicsit se hiányzott nekem, hogy mindenféle túlkanos faszfejek miatt romoljon a hely híre, elég, hogy olykor az én baromságaim után kell takarítani - lást Evelyn és a magzat. Éppen ezért, amikor Seb szólt, hogy az ipse benézte a mosdót és az öltözők felé kacsmargott a türelmem a végére ért. Annyira mg egyszer sem részegedett le, hogy ki kellett volna tiltani, olyan húzása se volt még, de mindig szépen a határon táncolt., ezt hallva pedig kényelmesen elindultam a kis páholyomból, ahonnan az aktuális produkciókat és a Sienna által elért hatást figyeltem. Lesni kell, mert a bugyuta közönség képes és nem-tetszéssel fogadja a változást, de ilyesmi eddig nem történt, hurrá, na most akkor lássuk a macit! Azt a sikolyt ember nem hallhatta volna, főleg a zene és a vastag falak miatt - utóbbi a zajszint mérséklése miatt, hogy a szomszédság megpróbáljon a torkunknak ugrani. Meghagytam Sebnek, hogy ne halkítsanak a zenén, és folytassanak szépen mindent úgy, ahogy van. Kiengedtem a farksom energiáit, azok meg olyan hevességgel nyújtóztak ki, mintha legalább évekig senyvedtek volna rabláncok közt. Szó mi szó, nem sokszor engedem el igazán, mert még tartok tőle kicsit. Így mentem én Üdvöskét menteni. (Hiányzik a fehér ló - amilyen egyébként nem létezik, csak szürke -, meg a fénylő páncél, tudom-tudom. De legalább szőke vagyok... szőkés...) Megérkeztem az öltöző elé, a zene dübörgött, de még így is hallottam vérfarkasként, hogy mi megy odabent, szinte éreztem az alkohol bűzét. Azt hiszem, pont az ilyen faszkalapok miatt már csak azért sem fogok inni, ha Anne megtudja az igazságot a szülei haláláról, vagy eltűnik az életemből. Két dam-dam dobszó alatt lenyomtam a kilincset. Zárva, naná, hogy zárva! Ó baszki, tudod kinek lesz kedve magyarázni ezt a lakatosnak, meg a biztosítónak, meg a rendőrségnek, mentősöknek... jó, utóbbiaknak egy büdös szót se mondok, nem segítem elő ennek a kis szarházinak a felépülését. Benyithattam volna minden gond nélkül, egy zár nem akadály, az viszont eléggé gyanút keltő lett volna, ha egy "ember" csak úgy, puszta kézzel betör egy zárt ajtót, szóval maradt az übermacsóshősmegmentős ajtóberúgás. Jövök Hollywood! Az ajtó úgy ahogy volt, a keretétől hangos búcsút vett és a szemközti falnál kötött ki. Baszki! Ennél még a "benyitás" is jobb lett volna, így próbáljunk titkolózni... Mondjuk szerintem a következő pár perc végére hapsikám örülni fog, hogy él, Sienna pedig mindenestől akarja majd feledni a történteket, szóval csak nem azon fognak agyalni, hogy mi lett az ajtóval. - Beszállhatok én is? - kérdeztem jó hangosan, hogy ha valami oknál fogva a berobbanó ajtó és kinti hangok nem, akkor ez mindenképpen megzavarja és felhívja rám a részeg fasz figyelmét. Arcomon torz vigyor telepedett meg, tekintetem lángolt a haragtól. Az erőszaktevők a világ söpredékének legalja - abban, hogy ezt így gondolom, a gyerekkorom nagyban hozzájárul, de egyébként is hányni való fajta az ilyen. Megropogtattam az ujjaim. Ha farkas lett volna, most érezhetné energiáim vad táncát, így csak a jelenlétem okozta fenyegetést foghatta fel piagőzös agyán át. Elindultam feléjük, egy egészen kicsivel gyorsabban, mint amire egy ember képes, s ha eddig még nem lépett el Siennától, akkor lerángattam róla, ha elmászott már a közvetlen közeléből, akkor állkapocstörően kedves jobb horoggal nyitottam, ha viszont valami baromsággal (túszdrámával) próbálkozott, akkor egyelőre nem nagyon pattogtam, vártam, hogy esetleg megnyikkanjon. Ráértem, annyira ráértem, mint egy sebesült és öreg prédát leső farkas. Tök mindegy, mit csinál, ebből kurva nagy verés lesz. - Jól vagy? - kérdeztem a lányt, mindentől függetlenül, s vetettem rá egy pillantást. A ruhái még nem tűntek annyira ziláltak ő pedig összetörtnek, hogy attól kelljen tartanom, sikerült őt megerőszakolni, emellett a fasz felől sem éreztem kielégültség szagát.
- Be hát, utánam a tiéd… Úgy tűnik, semennyire sem hajlandó komolyan venni a berontó Duncant a pasas, én meg most tartok ott, hogy egy kihullott üvegdarabra markoljak. Túlságosan ki vagyok akadva, félek, de anya sokat mesélt már az ilyen tahókról, általában csak egy kicsi kell, hogy le lehessen őket szerelni, vagy elmenekülni. Nem mondom, hogy sokat segített, hogy a saját véremet láttam viszont a darabon, tudom, hogy folytak a könnyeim. Miért pont én? Nem, nem lehetek ilyen önző, ha nem engem, hát mást bántana, senkinek sem kívánhatok ilyet, nem volna tisztességes. Mindenesetre, én lendítettem hátra a kezem, hisz azt nem volt mivel lefognia, és reméltem, hogy képes leszek legalább kicsit megvágni. Hát… nem voltam épp olyan erős, sőt, amikor elakadtam a ruhájában, a saját kezem vágtam meg, amire felszisszentem. Éljen Sienna és az önvédelem. Szánalmas vagyok. Azt csinálhatna velem, amit nem szégyell, ha nem lenne itt a főnököm. Nem is törődik vele, csak érzem, ahogy a bugyim anyaga hasad, és roppant kényelmetlenül szellős lesz minden délen. Istenem, hogy szenesedne el a hímtagod, te perverz, részeges állat… Szerencsére semmi olyan nem történik, ami végzetesen tönkretenné kicsiny lelkivilágomat, mielőtt Duncan lerángatná rólam a férfit. Tény, hogy még így is remegek, és próbálom a köntösömet jól összehúzni magamon, hogy még véletlenül se bukkanjon elő semmi olyan, aminek nem kellene. - Nem állítanám. Felelem halkan, nem fogok elemzésekbe bocsátkozni, mert igazából nem tudom, mire gondolt, de ahogy megfordulok, kétségkívül egyértelműen látható a véres homlokom, és a jobb kezemből is csöpög a padlóra a vér. Olyan bajom viszont nincs, amire készült a férfi, és ez legalább jó. Hogy lelkileg mennyire kikészültem, az már teljesen más kérdés. Közben az ipse nem ácsorog ám egy helyben, megpróbál Duncannak feszülni, mert hát, az erőszakos mellett bátorra is itta magát, szóval neki még nem esett le, hogy upsz, egy ajtó a bejárattal szemközti falban, én is csak most veszem észre, és elsápadok a dologra, mert ez… hogyan is lehetséges? Avengers mániákus oldalam máris különféle szupererőkkel ruházza fel a férfit, és tuti, hogy ebből baj lesz. Kezdem érteni, hogy anyám hogyan is volt képes valakibe belezúgni két hét alatt, pedig ő már huszonhat volt, nem pedig tizennyolc. Mindenesetre, ha a hím elkezdte ütni-verni az erőszakoskodót, hamarosan megszólaltam, mert annyit tényleg nem ért ez az egész, hogy bevigyék a rendőrök, vagy esetleg holtra verje, jesszus, azt el sem akartam képzelni. Mondjuk, túl sok szükség nem is volt rá, mert nagyjából két arcra helyezett ütés átsegítette az eszméletlenségbe az ürgét. Vannak olyanok, akiket még megverni sem lehet rendesen, túl hamar feladják. Itt ez volt a helyzet, bár én nagyon megkönnyebbültem a dologtól. - Kö… köszönöm! Szólaltam meg kisvártatva, amikor pár pillanatig szemléltem a kidőlt férfi testét, és láttam, hogy lélegzik. Nem biztos, hogy akkor ki bírtam volna nyögni ilyesmit, ha valami nagyon rossz történik. Így azonban tényleg hálával tartoztam neki, ha nem jön… nem, ebbe nem is vagyok hajlandó belegondolni. A reszketésem azonban nem múlt, és a sérüléseim sem festettek túl jól, de egyelőre még sokkhatás alatt voltam, semmit sem éreztem belőlük.
Nem fogja fel, hogy mekkora szarba tenyerelt, hát rövidesen felvilágosítom. Akkor durran el az agyam úgy igazán, amikor letépi Siennáról a fehérneműt. Érzem a vér szagát. Vér a szilánkon, vér a sima bőrön, vér az asztalon, apró, vöröslő cseppek, fémesen csábító illat és melléjük társul még egy tetű is, akit kinyírhatnák. Látom magam előtt, ahogy még emberi alakban átharapom a torkát, vagy előtte felkarmolom a hasát és míg él a szeme láttára tépem ki a beleit. Felboncolom, széttépem, felfalom, hogy aztán kihányjam, mert ennyit ér, ennyire érdemes, és egyáltalán örüljön, hogy egyszer hajlandó vagyok lenyelni. Meleg lenne még a húsa, a gyomra ha felhasadna pedig bűzlő engedné ki a tartalmát. Bassza meg, ennem kellett volna munka előtt, ráadásul közeleg a telihold, ennek tudata pedig kurvára nem segít jelenleg. Játszi könnyedséggel szedem le a lányról, csak az utolsó pillanatban tudom elfojtani kikívánkozó morgásomat. Ha Sienna ájult lenne, nem finomkodnék ilyesmivel, így azonban vissza kell fognom magam, nem is kicsit. Idegeim pattanásig feszülnek, farkasom szűköl kínjában, hogy megfosztják a kicsit sem finom, de széttrancsírozható, kiköphető falattól, hogy felajzva hagyják, és nem szabadulhat láncaitól. Nekem se könnyű, mert ugyan azt akarom, mint ő. Kell a vér. Kell a hús. Kell a csont lecsupaszítva. Kell a belsőségek kusza bűzlő halmaza a padlón szétterülve, hogy beledörgölhessük a pofánkat. A mi zsákmányunk, de nem nyúlhatunk hozzá úgy igazán. Most. Még. De kinéztük magunknak, és megszerezzük, mert ez már csak így működik. Sienna nincs jól, hogyan is lehetne? Elég a meg-nem-történt szele... Abba is dühítő belegondolni, hogy csupán tíz év és Anne is ebbe a korba ér, ő is ilyen lesz? Áldozat, aki másokra szorul, megmentésre? Üvölteni tudnék, az ez utáni vágyamat viszont ezen a faszon vezetem le, két jókora ütéssel. Kifeküdt. Tuti, hogy eltörtem az állkapcsát, de még élt a rohadék, s amíg Sienna hálát rebegett, belerúgtam a földön fekvőbe. Minimum három borda minimum megrepedt, minimum pár hét gyógyulási idő. Kár, hogy a maxot akarom. Még mindig nem szűnt a vágy, hogy nekiessek. - Gyere ide! - mordulok rá, s amint kartávolságon belülre ér, megragadom a felkarját, hogy aztán az eszméletlen test mellé rántsam közvetlenül. - Azt akarom, hogy megjegyezd az arcát, vésd az emlékezetedbe és soha a büdös életben ne felejtsd el. - Az én emlékezetemben is elevenen él az apám arca. - Látod őt, Sienna? Látod, hogy mi ő? - Egy kicsit se kedves a hangszínem, ha el akarna menni, vagy elfordítani a fejét, megakadályozom, ha kell, lefogom, ahogy tudom. - Mondd el, hogy mit akart veled csinálni, mondd ki! Érzem, hogy reszket, tudom, hogy milyen állapotban van, és ezt akarom használni, most meg fogja jegyezni, ez meg fog maradni, belé ég, kiirthatatlan lesz, de nem fogja tönkre tenni, mert annyit nem hagyok. Ha akkor valaki segített volna nekem... ha akkor gátat szabnak mindannak a folyamatnak, ami elindult bennem, nem itt tartanék, ezzel tökéletesen tisztában vagyok, azon azonban képtelen vagyok változtatni így utólag, aki lettem.
Nem tudom, miért kell odamennem, talán csak azért teszem, mert úgy érzem, nem mondhatok ellent, vagy mert ott nagyobb biztonságban érzem magam. Fogalmam sincs, gépiesen teszem, amit mond, de elég hamar megbánom. A szappanbuborékjaim arról a téveszméről, hogy tulajdonképpen kedves ember lenne, ha eddig nem is, hát most, hogy karon ragad, kipukkadnak. A térdeim csak azért nem koppannak nagyot a földön, mert előbb támasztom meg magam a karommal, szokásos elővigyázatosság, túlságosan féltem a lábaimat. - Emlékszem az arcára, már a múlt hétről is. Szólalok meg sírós hangon, nem értem, miért akar ilyesmit, én biztosan mihamarabb el szeretném majd felejteni, de ezt nem merem kimondani, ezek után fogalmam sincs, mit művelne akkor. Remegve tűröm, hogy közel tartson ehhez a… nem is tudom, minek nevezzem. - Látom… Engedj el, kérlek! Nem akarok ilyen közel lenni hozzá, minden porcikám tiltakozik ellene. Istenem, segíts, csak legyen már vége ennek a borzalomnak. Miért csinálja? Mit akar tőlem? Nem mindegy neki, hogy miként dolgozom fel ezt az egészet? Csak hagyjon már békén… Próbálom elfordítani a fejem, sem a férfit nem akarom nézni, sem pedig azt, hogy láthassa, miként csorognak le a könnycseppek az arcomon, és hullnak végül a padlóra. Ahogy megpróbálom lefejteni arcomról a kezét, az övé is a véremtől lesz vörös, ez el sem jut a tudatomig, csak szeretnék minél messzebb jutni az alélt férfitól, és… felöltözni. - Nem akarom. Suttogom, nem, mi szükség arra, hogy kimondjam? Anélkül is tudom, hogy mit akart tenni velem, elég érzékletes volt. Mégis min segítene, ha kimondanám? Semmin az ég egy adta világon. Érzem, ahogy a sírás fojtogat, nem a csendes könnyek, hanem a zokogás, az, amit nem lehet olyan könnyen megállítani, az, amikor a feszültség távozik az emberből, az, amikor világgá ordítaná a rettegését vele. Mégsem fakadok ki, visszafogom, nem akarok szánalmasan gyenge kislánynak tűnni, holott az vagyok. Gyenge és magányos, és szomorú. Olyan végtelenül szomorú, ami nyomasztóan telepedik a bőrömre, ami nem hagyja, hogy olyan egyszerűen túllépjek ezen is, mint minden máson. Anya, annyira hiányzol… Miért csináltad ezt? Miért hagytál magamra? - Meg... Fogalmam sincs, miért kezdek mégis bele, talán mert úgy hiszem, hogy akkor ő is békén hagy végre? Csendes beletörődés lenne? Feladom? Esetleg van valami egészen más, amit halványan, de felfogok? Mindig is könnyedén hangolódtam rá mások érzéseire, és valamiért, nagyon, a normálisnál sokkal jobban felhúzta ez a helyzet. - Meg akart erőszakolni. Kimondom, nem olyan hangosan, de jól érthetően, addig még a zokogásom is elhal pár pillanatra, s csak akkor, ha végül elereszt, próbálok menedéket lelni a karjai közt, a mellkasához fúrva az arcomat, még ha a lelkem mélyén úgy is sejtem, hogy elvetélt ötlet. Egyszerűen csak… szükségem lenne egy ölelésre, olyannyira, hogy még a lehetetlenség érzete sem tart vissza tőle. Csak ő van most itt, és bármennyire kegyetlen módját is választotta annak, hogy talán ezt egyszer majd sikerüljön feldolgoznom, mégiscsak megmentett...
Érzem rajta, hogy egyelőre csak azért teszi és mondja, amit akarok, hogy minél előbb szabadulhasson. nem akarja, menne már, menekülne, elbújna. Olyan kibaszottul tudom, hogy milyen ez... Nem vagyok az empátia világbajnoka, ahogy kedvesség és megértő törődés mintaszobra sem, mégis vannak helyzetek, amikor egyszerűen csak kirobbannak belőlem dolgok. Általában jó adag feszültséggel és haraggal társítva, amikkel a felszín alatti rétegeket igyekszem palástolni. Erősen tartom, hogy ne tudjon szökni, elképzelhető, hogy nem esik neki a legjobban, de a javamra legyen mondva én rohadtul nem azért tartom ilyen erősen, amiért ez a seggfej tette nem sokkal korábban. - És tudod, mi vagy te az ő szemében? - kérdezem egy kissé talán élesebben a kelleténél. - Áldozat. - A tükör felé fordítottam az arcát, a törött tükör felé, amin még ott a vére, amiben torzan tükröződik mindkettőnk arca. Az enyémen fojtott indulat, az övén vér és könnyek. - De csak akkor leszel az, ha te is annak látod magad, Sienna. Ha te annak tartod magad, akkor tényleg annak fog mindenki más is. Ezt sose hagyd, érted? - Lazítok a szorításon. - Az egy szem balerinám legyen erős és fenséges. Most kusza lehet neki és kurva nehéz, de egyrészt most meglátjuk, milyen fából faragták, másrészt, ha profi táncos lesz, nagynevű színházakban, még nagyobb nevű rendezők és táncosok közt, akkor sokkal durvább dolgokkal is szembe kell majd néznie. - Mondd. Ki - erőltetem a dolgot, mikor éppcsak elsuttogja, hogy nem akarja, de már nem olyan durván beszélek. Elégedett vagyok. Nagyon bízom benne, hogy a kimondással legalább egy kicsit közelebb kerül a szembe nézéshez, a feldolgozáshoz. Most "csak" meg akarták erőszakolni, ez nem teljesen olyan, mintha meg is tették volna, nem kell szégyennel élnie, vagy azzal az ostoba gondolattal, hogy ő tehet róla, hogy esetleg mocskos és mindenki számára láthatóan viseli ennek a billogját. "Csak" szándék volt. Semmi több, csak egy gusztustalan szándék... Amint elhagyják a szavak a száját, megfordul és átölel, nekem pedig eszembe sincs ellökni vagy eltolni magamtól,csak kissé sután sután viszonozom a gesztust. Egyenletes, nyugodt ütemben simogatom a haját, lélegzetem feje búbját éri. Nincs mellette se az apja, se az anyja, és habár rokonoknál él, az messze nem ugyanaz, tudom, hogyne tudnám. Az én vigaszom is kevés, semmi ahhoz képest, amit anyja tudna nyújtani, még ha csupán csak annyit is tenne, mint én, már az milliószor többet segítene rajta. De nem teheti, mert börtönben ül, így ebben a pillanatban Sienna kénytelen velem beérni. - Semmi baj... semmi baj. Add csak ki. - Az elfojtások nagymestere azt tanácsolja, hogy adja ki. Ja, mert ez a jobb. Az meg maszek ügyem, hogy miért nem fogadom meg a saját tanácsaimat. - Fel kell hívnom a rendőrséget - utálom a hivatalos utat, mondtam már? Mennyivel egyszerűbb lenne kivinni a sikátorba ezt a faszkalapot és szétcsócsálni, szerintem Seb ezer örömmel segédkezne -, neked pedig el kell majd mondanod, hogy mi történt, menni fog? Nem úgy kérdezem, mintha azt feltételezném, hogy ennyire debil, hanem úgy, hogy ha kell, akkor még kap időt, hogy megnyugodjon egy kicsit, viszont a vallatással számolnia kell. Ezt a kis buzit majd jó modorra tanítják a sitten, remélem sok nagy buzi ribanca lesz.
Áldozat, értem, sejtem, felfognom nem egyszerű, pont azért, mert sosem éreztem annak, tulajdonképpen most sem gondolom így, de talán csak azért, mert nem történt semmi visszavonhatatlan. Sokkolt a dolog, még mindig a hatása alatt vagyok, de nem fogja rányomni a bélyegét. - Nem tartom magam áldozatnak. Átgondolom, mielőtt kimondom, és valóban igaznak érzem, én nem vagyok áldozat, sosem voltam, sok mindent éltem át, és hiszem, hogy sosem bicsaklottam meg a rám rótt terhek alatt. Elég csak arra gondolni, hogy apa nélkül nőttem fel, mégis itt vagyok, fizikailag tán nem vagyok képes megvédeni magam, de hiszem, hogy lélekben sokkal, de sokkal erősebb vagyok, mint azt bárki kinézné belőlem. Igen, sokat sírok, de nekem ez a probléma feldolgozása, így teszem helyre a dolgaim, mentségemre legyen mondva, többnyire szobám négy falának ölelésében teszem mindezt, nem pedig ország-világ szeme láttára, ám most erre nincs lehetőségem. Végül kimondom, nem állítanám, hogy könnyedén, de megteszem, és ez a lényeg. Talán ő is elégedett miatta, nem tudom, most valahogy nem az érdekel elsősorban, hogy mit gondol, hanem hogy vége legyen ennek az egész borzalomnak, és hazarohanhassak kisírni magam de úgy istenesen. Megnyugtató, hogy nem tol el, így van esélyem arra, hogy lecsillapítsam zaklatott szívem dobogását, nem örülök, hogy a főnököm így lát, de azt hiszem, ez ellen már aligha tehetnék bármit is, már azonkívül, hogy megkísérlem összeszedni magam. Akárhogyan is, még ez a művelet sem tűnik most éppen egyszerűnek. Furcsán megnyugtató, ahogy simogatja a hajamat, Charles is megtette párszor, jó volt a kapcsolatunk, semmi extra, sosem hívtam volna apának, de tiszteltem, és szerettem. Kicsit ő is belecsempészte a lelkembe a milyen lehet, ha van az embernek apja érzést, és most is valami ehhez hasonló motoszkál bennem. Jól esik. Mindazonáltal nem tudok elmenni azon tény mellett, hogy nekem nem apára van szükségem, nekem anya kell. Jobban, mint valaha az életemben, mégis tudom, hogy erről nem fogok írni neki, még magát hibáztatná, hisz azért vagyok ebben a városban, mert vele nem lehetek. Nem szeretném, hogy a kelleténél jobban aggódjon értem, vagy felindultságában valami ostobaságot csináljon. Nem kérek elnézést, amiért így viselkedem, amiért könnyeimtől lesz nedves a pólója, vagy bármi is legyen rajta felül. Csak próbálom feldolgozni a magam módján, és az ez, nekem másként nem megy. A magamba fordulás sosem volt az erősségem, rajtam minden egyértelmű, épp úgy az örömöm, mint a bánatom. Sokszor próbáltam már másmilyen lenni, nem sikerült, végül elfogadtam, hogy ettől vagyok önmagam, nem szükséges úgy tennem, mintha lehetne ez másként is. Nem lehet. - Igen, menni fog. Mostanában… elég nagy gyakorlatom van a rendőrséggel. Elég csak arra gondolnom, amikor anya helyett engem vittek el bilincsbe verve, nos, annál kevésbé lehet valami borzasztóbb, talán, mire kiérnek, megnyugszom annyira, hogy képes legyek beszélni, legalábbis nagyon remélem. Nem ártana, mert jó volna mielőbb túllenni ezen az egészen, már most is szörnyen késő van… A fellépésem második része viszont valószínűleg ugrott, mert annyira profi még közel sem vagyok, hogy most rögtön visszamenjek a színpadra. - De… felöltözhetek előtte? Vagy így kell maradnom? Erre a gondolatra a hideg is kiráz, alig vártam már, hogy magamra vegyek vagy nyolc réteg ruhát, meztelennek éreztem magam, épp úgy testileg, mint lelkileg, nem volt épp kellemes.
- Helyes - mondom, mintha ezzel pontot tennék az egész végére és a korábbiak emlékét is eltörölhetném vele. Cseppet sem zavar a sírása, ha tudná, micsoda ál- és valós hisztiken, sírás-rívásokon edződtem, azt hiszem, meglepődne. Minden esetre van benne gyakorlatom, így sem feszélyezve, sem idegenül nem érzem magam a szituációban, bár az is igaz, hogy nem hobbim elesett, segítségre szoruló, megríkatott nők és lányok pátyolgatása. Ez a helyzet viszont nekem is elevenembe talált, apaként és a múltam miatt is érzékenyebben érintett, mint kellett volna. Szürke pólóm átnedvesedik könnyeitől, ám egy szót sem szólok érte, hagyom, hogy kicsit lenyugodjon, s csak akkor engedem el, amikor önként húzódik kicsit távolabb. Pár másodpercig az arcát fürkészem, hangulatát kutatom - ami egyértelműen pocsék, ilyen rövid idő alatt nem is vártam drasztikus változást -, majd egy hosszabb pillanatra még a fejére tettem a kezem, aztán arrébb léptem, hogy leguggolhassak a faszkalap mellé. Vajon olyan hányingerkeltő a vére íze, mint ő maga? Biztos nem Sienna szeme láttára fogom kideríteni. Felállok és előhozakodok a rendőrséggel, mert muszáj, s ezt egész jól fogadja, még ha nem is szívesen. Nem hibáztatom érte, gondolom legszívesebben most inkább aludna egy nagyot egy általa tökéletesen biztonságosnak érzett helyen. - Édesanyád révén, ugye? - kérdezem, bár inkább ténymegállapításnak tűnhet. - Várj, adok valmit - mondom az orrom alatt mormolva a szavakat, majd kerítettem egy plédet, ami régen lehet függöny volt, de az számított, hogy nem volt áttetsző, plusz hajazott azokra a sokkos plédekre, amiket folyton osztogatnak a mentősök, meg filmekben mutogatják. - Ezt terítsd magadra, de jobban ne öltözz fel, még a végén azt hiszik, nem történt semmi és beérik egy ejnye-bejnyével. Nem vagy áldozta, viszont egy darabig most még nem árt, ha kiszolgáltatottnak tűnsz - morgom az orrom alatt. - Csak egy kicsit bírd ki, hamarosan vége - teszem hozzá halkan, miközben átnyújtom neki a függöny-sokkos-plédet. Az ajtóban felbukkan Seb, én meg már küldöm is telefonálni, jómagam pedig végigfuttatom a tekintetem az anyagi károkon is. Jelenleg leszarom őket, de legalább leplezhetem ezzel a belülről maró feszültségem. - Khe! Menjünk ki inkább - mondom hirtelen, mert megint meglátom magunkat a törött tükörben. Hagyjuk már! A magam részéről sokkal szívesebben várom meg a folyosón a rendőröket és a mentőt. - Szóljunk a nagynénédnek is most, vagy majd ha végeztünk mindennel? - nézek ismét Siennára, hátamat pedig a falnak vetem, gondolatban pedig közlöm pár farkas alkalmazottal, hogy mindent folytassanak csak, mintha mi sem történt volna, Sebnek pedig hozzáteszem, hogy a művészbejáróhoz hívja az ügybuzgókat. Igazság szerint úgy érezem magam most a közelében, mellette álldogálva, mint egy házőrző véreb, ha arrébb menne, vagy elkezdene járkálni, tutira szemmel tartanám, ha nem is feltétlenül a tekintetemmel, de rajta lennék. Kurva pipa vagyok igazából, ennek úgy ácsorgok, mint egy érzéketlen szobor. Ha Sienna nem szól, én se töröm meg a csendet - megteszi a zene helyettünk amúgy is -, és akkor lököm el magam a faltól, amikor jön Seb, hogy közölje, a rendőrség megérkezett, a mentő pillanatok kérdése. Hátam közepére se az egésszel!
- Igen, én voltam otthon, mikor volt a házkutatás. Bilincsben vezettek el, nem volt épp kellemes élmény. Még most is a hideg ráz tőle, vagy inkább attól, hogy anya a börtönben ül azóta, és hogy nem láthatom, a hangját is csak ritkán hallhatom, írnom lehet neki, de nem ír vissza, talán direkt, nem tudom, lehet, hogy kellemetlennek érzi, hisz biztosan elolvassák a leveleit, nyilván az enyémeket is, de nem érdekel, semmi olyat nem írok, ami segíthetne neki a szökésben. Megkértem, hogy bírja ki, öt év… sok, persze, még szerintem is, de ha valamiben mesterkedik, még több lehet belőle, azt meg egyszerűen nem teheti meg velem. Csak akkor tudatosul bennem, hogy miként is festek, amikor közli, hogy ad valamit. Abban a pillanatban úgy érzem, hogy menten felgyulladok, jesszusom. Lesütöm a tekintetem, a padló most a legérdekesebb dolog a világon. - És megalázottnak? Mert tutira annak érzem magam. Annyira igazságtalan, hogy nekem kell bizonyítanom, hogy a káromra történt valami, máskülönben megúszná azzal, amit tőled kapott. Nem vagyok rossz szándékú ember, távol áll tőlem, de így is annyira kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, hogy nem igaz segített a helyzetemen, hogy így kell megvárnom a rendőröket. Ezek után már csak azt remélhettem, hogy lesz köztük nő. Ugye lesz? Mert engem így férfi még a munkáját végezve se nézegessen. - Köszönöm. Magamra tekerem a plédet, vagy függönyt, teljesen mindegy, jól is jön, mert tényleg fázom, még annak dacára is, hogy az öltözékem több mint kínos. Elhúzom a számat, mikor észlelem, hogy a károkat veszi szemügyre, kétségtelen, hogy igen csúnya mínusszal indul a pályafutásom, és most valahogy kénytelen vagyok feltenni egy kérdést, ami elkezdett motoszkálni bennem. - Ugye… nem fogsz ezért kirúgni? Elméletileg nem tehetné, de az is teljesen biztos, hogy én ezzel nem fordulnék munkaügyi bírósághoz. A kérdésemet hitetlenség színezi, hisz nem feltételezem róla, a szememben ő még mindig egy kedves személy, akiről nehezen képzelnék el ilyen inkorrekt dolgot, inkább csak azért kérdezem, hogy önmagam igazolhassam vele. Természetesen közben kimegyek, egy rövid kitérőt téve a tükröm felé, nem azt sikerült összetörni a fejemmel, és kikapok a széléről egy borítékot. Még takaróba bugyolálva sem szívesen lébecolok a folyosón, bár azt hiszem, a lényeg szempontjából mindegy, hiszen aki erre jön, az jó eséllyel pont az öltözőbe menne, oda meg most nem nagyon kéne betérnie senkinek sem. Szóval, így is, úgyis tudná mindenki, hogy velem történt valami. Lekucorodom a fal tövébe, hogy ne kelljen minden pillanatban összeszorítanom magamon a takarót. - Szerintem inkább majd… reggel. Olyat lehet? Jó, biztos nem, de inkább majd ha végeztünk, nem szeretném, hogy szívbajt kapjon, és idejöjjön. Biztos alszik már, ahogy az unokatesóim is, nem szívesen rángatnám ki őket ezzel a hírrel az ágyukból, márpedig, hogy Charlotte néninek menni kell, akkor Shinyt biztos felébresztené, hogy mi a helyzet, ne ijedjen meg senki, ha esetleg nem találják otthon. Duncan nem szól, én sem teszem, pár percig legalábbis. Elgondolkodva forgatom ujjaim közt a borítékot, nem tudom, miért hiszem azt, hogy most kell kinyitnom. Eddig nem akartam, még nem éreztem rá késznek magam, de most… azt hiszem, szükségem lenne egy apára. Valakire, akiről elhiszem, hogy meg tudna védeni a világtól, ami közel sem olyan békés és egyszerű, amilyennek hinni szeretném. - Benne van a neve. A biológiai apámé, aki nem is tud rólam. Vicces, ugye? Tudom, tudom, egyáltalán nem. Mégis mit remélek tőle? Lehet még ez sem segít, hogy megtaláljam, vagy ha meg is találom, nem fog hinni nekem, esetleg majd elzavar. Meg azon is sokat gondolkodtam, hogy talán van egy új családja, és boldog. Akkor csak a szívem törne össze. Észre sem veszem, hogy könnybe lábadnak a szemeim, és úgy beszélek sőt, az sem tűnik fel, mennyit beszélek, és még csak bele sem gondolok, hogy őt ez jó eséllyel egyáltalán nem hatja meg, hisz mi köze hozzá. Ostoba kislány vagyok csak, nem több, valaki, aki olyan álmokat és reményeket kerget, amiket talán sosem érhet el. Mérges, tudom, érzem a bőrömön, és utálom, hogy ennek köze van hozzám, nem szeretek senki kellemetlenségének forrása lenni. Mégsem szólalok meg, nem vagyok képes bocsánatot kérni azért, amit nem érzek a saját bűnömnek. Végül megelégelem a saját bizonytalanságomat, és zaklatott mozdulattal tépem fel a borítékot. Nem csak név van benne. Rendszám is. Autó típus. De… Egy ütemet kétségkívül kihagy a szívem, nem merek felnézni rá, de meg kell tennem, és csak akkor szólalok meg, amikor ismét találkozik a tekintetünk. - Te… ismersz egy Daniel Corvint?
- Ez egy elbaszott világ, Sienna - mondom vállvonva, bár korántsem veszem ezt ennyire könnyen. - Sosem azokkal történik rossz dolog, akik megérdemlik és mindig az ártatlannak kell bizonygatnia az ártatlanságát. Ha meg sikerrel jár, akkor is rásütnek egy bélyeget. Nem tudom, minek magyarázok erről, talán hogy kicsit eltereljem a figyelmét önnön pőreségéről, amíg be nem takarózik. Vicces belegondolni, hogy most így viselkedek vele, ám ha azt kapnám parancsba, ha arra lenne szükség, megtenném, amit az erőszakoskodó férfinak félbe kellett hagynia nekem hála. Hiába, nem csak a világ elbaszott. Azzal ellentétben viszont nekem még van lelkiismeretem - nem sok, de van. A kirúgásra vonatkozó kérdésére csak vágtam egy "ezt most komolyan megkérdezted" grimaszt, majd megráztam a fejem, jelezve, hogy még a kósza, nem is igazi feltételezés is nevetséges. Nem, erre nem voltam hajlandó szóban is reagálni, annyira abszurd. Kimegyünk inkább a folyosóra, ő pedig lekucorodik a fal tövébe. Amíg helyezkedik és a levelével babrál, lepillantok rá. Kicsi és törékeny, most még inkább annak tűnik, ami a rendőrség szempontjából jó, egyébként meg gecire veszélyes - már rá nézve. Az pedig, hogy majdhogynem egyedül van a világban nem épp megnyugtató, nem mintha nekem ezzel lenni bármi dolgom. Semmi közöm hozzá, amennyire pedig a többi alkalmazottammal foglalkozom, annyira vele is. Kiskorúsága miatt mondjuk jobban figyelek rá, pontosan az ilyen esetek miatt és szerencsére a többiek is résen vannak. Mondjuk ezek után ziher, hogy szigorítás lesz, mert még hasonlót se akarok itt többé. - Lehet - biccentettem kérdésére. - Sebastian vagy én majd hazaviszlek, ha csak nem akarsz bent aludni, amit kétlek. Nem olyan kicsi már, tudja, mi a jó neki, én meg öreg és megfáradt vagyok ahhoz, hogy tizennyolc éves lányokkal álljak le vitatkozni ilyenen. Anne-nél úgyis megkapom egy életre ebből az adagom, nem szeretném ezen a téren halmozni az élvezeteket. A borítékot forgatja, arról magyaráz, meg az apjáról. Elhúzom a szám. - Túl jókat feltételezel. Az is lehet, hogy egy iszákos seggfej, aki kedvtelésből nőket ver, aztán gyerekpornót néz. - Gratulálok magamnak, ez jelenleg biztos kurva sokat segített neki! - Jó, persze az is lehet, amit te mondasz. Keretes ház meg családi idill, kiskutyával... - darálom minden átérzés nélkül, mert nem, én ebben már nagyon nem tudok hinni. A fél életemet rég eldobtam volna, ha a helyében lehettem volna ennyi idősen. Nem ismerni az apámat... Érdekes, hogy amíg én ezt teljes szívemből kívánom, addig ő ugyanennyire szeretné, ha lenne apja, igazi, hús-vér élő, nem csak elképzelt - mert biztosan elképzelte már magában, nem egyszer -, aki támogatja és védi. Pf, ki tudja, esetleg még létezhet is ilyen apa, bár az alkoholista nőverő pedofilt valószínűbbnek tartom. Nem nézek le, amíg kibontja és olvassa a levelet, magánügy, közöm hozzá zéró. Egyedül akkor lesek felé ismét, amikor úgy ítélem, hogy túl hosszúra nyúlik a csend. Mondjuk nem észleltem, hogy elájult volna, de na, ennyire csak nem olvas lassan! Amint zavaros pillantása találkozik komor tekintetemmel, megszólal, ismeretségünk óta először letegez, amit fel is jegyeznék magamnak, ha ezt követő szavaival el nem mosná azt a kis "te"-t. Az egész arra hajaz, mint amikor egy Chicago méretű városban egyik másodpercről a másikra elmegy az áram. De teljesen és mindenhol, nem csak a belvárosban, hanem a külső kerületekben is - totális bénultság, nulla információ áramlás, csak az a kis hír marad, ami utoljára a rendszerbe jutott. Daniel Corvin. Daniel Corvin. Daniel Corvin. Hogy rohadna le a pöcsöd és halna el az összes ivarsejted! Ezt nem hiszem el, baszki, ez most komoly, ez mi az isten? Mi a faszom van mostanában, ha? A következő az lesz, hogy Amber visszajön és nőstény létére bejelenti, hogy terhes, vagy mi a faszom? Kiherélem Ethant, kasztrálom és sertéskolbászként eladom a dákóját egy éhező afrikai közösségnek minden egyes alkalommal, ahányszor visszanöveszti! Mindebből Sienna annyit láthat, hogy teljesen merev és kifejezéstelen az arcom, nem moccanok, nem szólalok meg, levegőt is éppcsak veszek. Fel tudnék robbanni. Itt. Most. Minden gond nélkül. De miért is vagyok ki ezen annyira? Nem az én porontyom! Jah, "csak" a pár hónapja még halottnak hitt öcsémé, aki tőlem is eléggé lesokkolódott - kölcsönös volt persze -, szerintem egymaga is képes lenne minden rásegítés nélkül hatalmas szarba csöppenni, így bele se merek gondolni, hogy mi lesz a nagy családi összeborulás után! Nyugtatókon fogok élni. Na ácsi. Ha Sienna az öcsém lánya... akkor nekem van egy unokahúgom. Az unokahúgomat majdnem megerőszakolták! Kész, ennyi, a tag hulla, csak még megengedem, hogy szuszogjon. Bassza meg, ez valami kikúrt álom, ugye? Képzelem a következő jelentésem: szia Papus, ezt kapd ki, bővült a család, az új táncosom az öcsém lánya, hát nem szupi? Öljetek meg! Végre megrándul az arcom, némi mimika jelét mutatva, azt azonban továbbra sem tudom, hogy most mégis mi a faszt mondjak. Őszintén, mit? - Sebastian! - Hát biztos, hogy nem ezt lehet mondani, de Seb ugrik, jön. - Maradj itt vele, ha közben megjönne a rendőrség, világosítsd fel őket, nélküled pedig nem tehet vallomást. Nekem most... telefonálnom kell. Mondjuk hatásosabb lenne motorra pattanni és egyenesen házhoz menni, méghozzá Siennával, de ez még várat magára. Kurvára nem tudom, mit csináljak. Kamu volt a telefon, naná, hogy az volt, Sebastian tudja, egyszerűen időre van szükségem, pár percre, amíg kitalálom, hogy mi legyen. Elhallgatni vagy nem hallgatni, az itt a kibaszott nagy kérdés...
Kezdőlap
//
//
