Ha lenne mikrofonom, lehet, hogy ledugnám a torkán, de mivel nincs, ezért beérném az orvosi körülmények között amputált férfiasságával is… Ha nem lenne büntetendő cselekmény, és ha ráérnék a cifrabeszédű tanár „bácsi” elhallgattatásával vesződni. Így viszont csak egy lesújtó, gondolataimat kivetítendő gyilkos pillantásban részesítem, amikor elkezd kioktatni arról, hogy állító mondattal is lehet kérdezni. Most komolyan! Hogy nem lógatták még ki a nyomozók az ablakból fejjel lefelé, hogy egy kicsit vegye már komolyabbra a figurát!? Mondjuk ezzel a fizikummal lehet, hogy kellőképp eltántorította őket attól, hogy meg merjék rendszabályozni. - Ez itt egy bűntény helyszíne, nem valami talk-show. – Jegyzem meg kurtán, nulla mosollyal az arcomon. A legközelebbi közbeszólását se díjazom túlzottan pozitívan. A pillantást, amit felé vetek, a közelében álló nyomozó már jó ismeri. Ő tudja, hogy ilyenkor érdemes egy kicsit visszább venni, különben kikelek magamból, és egyáltalán nem vagyok finomkodó hölgyike. Szerintem tudnék olyan cifra káromkodással szolgálni, amit még nyelvész létére se ismert eddig. A nyomozó jelzésértékűen köhint egyet, s ha Lester ránéz, akkor lassan, de határozottan megingatja a fejét… ezzel is az értésére hozva, hogy az én humorérzékem nem elég nyitott ehhez. A legelején ők is bepróbálkoztak, hogy meddig terjednek a határaim ilyen szempontból, és hamar rá kellett jönniük, hogyha meló van, nem ismerek tréfát, a felesleges időhúzást meg még annál is jobban utálom… pláne ha ennek tetejében még hátráltatva is vagyok. Érzékeny lelkű, határozatlan virágszálaknak nem is való ez a hivatás. Maradjunk annyiban, hogy eléggé karakán személyiség vagyok ahhoz, hogy abszolút férfitöbbségben se hagyjam magam elnyomni. - A végtagrázás lehet elvonási tünet is. Lehetségesnek tartja, hogy alkohol vagy kábítószer függő volt? – A véleményét nem veszem készpénznek, pláne, hogy alig ismerte elmondása szerint az áldozatot. Tanítani viszont én is taníthatnék, manapság pedig az ilyen problémákkal küszködő diákok felismerésére is kitanítják nem csak az egyetemi, de az általános iskolákban tanítókat is. Sajnos a mai világban már a gyerekek körében is előfordul az alkoholizmus, vagy a drogozás. Kellett már felboncolnom olyan kilencéves kissrácot, aki annyit felszippantott, hogy a szervezete nem bírta, és belehalt. Az orra külső részén nem találtam fehér port, ami arra engedett volna következtetni, hogy felszippantott valamit, az orrnyálkahártyán viszont lehetnek maradványok az anyagból, ha erről volt szó. A felszívható drogok esetében egy idő után például sérült az orrnyálkahártya, és „kiéghet”, kisebesedhet. Ilyenkor szokták a feltűnőnek ható orrdörzsölő… szippantást imitáló árulkodó jeleket produkálni a drogosok. A tömény alkohol nagy mennyiségű fogyasztása szintén „égeti” a nyálkahártyát. Ebben az esetben viszont nem csak a nyelvtő lenne sérült, hanem a szájüreg maga is. Plusz az alkoholisták bőrének van egy jellegzetes szeszes kipárolgása, amit pár centiről akkor is lehet érezni, ha valaki egy napja nyúlt üveg után utoljára. Márpedig az alkoholisták minden nap isznak. Szóval továbbra is arra gyanakszom, hogy valamit beszívott. Direkt, vagy nem direkt!? Ez itt az egyik fő kérdés! - Kémiailag szétbontjuk a laborban azokat az anyagokat, amik az orrán belül megtapadtak. – Foglalom össze röviden, tömören. Nem boncolgatom mélyrehatóbban a miérteket, mert nincs rá időm, és valószínűleg a második mondat után úgyis elveszítené a fonalat. A hosszúra nyújtott monológból kiragadom a lényeget. - Ergo ezek közül semminek se szabadna elől lennie. – Vonom le a következtetésemet. - Előkerítették már Marcy De Lindert? – Kiáltok ki, mire visszaszólnak, hogy épp most hallgatják ki az irodájában. Remek. Nagy valószínűség szerint okosabbak leszünk, miután kihallgatták. Én nem dugom oda a pofimat, mert ez a nyomozók dolga. - Ha ezekhez csak tanári felügyelettel lehet hozzáférni, akkor a szertár ajtaját felejthették nyitva, vagy esetleg az áldozatnak is volt kulcsa… - Gondolkodok hangosan. - Pete! – Lépek el Lester mellett, majd odaintem a zömök helyszínelőt. - Kutasd át légy szíves a táskáját, és a zsebeit is. Ha találsz nála kulcsot, próbáld bele a szertár ajtajába, hogy nyitja-e valamelyik. Most zárva van? – Vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Nem, de mi nyitottuk ki, amikor biztosítottuk a helyszínt. Zárva volt, és nem volt nyoma erőszakos behatolásnak. Azt, hogy eltűnt-e valami a készletből, még nem tudjuk. – Válaszolta, majd a holttesthez sétált, és kesztyűt húzva újra megmotozta, tiszteletben tartva azt, hogy valaha élő ember volt. A zsebeiben nem talál semmit. A kabátját is átkutatja, abban sincs semmi. A táskája egyik oldalfakjában talál egy kulcscsomót. Ezzel sétál oda a szertár ajtajához, és próbálgatja bele a kulcsokat, de egyik se nyitja. Én eközben a gyanús üveghez lépek, majd leguggolva kiveszek egy papírzsebkendőt a zsebemből. A szélét kicsit összedörzsölöm az ujjaim között, amíg el nem válnak a rétegei, majd óvatosan lehúzok egy réteget a háromból. Az így kapott hártya-szerű darabokat egymás után leterítem az üveg szája köré a parkettára. Semmi. - Pete! Ezt már rögzítettétek!? – Szólok oda a még mindig kulcscsomóval bíbelődő helyszínelőnek. - Aha. – Dünnyögi az orra alatt. - Oké… - Kabátom belső zsebéből kiveszem a tollamat, majd óvatosan az üveg szájába tolom. Figyelek rá, hogy a bőröm ne érintkezzen vele, de fel tudjam emelni a földről. Valami csillan a parkettán, és fura szag csapja meg az orromat. - Öhm. – Köhintek, majd a legközelebbi vékony zsepiréteget gyorsan alátolom, nehogy azt a maradék vegyszert is beigya a fa. - Pete! Kell egy tasak. Most! – Teszem hozzá, miközben ujjaim között összecsípve tartom a vékonyka papírréteget, aminek a közepe felszívta a maró szagú folyadékot. Pete lecsapja az asztalra a kulcsot, hogy csak csattan, majd a nyakába kapja a lábait, és villámgyorsan kerít egy légmentesen zárható tasakot és csipeszt, amivel a kezemben tartott zsepiréteget elcsomagolhatja. Közben azon kattog az agya, hogy ez neki hogy nem jutott eszébe!? - Van egy olyan sejtésem, hogy a többit felszívta a parketta. Beszéljetek a rektorral, és kérvényezzétek, az üveg körüli parketták felszedését. – Persze a kérvényezés csak egyfajta gesztus. Ha engedi a rektor, ha nem… bírósági végzéssel felszedethetik, mint bizonyítékot. Pete bólint, miközben címkét ragaszt a zacskóra, leteszi az üveg mellé, odarak egy másik műanyag számot, és lefotózza.
Ha a nő szemei tudnának beszélni, ugyanazt mondanák, ami ott forr az érzelmeiben is magas hőfokon, azaz hogy szívesen venné, ha pillangóznék egyet a pokol legalsó bugyrában kénköves lávahullámok közt. Nem én vagyok az a férfi, akit egy asszonyi pillantás megijeszt, legyen az bármilyen rémségesnek szánt. Nincs mögötte erő, a nagy szájhoz nem tartozik farkasvér. Max Őrző informátor lehet, annak viszont csapnivalóan tragikus lenne. Egy félig igaz mondás az ő esetében teljesen igaznak tűnik: amelyik kutya ugat, az nem harap. - Nem mondja komolyan, Ms. Degeneres! Maga szerint nem a szóban forgó eset felderítése képezi a kérdéseim motivációit? Lehet, hogy innen fúj a szél. Ha az ollót nem csak orvosi eszközként szereti, akkor érthető, miért fúj és prüszköl a hímekre. Akárhogy is van, az érvelés nem megy, a logikán átsüt a női lélek, ami csökevényes érzelmek tengerén hánykolódik. Elég érzéketlen, kaktuszborítású, örökké sértett női lélek ez, az sugárzik belőle. A freudisták visszavezetnék egész másra, még lehet, hogy azt is belevágom a képébe mocskos mosogatórongyként, ha így folytatja. Jó bőr, lenne is kedvem megrúgni, mint a focilabdát. A nyomozónak már kellemetlen, apró jelzéssel próbálja a tudtomra adni, hogy egy időzített bombát hívtak ide és én felpörgettem rajta a számlálót. - Erről a szülei vagy a régebbi tanárok tudnának pontosabb tippet mondani, mivelhogy barátai nem voltak a hírek szerint. A pokróc kiképzőtiszt stílusával kacérkodó nő mégis inspiratívnak bizonyul. Az államat kezdem vakargatni és elővezetem a múzsacsók folyományát. - A legutóbbi órám előtt is Lane volt a tavaszt jelentő első fecske. Ha ezt valaki megfigyelte, az is lehetséges, hogy pontosan neki szánták a palackpostát, mert őt várták elsőként a terembe. Az Ön gondolatmenetét követve lehetett az illető egy a vegyészszakon magát mennyországban érző droggyártó vagy -terjesztő is, aki a szívére vette, hogy Lane feltalálta az örökmozgót, mikor leállt a szertornával. Ez megint csak feltételezés, de a sok teóriából majd ki lehet egyet választani, ha minden képkocka a helyén lesz. Azt a két szagot kell lenyomoznom és talán többet fogok tudni. A rendőrséggel együttműködni meghatározóan különleges eset, még mindig, pedig testőrként is akadtak olyan események, amik a fakabátokért kiáltottak. Egykori elítéltből a nyomozást segítő hőssé avanzsálok, ez dédelgeti az egómat. Lane testét annyira nem szaglásztam végig, csak tisztes távolból. A legközelebb akkor álltam hozzá, mikor leguggoltam ütőeret vizsgálni. Van egy érdekes kipárolgása, de számomra ismeretlen ez a szer. A drogvilágban naponta jelennek megújabb keverékek és szakember legyen a talpán, aki naprakész tud maradni. Én már nagyon rég nem foglalkozom tiltott szerekkel, sőt a drogos az ellenségkép megtestesítője a gondolkozásomban. Elképzelhető, hogy ettől lett olyan gnóm görcs ez a Lane és azért vetettem meg ennyire. - Vagy az üveget már korábban eltulajdonította valaki, esetleg kicserélte másik hasonlóra, ami üres vagy könnyebben beszerezhető szert tartalmaz. Ha 4 szökőévben egyszer használt anyagról van szó, ez sem elképzelhetetlen - egészítem ki a gondolatmenetet. A dokinéni szakmai tudásához és edzett gyomrához nem fér kétség. Hullákon élni és orrokból előtúrt bányafiát elemezgetni csak így lehet, nála pedig masszív tudást érzek. Mikor a hullával foglalkozott, alig mutatott bizonytalanságot, az is csak az okokra irányult. Ezt mindenképpen becsülendőnek látom benne és ha nem vívnánk hatalmi harcot a hulla környezetének territóriumáért, akkor minden tiszteletem az övé lenne. Így ambivalens a megítélése. Az a szag, amit az üveg körüli játék végén tapasztalok, mikor kikerül a kutatópálcika a palackból, valami gyomorforgató. Távolabb is állok, már megkérném Dr. Csontot, hogy ruházzon be jobb parfümre, ne ezt nyúlja le, de Pete máris segít a helyzeten. Az a döbbenetes, hogy a padlózat fája már mindent lenyelt, mint Zsugás Jimmy italakciókor. Egy színtelen, csak rövid ideig látható és hamar elpárolgó gáz. Bitóra a vegyészkarral! - Ez maga volt a brutalitás. Az egész termet és környékét is meg kell majd tisztíttatni, szóval a parketta szerintem különösebb bürokratikus akadályverseny nélkül is a maguké lesz, főleg hogy mindannyiunk érdeke Gázos Gus előkerítése és a tolvajlás módjának megfejtésea biztonsági intézkedések pontosítása céljából. Az elkövetőnek pedig majd benyújt az egyetem egy csinos összeget a felújítás költségeiről - közlöm a közölnivaló tényeket, amik bizonyára nem fogják érdekelni a tetemcentrikus hölgyeményt, az pedig engem nem érdekel, hogy őt mi érdekli.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Nem mondja professzor úr, hogy másodállásban nyomozó is? – Nyomom meg az utolsó szót, mintegy nyomatékosítva azt, miközben szúrós pillantással bámulok a férfire. Lehetséges, hogy általában véve igaz a mondás, de én a kivétel vagyok, aki erősíti a szabályt. Szoktam harapni. - Szülők!? – Kiáltok oda a nyomozónak, mire az felém fordulva felemeli a mutatóujját. Utálom, amikor ezt csinálja. - Még nem tudtuk elérni őket, de már dolgozunk rajta. – Biztosított róla. Hát hogyne! Ez a másik dolog, amin ki tudok akadni. „Dolgozunk rajta” ami lényegében azt takarja, hogy gőzük sincs hol keressék őket, de reménykednek benne, hogy majdcsak feltűnik a szülőknek, hogy a gyerek nincs meg, és ők kezdik keresni. Na jó, ez egy kicsit sarkalatos és elfogult gondolat volt részemről, de olykor tényleg tele van a hócipőm a nyomozókkal. A munka oroszlánrészét mi végezzük a Patológián, amivel alapvetően nincs bajom, mert bármennyire is legyen morbid csengésű, de én tényleg szeretem a munkám… azt viszont már kevésbé, amikor pluszba olyan terheket pakolnak rám szimpla lustaságból, amiknek a felgöngyölítése nem az én dolgom lenne. Mint például ez a helyszínelés is. Fogadni mernék, ha most kimennék a dohányzóba, legalább egy… lábát lógató helyszínelő kollégát találnék ott, míg én az ő munkájukat végzem idebent… a szabadnapomon. Ugyan tanultam kriminálpszichológiát, de nem vagyok kriminálpszichológus… és a statisztikáknak se hiszek feltétel nélkül, de az iskolákban elkövetett gyilkosságok és emberölések zömét diákok követik el, ezért elsősorban arra gyanakszom, hogyha gyilkosság vagy emberölés történt, akkor egy diák lesz az elkövető. Ezt a részét viszont rábízom a nyomozókra, így is többet átvállaltam tőlük, mint amit kellett volna. - Ilyen típusú üvegeket azért nem lehet bárhol beszerezni. – Rázom meg nemlegesen a fejem, elvetve ezzel a kicserélés lehetőségét. - Az ilyen kémiai anyagokat tartalmazó üvegeket általában máshogy, máshol fújják, mint a sima üvegeket. A nehezebb törhetőség kedvéért általában a tároló üvegek fala jóval vastagabb, hogy ne olyan könnyen törjön össze egy esés alkalmával… a kémcsövek is speciálisan kiképzett üvegből készülnek, hiszen bírniuk kell a hevítést. Ha egy szimpla üvegpoharat tűz fölé tartanánk, elég hamar feladná a harcot a lángnyelvek ellen. – Fejtem ki kicsit bővebben a dolgot. Ha szerencsénk van, akkor elég régen fújták ahhoz, hogy a talpán legyen valami jelzés, honnan származik. Ez alapján könnyen be lehetne azonosítani, hogy egyáltalán az egyetem tulajdona-e, vagy félrevezetés gyanánt elhelyezték. - Ha megtalálják a nyomozók a tettest, a legkisebb problémája a felújítás költségeinek kipengetése lesz… - Jegyzem meg csak úgy mellesleg. Széttárom a karjaimat, majd a nyomozóra pillantok. - Na jó. Szükség van még rám idebent, vagy mehetek végre a dolgomra!? – Szegezem neki egyenesen nyílt kérdésemet. A mai szabadnapomnak lőttek, szóval ha nincs más, akkor vinném is a „legfrissebb” páciensem mélyreható vizsgálatra. Szeretek az ilyen ügyeknek mihamarabb a végére érni, és most már tényleg úgy érzem, hogy totál felesleges vagyok ide. Ennél többet csak akkor tudok kideríteni, ha testközelből megismerkedek Lane-el. - Mit is mondott, hogy hívják? – Fordulok vissza a professzorhoz. Már nem emlékszem a nevére, viszont lehet, hogy a későbbiekben még lenne kérdésem hozzá, akkor viszont egyszerűbb az egyetemet felhívva név szerinte a kagylóhoz kérnem, mint részletes személyleírást adni róla, és vagy rájönnek kit keresek, vagy nem.
- Nem mondja, hogy ritka madár az efféle kérdések sora egy tanártól, ha egy diákja fekszik előtte holtan... Ezt a "nem mondja" pengeváltást folytathatnánk még sokáig és amilyen makacs perszóna ez a nehézbombázó, fogjuk is folytatni. Kemény dió, de azt érdekes feltörni. Merthogy nem az én fogam fog perforálni a hatalmi küzdelemben, az is biztos. A szülők még semmit nem tudnak, vígan pakolják a gyümölcsösládákat a piacon vagy iktatják a fenemód izgalmas kinyomtatott esőerdőpusztító dokumentumokat. Fogalmam sincs, mi a munkájuk vagy merre járnak ilyen időtájt és nem is nagyon vágyom arra, hogy ma beszéljek velük. A zaklatott lelkiállapotuk nagyfokú kegyeletet várna el, ami komoly színészi teljesítmény lenne a részemről, mivel nem érdekel a család gyásza. Itt menjenek rendben a dolgok, azon munkálkodom és ezért egzecíroztatom a dokinénit is. A másik okom rá, hogy egyszerűen jólesik, mint egy szimpla lepedőakrobatika vagy egy AC/DC lemez meghallgatása. - Szóval ha mégis szerva itt, csere ott módszert alkalmaztak, akkor nagy eséllyel hagyták figyelmen kívül a gyári lekövethetőséget - összegzem, hogy mégiscsak volt értelme annak, amit mondtam. A doktornő tudásában nem kételkedem, meggyőzött, hogy amit egy hulláról vagy egy ilyen helyszínről ki lehet deríteni, ahhoz ő a legjobb választás. A stílusa viszont olyan, hogy csak egy vad reszelést érdemelne mindenféle gyengédség nélkül, hogy betörjön, mint egy szarvas koponyája az állkapcsom ereje alatt. Nem lehet az övé az utolsó szó, azt a kegyet nem kapja meg tőlem. Úgy látszik, már unja a helyettesítést, a teszetosza kollégák kipótlását és Hófehérke távozni készül, ha a nyomozó is úgy akarja. - Dr. Lester J. Edison a 4355-ös mellékről, de nyugodtan hívjon a mobilon, ha hallani akarja a hangomat. Ha hajlandó felírni a számomat, akkor megadom neki, hadd csicseregjen a fülembe édes szopránján ez az idegesítő nőszemély. - És az Ön neve? Ez az alapvető udvariassági formula kimaradt itt a reggeli paprikáskrumpli hangulat közepette és mégsem szólítanám Hófehérkének, bármennyire is remekel magán ez a szett. Különösen a csizmavédő kukászsák - mutatok le arra a két idétlen valamire, amit a lábaira húzott. Megkapta a bókot is a hajhúzás mellé a kis barna szépség és remélem, méltóztatik elárulni a becses nevét. Máshogy is ki tudnám deríteni, de én tőle akarom hallani. Teljesítse csak a kérésemet. Aztán menjen isten hírével vagy a hulláéval, amelyikkel akarja. Én is megyek szétnézni, hogy merre lelhetőek fel még ezek a szagok, amiket itt éreztem. Később majd egyeztetjük óráinkat, amennyiben nem ők járnak majd előrébb.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Ahhoz képest, hogy elmondása szerint még csak nemrég érkezett… egy kicsit igen. Persze előfordulhat, hogy érdekli… hiszen végre valami izgalom, ami feldobja a fehérjében dús unalmas életét, vagy ami ritkább… valóban érdekli a diákjai sora, akkor viszont hamar ki fog égni a szakmájában. – Vonok vállat könnyedén. Engem ugyan nem érdekel melyikről van szó, ahogy az se érdekel, ha esetleg valami más motiválja. A kölyök gyilkosának nem gondolnám. Igaz, hogy nem vagyok rendőr, de a női megérzéseim általában elég jók, és jelenleg inkább „minden lében két kanálnak”, mint a kölyök gyilkosának érzem őt. - Így van. Bár eléggé meglepne, ha ekkora bakit követtek volna el, hiszen ez nem kis tervezést igényelhetett. Elintézhették volna sokkal egyszerűbben is, az utcán. Oka volt annak, hogy pont így halt meg. A gyilkos ezzel üzenni akart valamit. A halál módja mindig árulkodó magáról a halál körülményeiről. Ezt eltervezték, nem csak hirtelen felindulásból követték el. Ha valaki így öl, az úgy gondolom nem engedheti meg magának azt a hibát, hogy az üvegre nem gondol. – Persze ettől még nem jelenti azt, hogy nem követhet el valaki ekkora hibát, de az nagyon tré. Nem kis tervezést igényelt az egész. Vakmerő dolog ilyen helyen ölni, főleg mert benne van a pakliban, hogy valami oknál fogva nem egyedül érkezik az áldozat, és akkor olyan is meghalhat, akinek nem kéne. A gyilkos nagyon biztos volt a dolgában, tudta, hogy mit csinál… de tökéletes gyilkosság, és tökéletes gyilkos nem létezik. Mindenki követ el hibákat, nekünk pedig az a dolgunk, hogy ezeket a hibákat megtaláljuk… és azon elindulva az elkövetőt is. Intek Pete-nek, hogy írja fel nekem a férfi nevét, és az egyetemi mellék mellett a mobilszámát is. Elkérem tőle a cetlit, majd összehajtogatva a farzsebembe csúsztatom. - Dr. Paloma Santiago. – Mutatkozok be a kezemet nyújtva, már ha elfogadja. Sokan nem fognak kezet szakmámbélivel babonából, de ha ő elfogadja a kézfogásomat, akkor határozottan megszorítom. - Még újonnan se volt csizma. Bakancs, de mivel férfi, magának elnézem ezt a botlást. – Jegyzem meg cinikusan, aztán összepakolom a cuccaimat, és elindulok kifelé. Ahogy átlépem a küszöböt, lehúzom a bakancsomról a nejlonokat, és beledobom a helyszínelők szemeteszsákjába. - Előkészítem a helyet a srác fogadására. Jót ne halljak rólatok! – Intek futólag a díszes társaságnak, illetve a tanárnak, majd amilyen gyorsan érkeztem, olyan gyorsan távozok. A sajtót gyakorlott könnyedséggel rázom le magamról, majd huppanok be a járőrautó hátsó ülésére, és a kórházhoz vitetem magam.
- Nem őriztünk együtt libát, kedves kopasznyakú és úgy látom, jobb ha a sejtbiológiánál marad, mert az emberismeretét kissé túlértékeli és egyszer vagy többször még nagyon nagyot fog csalódni - lököm vissza a nagycsőrű kiscsirkének a módfelett ostoba előítéleteit. Legszívesebben most kapnám el azt a szép kályhacső nyakát és megízleltetném vele, milyen adrenalint pumpáló új élmény tud lenni a fojtogatós szex egy idegennel. Egyelőre csak a szemeim villannak és amit én láttam nála, azt láthatja ő is: a pokol legmélyebb bugyrába kívánom és lehet, hogy ha többször találkozunk, tenni is fogok azért, hogy a Bosch-képek legrémisztőbb helyeibe is beszagolhasson. A hullák után meg se kottyanna neki... A mondandója szakmai részét nagyjából el tudom fogadni. Ez egy üzenet, szó szerint palackposta, amit egy szellemi hajótörött küldött a lakatlan szigetéről, hogy végre történjen valami. A továbbiakban nem firtatom, én a saját szakállamra fogok nyomozni, bár nem tervezek ilyet növeszteni a karakteres ábrázatomra. Miért öregíteném magam feleslegesen? A nyomozó megkapja az elérhetőségeimet, hogy ez az arrogáns nőszemély újra felhívhasson. Jó kérdés, hogy melyikünk számára volt megrázóbb és kinek nyílt nagyobb bicska a zsebében. Móresre kell tanítani, hogy ne képzelje magát a Mount Everestre, mikor csak valahol a Sziklás-hegység közepénél járhat, ahova már sokan mások is eljutottak. A kézfogásom olyanra sikerül, hogy egy jó darabig pecsenyére pirulva szorongathatja a kacsóját. Csontját nem töröm, de legalább így teszek rá egy mélységes benyomást, hogy emlékezzen, ki az erősebb kutya. Bakancs vagy csizma, az ő formás virgácsain egyre megy. Az idétlen nylon lábóvszer alatt meg pláne. Gúnyos mosollyal engedem útjára és nem intek, csak feltartom a kezemet. Botrányosan szemtelen. Igát a nyakába, aztán gyía, ez való neki. Lefogadom, hogy nem mostanában látott hézagkitöltőt, azért ment át tarajos sülbe, hogy mindenkit megszúrjon jó távolról. Most már csak várakozni kell, amíg elül a nyomozás és az újságírók hada elől kell elmenekülnöm. A két szag itt van az orromban, belém égett, hogy kiket kell megkeresnem és amint lehet, el is indulok felfedező körutamra. Én akarok a gyorsabb lenni és egy jó sztorit is ki kell találnom, amivel leplezem majd, hogyan akadtam nyomára a bottal üthető nyomú gyilkolászóknak. Aztán majd lecsapom Dr. Santiago asztalára az eredményt és csípőre tett kézzel várom a reakcióját, mikor be kell ismernie, hogy nem mindig lát tisztán. Mert ő maga húz rolót a szemére.
Nemrég lett vége a vizsgaidőszaknak, így alig lézeng néhány stréberen kívül diák az épületben. A legtöbb kollégához hasonlóan én is itt lógatom a lábamat az egyetemen. Év végi értekezletek garmadájával untat minket az őrző seggfej. Lenne jobb dolgom is, ráadásul most még a saját irodámból is ki vagyok hajítva mert a takarítók penészirtást tartanak. Én már hónapokkal ezelőtt megmondtam, hogy az iratszekrényes szekrény mögött penészes a fal. A farkasom orrával nem esett nehezemre kiszagolni, de persze eddig nem csinálták mert, merthogy a penészirtó büdös, meg veszélyes, nem lehet a diákok ittlétekor. Remek. Ha már a saját irodámból ki lettem dobva, kerestem magamnak egy másik helyet, ahova elvonulhatok a kolleginák idegesítően unalmas pletykájának hallgatása elől. Egyáltalán nem tud érdekelni, hogy hol van épp hetven százalékos leárazás, vagy mi volt a bőrgyógyásznál. Végtelenül untatnak az ilyen emberi problémák. Azt azért meghagytam, hogy melyik előadóban kereshetnek meg, ha kezdődik végre az értekezlet. Meghallanám, ha a dékán összekurjantana minket, de nem lenne túlzottan emberi reakció úgy betoppanni, hogy elvileg nem is hallhattam. Az előadóban huppantam le unott képpel a tanári asztalhoz, és végignéztem az előadó üres sorain. Uncsi. Matthews professzor nyugilabdája ott árválkodott az asztal szélén. Kicsit irónikusnak tartom, hogy egy pszichológus nyugilabdát használ. Felkapom a labdát, megforgatom az ujjaim között, aztán hátra dőlve a székben felpakolom a lábaimat az asztal szélére. A széket megbillentem magammal, a két hátsó lábán egyensúlyoztatva "hintázok" vele, miközben önmagam szórakoztatására elkezdem dobálni a labdát egyik kezemből a másikba.
Tekintetem egyhangúan mered az előttem álló laptop ujjlenyomatos indián jeleket magán hordó képernyőjére, azon tanakodva, hogy a karma vagy a technika űz-e rajtam nagyobb szivatási játékot, mikor Rosalinda a fagyhalál állapotába állva dönt úgy, hogy két morbid horror játék között megáll a fejlődésben. Ezt normál esetben egy gyors aksi kikapással és az említett alkatrész módszeres földhöz vágásával intézném el, mert ez nyilván a legszakszerűbb módja valami megjavításának, de lévén, hogy a suliban nem kéne berendezést rongálni, mert rohadt rossz lenne a kaja pénzemből megtéríteni a tombolásom, így könnyes búcsúval engedem el dühöm eme kinyilvánítását... helyette csendben nézek farkasszemet a laposommal, azon variálva gondolatmenetim hosszú láncolatát, hogy játsszak-e még pause módot további öt megfeszített percig, vagy végre tegyek is valamit, beismerve hogy a technika nem olyan érzékeny a bitch face hatalmára, mint az emberek. Avagy hiába próbálok meg gyilkos tekintettel hatni Rosalinda áramköreire, az makacsul tartja magát az álmához, hogy folyamatos szemétkedéssel egy tábortűzben végezze, mint a szalonna parti sztárvendége. És nyilván ez az eset nem akkor történik meg, mikor a legnagyobb elfoglaltságom két kis macskás videó közül melyikre lenne inkább érdemes olvadoznom, hanem amikor végre rászánnám magam, hogy hű legyek magamhoz és az időzítést mellőző bioritmusomhoz, és az utolsó pillanatban villámgyorsan jelentkezzek a nyári plusz kredites kurzusokra, hogy szeptemberre dőljön a lé… áh dehogy… csak épp most hisztizi el az év eleji ruci pénzemet ez a fostalicska, számítógépnek nevezett szeméthalmaz. Ez igen… pont ez az izgalom hiányzik nekem, ahhoz hogy megbizseregjen a bensőm. Veszek egy jógás nagy levegőt, magamban lecsendesítve a külvilág számára nyilván eddig sem érzékelt dühös szörnyetegemet, és mikor végre biztos, hogy Shehulk nem fogja a legközelebbi székkel apró darabokra zúzni Rosalinda formás lényét, akkor állok fel seggzsibbasztó pózomból és döntök úgy, hogy ideje lenne Indiana Jones-t játszani és megkeresni a misztikus tanári lényt, akinél feliratkozhatok. Ezen szellemben kapom össze magam és a cuccaim, és kerekedek fel egy laza, de igen vad keresésre, utamon minden fellelhető kompetensnek tűnő egyént alaposan felzaklatva, agyamban mélyre jegyezve, hogy ez rohadt nehéz feladat, és hogyha rajtam múlna a tanári kar felét kismadár etetőnek használnám az udvaron, úgy is több hasznuk lenne… Negyedórás, lassan már más dimenziókba is megejtett kalandozás után végre kilyukadok a célhelyszínen, ahova is kémes ügyességgel dugom be okos kis buksim, hogy radar módba kapcsolva tapogassam le azt az élő létformát, akinek a keresésébe több időt fektettem az elmúlt 15 percben, mint az érzelmi világom felkutatására a 23 évem alatt. És ez sok mindent megmagyaráz... többet ér számomra egy potenciálisan király spiderman style-os leggingért való gürizés, mint hippi módban az együttérzésem után szenvednem. Szemeimmel alaposan veszem szemügyre az asztalnál nyugisan labdázó pasast, nyugtázva, hogy a fiatalságánál már csak a lazasága szembetűnőbb, majd gyorsan túlteszem magam a küszöbön leskelődős mutatvány fázisán, és egy nem épp nőies kopogás után bebattyogva tárom nagyra az ürességtől kongó előadó ajtaját. S ha ezzel még nem hívtam volna magamra a figyelmét, ugyanilyen határozottsággal indulok meg felé csizmámmal egyértelműen lemorzézva, hogy itt vagyok és igen lelkesnek próbálok tűnni. - Jó napot. Slade professzor, igaz? – érdeklődöm, hogy magamban is összeegyeztethessem biztosan célba értem-e végre, és nem kell még vagy húsz kört futnom egy rohadt aláírásért. Hagyok félpercnyi szusszanást, majd összeszedve minden lazaságom belekezdek kis mondókámba, hogy gyorsan túlessek ezen és mehessek előkészíteni a máglyát a laptopomnak. A kis rohadék égni fog, én pedig körbetáncolom, olyan igazi indiános szépségben. – A gépem úgy döntött, hogy nem működik közre a terveimmel és nem enged az interneten jelentkezni a nyári kurzusára, ezért személyesen tenném meg ezt. Nemleges válasz esetén, kérem hagyjuk ki a labdából megdobálós részt – húzok egy apró, nem szarkasztikusnak szánt, de minden bizonnyal annak tűnő mosolyt pofimra, ujjammal az említett labdára bökve. Kicsit lenne csak epic fail, ha a spiderman szomorú elengedése mellett, még rögtönzött kidobóssal is megörvendeztetnének. Valahogy kinézném belőle… én és a jóindulat. Hmmm… igen, ez a beszéd!
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
Már azelőtt meghallom a sietős női lépteket, hogy bekanyarodna az előadó folyosójára. Titkon reménykedek benne, miközben közelít, hogy elhalad majd az ajtó előtt, de sajnálatos módon a léptek elhalnak az ajtó túloldalán. A labdázást nem hagyom abba, s noha nem fordítom a fejem az ajtó felé, a labdát dobáló kezeim bizonyítják, hogy nem aludtam el ültömben, bár sose lehet tudni. Ha alvajárók léteznek, akkor alvalabdázók is létezhetnének, nem igaz? Kezeim monoton ritmussal mozognak, mint egy örökmozgó két vége. Érzem magamon a méricskélő pillantásokat, egy mélyebb lélegzetvétellel magamba szívom az előadóba bekúszó illatát, amire jótékonyan rásegített a megelevenedő légáramlat is. Egy egyszerű halandó. A kopogásra oldalra biccentem a fejem, majd félig felé fordítom a pillantásomat, hogy futólag végigmérjem. A szagából már tudtam, hogy nem egy... a tanítványaim közül, de ahogy megnézem magamnak, nem is igazán rémlik, hogy láttam volna korábban. Ha már régóta ide jár, mentségemre legyen szólva, csak akkor vagyok ezen falak között, amikor muszáj. A tanári karral se szoktam bratyizni, mert végtelenül tudnak untatni a primitív emberi problémáikkal. - Hello. Személyesen. Bólintok, majd kérdő pillantásomat megpihentetem rajta. A testhelyzetem továbbra is marad, és a labdával való dobálózást se fejezem be. Ékes példáját mutatja az ajtóstól a házba esetnek. Végighallgatom, majd abbahagyom a labdával való játékot, és a bal kezem ujjai között morzsolgatva azt, megszólalok. - Nos... Miss...?? A személyes problémáidra rajtad kívül senki nem kíváncsi. Szóval ha kérhetlek ezt mellőzd, mert a kifogáskeresés nem igazán kelt jó benyomást senkiben. Ahogy az se, hogy elfelejtett bemutatkozni. A tanulmányi osztályra besétálva kérhetett volna segítséget, mert nyáron is van bent ügyeletes. Nem igazán tolerálom ha valaki olyan dologért mentegetőzik, amit egy kis akarással meg tudott volna oldani. Az emberek nem túl kreatívak. - Melyik karon tanulsz? Érdekel, hogy van-e egyáltalán bármi köze a tanulmányainak az én szakterületemhez. - Miért akarod a szüneted a szimbólumok tanulmányozásával tölteni? Ezt a kérdést mindenkinek fel szoktam tenni, aki egyébként év közben nem az én diákom.
Az egyetemi folyosó kihaltan kongott az ürességtől, és ez Timnek éppen megfelelt. Újságot olvasott, kamufeladatként pedig Dr. Edison kémlelését tűzte ki célul. Kérdéses, hogy egyáltalán bent van-e sziklányi vérfarkas az irodájában, és ha nem csak lazítani óhajtott volna, akkor talán vette volna a fáradságot és varázslattal meggyőződne erről, de igazából hidegen hagyta a fiatal farkas ténykedése. Igaz megtámadott legutóbb egy gyereket, valami ostoba félreértés miatt, de azt már többekkel letisztázta, hogy véletlen volt, és a kissrác is ép bőrrel megúszta. Pusztán egy emléktörésnek lett gyanútlan áldozata, és a szülőket is sikerült lecsillapítani egy idő után. De, ha valaki meg merné kérdezni, tökéletes alibinek tűnt, hogy a problémás vérfarkas irodájától tizenöt méternyire ücsörög. Persze nem sok mindenkinek tartozik elszámolással maximum talán a protektornak, de ő meg valószínűleg bízik annyira benne, hogy ne tegye szóvá időleges elérhetetlenségét. A telefonja le volt halkítva, és egyáltalán nem szándékozott pillantást vetni rá. Jobb lábát, balján keresztben pihentette, miközben unott fejjel lapozgatta az újságot. Semmi baleset, semmi szokatlan támadás, ami esetleg elkerülte volna a szervezet figyelmét. Pompás! Nem szerette volna beosztottjait lecseszni, amiért egy esetleges vérfarkas aktivitásról lemaradtak. A sporthírek a legkevésbé sem érdekelték, azt csak átfutotta, aztán az órájára pillantva konstatálta, hogy tíz perc még igazán kijár neki délelőtti munkaszünetként. Aztán nyilván visszamegy a pincébe és átnézi nem-e érkezett néhány jelentés a kollegáitól. Ha nem, akkor mehet rendszerezni a vérfarkasokról szóló feljegyzéseket. Szép és dicséretes, hogy kinevezték krónikásnak, de ez nagyban nehezíti inkognitójának fenntartását. Ezzel Willnek is számolnia kellett, amikor kinevezte őt, és ha lebukik, kénytelenek lesznek mást a tanácsházán a helyébe ültetni, aki az egyetem számára pénzt lobbizik és sikkaszt feltűnésmentesen. A mindennapi gondokat azonban rutinosan hessegette félre, kényelmesen hátradőlt, szemeit lehunyta és békésen sóhajtott egyet. Bárcsak a világ ilyen lenne. Nyugodt, békés, és a legfontosabb senki sem zavarja, nincsenek körülötte ólálkodó, örömittas emberek, akik úgy élvezik az életet, mint gyilkos bálna egy csordányi mozgássérült fókát. Húsz perc múlva persze a helyzet megváltozik, és a tantermekből kimásznak az ifjú lelkek, akik ezen a hideg délelőttön beestek egy-egy előadásra. Ezt semmiképp sem akarta megvárni, éppen elég lesz neki azzal a jókedvvel szembesülnie, amit a protektorátuson néhány kollegájától előreláthatólag meg fog kapni. Odaadta volna a Rolex Explorer II. karóráját, ha nem találkozik legalább egy hétig mosolygós arcokkal. Szokásához híven öltönyt viselt, jelenleg sötétszürke árnyalatot, az inge fehér volt, és természetesen a nélkülözhetetlen nyakkendő is helyet kapott. Hosszú hónapok kemény munkája volt, mire hozzászokott, de már szinte nem is tudná elképzelni magát napközben másban. A városházán amúgy is megkövetelik az elegáns fellépést. Őrzőknél nem túl praktikus, de Tim már szinte az idejét sem tudta, hogy mikor kényszerült vérfarkas ellen fellépni, így nem igazán okozott gondot neki az effajta öltözet. Belülről szemlélte a szemhéját, amikor lépések zaja ütötte meg a fülét. Ajtónyílást nem hallott, tehát nem az emberáradattól kell tartania, hanem csupán egy kószáló lélektől, aki - ha szerencséje van – hamarosan tovább is áll, vagy még lefordul a sarok előtt, és így nem kell megpillantani Timet, amint próbál elveszni saját magányában. A kopogás erősebb lett, és Tim mást is meghallott. Kezei önkéntelenül ökölbe szorultak, arcán bosszús komorság futott át, aztán sóhajtva felnyitotta a szemét. Egy mágiaérzékeny személy közeledett felé. Hallotta a belőle áradó zenét. Már gyerekkorában képes volt megkülönböztetni a levegő rezgésén futó hangokat, és azokat, amik a fejében szóltak, így mogorván konstatálta, hogy egy potenciális meló közeledik. Ha szerencséje van, már tudnak róla és nem kell vesződnie vele. Nat Cole klasszikusát hat évtizeddel korábban hallotta először, és már jó ideje nem is gondolt rá. Jóleső érzés volt, hogy elméjét egy régi dallam töltötte be, persze csak a csönd miatt volt képes elmerülni benne, normál esetben halk háttérzajnak tűnne, ami egyáltalán nem zavarja a mindennapi tevékenységben. Enyhe kíváncsisággal és még több ellenérzéssel várta, hogy a sarok mögül előbukkanjon a zene birtokosa. Habár szüksége volt a lazításra, a munkáját nem akarta elhanyagolni, főleg ha a meló házhoz jön. Akárhogy is, szóba fog elegyedni vele, ezért zakójából előhúzott egy tollat, és egy noteszt, majd az egyik üres oldalra felvésett egy olyan legfelső emeleti tanterem számot, amit még a legrutinosabb hallgatók is csak nehezen találnak meg, ezután gyorsan felállt és a termek ajtait nézegette, háta rábukkan arra, amit keres. A vörös hajú lányt szinte azonnal felismerte – habár még személyesen nem találkoztak – amint befordult a sarkon. Joghallgató, nem csoda, hogy Fairabanks ezen fertályán eszi a fene. Magában csak tizenegyesnek hívta, de tisztában volt az igazi nevével is, de ami vele történt az annyira morbid és mókás egyszerre, hogy képtelen volt a rendes nevén gondolni rá. - Elnézést kisasszony – szólította meg tanácstalansággal a hangjában. – Nem tetszik tudni véletlen merre találom a 430/B-112/6-os termet? – hangja kedvesen és lágyan csengett, habár Tim valójában nyomokban sem tartalmazott kedvességet.
Fogalmam sem volt róla, hogy bárkivel is össze fogok találkozni, arról meg aztán pláne nem, hogy az illető valamilyen szinten még várt is rám, vagy legalábbis számított az érkezésemre, miután elég közel kerültem a folyosórészhez. Sajnos szétszórt nőszemély vagyok, ez már csak ilyen, de a környezetem bizony hozzászokott már ahhoz, hogy mindig készülök elhagyni a fejemet. Egyszer talán tényleg megtörténik majd, és szegény nyakam magányosan, árván fog maradni, a csinos kis arcomat meg amúgy is hiányoltam volna. Már egészen hozzám nőtt, ami azt illeti. Igazából már meg sem kíséreltem beérni az órára, ami ma lett volna, mert tudtam, hogy úgyis lehetetlen. Mr. Wilburn olyan feladatot szabott ma ki rám, amibe teljesen belemerültem, és egyszerűen elveszítettem az időérzékemet. Sajnos ez velem nem is olyan ritkán esik meg, de ezúttal legalább jó okom volt rá, a kifogásokról már nem is beszélve. Sőt, igazából nem is kifogások lesznek ezek, pusztán tények, amiket majd a tanárnő tudtára hozok. Ha meghallja, hogy hol jártam, nem valószínű, hogy igazolatlant kapnék, bár az is biztos, hogy nem most fogom belopni magam a szívébe. Ha eddig nem sikerült, szerintem már nem is sok esélyem volt rá azelőtt, hogy elvégzem az egyetemet, és diplomásként kisétálok. Mindettől függetlenül, azért tempósan szeltem át a folyosót, hogy aztán rákanyarodjak a következőre. A fülemben már rég nem szólt a zene, amire éppen átlépett a youtube dallistája, csak lógott ott valahol a nyakam környékén a fülhallgató, onnan szűrődtek ki a dallamok, így egyből észrevettem az ott ténfergő férfit. Sőt, még az sem okozott nehézséget, hogy meghalljam a hangját, amikor megszólított. Ez egészen biztos, hogy nem sikerülhetett volna, ha belemerülök az egyik kedvenc számomba, bár olyankor rendszerint énekelni is szoktam. Hangosan. Az itt nem lett volna most bölcs dolog, főleg, hogy a legtöbb ajtó mögött éppen egy előadás fog hamarosan véget érni. - Igen? - néztem rá kíváncsian, lelassítva végül a lépteimet. Kezeimben mappát szorongattam, abban pihent a beadandó dolgozatom, ami miatt eredetileg bejöttem. Ha már órára nem sikerült ideérni, legalább ez legyen bent, nehogy megbuktasson valamelyik szigorú, besavanyodott öreghölgy. - Húha... - túrtam bele a hajamba, majd legalább annyi tanácstalansággal a hangomban folytattam, mint amit tőle hallottam az imént. - Ha minden igaz, akkor valamelyik felső szinten kel llennie. Szerintem - hangsúlyoztam ki, mert én sem voltam benne teljesen biztos, viszont segíteni mindenképpen szerettem volna. - Nem tudom én sem, hogy tényleg ott van-e, de úgy emlékszem, mintha már lett volna odafent egyszer órám. Valamikor. Még évekkel ezelőtt... - dünnyögtem magam elé, erősen törve a fejemet. Ez valószínűleg látszott is rajtam, mert a hangom elhalkult, majd teljesen el is hallgattam. Csupán az összeszűkülő szemeim jelezték, hogy még agyban jelen vagyok. - Figyeljen, nekem ezt muszáj most leadnom Mrs. Collinsnak, még mielőtt vége lesz az előadásának! - emeltem meg a kezemben tartott mappát, felé mutatva. - Ha megvár, akkor megpróbálok segíteni, de nem ígérem meg, hogy nem fogunk eltévedni! - ajkaimon most már barátságos mosoly volt, egyértelmű lehetett számára, hogy szívesen segítek én bárkinek, aki rászorul. Valahonnan egyébként ismerős volt, de egyelőre még nem tudtam volna megmondani, hogy mégis honnan. - Vagy nagyon siet? Mert akkor a portás segítségével egészen biztos, hogy többet fog érni! - jutott eszembe hirtelen. Nem akartam átpasszolni másnak, de az idős bácsi tényleg sokkal jobban ismeri ezt az épületet, mint én valaha is fogom.
Mialatt a lány beszélt volt ideje megfigyelni, látta a nyaka körül tekergő fülhallgatót és annak zsinórját, de mivel a fejében Nat végtelenített számát dalolászta, nem hallotta, hogy jött-e belőle hang vagy sem, ami igazán kellemetlen, ám nem lenne orvosolhatatlan, de mivel a tizenegyes családjában amúgy is elég sok az őrző, valószínűleg feljegyezték a mostanában kedvelt zeneszámait. Ellenkező esetben nyilván előhívná a Hiúz lelkét, hogy hallását felerősítse, amivel könnyedén beazonosíthatná az apró hangszóróból áradó muzsikát, vagy épp a síri csendet. Erre azonban most nem lesz szüksége, elvégre, ha a protektorátus rásózná valakire, hogy elhívja, bőven lenne elég információjuk, amivel boldogulhatnának. Na igen, ha valakivel ki akarnának cseszni nyilván a nyakába varrnának egy olyan személyt, aki már kétszer beintett az őrzőknek. Tanulság? A közeli hozzátartozókat le kellene tiltani a rokonok elhívogatásáról, összeférhetetlenségre hivatkozva. Ja, hát így Tim sem lenne őrző, mivel őt a nagybátyja avatta be, de ettől eltekintve jogosnak gondolta ellenérzését a dologgal kapcsolatban. – A felsőkön? – szúrta közbe, aztán homlokát ráncolva a mennyezetre tekintett, de aztán rájött, hogy így úgysem tudja megtalálni a helyet, amit keres, így visszanézett a lányra és tovább hallgatta őt. Nem igazán volt kíváncsi mi rejtezik a mappában, de attól eltekintve érdemes lenne megtudni, hátha fontos, bár gyanította, hogy nem sok jelentősége lenne, de a mélyen szunnyadó informátor feléledt benne és álmatag pislogások közepette próbált minél több információt begyűjteni. – Tényleg? – kérdezte mosolyra fakadó arccal. – Ez igazán jó hír – reménykedő ábrázat, hogy végre elérheti a kijelölt tantermet. Még fogalma sem volt, hogy vajon mit fog mondani miért kell odamennie, hiszen láthatóan már rég kinőtt a gólya sorból, de majdcsak mond valami eléggé hihetőt, hogy ne keltsen a tizenegyesben feltűnést. Meg, ha igen, majd végrehajt egy emléktörést… A gondolat baljósan morbid mivoltával tisztában volt, mégis enyhe jókedv terült szét benne miatta. A lány kuriózum volt a maga nemében. Tim eddig nem találkozott ilyen sok emléktörésen átesett egyeddel, de tulajdonképpen még nem látszanak a szellemi leépülés jelei… külsőleg. Lehet, elbírna még párat, vagy… nem, és nyáladzva esne össze a padlón, ha megtenné. Talán nem lenne jó kísérletezni vele. - Nekem megfelel – közölte mosolyt produkálva. – Valamennyire ismerős vagyok itt, így talán nem fogunk eltévedni – némi bátorítás, na meg ne nézze már teljesen elveszettnek, csak éppen azt a nyomorult 430-as kezdetűt nem találja. Legalább a mappa tartalmára fény derült. Valami iskolai anyag, talán egy beadandó dolgozat… esetleg egy zsarolólevél, Mrs. Collinsnak, amivel a lány kieszközöl az ötöst magának. Áh, nem a tizenegyes túl kedves az ilyen sunyi húzásokhoz. - Óh, egyáltalán nem sietek – ingatta a fejét kedélyesen. Azt már nem tette hozzá, hogy sokkal szívesebben köröz egy fiatal lány társaságában, minthogy a portás elakadó álmatag szavain kelljen eligazodnia. Persze legalább a kapuőr nem mosolyog állandóan a tizenegyes pedig eléggé vigyorgós típus. Fene tudja melyikkel járna jobban alapesetben, mindenesetre most az ügyvédbojtár volt a célpont, így nincs választása. – Nyugodtan intézze el, amit szeretne, megvárom itt – amúgy is munkaidőben van, és így legalább nem kell kamufeladatot végeznie. Tim visszaült a korábbi helyére, és várta, hogy a lány ismét előkerüljön, ha csak fel nem ültette őt. Az roppant nagy égés lenne, és csak azért nem röhögnék körbe a többiek, ha megtudnák, mert valamivel felettük áll rangban. A háta mögött persze jót mulatnának rajta. A gondolat bosszantotta, de félrehessegette. Mindenki hibázhat néha.
Abszolút nem gyanakodtam arra, hogy ez az egész találkozás végül is megrendezett volt. Egyszerűen csak segíteni akartam a férfinak, bármilyen furcsának találtam is őt, mert én már csak ilyen vagyok. Ha valaki hozzám fordul, akkor általában a legjobb tudásom szerint szoktam igyekezni, hogy megoldjak egy-egy helyzetet. Legyen az véresen komoly, vagy olyan apróság, mint egy tanterem felkutatása. Egyáltalán nem érdekelt, hogy kicsit később fogok visszaérni az irodában, mint ahogyan ígértem, vagy inkább terveztem, mivel tudták odabent, hogy ide jöttem az egyetemre. Majd hazudok valamit, úgysem fogja leellenőrizni senki szerintem. Reméltem legalábbis. - Igen-igen! - bólogattam, amikor visszakérdezett. Láttam rajta a tanácstalanságot, de őszintén osztoztam vele az érzésben, hiszen halványlilám sem volt egyébként, hogy jól mondtam-e neki. Csak a számból sejtettem, hogy valahol a negyedik környékén lehet, az meg elég fent van ahhoz, hogy ne legyen sok kedvem felmászni oda, de túl segítőkésznek éreztem magam ahhoz, hogy azt hazudjam, hogy nem tudom hol van, és sietnem kell. Új embereket megismerni amúgy is mindig izgalmas dolog, én legalábbis nagyon kedveltem a friss ismeretségeket. Ki tudja, hogy ezzel a férfival is később mikor fogok találkozni, amikor esetleg nekem lesz szükségem az ő segítségére, ugye? Amikor a férfi arcán megjelent az a kis mosoly, elégedettséget éreztem, hogy ma is sikerült valami jó cselekedetet véghez vinnem. Lehet, hogy éppen most teszem szebbé a napját, és nem azzal kell majd töltenie az elkövetkező félórát, hogy itt bolyong az egyetemen össze-vissza. - Örülök neki! - fejeztem ki végül szavakkal is, és mivel az órámra pillantva sikerült megállapítanom, hogy már így is csak elég kevés időm maradt, így ezt gyorsan közöltem is legújabb ismerősömmel. - Rendben, akkor én viszont sietek most, hogy ne kelljen nagyon sokat várnia! Higgye el, én sem akarok a feltétlenül szükségesnél többet időzni odabent! - böktem fejemmel az egyik zárt ajtó felé, ami mögött éppen folyt az az előadás, amin nekem is ott kellett volna a ülnöm. Nem igazán búslakodtam azon, hogy végül nem értem ide, mert más még mindig nem talált gyakorlati helyet, míg én már bent is dolgoztam, a hét legnagyobb részében legalábbis. A többin élveztem az egyetemisták gondtalannak tűnő életét, vagyis dolgoztam anya mellett a kajáldában. - Akkor mindjárt jövök! - szóltam még hátra a vállam felett, miután sietőesn nekiiramodtam a folyosónak. Természetesn Mrs. Collins éppen olyan dühös volt rám, mint amire számítottam, de én egy vidám mosollyal mindezt félre is sepertem. Csak azért sem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a bosszúság, hiába kezdett bennem éledezni az indulat valahol mélyen. Mondtam is neki, a buktatással kapcsolatos fenyegetéseit eleresztve a fülem mellett, hogy elvégeztem a feladatot, és remélem elnyeri majd a tetszését. Meg azt sem voltam rest az orra alá dörgölni, hogy nekem ma délelőtt milyen fontos feladataim voltak az ügyész úr közvetlen közelében, neki végezve el a papírmunkát. Erre láttam, hogy legszívesebben kitépte volna a csúnyán festett szőke haját, de végül nem tette, csak türelmetlenül felhorkant, és "megkért", hogy a következő előadására próbáljak meg időben beérni, bármilyen fontos ember legyek is. Egyértelműen érezhető volt a gúnyolódás, ami a szavaiból áradt, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy lássa rajtam, hogy esetleg kihozott a sodromból. Miután kifordultam az ajtón, és egy kicsit hangosabban csuktam be, mint ami illő lett volna - nyilván csak azért is! -, nem volt olyan nehéz feladat megtalálnom a férfit, akinek egyébként még a nevét sem tudtam. Vagy nem is lenne olyan fontos? - Itt is vagyok, Mr... - dehogy nem volt fontos! Én meg kíváncsi lélek vagyok, tudni szerettem volna, hogy kit fogok itt kísérgetni. - Remélem, hogy nem volt nagyon sok idő. Odabent annak tűnt! - forgattam a szemeimet kelletlenül, de a bosszús kifejezés hamar tovatűnt az arcomról. - Szóval, indulhatunk? - ácsorogtam mellette várakozóan, egyik lábamról a másikra helyezve át a testsúlyomat. - Egyébként itt tanít az egyetemen? - csak azért kérdeztem, mert egyrészt logikus volt, másrészt akkor is ismerősnek találtam. Valahol már látnom kellett! - Vagy csak most fog? - tettem fel az újabb logikusnak tűnő kérdést, mert jobban belegondolva, ha itt tanítana, biztosan nem keresné ilyen elveszetten azt a tantermet.
Tim homlokráncolva figyelte a helyeső bólogatás sorozatot, és próbált úgy tenni, mint aki meglepődik a dolgon. Egy enyhe grimasz kíséretében pár másodperc erejéig a tarkóját vakargatta zavarában, majd végül a mosoly is felkerült az arcára. Nem szeretett mosolyogni, de néha célravezető eszköz, ha egy életképtelen idiótát kell alakítania a munkája végett. Persze inkább láttatja magát komplett hülyének, mint boldognak, vagy éppen segítőkésznek, ezért úgy érezte még annyira nem is vészesen nyomorult a helyzete. Lehetne sokkal rosszabb is. A tizenegyes akár kicsattanhatna az örömtől is, de a sietség látszott rajta. Remélte amikor körbejárják a labirintust a szája nem fog fülig érni. Tűrnie kell persze, ha már egyszer ő szólította meg. Nem a kedvességéről volt híres, de azért bunkó sem szokott lenni… hát csak néha, de akkor mindig talál valami rettentő jó önigazolást, amivel kimenti enyhén beragadt lelkiismeretét a mocsárból. - El tudom képzelni – fanyar mosolyt épített fizimiskájára, ami határozottan jól ment neki, mivel az örömtelivel ellentétben, ezt a típust szívesen alkalmazza. – Senki sem szeret huzamosabb ideig egy tanórát félbeszakítani – elítélné amiatt, hogy Mrs. Collins óráját megzavarja? Ugyan miért tenne ilyet, hiszen ha valakinek bosszúságot tud bárki okozni, az mindig kellemes megnyugvással szokta eltölteni. Nehogy már olyan jó napja legyen, igenis tessék pofátlan diákokkal bajlódni. Szívesen végignézte volna a nő képét, amint tizenegyes beviharzik és közli vele, hogy nem csúszott még ki a határidőből, hiszen erre az órára kellett hozni a projektet és lám, hát nem itt van a dolgozat? Vagy akármi, amit Mrs. Collins szeretett volna a mai előadáson mindenkitől begyűjteni. – Köszönöm! – bólintott egyet, amikor a lány biztosította afelől, hogy hamarosan visszatér, és együtt felfedező útra indulnak Roxfortban, hogy megtalálják a Szükség szobáját, ami akárhol is lehet. Jaj… már alig várta. A percek csak teltek, és Tim kísértést érzett, hogy varázslattal elhagyva fizikai testét bekukkantson miként reagálja le a tanárnő az előadást félbeszakító lányt, de túlságosan sok varázserőt emésztene fel, és kitudja mikor lesz szüksége a tartalékaira? Ettől eltekintve már majdnem megtette, amikor az ajtó csapódásával, a lányból áradó zene visszatért elméjébe. Mindenkinél más volt a hatósugár, nem volt egységes mérce, de öt méter szinte mindenkinél megvolt. Valakit távolabbról érzékelt, valakit közelebbről. Tizenegyes valahol középtájon helyezkedett el. - Ó hová tettem a modorom – ráncolta homlokát és egy kedvesnek ható mosollyal próbálta udvariatlanságát jóvátenni. – Timothy Keldron – közölte, miközben felkelt a székből, és kezét a lány felé nyújtotta, majd ha a kézfogás megesett, biccentett is egyet. – Nem… nem egyáltalán nem volt hosszú. Amúgy is elütöttem az időt némi újságolvasással – tekintett a szék melletti asztalon heverő kihajtogatott hírhordozókra. - Hogyne – bólintott, és már készen is állt, hogy felkutassák a 430-as termet, de a lány előbb még informálódni szeretett volna. Már válaszolni készült, amikor újabb kérdést kapott, ami enyhe mosolyt csalt arcára. – Nem, nem tanítok-e nemes épület falain belül, és nem is áll szándékomban, hogy valaha is fiatalfelnőtt kobakokat tömjek tele a történelem varázslatos, és néha dögunalmas világával. Ellenben a megfigyelése, habár lehet nem jó nyomon indult el, részben igaz. Tanárnak tanár vagyok, de gyerekeket tanítok… vagyis tanítottam. Már egy ideje nincs rá időm – kár lett volna bármiféle hazugságot beszőni, így az igazat mondta. Hangjában volt némi komor él, mivel valóban szerette a tanítást, de amióta bedobták a városházára kevesebb ideje volt, aztán a krónikás poszttal lehetetlenné vált három dolgot egyszerre csinálni. Viszont kinevezése és az, hogy a protektorátusnak zavartalan legyen a pénz beáramlása fontosabb, mint egyéni hobbija. Ugyan ki ne élvezné, amikor belép egy osztályba és mindenki elkussol. Látni a rettegő tekinteteket, a némán fohászt rebegő ajkakat minden pénzt megér. Közben elindultak, hogy megkeressék a kiszemelt tantermet, nem igazán akart lifttel felmenni, de ha tizenegyes úgy óhajt közlekedni ám legyen. - És maga? Jogot hallgat? – Mrs. Collinsból kifolyólag esélyes tipp lenne, persze lehet egy másik szaknak a mellékterméke is a tanárnővel való kurzus, de mivel Tim egyébként is tisztában volt a lány tanulmányaival nem akart mellé lőni.
- Hát, nem éppen emiatt gondoltam! - vigyorodtam el, bár szemeim ártatlanul csillogtak. A kettő valahogy egyáltalán nem volt összeegyeztethető, de ez engem egyetlen pillanatig sem zavart. - Inkább úgy értettem, hogy nem szívesen töltenék ott túl sok időt. Mrs. Collinsnak azt hiszem, hogy nem én vagyok a kedvenc diákja... - panaszoltam el. Nem éreztem úgy, hogy ezzel rosszat tennék saját magamnak, mert egész normálisnak tűnt ez a pasas, nem egy spiclinek. Persze az is lehet, hogy tévedek, sajnos elő szokott velem fordulni időnként. Az csak később jutott eszembe, hogy mi van, ha ő pont Mr. Collins. Szerencsére, miután kijöttem a teremből, és ismét csatlakoztam legújabb ismerősömhöz, a lelkem is egyből megnyugodhatott a neve hallatán. Nem a tanárnőm férje volt, hanem valaki más. Magamban nem túl meglepő módon tovább is szőttem a gondolatot, hogy akkor mi van, ha esetleg a szeretője? Bár nem tudtam elképzelni, hogy abban a nőben bárki is látna valamit, de sohasem lehet tudni, mindenkinek más az ízlése. Ráadásul azt mondják, hogy valahol mindenkinek megvan a maga párja, csupán megtalálni nem olyan könnyű. - Nos, nagyon örvendek, Mr. Keldron! - egyből elfogadtam a felém nyújtott kezet, és határozottan meg is szorítottam. Nem erőlködve, de azért úgy, hogy komolyan vegyen. Az ilyesmire mindig igyekeztem odafigyelni. Egy ügyvédtől talán el is várható, hogy ne a gyengeséget mutassa, hanem azt, hogy lehet rá számítani, mert erős jellem, akárcsak a kézfogása. - Azt hiszem, hogy úgy illik, ha én is bemutatkozom... - szabadkoztam egy kicsit, mert csak most esett le, hogy én ugyanúgy nem mutatkoztam be neki, ahogyan ő sem nekem. Ez talán nem is lenne nagy probléma, hiszen nem mindenkinek a nevét tudjuk meg, akivel életünk során találkozunk, de azért most úgy jött ki a lépés, hogy nem nagy probléma eggyel több név a kobakomban. - Charlotte Monroe vagyok! - árultam el én is a nevemet, de kivételesen most nem fűztem hozzá, hogy hogyan becézhet, ha akar. Azt hiszem, ennek most nem volt itt a helye. - Ó, értem! Én szerettem a történelmet, de valahogy elkanyarodtam végül attól a vonaltól - mosolyogtam halványan a férfira, miközben a lépcsők felé vettem az irányt automatikusan. - Hogy hogy egy tanárnak nincs ideje a hivatására? - kérdeztem homlokot ráncolva, kissé értetlenül. Lehet, hogy ostobának fog tartani, de tényleg nem értettem, ami ki is ült egyértelműen az arcomra, éles elmém ellenére is. - Akkor mit csinál helyette? - bátorkodtam megkérdezni, mert hiába igyekszem általában udvariasan viselkedni, sokszor előbb beszélek, minthogy gondolkoznék. Ez is annak volt az ékes példája, ugyanis egy ismeretlentől talán nem illik ennyire hevesen érdeklődni a magánügyeit illetően, de nekem akkor is különös volt ez a szituáció. Márpedig ami különös, az általában érdekessé is válik számomra, így egyértelmű, hogy tudni szerettem volna, amit csak lehetséges. Miután ő is rákérdezett arra, hogy én minek készülök, ha nagy leszek, már nem is éreztem magam annyira tolakodónak, hiszen pont ugyanolyan szinten voltak a kérdéseink. Semmivel sem voltam érdeklődőbb, mint ő a személyem iránt, szóval minden rendben. Biztosan nem sértettem meg, és gázoltam bele a lelkivilágába a kíváncsiskodásommal. - Igen. Honnan tudta?! - kérdeztem vissza csodálkozva, szemeim nagyra nyíltak. - Ennyire az arcomra van írva? - ezúttal újra felfelé görbült egy kicsit a szám széle, de nem túlzottan. - Ja, ismeri Mrs. Collinst? - világosodtam meg hirtelen, kis híján el is nevetve magam az egyértelmű megoldáson. - Ugye nem legjobb barátok, vagy ilyesmi? - egy pillanatra ijedtség suhant át az arcomon, miközben az első lépcsőfokok egyikét már le is küzdöttem, megindulva a több emeletnyi túrára. Reméltem, hogy nem fog beárulni, mert már csak az hiányozna, hogy a nő megbuktasson. Anya biztosan nagyon mérges lenne rám, márpedig az nagyon nem lenne jó.
Tim szerette volna hozzáfűzni a kedvenc diák témához, hogy nyilvánvalóan azért nem csípi mert láthatóan nem jár be az óráira, persze ez lehet, hogy csak kivételes alkalom és általában szorgosan és figyelő szemekkel ül a tanárnő kurzusain. Sajnos ilyen jellegű információkkal nem rendelkezett, talán valakit le kellene csesznie, amiért nincs feljegyezve hányszor érezte már úgy, hogy Mrs. Collins előadásain nem szükséges ott lennie. Trehányság felsőfokon, mindegy majd, ha megint szóba jön megkérdezi és kiegészíti a tizenegyes aktáját ezzel a roppant fontos információval. Tim így csak mosolyogva bólintott jelezve, hogy elfogadta a lány érveit, amiért nem szeret sokat a tanárnőnél lenni. Egyébként sem szeretné, ha az előadás véget érne és Mrs. Collins nem fogadná már el, amit a lány vitt neki, ezért nem is tartotta szóval tovább fel, csak kényelembe helyezte magát a székben, és várt, amíg a lány elintézi a tanárnőt. A kézfogása határozott volt, ami mindig jó érzéssel töltötte el Timet, bár nem vallaná be, hogy valakiben lát pozitív dolgokat is, de saját magának azért nem hazudhat. – Úgyszintén – biccentett kézfogás közben, igaz ekkor még a lány nem mutatkozott be, de Tim gyanította, hogy előbb-utóbb erre is sor fog kerülni. Ha nem, az sem baj, amúgy is tisztában volt a nevével… meg az életének rejtett szakaszaival is, amikről a lány mit sem sejt. Talán a legjobb lenne, ha nem is szerezne a kitörölt dolgokról soha tudomást. Nem igazán érdekelte tizenegyes és az anyjához fűződő kapocs szilárdsága, de ha a lány megtudja, hogy a kedves édesanyja egész életén át hazudott neki, nem valószínű, hogy valaha is megbocsájtja. Talán javasolni fogja a protektornál a Charlotteról szóló adatok zárolását, amennyiben valamilyen „csoda” folytán kénytelenek lennének őrzővé tenni, természetesen a szervezet egysége érdekében és nem a családi dráma elkerülése végett. Persze valószínűleg előbb-utóbb valaki úgyis elkotyogná neki, hiszen tizenegyes az őrzők között olyan, mint Harry Potter a varázsvilágban. Mindenki ismeri a történetét, aki egyszer már betévedt a feljegyzések közé és a lehetséges utánpótlás után érdeklődött. – Általában igen – értett egyet a lánnyal, halvány mosoly kíséretében. – Szép neve van, és illik is magához – bár egy olyan név, ami a feledéssel kapcsolatos bizonyosan jobban passzolna, de Tim tudta, hogy tizenegyes anyja nem szánt szándékkal cseszett ki a lányával, de ha mondjuk az indiai Visar nevet viselné, Timben felmerülne ez emléktörések előre eltervezésének gyanúja. De így, csak szerencsétlen véletlenek összjátékára tudta fogni a dolgot. Viszont az biztos nem véletlen, hogy a lány középső – most eltitkolt neve – is erős jelentéssel bír, ahogy svéd tájékon a Charlotte is. Az anyja azért valamit sejthetett, ha duplázta lánya „erejét”. Vagy csak ezek tetszettek neki, ez is megeshet, de aki egy vérfarkastól szül gyereket… hát bizonyosan sejtette, hogy lesznek komplikációk. - A vicces, hogy én nem is igazán csíptem gyerekkoromban – lassan, eltöprengve beszélt. Elég régen volt már gyerek, de azért arra még emlékszik, hogy álmos fejjel, bambulva bámult kifelé az ablakon ahelyett, hogy a cézárok életét elmesélő tanárra figyelt volna. – És mégis töritanár lettem. Van, hogy az élet fura dolgokat produkál – de még mennyire, hogy furákat. Lépcsőzni fognak, remek, ezzel a heti edzése is le lesz tudva, még talán meg is enged magának egy tábla csokit, ha visszamegy a protektorátusra. Tim felhúzta a szemöldökét, és kérdő pillantással nézett a lányra, majd fejével Mrs. Collins tanterme felé bökött. – Hogy, hogy egy diáknak nincs ideje bejárni órára? – kérdezett vissza, hangjának nem volt vádló éle, pusztán némi kíváncsiság csendült benne, és persze egy kevés tanító szándék. – Lobbizok, hogy az egyetem minél több pénzt kapjon Alaszka államtól – mosolyodott el. – Bár ez így nem túl pontos, igazából a városban található oktatási intézményeknek próbálok minél kedvezőbb anyagi feltételeket biztosítani, amibe természetesen az egyetem is beletartozik. Sajnos azonban néha lehetetlen vállalkozásnak tűnik és sokszor visszasírom a legrosszabb osztályokat, amik eddig a kezem ügyébe kerültek – ez persze némi túlzás volt, és hangjának lejtése is erről árulkodott, kíváncsi volt vajon tizenegyes képes-e ezt felismerni. Nem, szó sem volt arról, hogy tesztelte volna, de mindenesetre jó tisztában lenni, hogy kiszűri-e a nem túlságosan leplezett ferdítéseket. Csodálkozása meglepte, de végül is nem tudhatja, hogy van róla fogalma mit tanít Mrs. Collins. Válaszolt is volna neki, de a lány tovább beszélt. – Nem, nem vagyunk barátok – ingatta a fejét, halvány mosollyal az arcán, és mi tagadás az átsuhanó enyhe rémület kedvére való volt. Persze legszívesebben rábólintott volna, hogy bizony jóban vannak, csak azért, hogy kellemetlenséget okozzon a lánynak, vagy éppen amiatt, hogy meglesse egy ilyen helyzetben milyen reakciót produkál, de egyrészt nem akarta máris elhidegíteni magától tizenegyest, másrészt a bolyongás közepette sokkal érdekesebb információkra is fény derülhet. – A munkámból kifolyólag elég sok tanárt ismerek… jobbára persze aktákból, de van, akit személyesen is. Mrs. Collins nem tartozik az utóbbi csoportba – egy pillanatra elhallgatott, majd kíváncsisággal telve megkérdezte. – Mondja csak, mi vitte magát a jogi pályára? - van, amit az akták nem tartalmaznak, vagy csak már kiment Tim fejéből az információ. Akárhogy is, jó stratégiának tűnt, ha a lányt beszélteti, elvégre Tim nem sokat tudna már magáról mondani, ahol nem kényszerülne hazugságra.
- Ó, köszönöm szépen, igazán kedves! - nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a nevemet dicsérgessék, bár kétségkívül elég jól esett. Látszik, hogy ez a férfi idősebb, és ő még más elvek szerint lett nevelve. Kedveltem az ilyeneket, bár azt nem jelentettem volna ki egyértelműen, hogy vonzódom az idősebb férfiakhoz. Talán küzdök némi apakomplexussal, de nem ölt súlyos méreteket, ráadásul Jackson most tényleg komolyan érdekelt. Ugyan van egy lánya, de attól még a közöttünk lévő korkülönbség egyáltalán nem nagy. Ha tudtam volna, hogy ez az ember itt még ismeri is őt, valószínűleg határozottan olyan érzésem lett volna, mintha nem lenne véletlen ez a találkozás. Így azonban gyanútlanul mosolyogtam tovább, terelgetve a férfit a lépcső irányába. - Igen, az biztos! - bólintottam szórakozottan. Én sem gondoltam volna, hogy ügyvédi pályára fogok menni, hiszen az ügyvédekért senki nem rajongott, és sokan karót nyeltnek tartották őket. Nos, mivel én szeretem a kihívásokat, feltett szándékom volt, hogy én ezt az egész sztereotípiát megcáfolom, és én vidám ügyvéd leszek, a jogi élet színfoltja. Persze azt nem akartam, hogy mindez a szakmai hozzáértésem kárára menjen, éppen ezért szorgalmasan tanultam, és azt terveztem, hogy majd minden szép és jó lesz, amikor már én is ügyvéd leszek. Mindenki kedvelni fog, jó leszek a munkámban. Tudom én, hogy kissé túlságosan is idilli álomképeket dédelgetek, és valószínűleg semmi nem így lesz a jövőben, de abból még soha senkinek nem lett baja, ha kicsit ábrándozott. - Nos, igazából szakmai gyakorlatot teljesítek az ügyészségen, és ezt a tanáraim is tudják, már csak néhány tárgyam maradt hátra. Ezek között van Mrs. Collinsé is, akinek valami miatt nem tetszik, hogy az időm nagy részét azzal töltöm, amivel majd a jövőben is foglalkozni szeretnék. Ma szerettem volna beérni az órára, de sajnos közbejött néhány dolog, így már csak azt a dolgozatot tudtam leadni - vontam meg végül a vállaimat. Igazából semmi köze nem volt hozzá a férfinak, de én szeretek beszélgetni, és nem is nagyon volt okom arra, hogy titkolózzak. A kérdése jogos volt, ráadásul én is kíváncsiskodtam az ő életével kapcsolatban, úgyhogy ez talán így fair. - Komolyan mondja?! - kérdeztem vissza kissé meglepetten, ám annál érdeklődőbben. - Ez elég izgalmasan hangzik, ráadásul jót is próbál tenni az egyetemnek. Akkor emiatt van itt? - érdeklődtem kíváncsian, azt meg már csak magamban jegyeztem meg, hogy akkor elég furcsa a terem elhelyezkedése, amit keresett. Nem tudtam mire vélni, de mivel semmi közöm hozzá, így nem akartam feleslegesen okoskodni. Az ilyen tudálékosságot már évekkel ezelőtt levetkőztem magamról, a kamaszkorral együtt. - Azért élvezi ezt a munkát, igaz? - kérdeztem óvatosan, mert nekem nagyon is úgy tűnt, hogy inkább ezt csinálja szívesebben, mint a tanítást. A rossz osztályokat pedig amúgy sem szereti senki, ennyire borzalmas nem lehetett ez a munka. Talán később majd utána tudok nézni valahol, hogyan is működnek ezek a dolgok, amivel Mr. Keldron foglalkozik. - Huh, akkor jó! - könnyebbültem meg egy cseppet, bár egyből zavarba is jöttem egy kicsit, amiért hangosan is kimondtam. Ennek tompítására csak zavart mosolyt küldtem a férfi felé, nem örültem volna, ha rosszat gondol esetleg rólam emiatt. - Igen, ez így teljesen érthető! - bólogattam, amikor megkaptam mellé a magyarázatot is, hogy miként lehetséges, hogy nem itt tanít, és mégis van fogalma Mrs. Collinsról. - Különös, de rövid időn belül maga a második ember, aki ezt kérdezi tőlem! - inkább csak hangosan kimondtam a gondolatomat, mielőtt folytattam volna a választ. - Nos tudja, akármilyen sablonosan hangzik is, szeretném jobbá tenni a világot. Nincsenek nagy világmegváltó terveim, vagy nem törekszem a világbékére sem, de apróságokkal talán biztonságosabbá tudnám tenni ezt a várost. Elég fejlett az igazságérzetem, ráadásul kitartónak is vallom magam, úgyhogy azt hiszem, hogy addig úgysem nyugodnék, amíg egy bűnöst börtönbe nem juttatok, vagy egy ügyet be nem fejezek... - egy kicsit elgondolkoztam, hogy mondjak-e még mást is, ám végül, amint elértük az első lépcsőfordulót, arra jutottam, hogy miért is ne? - Tudja, az apám egy balesetben meghalt, amikor kislány voltam, és a vétkest sohasem csukták le. Nem szeretném, hogy ezt másnak is meg kelljen élnie, ha van módom változtatni rajta! - természetesen fogalmam sem volt sem arról, hogy az apámat a falkája gyilkolta meg, sem arról, hogy ezt már a mellettem lépcsőző férfi amúgy is tudta.
Tim egy kedvesnek ható mosolyt küldött a lány felé, amikor az megköszönte a megjegyzését a nevével kapcsolatban. De rohadtul utálta, ha valaki kedvesnek tartotta. Nem, egyáltalán nem volt kedves, de most kénytelen megjátszania magát, ahogy minidig, amikor mágiaérzékenyeket figyel meg, mivel ez célravezetőbb, mint szarkasztikus megjegyzések alá temetni, és egy életre megutáltatni vele magát. De még mennyire, hogy biztos. Tim mesélhetne róla még többet is, de amit mondana nem a tizenegyes fülének lenne való. Talán egyszer, majd mesélhet róla, hogy miként képes valaki egy gránitkővel társalogva fényt deríteni egy kusza történet csattanójára, de jelenleg nem lenne szerencsés, ha tudomást szerezne ilyen aprónak tűnő, ám roppant jelentőségteljes furcsaságról, amit az élet produkálni tud. Tim így egyszerűen a lány bólintása után hümmögött és elmosolyodott. Nem igazán várt választ, remélte, hogy minden kedvessége ellenére, amit magára feszített megingathatja egy kicsit a lányt, de tizenegyes készséggel válaszolt. Nyílt és közvetlen személyiség. Ügyészként ezt nyilván le kell majd vetkeznie magáról, de hát majd rájön idővel, hogy a jogi háló egy kegyetlen útvesztő, ahol csak az találhatja meg a kiutat és menekülhet el a Minotaurus elől, aki képes a hazugságot színtiszta igazságként eladni, az igazságot pedig kamuvá formálni. – Mrs. Collinst nem pont a megértéséről híres – csóválta Tim a fejét grimaszolva. – Ellenben korrekt tanár… - a férfi megvonta a vállait, majd kis szünet után folytatta. – Legalábbis ezt mondják róla. – Fogalma sem volt, hogy ez vajon igaz lehet-e hiszen Mrs. Collinsnak se mágiaérzékenysége, se vérfarkassága nem volt, és még csak nem is tartozott a szervezethez, így Tim látókörén kívül esett. Csak a tanárok aktájából, és egy két elejtett szóból ismeri őt. – Amúgy kinél van gyakorlaton? - ez az infó még új volt neki, hiszen erről nem kapott frissítést, csupán az újbóli emléktörést kötötték az orrára. Nyilván ez az információ kevésbé volt lényeges. Valójában lehet, hogy tényleg lényegtelen, és még az is előfordulhat, hogy a tizenegyes aktájában szerepelt is, csak Tim le volt annyira kötve saját hitetlenséggel egybekötött bosszankodásával, hogy nem figyelt az apró betűs részletekre. Ez egy informátornál végzetes hiba is lehetne akár, és ha másvalaki vétett volna ilyen gondatlanságot, nyilván alapos fejmosásban lett volna része, de… hát megvan az előnye, ha valaki főnök a saját területén belül. - Komolyan – mosolyodott el a lány meglepettségén. - Igen, emiatt – bólintott homlokráncolva. – Bár feleannyira sem izgalmas, mint amennyire hangzik – igazából a legális része valóban nem hordozott magában túl sok említésre méltót, viszont a sikkasztós része már bővelkedett izgalmakban. Persze őrzői hivatásával egyik sem vehette fel a versenyt. A tizenegyes észrevette ferdítését. Jó pont, határozottan, talán megérdemelné, hogy saját nevén gondoljon rá… de nem. Azért ennél többet kell tennie, hogy a morbidan vicces életútján Tim túltehesse magát egy helyes megfigyeléssel. – Persze, hogyne – mosolyodott el kedélyesen, miközben a lány felé nézett, ahogy felfelé sétáltak. – Különben nem csinálnám, és visszamennék tanítani. Tim felhúzott szemöldökkel kérdőn tekintett a lányra. – Tán attól tart, hogy elmondom a tanárnőnek, hogy nem szívesen van vele egy légtérben? – halvány mosoly húzódott ajkai szegletében, és úgy érezte itt az idő, hogy tizenegyes aktáihoz hozzádobja a Mrs. Collins óráiról való lógás számszerű adatait. – Egyébként hány előadását hagyta ki… mondjuk úgy az utóbbi pár évben? – hangjában játékosság bujkált, mint akit nem is igazán érdekel a dolog, és inkább tűnhetett úgy, mint aki csak húzni szeretné a lány agyát egy kicsit. - Ugye? Az ördög a részletekben rejlik, de gondolom ezt nem kell olyasvalakinek magyaráznom, aki ügyésznek készül – valószínűleg volt már számos esettanulmány a kezében, aminek a kimenetelét szinte bagatell események, dolgok befolyásolták. - Valóban? Ki volt az első? – kérdezte érdeklődve, persze, ha már eddigre megkapta, hogy kinél van gyakorlaton, akkor nyilván pontosan ugyanaz az ember kérdezett rá, aki maga mellé vette, és ezzel Tim is tisztában volt, hiszen a munkaadók legtöbbje kíváncsi a beosztottak motivációjára. Nem szólt közbe, amikor a lépcsőforduló előtt a lány elhallgatott, várta hátha mondani készül még valamit, hiszen a mondatának hanglejtése arra engedett következtetni, hogy nem itt a vég, persze tévedhet is akár. Azonban most nem kellett csalódnia megérzésében, hiszen tizenegyes tovább folytatta. – Részvétem – közölte nem túlságosan sajnálkozva, de azért érződött, hogy komolyan gondolja. – Azonban előre kell vetítsem, hogy a bűnösök nem fogják mindig megkapni a méltó büntetésüket, nem fognak rács mögött sínylődni életük végéig, és gyanítom, hogy ezt a tanárok is számtalanszor elmondták már maguknak – enyhe sóhajtás után tovább beszélt. – A jogban rengeteg a kiskapu, amit egy dörzsölt ügyvéd kihasználhat, ezért maguknak még dörzsöltebbnek kell lenniük – „hazudni mindenáron”, talán ez lehetne a jogi pályán dolgozók mottója. – Van kedve egy szituációs gyakorlathoz? Nem kényszer, nyugodtan mondjon nemet, ha nincs hozzá hangulata, de még mielőtt válaszol… – emelte fel a kezét tenyérrel a lány felé, ha esetleg tizenegyes válaszolni kívánt volna. – Elmondom, mi lenne a feladat. Kérdezhet tőlem bármit, és magának el kell döntenie, hogy az igazat mondtam-e vagy nem. A hazugság felismerése fontos a maguk szakmájában, ha jól sejtem.
- Igen, ezt már én is észrevettem - mivel nem rajongtam a tanárnőért, és még az emlegetésétől is idegesen kezdett viszketni a tenyerem, ezért nem nagyon akartam tovább erőltetni a témát. - Az lehet, hogy korrekt tanár, de hogy emberként borzasztóan vaskalapos és szemellenzős, az is biztos! - azért láthatta rajtam a fellobbanó enyhe harciasságot, ami annyira hozzám tartozott mindig is. - Xavier Wilburnnél. Talán ismeri? - kérdeztem kíváncsian, mert úgy tűnt, hogy egész sok embert ismer itt. Akkor egy olyan híres-neves ügyvédet is ismernie kellett, mint amilyen Mr. Wilburn. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem pusztán kíváncsiságból érdeklődik, hanem mert már amúgy is vannak rólam információi, és ez hiányzott a gyűjteményből. Az aktámból. - Akkor biztosan nem csinálná! Szerintem jó ügyért teszi, az ilyen embereket tisztelem! - vallottam be őszintén, a férfira villantva egy barátságos mosolyt. Nem akartam én személyeskedni, vagy bevágódni, alapvetően olyan személyiséggel áldott meg a sors, hogy nem szeretek segget nyalni, hogy csúnyán fejezzem ki magam. Az igazságot ellenben előszeretettel hangoztattam, ahogyan a saját véleményemet is gyakran öntöttem szavakba, akkor is, ha ez valakinek esetleg nagyon nem nyerte el a tetszését. - Akkor jól gondoltam. Igaz, hogy az embereknek gyakran nincs választásuk a feladatukat illetően, de bizonyára nem véletlenül döntött úgy, hogy inkább ezzel szeretne foglalkozni, a tanítás helyett - vélekedtem, aztán vagy mellélőttem vele, vagy éppen beletrafáltam. Sosem lehet tudni. - Igen, őszintén szólva, megfordult a fejemben ez is! - vallottam be,aztán nem bírtam ki, hogy el ne nevessem magam. Egy kicsit azért viccesen hangzott, és végül is, milyen érdeke fűződne hozzá egy idegen férfinak, hogy beáruljon engem a tanárnőmnél, akár egy rosszcsont gyerek. - Eddig nem nagyon tartott nekem kurzust, de ha minden igaz, ez volt a második alkalom. Bármennyire tűnik is úgy, hogy hanyag vagyok és lógok az előadásokról, egyáltalán nem jellemző rám. Ma tényleg nem tudtam hamarabb eljönni, ha be akartam fejezni a rám bízott feladatot! - tettem hozzá, hogy lássa a teljes képet, nem vagyok én olyan borzasztó és hanyag, mint amilyennek talán elsőre tűntem neki. Igazából amúgy sem tudtam eldönteni, hogy vajon tetszett neki a szemtelenségem a tanárnővel szemben, vagy éppen ellenkezőleg. Teljesen pókerarca volt a fickónak, még ha mosolygott, akkor is úgy tűnt, mintha nem lenne igazi. Különös. - Gondolom nem lepem meg a válasszal, hogy Mr. Wilburn - mosolyogtam haloványan, azt pedig nem erősítettem meg, hogy az ördög valóban a részletekben rejlik, hiszen ez teljesen egyértelmű. Nekem pedig idővel kényesek lesznek a részletek, csak azok fogják kitenni az életemet, a munkámat. Megvizsgálni minden apróságot, amit csak lehet, ez lesz a feladatom, ha egyszer eljutok addig. - Tudok róla, Mr. Keldron, higgye el! Attól még, hogy naivnak és szeleburdinak tűnök, biztosíthatom róla, hogy egyáltalán nem vagyok az. Nem dédelgetek álmokat arról, hogy minden bűnös rács mögött végzi, de ha elérhetem, hogy akit tudok, azt oda juttatom, akkor én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy ez így is legyen! - jelentettem ki határozottan, teljes magabiztossággal. Tényleg elhivatott voltam, erre senki nem panaszkodhatott. Bármiről volt is szó, ha egyszer belevágtam valamibe, akkor mindig nagyon igyekeztem. - Nem kell féltenie! - épp csak nem kacsintottam rá, de nagy kedvem lett volna megtenni azért. Szerintem idővel remekül fog nekem menni a dörzsöltség, még ha kell is fejlődnöm addig egy kicsit ezen a téren. Egyébként jól ráérzett, már nyitottam is a számat, mielőtt félbeszakított volna, hogy végigmondhassa a gondolatmenetét. Csak érdeklődéssel pislogtam fel rá, miközben egymás után győztük le a lépcsőfokokat, hamarosan elérve az első emeletet. - Igen, fontos, de azért még nincs annyi tapasztalatom ezen a téren, hogy élő hazugságvizsgáló legyek - nem mondanám, hogy megrettentett a feladat, de azért volt bennem egy egészséges megfelelési kényszer, és ha belemegyek, úgyis a lehető legjobban akarnám teljesíteni. Márpedig nem volt könnyű feladat, főleg nem egy pókerarccal, úgyhogy kicsit érthető, hogy tartottam tőle. - Még most teljesítem az első gyakorlatom, de tudom, hogy fontos, úgyhogy megpróbálhatjuk, és ha magának van valami jó tippje, hogyan szűrjem ki, ha valaki hazudik, ossza meg velem bátran! Vagy nem olyan jártas az efféle dolgokban? - érdeklődtem kíváncsian. Én szívesen tanultam volna újat, főleg, ha azt hasznosíthatom a jövőben.
- Megszoksz vagy megszöksz – vonta meg kissé a vállait, ajkán halvány mosoly virított. – Sajnálatos módon ő van nyeregben, és a diákok csak alkalmazkodni tudnak – mint mindig, ha valamit teljesíteni kell az egyetemen. Egyébként is valószínűleg vissza fogja még sírni a tanárnőt, amikor kilép a nagybetűs életbe. Vagy nem, ki tudhatná ezt előre, de mindenesetre Tim biztos volt benne, hogy utólag el fog hozzá jutni az információ, hogy mennyire élvezi a diákélet után munkával töltött hétköznapok keserű valóságát. – Nem kimondottan, de hallottam már róla – fapofával mondta ki, de belül lekevert magának egy pofont, amiért ilyen információt nem jegyzett meg, bár az is lehet, hogy mást kellene leteremteni, amiért nem lett sehova felvésve, hogy őrzőhöz került gyakornoknak tizenegyes. Ezt majd még meg kell vizsgálnia, amint lemegy a pincébe. – Úgy értesültem nemrégiben elvesztette a jobb kézfejét… ez igaz? – kérdezte homlokráncolva vizslatva a lányt. Persze igaz volt, de kíváncsi volt, hogy a lánynak feltűnt-e. Talán jó ponttal akarta jutalmazni megfigyelőképessége miatt, de aztán rájött, hogy csak egy vak nem venné észre a nyilvánvalót. - Csak óvatosan a tisztelettel, nem szolgáltam rá – valóban nem, és akár hazudhatott is, a lány meg egyből tiszteli is miatta. Jó persze most nem mondott valótlan, csak féligazságokat, de ettől eltekintve utálta, ha dicséretben részesítik. Mindenestre nem vágott egyből szigorú képet, hanem a szokásos mosolyfélét küldte a lánynak. Aztán azt hisz, amit akar, akár veheti annak is, hogy túl szerény az ilyen megnyilvánulások kezeléséhez. - Igen, megvoltak az okaim – persze nem fejtette ki bővebben mivel akkor már sok hazugságot kellett volna a történetbe szőnie, hogy leplezze az őrzőket, és ha véletlen tizenegyes közéjük csapódik, akkor rá fog eszmélni, hogy hazudott neki, amit most valamiért nem tartott túl jó dolognak. - Ugyan, ettől tényleg nem kell tartania – mivel nincs túlságosan nyomorúságos hangulatban, és elég volt neki, hogy tizenegyes tett valamicskét egy másik ember közérzetének romlásához, így őt már nem kell kellemetlen helyzetbe hoznia, hogy belső békéje egyensúlyban legyen. Saját maga is megengedett egy szélesebb mosolyt, de legalább olyan kellemetlen volt neki ez, mint amikor tyúkszemmel a sarkán kell valakinek túráznia. – Teljesen érthető – bólintott komolyan Tim. – Van, hogy fontosabb dolgaink akadnak, mint bejárni egy órára, főleg, ha nem is kötelező – Tim is számtalanszor lógott óráról, még azokról is, amit neki kellett volna megtartania, mivel közbe jöttek az őrzős ügyek, és az emberek biztonsága mindig prioritást élvez. Az akta ezáltal frissítve lesz. Nem sűrűn volt Mrs. Collinssal órája, de jobbára bejárt. Kíváncsi lett volna, hogy ez vajon olyan információ, ami létszükség-e, de nyilván az akta fontos részlegéhez fogja feltüntetni. A részletek, meg az ördög ugyebár. Meg egyébként is, ő a főnök, azt ír oda, amit akar… már, ha igaz az információ. - Valójában tényleg nem, de nem szerettem volna téves következtetés levonni. Szakmai ártalom, ha úgy tetszik, nézze el nekem – ha akarja, ha nem akkor nem muszáj, de ez már igazán nem Tim problémája. – Egyáltalán nem gondoltam, hogy naiv, vagy szeleburdi, inkább olyannak tűnik, akinek van még mit tanulnia, de ez teljesen természetes. A fiatalok szeretnék a világot jobbá tenni… már aki nem kocsit lopva akar randalírozni éjszaka, de a lényeg, hogy a világ el van cseszve, és senki sem tud semmit tenni, hogy jobb legyen – ez persze nem volt igaz, de kíváncsi volt, vajon milyen reakciót vált ki belőle egy ilyen pesszimista megnyilvánulás. Hangja nem volt letört, inkább enyhén szórakozott. Nem akarta teljesen elhitetni vele, hogy komolyan így gondolja, de ha a lány csak a szavak jelentését figyeli, akkor lehet elsiklik az ilyen apróságok fölött. Remélte persze, hogy tizenegyes veszi a lapot, ahogy az előbb is. - Egy percig sem féltettem – hát, tényleg nem. Legalábbis a jogi pályájára magasról tesz, felőle akár ott is hagyhatja, de ha kénytelenek lesznek elhívni, a dörzsöltség sohasem hátrány az őrzőknél. - Nem is úgy hazudnék, hogy azt lehetetlen legyen kiszúrni – nézett a lányra őszinte tekintettel, és most feltehetné magában tizenegyes a kérdést, hogy vajon most hazudik, vagy tényleg úgy gondolja, képes lenne szemrebbenés nélkül hazudni. – Egyébként is hátrányban van, hiszen először találkoztunk. Van, hogy valakit hosszasan figyelve jövünk rá, hogy mikor füllent – bár vannak univerzális jegyek, amikre ha odafigyel az ember, elég nagy százalékkal ki lehet szúrni a hazugságot. - Haladó amatőrnek mondanám magam. Tudja, a kölykök lépten-nyomon hazudnak. Megette a kutya a házim, és a többi klasszikus, amit a gyerekek szeretnek elsütni. Hosszú ideig tanítottam, és bizony kénytelen voltam elsajátítani ezt-azt. Egy megránduló ajak, félrenézés, fülvakargatás, a hangszín változása… elvörösödés. Van egy pár intő jel, de persze nem száz százalékosak, hiszen lehet, hogy más miatt ideges valaki, és mégis kijönnek rajta a jelek – megvonta a vállait és grimaszolt. – Ezért nem szabad elhamarkodottan ítélni. Nehéz feladat és én is sokszor mellé lőttem, de hát ki nem hibázik néha? – tárta szét kissé tenyereit. Senki sem lehet tökéletes. - Érdeklődve hallgatom a kérdéseit, ha még mindig úgy gondolja, hogy elüthetjük vele az időt – nézett halvány mosollyal a lányra, miközben befordultak az egyik lépcsőfordulón.
- Igen, tudom... - sóhajtottam teátrálisan, aztán haloványan azért mégis elmosolyodtam. Tisztában voltam én mindezzel, de ettől még nem lett egyszerűbb elviselni a bosszantó tanárnőt. - Gondoltam, hogy maga ismeri a nevét! - nyugtáztam, hogy a feltevéseim helyesek voltak, és még egy bólintást is kapott mellé, amivel csak saját magamat erősítettem meg, automatikusan. - Öhm... azt hiszem - bólintottam, mert annyira nem figyeltem én a kezét a legutóbb, de most, hogy így mondta, tényleg rémlett valami. Arról persze fogalmam sem volt, hogy mi történhetett, annyira pedig még én sem vagyok udvariatlan, hogy nyíltan rákérdezzek. Talán majd egyszer, ha jó hangulatban lesz, maximum elküld a fenébe. - De ön honnan tudja? - kérdeztem kíváncsian, mert az előbb csak azt mondta, hogy halott róla, de nem ismeri. Most meg mégis tud róla ilyen dolgokat, amik nemrégiben történhettek vele? Különös, ezt meg is jegyeztem magamban, de nem kívántam forszírozni a témát. Majd egyszer hátha kibukik a dolog, mert minél erősebben akarunk valamire rájönni, annál messzebb szokott kerülni a válasz. Én ezt már megtanultam évekkel ezelőtt, sajnos a saját káromon. - Ez valóban így van, én pedig lehet, hogy csak udvarias voltam! - javítottam ki, elbűvölően ártatlan mosolyt villantva rá, felvetve annak lehetőségét, hogy én is csupán hazudtam. - Tudom, hogy hangzik ez, de... attól még igaz! Hiába kellene, hogy egy diáknak csak a tanulás legyen a dolga, ha mellette van munkája, vagy gyakorlat - mint nekem -, akkor egyszerűen nem lehet mindig mindent összeegyeztetni! - magyaráztam, egy kicsit belelovallva magam a témába. Nem tudtam igazából eldönteni, hogy komolyan mondta, amit mondott, vagy gúnyosan, és azt gondolta, hogy ennek kéne a legfontosabbnak lennie számomra. Valahol igaz is, anya sem örült, de végül átgondolta és megértette. Azt se nagyon tudtam, hogy mi kifogása volt Mr. Wilburn ellen, de ezen inkább most nem agyaltam többet a kelleténél. - De azért megpróbálni még meg lehet! - mosolyodtam el haloványan, biztatóan. Engem ilyen egyszerűen nem lehetett ám eltéríteni az álmaimtól, a terveimtől, a kocsi lopással kapcsolatos gondolatát pedig nemes egyszerűséggel elengedtem a fülem mellett, hiszen eszembe sem jutott, hogy magamra vegyem. Bár különös, hogy pont ezt hozta fel, mikor nemrég tévesen megvádoltak engem is ilyesmivel. Ezt magamban ismét megjegyeztem, mert ugyebár véletlenek nincsenek! - Tényleg? - megfontolva a hallottakat, néztem őt néhány másodpercig. - Csak mert vannak, akiknek elég jól megy - igazából én is köztük voltam, nekem mindig elég jól ment, az már más kérdés, hogy alapvetően nem szeretek hazudni, és nem is teszem, csak ha nagyon rászorulok. - Igen, ez nagyon igaz! - bólogattam. - Vannak azok a viselkedéselemzők, tudja, még sorozat is van róluk! - fogalmam sem volt róla, hogy tudja-e, de ha nem, és érdekli, majd utánanéz. - Nekik is figyelniük kell az apró jelekre ahhoz, hogy tudják, mikor hazudik valaki. Bár ők profik és gyorsabban megy, de akkor is kell egy kis idő. Én meg semmit nem tudok ilyen téren erről, de talán nem ártana majd egy szakkönyv... - ez utóbbit inkább már csak magamnak mondtam, nem neki címeztem a szavakat. Tényleg el fogok menni a könyvesboltba majd a közeljövőben, és utánanézek ennek. - Igen, azt én is elsütöttem, pedig nem is volt kutyánk! - nevettem el magam a kedves emléken. - Sajnos a legjobbakkal is megesik - bólogattam egyetértően, miközben megkezdtük a második emelet felé vezető lépcsők megmászását. - Rendben, igazából nem veszíthetek vele semmit... - egyeztem bele végül, mert újat tanulni sosem rossz dolog, és ez talán a hasznomra is válhat egyszer. - Szóval árulja el, hogy valójában miért akar felmenni a negyedikre abba a terembe? Mert ott nem hiszem, hogy bárki is találkozót beszélne meg... - pislogtam fel rá kíváncsian, végre kibökhettem, ami már percek óta foglalkoztatott.
- Csak azt hiszi? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Ilyen jóra sikeredett volna a kéz, vagy egyszerűen csak nem figyelte? – Ezt is csak hallomásból – mondta magától értetődően. – Az emberek szeretnek pletykálni, és ha egy kvázi híres embert ilyen súlyos baleset ér, az körbejárja a várost előbb-utóbb, főleg, ha itt törtét. Mellesleg a városházán vannak, akik személyesen ismerik… - vonta meg kissé a vállait. – Nyilván onnan indulhatott ki a szóáradat, de biztosat nem tudok, ezért is kérdeztem magát, ha már egyszer vele dolgozik – talán erős túlzás volt így fogalmazni, de azért azt csak nem mondhatta, hogy alatta dolgozik, mert azt még a végén félreértené. - Egy udvarias jogász? – mosolyodott el szélesen. Anomáliák mindig vannak, de azért ilyen mértékűre nem számított. Persze kicsit túlzott, ismert pár ügyvédet és ügyészt, akik elég normálisak és nem a fellegekben hordják az orrukat, igaz Tim kedvességet csak álcából használ, így azoknak sem jut igazán jó szó tőle, akik talán megérdemelnék. – Maga kuriózumnak fog számítani a szakmájában – hát majd rájön, hogy a kedvesség nem túl előnyös állapot az ilyen pályán, de persze bőven lesz ideje ezt megtapasztalni. - Persze, hogy nem lehet – mondta ismét csak komoly hanglejtéssel. – Igazán nem kell mentegetőznie, az egyetemi éveim alatt én is sokat hiányoztam az olyan órákról, amikre nem volt kötelező bejárni, szóval tisztában vagyok a helyzettel. Igaz, ez nem mostanában volt, de gondolom a helyzet ma sem változott sokat – tizenegyes szavaiból ítélve a helyzet tényleg nem változott. Munka, tanulás, egyéb elfoglaltság, csoda, hogy néhány kurzus kimarad? Nem is beszélve, ha véletlen el kell hívni majd. És amennyi balszerencse érte életében eddig, miért ne folytatódna ez a tendencia? Főleg, hogy Willburnnél van gyakorlaton. Valamelyik begőzölt vérfarkas úgy hiszi egy félkezű őrzőt könnyű leteríteni és megtámadja, amikor a lány is ott van. Remélhetőleg ez az alternatíva azért nem fog bekövetkezni, de számolni kell vele. Talán Xavierre kellene állítani egy informátort a tudta nélkül, személyes védelme érdekében. Vagy esetleg nem, és bízni benne, hogy senki nem lesz olyan hülye, hogy megtámadja. - Ez igaz – mosolyodott el kedélyesen. – Az sohasem árthat, ha néhányunk megpróbálja jobbá tenni a világot – mint mondjuk az őrzők, igaz látatlanban, de azért tesznek azért, hogy a vérfarkasok ne akarják átvenni az emberek felett a hatalmat… hát legalábbis közvetlen módon. Közvetve a fél város a falka kezében van. - Vannak bizony – mosolyodott el, és kár lenne megint az ügyvédeket felhozni, hiszen mindketten nagyon jól tudják, hogy az ügyvédeknél nagyobb hazudozókat nem hordott a hátán a föld. A pokol nyolcadik körének tízedik bugyra már alig várja, hogy az ilyen embereket magáénak tudhassa. Sajnálatos, de ha létezik pokol, akkor a hazugságai miatt, amiket kénytelen volt elkövetni élete során, ő is ugyanoda fog kerülni, mint azok, akik önös érdekből hazudtak. - Tényleg? – húzta fel a szemöldökét, mert nem igazán tudta melyik sorozatra gondolhat, és egyébként sem volt az a nagyon sorozat nézős fajta. Filmeket hébe-hóba, amikor ideje engedte, de sorozatokat szinte semmit sem nézett. – Biztos van sok hasznos könyv a témában, de lehet az interneten is talál valamit… meg, ha Mr. Willburn mellett gyakornokoskodik, valószínűleg akad bőven majd olyan ügyfél, aki félre akarja vezetni magukat. A legjobban úgyis rajtuk lehet gyakorolni – nem kételkedett benne, hogy Willburn hasonló rutinnal képes a hazugokat nyakon csípni mint Tim, így tizenegyes igazán jó helyzetben van ezen a téren. - És a tanár elhitte? – húzta szélesre vigyorát, közben belül elképzelte, ahogy neki mondja ezt a hazugságot. Nyilván mivel mágiaérzékeny úgyis megfigyelés alatt lett volna, és tudta volna róla, hogy nincs kutyájuk. Szegény lány mit kapott volna érte. Kár, hogy erről lemaradt, de sebaj, talán egyszer még visszamegy tanítani, és akkor nyakon csíphet örök klasszikussal előhozakodó diákokat. - Na, ez a beszéd – egy biztató mosolyt eresztett meg felé, majd meghallgatta a kérdését és a mosolygás egy percig sem lankadt. Természetes, hogy ez is része a játéknak. Nem szabad, hogy lássa milyen érzelmeket vált ki a kérdése. – Egy szóval sem említettem, hogy találkozóm lesz ott – nézett a lányra kedvesen. Ezt nyilván már csak fejben kombinálta ki, ami elég logikus lenne, de sajnos elkövette azt a hibát, hogy a feltételezéseire hagyatkozott. – Állapotot megyek felmérni – arca még mindig mosolygós volt. – Az intézmény plusz pénzt kért felújításra, és kiküldtek, hogy ellenőrizzem valóban felújításra szorul-e vagy csak valaki sikkasztani szeretne néhányezer dollárt – természetesen hazudott, de arca őszintének mutatkozott, el sem vörösödött, szemhéjai nem jártak örült táncot pislogása közepette, és ha megnyomta volna tizenegyes az orrát, akkor nem is lenne puha… bár utóbbi hazugságvizsgálatot csak a gyerekeknek találták ki és igazából semmi valóság alapja nem volt. – Szóval? Hazudtam vagy sem? – nézett a lányra felhúzott szemöldökkel, persze elég esélytelen volt, hogy valóban rájöhessen a kamuzásra, de persze ettől mondhatja, hogy felismerte a hazugságot.
Kezdőlap
//
//
