Noha egyes emberek egyenesen őrültnek titulálnak, én inkább összetett személyiséggel jellemezném magam. Volt egy idő, amikor lázadtam mindenféle irányítás ellen, de beláttam később, hogy egyedül képtelen lennék megfelelő vagy jó döntéseket hozni. Ennek ellenére remek csapatjátékosnak bizonyultam, képes vagyok együttműködni bárkivel, ha közös célunk van. Segítőkésznek tartom magam - hiszen ez elengedhetetlen egy Gyógyítónál -, valamint nem vagyok az a nagyszájú típus, inkább amolyan csendestársféle, mindent átgondolok, mielőtt kimondanám. De a saját véleményemet nem félek kinyilvánítani, sőt, kimondottan érzékeny nő vagyok. A szerénység nem jellemző rám, tisztában vagyok a képességeimmel és a lehetőségeimmel, bár néha túl sokat várok el magamtól vagy másoktól. Komolynak tűnhetek, de van rá okom, ugyanakkor imádok jó társaságban lenni, szeretek nevetni, és szeretem, ha megnevettetnek. Az idő nagy szerepet játszik az életemben, hiszen jó sok van belőle. Sokat változtam, változok most is, és ezt mindig is nehezen tudtam elfogadni. A múltam egyes részei örökre nyomot hagytak bennem. Mélyen.




Igéző, csokoládébarna szemek, bájos mosoly, napsütötte, selymes bőr. Ez vagyok én. Talán első látásra senki sem gondolna veszélyesnek, az pedig egy közönséges embernek abszolút nem jut eszébe, hogy egy igen különleges nővel van dolga. Bizony, a kedves arcom, a filigrán alkatom és lágy hullámokban a hátamra omló barna hajam elég megtévesztő. Ha szükség van rá, bárkit könnyen manipulálok, és kihasználom az adottságaimat. A gaz csábító. Akár lehetnék én is. Egyesek olyan naivak, nem kell hozzá sok idő, hogy az ujjaim köré csavarjak bárkit is.
Egyébként a nőies öltözködés híve vagyok, ugyanakkor pont annyi látszik amennyi kell. Igazán úgy is a sminkem öltöztet, ami nélkül talán átlagosnak tűnnék, én pedig szeretem, ha rám figyelnek. Az illatom szintén fontos, hogy mindig üde, friss vagy gyümölcsösen édes legyen. A testem arányos, ott kerek, ahol a szemnek határozottan kívánatos. Az, hogy alacsony vagyok, az előnyöm is, hiszen majdnem minden férfi magasnak és erősnek érezheti magát mellettem. A divatot nem igazán követem figyelemmel, mégis sikerül sokszor beletalálnom a trendekbe. Az ékszereket viszont nagyon kedvelem, mindig van rajtam egy-egy csinos darab.
Farkasként kecses, ugyanakkor biztos mozgás jellemző rám, nem vagyok hatalmas, inkább kisebb. A bundám szürkés színű, a mancsaim és a hasam viszont hófehér.




Ez a történet egy unalmas szerda reggellel kezdődik. A mobiltelefonom csörgése ébresztett fel legkedvesebb álmaimból, miután eltelt pár perc, kénytelen voltam kibújni az ágyamhoz, és kinyomni a kis készüléket, ami makacsul ismételte az idegesítő dallamot. ~ El ne felejtsem később megváltoztatni az ébresztőmet, utálom ezt a dalt... ~ gondoltam, miközben nekiláttam a reggelinek. Hihetetlennek tűnik, hogy végre itt hagyom ezt a várost. Olyan sok éve már, hogy ideköltöztem, és most vége az egyetemnek, azt hiszem, nem is fog túlzottan hiányozni. Az utóbbi időben kezdett egyébként is az agyamra menni. Túl sok mindent tudnak egyesek, túl sokat pletykálnak mások életéről, az én életemről. De ma nem számít, az sem, hogy Chicago szebb, és ennél sokkal melegebb napra is virradt már, alig várom, hogy a kezemben foghassam azt a papírköteget, ami annyi mindent jelent nekem.
Egy darabig csak ültem a kocsimban, de nem igazán tudtam magam rávenni, hogy szálljak ki abból. Pedig nem nagy dolog az egész. Kinyitom az ajtót, majd becsukom, végigmegyek a folyosón, felveszem azt az ocsmány köntöst meg a béna sapkát, kezet fogok egy rakás emberrel, átveszem a diplomát, és már meg sem állok Fairbanksig. Mégis olyan különös szembenézni azzal, hogy mi vár rám. Kicsit, bevallom, félek. Aztán elhatároztam magam, és az eleje egész könnyen ment. Megragadtam a nehéz vasajtót, és átléptem az egyetem küszöbén.
- Hallottátok? - Felfigyeltem a suttogó hangokra.
- Ez az a csaj - jött egy másik irányból is.
- Állítólag megölt valakit!
- Élve kibelezett 37 embert!
- Azt hallottam, megkötözte...
- ...gyógyszerekkel tömte...
- ...majd eltüntette a holttestét...
- ...Mr Bowennek!
A folyosó végtelenül hosszúnak tűnt. Közben szembesülnöm kellett néhány hasonló megjegyzéssel. Ó, istenem, ha tudnák, hogy elég lenne pár másodperc ahhoz, hogy hatalmas és erős vérfarkassá alakulva, az életét ontsam az itt összegyűlt tömegnek. De nem tudják, sőt nem is sejtik, és ez így van jól. És most nem kellett csak egy gyilkos pillantást vetnem a pletykálkodókra, azonnal megszűnt a suttogás. Megkönnyebbülten csuktam be magam után a női mosdó ajtaját.
Talán igaz volt, amit mondtak. Illetve részben. De nem tudhatták, milyen körülmények között történt, ahogyan azt sem, miért. Az előzményekről pedig fogalmuk sincs.

Boston; 1910. október

- Jack, Johanna, kész a vacsora! - A tükörnél álltam, amikor hallottam anyám hangját a földszintről. Éppen az új ruhámat próbáltam, amelyhez remekül illet az a nyakék, amit Taylor ajándékozott nekem születésnapomra. Még gyors vetettem egy pillantást a tükörképemre, majd lesiettem a lépcsőn, és egyenesen az ebédlőbe mentem, ahol már a megterített asztal várt.
Helyet foglaltam a szokásos székemen, és megvártam, amíg Nicholas, az édesapám, Jack, a bátyám és végül Elizabeth, az édesanyám is leült, miközben az asztal közepére tette az illatozó sült csirkét. Sok más bostoni családdal ellentétben, mi megengedhettük magunknak, hogy emeletes házban éljünk, nagy birtokkal, sok állattal, sőt luxusnak számított az is, hogy minden este a legjobb falatok kerültek az asztalra. Apám vállalkozó volt, és az üzlet pedig virágzott, annyi pénzt keresett, hogy anyának nem is volt más dolga a főzésen és a takarításon kívül.
- Hogy telt a napod, aranyom? - kérdezte apám felém fordulva.
- Remekül. Ma igazán hasznos dolgokat tanultam Campbell kisasszonytól - válaszoltam illedelmesen. Campbell kisasszony különben a házitanítónk volt - nekem és Jacknek. Habár a bátyám inkább már a vállalkozásba szeretett volna beszállni, apa szerint még fiatal volt. - Később pedig Taylor meglátogatott, és sétáltunk egyet a birtokon.
- Nem tetszik nekem az a ficsúr - adott hangot véleményének anyánk. Már nem először hallottam tőle.
- Nem találkozhatsz vele többet, hányszor mondtam már! - Csattant apám hangja erényesen.
- Nem tilthatod meg nekem! - Kiáltottam mérgesen. Majd nem érdekelve, hogy még nem fejeztem be a vacsorát, felálltam, és otthagytam az asztalt, hogy mérgesen a szobámba zárkózzak.

A professzor úr milyen szép beszédet tartott! Legalábbis a többiek éljenzése ezt sugallja. Én csak ültem a helyemen, nem igazán figyeltem, hozzám már csak tompa, monoton dörmögésként jutott el a tanár hangja. Egyre inkább elmerültem a feltörő emlékekben, melyek hirtelen elárasztották az agyamat. Százkét évet, na meg az azt megelőző tizenkilencet ugyan nehéz visszaidézni, de a meghatározó pillanatok foszlányai itt motoszkálnak bennem. Némelyik emlék minden részletét kristálytisztán fel tudom idézni.

Boston; 1910. november 3.

Ez volt az az éjszaka. Az, amikor teljesen újjászülettem. Persze, akkor még egyáltalán nem sejthettem azt, ami ott várt rám a közeli erdő egyik tisztásán. Igaz, jól tudtam, hogy a szüleim nem kedvelik Taylort, de én napról napra egyre jobban beleszerettem, és az, hogy megtiltották a vele való találkozást, csak még inkább összetartott bennünket. Vagyis inkább ezt akartam hinni. A számomra oly' kedves fiú azonban az éjjelt megelőző napokban kissé, mintha furcsán kezdett volna viselkedni, és milyen különös randevú helyszíne lehet egy állítólag farkasokkal teli erdő. Mégis elmentem. Ám, mikor odaértem nem várt ott senki. Teljesen egyedül voltam, és már kezdett sötétedni. Én olyasféle álmokat dédelgettem akkor, hogy mikor Taylor eljön értem, megkér, hogy szökjek el vele, majd elvesz feleségül. Lesz egy szép házunk, meg gyerekeink. Ehelyett teljesen mást kaptam. Egy órája várakoztam, mikor neszezés ütötte meg a fülem. Kisvártatva pedig kilépett az én Taylorom. Közelebb érve, különös csillogást véltem felfedezni a tekintetében. Ezt viszont abban a pillanatban elfeledtette velem, mikor lehajolt, és édes csókot lehelt az ajkaimra. A karjai erősen tartották a csípőmet, majd másfelé kezdtek kalandozni, illetlen helyekre, ahol előtte még nem járt senki. Én ijedtemben elhúzódtam tőle, és szégyenkezve néztem a szemébe.
- Johany - mindig így hívott -, ne légy ilyen kis butus! Én csak egy csodálatos éjszakát szeretnék magunknak, tetszeni fog - mondta.
- Én... én azt hittem, együtt elszökünk ma éjjel - vallottam be idegesen, mire ő kinevetett.
- Hogy jutott eszedbe ilyen csacskaság? - tette fel a kérdést mosolyogva, de tudtam, választ nem vár rá. - Ugyan már! Ne kéresd magad! - Kicsit erélyesebben szólt, amitől megijedtem, és hátrálni kezdtem. Taylor pár lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, és erőszakosan megragadta a derekamat. Fájt, ahogy szorított, és hiába volt minden tiltakozásom, ő sokkal erősebb volt nálam, és egy pillanattal később már a földön találtam magam, ő pedig fölöttem volt, és a kezei is mindenütt ott voltak rajtam. Próbáltam erősen megütni, de mintha meg sem érezte volna, ekkor utolsó mentsváramként belekarmoltam az arcába, de hiába, nem tudtam felállni, aztán egy hatalmas pofon csattant az arcomon.
- Miért nem tudsz nyugton maradni? - kérdezte indulatosan, mire kitört belőlem a sírás. Feleslegesen kiáltoztam volna segítségért, tudtam, hogy senki sem hallana. További tiltakozásom, a rugdosás valamint a marás mind teljesen hasztalan, csak azt értem el vele, hogy felbőszítsem Taylort. Állatias morgás kíséretében belém harapott, és belőlem egy artikulálatlan sikoly szakadt fel. Az iszonyatos fájdalom a csontjaimig hatolt. Ezután csak erre tudtam koncentrálni, és halványan érzékeltem a dolgokat magam körül. A magáévá tett, majd elment, és magamra hagyott. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de hallottam valaki halk lépteit, majd egyre biztosabb lettem benne, hogy nem ember. Mikor megláttam azt a hatalmas farkasszerű lényt, biztos voltam abban, hogy meghalok. Ezután átadtam magam a hívogató sötétségnek.
Mikor felébredtem, a nap már magasan járt, és ahogy kinyitottam a szemem, éles fájdalom nyilallt minden porcikámba. Megpróbáltam felülni, és fájdalmas nyögéses közt sikerült is, majd rögtön éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Tőlem egy-két méterre egy ötven év körüli férfi ült törökülésben. Izmos felsőtestét nem takarta ruha, pedig koránt sem volt meleg idő, és alul csupán egy lenvászon nadrágot viselt. A különös figura aggódó tekintettel nézett engem.
- Üdvözöllek, kedves! William vagyok - szólalt meg mély hangján. - Most már te is közénk tartozol - jelentette ki határozott meggyőződéssel. Én kérdőn meredtem rá. Fogalmam sem volt, mit akart mondani ezzel.
- Az vagy, ami engem is éltet. Vérfarkas lettél! - Egyszerűen, nyugodtan közölt egy ilyen szürreális tényt, de a legkülönösebb az volt, hogy elhittem, amit mondott.
- Én leszek a mentorod. Segítelek téged, tőlem sokat tanulhatsz - bizonygatta a férfi. És valami megmagyarázhatatlan módon, én azonnal bizalommal fordultam az idegen felé. Most különösen szükségem van arra, hogy eltereljem a figyelmemet a tegnap éjjel történtekről. Mert ott, akkor meghalt bennem valami...
William nem nem hagyott egyedül. Sem másnap, sem a rákövetkező héten, sem az azt követő, csontfagyasztó, hideg télen. Végig mellettem maradt, és vigyázta minden lépésem. Nehéz volt megszokni a változást, ami végbe ment bennem. Nehéz volt kezelni az új keletű képességeimet, az élesebb színeket és hangokat, nehéz volt átváltozni. Eleinte nagyon is az volt. Kínlódtam minden egyes lépéssel. A belsőm egyáltalán nem akarta elfogadni, hogy egy olyan szörnyű lény lett belőlem, mint, amilyen még a legmerészebb álmaimban sem szerepelt. Tiltakozásnak azonban semmi értelmét nem láttam végül. Elfogadtam, beletörődtem, hiszen ezt kellett tennem. Már nem volt választásom, mert Taylor megfosztott a szabadságomtól. Habár William nagyon türelmes és igazán remek tanárnak bizonyult az idő során, kétlem, hogy valaha lett volna makacsabb tanítványa nálam. De kedvelt engem, és napról napra kezdtem én is jobban megszeretni.
Egy-két év elteltével semmit sem változott emberi külsőm, és ezt már nemcsak a család vette észre, hanem a városból mások is gyakran megjegyezték. Nem is olyan sokára, már számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy nem maradhatok ott. Akkoriban csak erre tudtam gondolni, arra, hogy el kell hagynom a családomat, végleg el kell szakadnom tőlük, és ez iszonyú terhet jelentett nekem. Szerettem őket, még ha nem is úgy, ahogy ma elképzelném, az embernek természetes, hogy a családja közel áll hozzá. Tudtam, hogy mennem kell majd, de próbáltam halogatni a lépést, addig maradni ott, amíg csak lehet. Azonban, mikor az első világháború szele az Államokig is elért, eljött az idő. Aznap éjjel bombáztak a város felett, mindenki elbújt, aki csak tudott, én a nagy forgatagot használtam ki arra, hogy elszökjek. Füst borította be Boston utcáit, kétségbeesett sikolyok hallatszódtak, az emberek rohantak egy menedéket nyújtó hely felé.Senki sem vette észre, hogy én voltam az egyedüli, aki épp az ellenkező irányba futott, mint a többiek - az sötét, sűrű erdő mélyébe. Mikor megérkeztem a tisztásra - a mi tisztásunkra -, már mindenki ott volt a falkából, rám vártak. Érezték, hogy eljövök, bíztak bennem. És, amikor William sárgás szemébe néztem, tudtam, hogy jól döntöttem, ez a helyes út.

Végig arra próbáltam összpontosítani, hogy a saját nevem meghalljam, mikor mondják. Láttam, ahogy a nő ajkai mozognak, és szavakat formálnak. Egy kis rúzs ragadt a fogaira, a szemfestéke elkenődött a szemhéján, a szoknyája felgyűrődött a combján és a harisnyáján jól láthatóan leszaladt a szem, arról ne is tegyünk említést, hogy a blúzának egyik gombja hiányzott. Nevetségesen festett. A körülöttem lévők is mind alig bírták visszafojtani a feltörő nevetést. De aztán rájöttem, hogy nincs szükség előítéletekre, rólam is ugyanígy összesúgnak, pedig lehet, hogy neki is van egy-két olyan titka, amit terhes őriznie. Talán elvált, egyedül nevel három kamasz gyereket, és az egyetemi fizetés nem elég arra, hogy kifizesse a lakáshitelt, amit akkor vett fel, amikor az alkoholista faszija állástalan lett. Nem tudhatom, ahogy ők sem. De ő is érezheti azt, amit én minden nap, mikor beléptem az egyetem kapuin. A mellettem ülő fiú - bár már inkább férfinek látszott -, oldalba bökött a könyökével.
- Hé, a te nevedet mondta! - sziszegte foghegyről.
Nem vettem észre. Túlságosan is elmerültem a gondolataim között. Felpattantam a székemről, és akkor vettem észre a döbbent csendet, és a szúrós tekinteteket, amik végigkövették, ahogyan felsétálok az emelvényre, és átveszem a diplomámat. Hát nem megmondtam? Ezeknek minden érdekesebb, mint a saját, szánalmas kis életük. Egy mosolyt erőltettem az arcomra, amikor láttam, hogy villan a vaku. Kezet fogtam az összes tanárommal, professzorommal, akiktől elsajátíthattam az orvoslás bonyolult tudományát, majd lelkesen jelentették ki, hogy az én átlagom a legjobb az egész évfolyamon. Mikor elértem a nőhöz, az közelebb hajolva súgta nekem:
- Rájuk se hederíts! - Majd halk köszönömöt mondtam neki, miközben megszorítottam a kezét.

1942, március

Már sok éve annak, hogy elhagytam szülővárosomat, Bostont, és Philadelphiába költöztem. Egészen pontosan erre akkor szántam rá magam, mikor egy nap William halálos sebbel az oldalán vonszolta oda magát a tisztásra. Egy másik farkassal vívott ádáz küzdelmet a területért, ami addig a miénk volt. Nem mondta el, hogy ki volt a farkas, de a szeméből akkor már nyitott könyvként tudtam kiolvasni. Nem volt idegen alfa, tehát csak egyvalaki lehetett. Letérdeltem az emberi alakot öltő, haldokló férfi mellé, és az ölembe vettem a fejét. Csak vártam, de tudtam, hogy nem is olyan sokára itt fog hagyni engem. És még olyan sok mindent nem tudtam a farkasokról, saját magamról, és annyira megkedveltem őt. Fájt elengednem. Akkor jöttem rá, hogy William már elég öreg farkas, hiába nyert mással szemben, ő sem élte túl. Ekkor döbbentem rá arra, hogy már semmi sem köt ide, hiszen az egyetlen személyt, akiben vakon bíztam elvesztettem. Nem volt hát maradásom, rászántam magam arra, ami már az ominózus bombatámadás óta érlelődött bennem; költöztem.
A philadelphiai csípős, márciusi szél az arcomba csapott, és pár kósza könnycseppet is kicsalt a szememből. Az utcát emberek özönlötték el, mind egytől-egyig katonai egyenruhában feszítve. A távolból tankok, gépfegyverek zaja hallatszott, ritmusos dörrenések sorozata. Rémisztő volt, úgy tetszett, mintha a háború sosem érne véget. Hirtelen beleütköztem egy fehér köpenyt viselő asszonyba, és mindketten elestünk a sáros földön. Miután feltápászkodtunk, kevélyesen rám szólt, hogy ne tátsam a szám, ideje segítenem a sebesülteknek. Fogalmam sem volt, miről beszélt, de követtem őt. Beléptünk egy sátorba, és akkor megcsapott. A vér számomra kellemes illata szörnyen erősen terjengett a levegőben, a friss hús... A bennem lévő farkas azonnal fölém akart kerekedni, de nem engedhettem, hiszen veszélyes lett volna ennyi ember közt. A nő, mintha olvasott volna a gondolataimban, átnyújtott egy szájmaszkot. Persze, az erős szaglásom ellen mit sem ért, de a tudat, hogy rajtam van, segített elhinni, hogy használ.
- Mondták, hogy önkénteseket küldenek - kezdte a nő lenézően -, de nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatal lánykát kapok majd.
- Én... nem... ez félreér...
- Na, mit áll még itt?! Menjen, lássa el őket! - mondta ellentmondást nem tűrően. Nem voltam képes megmagyarázni a félreértést, nem volt erőm sem. Túlságosan lefoglalt a koncentráció, hogy kordában tartsam a farkast.

április

Hamar beletanultam a nővérszerepbe, tényleg érdekelt egy idő után. Már nem bántam, hogy belekeveredtem, hiszen jó volt segíteni akin csak lehetett. A hullaszagot is megszokja idővel az ember... Csakúgy, mint a vérét. De a szívbemarkoló, fájdalmas sikolyokat sosem, órákig visszhangzanak még a fülemben, kísértenem engem. A mai napig sem tudom, miért vitt a lábam ahhoz a beteghez éppen. Egyszerűen csak valami vonzott oda. Letérdeltem a katonához, és megdermedtem. Világosbarna haj, barna szemek, csúcsos áll. Ha az arccsontja kicsit szélesebb lett volna, akkor megszólalásig hasonlított volna Taylorra. Mikor ismét ránéztem, már őt láttam visszatükröződni, a harag és a bosszúvágy pedig hirtelen lobbant fel bennem. Bűnhődnie kellett, hiszen ő tett ilyenné! Szikét ragadtam, nem számított a vér, ahogyan ez az ember üvölt, felnyitottam a mellkasát. Kezeimet a szétnyílt testbe mélyesztettem, és megragadtam valamit. Fogalmam sem volt, mi az, de szinte fizikai örömöt nyújtott, hogy szenvedni látom. Aztán akár egy húr, elpattan valami, és a kiabálás megszűnt, a test nem mozdult többé. Az arcára nézve nyoma sem volt Taylornak, csupán egy ismeretlen volt. Csak percek múltával fogtam fel, mi történt. Megöltem, megöltem, megöltem...
- Minden rendben, Johanna? - A hangot magam mellől érzékeltem, igaz, tompán, mégis megijedtem tőle.
- Belső vérzése volt, már nem tudtam megmenteni. - Hazugság még életemben nem jött ilyen nehezen a számra. Mintha minden egyes szóért küzdenem kellett volna. Talán így is volt. De ez fel sem érhetett a tudathoz, hogy immár gyilkossá váltam.
Akkor még nem tudhattam, de ez csak a kezdete volt valaminek. Valami olyannak, amit már az elején el kellett volna fojtanom. Képtelen voltam rá. A legrosszabb az a kéjes, gyönyörteli érzés volt, amit akkor éreztem, mikor már csak pillanatok választottak el valaki a haláltól. Függtek tőlem. Rajtam múlott, hogy kegyelmezek-e, de persze, nem tettem. Kegyetlen döntéseket hoztam mások sorsa felett, elvágtam őket az élettől, holott nem volt jogom hozzá. Ehhez senkinek sincs joga. Ráadásul végig tudatában voltam annak, amit teszek, de képtelen voltam ellenállni. Gyengeség? Akár az is lehetett...

Fogalmam sem volt, hogy ekkora megkönnyebbülést jelen majd, hogy véget érnek egyetemi éveim. Nincs több vizsgadrukk, nincs több elkényeztetett csemete, nincs több álszent tanár, és főleg nincs Bowen. Bár, ami azt illeti, ő már legalább két hónapja nincs. Megfogadtam, hogy ő volt az utolsó. Gyorsan bemenekültem a mosdóba, és lerángattam magamról ezt a szörnyen béna köpenyt, majd kifelé menet belehajítottam az első kukába, ami szembejött velem, és beültem a kocsiba. Nagy levegőt vettem, mielőtt elfordítottam volna a kulcsot, és beindítottal volna a járgányt. Nem volt rossz autó, egészen megkedveltem, sőt, jól összeszoktunk. Mégsem akartam magammal vinni Fairbanksbe. Az új tulaj valószínűleg már a repülőtéren vár rám a pénzzel.

1999, augusztus

Hosszú, kemény évek teltek el bűntudattal és fáradságos munkával. Kerültem, akit csak lehetett, elszeparálódtam az emberektől, így jóllehet, el is felejtettem, mekkora jelentősége van annak, hogy emberi kapcsolatokat alakítsunk ki, de féltem is megkedvelni valakit, akitől majd úgy is el kell válnom bármilyen indokkal, hiszen mégsem magyarázhatom be valakinek, hogy mikor ő már hetven éves lesz, én akkor is ilyen fiatal maradok. Épp ezért volt, hogy utaztam, világot láttam, esetleg néhány évre letelepedtem valahol, de aztán mindig odébb álltam. Nem kötött sehova semmi. Ennek ellenére, jó pár éve már Chicagóban élek, és nem érzem itt magam olyan rosszul. Egésze kellemes hely, és elég nagy ahhoz, hogy egy magamfajta ember ne keltsen nagy feltűnést. Az életem azonban megváltozni látszott, mikor a metróban ülve felfigyeltem a velem szemben elhelyezkedő férfire. Sötét haja volt, átlagos testalkattal, mégis valami más volt. Kiszúrta, hogy őt figyelem, és mikor a tekintetünk összekapcsolódott, már tudtam, miért olyan különleges. Ő is farkas. A szemeiből képtelen voltam bármit is kiolvasni, az arcán pedig zárkózott kifejezés ült, kissé talán megijedtem, ezért a következő megállónál rögtön le is szálltam, habár fogalmam sem volt róla, hol vagyok. Csakhogy ő is leszállt. Három utcán keresztül követett, mikor tudatosult bennem, hogy eltévedtem, ő pedig egy szempillantás alatt mellettem termett.
- Magányos farkasként nem a legjobb elveszni a nagyvárosban - szólalt meg. A hangja mély volt, de határozottan kellemes tónust ütött meg, így nyugodtabb lettem. - Főleg nem úgy, hogy Chicagóban több falka is él. Egyébként Castor vagyok. - Fogalmam sem volt, hogy barátkozni akar-e vagy mi a fenét, de elfogadtam a felém nyújtott kezet, és kimondtam a legelső nevet, ami eszembe jutott: Rebecca. Az eddig számomra ismeretlen farkas jól kiigazodott a város ezen részén, így egy darabig együtt sétáltunk, rövid társalgásunk alatt az is kiderült, hogy egész barátságos a fickó. Egy idő után egyszerűen megtorpant, és kijelentette:
- Át foglak harapni.
Tudtam, hogy komolyan gondolja, és valahol a lelkem mélyén most először éreztem úgy, hogy nem vagyok egyedül, nem kell, hogy egyedül legyek, mert van lehetőségem tartozni valahová.

Miután a kocsitól megváltam, következő állomásom a jegyiroda volt. Tudom, furcsa, hogy nem foglaltam előre jegyet, de még talán bizonytalan voltam, és egészen eddig nem sikerült lezárnom magamban egy korszakot. De most már határozott elképzeléseim voltak a jövővel kapcsolatban, és tudtam, hogy ezt csak ott válthatom valóra. A sor hosszúnak tűnt, de a gondolataimba mélyedve, hamar elrepült ez a röpke fél óra, amit ki kellett várnom, hogy végre a pult mögött pöffeszkedő középkorú, kopaszodó ipse képébe mondhassam:
- Fairbanksig kérek, egy első osztályút.
- Retúr?
- Csak oda! - Mázsás kő szakadt le a szívemről, ezt kimondva. Csak oda! Csak oda! Jó érzés volt elszakadni innen. Ott egy új lehetőség várt, egy tiszta lap. Na jó, annyira azért nem tiszta, de nem olyan fekete, mint ez.

2006, szeptember

Régi álmaimat váltottam valóra, mikor beiratkoztam az orvosi egyetemre. Castorral és a falkával továbbra is tartottam a kapcsolatot eleinte levélben, később a technika vívmányainak köszönhetően, emailben. Többek között ők is biztattak, hogy jelentkezzek, bár először menni akartam, később mégis úgy döntöttem, maradok. Ha törik, ha szakad, belőlem akkor is orvos lesz, méghozzá olyan, akik papíron tudja mutogatni. Számomra nem okozott nehézséget felnyitni valakit, hiszen már számtalan alkalommal megtettem, nem volt probléma elviselni a hullaszagot, látni valakit meghalni. Viszont a tanulás új volt számomra, és nem is mindig remekeltem, főleg egyvalaki óráján nem. Mark Bowen az a fajta szívtipró álompasi volt, akinek a tökéletes nem volt elég. Nála a legjobb jegy a hármas volt, mondván, az ötös ő maga, hozzá pedig mi nem érhetünk fel. Engem előszeretettel buktatott meg a vizsgákon, majd után halkan a fülembe suttogta, hogy "Ez nem elég", "Tőled nem is vártam többet" vagy, hogy "Tudom, hogy csak ennyire vagy képes". Persze, ez közel sem bosszantott fel annyira, mint a tudat, hogy más lányok az ágyába bújnak a jobb jegyért. Egyszer óra után marasztalt, és bepróbálkozott nálam. Hagytam. Nem is tudom, miért, de egyáltalán nem ellenkeztem neki. Könnyű volt elcsábulni, ha egyszer olyan tökéletes volt, és vele valóban minden annak tűnt. Harmadéves rezidens voltam, mikor megkért, hogy költözzek hozzá. Hihetetlenül boldog voltam, és azt hittem, sehogy sem lehet tönkretenni egy ilyen kapcsolatot, Akkor csak ő létezett számomra, és én is azt hittem, hogy csak vele együtt vagyok teljes. Az együttélés azonban rádöbbentett, hogy Mark én én eléggé különbözőek vagyunk, és nem szerettem sokáig elviselni, ha háttérbe kell szorulnom, mert neki úgy tetszik, ha ő kap igazat, még ha téved, akkor is. A hibáit nem volt képes beismerni, sokszor ebből óriási veszekedések lettek, és amikor egyszer megütött, én indulatosan viszonoztam. Nem volt gyenge, de azért sehol sem volt egy farkashoz képest, így ő a pofonomtól a földre került. Furcsán nézett rám, és gyanakodni kezdett, nyomozni utánam. Ez az egész engem megőrjített, így a nagy szerelem is halványulni kezdett. Később valahogy rájött. Rájött arra, hogy más vagyok, azt persze nem tudta, hogy pont egy vérfarkassal van dolga, de sejtette, hogy nem vagyok átlagos. Aztán rajtakaptam. Megcsalt engem a hátam mögött, állítólag a lány a jegyese volt már hónapok óta. Haragra gerjedtem. Aznap este a legszexibb ruhámban vártam, és ő hagyta, hogy ágyba csábítsam. Fogalma sem volt, hogy mire készülök, ahogy arról sem, hogy a pezsgőjébe tudatmódosító keveredett. Bekötöttem a száját, hogy ne hallja minden szomszéd, hogy a kedves professzor úrnak vége. Úgy gondolom, elég kíméletes voltam azzal, hogy csak simán hasba szúrtam Markot. Járhatott volna rosszabbul is, nem tudja, mi mindenre vagyok még képes. És, ami azt illeti, már nem is fogja. Főleg, hogy miután a holtteste tűzben égett porrá...

Azt hiszem, elaludhattam, mert a stweardess kellemesen csengő hangja ébresztett fel, ami a hangosból szólt fölöttem. Tűkön ülve vártam, hogy végre landoljon a gép, és amikor megtörtént, alig hittem el, hogy ez igaz. Végre hosszú idő után ismét szabadnak éreztem magam, és alig vártam, hogy egy új fejezet kezdődjön az életemben. Itthon vagyok.