1824-ben születtem Sundswallban, Svédországban. Az apám egy kereskedőtársaság elnöke és alapítója volt, anyám pedig tanítónő. Két bátyám volt, akik egypetéjű ikrek voltak, és alig 2 évvel idősebbek nálam. Mindig nagyon irigyeltem azt a szoros kapcsolatot, ami kettejük között volt, én is olyan akartam lenni, mint ők, az ő kis különleges körükhöz akartam tartozni. Ez egészen fiatal koromtól kezdve meghatározta az életemet. Mi hárman, igazán jó testvérek voltunk, az időnk legnagyobb részét együtt töltöttük. Velük játszottam katonásdit, cowboy és sheriff-et, és mindenféle fiús labdajátékokat. Egészen addig, míg őket katonai iskolába küldték, engem pedig a nevelőnő és anyám felváltva kezdtek nyúzni a hímzésssel, olvasással, és egyéb lányos hülyeségekkel. Rettentően utáltam, és sokáig nem értettem, hogy én miért nem mehetek katonai iskolába,mint Patrik és Anders. Dacos voltam, de apám szigora és anyám lelki terrorja ellen tehetetlennek bizonyultam. Tanító/nevelőnőnek tanultam, mert anyám azt mondta, ez lesz a legjobb foglalkozás számomra. Aztán eljegyzett egy nálam 30 évvel idősebb kőgazdag kereskedő, mert apám azt mondta, így lesz a legjobb. Senkit sem érdekelt igazán, hogy én igazából hogy szerettem volna.

20 évesen még mindig a szülői házban laktam, és hajadon voltam. Csak azért nem kellett még hozzámennem a vénemberhez, mert anyám addig otthon akart tudni (az irányítása alatt), amíg el nem végzem az iskolát. Aztán egy éjjel az életem megváltozott.
Egy csapat idegen tört be a házunkba, és megölték az egész családomat. Anyámat, apámat, és a testvéreimet is. A cselédeket, szolgákat, mindenkit, aki akkor éjjel ott volt. Kivéve engem. Miután meghallottam a jajveszékelést és a sikítozást, rémületemben az egyik szekrénybe bújtam, és remegve vártam, hogy a halálhörgés és a csörömpölés abbamaradjon. Már hajnalodott, mire az utolsó csörömpölő hang is elhalt. A házban vérszag terjengett, és a szüleim hálószobájának ajtatja alatt vértócsa csillogott a reggeli napfényben.

Az egész ház üres volt. A rablók mindent, ami értékesnek tűnt, és mozdítható volt, elvittek. És mindenkit megöltek. Nem értettem, hogyan úszhattam meg, de nem is érdekelt. A szüleimet nem igazán gyászoltam, nemúgy az imádott fivéreimet. Még most, sok-sok évtized múltán is nagyon tudnak hiányozni. Ám a szüleim halála felszabadított engem. Felszabadultam az elnyomás, és a kötelességek alól. És azt tehettem, amit csak akartam, mivel megvoltak hozzá a szükséges anyagi forrásaim.
Én örököltem a vagyont, a házat, és vele együtt a szellemeket, akiktől sokáig nem volt nyugtom, de a háztól nem bírtam megválni. Az eljegyzésemet természetesen felbontottam, nem kellett nekem semmiféle kolonc a nyakamba.

Egyik éjjel, sétára indultam a közeli fenyves felé. Gyönyörű, az évszakhoz képest enyhe éjszaka volt, és én mindenféle félelem nélkül sétálgattam az erdőszélen. Sok dolog járt a fejemben, és mire felocsúdtam, rájöttem, hogy túlságosan messzire kóboroltam. A hátam mögött motozó és morgó hangokra lettem figyelmes, így ijedten indultam vissza a házhoz. Hallottam, hogy az a valami követ engem. Egyre közelebb volt, én pedig sietős tempóból futásba váltottam. Nem volt esélyem. Egy hatalmas fehér-szürke farkas vetette rám magát, és több helyen is megharapott. Azt hittem, azok ott az utolsó perceim.

De a farkas nem akart megölni. Elájultam, és mikor magamhoz tértem, ismeretlen helyen voltam, egy magas, feketehajú férfi társaságában. Jóképűnek tartottam volna, ha nem lettem volna halálra rémülve, és nem sajgott volna mindenem. A férfi, Baltasar, leült mellém, és elmesélte, mi történt, és hogy mi vár rám a következő napokban, aztán egész életemben. Először a képébe röhögtem, de a testi reakcióim pontosan ugyanolyanok voltak, mint amilyennek ő is leírta az átváltozást. Néhány óra múlva már szinte az összes sebem begyógyult, és rájöttem, hogy amit nem sokkal előtte még képtelenségnek tartottam, igaz lehet. A férfi azt is elmondta, hogy akkor szemelt ki magának a falka, amikor megtudták, hogy egyedüli örököse lettem a hatalmas Eriksen vagyonnak. Hittem neki, hiszen úgy voltam vele, hogy jöhetett volna valami átlátszó hazugsággal is, de mégsem tette. Nem gyanakodtam, csak elfogadtam a magyarázatot és csatlakoztam a falkához.

A farkaslétet csak addig viseltem nehezen, amíg az alakváltás hosszú és fájdalmas volt. Azután egészen megszerettem. Ma már néhány másodperc is elegendő a váltáshoz, és a fájdalom is elenyésző. Vagy talán csak hozzászoktam az évek során. Amikor csatlakoztam, egy évtizedek óta tartó háborúskodás közepébe csöppentem. Jó ideje harcban álltunk a szomszédos falkával egy régi gyerekes viszálykodás miatt. A két falka hajdan egy volt, ám a belső ellenségeskedés és rivalizálás szétszakította a hatalmas családot, és mire én odakerültem, a legtöbben már nem is emlékeztek, mivel is kezdődött pontosan a „háború”. Mégis olyan mélyen gyűlölték egymást, mintha világ életükben egymás halálos ellenségei lettek volna.

Belőlem is, mint két másik kölyökből harcost neveltek. A kiképzés elég kegyetlen volt, és totálisan leterhelő, mind fizikailag, mind pedig mentálisan. A legjobbak között voltam, sőt, egyetlen nőstényként indultam és éltem túl a hosszú megpróbáltatásokat. Ennek köszönhető, hogy a kis létszámú falka teljes jogú tagjává váltam már 6 év után. Gyorsan kinőttem a kölyökcipőből. Számos harcot vívtam meg a Stälklo (Acélkarom) klán oldalán, és jónéhányszor csak egy hajszálon múlott, hogy túléltem egy-egy csatát. Egyszer a bal lábfejemet, egy másik alkalommal pedig a jobb fülemet kellett visszanövesztenem, és a testem számos pontján vannak kisebb nagyobb hegek. A harcban kíméletlen és vérszomjas vagyok. Ha egyszer alakot váltottam, és harcba kezdtünk, elég nagy a valószínűsége, hogy nem fogok leállni, amíg valamelyikünk ki nem leheli a lelkét. Majdnem biztos, hogy nem én leszek az. A szomszéd falka tagjai rám ragasztották a Galen Kvinna (Őrült Nőstény) nevet, amit később a társaim is átvettek és ezen a néven kezdtek emlegetni. Igazából illett rám, és egyáltalán nem zavart a dolog. Baltasar sokszor próbált visszafogni, változatos módszerekkel, csak azért, hogy megvédjen, de a tanácsadók folyton azt hangoztatták, hogy igazából ez jól jön az összecsapások során. Kisebb és valamivel gyengébb vagyok, mint a hímek, de aki ismeri a harcmodoromat, nem szeretne összeakaszkodni velem.

Egészen jól éreztem magam az Acélkarommal, és meg voltam győződve róla, hogy egyszer még én leszek a falka alfája. Nos, nem így lett. Egyik reggel akaratlanul sikerült kihallgatnom egy beszélgetést Baltasar és a béta nőstény (aki mellesleg halálosan féltékeny volt rám), Nien között. Természetesen rólam volt szó, és Nien azon kattogott, hogy miért nem öltek meg engem is, azon a bizonyos éjszakán, amikor a családom többi tagját is. Baltasar pedig csak annyit mondott, „mert kellett nekünk, ahogyan most is, és ő volt a legkényelmesebb választás”. Alig hittem el, amit hallottam.

A dolog padlóra küldött, a világom kifordult a sarkaiból. Felnéztem Baltasarra, és szerettem őt. Bármire hajlandó lettem volna érte. Amíg meg nem tudtam, mit tettek a családommal. A fivéreim arca jelent meg előttem, és majd’ megőrjített a gondolat, hogy én azokkal a farkasokkal éltem egy közösségben, akik megölték őket. Harcoltam értük, számtalanszor meghaltam volna értük, és mindeközben mindenki tisztában volt vele, és eltitkolta előlem a rút igazságot.

A bosszú gondolata volt az egyetlen, ami felvillanyozott. Még aznap éjjel elhagytam a menedéket, és egyenesen a szomszédos falka alfájához mentem. Mindent elmondtam neki a Stälklo-ról, amire csak kíváncsi volt. Elmondtam, hogy két nap múlva a falka két tagja esküvőt tart, és ez lehet a legjobb alkalom, ha le akarnak számolni velük. A vezér csapdát szimatolt, és majdnem megöltek, de végül a kémeik az infóim jó részét igazolták. Életben hagytak, én pedig a lelkiismeretem és a bosszúvágyam között őrlődve vártam a hétvégét.

Amikor a Stälklo-hímek nagy része már olyan részeg volt, hogy alig tudott magáról, az ellenség lerohanta őket. Nem volt sok esélyük. Azt hittem, elégtételt fogok érezni, ha majd mind kimúltak, de nem így történt. Egyszerűen csak magamra maradtam, család, barátok, bajtársak és életcélok nélkül. A mészárosok alfája felajánlotta, hogy csatlakozzam hozzájuk, de eszemben sem volt. Elhagytam Svédországot, és máshol kerestem boldogulást. Ez 1918-ban történt.

Ezután jópár évig, csak akkor váltottam alakot, amikor muszáj volt. Ha megtehettem volna, kiradíroztam volna magamból mindent, ami farkas. De nem tehettem. A bűntudat haraggal és keserűséggel keveredett bennem, én pedig nem tudtam mit kezdeni ezekkel az érzésekkel. De egyszer csak, egy nap azon kaptam magam, hogy a bűntudatom nyomtalanul eltűnt. Csak a harag maradt. A II. világháború idején éltem a legrosszabb korszakomat. A magány és a harag teljesen eluralkodott rajtam, és többet voltam farkas alakban, mint emberként. Amikor csak tehettem, vadásztam, mert a vér kicsit legalább lecsillapított. A nyugati frontot jártam, és embereket ettem. Haldoklókat, és egészségeseket, németeket és franciákat, mindegy volt.

Aztán 1949-ben kicsit magamhoz tértem, és úgy döntöttem, újrakezdek mindent. Ennek nyitányaként Amerikába mentem. Az első utam délre vezetett, New Orleansba. Jó kis hely volt, életem első autóját itt vásároltam meg. Egy 1942-es Chevi MdL-t vettem abból a pénzből, amit a boxolással, kerestem. Igen, akkoriban már vagy 20-30 éve tilos volt a női mérkőzések rendezése, de ki mondta, hogy legálisan műveltem? Természetesen nem akadt valódi, komoly ellenfelem, és egy éven belül jól tele lett a zsebem.

Aztán egy napon belebotlottam egy másik magányos fajtársamba, aki ajánlatott tett nekem. A férfi üzletember volt, és annak ellnére, hogy farkas, nem volt odáig a bunyóért, ha neki is részt kellett vennie benne. Állítása szerint meglátta bennem a tehetséget, és felajánlotta, hogy legyek a testőre, ő pedig szponzorál majd engem, mint boxolót. Hát..mit mondjak, akadt dolgom rendesen. A fickónak aztán voltak ellenségei! Eleinte még boxolgattam a meló mellett, de aztán már mást sem csináltam, csak 0-24 Robb-ra vigyáztam. Végülis a pénz így is jött, így aztán nem hőzöngtem. A bunyó helyett vadászni kezdtem, és más farkasokkal akaszkodtam össze, amikor csak alkalmam adódott rá. Már sokkal inkább az ilyen bunyók éltettek.

A testőrködés persze nem csak abból állt, hogy sétálgattam Robb mellett, mint manapság Britney Spears mellett a medve-alkatú balfék. Én törtem az utat, ha a tömeg akarta meglincselni, felfogtam a golyót, ha agyon akarták lőni, és eltettem láb alól azokat, akik az útjában álltak. Ezt sem bírtam túl sokáig, úgyhogy 1960-ban leléptem. Vittem magammal némi készpénzt Robb széfjéből, aminek gondolom nem örült túlságosan, de soha nem keresett meg. Pedig, ha nagyon akar, megtalálhatott volna.

A következő állomás Pennsylvania volt. Pittsburgh-ben már célirányosan kerestem. Egy autószerelő műhelyben kezdtem dolgozni, de annak ellenére, hogy ez volt az egyik nagy szerelmem, eleinte nem leltem sok örömet benne. Nem akartak alkalmazni, mert nő vagyok. Végül egy hatalmas garázsban találtam állást, ahol csak éjszaka dolgozhattam, zárt kapuk mögött, nehogy az ügyfelek megtudják, hogy egy nő kontárkodik kedvenc tragacsuk motorházteteje alatt. Pedig igazán jó vagyok abban, amit csinálok. A Pittsburghben töltött harmadik telihold idején már meg is talált a helyi falka kincskeresője. Bemutatkoztam szépen az alfának, majd egy túlságosan is véresre sikeredett bemutató után csatlakozhattam a falkához. Afféle verőember-testőr szerepet kaptam. Az elődömnek egy rossz szava sem volt, tekintve, hogy szilánkosra törtem az állkapcsát a kis bemutatkozásom alkalmával.

Az alfa egy egészen értelmes, normális pasas volt, csak egy hibája volt. Túlságosan is szorosra akarta fogni a gyeplőmet. Én élvezni akartam az életet, piálni, pókerezni, táncolni járni, míg a vezér azt szerette volna, a folyton a falkával lógok, hogy kialakuljon bennünk a kölcsönös kötődés. Én azonban nem igazán foglalkoztam velük. Unalmasak voltak és még bulizni sem szerettek. Becsülettel elvégeztem minden feladatot, amit csak rám bíztak, sőt, magamhoz képest angyalian viselkedtem. De ez sem volt elég. Egyre jobban kezdett dühíteni, hogy állandóan rángatták a zablát a számban. Egyre dacosabb lettem, és a ’csakazértis’ lett a mottóm. Elég sok hülyeséget csináltam 23 év alatt. Egy alkalommal még a falka inkognitóját is kockára tettem, bár nem szándékosan. Ekkor telt be a pohár a vezérnél. Azt hiszem, meg kellett volna ölnie, de nem tette. Meg kellett volna legalább fenyítenie, de ezt sem tette. Nem értettem. Aztán nagy nehezen leesett. Egyszerűen száműztek. Engem! A csapat legjobb harcosát! Nem is hittem el. Nem is bírtam felfogni, hogy engem csak úgy kidobtak. Nemcsak a falkából száműztek, de még Pittsburgh-be sem tehetem be a lábam soha többé. Nem is tudják, mit veszítettek.

Nem tudtam, hová mehetnék, semmi kedvem nem volt megint a nulláról kezdeni, így 1983 nyarán felhívtam egy régi ismerőst, akiről úgy tudtam, a közelben él, hátha van valami tippje. Kiderült, már több éve Alaszkában lakik, Fairbanksben, úgyhogy elköszöntünk, én pedig Washingtonba indultam. Néhány nap múlva azonban az alaszkai barát felhívott, hogy az egyik városi autószerelő műhely eladó, és talán érdekelhetne. Sosem jártam még Alaszkában, de jobb ötlet híján úgy döntöttem, megnézem magamnak. Ráadásul a legendák szerint innen származik a fajtám. Miért is ne?

Néhány nap múlva már a műhelytulajdonossal tárgyaltam, és tekintve, hogy rendkívül jó a meggyőző képességem, egészen jutányos áron tudtam megvásárolni a szerelőműhelyt. Úgy döntöttem, nem fogom keresni a kapcsolatot a helyi falkával, mivel eddig sosem végződött jól, ha csatlakoztam egy családhoz. Igyekeztem a legjobb arcomat mutatni, hogy beinduljon az üzlet. Eleinte rengeteg pénzemet elvitt a sok akció és reklám, de végül csak beindult a buli. Közben azért próbáltam élvezni az életet, mégha jóval visszafogottabban is, mint eddig. A póker lassan szenvedélyemmé vált, majdnem akkora szenvedéllyé, mint a verdák.
Persze a helyi falka és az őrzők előtt nem maradhatott sokáig titokban a kilétem és a tevékenységeim. Bármennyire is ügyeltem a viselkedésemre, azért egy-két balhé becsúszott, és néha csak egy hajszálon múlt, hogy ne buktassam le magam. Az egyik falkatagot azzal bízta meg az alfa, hogy kövessen engem, és kiszimatolja, kiféle-miféle vagyok. Egy ideig úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, de egy idő után rémesen idegesített a dolog, és egy alkalommal, -épp nagyon rossz napom volt-, csúnyán elláttam a kis kém baját.
Ezt nemsokára rendesen meg is bántam, mivel rá kellett jönnöm, hogy jó lenne ismét tartozni valahová. Egész életemben társas és magányos időszakok váltották egymást, és úgy tűnt, ismét itt az ideje, hogy családi körben éldegéljek.

A bunyó után nem sokkal elmentem az Atanerkhez, és benyújtottam a csatlakozási kérelmemet. Persze, papírokról szó sem volt, csak egy jó kis bemutatóról, hogy lássa mindenki, érdemes bevenniük engem a falkába. A győzelem után még a legnehezebb feladat hátra volt. Fejet kellett hajtanom az Atanerk előtt. Bár rögtön láttam, hogy karizmatikus, megnyerő személyiség, nem ismertem őt, így aztán csak remélni mertem, hogy jó vezető. akire felnézhetek majd.

A beilleszkedésem –már amennyiben lehet ilyesmiről beszélni az én esetemben- nem volt zökkenőmentes. Sosem volt ínyemre a hajbókolás és a megalázkodás, ezért az első időkben sok konfliktusom volt a tagokkal. Az Atanerk azonban kiváló alfának bizonyult, aki nagyon hamar kivívta a tiszteletemet, így ő az egyetlen személy, akinek engedelmeskedem.
Bár a társaimmal nem volt felhőtlen a viszonyom, a rám bízott feladatokat mindig jól teljesítettem, és mindent elkövettem, hogy Vincent belássa, semmire sem vagyok olyan alkalmas, mint a harcos posztra.
Persze ezt a címet sem kaptam ingyen, meg kellett küzdenem érte, de végül a vezetőnktől megkaptam a Tark titulust. Azóta tökéletesen elégedett vagyok az életemmel, és a falkatagokkal is sokkal fesztelenebb a viszonyom. Nekem a harc a mindenem, ehhez értek a legjobban, és akkor vagyok boldog, ha bunyó van kilátásban. Hála az isteneknek, nemrég egy egész falkányi idegen farkas jelent meg a területünkön, akikkel nekem jó sok dolgom lesz. Már alig várom az első találkozást!