Kora és vérfarkas mivolta ellenére ízig vérig ragaszkodik emberi énjéhez, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy megszállottan kutatja az ellenszert, ami visszafordíthatja az átváltozást. Egyfajta önámításban él, nem hajlandó elfogadni majdnem 300 év után sem, hogy vérfarkassá vált, teljességgel hisz benne, hogy ez az állapot visszafordítható, és ettől az elhatározástól semmi és senki nem tántoríthatja el. Fontos számára a béke, és a legkevésbé erőszakos megoldások megtalálása. Annak ellenére, hogy békepárti, a szeretteiért és a céljai elérése érdekében időként képes áldozatokat hozni, akár a saját testi épségét, vagy végső esetben az életét kockáztatni. Elveitől lehetetlen eltántorítani. Makacsul ragaszkodik a néha naiv elképzeléseihez. Veszélyhelyzetekben általában addig visszafogja magát,amíg egy csöppnyi esély is van a békés végkifejletre, ha minden kötél szakad, viszont keményen tud harcolni. Akaratossága határtalan. A céljai érdekében az erkölcstelenség magasfokától sem riad vissza, ha az ártatlanok halálával nem jár együtt. Alapjáraton rettentően türelmes, nehéz felbőszíteni. Kutatásaival kapcsolatos fanatizmusa nem gátolja meg az élet más területein való kikapcsolódását, érvényesülését. A legtöbb helyzetben sem hagyja el humorérzéke, ez alól kivételt képez a tudomány, a kutatásai. Titokzatos, és megfontolt, nem árul el bárkinek bármit magáról, csakis akkor fedi fel a valódi céljait, hogyha száz százalékosan megbízik abban a személyben.

28- 30 éves korról árulkodik megnyerő külseje, arcvonásai karakteresek, tekintete sokszor elárulja érzelmeiről, hiszen mindent kifejező sötétbarna szeme az egyik legmegjegyezhetőbb rajta. Haja a szeme színével megegyezően sötétbarna, mely hol nőies hullámokban omlik a vállára, hol pedig nyíl egyenesen szegélyezi arcát, de az elegáns nőiesség minden esetben tükrözi viselője személyiségét. Öltözködését illetően az egyszerűség, a kényelem és az elegancia egyvelege érvényesül, soha nem kihívó, mint a legtöbb dologban, ebben is szereti a mértékletességet. 170 centijével átlagosnak mondható a magassága. Füle mögött van egy virágokat ábrázoló tetoválás, ami legtöbbször észrevehetetlen – általában – leengedett hajának köszönhetően.
Bal csuklóján körkörösen egy halovány heg található. Ezt egy ezüst karkötő okozta, melyet több, mint egy hónapon keresztül viselt kísérleti célból, mivel meg volt bizonyosodva róla, hogy a vérfarkas ugyanúgy, mint az ember, képes immunissá válni egyes anyagokkal szemben, ha ahhoz a szervezete hozzászokik.
Már messziről fel lehet ismerni könnyed járásáról, kecses mozdulatairól, ám ennek ellenére alapvetően gyorsan mozog, nem kapkodva, csupán magabiztos határozottsággal.

Lassan befordul a kocsink a bekötőúton. Minden olyan, mint régen. Ebben a kicsiny városban semmi sem változott, mintha az idő állt volna meg, s ettől a gondolattól elszomorodom. Megérkezünk az utcába. A fák ugyanúgy sorakoznak, mint régen, és a ház, melyben évtizedekkel ezelőtt jártam utoljára, láthatóan semmit sem változott. Bár belepte a hó, és a kosz, és ápolatlan az egész, mint valami csatakos külsejű koldus, de még mindig őrzi múltja lepellel borított rémeit. A rémeket, amik az én szívemet is gyötrik, és ami megkeseríti az álmaimat. Ahogy kiszállok az autóból, a nap utolsó fénye még átszivárog az ágak között, majd vérvörös színben meghal a burjánzó lombok mögött.
A kapu nyöszörögve, panaszosan nyílik, miközben besétálok, és a kulcsokat keresem. Senki sem vette meg a házat, pedig sokáig árultam. Azt hiszem, ez örökre rám ragad. Amíg én élek, ez a ház, - és vele az összes emlék -,rám marad.
Hát visszatértél, Angélica? A hang talán az elmém mélyéről jön, de ösztönösen felkapom a fejem, és körbenézek. Remélem, csak a szél susog. Belépek a házba. Dohos, áporodott szag csapja meg az orrom. Enyhe földszagot érzek, ami a temetőre emlékeztet, és ettől kiráz a hideg. A frissen kiásott föld szaga. Túlságosan is jellegzetes, semmint, hogy az ember összetévessze valami mással. Egy pillanat erejéig, átfut az agyamon, hogy kár volt visszajönnöm. Úgysem tudok már semmit helyrehozni, és azzal, hogy idejöttem, csak a lelkiismeretem nehezítem meg. Félhomály van, hamarosan az egész házat elnyeli a sötétség.
A barátaim a kocsiban várnak, talán, hogy ne legyenek útban, vagy egyszerűen csak az ő hátuk is borsódzik ettől a helytől. Nem nézek hátra, csupán intek a kezemmel, hogy ha akarnak jöjjenek, majd lassan felsétálok a meg-megnyikorduló lépcsőkön.
Az emeleti szobaajtó félig nyitva. Kinyitom, és belebámulok a hűvös homályba. Minden olyan kopott, színtelen, és üres. Mint egy régi fotó, ami az idő kopásával egyre halványabb és halványabb. Olyan, mintha a ház is meghalt volna, miután kiürült. Teszek egy lépést előre, és hogy megbizonyosodjam róla, hogy valódi, megérintem a fakósárga falat. Apám szúette íróasztalához sétálok, és gondolkodás nélkül húzom ki megfontolt óvatossággal a legfelső fiókot. A vékony porréteg alatt fényképek, papírlapok, és mindenféle apró kacat sorakozott. Kivettem az első kezembe kerülő fekete fehér fényképet. Ekkor megjelent az ajtóban Dinah.
- Jól érzed magad? Nem kell itt lenned egyedül, ha akarod itt maradok veled.
- Köszönöm, de boldogulok. Csak tudod… Annyi éve már, hogy utoljára láttam az apámat, és amikor meghalt, azt hittem, hogy egyszerűen majd el tudom adni a házát, és vissza se kell ide jönnöm többet. De fél éve már, hogy árulom.
- Tudom – bólintott megértően Dinah – De talán van értelme, hogy ide jöttünk. Itt folytathatjuk a kutatást.
Két falka is él a városban, és ezzel mindannyian tisztában vagyunk. Eltökélt csapatunkban én vagyok az egyetlen vérfarkas jelenleg. Mindannyian azért küzdünk, hogy ellenszert találjunk erre a szörnyűségre, ami történt velem, és a barátaim családtagjaival, barátaival. Mindenkinek megvan a saját oka, hogy ez lett élete egyik fő célja.
- Természetesen – mosolygok fel az ajtóban ácsorgó huszonhét éves lányra. – De előbb átnézem az apám holmijait, hátha találok valami hasznosat.
Dinah bólintott, majd szó nélkül fordított hátat.
Lesiklott a pillantásom az ujjaim közt gyűrődő fényképre. Egy beállított kép volt, rajta a testvéreim és én. Talán egy két hónappal azelőtt készülhetett, hogy az apánk átváltoztatott minket, hiszen a legkisebb testvérünk, Miguel is ott állt mellettem, lazán belémkarolt és unott arccal bámult bele a hatalmas masinába. Nem kedvelte ezeket a műmájer, megrendezett pillanatokat, ő inkább a spontaneitás híve volt. Miguel mellett egyenes háttal, szinte mint egy katonatiszt, Diego álldogált. Ő szöges ellentéte volt az öcsénknek, talán a korkülönbség, talán az akkoriban dúló polgárháborúk miatt, de a nagyobbik öcsém komoly és megfontolt, talán túlságosan is komor volt. Mindannyiunkra próbált vigyázni, idegenekre, fiatalokra és idősekre, azt vallotta, hogy bárkiért a vérét áldozná, aki a hazájában él, hiszen nem a vér az, ami összeköti az embereket, hanem a közös cél, az elveinkért vívott harc. Akkoriban nem értettem vele egyet. Margaritára siklott a pillantásom utoljára, talán azért, hogy többet tudjon elidőzni a nővéremen, hiszen ő az a személy az életemben, akire oly sokáig felnéztem, és olyannyira tiszteltem.
A kifakult fotót letettem az asztal szélére, majd újra a fiókba nyúltam. Ahogy kotorásztam a poros holmik között, egy ezüst lánc fonódott az ujjaim közé, rajta egy medállal. Kétszáz év után is megismertem, ezt a láncot viseltem a beharapásomig. Még az édesanyámtól kaptam, aki a nagymamámtól a tizenhatodik születésnapjára. Anyáról leányra szállt ez a lánc generációkon keresztül. Én nem tudom tovább adni, sosem született gyermekem, és ha nem találom meg az ellenszert, amit évszázadok óta kutatok, akkor soha nem is lesz rá alkalom, hogy átnyújtsam a lányomnak az örökségünket. Emiatt természetesen az apámat gyűlöltem oly sokáig, bár valahol tudtam, hogy ő csak az életünket mentette meg azzal, hogy beharapott engem és a testvéreimet. Szörnyű járvány pusztított akkoriban, az influenza könnyedén szedte áldozatait, és nem kellett sokáig várnunk, hogy a mi házunk táján is végig söpörjön, és magával ragadja édesanyámat, és a drága kicsi Miguelt. Ekkor döntötte el az apám, hogy meg kell hozni a döntést, mellyel várni akart addig, míg mi magunk nem tudunk mérlegelni, hogy akarjuk e. Először engem változtatott át, majd egy nappal később Margaritát, végül pedig Diegot saját akaratából. Az első pár hét szörnyű volt számunkra, még élénken él az emlékeimben a legelső telihold, az első vadászat, az apám falkájába való beilleszkedés, az első szökési kísérleteim. Ó, mennyi gondjuk akadt velem, és mennyi fejfájást okoztam atyámnak. Akaratlan mosoly jelent meg az arcomon, ahogy az emlékeimben kutattam. 1961-ben, huszonnyolc évvel később végül elhagytam a falkámat, hogy saját utat járjak be. A testvéreim maradtak, Margarita nem értett velem egyet, Diego pedig egyenesen élvezte az új életét, később ez lett a vesztük; a húgommal egy nála idősebb farkas végzett, Diegot pedig hiába kutattam később, nem találtam rá. Végül addig addig nyomozgattam, mígnem meg nem találtam egy sírhelyet, melyen bátyám neve állt.
A láncot a zsebembe csúsztattam. Talán azért, mert valahol mélyen sajnálom, hogy nem búcsúztam el az apámtól. Idős volt már, számíthattam volna rá, hogy hamarosan lejár az ideje, de sajnos ezen már hiába is rágódom. Talán szükségtelen is.
- Carmen, ezt látnod kell.
A hang az ajtó irányából jött, eddig észre sem vettem, hogy ott áll Logan, kis csapatunk legelszántabb tagja. Sok összetűzésben volt már vele részem, hisz neki még az ember élet sem szent a cél érdekében.
Felemelkedtem az asztal széléről.
- Találtatok valamit?
- Nézd meg magad.
Intett, hogy kövessem, én pedig szó nélkül indultam utána a földszintre, ahol barátnőm egy mikroszkóp fölé görnyedt.
- Emlékszel a vérmintádra, amivel legutóbb kísérleteztünk?
Bólintottam, majd lehajoltam a mikroszkóphoz és vetettem a vérre egy pillantást.
- Átalakult – hagyta el a számat a döbbent mondat. El sem akartam hinni a történteket. Ez a felfedezés több volt, mint fantasztikus. Fél életemet azzal töltöttem el, hogy kísérleteket végezzek, erre most végre sikerült. Olyan érzés kerített hatalmába, amit még soha ezelőtt nem éreztem. Ahogy felpillantottam a többiek arca is hasonló érzelmeket tükrözött.
- El sem merem hinni…
A torkomat a sírás fojtogatta, az örömöm apró könnycseppje már meg is indult kipirult arcomon. Élénken élt az emlékeimben, ahogy az apámmal veszekedtünk. Mindig is elítélt az elképzeléseimért, próbálta kinevelni belőlem ezeket a szerinte lehetetlen gondolatokat, őrültnek titulált. Amikor legutoljára találkoztunk, eljöttem hozzá ebbe a városba, próbáltam meggyőzni őt, hogy nem tértem tévútra, attól, hogy megoldást próbálok találni, még a lánya vagyok, de a fejemhez vágott kemény, elutasító szavai után, örökre hátat fordítottam neki. Legutolsó emlékem róla, hogy az ajtóban áll, mögötte a feldúlt nappali, én pedig vérző karomat szorongatva távolodok tőle. Édes emlékek egy szülőről… Valahogy nem ez az ideális apakép él bennem.
- Ki kell próbálni, hogy működik-e. Addig korai az ünneplés – vágott közben Dinah. Az ő bátyja vérfarkas, őt szeretné mindenáron megmenteni, annak ellenére, hogy a testvére nem akarja.
Bólintottam.
- Én leszek az első, akin teszteljük.
- Nem. – Logan közelebb lépett. Őszes hajába túrt, és elszántan megrázta a fejét. – Veszélyes lehet. Ez csak egy vérminta, nem tudhatjuk, hogy az élő szervezetre milyen hatással lesz. Itt, Fairbanksben több vérfarkas is él.
- Nem tesztelhetjük egy idegenen – csattantam fel hirtelen. – Ha nem működik, akár bele is halhat valaki.
- Igen, de még mindig jobb, mintha te halnál bele – fordított hátat a férfi, majd elindult a kijárat felé. – Még ma este kell egy alanyt találnunk.
Dühös voltam. Mi értelme veszélyeztetni mások életét, ha éppen ez ellen küzdünk? Legalább ne egy ártatlant, ne olyas valakit, aki nem érdemli meg az esetleges halált. Bár ki az aki megérdemli? Nem a mi feladatunk dönteni a sorsukról, mi csak katonák vagyunk egy háborúban, melyet nem irányítunk.
A többiekre pillantva vártam, hogy mellém álljanak. Egyikük sem szólt egy szót sem.
- Őrült vagy, Logan. Mind őrültek vagytok.
Tudtam, hogy nekem ebbe most nincs beleszólásom, döntöttek, a többség akarata fog érvényesülni, ahogy mindig is. Annak ellenére, hogy több száz évvel idősebb és erősebb vagyok náluk, emberként kezelnek, hisz annak vallom magam. Nem félnek tőlem, nem kell a koromnak járó tisztelet, egyenrangú vagyok, és elvárom, hogy így is kezeljenek.
Pár éve még többen voltunk, akik együtt küzdöttek a céljainkért, jöttek mentek mellőlem az emberek, hisz nekem már több, mint kétszáz éve rögeszmémmé vált ez a dolog.

Másnap Logannel karöltve, késő délután Fairbanks kis utcáiban rá is találtunk a két leendő kísérleti alanyunkra. Fiatal farkasok voltak, száz évesnél nem lehetett idősebb egyikük sem.
- Nem eshet bajuk – figyelmeztettem a mellettem álló férfit, mialatt közelítettünk a fiatal farkasok felé.
Állkapcsa megfeszült, éreztem rajta az elszántságot, és féltem, hogy nem fogja tudni hol a határ, hogy bajuk eshet a a farkasoknak. Kettéváltunk, Logan mögéjük került, nála is volt egy adag a szérumból, és nálam is. Bekerítettük őket, pár perc dulakodás után pedig mindkettejükbe belevágtuk a tűt, majd óvatosan, hogy nehogy bajuk essen, karba vettük őket, és a közelben parkoló kocsiba fektettük mindkettőt. Apám házában tértek magukhoz egy óra múlva, megkötözve. Mindketten kábán bámultak ránk, nem értették mi történik, de éreztem az egyre növekvő feszültségüket. A barátaimmal egész nap mellettük voltunk, próbáltam nyugtatgatni őket, elmagyaráztam mi fog velük történni, de hirtelen valami megváltozott. Először az egyikükön, majd a másikon is éreztem, hogy a farkasa irtózatos erővel akar kitörni.
Először Logan szólalt meg:
- Valami nem stimmel.
- Meg kell nyugodnotok, nem lesz semmi baj, de…
Nem tudtam befejezni a mondatot, az események felgyorsultak, már nem volt mit tenni, a fiatalabbik farkas megkezdte az átváltozást.
- Ennek nem így kellett volna történnie. – Megrémültem. Logan kezében már ott volt az ezüst kés, Dinah szintén fegyver után nyúlt. – Ne bántsátok őket!
Túl gyorsan történt az átváltozás, a szérumra nem egészen úgy reagált a szervezetük, ahogy vártuk, éppen ellenkezőleg. Az egyik megindult Dinah felé, a másik pedig a kijárat felé rohant. Meg akartam akadályozni, annyira szerettem volna megvédeni őket, de szinte egyszerre hangzott fel a keserves üvöltés, ahogy a barátaim belevágták az ezüst kést a két vérfarkasba…

Két órával később:
Fel-alá járkáltam a nappaliban, egyre jobban eluralkodott rajtam a kétségbeesés.
- Nem megmondtam, hogy veszélyes? Megöltünk két fiatal farkast. Ártatlanok voltak! Ha ez kiderül.. Ha kiderül, hogy ki tette.. Ha rájön a falkájuk, hogy mi történt, mindannyiunkat megölhetnek. Nem tudhatjuk mennyire veszélyesek.
Logan túlságosan is nyugodt volt.
- Nem fognak rájönni. Az is lehet, hogy nem a helyi falka tagjai. Ne fessük az ördögöt a falra. Először is, szerezz új vérmintát valamelyik helyi farkastól, a lényeg, hogy kell egy idősebbé és egy fiatalabbé is. Ha megvan, azzal folytatjuk a kísérletet. És kell haj- és köröm minta is.
- Én ebbe nem megyek bele, Logan. Már így is két életet vettünk el. Ráadásul túl veszélyes lenne itt maradni ezek után.
Nem ez az első eset, hogy meghalt egy vérfarkas a kísérleteink során, és éppen ez az amiért most még dühösebb vagyok magamra. Elővigyázatosabbnak kellett volna lennünk, túl korai volt az öröm, túlságosan elvakultak voltunk mindannyian.
- Pedig muszáj lesz. Most már folytatnunk kell, közel járunk a megoldáshoz, csak ki kell küszöbölni néhány apró problémát.
- Apró problémát? – Dühösen villant a szemem. – Ne szórakozz velem. Szerinted apró probléma, hogy két embert megöltünk? Szinte még kölykök voltak.
Logan a kezébe vette a felmosót, és elkezdte feltakarítani az alvadt vért.
- Járulékos veszteség. Nem adhatjuk fel, csak mert valami nem úgy sikerült, ahogy elvártuk. A te dolgod az, hogy szerezd meg a mintákat, a többit majd mi intézzük.
Fél óra vitatkozás után sikerült meggyőzni, bár kifejezetten elleneztem, és kikötöttem, hogy ha még valakinek baja esik a mi hibánkból, rögtön elhagyjuk Fairbankset.
Kutakodtam egy kicsit, kérdezősködtem a városban, és kiderült, hogy az egyik falka alfájáról már hallottam, mikor körülbelül húsz éve Chicagoban jártam átutazóban. Csupán néhány hónapot időztem ott, de az ottani két falka közötti feszültség nyilvánvaló volt. Nem tudom mit keresnek most itt, de ehhez semmi közöm, és nem is akarok semmibe belefolyni, nekem csak egy célom van azzal, hogy most itt vagyok. És, ha törik, ha szakad, végig járom az utat, amit elkezdtem.