Karakter teljes neve: Kelly McDavson Becenév: Kelly Álnév: -- Faj: Vérfarkas Falka: Betolakodó Titulus: Kölyök Nem: Nő Kor: 17 Születés helye és ideje: 1994. augusztus 1. Foglalkozás: tanuló, amatőr író Védőszellem neve: -- Mágiaérzékenység: van Mágiahasználat szintje:Vérvonal: "Villámok" - Tipvigut, a jégvihar Alignak, az Első >> Tipvigut, a jégvihar >> Tiali, javasasszony >> John Walfari, angol felfedező >> Kelly McDavson
Apa: Donald McDavson, Őrző >> Él Anya: Anette McDavson, ember >> Halott Testvérek: -- Egyéb hozzátartozók: - William Morson: vérfarkas >> Él
Mit is mondhatnék magamról? Az a fiús típusú lány vagyok. Inkább ülök otthon, minthogy értelmetlen vásárlókörutakra menjek. Nem szeretem a mai napok zenéjének azt a részét, amire a kortársaim rázzák magukat. Undorít, gyűlölöm. Jobban kedvelem az Alternatív Rockot, a punk valamilyen szintjét vagy a metált. Na az a mindenem… Szóval azt hiszem ez mindent elmond rólam. Ha még így sem tiszta, akkor alább kifejtem: Az a típus vagyok, aki föl akarja adni. Teljes szívéből akarja, mert gyűlöli az egészet, de képtelen rá. Már születésem óta arról hallgatok zenéket, hogy bármi történik, akkor mennünk kell tovább, mert majd valamikor, egyszer jobb lesz. Szóval akárhányszor küldenek a tetves padlóra én felállok, és megyek tovább a húsdaráló felé, mert az olyan rohadtul jó. Nem vagyok képes fölvenni egy fegyvert és a fejemhez tartva meghúzni a ravaszt. Szeretném, de nem megy. Pedig még csak nem is az életemet gyűlölöm. Nincsen rossz életem, egész egyszerűen nem tudom hová tenni. Nem vagyok képes feldolgozni a Farkast, vagy azt, hogy az apám gyakorlatilag már nem is tekint a lányának. Rettenetesen szarkasztikus vagyok, ha valaki kihozza belőlem. Tudom, néha idegesítő, de ez van. Azt hiszem ennyi…
Az a típus vagyok, aki után a fiúk megfordulnak, de nem igazán emlékeznek rá sokkal később. Nem vagyok igazán kiemelkedő szépség, inkább az, aki kedvességével próbál hódítani. Sosem használok sminket, nem érdekelnek. Ha valakinek kellek, akkor kellek e nélkül a szar nélkül is. Mindig visszafogottan öltözködöm, ritkán dobom ki, amim van. Márpedig a Jóisten megáldott alakkal, még ha nem is a legtökéletesebbel. A külsőm: Koromhoz képest normális méretű vagyok, nem túl magas, nem is túl alacsony. Szív alakú arcomat hosszú, vörös haj keretezi, szemeim kékek. Bőröm hófehér, de nem szeplős.
Valahol Amerika déli észén láttam meg a napvilágot. Fene sem tudja, hogy pontosan hol, ugyanis egyből költöztünk, a születési anyakönyvemen meg egy büfé szerepel valahol Wisconsinban. Mindahányszor megnézi egy hivatalnok, visítva dől a röhögéstől, én meg csak állok, és próbálok azon morfondírozni, hogy ez mégis miért velem történik? De ennyit a történet elejére megeresztett kirohanásról, vissza is térek a főbb szálra. Nos, ha túltettük magunkat azon, hogy mekkora szerencsétlen is vagyok, tekintsünk Alabama államba. Kis családom itt szállt meg, és csodák csodájára maradt is egy darabig. Apámat áthelyezték a helyi Őrzőkhöz, anyám pedig, mint holmi jó pincsikutya, ment utána. Sok dologra nem emlékszem erről a helyről. A legelső emlékem is az utolsó napokra datálódik. Anyám elment a boltba, legalábbis apám később ezt mondta nekem. Sosem jött haza onnan. A rendőrök kopogtattak az ajtónkon, hogy közöljék velünk a hírt. Apám persze tudta, hogy nem egyszerű állattámadás volt a haláleset mögött, de már nem volt mit tenni. Annyira mániákusan kezdte üldözni a gyilkost, hogy áthelyezték Kaliforniába, egy kisvárosba. Gyakorlatilag itt nőttem föl. Nem hiszem, hogy sokat panaszkodhatnék az itteni életemre. Az apám szeretett, és belém vert mindent, amit csak tudott. Nem szó szerint, persze, de értik… Itt derült ki, hogy én igenis kedvelem a rockzenét. Egy alkalommal apám arra jött haza, hogy valami külföldi banda zenéjét ordítom teli torokból az asztal tetején állva, és még táncolok is hozzá. Na jó, így utólag visszanézve egy veszélyes mutatvány volt, de én ott, akkor eldöntöttem, hogy egy napon majd énekes leszek valami híres bandában. Istenem, mennyire gyerekes vágy volt az! A dologban a legviccesebb rész az, hogy még mindig nem tettem le róla. Van ebben a füzetben valahol kábé tizenötezer dalszöveg, amiket én írtam. Valamiért megmagyarázhatatlanul szoros kötelékem volt az apámmal. Mire tizenkettő lettem már együtt jártunk koncertekre és megmutatta az ő világát. Egy varázslattal teli, csodás világot. Azt mondta, hogy ha egyszer idősebb leszek, majd nagykorú, akkor megtanít dolgokra. El tudják képzelni, hogy mekkora dolgokat lehet elérni egy kislánnyal, ha azt mondják neki, hogy megtanítják varázsolni? Sosem jártam iskolába. Apám egymaga oktatott, odahaza, és szépen lassan megtaláltam a második nagy szenvedélyem, ami kitartott idáig. Ehhez is kapcsolódik egy érdekes kis történet, ha nem bánják megosztom magukkal. Úgy sem fogja olvasni senki ezt a nyomorult füzetet, csak én. Tizenhárom voltam, amikor egy játszótéren üldögéltem, a fülemben éppenséggel valami jobb szám dübörgött, én pedig elmerültem a nap szépségében. Még sütött a nap, de velem szemben már gyűltek a felhők, melyek vihart ígértek. Pár gyerek játszadozott, a hinta pedig ütemesen nyikorgott, ahogy előre-hátra járattam magam rajta. Jó érzés volt. Figyeltem a játszadozó gyerekeket és egy kicsit szomorú voltam, amikor az anyjuk jött értük, hogy ideje lenne hazamenni. Én maradtam, amíg olyan erejűvé nem fokozódott a szél, hogy már képes lett volna kimosni a fejemből azt a csöppnyi eszemet is. Hazaértem és leültem a vadonatúj számítógépem elé, megnyitottam a wordöt és írni kedztem. Magam sem tudom, hogy honnan jött, de írtam, mint az őrült. Hónapokon keresztül dolgoztam életem első történetén, de végül elkészült. Egy fiúról szólt, körülbelül korombeliről, aki elvesztette az anyját a világ egyik oldalán, magára marad Kínában és elindul hazafelé. Hosszú útja során beutazza a világot, és évtizedekkel később haza is jut, csak azt kell észrevennie, hogy a szülei már elköltöztek, neki pedig nincsen semmi nyoma hozzájuk. Útja során barátok és szerelem segítik. Rettenetesen pontatlan történet volt, a szereplői kétdimenziósak és talán a történet volt az egyetlen, ami úgy, ahogy, de ütött. Szerettem azt a kéziratot, még mindig megvan valahol… Nos, ezek után a metálénekesnői terveim mellé felkerült, hogy igazi, elismert író legyek. Fejlesztettem magam, dolgoztam az ügyön, és szépen, lassan kialakítottam a saját világomat. Milliónyi elkezdett kézirat, novella és egyperces kellett hozzá, hogy elnyerje a végső alakját, de megtörtént. Tizenöt voltam, amikor megint költöztünk, ezúttal egy Freeville nevű városba, Chicago meleltt. Na, ezt a helyet már nem kedveltem annyira. Suliba is kellett járnom, mert apámnak sokkal több dolga akadt a nagyvárosban. Gyűlöltem az egészet, bevágtam a durcát és egészen addig úgy is maradtam, amíg le nem ültem William Morson mellé a padba. Már jócskán benne voltunk az évben, Will mégis egyedül ült. Fura fiú volt, annyi szent. Rövid időn belül megkedveltük egymást, bár csak barátságig fajult köztünk a dolog. Hasonló volt a zenei ízlésünk, ő verseket írt, én meg a prózát részesítettem előnyben. Egész éltemben ő volt az egyetlen, de azt hiszem, a legjobb barátom is. Ezért sajnálom annyira, amit tettem vele. Alig két hónapja ismerkedtünk meg, amikor elkezdődtek a gyilkosságok Freeville-ben. Apám nyugtalan volt, nem akart elengedni sehová. Persze, ha valamit egy tinilánynak megtiltanak, akkor csak talál egy új módot, hogy véghezvigye. Kiszöktem éjszaka és Willel kóboroltunk az utcákon, bementünk a városba egy banda koncertjére, vagy éppenséggel csak a magunk kis alkotói körében dagonyáztunk. Nagyon élveztük, hogy ott ültünk a kis patak partján, egymásnak támaszkodtunk, hogy a kelleténél ne legyünk sárosabbak vagy porosabbak, és terveket szőttünk, hogyan váltsuk meg a világot. Az egyik este ugyanígy tettünk, amikor meghallottuk a sikolyt. Will azonnal felugrott, és amiért olyan lovagias, már rohant is segíteni. Én meg utána, mert sejtettem, hogy mibe rohan bele. Át árkon meg bokron, a ruhám a darabjaira szakadt, de megtaláltuk a farkast. Ott állt egy véres torzó felett és vígan lekomázott. Will lefagyott, csak nekem volt annyi lélekjelenlétem, hogy elkezdjem dobálni valamivel, miközben Will ott álldogált, és nem tett semmit a nagy ügy érdekében. Ordítottam neki, hogy tűnjön el, de már nem maradt ideje még csak megfordulni sem, mielőtt a farkas letepert volna engem és kitépett volna egy jó darabot a lábamból. Szinte az egész vádlim bennmaradt a szájában, én sikítottam, ahogy a torkomon kifért, de még könnyeim függönyén keresztül is láttam, hogy a farkas Willre veti magát. Ekkor robbant elő a sűrű növényzetből apám, kezében vasból készült nyílpuska, azon ezüsthegyű vessző. Kettőt eresztett a dögbe, mielőtt az megdöglött volna, ekkor odajött hozzánk. El akart vinni az Őrzőkhöz, én pedig beleegyeztem. Willt és engem is vinnie kellett, így lassan haladtunk. Két órába telt, hogy elérjük a központjukat, egy könyvtárat. Ott már előkészítették a rituálét, de mivel itt csak kevesen voltak, csupán egyikünket gyógyíthatták meg egyszerre. Könyörögtem, hogy Will legyen az első. Apám hallani sem akart róla, de én megköveteltem. A vitánk olyan hevessé vált, hogy elkezdtem átalakulni, így aztán már tényleg csak az akkor eszméletlen Will maradt nekik. Engem elzártak. És itt vesztettem el az eszméletemet. Amikor felébredtem már otthon voltam. A lábamat hasogató fájdalom elhitette velem, hogy nem csak valami ócska rémálmot éltem át, miközben a pihe-puha ágyikómban feküdtem. Rettegtem, féltem, de ami azt illeti, valami furcsa módon még boldog is voltam. Az életem eddig rettenetesen unalmas volt. Furcsa, de tényleg az volt. Will változtatott ezen, de a betetőzéséhez erre volt szükségem. Apám úgy nézett rám, mint valami állatra. A bensőséges kapcsolatunk semmivé vált, egyik pillanatról a másikra. Ingerlékeny lett, de mindig vissza tudta fogni magát, mielőtt megütött volna. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb be fog következni az a nap is. Végül nem bírtam tovább, hogy úgy kezel, mint egy állatot (kutyakaját adott ennem, és bezárt a nyomorult pincébe holdtöltekor, az Isten szerelmére!) és összecsomagoltam a cuccomat, amikor nem volt otthon. Elszöktem és Chicagóba mentem. Két napig éltem az utcagyerekek marha jó életét, mint baromira labilis farkas, amikor Castor egyik fogdmegje megtalált és elvitt a főnökéhez. Egy rövid beszélgetés után az Alfa beengedett a falkájába. Igazából, ha osztályoznom kellene életem korszakait, akkor ez lenne a második legboldogabb időszak. Itt is el voltam zárva egy időre, hogy megtanítsanak a dolgokra, de itt a fajtámbéliek között voltam. Rendszeres orvosi vizsgálatok során találkoztam Emilyvel, és rögtön megkedveltem. Nem is tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy hasonlít rám. Szépen, lassan követni kedztem, kitanultam a szokásait, bár sosem teljesen. Vigyorogva gondoltam vissza az első regényemre. A kétdimenziós kislány végre megtalálta volna az anyját? Csupán ő nem vett tudomást rólam, de nem baj, majd megkedvel. Időm, mint a tenger. Éppen kedztem volna tisztességes farkassá válni, amikor a falka költözni kezdett. Én maradtam egy rövidebb ideig, hogy elbúcsúzzak Willtől. Megöleltem, megmondtam, hogy mindent köszönök neki, ő meg zokogni kezdett nekem, így aztán maradnom kellett még egy kicsit. Azonban, ahogy Ems elindult északnak, én is szedelőzködni kezdtem. Jegyet vettem a buszra, ami keresztülutazik Kanadán Fairbanks városába, és elindultam. Hmm… hát végül eljutottam ide is. Talán valamikor meg kellene írnom életem történetét regényben. Ki hinné el, de úgy mégis?
Amiket szeret: metál, rock, némi punk, írás, a falka közössége, Dr. Emily Hart
Amiket ki nem állhat: A korosztálya, az idióták, akik azt hiszik, jobbak nála, az apja,
Rövidtávú célok: csatlakozni Castorékhoz, elérni, hogy Emily úgy tekintsem rá, mint a gyermekére
Középtávú célok: Végre túltenni magát a megrázkódtatásokon, kiadni az első könyvét. Talán találni egy bandát, ahol énekelhet.
Hosszútávú célok: Világhírűvé válni vagy az egyik, vagy a másik úton. Bár mindkettőt jobban szeretné. Esetlegesen újra fölvenni a kapcsolatot a régi ismerősökkel, megbocsátani az apjának.
Kezdőlap
