Karakter teljes neve: Anjali/Alisha/Banhi/Satyaki Becenév: sehogy? Álnév: Satyaki Ratha Bagat Faj: Vérfarkas Falka: - Titulus: Desertor Nem: nő Kor: 333 év Születés helye és ideje: 1679. július 26., 1725. Foglalkozás: - Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van Mágiahasználat szintje: 3. szint Vérvonal: Eska -> Amar Tipur -> Anjali
Apa: Maharani Rajaram Anya: Amodini (Örömteli, boldog) Testvérek: sok, de nem lényeges Egyéb hozzátartozók: Amar Tipur, nemző, mentor és kedves.
Az elmúlt évszázadok folyamán elég sok minden rakódott a jellemére. Ha az optimista világszemléletűek szemüvegén át nézem, akkor dilis, labilis, cinikus, dekadens. Ha a pesszimistákén keresztül, akkor viszont logikus, éleslátó, szókimondó. Ő maga már nem foglakozik a jellemrajzzal, legalábbis a sajátjával nem. Makacs, szívós, de egyben érzékeny. Soha nem felejt, de azt szereti, ha őt hamar elfelejtik, vagy éppen észre sem veszik. Szeret rejtőzni, és ehhez sok mindent felhasznál. Neked pedig addig jó, amíg nem mutatkozik meg előtted teljes valójában.
Messziről látszik rajta az indiai származás, de ha valakinek ez nem esik le azonnal, a homlokán szinte állandóan viselt apró pötty még egyértelműbbé teszi. Nem sovány, mégis karcsú, és persze eléggé alacsony. Öltözni alkalomhoz illően szokott, de ha lehetősége van rá, még mindig a tradicionális indiai ruhákat kedveli, vagy azok modern változatát. Mozgása kecses, előkelő. Hajlékony, mint a csík, de erőben sem szenved hiányt.
Anjali
Apám egy kisebb terület rádzsája volt, sok feleséggel, én pedig sorban a harmadik lánya. A lányok nem érnek sokat Indiában most sem, akkor még kevesebbet értek. Apám éppen a születésem környékén némi politikai alkudozásra kényszerült, és mintegy grátisz hozzácsapott az alkuhoz, szóval feleségül adott a tárgyalópartnerének, aki már akkor is idősebb volt, mint ő. Ezért lett a nevem Anjali, ami egyszerűen ajándékot jelent. Mióta az eszemet tudom, arra neveltek, hogy annak az embernek a felesége legyek, és semmi más. Ahogy egyre nagyobb lettem, úgy bontakozott ki előttem egyre inkább, hogy ez mit is jelent. A hindu nőknek egy férjük lehet, nem mehetnek újra férjhez, sőt, a legtöbbjüket máglyahalál várja férjük temetésén. Mivel a férjem már megszületésemkor túl volt a negyvenen, biztos lehettem benne, hogy rám is ez a sors vár majd. Nem repestem érte, és féltem nagyon. Emlékszem, egyszer tíz éves koromban beletartottam a tűzbe az egyik ujjamat, hogy milyen az, amikor megégek. Ettől kezdve egyenesen rettegtem.
Alisha
Anyám Alishának hívott, ami annyit jelent: istenek által védett. Ő állandóan imádkozott értem, és próbált a maga módján segíteni, ahogy tudott. Amikor hírét vettük, hogy férjem betegeskedik, elérte apámnál, hogy gyógyítást tanulhassak. Amikor 12 éves koromban át kellett költöznöm a férjem otthonába, akkor pedig magammal vihettem a tanítómat. Hatalmas ünnepségek voltak akkor, én azonban roppant mód szomorú voltam, és visszavágytam anyámhoz. De már soha többé nem találkoztunk. Apám alig egy év múlva meghalt, és anyám követte őt a halálba a hagyományok szerint.
Banhi
A férjem roppant rossz egészségi állapotban volt, amikor hozzá költöztem. Csak hálni járt belé a lélek. Én és a tanítóm mindent megtettünk érte, hogy talpra állítsuk. Egy ideig stagnált az állapota, aztán kicsit javult, romlott, megint stagnált, én pedig a férjem életén keresztül a sajátomért küzdöttem. A gyógyítóm jött rá, hogy valami susmus van a háttérben. Nyomozni kezdett, és rájött, hogy a férjemet lassan, de módszeresen mérgezi valaki. Meg is találta a forrást, az egyik süteménybe szoktak mérget tenni, amit a férjem nagyon szeret. Összeesküvést találtunk ki, és amikor a férjem kapott abból a süteményből, mi is sütöttünk egy adagot, és észrevétlenül kicseréltük a tálakat. De mindig megevett egy pár darabot belőle már előtte, így az állapota csak nagyon lassan javult. Viszont egy idő után elég bizonyítékunk volt, hogy meggyőzzük őt a mérgezésről, és megtaláljuk a tettest az öccse személyében. A férjem kivégeztette az árulót, és ezek után egy kis nyugalomra leltünk, ő pedig talpra állt. Ez még nem lett volna baj, de végzetesen belém szeretett, amiért megmentettem az életét. Banhinak nevezett, ami tüzet jelent, és azt mondogatta, én adtam vissza élete tüzét. Nekem nem tetszett a közeledése, öreg volt és ronda. De nem volt más választásom, minthogy engedjek neki. Szörnyen szerencsétlennek éreztem magam, és mi több, ha engem nem is, de a tanítómat utolérte a kései bosszú, és egyik nap átvágott torokkal találtunk rá. Egyedül maradtam. Az összeesküvés leleplezése csupán nyolc évet adott a férjemnek, mert az egészsége végzetesen megrogyott belé, és mér nem is volt fiatal. Így hát 21 évesen már a halálra készültem, és minden nap ajándék volt, amikor még életben találtam őt. Boldogtalan voltam, sokat sírtam. Ezért a háznép nagyja megvetett, mert a szokások szerint a svati-ság a legnagyobb dicsőség, ami egy nőt érhet. De volt egy férfi a férjem testőrei között, aki láthatólag másként vélekedett, és néha alkalmat talált, hogy egy-egy elejtett mondattal más jövőt fessen elém. Kész volt engem megszöktetni. Én akartam is ezt, meg nem is mertem. Aztán a férjem egyik nap meghalt, és Amar, mert ez volt a neve döntött helyettem, és egyszerűen elrabolt.
Újra Alisha
Amar vérfarkas volt, de engem nem tett azzá. Elvitt a legközelebbi őrző kolóniára, és az oltalmukba adott. Ekkor lett belőlem őrző, és gyógyítóként tevékenykedtem 25 évig. De én, a nővé serdülő Alisha, minden romantikus álmomat ekkor már Amarba sűrítettem. Ugyanúgy lángolóan belészerettem, mint ahogy a férjem belém. De ő elment, és én évekig semmit nem hallottam felőle. Aztán egyik nap úgy döntöttem, hogy megkeresem őt. Magam sem tudom, mért vártam ezzel 25 évet, de hát akkoriban még indiai őrző körökben sem volt szokás a nőknek maguk irányítani a sorsukat. Persze nem hagytam ott a kolóniát, csak tudakozó csápjaimat terjesztettem ki mindenfelé, s ráleltem. Ő megtudta, hogy utána érdeklődöm, és eljött hozzám. Nem kellett túl sok szó, vagy hezitálás. Ő is érezte, hogy egy olyan szerelem, ami 25 évig él, nem hervadhat el. Így lett belőlem vérfarkas, Amar társa és kedvese. Kóboroltunk az Indiai szubkontinensen, és nem volt szándékunkban falkához csatlakozni. Amar igazából az őrzőknek dolgozott, olyan szerencsétleneket "szervezett be", mint amilyen én voltam. Egy női "munkatárs" nagyban megkönnyítette a dolgát, hiszen olyan helyekre juthattam be ahová ő nem, és a szerencsétlenek nekem könnyebben megnyíltak. Néha nem csak nőket, de árvagyerekeket is felkaroltunk. Én ekkor határtalanul boldog voltam. Az Alisha nevet viseltem, mert úgy véltem, valóban az istenek vigyáznak rám. Egy idő után nem csak Indiában dolgoztunk, hanem Ázsia más területein is, majd Oroszországban, és később átjutottunk Európába is, majd onnan újra vissza. Azt tudtuk, hogy nem minden vérfarkas nézi jó szemmel, amit mi művelünk, de előlük általában rejtve maradtunk. Mesterien tudtuk leplezni és álcázni magunkat, a pajzsunk erős volt, mint az acél. De azért néha meg kellett védeni magunkat, és néha futottunk. Aztán egyszer rajtavesztettünk, és elkaptak minket. A saját fajtánk kötözött ki egy fához, és nekiálltak lassan, és módszeresen halálra kínozni mindkettőnket. Én kevesebbet kaptam a kínokból, mert állandóan elájultam. Amikor magamhoz tértem, mindig azt hallottam, ahogy Amar szidja őket, és nem törik meg, nem és nem. Aztán egyszer újra magamhoz tértem és nem hallottam a hangját. Életem legszörnyebb ébredése volt az, s tudtam, hogy én következem majd. De nem így történt. A legközelebbi őrző közösség valahogy megneszeltem, hogy baj van, és rajtaütöttek a falkán. Engem megmentettek, de Amar már nem volt életben.
Satyaki (igazságos, igazsággal teli)
Eddig sem kedveltem a saját fajtámat, de ekkor egyenesen meggyűlöltem őket. Felépülésem után nem maradtam az őrzőkkel, bár ők marasztaltak. De számomra ők már túl békések voltak. A bosszú éltetett. Becserkésztem a falak sok tagját, és lesből, egy-egy rajtaütéssel, általában lő- vagy dobófegyvert, valamint mágiát használva végeztem velük. Aztán továbbálltam. Az árvák, és szerencsétlen sorsú asszonyok megmentését másra bíztam ezentúl. Én vadász lettem. Ott bukkanok fel, ahol a farkasok elkanászodnak, és az őrzők túl elnézőek velük szemben. A módszerem meglehetősen egyéni már egy ideje. Én igen is hiszek a reinkarnációban, és abban, hogy minden egyes esemény az életben egyben tanítás is. Ezért a célpontjaimat nem ölöm meg azonnal most már. Háromszor találkozom velük, az első két alkalommal mondjuk úgy, hogy a szemükre olvasom bűneiket, és csak a harmadik alkalom halálos. Hogy az őrzők mit gondolnak felőlem? Azt hiszem, ez vegyes. Van, aki örül, hogy én elvégzem a piszkos munkát, amihez neki nincsen gyomra. Mások talán levadásznának. Néhányan pedig azt se tudják meg, hogy a területükön járok. Most éppen Fairbanks városát néztem ki magamnak. Az őslakosok ártatlan civilek haláláért felelősek, és erre az őrzők mit tesznek? Idehoznak egy gengsztert, aki maga is, és a bandája több tagja is tömeggyilkos. Itt lesz célpont bőven. S idén vagyok 333 éves. Érzem, hogy ez az én évem lesz!
Amiket szeret: indiai zene, füstölők, tánc, indiai ételek, fegyverek, főleg a távolba hatók
Amiket ki nem állhat: gyilkosok
Rövidtávú célok: becserkészni az célpontokat
Középtávú célok: megölni őket
Hosszútávú célok: továbbállni, és valahol máshol előről kedzeni mindezt
Bár nem vagyok túlságosan jártas az indiai kultúrában, gyanítom, hogy a történeted megállja a helyét ebből a szempontból. A többiből végképp, gond nem volt vele, ha foglaltál avatárt, akkor mehetsz is játszani, és becserkészni/likvidálni a nagyvadakat