Egy hatalmas alapterületű üzlet, amelynek bal oldalán a klasszikus és napjaink zenéi egyaránt megtalálhatók a polcokon, de akadnak DVD lemezek is egyes koncertekről. A legfélreesőbb sarokban használt CD-k és kazetták hevernek leértékelt áron. Az üzlet jobb oldalát változatos hangszerkínálat tölti meg. Van itt minden árkategóriából gitár, dob, szintetizátor, de ha a gyerekednek szeretnél furulyát vásárolni, vagy esetleg hegedűt, azt is megtalálod. Az itt vásárolt termékekre 10%-os javítási engedményt adnak. Emellett természetesen minden kiegészítő megtalálható a hangvillától egészen a professzionális húrokig.
A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 10, 2013 6:27 pm-kor.
Ismét egy újabb nap. Hála az égnek, otthon már kezd helyre állni a káosz a lakásfelújítás után, annyi nap után hogy azokat inkább már nevezzük heteknek, odáig is eljutottam, hogy a bedobozolt könyveket, CD-ket, lemezeket szépen a helyére pakoljam. Mondanom se kell, eltartott egy darabig… Hogy miért? Nem, nem a lustaság a bűnös, bár igaz, eleinte úgy lefárasztott a sok papírmunka, meg a rendelőben történő beilleszkedés, hogy nem sok mindent csináltam, miután hazaértem, csak pihentem. A fő ok, hogy miután nekiálltam visszapakolni a könyveket a polcra, akárhányszor a kezembe akadt egy könyv, belelapoztam, és többnyire le is ragadtam az olvasásnál. Néha, mert kedvenc könyv volt, néha, mert szép képek voltak benne, pont valami érdekes résznél nyílt ki a könyv, benne maradt egy könyvjelző, vagy egész egyszerűen csak nem emlékeztem rá, és rá akartam jönni, hogy hogy került hozzám (esetleg nem-e felejtettem el visszaadni valakinek…). No, a lemezekkel, kazettákkal, CD-kkel dettó ugyanez volt a helyzet. Elkezdtem sorba rendezni őket a tartón, előadók szerint abc sorrendbe, mert miért is ne? Egyedül vagyok, időm, mint a tenger, meg így legalább később egyszerűbb lesz megtalálni őket. Na, persze ez a rendezgetés se azért tartott sokáig, mert olyan sok album lett volna, inkább csak mert majd’ mindegyikbe belehallgattam. Utána meg, miután sok-sok-sok órával később mindegyik a helyére került, és még volt pár szabad hely a tartón, úgy döntöttem, hogy másnap útba ejtem munka után az üzletet. És violà! Itt is lennék… és már legalább fél órája nézelődök meg járkálok az üzletben, mint valami kisgyerek a játékboltban. De ha egyszer annyi klassz dolog van itt! Klasszikus zene, távol-keleti, mai modern, népi, és akkor még a mai menő együttesekről nem is beszéltünk. Igaz, azokból viszonylag keveset kedvelek, azok se olyan hú-de-túl ismertek. Mindenesetre az európai komolyzene után az indiai zenéket is végigfutom, hátha találok valami jó kis relaxációs zenét, jóga közben úgy is szeretek zenét hallgatni. Arról nem is beszélve, hogy a mentoráltjaimnak is hasonlókat szoktam ajánlani, amikor a meditáció alapjaival ismerkednek. Egy-két jónak tűnőt találtam is, bár így „hallgatás” nélkül nem akartam megvenni, hisz valljuk be, elég lutri lenne csupán borító alapján dönteni, azt viszont nem tudom, hogy van-e lehetőség belehallgatni előtte, így aztán csak felírtam a címeket, előadókat a noteszembe, és tovább nézelődtem. Úgy 5 percig, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve a hangszerek felé vettem az irányt. Szerettem a zenét, mióta csak az eszemet tudom, mégis, a zene tanulás valahogy kimaradt eddigi életemből. Igaz, helyette volt tánc, meg sok más egyéb hobbi, de azért egy kicsit sajnáltam a dolgot. Ahogy elhaladtam a mindenféle vonósok és fúvós hangszerek mellett, egyiket-másikat lopva megérintettem, ám végül a doboknál kötöttem ki. Egy darabig csak nézegettem őket, melyik hasonlít leginkább az olyan dobra, amivel Indiában szokták a táncokhoz a kísérő ritmust adni, majd amikor találtam egyet, amiről úgy gondoltam, leghasonlóbb, közelebbről is megnéztem. Néztem, néztem, aztán óvatosan a tetejére koppintottam az ujjammal, hogy mennyire is hangos. Annyira nem, bár elég gyenge volt a mozdulat. Inkább rákérdezek, mielőtt még kiraknák a szűrömet, csak ahhoz meg eladó se ártana. Ó, hogy mindig akkor tűnnek el, amikor szükség lenne rájuk! Amikor meg csak nézelődne az ember, 5 percenként megtalálnak, hogy „Segíthetek valamiben?”. -Elnézést, nem tudja, hogy ki lehet-e próbálni őket? Egy eladót sem látok így hírtelen… -fordulok végül az egyik férfi vásárló felé, tőlem nem messze.
Mióta megérkeztem, élmény után jön a másik, és egyszerűen felettébb... hogy is mondjam csak. Meglepő? A hotelben még mindig nem vagyok kipakolva, a cuccaim a táskában fognak megrohadni. De hát mit tegyek? A város új levegőben fürdik, egyszerűen képtelen vagyok betelni a hangokkal, illatokkal, látványokkal. Fairbanks azért nem semmi ennyi idő után, pedig már valljuk be, jártam izgalmasabb helyeken is. Ez nem lenézés, vagy érdektelenség a város felé, csupán őszinteség. De ettől függetlenül úgy érzem, mintha megint megfiatalodtam volna. Igen, ez kellett. A bevásárlóközpontok nem épp a kedvenc helyeim, de nem is állítom azt, hogy elkerülöm őket messzire. Érdekes dolgokat fedezhet fel az ember, még egy magam fajta is. Meg aztán, ki ne nézné ki egy ilyen ürgéből, hogy zene mániás? A biztonság kedvéért, magamon viseltem a pajzsom, nem akarom, hogy belém kössenek, hisz nem tudhatom kik mászkálnak errefelé. Első dolgom a hangszer üzlet volt, hogy megnézzem a legújabb album kiadásokat. Motörhead; Finntroll; Sonata Arctica... hmmm... fincsi csemegék. Néhányba bele hallgatva tudtam mi lesz a következő lépés, amint munkához látok. Miután szomorú szívvel elmentem a CD polcoktól, a hangszeres érdekességek felé fordultam. Furulya, hegedű... néhány elektromos zongorán végig próbálgatva a hangszíneket jutottam el a dobokhoz. Szerencsére eddig eladóba nem botlottam, nem szeretem, mikor okoskodva erőszakolják rá magukat az emberre. Néhány bodhran hangszer mellett álltam meg. Kelták, köztük is az írek népi, kézi dobja. Ősi idejében druidadobként, s csatadobként is szolgált. Csodás hangszer. Leemelve egyet a polcról, végigsimítottam a feszített bőrön. Nos igen, ez is egy olyan hangszer, ami már több száz évnyi múlttal él itt, s az embereknek fogalmuk sincs erről. Mögöttem az indiai dob hangszereknél egy fiatal hölgy próbálgatta a hangszereket, s nem akartam megzavarni, így a bodhran kipróbálást más időre terveztem. Hallgatva óvatos "kopogásait" oda pillantva láttam, hogy egy pakhawaj- t próbált hangra bírni. Az egyik legelterjedtebb, s legrégebbi ritmus hangszer ilyen téren. Igazából egy fektetett dob, amit két oldalról szólaltatnak meg. Kistestvére a tabla, ami két kis dob, ott volt kiállítva mellette. Állítólag egyszer összetörtek egy pakhawaj-t, s az adta az ötletet a tabla elkészítésére. Gondolataimból a nő hangja zökkentett ki: - Elnézést, nem tudja, hogy ki lehet-e próbálni őket? Egy eladót sem látok így hirtelen… - s rám néz. Körbe pillantottam, de igazat kellett adnom neki, az eladók felszívódtak, mint szürke szamár a ködben. Rá néztem, majd fel mutatva a még mindig kezemben tartott bodhran-t, így szóltam: - Szerintem ki lehet. Amúgy is ki kell, hogy megtudja, milyen a hangszer lelke. Passzol-e önhöz, vagy sem. Majd az egyik bodhran ütőt leemelve a polcról megszólaltattam a dobot. Csodásan szólt, de igyekeztem erősen tartani a fonákjánál, ezzel is tompítva a hangot. ( https://www.youtube.com/watch?v=xcu_fJJnZLI ) Mosolyogva ütöttem, s táncoltattam a dobot a kezemben. Régen volt, hogy játszottam ilyenen, de valami ilyesmit érezhet az a felnőtt is, aki ismét biciklire ül. Mikor az utolsó ütéssel befejeztem, ami talán hangosabbra sikerült a kelleténél, körbe néztem, s egy eladó arca a polcok között felém pillantott. Biccentve mutattam felé, hogy csak próbálgatok, az pedig megnyugodva sietett vissza a dolgára. Talán leltáraznak. - Azt hiszem, nyugodtan kipróbálhatja. - mondtam szelíden, s a bodhran-t visszatettem a helyére.
-Ó, értem, köszönöm! –feleltem, majd a tekintetem a kezében tartott hangszerre siklott. Úgy tűnik, ő is hasonlón gondolkozott, mint én. Vissza is fordultam a kiszemeltem felé. Ahogy felé nyúltam, próbáltam magamban felidézni, hogy hogyan is tartották, szólaltatták meg annak idején, bár hogy őszinte legyek, most döbbentem rá, hogy annyira sose figyeltem meg az ilyeneket. Elég volt meghallani a dallamot, amit játszottak rajta, engem már az elvarázsolt. Próbálok is visszaidézni egyet az emlékeimből, amikor magam mellett meghallom a másik dob pörgő hangjait. Hagyom is a saját nosztalgiázásomat, csak kíváncsi tekintettel fordulok a férfi felé, figyelve, hogy milyen játszi könnyedséggel játszik a hangszeren, közben pedig a lábammal némán „követem” a ritmust. Komolyan, ha nem egy agyonkamerázott üzletben lennénk, meg több hely lenne, még táncra is perdülnék, így viszont félő, hogy még leütök valamit a polcokról. Na igen, elsősorban nem táncra lett kialakítva a terem, hanem vásárlásra, nézelődésre. -Milyen jól bánik a hangszerrel! És a játékból is hallatszik, hogy szereti… Régóta játszik? –feleltem minden elismeréssel, ahogy elhallgatott a dobszó. Azt hiszem, kicsit talán irigyeltem is, hogy ért hozzá. Sőt, tulajdonképp mindenkit csodáltam, ha nem csak képes megszólaltatni, de életre kelteni egy hangszert, hisz legyünk őszinték, nem kevés gyakorlás, odafigyelés, koncentrálás és lelkesedés kell hozzá. Ha valamelyik hiányzik, akkor már nem az igazi… -Az az igazság, hogy nem tudok játszani rajta… Meg más hangszeren sem igazán, inkább csak másokat hallgatok. -vallottam be végül, ahogy a tekintetem végigsiklott a hangszereken- A tánc közelebb áll hozzám, viszont ahogy megláttam, nem tudtam ellenállni neki. Már évek óta nem volt alkalmam ilyesmit látni, vagy élőben hallani, annak ellenére, hogy régebben szinte nap mint nap volt hozzám szerencsém. Na igen, a régi szép emlékek… -mosolyodtam el- Most is csak azért jöttem, hogy néhány új CD-vel bővítsem a gyűjteményt, csak amikor megláttam, hogy micsoda hangszergyűjteménnyel rendelkeznek, győzött a kíváncsiság, gondoltam, megnézem őket. Igaz, a legtöbbet talán most látom először életemben… Néztem, ahogy visszapakolja a helyére a dobot, majd ismét a férfi felé fordultam. -És Ön? Más hangszerekkel is ilyen jól bánik?
- Köszönöm. - mondtam mosolyogva, s végigmértem a csinos nőt. - De higgye el, van még mit tanulnom. De kérdésére válaszolva, egy jó ideje csinálom már, igen. Miközben beszéltem, mellé léptem, majd végignéztem a pakhawaj domborulatain. - Jó ízlésre vall, aki egy ilyen után érdeklődik. Az indiai kultúrák igen csak gazdagok. Eszembe jutottak indiai utazásaim. A hastáncosok szépsége. Az utcazenészek magával ragadó hangulata. A pompa, s a szegénység. Mikor mesélni kezdett, figyelmesen hallgattam. - Hasonló cipőben járok. - mondtam - A lemezekre voltam kíváncsi, de a hangszer kínálat engem is elkapott. Bár pénz hiányában kicsit még nehéz, bármiből is vásárolnom. - nevettem el magam. Végig simítottam a pakhawaj oldalán. - Sok hangszeren játszok, de sajnos nem az összesen. Egyik álmom, hogy megtanulok minden hangszeren játszani. Miközben a pakhawajt érintettem, tekintetemet a nőre emeltem. Szép szeme volt, arca kislányosan figyelt engem. - Táncok közül mik a kedvencei? - kérdeztem.
A hozzászólást Raven Sutter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 29, 2013 2:10 pm-kor.
-Ugyan, nincs mit. –feleltem a férfinak, s ahogy az indiai kultúra gazdagságát említette, halványan elmosolyodtam. -Az egyszer biztos, hogy egy élet is kevés, hogy egy teljesen megismerje az ember. Annyi arca van… A zene, a tánc, az építészet, a szokások, a mindennapi élet, az ételek, a vallások, a nyelvek, babonák, istenek, a csodák, a mesék, az ünnepek, és még lehetne sorolni napestig. –fejeztem be elmélázva. Ahogy a lemezeket említi, a tekintetemmel az üzlet túlsó fele felé pillantok, majd vissza a hangszerekre. Most, hogy mondja, eddig még meg se néztem, mégis mennyibe kerül egy-egy hangszer… Közelebb is hajolok, hogy megnézzem az apró árcímkét egy-két dobon, de ahogy meglátom az árat, finoman szólva is elkerekednek a szemeim. -Húha… azt hiszem, már értem, miből bírják fenntartani ezt az üzletet. Havonta betéved 1-2 vagyonosabb vásárló, vesz egy hangszert, aztán finanszírozási gondok letudva. Azt hiszem, nem most fogok megtanulni zenélni. -vakargatom meg a tarkómat eltűnődve- Mondjuk igaz, túl is időm se lenne gyakorolni… Miközben a hangszerekről mesél, kíváncsian hallgatom. -Remélem, sikerül valóra váltania az álmát! –felelem őszinte lelkesedéssel, hisz valóban szép, és nem mindennapi célt tűzött ki maga elé. Közben egy pillanatra bennem is felmerül a kérdés, hogy vajon én milyen álmokat dédelgetek magamban? Azt kell mondjam, hogy így most hirtelen nem is tudnék válaszolni a kérdésre, eddig még nem igazán gondolkoztam el a dolgon. Viszont így, 50 év után, azt hiszem, épp itt lenne az ideje. Na, talán majd ma este, hacsak más program nem adódik. -Tessék? –kapom fel a fejem a hangjára- Ja, hogy a táncok… Hmm, ez jó kérdés. Nézzük csak… alapvetően jobban szeretem a különféle csoportos táncokat, ahol nem egy fix párral táncol az ember, hanem cserélődnek a párok, esetleg külön-külön, körtánc, és társaik. Ha konkrét példát kell mondani, akkor az indiai néptáncok közül a bhangra, a giddha, a kilki, a dandiya, a jindua, ezeket volt is szerencsém többször is kipróbálnom, az életem nagy részét az északi tartományokban töltöttem... Klasszikusból a kathak, a bharatanatyam és a kuchipudi a kedvenc, viszont ha a többi kultúrát nézzük, akkor egyértelműen a néptáncok nyernek. Valami hihetetlen, hogy mennyire változatosak, akár tájegységenként is, ha pedig az országokat nézzük! Szinte megszámlálhatatlanok… És Ön? Tud táncolni? Vagy inkább úgy kérdezem, hogy szeret?
- Jártam Indiában, ha már a gazdagságáról beszélünk. Végig jártam a Tadzs Mahal-t, Brihadisvara-templom épületeit, Adzsantai-barlangtemplomok mélységeit, láttam a Vörös-erődöt, sőt, nem egyszer részt vettem a Kumbh Mela hindu vallásünnepen is. Bizonyára tetszett volna önnek, az a lélegzetelállító pompa. Azon az ünnepen volt szerencsém megmártózni az ottaniak szerint szentnek tartott Gangesben. Az alatt az ünnep alatt egy család vendége voltam, és mit ne mondjak, lényegesen eltérnek az európai szokásoktól, és ez tetszett a leginkább. De ami a legkedvesebb élmény volt számomra, az a Khadzsuráho táncünnep. A templomok körül táncolnak egy teljes héten át, amíg a fesztivál tart. Tanulni is lehet, és szívesen beállítják az embert maguk közé. Ott volt szerencsém a férfi viselethez is, a mundu öltözékhez. Nem tudom, látott-e már olyat. Mondjuk, örülök, hogy nem készült rólam fotó. Mikor az árról kezd mesélni, elmosolyodok. - Igen, manapság a hangszerek kezdenek luxus cikké válni. - felelem, de hangomból némi felháborodás is hangzik. A mai ember, azt hiszi, mindenből pénzt lehet, és kell csinálnia. Képtelen felfogni, hogy az istenek ajándéka a zene, egy olyan ajándék, amely mindenkinek megadatik. Van ki énekkel, van, ki hangszerrel... De a zene, mindenkié. Bár, kissé hazudtam, a pénzzel kapcsolatban, de most spórolnom kell. Nem tudhatom, meddig maradok itt, vagy mire kell áldoznom. És a régóta dédelgetett motor sem ártana. - A tanulásra mindig van idő. - mondom, mikor tarkóját megvakarja.- Az egész életünk ebből áll. Elveszem a kezem a hangszerről, majd a nőre pillantok. - Köszönöm, igyekezni fogok. Miközben a táncokról mesél, figyelmesen hallgatom, s elidőzik szemein a tekintetem. - Szeretni szeretek, csak épp egy két ballábas vagyok. Inkább a zenét szolgáltattam, nem pedig roptam. De ha már kérdezi, az északi népek táncait, az erőteljes, határozott népi táncokat szeretem. Az ír, skót, norvég, finn táncok. Az írek közt igencsak szerettem táncolni, akár hangszerrel is. Nem tudom, látta bizonyára a Titanic című klasszikust James Cameron rendezésében. Ott van egy jelenet, ahol a lányt a szegények szintjén buliztatják. Az ahhoz hasonló bulikat szeretem én is.
Már csupán a ténytől is felcsillannak a szemeim, hogy járt Indiában, hiszen legyünk őszinték, ahhoz képest, hogy milyen nagy ország, a turizmus tekintetében még sincs valami előkelő helyen, így aztán ritkaságszámba megy, hogy olyannal találkozok, akinek nem idegen a terep. Hát még, hogy Alaszkában találkozok ilyen emberrel, az meg kisebb csodával ér fel! Érdeklődve hallgatom ahogy mesél, persze közben ha akarnám se tudnám letörölni a mosolyt az arcomról, csak itt-ott bólintok lelkesen a férfi szavaira. -Hm, ezek szerint egészen sok mindent látott, legalábbis ami az építészetet illeti. Amritsar Aranytemplomához is volt szerencséje? Egyébként a fesztiválok… igen! Egyszerűen imádom őket… A Kumbh Melahoz egy párszor nekem is volt szerencsém, de a másik táncfesztivált, amit említett, sajnos még nem volt lehetőségem kipróbálni. Viszont ha ilyen sok időt töltött az országban, akkor gondolom rájött, hogy az emberek mennyire szeretnek ünnepelni, és minden lehetőséget kihasználnak ha erről van szó. Majdnem minden hétre jut belőlük… néhány. Na, ahol én éltem, Punjab tartományban sem volt másképp, így kijutott bőven a fesztiválokból. A Lohri, a Hola Mohalla, a Baisakhi és a Guru Nanak Jayanti annyira nem ismertek a külföldiek számára, viszont a Holi és a Diwali fesztiválokról fogadok, hogy már Ön is hallott! Az első a színek ünnepe tavasszal, amikor mindenki festékporral dobálózik, az utóbbi pedig a fény ünnepe ősszel. –merülök bele kissé a magyarázatba, nem tudom, hogy mennyire van képben a témával, bár ahogy a korábbi szavaira visszaemlékszek, úgy tűnik, a nagy többségtől jóval tájékozottabb. Amikor azonban a hagyományos viseletre terelődik a szó, nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam. -Ennyire azért nem lehetett szörnyű! Az indiai viseletek kimondottan kényelmesek, és higgyen nekem, hosszú távon más, európai és amerikai ruházatokban lehetetlen elviselni az ottani klímát. Azért tudnak valamit, bár tény, hogy aki nincs hozzá szokva, azoknak valóban furcsa lehet… Sőt, ahogy tapasztalom, többnyire mindig nagyon ódzkodnak tőle, ragaszkodnak a megszokott ruháikhoz, egészen addig, amíg rá nem jönnek, hogy a monszun, a pára, meg a rekkenő hőség tovább tart, mint a kitartásuk. Ha nagyon szeretné pótolni a fotógyűjteményben az ilyen jellegű képeit, talán akad még nálam 1-2 férfi viselet. –jegyzem meg még mindig mosolyogva, bár inkább csak poénnak szánom a dolgot. Mióta elhagytam Indiát, senki nem volt olyan bátor, hogy ilyenre „jelentkezzen”. A megjegyzésére a hangszerek kapcsán csak egyetértően bólogatok. -Sajnos… bár ez elég sok másról is elmondható, ami régen úgymond természetesnek számított. Néhány évtizeddel ezelőtt természetes volt, hogy mindenki azt eszi, amit megtermel, ahhoz képest, ma? Szerintem nem is találni olyan élelmiszert a boltokban, ami ne lenne agyonkezelve, tartósítva, permetezve, módosítva, ízesítve, színezve, meg inkább bele se akarok gondolni, hogy mi egyéb dolgot kezdenek vele. Ha rajtam múlna, most is szívesen kertészkednék, de ez az időjárás nem igazán kedves neki. –tettem hozzá csalódottan, amikor rájöttem, milyen nagy kanyart tettem témák terén, zenétől a kertészkedésig. -Az igaz, de ha túl sok minden iránt érdeklődik az ember, akkor kénytelen szelektálni, hogy minek a tanulása a fontosabb… Igaz, nekünk is több időnk áll rendelkezésre, mint a többségnek, ám még így sem érünk az Önök nyomába, ha a tanulásra szánható időt nézzük. –jegyeztem meg, az ember-őrző-farkas életkorokra utalva. Mert igaz, így hangosan nem mondtuk ki, de gondolom, ilyen idős farkasként azért ő is érzékelte, hogy nem egyszerű halandó lennék. -Na meg tegyük hozzá, azért egy hangszer tanulásánál nagy könnyítés, ha van hozzáértő segítség, akitől tanulni lehet. Nem mint ha egyedül nem el lehetne sajátítani, de mégiscsak gyorsabb és egyszerűbb. Kb. mint minden más, ha tanulásról van szó. A táncok említésére ismét bólintok, akárcsak a Titanicra. Így belegondolva… van olyan ember, aki nem ismeri azt a filmet? -Igen, bár jó pár éve, hogy láttam a filmet, de megvan az a jelenet. Amúgy szerintem is az olyan bulik a legjobbak. Csak lazán, ahogy jól esik! Semmi „szabály”, vagy ilyesmi, a lényeg, hogy jól érezze magát az ember, nem igaz?
- Igen, volt szerencsém az Aranytemplomhoz. Láttam a misztika, és szentség fátylával bevont iratokat. Sőt, eltöltöttem egy egész napot azzal is, mikor átvitték a szent kódexet Katha Száhibból a Harmandirba. Hallgattam imáikat, verseiket, himnuszaikat. De ez már régen volt. Ma már a sorba állás is 1 napba telik, mire a kódexhez ér az ember. De igen, amíg ott éltem, addig rengeteget tanulhattam, és a szokásaik, ünnepléseik felüdülést jelentettek. Igen, a Holi... - nevetek - Oda érdekesen jutottam el. Abhiraj, vendéglátóim idősebb fia mindenáron megakarta ismertetni velem az ünnepet. Azt hittem, szintén, valami ájtatos, meditációs, nyugodt ünnepen veszünk részt. Nem is értettem, miért nevetnek, mikor megérkeztünk a városba. Később rá jöttem. A tavasz ünneplése, a tél vége, amit a fesztivál jelképez, s a színek. Mikor Abhiraj felkéreckedett a nyakamba, én mit sem sejtve fel is vettem. Így indultunk el a tömegben. Aztán láttam, hogy festékes kezű, színekben pompázatos asszonyok közelednek, s mikor rájöttem, pontosan mit is akarnak, késő volt. Abhiraj egy festékes tubussal amit ügyesen magánál tartott, összekente a fejemet, s mire megfordultam volna, az asszonyok is beértek minket, és amilyen színük volt, azzal mind összefogdostak. Képzelheti, hogy nézhettem ki. - nevettem, mikor az emlék eszembe jutott. - A fény ünnepén is jártam. Az egyik utolsó ünnep volt, melyen részt vettem, Indiában. Ott hallgattam meg a meséiket, legendáikat. Szép hely India, és örülök, hogy eljutottam oda. Mikor nevet a viseleten, én is szélesen mosolygok. Hát igen. De komolyan, látnia kellett volna. Az volt az első olyan ruha, életemben, amiről nem tudtam eldönteni, hogy most örüljek-e neki, vagy sem. - Igen, lehet nevetni, és tény, hogy az ottani klímának megfelelő. De komolyan, mikor felvettem az első ruhát, az rövid volt, nem felelt meg a méreteimnek. Később kaptam egy másikat, az viszont úgy tűnt, túl szűk. Szegény Balamurugan, jó vendéglátóm tépte is a szakállát párszor, hogy hogy nőhet ilyen magasra egy ember. De mikor meglátott a ruhákban nem tudta megállni ő se nevetés nélkül. De aztán sikerült nekem megfelelőt szerezni. Mikor felajánlotta, hogy pótolhatnám a képeket mosolygok. - Hmm... végül is. Sok mindenről van fotóm, de erről a viseletről pont nem készült. Ha élhetek a lehetőséggel, akkor persze, szívesen. Hallgattam szavait, ahogy a kertészkedésről kezdett mesélni. - A kertészkedés jó dolog, bár sosem maradtam olyan hosszú ideig egy helyen, hogy élhessek vele. De ha máshogy nem is, növények ápolásával azért kicsit pótolhatom ezt a hiányt. - Nos igen. Ez tény, hogy a magunkfajták az emberekhez képest előnyben részesülnek. De őszintén megvallva, nem csak több a jó, a rossz is. Szóval, igazából nem tudom eldönteni, kinek jobb. Egyszer láttam egy filmet, ami ezzel foglalkozott. A férfi, aki örökké élt, egy csónakban ült egy fiatal lánnyal, aki szintén örökké akart élni, de dönthetett. A férfi azt mondta: "Mi, az időben megrekedt sziklák vagyunk. Megálltunk. Az idő szalad, de mi csak állunk. Örökké. Mit választasz? Örökké állni az időben, mely mindig változik körülötted, s te csak állsz, vagy leélsz egy élménydús, szép életet. Hogy azután máshol folytathasd?" Igazán elgondolkodtatott annak idején. Egy pillanatra elhallgattam, gondolataimba merülve. Aztán ismét felé fordítottam tekintetem. - Elnézést, kicsit elkalandoztam. A tanulásról szólva, ha felajánlhatom, én szívesen oktatom. Persze, ha szeretné, s tud rá időt szakítani. Komolyan gondoltam, és mondtam szavaim. Bármikor szívesen segítek ilyen téren bárkinek. - Igen, ez az egyik legjobb, és legszebb formája. kötetlen érzelem - mondom mosolyogva. Ha összejön a meló, amit kinéztem magamnak, akkor csak az lesz, semmi más.
Ahogy mesélni kezd csak mosolyogva hallgatom a történetét. Na igen, ez már csak így szokott lenni, sok külföldit sikerült már meglepni a Színek fesztiváljával… -Azt el tudom képzelni! Tetőtől talpig csupa festék? Legalább szóltak a kedves vendéglátók, hogy ilyenkor fehérben „célszerű” menni? –kérdezek vissza nevetve, aztán én is felidézek magamban pár hasonló emléket- Emlékszem, az én első Holim is hasonló volt. Akkor még csak pár hónapja éltünk Indiában, nem igazán ismertem még az ünnepeiket, szokásaikat. Az osztálytársaim erősködtek, hogy tartsak velük, nem fogom megbánni! Képzelheti, hogy meglepődtem, amikor rájöttem, hogy mi ez az egész. Otthon mindig csak azt hallgatni, hogy „kislányom, ne kend össze a ruhádat!”, itt pedig, nem hogy a gyerekek, de mindenki egymást dobálta a színes festékporral, egymásra, a ruháikba kenték. Mondanom se kell, utána minden éven milyen izgatottan váruk az ünnepet, már napokkal előtte bevásároltunk festékekből! Na igen, édesanyám már kevésbé díjazta a lelkesedést, meg utána a mosást is… A Fény ünnepe… Pár éve láttam egy felvételt, amit a Diwali idején készítettek az űrből. Hihetetlen, hogy milyen fényárban úszik olyankor az egész ország. Azért kíváncsi lennék, hány mécsest gyújtanak meg egy-egy ilyen éjszakán, talán többet, mint ahány csillagot látunk éjszakánként az égen… -tűnődöm hangosan, aztán a ruhákra, viseletekre terelődik a téma: -Na igen… Ilyen szempontból a japánok csinálták jól, náluk a különféle kimonókból mindig csak 1 méret van, aztán is többnyire jó nagy, aztán derék tájban annyira hajtogatják fel, hogy pont jó legyen a viselőjére. Mondjuk nem tudom, olyan merev ruhák mennyire lehetnek kényelmesek. Állítólag széken ülni borzalmas benne, viszont ez a térdeplő ülés sokkal kényelmesebb, mert a sok réteg ruha megtámasztja az ember hátát… Még sosem próbáltam. Amúgy képzelem, jót szoktak derülni azon, amikor „nyugati” embert látnak saját viseletben. Jut eszembe, a kinézete miatt nem csodálkoztak? Az indiai lakosság nagy részéhez képest Önnek is egész világos haja és bőre van. Csak mert emlékszem, tőlem nem egyszer megkérdezték, hogy mivel festettem be ilyen színűre a hajamat… no meg mi történt a bőrömmel? Csak nem albínó vagyok? Na meg volt még pár hasonló kaliberű kérdés… -Rendben, akkor majd előkeresem őket. Nem olyan rég költöztem a városba, és még mindig nem sikerült mindent kipakolnom, de… biztos, hogy meglesznek valahol. A kertészkedés pedig… én szeretem, jó kis kikapcsolódás, de azt hiszem, egyelőre maradok a kis télikertemen belül. Főleg cserepes gyógynövények, meg pár zöldség, gyümölcs, virág, aztán majd meglátom, mi hogy bírja a klímát meg a környezetet. A férfi szavait hallva felsóhajtok. Na igen, mint mindennek, ennek a hosszú életnek is vannak negatív árnyoldalai. Egy párat már én is megtapasztaltam a bő 50 évemmel, képzelem, hogy az ő és a többi vérfarkas esetében ez mennyivel inkább igaz – a folytonos költözések, névváltoztatás, a család hátrahagyása (bár ez inkább csak a mi esetünkben igaz, nekik ott a falka)- látni, ahogy az ismerőseid szép lassan megöregszenek melletted… -Nem könnyű, az biztos… -feleltem csendesen végül. Amikor aztán felajánlja, hogy esetleg elvállalná a zenetanár szerepét, egy kicsit meglep. Mármint azzal, hogy így, kb. 5 perc ismeretség után ilyet ajánl fel nekem, persze ettől függetlenül örülök neki. -Nos, ha ez Önnek nem okoz problémát, akkor azt megköszönném! Viszont… Ön szerint milyen hangszer illene hozzám? –fordultam felé, majd a teremben elhelyezett rengeteg hangszer irányába. Egy biztos, választék az bőven van…
Hallgatom meséjét az élményeiről. Olyan jó olyannal találkozni, aki hasonló élményekben gazdag emlékekkel rendelkezik. - Bezony. Sajnos nem szóltak, úgyhogy egy sapkám, meg egy jobb fajta farmerem bánta, de annyi baj legyen! Megérte. - mosolygok rá. A szülők piszokról alkotott óvatosságán csak kacagok. Nekem hála égnek ilyen problémával sosem kellett megküzdenem. Se ember gyerekként, sem később ifjonc vérfarkasként. De akkoriban még más világokat éltünk. - Csodásak voltak azok az ünnepek. - mondtam, mikor a Diwaliról mesélt. Egyszerűen magával ragadó az a környezet, s az a hely. Egyszerűen nem tud tőle szabadulni az ember, ha látta már. Mikor a japán viseletről kezd mesélni, nevetni kezdek. - Azoktól a viseletektől mindig úgy éreztem magam, mint egy jól csomagolt karácsonyi ajándék. Náluk a tisztelet, és a család az első. Az illem mindenek előtt. Az ő kultúrájuk is érdekes. Mikor arról kérdez, hogy viszonyultak hozzám az indiaiak, elgondolkodom. - Hmm... a bőrömre nem tettek megjegyzést, inkább a magasságommal viccelődtek. Meg akkoriban még nem viseltem raszta hajat, de kb. derékig ért a hajam. És sokan ajánlották, hogy berasztásítják nekem. Akkoriban még nem vállaltam el, de bennem maradt az ötlet, és később megvalósítottam. Miközben mesél, mosolyogva nézem arcát. Milyen élettel teli hölgy. Mikor elfogadja ajánlatomat, egy apró cetlit veszek elő, amire a nevem és telefonszámom van felírva. Nem akarok tolakodónak tűnni, de ha így felajánlotta a ruhapróbát, én mi mással viszonozzam? Azzal, amihez értek. - Raven Sutter. Szolgálatára, kisasszony! - enyhén meghajtom fejemet előtte. Mikor kérdezi, milyen hangszert passzintanék hozzá... hát, elgondolkodtat. - Ezt igazából önnek kell tudnia. De én valami furulya, vagy sípra gondolnék, ha már így megkérdezi a véleményem. - De ha ütős hangszerekhez húzza inkább a szíve, miért nem azt próbálja ki? - kérdezem mosolyogva.
-Azok, azok! Na meg milyen sok ünnepük van… Kb. ha leesett egy falevél, már annak is külön falevél, már annak is külön egy hetes fesztivált szerveznek! –teszem hozzá nevetve- Őszintén, egy kicsit hiányzik az ottani élet. Furcsa volt megszokni, amikor magam mögött hagytam, az ottani világot azt hiszem, semmivel se lehet összehasonlítani. –merengek el csendesen a végére. Ahogy a japán kultúrára terelődik a szó, csak egyetértően bólogatok. -Na igen… azt hiszem, ez korrekt megfogalmazás! Viszont annak kapcsán, hogy náluk a tisztelet és a család az első… Azt hiszem, ez azért Indiára is igen erősen ráillik, még ha ez teljesen más „stílusban” is nyilvánul meg. Na meg keveredik egy jó adag vallásossággal. De mindegy is, nem szeretnék ilyen mélységekben belemerülni, arra ott vannak a filozófusok! Ahogy előveszi azt a papírdarabot, csak kíváncsian figyelek, ám amikor átnyújtja nekem és meglátom az elérhetőségét, mosolyogva elveszem. -Shukriyaa, Raven-ji. A kis cetli egy percen belül már a névjegykártyatartómban pihent, a többi kártyácska mellett, és én is átnyújtottam a sajátomat, a rendelőm és a saját elérhetőségemmel is. -Abigail Cecile Cross, örvendek a találkozásnak! Nem kívánok semmi hasonlót a közeljövőben, de ha bármikor orvosi segítségre lenne szüksége, keressen nyugodtan! –tettem hozzá. Meghallgatom az ajánlatát, aztán újra végigsiklik a tekintetem a hangszereken. Hmm… -A bansurik hangját mindig is szerettem, de nem tudom, olyat lehet-e erre felé kapni egyáltalán. –jegyzem meg elgondolkodva, ahogy pedig meghallom az ütős hangszereket, csak megrázom a fejem- Áh, azok nem nekem valók… Meghallom, hogy valaki játszik rajtuk, és egyből táncolhatnékom támad. De akkor majd gondolkozok, hogy mi legyen végül, és akkor majd beszélünk még, hogy ki mikor érne rá. Most viszont… Ha nem haragszik, akkor én most búcsúzom. Még van egy kis elintézni valóm, utána meg meg kell látogatnom egy betegemet. Magam előtt namaste-ra illesztettem a kezeimet, majd egy enyhe meghajlással köszöntem el. -Örültem a találkozásnak. Phir milenge! Minden jót! –búcsúztam, azzal még gyorsan kiválasztottam 2-3 CD-t a korábban szemléltek közül, és a pénztár felé vettem az irányt.
- Való igaz. - bólintok egyet értően. Kellemes beszélgetés, egy kellemes személyiséggel. Egy pozitív pont Fairbanks javára! Mikor átnyújtja a saját névjegykártyáját, csak mosolyogva fejet hajtok. - Dhan'yavāda Abigail kisasszony! - mondom mosollyal a számon. - Részemről az öröm! Annak külön megörülök, hogy orvossal van dolgom. Ki tudja? Kerülhetek ilyen helyzetbe, és inkább egy csinos Őrző karjai közt gyógyuljak, mint egy hozzám nem értő halandó orvos kezei közt. A hangszerekről hallgatom, és végül rá bízom. Igen. Ezt neki kell tudnia. Ha ő érzi, melyik hangszer hívja, akkor úgyis azt választja. - Persze, menjen csak. Remélem, hamarosan ismét összefutunk. Viszonoztam a búcsúzást. - Tumhārē sātha svarga! - mondom még búcsúzásképp. Mikor eltűnt a polcok közt, én a kijárat felé vettem az irányt. Egy újabb szép élmény, egy újabb kedves arc. Na lássuk, mi jöhet még?
Az átlagos emberek csak azt mondanák, hogy egy újabb átlagos szombat délelőtt, de számomra nem volt az. Pláza, idejét se tudom már, hogy úgy igazán mikor jártam ilyen helyen. Lehet még se kellett volna füllenteni nagyinak, hogy kezd minden rendben lenni a melóban is, mert messzemenőkig nem volt semmi se rendben. És szerintem sose lesz. Már attól kiráz igazából a frász, hogy két nap múlva ismét be kell menni. És most, hogy a szezonok is igazán elkezdődtek még inkább borzalmasabb minden. Sérülések, tömeg, izzadság és még ezernyi olyan dolog lelt otthonra a Carlsonban, aminek nem tudtam örülni, de legalább azóta se túlzottan kellett találkoznom Mr. Carterrel. Szerintem ennek mind a ketten örültünk, legalább még kevésbé nézhetett flúgosnak, vagy ki tudja minek. Sietve követtem a családomat, miközben igyekeztem elkerülni azt, hogy bárki is nekem ütközzön. Viszont a sálam most is a helyén volt és szinte kitakarta az egész arcomat. Itt nincs olyan hideg, mint kint, de nem régen jöttünk még csak be és úgyis idő kell mire átmelegszik az ember, így egyelőre nem kellett azon agyalnom, hogy bármennyire is ki kell magam csomagolnom a biztonságos öltözetből. Nem értettem, hogy hova kezdenek el rohanni, de amikor megpillantottam, hogy a majdnem zsúfolt liftbe szállnak be, akkor a lábaim gyökeret vertek. Nincs az a pénz, se Isten amiért én abba beszállnék, ennek pedig az lett a következménye, hogy valaki még bosszankodva majdnem fel is lökött, mert ő úgy gondolta, hogy be fog még odaszállni. Én inkább sietve hátráltam és a lépcsők irányába pillantottam, de az se volt jobb. Miért kell ennyi embernek itt lébecolnia? Bűvöltem a hívógombokat, majd percek múlásával végül megnyomtam, de ügyeltem arra, hogy csak a ruhámhoz érjen a felület. Sokat se kellett várni rá és ki is örült, ekkora mázlim nem is lehet. Sietve szálltam be, amikor meg valaki csatlakozni akart, akkor lódítottam egyet, hogy fertőző beteg vagyok és még rá is játszottam. Jobb az óvatosság. Talán ez nem akkora bűn, de mielőtt még becsukódhatott volna tényleg az ajtó ezen is valaki átpréselte még magát és még nekem is esett kicsit. Sietve löktem meg őt - ami nem éppen volt túl erős tett, de legalább kifejezte, hogy mit is akarnék-, mint aki a másik sarokba akarná lökni az illetőt és számolni kezdtem magamban, mielőtt bármiféle roham, még nagyobb kétségbeesés rám törne és elsírnám magam. - Maga? – végül ennyi csúszott ki az ajkaim között megszeppenve és eléggé meglepődve. Ekkora „szerencsém” is csak nekem lehet, viszont alig, hogy kimondtam a lift elkezdett akadozni és végül meg is állt. - Mit csinált? Mit nyomott meg? – hangom halk volt, de a félelem és az ijedtség könnyedén csendült ki. Közben pedig próbáltam az irányítópanelt látni, amit kitakart. Eleve hosszú idő volt, vagyis másokhoz képest, mire benyomtam a megfelelő gombot, hiszen nagynéném táskájában maradt a kesztyűm, így semmi se volt egyszerű.
Nem mint ha annyira a szívem csücske lenne a Valentin nap, de ha már tavaly is olyan sikere volt annak, hogy készültem pár aprósággal, gondoltam, nagy baj most sem lehet belőle. Kár, hogy idén filmajánlást sem kaptam hozzá a lurkótól, meg úgy semmi épkézláb ötletem nem akadt hozzá, úgyhogy gondoltam, teszek egy kört a plázában, hátha megszáll az ihlet. Hát, nem tette. Elég volt egyszer végigszenvedni magam a habos-babos-giccses-piros szívecsketengeren ami minden kirakatot elárasztott, s egyből tökéletesen emlékeztem rá, miért is irzótom én annyira ettől az egésztől. Az meg már csak hab a tortán, hogy nem elég, hogy semmi ötlettel nem lettem gazdagabb – valahogy nem hiányzik egy huszadik kis porfogó csecsebecse a polcra – de alig egy óra múlva már egyenesen sajnáltam, hogy ilyennel csesztem el az időmet, legrosszabb esetben max. marad a csoki, mint vészmegoldás, vagy megint elmegyünk vacsizni valahová, majd elválik. Az se érdekelt volna különösebben, ha harmincadiknak passzírozom be magam a liftbe egy rakás ember mellé, csak előbb szabaduljak, amikor meg az említett mozgóalkalmatosság felé igyekezve azt láttam, hogy majd’ üresen indulna, mint akit rakétából lőttek ki, úgy indultam meg felé, épp csak az utolsó pillanatban fogva meg az ajtót, hogy ne záródjon. Gyorsan beslisszantam, igaz, a lendülettől sikerült kissé a liftben várakozó nőt is meglöknöm, de miközben elhadartam egy sietős bocsánatot, már rá is böktem a garázs szintet jelző gombra. S már épp szusszantam volna egyet, a lift oldalának dőlve, amikor felcsendül az ismerős hang, én meg mint ha a húsvéti nyúl bukkant volna fel mellettem, olyan szemeket meresztve bámultam a... kolléganőmre? Annak számít? - Seward? - kérdeztem vissza, amikor valahol fél szint között váratlanul megállt a lift, olyan hirtelen és finoman, hogy kis híján még én is elestem tőle. - Én ugyan semmit. - feleltem a kelleténél talán ingerültebben, miután újra a gombokhoz léptem, megnyomva a parkolót jelzőt, de semmit... ahogy a földszintre, vagy bármelyik másikra sem reagált a készülék, hiába nyomogattam végig az összes gombot. - Úgy tűnik, hogy ez bekrepált. Már csak ez hiányzott a napomhoz, komolyan... - forgattam a szemeimet dühöden, miközben ingerülten tovább nyomogattam azokat a nyomorult gombokat, jó sokáig elidőzve a vészhívón, ám miután semmi különöset nem történt annak hatására sem, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán érzékelik a vezérlőközpontban, hogy gebasz van. - Véletlenül nem Murphy a középső neve? Ahol maga felbukkan, ott valami mindig történik. - és a kedves kis becenevemből köveztethet rá, hogy nem feltétlenül jó dolgokra értettem. - Hát ez király... Remélem nem siet sehová, mert úgy tűnik, itt ragadtunk. - jegyeztem meg, egyenesen „repesve” az örömtől, miközben zsebre vágtam a kezem, és jobb híján újra csak a falnak dőltem.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Fura volt látni azt, ahogyan mindent szívecske borított és miként viselkedtek az emberek. Egy részem, nagyon mélyen legbelül talán kicsit vágyakozott az a könnyedség után és kaland után, amit általuk láttam, de a lelkem nagyobbik része mindig is győzött és ez így volt jól. Az ábrándjai mindenkinek lehetnek; pontosan tudtam azt, hogy ez sose lesz más csak, hiszen idővel aztán mindig eszembe jutott, hogy a szerelem és a szeretet egyszerre tud remek lenni – igaz utóbbiban volt igazán tapasztalatom, hiszen az első még csak oviban volt -, de ugyanakkor a legnagyobb pusztító is tud lenni. Egykoron a szerelem és a szeretet is el lett árulva, csak két különböző személy irányába. Míg egyik már az angyalokkal van, addig a másik életben maradt, de talán feleslegesen, hiszen messze jártam attól ki egykoron voltam, vagy aki éppen igazán tudta volna élvezni az élet apró örömeit. Számomra a boldogságot a nagymamám és a nagynéném jelentette, de legfőképpen a zene, amit képes voltam életre kelteni a zongorából, míg a biztonság számomra az otthon volt, de azon belül is legfőképpen a szoba. Egyszer utána olvastam annak a betegségnek, amit elcsíptem tinédzserként fél füllel. Azt írták, hogy egy nagyobb tragédia, haláleset vagy éppen vér látványa is képes kiváltani ezt az emberekből. Nos, ha így van, akkor azt hiszem rám tényleg igaz lenne mind, de igazából fogalmam sem volt. Sose tudtam igazán úgy látni magam, ahogyan mások ezt a dolgot. Miután nagy nehezen túljutottam az első akadályokon, azt hittem, hogy már könnyű menet lesz beérni a családomat, de tévedtem, hiszen hamarosan nekem koccant valaki, akit sietve próbáltam arrébb lökdösni úgy, hogy a lehető legkisebb részben érjek hozzá. A kérdésére csak bólintottam egyet, de nem feleltem semmit se. Bár szerintem bólintani se kellett volna, mert nem éppen úgy tűnt, mint akinek baj lenne a látásával. Amikor viszont kicsit ingerülten reagált, akkor tettem hátra felé egy lépést, majd még egyet, de akkor meg a falhoz értem, így inkább sietve léptem egy felet előre, hogy úgy mindentől és mindenkitől távol legyek. – Így talán csak még inkább elrontja, még a végén zárlatos is lesz. – cincogtam az egérke hangomon, hiszen nem túlzottan tetszett, hogy mindent nyomkod. Az sose tesz jót semmilyen elektronikai kütyünek, ha össze-vissza nyomkodjuk. - Hmm? Murphy? – pillantottam rá pár pillanat erejéig érthetetlenül, de aztán leesett, hogy mire is gondolok. És ekkor még inkább összeszorult a szívem legbelül, hiszen akaratlanul eszembe jutott az az este, amikor anya meghalt… Gyerekként is sokat emésztettem magam, hogy esetleg én tettem-e valamit, amivel anyára hoztam a bajt, de sose leltem a megfejtést, erre most meg ez. – Ohh, nem, de az se kizárt, hogy inkább maga vonzza. Amíg nem szállt be addig nem volt semmi baja… - toldottam meg óvatosan a szavaimat, mint aki attól tart, hogy mindjárt leharapják a fejét. Elég bizarr dolog lenne, de naah. - Elhiheti, hogy én se örülök annyira ennek. Főleg, hogy aggódni fognak értem. – sóhajtottam egy aprót, miközben egyre inkább kezdtem érezni a fűtés hatását is. Csak tudnám, hogy egy liftet minek fűtenek. - Én nem tenném, ki tudja, hogy mennyi baktérium és más egyébb rossz dolgok lappangnak a falako… - motyogtam az orrom alatt és óvatosan pillantottam rá. Mondhatni lopva csak, hiszen ki tudja, hogy mi lappangna a tekintetében. - Még mindig haragszik a múltkori miatt? – közben pedig a pulcsim ujjával babráltam ismét, mint akkor is. Lehet fura bogár vagyok, de azt se értettem, hogy miért beszél így velem.
- Mert, kínában gyártották, vagy mi? Ennyitől nem kéne zárlatosnak lennie. - oltottam le egyből, ez nem egy 90-es évek beli számítógép, hogy minél több gombot nyomsz, vagy kattintasz az egérrel, annyi perccel később tér magához a fagyhalálból... Szép is lenne ha ennyitől csütörtököt mondana. Pláne, hogy már előbb elakadt valamiért, szóval... Eső után köpönyeg, nem az én saram! - Azt ne mondja, hogy nem ismeri. - nézek végig rajta úgy, lerí az arcomról - hol élt ez eddig? A Marson...? - Hát, ez esetben trenírozza a kis mimóza lelkét, mert tekintve, hogy itt ragadtunk, attól már csak rosszabbak történhetnek, mint hogy elakadt a lift. Mondjuk lezuhan. - dobok egyet a drámafaktoron, igaz, lenne még pár hasonló ötletem, mondjuk nem veszik észre, hogy itt vagyunk, aztán az éjszakát is itt töltjük... Vagy a tűzoltók nem érnek rá, hogy kiszedjenek, vagy elfogy a levegő, vagy éhen halunk, vagy... - Most erre mit mondjak? Nekem kellett volna a gyerekért menni a dédszüleiért. És fogadok, hogy térerő sincs idebent. - morgom bosszúsan, miközben előhalászom a telefonomat, és lássanak csodát... tényleg nincs. Hogy a lift ilyen jól leárnyékolt, vagy valami elektronika zavar be a rendszerbe, azt passzolom, de ettől függetlenül ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. Még csak segítséget se tudunk hívni ezen a nyomorult liftes vészjelző gombon kívül. - Ez komoly? A bacik miatt parázik? Akkor elárulom, az ember szájában sokkal több baktérium tanyázik, mint ezeken a falakon. - vetek egy pillantást a falakra - Amúgy is, ami nem öl meg, az csak erősebbé tesz, nem igaz? Ennyi edzés kell az immunrendszernek. - vonok vállat, hisz köztudott, hogy egy tökéletesen steril környezetben a test védelmi rendszere is jócskán csökken, és eleve sokkal fogékonyabbá válik az ember a betegségekre, mint olyankor, ha állandó tréningnek van kitéve. - Milyen múltkori miatt? - nézek rá értetlenül, hisz mióta csak a Carlsonba jött dolgozni, mondhatni, szinte észre sem lehetett venni, hogy ott van, olyan kis csendes, szürke kisegér a többiekhez képest... de aztán eszembe jut, hogy talán a mappás esetre gondolhat, így csak legyintek. - Fátylat rá. Már el is felejtettem. - vannak nagyobb gondjaim is, mint ilyen jelentéktelen apróságok miatt rágódni, meg többnyire a haragtartó természetem is durvább esetekben szokott előjönni.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Miért tudnám, hogy hol gyártották? – pislogtam úgy, mint aki tényleg nem érti, hogy ez honnan is jött neki, amikor viszont folytatta, akkor csak megrántottam a vállamat is alig láthatóan. – Megállnia se kellett volna és mégis megtette. – motyogtam ismét az orrom alatt, mintha attól félnék, hogy esetleg megint megesz. Bár reménykedtem abban, hogy nem tesz nagyobb kárt, mint amit esetleg már most is tehetett. Amíg én álltam benne, addig nem tűnt úgy, hogy bármi gond lenne, de amint megjelent ő… Lehet nem is én hozom a balszerencsét, vagyis nem az e fajtát. - De ismerem, de akkor se értem, hogy miért mondja rám. Amíg maga meg nem jelent, addig semmi gond se volt. – mondtam kissé hadarva, mint aki előbb túl akarna esni ezen. Persze ez is messze volt a hangos beszédtől, ahogyan a vádaskodás hangnemétől is. Inkább kicsit talán a tanácstalanság csendült? Amikor a lezuhanást említi, akkor ijedtség könnyedén kerít hatalmába és a pánik is növekedni kell. – Ne mondjon ilyenek! Élvezi ezt, igaz? – kérdeztem remegő hangon és most én léptem a menüpanelhez. Toporogtam ott egy sort, majd ijedten a pulcsiba eltűntetett kézfejemmel próbáltam most életre kelteni. Ki kell jutnom innen, muszáj. - Legalább rokonoknál van, nem? Ez azért mégis jobb, mintha a suliban lenne. – jó, tudom hétvége van, de attól még hallottam olyanról, hogy ilyenkor is vannak foglalkozások. Például nyelvórák, vagy éppen táncpróbák. A lányát meg nem is ismertem. Igaz, eddig még azt se tudtam, hogy van, de ahogy ez kiderült ismét inkább távolodni kezdtem tőle, mert akkor még nagyobb az esélye, hogy valamiféle ragályt hordoz magával. - Ez így van, de attól még szerintem azzal sincs gond, ha valaki inkább megelőzné. Meg maga számára talán ez egy vállrándítás, miközben akár még halálos korságot is elkaphat. – feleltem totálisan komolyan. Sose lehet tudni, hogy éppen kifordul meg egy ilyen helyen, vagy éppen mit fogdosott össze és így tovább. Ezért is jobb a biztos távolság tőle és a falaktól is amennyire lehetséges. Mielőtt válaszolhatnék rá, hogy mire is gondoltam úgy néz ki, hogy eszébe jutott a dolog. Csak bólintok egy aprót és kicsit kétségbeesetten pillantok körbe. - Sokára fognak maga szerint ránk találni? – szerettem volna eltűnni innen és bármennyire is nehezen ment a beszélgetés másokkal, most talán az ijedtségnek köszönhetően kicsit több szó hagyta el az ajkaimat, mint legutóbb. - Tudom, hogy fura vagyok, és….– kezdek bele, majd idegesen kezdek el babrálni a pulcsimmal, mert miként is kellene befejeznem.
Csak lemondóan legyintettem, hogy inkább hagyjuk, tipikus nő, a kérdése alapján egyből világossá válik számomra, hogy totális analfabéta minden műszaki dologhoz. Pláne, hogy költőiek szántam a kérdést, de ha nagyon válaszolni akart volna rá, ahhoz se kellett volna sok műszaki tudás. - Igen, meg nekünk sem kéne a munkaidőn túl együtt töltenünk az időnket, mégis itt ragadtunk egy liftben. - forgattam a szemeimet, nem elég, hogy ez a szar is bekrepált, még Daphné is segít fentebb tornázni a vérnyomásomat, pedig nélküle is egész jó szintet ütne meg. - Tudja mit? Inkább hagyjuk. - kértem, bármit, csak ne fárasszon tovább ezzel a gyerekes értetlenséggel, mert menten elkezdek őszülni, öregedéslassító tetoválás ide vagy oda. - Persze. Minden vágyam egy liftakna alján meghalni. Kár, hogy terepjáró nincs, akkor tiszta Die Hard hangulata lenne az egésznek ráadásként. - ironizáltam, ennek ellenére hagytam, hadd bűvölje ő is a gombokat, ki tudja? A női kezek úgy is csodára képesek, bár ismerve műszaki tudását, csodálkoznék rajta, ha pont Seward kacsóinak engedelmeskedne ez az istenverte masina. - Igen, rokonoknál, annyiból jobb. Annyiból nem, hogy mivel semmi hír tőlem azon kívül, hogy nem mentem, valószínűleg az anyja meg az öregek is repesni fognak az örömtől. - vagy aggodalmaskodnak egy sort, bár Naomi nagyapja lehet, inkább pezsgőt bontana, ha örökre itt ragadnék, de a nagyijából nem nézek ki ilyesmit. - Halálos kórságot? Seward, csak nem beteg? - fagytam le egy pillanatra, ahogy megláttam a szavaihoz társuló, teljesen komoly arckifejezését. Basszameg...! Hát az megmagyarázná, miért ilyen kis alamuszi nyuszi, vagy retteg attól, hogy bárki hozzáérjen. Azt viszont nem gondoltam volna a nagyanyjából, hogy ilyen állapotban emberek közé engedi az unokáját. Még meg sem vártam, hogy feleljen rá, már hadartam is tovább, a lehető legtávolabb húzódva tőle. - Érintéssel terjed? Vagy levegővel? Nyállal? Másképp? - próbáltam óvatosan kideríteni, hogy mivel is állok szemben – vagy előrébb haladva, sikerült-e már csak azzal is megfertőznie, hogy egy légtérben vagyunk. - Honnan tudnám? Remélem, hogy nem, de szerintem igen. - húztam el a számat a kérdése hallatán, nem mint ha bármit is számított volna, mit gondolok... ellenben ha sokáig itt kell dekkolnunk, akkor esélyesen keresek inkább én magam valami kiutat, el is kezdtem közben a lift belső szerkezetét vizsgálni, vajon van-e innen kiút? - És...? - kérdezek vissza úgy, hogy a másikra sem nézek, csak a plafonon lévő illesztéseket lesem, sikerül-e rájönnöm, hol lehet leemelni azt a fémlapot? A filmekben úgy is mindig felfelé szabadulnak, és igaz is, inkább tartanék én is felfelé, mint le... Pláne, hogy azt se tudom, hány méter lehet alattunk, de tekintve, hogy garázsszint is van, nem szeretnék ennyit esni.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 32
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Igazából sose kellene…- bukott ki belőlem akaratlanul az, amit hirtelen eszembe jutott. Nos, ilyen se fordult még velem elő, emiatt pedig még inkább zavarba jöttem és sietve sütöttem le a pillantásomat is. Nem tehetek róla, de tényleg így éreztem. Az emberek közelsége megrémisztett és úgy az egész világ. Az újabb nem éppen kedvesnek mondható szavaira felkaptam a fejemet. Most nem értettem, hogy mi a gond, de inkább hallgattam és tovább topogtam szinte egy helyben. - Miért mindig ennyire negatív? – kérdeztem meg cincogó egér kishangján, aki most akarná megtalálni erőt magában, de nem igazán sikerült most se, de elég rémisztő volt már így is a helyzet és nem hiányzott még több. Akkor se, ha közben a gombok se akartak reagálni semmire se. Nem értettem, hogy miért történik ez velem, de aztán inkább visszamásztam oda, ahol legalább minimálisan biztonságban éreztem magam. - Sajnálom, de talán meg fogják érteni, hogy nem ön tehet róla. Ez senki hibája és lehet hamarosan ki is jutunk innen. Nagyiék biztosan keresni fognak és akkor… - remélhetőleg elég hamar megmentenek minket. Nem értettem, hogy ezért miért haragudnának meg rá. Főleg, hogy legalább biztonságban van a lánya. Oké, tudom késni nem szép dolog és hasonló, de attól még nehezen tudtam elképzelni, hogy a nagyszülők emiatt problémát csinálnának. Nem kizárt, hogy azért, mert a nagymamám nevelt fel és így nehezen tudtam elképzelni rossz viszont ilyen fronton. - Én beteg? Miért lennék az? – kérdeztem meg döbbenten, mert nem értettem, hogy honnan jött ez. Csak nem valami kiütés jelent meg az arcomon? De alig, hogy kimondtam ezt a pár szót máris egy nagyot tüsszentettem, amibe az egész lift belevisszhangzott. Talán tényleg valami bujkál bennem. Valószínűleg a hidegnek köszönhető. Nem, nem lehetek beteg. Ez tuti valami más miatt volt. Kellenek a gyógyszereim, meg a törlőkendőm is. A fejem szinte zakatolt, ahogyan egyre inkább pánik hangulatom kezdett lenni és ez valószínűleg ki is ült az arcomra. Persze az meg se fordult a fejemben, hogy ő esetleg másképpen értelmezheti ezt az egészet. A kérdéseit fel se fogtam, így újra tuti igazán értelmes arcot vághattam, miközben feltűnt, mintha távolabb is lenne tőlem. - Bocsánat tessék? Mit kérdezett? – kérdeztem meg sietve miután kifújtam az orromat és gondosan elpakoltam a zsebkendőt egy zacskóba. – Terjed? Vagy mit is kérdezett pontosan? – tűrtem el a hajamat az arcomból a tisztának vélt pulcsimba bujtatott kezemmel és tényleg nem értettem, hogy miként mászott arrébb. Tényleg ki kell jutnom innen, mert a végén valami kórságot el fogok kapni és ő is egyre inkább a frászt hozza rám. - Ugye most nem ki akar mászni és itt hagyni engem? – pánik meg könnyedén uralkodott el a cincogó hangon. Bár magam sem tudom, hogy mi ijesztett meg jobban, hogy itt kell maradnom egy ilyen baktériummal teli helyen, ahol egyre inkább még melegebb is lett, vagy az, hogy másznom kellene és… Erre nem is akarok gondolni, mert még a hideg is kirázott. - És… - ismételtem meg azt az egy szót, majd nagyot nyeltem. – Hipochonder vagyok, legalábbis mások szerint. Azért… - hangom egyre inkább halkabb lett, az utolsó szavakat meg talán alig lehetett hallani is. Sose mondtam még ki hangosan, mintha csak most néztem volna először szembe azzal, amit annyiszor hallottam már az elmúlt évek alatt. A pillantásomat lesütöttem, hiszen ott volt még az is, hogy 9 éves korom óta alig tettem ki a lábamat a nagyim házából. Jahh, ezek után még inkább dilisnek gondolna csak.
Végeztem mára. Furcsa volt ezt mondani, furcsa volt, hogy lett mivel kitölteni pár órát a napjaimból, és egyelőre képtelen voltam eldönteni, hogy mit éreztem ezzel kapcsolatban. Volt munkám. Életemben először - már ha nem számoljuk ide a katonai szolgálatot, ami a körülmények és a társaság miatt nekem egyáltalán nem tartozott a "munka" kategóriába. A gondosan dédelgetett vagyonomat másból halmoztam fel javarészt, ez a jelenlegi becsületes pénzkeresés teljesen új élmény volt. De tagadhatatlanul kellemesen érintett a virágok illata. Veszélyes is volt, a maga túl erős nosztalgiájával, de egyelőre engedtem neki. Ezeken tűnődve róttam a bevásárlóközpont folyosóit - olykor labirintusnak tűnt az egész épület -, amikor megakadt a tekintetem a zenebolton. Pontosabban a kirakatban a lakozott, fekete hegedűn. Mire észbe kaptam, már a boltban voltam. Ez egy rossz ötlet volt. Még annál is rosszabb: impulzus. És mivel nem akartam egy újabbnak engedni azzal, hogy sarkon fordulok, és amilyen gyorsan jöttem, megyek is, így eloldalogtam a lemezek irányába. Egyébként is kellett némi ízlésfrissítés. Illetve nem, ki akartam átverni, ha életem végégig egyetlen számot, vagy egyet se hallgathattam volna, az se hat meg jelenleg. De azért nekiláttam felmérni a műfajokat, és bennük a kínálatot.
Már megint itt. Most is azt terveztem, hogy magányom levezetéseképpen vásárolok egy kicsit. De ezúttal valahogy máshogy sült el mint legútóbb… az emlékek… azok megkeserítik az ember életét. Mit meg nem adnék azért, hogy kitöröljem az elmúlt közel húsz évet és rájöhessek arra, hogy mi vagyis inkább ki is vagyok _Én_ valójában. A tervemből végül az lett, hogy egyetlen aprócska papírtáska van a kezemen egy méterárú boltnak a logojával. Ha valaki belekukkantana látná egy csomó szemet, orrot és persze néhány gombolyag fonalat. De persze nem is az a lényeg, hogy mi van a táskában, hanem hogy mi van a kezemben… Nem tűnök ki a tömegből a szokásos farmernadrág, hosszított vörös felsőmmel. Hajam is épp ki van engedve, így a fülbevalóm sem látszik. Más ékszer azonban nem található rajtam. Hisz a pulcsim ujja takarja azt a gyermeteg fekete-fehér-vörös fonalból álló karláncot mit mindig viselek. Szemeim csillognak, na de nem a boldogságtól hanem attól az üveg vörösbortól amit a kezemben tartok. Persze papírzacskóba mert tudtomszerint tilos közterületen, nyilvánosan inni. A bornak köszönhetően ezúttal nem csukott szemmel megyek el a hangszerbolt előtt hanem még be is megyek. Tiszta bátor lettem. Komolyan. Azt az egy szem fekete zongorát nézegettem épp mikor feltűnt egy férfi a lemezek között. Nem leplezve vizslattam, mint egy gyerek, akinek épp az a játék kell. De nem ez volt az oka. Volt benne valami… valami üresség… érdektelenség… Pár pillanat után, gondolkodás nélkül határozott léptekkel indultam meg felé. - Ha eret akarsz vágni magadon akkor abban a sorban vannak a depis zenék… ha táncolni akarsz akkor ott – intettem egy másik irányba - biztos találsz kedvedre valót… deha valami melankolikusabb, de könnyedebb mégis örömtelire vágysz akkor ezt ajánlom… - tettem két lépést és leemeltem egy Yiruma lemezt. Én a magam részéről imádom. S bár nem mindenki igy látja a maga módján van bennük… remény. Pár számot még én is eltudok játszani róla. Az, hogy eladónak néz vagy minek… nem igazán érdekelt. - De ha valami konkrétat keresel… talán segíthetek megkeresni. – villantottam rá egy széles mosolyt és meghúztam az üvegem. Az érzelmeim… nos, nem akarok arra a háborúra gondolni ami bennem lakozik jelenleg szóval maradjunk inkább a jelenben. Ahol úgy néz ki, hogy szokásommá vált leszólítani embereket. De most elöször nem a magam feszültsége volt az ok. Segíteni akartam. Elvégre néha napján nekem is jól esett volna ha valaki megteszi.
Donovan Morgan
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 299
◯ HSZ : 102
◯ IC REAG : 91
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Állandóan kesztyűt hord a bal kezén.
Nem igazán figyeltem, hogy kik jöttek-mentek még a boltban, kissé belemerültem a lemezek válogatásába, előbb klasszikusok, majd rock, a popnál furcsa borítók voltak, így azokhoz hozzá se értem. Lejátszót is kellene vennem, mivel az ujjamon pörgetve semmiféle muzsika nem fog felcsendülni. Szokatlan volt úgy vásárolni, hogy tartósabb holmikkal gazdagodok, ami nem ruhanemű. Mindebből először a felém kúszó borszag rángatott ki, majd annak erősödésére már kénytelen felemelni a fejem, és mire irányba fordultam, az ittas-spicces nőszemély már mellettem is állt. A magasba szaladt a szemöldököm, és ha lehetséges lett volna, még tovább fut, legalább a tarkómig, amikor belefogott a javaslattételbe. - Nos... - kezdtem a "depis" végén, de folytatta, szóval befogtam. Majd átvettem a felém nyújtott Yiruma lemezt, egyelőre merő udvariasságból, és ha a nála lévő szatyor ellenére is, akár egy pillanatra eladónak néztem volna, hát az minden ilyen lehetőséget eloszlatott, amikor meghízta a borosüveget. Vagy ez a legegyedibb - és szépen fogalmaztam - bolt Alaszkában, vagy az ittas hölgy szimplán ittas hölgy, itteni eladói állás nélkül. Kissé még meg voltam illetődve, az utóbbi évtizedekben nem igazán szoktak csak úgy leszólítani, legfeljebb azért, hogy kitessékeljenek valahonnan, vagy elkergessenek a területükről. Az emberek nyilván az előbbi csoportba tartoztak. - Köszönöm, de nem kéne ezt esetleg elrakni? - kérdeztem óvatosan, és lassan a borosüveg felé nyúltam. Ha dugós volt, az kellemetlen, ha kupakos, és el tudtam venni tőle, lehetőleg análkül, hogy mindenki minket figyelt volna, akkor rácsavartam a kupakot és visszatettem a szatyrába/táskájába. És lehet, hogy azt is inkább elvettem tőle. - Nagyjából tudom, mit szeretnék, viszont ha gondolod, meghívlak valami harapnivalóra és kávéra, mit szólsz? Szívem szerint már most megitattam volna vele legalább fél liter vizet. Szerencse volt - egyelőre -, hogy a jelek szerint nem a kiabálós spicces-részeg fajtába tartozott, arra azonban semmi garancia ne volt, hogy ez nem változik meg pillanatokon belül. Szóval igyekeztem még tűz előtt oltani.
*Sok féle reakciója lehetett volna az ismeretlen idegennek. Mondjuk el küld, hogy hagyjam békén, jelenti az eladónak – nem mintha az nem jött volna rá korábban, de hát a pénz, az egy spicces embertől is pénz ha nem tesz közben kárt. Már pedig attól azért messze álltam, hogy részegnek nevezhessem magam. Pusztán csak úton voltam felé. De az összes lehetséges variáció közül olyat választott amivel nem kicsit lepett meg.* - Igenis apuci… - természetesen dugós volt és nem a legolcsóbb bor de aligha érdekelte a másikat. De mázli, hogy a boltokban lehet kapni díszes üvegzárókat így a zacskóban az is volt. A dugóhuzó csak azért nem volt benne mert féltem, hogy kiszakítja a zacsit. Így az a táskámban pihent. Szintén új szerzemény. Nem szeretek kocsit takarítani és persze egy igazoltatás során nehéz lenne megmagyarázni a bor szagot. - … de mi lenne ha inkább csatlakoznál? * Kérdeztem miközben láttam, hogy elteszi az üveget. Még ilyenkor is kezes-lábas vagyok kérem szépen. Szót fogadok és nem parádézok. Utóbbihoz hozzá tesz az is, hogy egyébként nem vagyok alkoholista. De vannak dolgok, amikhez az embernek kell bátorság. Az ajánlatra egy újabb mosoly terül szét az arcomon és enyhén oldalra billentett fejjel mérem fel ismét a férfit. Valami gyanúsat keresve. De mivel nem láttam rajta és a megszokott viszkető érzésem pedig elnyomta az alkohol így…. - Hmmm… csábító ajánlat. De mit szólnál, ha inkább elmennénk táncolni? - ugrott meg hirtelen a lelkesedésem -Csak van itt egy szórakozó hely, ahol lehet és nem feltétlen az asztal tetején. Ha pedig nincs, akkor a környező városokban?* Tudom-tudom. Nem épp megfontolt döntés egy idegennel bárhova is elmenni, pláne nem invitálni egyet. De ezért vagyok itt… hogy barátkozzak, hogy megtanuljak élni és túlélni. Utóbbi jelentsen akármit is. - Viszont mielőtt bármit is csinálnánk meg kell várnom míg kijön az eladó és megmondja, hogy mikorra tudja leszállítani a rendelésem és persze oda adja a bizonylatokat. – sóhajtottam egyet lemondóan és pillantásom az üvegre tévedt. Nem akarom, hogy elmúljon… vajon Dorian is ezt érezte? - És mi lesz így azzal amiért jöttél? *Kérdeztem. Hirtelen a semmiből beugrott, hogy Ő is jött valamiért.
Kezdőlap
//
//
