Karakter teljes neve: Jãde Camie Ammon Becenév: Ha engedélyed akad rá: Jez, Jeze, Jezi Álnév: Jezebell Camie Ammon Faj: Vérfarkas Falka: Magányos Titulus: Latro Nem: Nő Kor: 280 Születés helye és ideje: Nottingham, 1731. nyarán - Átváltozás: Nottingham, 1738. telén Foglalkozás: Kém - Mindennapokban: Kick-box oktató, Manager Védőszellem neve: opcionális Mágiaérzékenység: van Vérvonal: "Villámok" - Tipvigut, a jégvihar Tupilek -> Tipvigut, aleut harcos -> Sat-Okh (Stanisław Supłatowicz, Hosszú Toll) félvér soson suttogó -> Azo (Odis Zane Ammon), nottinghami falka megalapítója -> Jezebell C. Ammon
Apa: Odis Zane Ammon (vérfarkas, még él.) Anya: Celia Montgrand (ember, meghalt.) Testvérek: Nincs róla tudomásom Egyéb hozzátartozók: Waco, a hollóm.
Nincs hozzá kézikönyv, se útmutató. Olyan, mint a fürge szél, csak akkor veszed észre, ha ő is úgy akarja. Általában kedves, eleinte közvetlen, és barátságos, de csak míg beléd nem lát, a vesédig. Persze, megeshet, hogy valóban érdekled, és képes megnyílni előtted, hosszabb idő után. Igazi fürkész, aki minden mondatod mögött valami bújtatott titokzatosságot keres. Legtöbbször nem mondd igazat, vagy csak részletekben, legalábbis a kezdetekben. Nem, mert nem kenyere az őszinteség, sőt! Azt kifejezetten nagyra értékeli. Cselekedetének egyetlen oka, hivatásában rejlik. Ameddig nem tudod ki ő, addig ő fog irányítani. Lobbanékony természet, akinek elég egy apró szikra, és elborul az elméje… Épp ebből fakad hirtelensége, és rideg bánásmódja, ha rászolgálsz. Ezt is épp olyan nehéz kiérdemelni nála, mint azt, hogy a kegyeibe fogadjon. Szarral nem gurigázunk… - szokták volt mondani. Már pedig ő nem csak mondja, de ekképpen is tesz. Alapvetően kedélyes, életvidám, és szeret nevetni. Főleg azon, ha kiveri másnak a fogát, és aztán azzal mehet a kaszinóba kockázni. Persze, nyilván nem erre szólt az utalás, legalábbis nem ez a mérvadó. Gondolom, ez által nem meglepő, hogy a szerencsejáték sem elnapolható fogalom nála. Ha úgy tartja kedve, szívesen veszik el ebben a bűnös forgatagban is, pár órára, vagy akár reggelig. Elvakult, és könyörtelen, a szó minden nemében, ha az életed a cél. Igazi dög, aki játszi könnyedséggel hiteti el veled, hogy oda van érted, holott csak a terveit melengeti a szép kis testeden. Olykor cicáskodó, érzéki, és mérhetetlenül tündéri. De ne feledd… Az esetek nagy százalékában, csak eszközként használja! Épp amennyire tüzes, és kemény jellem, annyira érzelmes is a felszín alatt. Mélyen a felszín alatt…! Olyan ez, mint a tó tükrén reszkető tavirózsa, amelyben ott lüktet a borzongatóan eleven szikra: Az Élet. És te mégsem érintheted meg, sosem érheted el… még csak meg sem simíthatod a lágy, bársonyos szirmokat… túl távol van tőled… Érzelmei épp így vergődnek szívének legmélyén, eltakarva a pásztázó szemek elől, jégbörtönébe zárva. S a szirmok? Ők bújtatják meg a virág illatát… a lüktető érzelmek kavalkádját, hogy ne szabadulhassanak ki a világba. Így kivétel is igen ritkán akad, de ha mégis… akkor megtudhatod, hogy valóban mit rejtenek a virág szirmai.
185 centiméterrel bír el, magas sarkú nélkül. Ami egy átlagos nőt tekintve is magasnak mondható. Bár, ez sosem zavarta. Karcsú, csinos alkat, ami sokszor kétkedésre okot adó lehet, erejét nézve. Ahogy a póker mondja: All-in, egyben van tetőtől-talpig. Noha, ezzel sosem foglalkozott, kivéve, ha a munkájában tudta kamatoztatni. Szemei villanó, élénk kékek, mint a lagúnák sós vizei. Mondhatni áttetszőek, és a retináig égve fagyosak. Ezt pedig jól kontrasztba tartják sötétbarna félhosszú-hosszú tincsei, és egészen fehér bőre. Könnyed, és bájos teremtés. Megtévesztők lehetnek vonásai, melyek teljességgel egyediek, karakteresek. Nem tökéletes, de nem is kívánna az lenni. Főként az elegáns ruhákat kedveli, vagy épp azokat, melyekben mocsokmód kihívó tud lenni. Bár, épp amennyire ellentétes személyiségében, ez öltözetében is megjelenik. Sokszor látható laza, sportosabb ruhákban is, vagy egyszerű hétköznapi viseletben.
"Tovább megyek, vajon van értelme, hogy tovább legyek? Jelenemben él a jövő, úgyhogy nem sietek."
[…] 2010. Kaktovik A távolból csupán két sötét, idegen alaknak látszódtunk, ahogy berángattam magammal a soron következő áldozatot, a már jól ismert pince lejárón… Ha közelebbről is próbáltak volna szemügyre venni, még akkor sem volt kivehető ki vagyok, és mit akarok… és még inkább: kivel vagyok? A dolog egyszerű: Sosem hibázok, sosem hagyok nyomokat… Épp ezért, arcomat sötét kendő fedte el, miként egész testemet elborította a passzos, fekete bőr szett, mely úgy ölelte át minden porcikámat, mintha csak fojtani kívánna ahol csak ér. - Leülsz! - finom ujjaim erőszakosan taszították meg az előttem magasodó férfi mellkasát, hogy az ettől az egyetlen mozdulattól zuhanjon hátrafelé, pontosan beleékelődve a mögötte vergődő, kemény szék szorításába. Satuként fogtam rá, a már így is gúzsba kötött karjaira, hogy azokat megfeszítve rögzítsem az ülő alkalmatosság támlájához. Tenyerem gyöngéden siklott végig erős, érdes bőrén, kezein át egészen nyakáig. Egyetlen pillanatra talán el is töprengtem rajta, milyen volna belecsókolni a merev tarkóba, ám e helyett egyet rántva azon, húztam hátra egész fejét. Villanó pillantásom a sötét íriszek mélyébe hatoltak, mintha csak a puszta létükkel is ki akarnám vájni a másik retináját. Épp megszólalt volna, legalábbis ajkai reszketőn nyíltak ketté… - Ne fecsegj, nyuszi… - simítottam rá szájának karakteres vonalára, csendre intve őt. - Nem kérdés, miért hoztalak ide. Az időd leáldozott. - füléhez hajoltam és onnan sziszegtem kéjes, rekedtes hangon szavaimat, amint ujjaim lehullottak ajkairól, fájón, elszakadó lassúsággal. Végül eltávolodtam, és vele szemközt sétáltam, karjaimat átfonva egymáson. A férfi reszketett, és őszintén… még életemben nem láttam rajta, ezt a beálló, dermesztően eleven félelmet. - Végig fogsz hallgatni. Ám, ha meg mersz szólalni, azonnal elvágom azt a szép kis torkodat. - jobb kezem leszaladt, egészen a combomon át, csizmám száráig, hogy onnan a lélegzetvétel tört része alatt kapjam elő az apró, éles tőrt. Játszi gondolat, kínzásra való hajlamom imádott szerszáma. Fagyos, megvető pillantást vetettem a férfira, amint ujjaim között megpördült az éles penge, majd hirtelen vágódott a férfi válla melletti támla szélébe, ahogy elhajítottam. Felreccsentette annak sima felületét, alaktalan formákra bontva a jól megmunkált fadarabot. - Azt hitted, eltűnhetsz a szemem elől? Kis ostoba… - léptem hozzá közelebb, tűsarkúmmal dühödten trappolva a lábai közé eső szék felületére, majdhogynem ágyékát találva el. Majdnem. Egyelőre nem szándékoztam megfosztani egyetlen porcikájától sem. Mutatóujjammal gyöngéden, szinte már érzékien végig simítottam állának borostás ívét, arasznyira hajolva hozzá, hogy lélektükreim fénye visszaverődjön az övéről. - Túl sokat képzeltél magadról… Túl sokat. Úgy gondoltad, könnyedén kijátszol, hogy egyszerűen meglépsz előlem, mintha csak kezdő kiscserkész lennék. Ne nevettess… Neked tudnod kellett volna… Tudnod kellett volna! - kezdetben szinte ordítottam vele, majd a végére egészen elhalkultam, s csupán hangom erőteljes, ütemes dübörgése volt életképes. Ellöktem magam tőle, háttal állva meg neki, tenyeremet az arcomat fedő kendőhöz simítva. A szemeim talán már réges-rég elárultak… De mielőtt megölöm, megadom az esélyt, hogy én legyek az utolsó látvány, amit az elhaló lélegzete mellé kap ajándékba. Miként megfordultam, úgy választottam le magamról a puha, selymes, jótékonyan ölelő anyagot, hogy ezúttal már teljes egészemben mutatkozzak előtte, nem rejtve el kilétem egyetlen momentumát sem. A férfi arca megrándult, döbbenten pislogtak rám ében szemei. - Colin… - suttogtam magam elé, szög egyenesen bámulva a másikra, Rá… életem egyetlen szerelmére, akit most, ezekben a pillanatokban ítélek halálra. Vicces a sorstól nem igaz? Emlékszem, mennyivel másabb volt még az élet, mikor megszülettem… Akkor sem volt jobb. De másabb volt. - Buta, buta fiúcska voltál… Azt gondoltam, ennél sokkal, de sokkal okosabb vagy… Kis csacsi. - nos, sosem gondoltam volna, hogy egyszer őt kell majd elkapnom, és láncra verve kínoznom néhány aprócska információért, vagy éppen, mert rohadtul megérdemli! Minden erőmmel azon dolgoztam, hogy ne omoljon rám az érzés megfoghatatlan ereje, és ne térítsen el az útról, amin végig kell mennem. Ha beleszakad a szívem… akkor se! Még mindig nem mert szólni, csak lélegzet visszatartva próbálta felfogni az eseményeket. Az egyik szemem sírt, szinte szétvetett a fájdalom, és apró darabjaimra morzsolt szét, míg a másik boldogan csillant fel, hogy végre a karmaim közé került… Hogy végre bevégzem ezt az évek óta tartó, szánalmasan elhúzódó ügyet. Kezem erőszakosan kapott nyaka felé, ujjaimat felkígyóztatva torka vonalán. Ebben az esetben csak magamhoz rántottam volna, és szerelemtől ittasan téptem volna le a ruháját, vágytól tüzesen, de nem… Ez már nem erről szólt. A szívemben tátongó lyuk keletkezett, véresre marva, sajgón, és gyötrelmesen, ahogy kész akarva hátra taszítottam azt a helyes, sármos arcát. Imádtam őt, minden porcikámmal, őrülten imádtam… - Számos olyan dolog van, amit el fogsz most köpni nekem. Különben kinyírlak. - egészen az ajkaiig hajoltam, mint aki le kívánja róla csókolni az életet. - Mondd csak… Hogy hívják a megbízódat, aki megölette két emberemet is? - először még negédesen beszéltem, majd amint látszólag is ellenkezést mutatott, rárántottam folytonosan tartott nyakára, belevágva a széktámlába fejét, egyre fokozatosan hangosodva. - Beszélj! - dühödten, arrogánsan üvöltöttem a képébe, majd egyetlen mozdulattal eltávolodtam tőle, kitépve az imént odavágott tőrt a helyéből, felszaggatva az egész ülőalkalmatosság oldalát. - Jeze… Ezt nem hiszem el… Te… - nyögte ki fogai alól, hangjában remegéstől feszült döbbenet bujkált. Lapos, áttetsző pillantással figyeltem őt, majd a penge elrepült kezemből… Pontos, precíz célzással hatolt bele combjába, egészen csontig rombolva a húst, kínzón. A férfi felordított a fájdalom ékesen csengő dallamán, s amint újra rám vetette tekintetét, abban halovány könnyréteg vetült fel. - Nem ez volt a kérdés… - alig halhatóan szóltam, szavaim jégcsapként csapódtak alá a hűvös pince falainak. Sok év munkája ez. Hidegvér… Vérlázítóan, márványos, érzéketlen fapofa. Apám tanított erre, mint az életre magára. Ez lettem… Egy semmirekellő, kőszívű gyilkos, kém… és cselszövő. Aki képes annak az életét is elvenni, akit a világon mindennél jobban szeret! - Válaszolj… Utoljára mondom. - azzal odaléptem hozzá, és kitéptem lábából az érdes fegyvert, nyelvemmel lenyalva róla a kiserkenő vért. - Nem tudom a nevét, Jez… - rebegte, miközben próbált kimozdulni ültéből. Ezzel egyidejűleg, irányosan képeltem fel kezem külső, csontosabb részével. - Hazudsz. - állapítottam meg, amint ingjénél fogva, székestül megemeltem. Ő csak meredten nézett rám, állkapcsa ívben feszült meg. Elképzelése sem volt róla, hogy lehetek mind erre képes… Végül elengedtem, a szék pedig hangos, erőteljes zajjal, valamint torzult koppanás kíséretében csapódott vissza a talajra, utasával együtt. - Most figyelj rám, Colin. Elmesélek neked valamit. Ha a végére nem csicseregsz nekem, megöllek. Ennyire egyszerű. - beleültem az ölébe, lovaglóalakzatba, szembe vele. - Nem vagyok fiatal. 1731-ben születtem, Nottinghamban. 279 éves vagyok. És… ahh, hiába meresztgeted a szemeidet! - szorítottam össze állkapcsát, végig húzva rajta a vértől ittas tőr szélét. - Britt földeken éltem, más világban, mint ez… Ennyi évbe még belegondolni is fárasztó… Nem volt egyebem, mint az apám, akit tisztelnem és becsülnöm kellett, még úgy is, hogy megölte az anyámat. Kereken hét egész éves voltam… Nem több, mikor ez az állat nem bírt a vérével, és valami olyannak lehettem a szemtanúja, amit akkoriban felfogni sem voltam képes. Az anyám sem. Hirtelen történt, elvadult, és ostromlón esett nekünk, miközben én az egyetlen ember kezében pihegtem rémülten, akit szerettem. Apám egyik pillanatról a másikra, valami félelmetes, és elképzelhetetlen szörnnyé vált, ahogy az agresszió túlfűtötte. Abban a korban amúgy sem volt mese, ha a ház ura éppenséggel ronggyá kívánta verni a nőt, akit elméleti síkon imádva tisztelt. Micsoda gyönyörű kép… Egyetlen mozdulattal oltotta ki anyám életét, ahogy én is fogom a tiedet, ha nem beszélsz… - az élesen villanó pengét lejjebb csúsztattam és átvágtam a mellkasán feszülő felső közepét, beleékelve a fém hegyét Colin bőrébe. - Szóval, én pedig kigurulva a holt karokból gördültem még jó pár métert. Engem már nem bírt megölni, addigra tudatosult benne tettének következménye. Aztán felemelt. Én reszkettem. Még mindig úgy nézett ki, mint valami rémálomból kimászó bestia, akire ránézve az ember testéből kiszáll az élet. Vérfarkas volt… Olyan lény, akire gondolni se mernél… Én mégis remegő kis tenyeremmel az arcához értem, mely érdes volt, és hát… szőrös. Igen, erősen az volt. Végigsimítottam rajta, mint egy pónin, apró kéklő íriszeimből halovány könny csordult alá. Csak háromszor fújtatott rám, erős fuvallattal lebbentve meg tincsimet, mikor szája kettévált, és emberi ésszel felfoghatatlan gyorsasággal mart törékeny testembe… Abban a pillanatban eszméletemet vesztettem… - elcsendesedtem, majd újabb vércsíkokat húztam Colin testére, ahol éppen érni kívántam őt. - Megőrültél, Édesem? – zavart volt, és még mindig reszketett, de a szavai gúnyosan, és keményen váltak el ajkaitól, melytől még nagyobbra nőtt bennem a düh. Hát, jól van picim… - Megőrültem volna? – kérdőn mértem végig alakját, kacéran, aztán több sem kellett. Boldogan az őrülettel táncolva hátráltam el tőle, a földbe csapva az éles tőrt, majd kéjes nyögések közepette ledobtam magamról minden ruhadarabot, hogy a szemével is lássa, amit a füle nem hisz el… A pillanat tört része alatt változtam át, elnyúló képpel, és vaskos agyarakkal, karmokkal díszítve fel bőröm egységét. A férfi megriadt, és én imádva léptem hozzá közelebb, farkas alakba. Megveszve üvöltözött, és kapálózott, én pedig, mint aki jól végezte dolgát, fogtam és belemartam lábába, apróra roncsolva benne a csontokat. Élvezettel töltött el a fájdalma, s annak görcsös hangjai. Újra meg újra meg kívántam volna tenni, apró cafatokra cibálva halandó testét, de nem... Ismét emberi formát öltöttem, visszahámozva magamat a ruháimba, mielőtt még információ nélkül nyírnám ki. Nem szórakozol velem! - Most pedig, beszélsz… - ültem vissza remegő ölébe, rásimítva tenyeremet ziháló mellkasára. Ezernyi dolgot tudtam volna még mesélni neki. Halvány lövése sincs arról, milyen volt, nem csak történelemkönyvekből megélni azt a számos háborút, amit magunk mögött tudunk. A britek, a nemzetem ezernyi megvívott, véres csatát szenvedett el, míg én kitanultam bestiám minden vívmányát, erejét, és irányítását. Elképzelni sem tudja, hogy az 1744. júliusában kiküldött mediterrán konvojt micsoda erőkkel kellett megvédeni, kihajózni több katonával, és felszereléssel, hogy a francia flottát visszafogják, Lisszabonnál, mely sakkban tartotta Angliát. És akkor arról nem is kell beszélnem, hogy a sok forradalom, és egyéb iparágak fejlesztése sem volt mámoros akkoriban. Szenvedni kellett mindenért, s bár nekem jobb sorsom volt, mint egy egyszerű embernek, ettől még én is megsínylettem a dolgok súlyát. - Mondd a nevét! - rántottam vissza magam az emlékek mocsarából, átlényegülve Colinra, aki még mindig nem bírt egyetlen szót sem szólni, az előbbi megrázkódtatás végett. Már pedig beszélni fog, ha tetszik, ha nem… - Kincsem… Ne akard, hogy egyesével tépjem le a mellbimbódat… - hajtottam ketté a nemrégiben szétválasztott inget, végig húzva ujjamat az odaragadt vértócsán, melynek érintése alatt Colin felszisszent. Emberek… annyira esendők… - Én… Énnn… Jeze… Én… Te… - habogott, mint egy dadogós kiskölyök, aki életében először felel az egész osztály előtt. Belemarkoltam hajába, mélyen, és erőszakosan, szinte kitépve egy egész tincset fejéből. - Most már tényleg utoljára mondom… beszélj! – azzal felpattantam róla, és 180 fokos fordulattal billentettem át a másik irányba. - Vagy arra lógatlak fel. - mutattam ujjammal a plafonból lógó két erős szögre. Nem ő lenne az első, akivel megteszem… de érte fájna a szívem… És a legkevésbé sem akartam ezt tenni. Egyszerűen, muszáj volt. Ez a dolgom. Talán, ha nem lépek meg a falkától, most nem tartanék itt. Vagyis, de… Csak nem őt kéne bántanom. Lehet, hogy meg sem ismertem volna. Viszont, nem tudom már újra élni, nincs értelme hátra nézni, és ostorozni önmagamat, hogy miért? Anno nem volt kérdés… el kellett jönnöm, mielőtt még nagyobb galibát okozok az ottaniaknak is. Nem hivatkoztam semmi egyébre, minthogy megkeresem, és apró darabokra szaggatom azt a szemétládát, aki apám életére tört. Jó ürügy, de valahol igaz is volt. Ennek már hetven éve. Na, nem mintha fontosnak tartanám, apám egészségét, de a falka érdekeit már annál inkább. És nem mellesleg… Az én életemre is nyugodt szívvel tapasztotta volna rá a mocskos kezét, hogy elvegye azt, orvul, nyál csorgatva kívánva megerőszakolni, mielőtt végez velem. Ez pedig elég indok arra, hogy elkapjam ezt a patkányt. Nem nevezem nevén, annyit sem érdemel, hogy arcon köpjem. De el fogom őt is kapni, ezt garantálom! Pillantásom fájdalmas lassúsággal kúszott fel Colin arcára, amint ráébredtem, hogy megint sikerült elmerülnöm a hülye emlékeimbe. Mindig is kívántam volna megosztani vele a múltamat, azt, aki vagyok valójában, de sosem tehettem... Talán ezért is szakadt így fel belőlem az imént ennyire... Most már úgyis mindegy. Megtehetem, mindenféle következmények nélkül... Nem számít, hogy ember... Már semmi sem számít… A halál parkettjén táncolok vele végzetes keringőt… És nincs választásom… Pedig annyira szeretem… - Hogy hívják? - léptem egészen mögé, levegő ropogtatóan közel. Ujjaim vállára siklottak, gyöngéden, majd abban a pillanatban rá is markoltam erősen, szinte már csontokat törve. - Byr… Byron… - tekintete felfutott rám… könnyek peregtek ki belőle. - Byron Ed Hardy… - köpte el végül, féloldalasan elhajolva, belecsókolva vállán pihentetett kézfejembe. Megremegtem, a szívem felrohant a torkomig, mely során elég intenzíven kellett egyet nyelnem, mielőtt még kiugrik belőlem a ketyegő. Elveszhettem volna ettől az egyetlen egy dologtól, és igen erősen kellett tartanom magamat ahhoz, hogy ne legyek ostoba liba, hogy ne dobjam el önkéntesen a józan eszemet… hogy ne a szívemre merjek hallgatni… - A következő kérdésem egyszerű. - emeltem el róla tenyeremet, jobban mondva igyekeztem lesajnálón elhúzni előle. - Hol találom meg? - ballagtam elé, letérdelve, könyökömet a tőr okozta sebbe szúrva. Hörgött egyet, kellemetlenül, ám egy percre se vette le rólam a szemét. Szenvedéllyel, szeretettel követte minden mozdulatomat, egybevegyítve a mérhetetlen elkeseredéssel. - Fairbanks… - hullottak el a szavak, maradéktalanul is elég információt hordozva. És többre nem is volt szükségem. A gyomromba gombóc szorult, ahogy felegyenesedtem, majd két vállán taszítva egyet, hátra toltam őt, egészen a tőr mellé, mely a földből ágaskodott kifelé. Tudtam mit kell tennem, ám újra és újra megbomlott bennem a kép, és omladozva zúdult rám, fájón, lelket facsaró gyötrelemmel. - Colin… - suttogtam, miközben arasznyira hajoltam hozzá, némileg berogyasztva térdemet, mialatt ujjaim beleakadtak az éles fegyverbe, hogy azt halkan, észrevétlenül kirántsam helyéből. - Amikor megismertelek, azt hittem, sosem veszítelek el. Szerettelek. Mindig szeretni foglak… Most is Szeretlek… - a szavaim ajkait súrolták, míg végül vágyón, szerelemtől lázasan, lángokba lobbanva csókoltam meg őt, hosszasan kiélvezve a pillanatot. Az utolsó elhamvadó pillanatot. A kezemben vergődő tőr megindult, és míg csókunk forrón égette fel a pince minden szegletét, addig a végzetes döfés szívébe érkezett… S ezzel egyidejűleg az enyém is milliárdnyi darabra hullott szét. Teste megcsuklott, tekintete az enyémbe kapaszkodott. Alig látható, harmatnyi könnycsepp szaladt ki szeme sarkából, amint ajkai elnyílva már csak annyit nyögtek el: „Szeretlek”. Aztán a csend zárta le a némaságba boruló száj imádott ívét, miként a holtan csillanó lélektükrök örökké álomba szenderedtek… Percekig csak álltam, mint valami szobor, ki kövületként emelkedik ki a földből. Homályos íriszeim mereven tapogatták végig a holttest minden részletét, míg végül felálltam, és az összes bizonyítékot eltüntettem, vele együtt… mintha sosem lett volna. Hogy miként? Azt elég, ha én tudom. Tenyerem a mellkasom felé szaladt, amint kiléptem a pince fogságából, belemarkolva a nyakamba libbenő nyakláncba. Colin utolsó emléke pihent a medál mélyén, elzárva őt minden és mindenki elől, csak magamnak… Még egy végső pillantást vetettem hátra a magányosan hagyott pincelejáró felé, minden érzelmet, szerelmet, fájdalmat magam mögött hagyva... Teljesen belevesztem az idő tört részébe, mikor a sötétben úszó felhők mögül halk, tompa puffanással érkezett valami a vállamra. Súlyos volt, és a maga nemében forró. Nem rémültem meg, csupán ésszel fel nem fogható gyorsasággal vetettem rá kék íriszeimet. Ám a látvány ledöbbentett... Egy fekete... Ébenfekete holló szállt rám, dacos, erős tartással egyenesedve fejem mellett... Waco... Azóta a nap óta minduntalan velem van... Egy percre sem szakadt el tőlem...
[…] 2012. Fairbanks. Elég sok időbe telt túltennem magamat Colin halálán. Hogy megöltem őt, mert így kellett lennie. Önmagamtól fosztva meg az érzelmeket, a vágyat, a szerelmet… a boldogságot… Végeztem tovább a munkámat, megrögzötten üldözve azt a férfit, aki megölte két emberemet, aki apámra támadott, és rám… Erőszakkal, szemérmetlenül törve magának utat azért, amit akart… Igen, ő mind az, egyetlen személyben. Byron Ed Hardy. Ahogy szeretőm ajkairól haltak el nevének kárhozott betűi. Ennyi kellett akkor… Ezért kellett az információ, ezért kellett a halál karjaiba fektetnem Colint…! Nincs mese, itt Fairbanksben, meg fogom őt találni! És akkor? Számos kínzási művelet közepette, megölöm! Megölöm, mint egy utolsó senkit! Már csak hónapok, napok... percek, másodpercek kérdése… De elkapom… Már a nyelvemen érzem keserű, mocskos vérének ízét… Magabiztos, türelmetlen léptekkel haladtam át Fairbanks határát, mikor Waco elszállt felettem, őrizve minden elhamvadó léptem nyomát. Nagyot sóhajtva a nyakláncomon lógó medálba markoltam, amit szintén egy holló gravírozott képe díszített kívülről... Megfagyhatsz Fairbanks! Mert megérkeztem... Elnyújtott pillantással figyeltem még Waco könnyedén libbenő alakját, amint eltűntem a város forgatagában...
Amiket szeret: - Waco-t, a gravírozott medált; - Fegyvereket, pisztolyokat, tőröket; - Száraz Martinit, 2 jéggel; - Humort, szarkazmust; - Feketét; - Vadászatot; - Állatokat; - Cigarettát.
Amiket ki nem állhat: - Hardyt; - Felvágást, a ficsúrokat; - Felesleges erőszakot; - Női italokat, és az angol teát; - Ha valaki nem tartja tiszteletben a határait, és a nőiességét; - Alárendeltséget; - Puhaságot.
Rövidtávú célok: Feltérképezni Fairbankset, a falkákat, és minden fontos tényezőt.
Középtávú célok: Megtalálni Hardyt, és egyesíteni a földdel, hogy apró darabjai se maradjanak!
Hosszútávú célok: Talán, visszatérni a régi falkához, az apjához, az övéihez. Emelt fővel, bevégezve a dolgát… Talán…
Avatar/Play by: Milla Jovovich – Jezebell C. Arquette
A hozzászólást Jezebell C. Ammon összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 09, 2013 10:35 am-kor.
A történeted igazán elnyerte a tetszésemet, a megfogalmazásod nagyon szép és igényes. A karaktered nem kispályás, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a sorsa, ha esetleg értesül az itt kialakult helyzetről, illetve, hogy egyáltalán lesz-e valami hatása... Kellemes vadászatot, irány a játéktér
Kezdőlap
