Könny és veríték... Ezzel tudnám jellemezni az elmúlt több, mint egy hetet. Már, ha nem vesszük szó szerint. Elég átvitt értelemben feldolgozni az információt. A lényeg, hogy eredményesen zárult eddig minden. Leszámítva Hardy-t, mert őt még mindig nem találom, és ez most már mérhetetlenül kezd bosszantani! Viszont, legalább Dana biztonságban van, ez a legfontosabb most. Azt hiszem... Fáradtan nyúltam el az üres lakásban, kihasználva a kanapé adta "gyönyöröket", és még a tévét is bekapcsoltam, ami nálam nagy szó. De egyedül voltam. Dana a hotelben volt, Waco meg nyilván kaja vadászaton volt, mint ahogy azt mostanában sűrűn teszi. Idétlen egy madár... Na mindegy. Épp, hogy a negyedik csatornára váltottam át, mikor megcsapott Salem jelenléte. Ah! A folyosón van... Itt pedig jöhet a szokásos dilemma vele kapcsolatban. Kimenjek, vagy ne menjek? Meddig kerülgessem még azt a beígért beszélgetést? Nem fűlött hozzá a fogam, hogy őszinte legyek, de egyszer túl kell rajta esni. És úgy vélem, a jelenlegi helyzet ennek teret is ad... Tekintve, hogy rohadtul egyedül vagyok. Hogy isten csapása-e, vagy áldása, az kérdéses. Miként az is, hogy miért hozakodok elő pont Istennel, mikor marhára nincs is. Tudtommal. Nem érdekes... Halk sóhajjal löktem fel magam a kanapéról, és úgy ahogy voltam - a szokásos átlag megjelenésemben, mikor Salemmel találkozom -, sport nadrágban, és trikóban, mezítláb indultam meg az ajtó felé. Vártam még néhány pillanatig, míg nem ért teljesen a bejárat közelébe, majd azzal a lendülettel fel is kaptam a kilincset, és megragadva Salem vállát berántottam magamhoz. Szerencsétlenül, mert sikerült neki vágnom a közvetlen falhoz, bár mentségemre szóljon, akkorát nem koppant, mint lehetett volna. - Úú, bocs! - fordultam is felé, ahogy belöktem az ajtót magam mögött. - Remélem egyben maradsz. - mosolyodtam el kissé zavartan, de ez utóbbi csak csekély mértékben volt érzékelhető. Ujjaim természetesen szaladtak fel vállára, hogy leporoljam onnan a falról rácsapódó port, és még a felsőjén is igazítottam egyet, lévén, hogy kicsit meggyűrtem. - Tudom, egyszerűen csak szólhattam volna, hogy gyere be. De Mrs. Hanicatt... - böktem fejemmel az ajtó felé - a közöttünk lakó szomszédról beszélek éppen -, hogy érzékeltessem is a dolgokat. - ...mostanában túl sokat szagolgat erre. Mindegy. Idegesít. - vontam meg vállamat egykedvűen, majd elléptem Salemtől, elindulva a nappali irányába. - Gyere már. Beszélgessünk. - talán sejtette mire utalok ez alatt, passzolom. Viszont a kis dohányzó asztalon rostos őszilé volt, és egy kis tálban valami mézes-lekváros süti - édes élvezetek... -, szóval ha más nem talán annak az illata megmozdítja. - Kávé, valami? Ja és... - fordultam felé, így hátramenetben folytattam az utamat. Kezemet zsebembe csúsztattam, majd egy doboz cigit varázsoltam elő belőle. - ...ezzel még lógok. - dobtam át neki, hogy vegyen csak belőle, már ha akart, és dohányozhatnéka volt. Aztán visszapördültem a lábujjhegyemen, és csak a kanapénál pillantottam fel újra a férfira. - A múltkoriról lenne szó... - megköszörültem a torkomat, ahogy finoman lejjebb ereszkedtem a párnákra...
Szokás szerint munkából jövök haza. Ez annyira nem meglepő, főleg, hogy egyszerre két munkahellyel is büszkélkedhetek, nagyrészt abból áll az életem, hogy korán megyek és egyszercsak jövök. Ahogy sikerül. Szóval megy a hajtás ezerrel. Most épp a futárkodásból jövök, szóval végre nem pingvinruhában vagyok, hanem egy sima farmerben, szürke pulcsiban, fölötte pedig az elmaradhatatlan fekete bőrdzsekivel. Mit sem sejtve sétálok végig a folyosón... vagyis sétálnék. Amilyen gyorsan történnek az események, annyira nem fogom fel. Még épp elnézek a nyíló ajtó felé, de a következő pillanatban már Jez lakásában vagyok szépen a falhoz lökve... mindezt egy nyikkanás nélkül, mert még levegőt venni is elfelejtek és a hátamnak ütköző kemény fal sem feltétlen segít abban, hogy hamarabb levegőhöz jussak. - Baszki... normális vagy? - Nézek rá egy fájdalmas, értetlen grimasszal és ha már úgyis így megismertem Jez lakásának a falát, akkor már neki is dőlök. Oké, még valóban egyben vagyok és szép lassan sikerül ezt is feldolgoznom, hogy be lettem invitálva. Csak további értetlenséggel az ábrázatomon hallgatom, hogy milyen érdekesen furcsa okból lettem pont így bevonva. Végül csak homlokráncolva csóválom meg a fejem, miközben válaszolok. - És mondott is valami olyat, hogy holtan szeretne látni engem a falra felkenve? Mert akkor tényleg vesszen Mrs. Hanicatt. - Mondom már valamelyest könnyedebben, de még továbbra is feldolgozom, hogy le lettem amortizálva és egy dögös, trikós csaj porolgatja a vállam. Na igen, ha ez utóbbi is megfordul a fejemben, akkor már nyilván megmaradok. Ez igazán megnyugtató. Mikor ellép tőlem, kicsit én is eltávolodok az eddig a hátamat támasztó faltól és megmozgatom lesokkolt tagjaimat. Fejemet jobbra-balra döntöm, jól kiropog, szóval teljes a boldogság. - Bocs, ha kicsit lassú vagyok, de miről is kell beszélnünk? - Kérdem mérsékelt érdeklődéssel egyelőre, bár ez nagyrészt a fáradtságnak tudható be. Mint az értetlenségem, mint az a némi fásultság, amit igyekszem amúgy leküzdeni. Persze azonnal kapok is a lehetőségen, amikor szóba kerül a koffein. Nekem is pont az lett volna az első dolgom, ha hazaérek, hogy kávét főzzek, szóval erre szinte azonnal rávágom a választ, miközben tétován indulok meg a nappaliba, ugyanis kihasználom, hogy végre körülnézhetek. - Kávé! Intravénásan. Megiszom, megeszem, beveszem, inhalálom, megfürdök benne, csak valahogy juttassuk a szervezetembe... - A repülő cigis doboz szakít félbe, amit egyébként sikerül is elkapnom, de mire meglepetten nézhetnék, már meg is válaszolja a meg sem fogalmazódó kérdésem. - Kösz. Szóval addig nem érzem magam embernek, amíg nem kávéztam. - És ezzel ki is veszek egy szálat a dobozból, számba teszem és végre én is eljutok a nappali azon részére, ahol a kanapé van. A cigis dobozt lerakom az asztalra és elkezdek öngyújtó után kutatni. Gondolom szabad idebent bagózni, mi másért vágta volna hozzám. Max rám szól, elég nyilvánvaló, hogy mi a szándékom. Közben persze látom, hogy leül és persze a hallásom se szelektív. Így már tiszta, hogy miről is van szó... nagyjából. - Amikor rám törtél? - Kérdem a számból lógó dohányárúval felsandítva az öngyújtóm lángja fölül. Végül meg is gyullad a cigim vége és én elégedetten szívom le a füstöt. Amúgy nem ülök le, reménykedek még a kávéban.
- Ne nevettess, Salem. Ez a nő annyira... fura. Múltkor például fél órán keresztül állt az ajtóm előtt, rátapasztva a fülét az ajtómra... - forgattam meg szemeimet. - Mindegy, bocs még egyszer. - azért tényleg idegesítő, de hát nincs mit tenni. Viszont kivételesen nem volt hozzá kedvem, hogy meglásson, úgyhogy a téma ejthető. Ahogy befelé haladtam elengedtem egy halvány fél vigyort a férfi felé, mikor a beszélgetésünk fonaláról próbált kérdezni. Csíptem őt, meg a laza stílusát, vele együtt pedig ezt a fáradt szétszórtságot. Nem is értem az okát. Egy idétlen őrző... Na mindegy. A kávéra természetesen bólintottam, de előbb jobbnak láttam őt bekísérni a nappaliban. Nem mintha nem lenne egyértelmű, hogy merre van... - Ha gondolod, beöntésen át is megkaphatod. - nevettem fel halkan, miközben sikeresen célt értünk. Ám, ahogy leültem, és belekezdtem volna abba, hogy mit gondolok a múltkori esetről, hirtelen fel is löktem magam. - Ja, a kávé. Ülj le, mindjárt hozom. - azzal sarkon is fordultam, és meg sem álltam a konyháig. Csupán fél órája főztem le egy adagot, szóval még kellemesen meleg volt a fekete lé, így egyszerűen csík kiöntöttem egy bögrébe, majd ujjaim közé szorítva azt pillantottam ki az ajtóból. - Mivel is iszod? Azon kívül, hogy szükséges... - ha pedig választ kaptam, úgy még variáltam az ízesítésen, majd indultam is vissza. A kávét Salem elé raktam, az asztalra, ezzel együtt pedig a dobozomat visszaigényelve, én is rágyújtottam, és véglegesen ülőpozícióba helyezkedtem. - Egyébként, igen. Mikor rád törtem. Dana miatt... - halkan beszéltem, miközben töltöttem magamnak egy pohár őszilét. A tv-t is kikapcsoltam, mert az előbbi akcióm után még nem tettem meg, így pedig talán jobban is értjük egymást. - Szóval... - kortyoltam bele a hideg italba. - Tényleg ne haragudj a jelenetért. Még elég új ez nekem, és persze Dana is. - vontam oldalra ajkaimat, ahogy egyik lábamat a kanapéra felhúztam, így némileg szemközt fordulva Salemmel. A könyököm a háttámlára siklott, a poharat pedig szorgosan forgattam az ujjaim között. - Nem is tudom hol kezdjem... Talán ott, hogy nagyjából már ismersz... A vérmérsékletemet illetően. Erre pedig csak rátevődött az, hogy a lányomról volt szó. Túlreagáltam ,ez kétségtelen, de remélem, hogy megérted az okát. - vettem egy mély lélegzetet miután egy jó adag füstfelhőt engedtem fel tüdőmből. Hogy kényes volna ez a beszélgetés? Lehet... Nem Salem miatt, hanem, hogy egyáltalán ilyen dologról kell vele beszélnem. Vagy még inkább: szeretném is... letisztázni. - Dana fura lány, és ha én nem vagyok, most nem élne. Ne kérdezd miért haraptam be. Van egy ilyen érzelgősebb oldalam is... - némi grimasz kísérte szavaimat, majd egy enyhe vállvonással le is zártam a dolgot. Hülye érzés ez, mikor a gyakorlatilag nem létező empátiám kerül előtérbe. - Pár óra alatt történt az egész. Kínozták... engem is, bár ez most nem érdekes. Sikerült megoldani a helyzetet, viszont őt eléggé megnyomorították. Nem is értem minek mesélem el ezt neked. - nevettem fel halkan, igazából már 'kínomban'. - A lényeg, hogy... mikor Dana átment hozzád, nem lett volna szabad. Már neki. Te is tudod, hogy a kölyök lét első éve elég... bonyolult. Az, hogy milyen farkas válik belőle... - egy pillanatra az ajtó felé villantottam íriszeimet, hogy biztos ami tuti alapon, megbizonyosodjak róla, hogy Mrs. Hanicatt nincs ott... Nyeltem egyet, míg végül újfent Salem arcát fürkésztem, tovább pusztítva a cigarettát. - Szóval, ez attól is függ, hogy az első évben, hogy nevelem. Mire tanítom. Mit mondok el neki. És, hogy őszinte legyek, nem az első hónapban akartam elmondani neki, hogy léteznek őrzők is. Utólag persze gondot nem látok benne, egyszerűen csak... túlfeszültem. Senki se mondta, hogy az anyaság ennyire... elcseszett érzés. Már bocsánat. - tártam szét karjaimat finoman, megadón az anyaság oltárán. - Nem érdekes, csak... úgy láttam helyesnek, ha a jelenetért elnézést kérek, és elmagyarázom az okát. Bár magam sem értem miért. - dehogynem értem. Mert megkedveltem ezt az őrző palántát. Meglepő, és tőlem teljesen idegen dolog őrzőkkel bratyizni, de ez van...
- Csapkodtad volna meg, faszt hallgatózik. - Jegyzem meg méltatlankodva vonva fel szemöldökeimet. Igazán kinéztem volna Jez-ből, hogy jól elküldi a vénasszonyt melegebb éghajlatra, valószínűleg én magam is megtettem volna, ha én kapom rajta. Mindenesetre nem kell túlaggódni a dolgot, bár én alapvetően sosem szoktam. Nyilván ez látszik is. Egyébként magamtól is megtalálnám a nappalit, de ha már így be vagyok vezetve, akkor követem a nőt, közben szépen rá is gyújtok ugyebár. A beöntést illetően széles vigyor jelenik meg a képemen. Sejtettem, hogy ki fog hozni a mondandómból valami olyasmit, hogy a végén én jöjjek ki szarul. - Jöhet, mindenhogy vevő vagyok rá. - Mondom továbbra is vigyorogva, erre leül... én meg oldalra billentett fejjel nézek rá, miközben emlékeztetem, hogy mit is beszéltünk, úgy tíz másodperce. Persze mikor észbe kap, sem bírom megállni vigyor nélkül, nyilván nagyon benne lehet már fejben a mondandójában. Mindenesetre amíg kimegy nekem kávét szerezni, addig én meg leteszem magam a kanapéra. Sőt mi több, cigimet félretéve még veszek is egyet az asztalon lévő süteményből, mert én olyan jó vendég vagyok, hogy megeszem más kirakott kajáját. Éhen-, és koffeinen halok, szóval tessék ezt elnézni nekem. Amúgy se baj, ha nem szívom el a cigit, addig, amíg meg nem jön a kávé. Mikor kinéz a konyhából épp tele van a szám. Elég kínos, de ez van, mindenesetre többnyire érthetően sikerül átadnom az információt a kávét illetően. - Két cu..or é.. ok tee.. - Ennél artikuláltabban nem megy, miközben eszek, azért mutatom is a kettes számot a szabad kezemmel. Csak kitalálja, hogy két cukorról van szó és sok tejről, annyira nem lehet nehéz dekódolni. Mindenesetre mire beízesíti és jön be, sikeresen betömöm az utolsó falatot is és mire mellém ül, már nyelek is egy nagyot. Ránézek, pont azzal a tekintettel, mint aki nem tömött magába különös kegyetlenséggel az asztalon kint lévő sütemények közül egyet sem. Meggyőző az ártatlan ábrázatom. Persze végül cigi kézbe, másikba a bögre és akkor figyelek is, ahogy azt illik. A szembefordulást én csak annyival viszonzom, hogy törzsből fordulok felé és könyökömet megtámasztom a háttámlán. Amúgy jó fiú vagyok és nem vágok a szavába egészen addig, míg ki nem jelenti, hogy remélem megértem-e az okot. Hát ha arra hivatkozik, hogy a lányát védte, akkor ugyan nem mondhatom azt, hogy nem, nem értem. - Igen, azt hiszem van róla elképzelésem. - Mondom tőlem oly szokatlan kimértséggel és kicsit elgondolkozva. Igazából nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy összedobjuk a "milyen is ha lányunk van" sztorikat.majd talán akkor, ha már Leona is itt lesz. Akkor már úgysem tagadhatom le. Amúgy az is megfordul a fejemben, hogy talán közölhetném vele, hogy már rég túl vagyok az ügyön, de ha így kiszakad belőle ez a sokminden, akkor én nem állok a folyam útjába. Végül kicsit homlokráncolva nyomom el a cigimből maradt csikket és végül a szabadon maradt kezemmel tarkóvakarászásba kezdek némi zavartsággal. - Szerintem amúgy megint túlfeszülsz. Mármint én már túl tettem magam rajta attól függetlenül, hogy akkor épp sikerült felhúznod. De köszönöm és amúgy szerintem tuti nem leszel rossz anya... bennetek nőkben van erre valami ösztön. Bár egy kész felnőttel biztos nehezebb... főleg ha fiatal farkas is. - Na, így próbáljak meg tanácsot adni. Ez a vak vezet világtalant tipikus esete, de azért igyekszek. Kedvelem én Jez-t és szeretem ha jó kedve van. Remélem azt is elhiszi, hogy már nem neheztelek rá, tekintve, hogy így van. Nincs időm ennyi összetett érzelemre ennyi munka mellett.
Kellemesen mosolyogtam az orrom alatt, ahogy teli szájjal kezdett neki magyarázni. Mindenesetre értettem az instrukciókat, így hamar visszalibbentem a konyhába, majd egy-két percet követően már Salem mellett ültem a kanapén. Igazán jó házigazda vagyok, meg kell hagyni! Még a végén kitüntetést is nyerek, hogy kivételesen nem vagyok nyers, vagy éppen kellemetlen társaság. Örömmel fogadtam - bár leplezetten -, hogy megért, és valahol talán elfogadja a múltban tett reakcióimat. Kényelmetlenül éreztem magam miatta, még akkor is, ha akkor és ott, teljesen helyesnek éreztem a tetteimet. Ez most sincs másként, csak az keserít el egy kicsit, hogy ezt pont Salemmel kellett gyakorolnom. Nem a legjobb érzés, hogy van valaki, akire minden pillanatban figyelnem kell, akiért felelősséget ugyan magamtól vállaltam, viszont ez kevésbé sem olyan egyszerű, mint azt az ember gondolná. - Lehet, hogy igazad van. De úgy tartottam etikusnak, hogyha nyitok feléd, a megbeszélés érdekében. - arcomon fáradtság, és némi nyomottság tükröződött, ahogy végül eltoltam a maradék cigarettámat is, majd belegyúrtam a hamutálba. Tincseimet arrébb söpörtem, melyek arcom elé hullottak, és kisebb helyezkedést követően újra Salemre pillantottam. - Kéne lennie, valami olyannak... - mosolyodtam el, ezúttal már kellemesebben. - ...Bár félek, nehéz az odavezető út, hogyha nem csecsemő kora óta neveled. És igen... Dana már felnőtt, bár sokszor úgy érzem, hogy körülbelül egy öt éves szintjén van, a hisztijeit tekintve. Az a baj tudod, hogy... - sóhajtottam halkan, egyik mindkét lábamat felhúzva a kanapéra, újabb cigiért nyúlva. Amint kiragadtam belőle egy szálat, a dobozt Salem felé toltam, hogy nyugodtan fogyassza, ha akarja. Én most akármennyire is nyugodt vagyok, akár csak látszólag is, belül erősen rázza bennem a láncait a kétségbeesés. Nem mutatom, eltakarom a világ szeme elől, de nem olyan könnyű ezzel a "teherrel" élni. A féltés... ami úgy látszik, sosem fog már elmúlni... - ...akármilyen is, megszerettem. És olybá tűnik, hogy jobban aggódok érte, mint magamért, vagy bárki másért. Idegesítő vagyok, ez hulla biztos! - nevettem fel játékosan, bele-beleszívva a cigibe. Ellenben, tényleg úgy éreztem, hogy valahol Danának ez nem jó, az önérzete szempontjából. Idővel azonban biztosan értékelni fogja. Legalább is remélem. - Mindegy, csak... Köszönöm, hogy megértesz. És... tényleg ne haragudj. Mostanában kicsit túlfűtöttebb vagyok, mint általában. - pedig egyébként sem vagyok egy könnyen kibírható nő, ezt aláírom. Pillantásom félszegen siklott fel Salem arcára, újra és újra keresve meg íriszei fényét. Jó lett volna még valamit mondani ezzel kapcsolatban, de már sokat beszéltem, és egyébként is... lerágtuk a csontot, amit le kellett. Kár tovább szajkózni. - Egyébként, mi van veled mostanában? Nem sokat látlak... Vagy épp érzékellek. - mosolyom kiszélesedett, ahogy fejemet visszabillentettem tenyerembe, mely újra a kanapé fejfáját támasztotta. A cigim pedig tovább füstölgött, hol az ujjaim között, hol a számban, hogy lassacskán tömény ködöt vonjon körénk, fölénk... mintha csak esőfelhők gyűlnének odafenn.
Amikor megérkezik a kávé, akkor szépen magam elé is húzom az asztalon, de még nem iszok bele, egyelőre csak elhelyezkedek kényelmesen kicsit Jez felé fordulva és úgy teszek, mint aki nem evett bele a sütijébe. De mondjuk miért tette ki, ha nem akarta volna, hogy belekajáljak... naugye. Mindenesetre a komoly témára én magam is elkomolyodok, meglepő, de képes vagyok rá, főleg mert a beszélgetés tárgya annyira nem is áll távol tőlem. Új gyerek, szülői ösztönök, még én se tudom hogy lesz Leonával, de ezt speciel még nem mondom el. Most róla van szó, nem hiszem, hogy jó pont lenne, ha csak úgy közbevetném, hogy amúgy nekem is van egy lányom, aki nemsokára hozzám költözik. Még a végén úgy tűnne, hogy utánozom. - Persze, de tényleg semmi gond, nem vagyok egy haragtartó típus, meg aztán érthető. Neked is új ez az egész. - Mondom apró vállvonással, mintha tényleg nem lenne nagy ügy. Lévén nem is érzem annak, már rég túltettem magam rajta. Valószínűleg ugyanolyan kedélyesen fogadtam volna, ha átjön kávézni, mint ahogy most sem vagyok rá kiakadva, leszámítva az emberrablást, amit az imént követett el ellenem, de az csak a meglepettség miatt volt. Látom mennyire mélyen érinti a téma, nem vagyok teljesen sérült szociálisan, hogy az ilyesmit ne vegyem észre. Még kicsit oldalra is billentem a fejem, ahogy hallgatom, zöldesbarna tekintetem fölött, kicsit összébb húzom a szemöldökeimet közben, ebből is látszik, hogy figyelek. Ebből kicsit kizökkent, hogy elém tolja a doboz cigit, de rövid gondolkozás után én is odahajolok, hogy kivegyek egy szálat és akkor már bögréstül, füstölgő cigarettavéggel dőlök vissza laza otthonossággal a kanapé párnázott háttámlájának. Kicsit lejjebb vagyok csúszva, így némileg fel kell néznem a nőre. - Nem vagy idegesítő. Mármint... nyilván az lennél, ha non-stop ezt kéne hallgatnom, de ha valakinek kiadod, azzal még semmi gond. Dana meg hát... nem tudom, kicsit el van kényeztetve, ahogy észrevettem, nem csoda, ha őt idegesíted, de majd összecsiszolódtok... vagy valami. Annyira nem vagyok nagy szám ilyen életbölcsességekben, bocs. - Mondom kicsit elhúzva a szám kelletlenül egy szusszantás kíséretében. Végül inkább belekortyolok a kávémba, addig is csendben vagyok. Nem szeretek bölcselkedni abból kifolyólag, hogy nem tudok. Mármint... én biztos nem fordulnék magamhoz tanácsért, annyian vágták már a fejemhez, hogy felelőtlen és nemtörődöm vagyok, hogy biztos lehet mögötte valami. Erre mondta védelmemre az egyik ex-barátnőm, hogy de legalább jóindulatú. Azért a túlfűtöttségre végigfut az arcomon egy olyan tipikus mosoly, hogy én most vettem a bátorságot és félreértettem. Kell neki kétértelműen fogalmaznia... - Nem hiszem, hogy ez gond lenne. - Mondom ugyanezzel a mosollyal. Olyan piszok vagyok, hogy kiforgatom a szavait, amikor komolyan beszélünk, de hát na... ki ne szeretne egy túlfűtött Jezebell-t...? Bár persze, vágom én, hogy nem szexuális értelemben gondolta. Nembaj, hátha sikerül oldani a feszkót. Arra hogy nem igazán lát, ismét csak egy méltatlanul érdektelen vállvonás a válasz. Nem a kérdésnek szól, inkább a válasznak, ami ezt követi. - Gürizek. Dolgozok ugye a pizzériának, ott már csak mellékállásban és mellette meg a hotelben pingvinkedek. Meghalni sincs időm, mert közben az őrzők is húzzák az agyam, hogy tanuljak... Múltkor is annyi volt a fejtágítás, hogy Eva-val teáztam. Bírom a nőt, de ettől még olyan tőle tanulni, mintha egy nyugdíjas könyvklubba járnék. Szóval ez van, de kell a pénz és továbbra sem adtam fel, hogy majd egyszer én pingálom tele az őrzőket. - Mondom a végére azért valamennyire elmosolyodva, de azért vegyül bele némi fáradtság, némi savanyú kedvtelenség. Sok ez, érzem én, hogy túlvállaltam magam, ráadásul még Leona is jön... Mindegy, szerencsére jóval optimistább vagyok, mint hogy ilyesmikbe belehaljak. - Veled amúgy mi a helyzet? Nem nagyon nézegettem az aktákat nálunk, csatlakoztál valamelyik falkához? - Teljesen ártatlan a kérdés, tekintve, hogy halvány gőzöm sincs a válaszról. Csak feltételezem, hogy nem sok értelme van itt magányos farkasnak lenni, bár franc se tudja. Nem vagyok egy többszáz éves bombacsaj, szóval nehezen tudom elképzelni mi lehet jó a puszta ittlétben.
Új. Igen, talán ez a legjobb szó rá. Sosem foglalkoztam gyerekekkel, főleg nem kölykökkel... Nem volt vágyam, hogy anya legyek, az pedig végképp nem, hogy egy farkast "nevelgessek". Most mégis itt vagyok az egésznek a közepén, és valahogy nem tudom már mi volna a helyes. Szeretem Danát, ez kétségtelen. Csak ne lenne ennyire nehéz... Viszont Salem szavai jól esnek, hiába való lenne tagadnom is. Ami pedig ad egy kis plusz löketet a kedvemnek az nyilvánvalóan az, hogy nem haragszik. Pedig hát nem voltam még csak elviselhető sem, azon az ominózus napon. Egy halovány mosollyal azért adóztam a pillanatnak, és némi bólintással is, jelezvén, hogy ez esetben részemről is rendben van minden. Elnéztem őt, ahogy forgatta elméjében a szavaim, és próbált valami erősítő reakciót forgalmazni magában. Fejemet kissé oldalra billentettem, és az iménti mosolyom kissé kijjebb szélesedett, ahogy fürkésztem vonásainak ezernyi árnyalatát. - Nem kell ezt hallgatnod. - csúsztattam lejjebb könyökömet a kanapé háttámláján, halkan felkacagva. - Ennyire nem is akartam bele menni. - sőt... nem szokásom nyavajogni, és megbeszélni bárkivel is a sérelmeimet, vagy aggályaimat. Egyszerűen most csak úgy jöttek maguktól, még csak feszítő vas sem kellett hozzá, pedig általában még azzal is igen nehezen nyögök ki bármit is. - Kicsit elkényeztetve? - vontam fel szemöldökömet érdektelenül, halkan engedve el egy sóhajt. - Az nem kifejezés... Bár, már egészen moderálja magát, ahhoz képest, amit az elején leművelt. Azt hittem, megfojtom... - muszáj volt elnevetnem magam, ahogy az emlékek felsorakoztak tudatomban. Apró, homályos képek, a sok elmúló hisztiről, és makacs nyafogásról... Valójában jókedvvel emlékeztem vissza rá, és némi hiányérzet is kezdett megindulni bennem. Ó, nem. Gerincemet kijjebb húztam, és még a nyakamon is roppantva egyet pillantottam át Salemre a párnákról, amiken eddig merengtem. Igyekeztem a hirtelen rám törő érzetet eltemetni, és jószerével sikerült is. - Nem is várom el, hogy tanácsokkal láss el. Hagyjuk is ezt. - öltöttem vissza a hamiskás, ámbár kellemes mosolyomat. A cigarettám lassan fogyatkozott, de nem is bántam. Eleget füstölgök mostanság, hogy ennyi nélkülözés ne taszítson a földre, remegve. Ellenben érzékeltem, hogy a következő szavaim csalafinta mosolyt csaltak Salem arcára, és talán igyekezett is direkt félreérteni. Ennek megerősítéseként ért válasza, amin nem tudtam nem felkacagni. Tincseim közé túrtam ujjaimmal, pár hangosabb sóhaj kíséretében. - Csak fogd be a szád. - paskoltam meg felém eső alkarját játékosan, egyet fordulva ültemben, így ezúttal már a hátam süllyedt bele a párnák ölelésébe. Tekintetem a plafont pásztázta egy ideig, majd arcomat végül Salem felé fordítottam. A kis monológot csendesen hallgattam, szinte már teljes érdeklődéssel, elvégre valóban kíváncsi voltam, mi történt vele mostanában. - Nem értek ehhez az őrzősdihez, de ha tanulnod kell, akkor ne napold el. Mi lesz így belőled? - nevettem fel halkan, már-már szórakozottan. - Egyébként pedig... ne is nézegesd az aktámat. - vágtam egy morcos, megjátszott képet, kicsit feljebb tornászva magam. Igazából nem hiszem, hogy sok mindent találna rólam. Lehet, hogy az őrzőknek sok helyen van szemük, de rólam anno sem tudtak sok információt összeszedni. A kérdésén azonban pár percig eltöprengtem. Nem voltam benne biztos, hogy meg akarom vele osztani, hogy csatlakoztam-e bárhova is. Erről senki sem tud, még a falkán belül sem mindenki. Hosszasan fürkésztem Salem fáradt vonásait, majd egy arasznyival közelebb hajoltam hozzá hirtelen. - Mennyire bízhatok benned? - íriszeim az övéit kutatták, égetőn mardosva a retina fényét. Ajkamba haraptam, és egy kimerítő fújtatást követően felültem, elnyomva a kezemben elhamvadó cigarettát. Gyújtottam még egyet, majd felállva a tévét átkaroló szekrényhez léptem, kirántva belőle egy üveg martinit és két poharat. Nem, nem leitatni akartam magunkat, vagy berúgni. Csak most szükségem volt pár erősebb kortyra. - Kérsz? - pillantottam felé vállam fölül, mellyel be is löktem a szekrény ajtót, ahogy megpördültem tengelyem körül. Az egyik poharat Salem elé löktem, és amennyiben kért, úgy töltöttem neki is, meg magamnak is. Ajkaim finoman érintették meg az üveg szélét, és a fél martinit le is öntöttem a torkomon. - Azt hiszem, talán bízok benned. Mindenesetre, ha bajt hozol a fejemre, kinyírlak. - nyögtem el a szavakat, ahogy egy nagyobb méretű füstfelhőt bocsájtottam a levegőbe. A jókedv értekében azért egy laza kis félvigyort felöltöttem. Nem áll szándékomban bántani, dehogy. Csak nem akarnám, hogy túlságosan elbízza magát csak azért, mert megkedveltem. - Egyelőre csak annyit mondok, hogy igen. Csatlakoztam. De nem akarom, hogy bárki is tudja, hogy hova, és miért. Az egész üzlet, és elcseszne mindent, ha kiderülne... - elhallgattam, és addig nem is voltam hajlandó tovább mesélni, ameddig nem bizonyosodtam meg róla, hogy tartani fogja a száját...
Én valamivel dekoncentráltabb vagyok nála, érzékelem, hogy figyel, nagyrészt én is figyelem, de időnként elkalandozik a tekintetem, mondjuk a helyiség többi része felé, vagy éppen az ujjaim közül felszaladó füstcsíkra. Ez persze abban, hogy halljam mit mond, a legkevésbé sem gátol, egyszerűen csak nem az a típus vagyok, aki a mélyen egymás szemébe nézést úgy huzamosabb ideig bírná. Erre mondta anyám mindig, hogy ez azért van, mert nem tiszta a lelkiismeretem. Ez persze hülyeség. Arra, hogy nem akart belemenni ennyire, így csak magam elé bólintok egyet, nincs is mit mondanom rá, meg egyébként is fűzi tovább a téma Dana-t illető szálát, aminek hallatán azért ránézek és el is vigyorodok. - Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy én is ilyen elkényeztetett úrigyerek vagyok? Mármint... annak kéne lennem. - Kérdem továbbra is mosolyogva és kicsit fel is vonom a szemöldökeimet, miközben természetesen most figyelem. Érdekel a reakció, legfeljebb a képembe röhög. Mindenesetre nekem valahol meg kéne értenem Danát, hiszen kölyökként csupa ilyen emberrel voltam körülvéve. Az más kérdés, hogy aztán teljesen máshogy döntöttem. Hogy nem kell tanácsokat adnom, csak vállat vonok, akkor nem fogok, ez nekem is könnyebbség ám, ha túl sokat gondolkozok amúgy is megfájdul a fejem. Dehogy, nem a literszámra fogyasztott kávétól és a gyorskajától, ugyan már. - Nem szóltam. - Jegyzem meg vigyorogva, az alkar paskolásra éppen csak letekintek, hogy aztán újra ránézzek. Egész aranyos, ahogy így mosolyog és kimondottan imponál, hogy sikerül elszórakoztatnom. Most azért veszít egy kicsit a nagyasszonyos kisugárzásból, amivel megismertem, de sokkal... nem is tudom, vonzóbb így, hogy csak egyszerűen jól érzi magát és kicsit tán gondtalanabbul belevigyorog a plafonba. Szép nő, hihetetlen kisugárzással, egy kicsit még azt is hajlandó lennék elfelejteni, hogy egy többszáz éves farkas, aki ha akar egy kézzel kiherél. De meg vagyok róla győződve, hogy akár a tekintetével is menne. - Nem napolom, épp ez a baj. Marhára felzabálja minden időmet, ez így mind együtt. Tudod, mint az a játék, azzal a sárga körrel, aki felzabálja a színes szellemeket. Na, már az összes színes szellemem döglött, de elbliccelni sem akarok semmit, mert az életemben eddig mindent elblicceltem, aztán nézd meg mi lett belőlem. - Magyarázom, szinte tőlem már szokatlan komolysággal, és végül még egy alig látható mozdulattal végig is mutatok magamon, de ugyebár a cigi és a kávé is a kezemben van, így semmi hirtelen mozdulatot nem teszek. - Egyszer már megnéztem amúgy. Nem élsz túl nyilvános életet, szinte tök üres. - Vonom meg a vállam, tényleg nem tudtam meg semmi újat, azon kívül, hogy időnként látták feltűnni bizonyos városokban, ahol aztán senki se tudja mit keresett. Tehát... semmi extra, de nincsenek plusz energiáim arra, hogy még nyomozzak is utána, annak ellenére, hogy egyébként érdekelne a dolog. Ahogy beáll a csend a kérdésem után, kissé felvont szemöldökökkel tekintek oldalra rá. Végül az elhangzó kérdés némileg meglep, de nem sokat vacillálok a válaszon... mint ahogy általában semmin sem. - Teljesen. - Jelentem végül ki, mint ez olyan magától értetődő lenne. Csak mert szerintem az is. Sőt, mi több, maga a kérdés is felesleges volt. Nem csak tekintetemmel, de fejemmel is követem a mozgását, hazudnék ha azt mondanám, hogy közben nem nézek végig rajta úgy is, ahogy csak egy férfi tud egy nőn. Mindenesetre maradok a kanapén kissé lecsúszott ülő helyzetben. - Ühüm. - Mondom végül, ezt már jóval kisebb meggyőződéssel, de úgy tanultam, hogy ha adnak, fogadd el, ütnek szaladj el, szóval én inkább elfogadnám. Végül is egy pohárka még nem a világ, gondolom hogy nem akar leitatni, vagy ilyesmi. Aztán franc se tudja. Arra, hogy kinyírna, különösebben nem rettenek meg, inkább produkálok valami zavart mosolyfélét. - Ez a minimum. - Jegyzem meg, szinte már kínos mosolyommal, nem vagyok benne biztos, hogy tényleg benne vagyok, de végül is kinek mondhatnék el bármit is? Így is rendre adom ki Castornak az infókat az őrzőkről, anélkül, hogy bárki tudná, szóval egy titok már nem oszt, nem szoroz. A továbbiakra pedig természetesen érdeklődőn figyelek, végül pedig kérdő tekintet marad a képemen, értelemszerűen a folytatást várom.
Elmerengve fürkésztem arcát, ebből fakadóan pedig szavaira akaratlanul is felderültem. Kicsit mocorogni is kezdtem ültembe, hogy közelebbről is végigmérjem őt. - Az igazat megvallva nem. Abszolút nem vagy olyan típus... - kacagtam fel halkan, újabbat szívva a cigarettámból. Nem tudtam őt elképzelni kimázolt ficsúrként, és talán jobb is. Ahogy az is, hogy nem olyan. Egy kicsit sem. Eleget éltem le királyok, és grófok között, a szükség végett, és bár én sem vagyok egy suhanc - elvégre abban az időben más volt a módi -, ettől függetlenül azért ez a része elég távol áll tőlem. Pláne az elkényeztetés. Apám egy szempillantás alatt harapta volna ketté a torkomat, ha elkezdek cicáskodni... Mellesleg, kicsit talán furcsa, de egyre oldottabbnak érzem magam mellette, noha lehet már kellőképpen fáradt vagyok. Mindenesetre jó ez most így, ahogy az is, hogy a kimértségem is némileg lejjebb apadt. Nehéz a láncokon engedni, főleg, ha valaki úgy nevelkedik, ahogy én. Persze igyekszem ezeken átlendülni, és felvenni a mai élet ritmusát. És bátran állíthatom, hogy már csak ritkán botlok meg a hétköznapokba. - Helyes, még a végén össze kéne varrnom a szádat. - löktem hátra magam, kedélyesen vigyorogva a férfira. Nem, egyébként semmi bajom nem volt a kijelentésével, sőt. Még fel is dobott egy kicsit. És az is tetszett, hogy túlzásba viszont nem vitte. Lehet a saját épsége érdekében, de így volt ez jól. Kis könnyedség nem árt meg, amúgy sem. - Valamin nem ártana csökkentened. Ami nem annyira fontos, mint az, hogy tanulj. - én könnyen beszélek... Amíg elsajátítottam mindent, de mindent eddigi életemben, addig a falka ott volt, és apám is. Egyszerű volt úgy kitanulni az ölést, a hidegvérrel való cimborálást, a kémkedés egyéb művészeteit, tudom. - Ha valamiben tudok segíteni, szólj. - tettem még hozzá, visszaöltve a komolyabbik arcomat. Elvégre, ilyenben nem szokásom viccelni, és bár nem vagyok egy nagy dobbantás, segítség terén, talán akad, amiben "rám szorulhat". - Mi lett belőled? Nincs veled semmi baj. Kicsit szétszórt vagy, de ilyen embernek lenni. - halovány mosoly játszott vonásaimon ezúttal, ezt követően pedig kényelmesebbre vettem a pozíciómat, ugyebár. - Nem. - jegyeztem meg tömören, ahogy újabb adag füstöt bocsájtottam a levegőbe. Kicsit feszélyezett ez a téma, lévén, hogy senki nem tudja rólam szinte, hogy mivel foglalkozom. Ezért sincs semmi abban a bizonyos aktában. Csúnya is lenne, ami azt illeti... Áshatnám el magam jó mélyre. Az, hogy megbízhatok benne, némi összeütközésbe kerül azzal, hogy önerőmből kifolyólag is bizalmatlan vagyok. Jobb szeretek hazudni, álcázni magam, és egy teljesen más képet festeni a környezetemről, mint ami valójában van. Most mégis úgy érzem, hogy talán tényleg engedhetek a görcsös képzeteimből, és neki elmondhatom. Végtére is... mint már mondtam, ha beleszar a levesembe, tényleg kinyírom. Colinnal is megtettem, akkor vele miért is ne menne...? Arcomon a gondolatokra halovány keserűség ütötte fel a fejét, amit elég hamar sikerült elhessegetnem. Most nem az érzelgősségemnek kell felszínre törnie. Most nem. - Jól van, Salem. Legyen. Megbízom benned. - toltam fel magam újra, ezúttal egész közel csúszva hozzá. A cigarettámat elnyomtam, és az imént iderángatott martini másik felét felhajtottam. - Alkut kötöttem Castorral. - nyeltem egyet, ahogy folytonosan a szemeiben kutattam. - Dana miatt. Behódoltam neki, de nincs rajtam a szaga, így könnyedén be tudok épülni bárhova, ugyanis... - némileg elhalkultam, ahogy vettem két mély lélegzetet. - ...az eredi szakmám, nos... kém vagyok. Ahonnan jöttem, az egyik legjobb. A lényeg, hogy ez, a segítségére lehet, cserébe, ő vigyáz Danára. Ez számít, semmi más. - pillantásom vadul fürkészte arcának rezzenéseit továbbra is, egy másodpercre sem emelve le róla. Meg kellett bizonyosodnom róla, a mimikájából és gesztusaiból, hogy tartani fogja a száját. - Jelenleg még mindig kóbor vagyok, elméletileg. Ez az őslakosok felé elég nagy aduász, hiszen fogalmuk sincs róla, hogy kinek játszom be. Vagy, hogy egyáltalán bejátszom-e bárhova is. Könnyedén szerzek ez által információkat, és mindeközben biztonságban tudhatom a lányom. - fejtettem ki még jobban ,de ennél többet már nem mondtam. Elég lesz ennyi is. - Nem szeretném, ha ez feltűnne az aktámba. - engedtem el végül egy hamiskás mosolyt, egyszerűen simítva végig Salem homlokára eső tincsin. Nem volt a mozdulatomnak jelentősége, hiszen a következő szívdobbanásnyi percben már el is hajoltam tőle, újra a martinis üveg felé nyúlva. - Még egy kör? - oldalasan villantottam rá íriszeimet, és amennyiben kért újra, úgy megint töltöttem mindkét pohárba...
- Pedig egyenruhás úrisuliba jártam, ahol a nadrágot pantallónak hívták. Milyen hülye szó már... - Mert ez aztán mindent eldöntő érv, és úgy is mondom, mintha az lenne. Az a gond, hogy több emlékem nem is nagyon van abból suliból, mert természetesen nem jártam be és örülök, hogy az érettségimet is csak később, felnőtt fejjel szereztem meg valami normálisabb helyen. Persze az én képemen is ott van valami halvány mosoly az övé láttán, örülök, ha ezzel sikerült feldobni. Bár igazából néha sajnálom, hogy nem engedtem a szüleimnek és nem lett belőlem... valaki. Akkor nem lennének pénzügyi bajaim, és... és... azt hiszem ennyi. Szóval azért mégis csak jobb, ami most van. Ki tudja milyen ember lennék akkor. A fenyegetésre csak elvigyorodok, tán halkan el is nevetem magam. Nem veszem komolyan tekintve, hogy nem kell komolyan vennem, hiszen nem húzom tovább a húrt a kelleténél. Néha szoktam, de Jezebell-el sosem árt egy kicsit óvatosabbnak lenni, mint egyébként. Szóval azért odafigyelek a nagy pofámra. A továbbiakra kicsit elhúzom azért a szám és inkább előre dőlök, mielőtt válaszolnék, hogy letegyem a bögrémet, meg elnyomjam a cigicsikket. Mindkettő elfogyott és most nem is akarok megint rágyújtani, a kávé is kezd már hatni. Lendületesen dőlök vissza ebbe a félig fekvő pozícióba. - A pénz az kell, szóval dolgozok, főleg most, hogy... hát szóval hogy egyel több emberről kell majd gondoskodnom. - Magam elé nézve vakarászok bele a borostás képembe, hogy aztán úgy folytassam, mintha nem mondtam volna semmit. Én is kibökök itt titkokat. - Tanulni is kell, szóval semmi se jó igazán, de nem is rossz annyira, hogy elégedetlenkedjek. Szóval nem tudsz segíteni, de kedves tőled. - Mondom elmosolyodva, tényleg nem akarok neki itt nyígni az életem nehézségeiről, hiszen neki is megvannak a maga bajai. Nem is vagyok az a típus. Arra pedig, hogy mi lett belőlem, meg hogy csak kicsit szétszórt vagyok... hát egyszerűen elvigyorodok. - Egy suttyó vagyok, de ezt tudom is. - Jegyzem meg könnyeden, annyira nem érint mélyen a dolog, hiszen tisztában vagyok a ténnyel. Túl gyakran váltogatom az állásaimat, túl laza vagyok, túl nemtörődöm, túl sokat ülök a gép előtt, túlságosan nem olyan vagyok, amilyennek a szüleim szántak és ez kimeríti a suttyóság fogalmát, főleg ha hozzáveszem, hogy drogoztam, ittam, hajléktalankodtam és még loptam is. Amikor megkapom a Martini-t bele is szagolok, majd csak aztán küldök le egy nagyobb kortyot, közben persze figyelek Jeze-re, hiszen úgy fest végre kiderül ez-az róla, ami a nagy titkolózás mellett most már igencsak fúrja az oldalam. Ahogy belekezd csak némileg ráncolom a homlokom, miközben figyelek. Egyre több hasonlóságot vélek felfedezni a saját életemmel és ez... nem is tudom. Castorral alkut kötni, a lányomra vigyáz... ismerősen csengenek ás igen, némileg el is gondolkodtatnak a hallottak. Szóval, amikor befejezi, szépen a martinis poharamra fókuszálva bambulok el némileg. Meglepett a sztori, ennyi biztosan látható rajtam. Az aktás megjegyzés ránt ki ebből a bambulásból. - Nem, persze, kettőnk között marad. - De láthatólag még mindig gondolkodok és a válasz sem olyan élénk, mint amilyennek esetleg eddig tűnhettem. A mosolya ellenére is komolyan mondom. Mindenesetre őszintén beszélek, hiszen még a szemébe is nézek a válasz erejéig, majd... végigsimít a homlokomon. Ez most egy kicsit meglep, így jár is érte egy ártatlanul értetlen tekintet. Végül a kérdés hallatán inkább lehajtom a saját italomat és nyújtom is felé a poharat. - Köszi. Miért kellett behódolnod Dana miatt? - Nem szakadtam el az előbbi történettől, egyáltalán nem, még mindig azon és a saját sztorim párhuzamain kattogok.
A pantalló szó hallatán elmosolyodtam. Ahonnan én jöttem, ott is sűrűn használt szó volt ez, ezért nem hatott újként. Pláne, hogy abban a korszakban ez még nem is volt annyira cifra. Felkacagtam halkan, és folytonos figyelemmel kísérve Salem arcát fordultam felé. - Fura elképzelni téged ott, de persze, ez nem jelenti azt, hogy nem illenél oda. Változtál, ennyi az egész. Gondolom. - halkan ejtettem el a szavakat, könnyedén, hiszen nem volt okom ezen bármilyen szinten is fennakadni. Mindenki indult valahonnan, ő például egy teljesen más "világból", mint amit jelenleg teremt maga köré. Ez az ő döntése. A vigyorára vigyorral felelek. Tudtam, hogy nem fogja húzni a témát, és ennek valahol örültem. Kedvelem Salemet, a maga idétlen stílusával, hanyagságával, és egyszerűségével együtt. És az sem utolsó, hogy ami a szívén, az a száján. Többnyire. Én pedig csípem az egyenes embereket. Főleg, hogy én túlnyomó részben nem ilyen vagyok. Legalábbis, amilyen szinten ezt a munkám megkívánja... Csendesen hallgattam őt a továbbiakban, ahogy mesélt, vagy épp érvelt, és a keserű szájtartása sem tántorított el attól, hogy esetlegesen kérdezzek. Ellenben, ahogy ezt megtettem volna, a szavam elakadt, és elég erősen elkezdtek csattogni a fogaskerekek elmémbe. Még egy embert? Érdekes... Szemhéjaim összeszűkültek, ajkam pedig megremegett, ám még mindig nem hagyta el egyetlen szó sem. - Ühüm... - morogtam magam elé, és kicsit hátrább is dőltem a kanapé szorításában. Nem tudtam eldönteni, hogy feszegessem-e a témát, így egyelőre hanyagoltam, aztán lehet idővel, vagy percekkel később, mégis kiszakad belőlem. Viszont most nem akartam még bolygatni. - Semmi sem könnyű... - tettem végül hozzá az iménti megnyilatkozásomhoz. - És sajnálom, hogy ennyi terhed van, tényleg szívesen segítek... ha mégis eszedbe jutna valami. Akár később is. - komolyan beszéltem, az arcomon egyetlen izom sem rándult. Nem jó cselekedet volt, egyszerű ajánlat. Ha él vele, él. Ha nem... az az ő baja. - Nem, nem neveznélek annak. Inkább trehánynak, kicsit nem törődőmnek. De hidd el... nem te vagy az első ilyen ember, ezen a bolygón. - ismerek én rosszabbakat is nála, sőt. Az én szemembe ez csak apró klisé, egy geller az élettől, amiben ő él, és ahogy ő éli. Közel nem olyan rossz, mint azt hiszi... De ezt nem akarnám szajkózni, és azt hiszem nem is fogom. Viszont, ahogy rám terelődött a téma a könnyedségemen kicsit meghúztam a fűzőt, és váltottam egy koncentráltabb stílusra. Elvégre: ez nem akármi, amiről beszélünk, és még véletlenül sem szeretném, ha poénra, vagy fellengzősre venné a dolgot. Igyekeztem az információt mértékkel, és gyorsan a tudtára adni, ezt követően pedig már csak a reakcióját vártam, a testbeszédét. Könnyű szerrel tudtam volna olvasni benne, rajta, hiszen olyan régóta foglalkozom az emberi megnyilvánulás mindenféle oldalával, hogy akarva-akaratlanul sem tudok elmenni egyetlen mozzanat mellett sem. - Remélem is. - jegyeztem meg halkan, miután közölte, hogy kettőnk között marad. A reakciói kedvemre valók voltak, a meglepettsége pedig - amit sikerült észrevennem - abszolút nem zavart. Hülye is volna, ha legalább ennyire nem lenne "emberi". Hiszen, nem kis mesét mondtam neki... Én is megnyugodhattam, és igazából ő is, hogy nem oltom ki az életét, csak mert a jelek arra ösztönöztek volna. Nyilván nem tettem volna meg, azt hiszem, ha elbukik. Egyelőre semmiképp. De bízom benne, még most is, töretlenül. Ez pedig nagy szó. Újra töltöttem neki, és magamnak is a Martiniből, nem irigyelve egy kicsivel többet is adni belőle, mint legutóbb. A kérdésére azonban közvetlenül rávillantottam kék íriszeimet, melyekbe itt-ott arany cirkák vetették fel a fejüket. Nem zavart az érdeklődése, csak a farkasomnak nem volt szimpatikus, a gondolat, hogy bizony ez megtörtént. - Nos... - kezdtem bele halkan, újfent elhelyezkedve ültemben. Kicsit kihúztam magam, megismételve a nemrégiben félbehagyott könyökölésemet a fejfán. - Muszáj volt. Ha azt akartam, hogy vigyázzon Danára. Mégis csak alfa, Salem. Az ilyeneknek pedig szükségük van a dominanciájuk megerősítésére. Főleg, hogy nem a rituális módszer szerint tehette meg. Fizikai helyett, mentálisan kellett cselekednie, és fölém parancsolnia magát, ami valójában nehéz volt. Már nekem... - szusszantam egyet, néhány kortyot eltüntetve a poharamból. - Elég makacs ez a dög, és sokszor kell helyre tenni. - elmosolyodtam, miközben tenyerem jelzésképpen mellkasomra siklott. Félreértésbe ne essünk, elég régóta élek együtt a bestiámmal ahhoz, hogy ő bármilyen szinten is tudjon irányítani. Ellenben... Mivel már hét évesen megpecsételődött a sorsunk, azért sokszor engedek neki, mert kell... De a döntés, és a parancs az enyém. Na, de... - Ahhoz, hogy Castor elfogadjon engem, és Danát, meg kellett tennem. Ezzel adva hűséget felé, ezzel hajtva fejet előtte. Ez farkasos dolog... - játékos vigyor jelent meg az arcomon mondandóm végére. Nem esett nehezemre erről beszélni, ez nem olyan téma, ami sok esetben tabu. Noha, mivel még mindig az én életrajzom volt a fő beszélgetés szála, így csakhamar kibukott belőlem a nemrég még elfojtott kérdés. - Ki a másik ember? Akiről gondoskodnod kell...? - érdeklődve kutattam arcát, mértem fel borostái sűrűségét, és szemének fáradt csillogását.
A nevetése láttán én is elvigyorodok. Jó, tényleg nem olyan szörnyű szó a pantalló, sejtem, hogy ezen felháborodásomnak szól a jókedve. Mindenesetre igaza van, határozott helyeslésem közepette bólogatok. - Így van, azóta teljesen összefirkálták a bőröm. - Mondom, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy a külső változásokról beszélünk pusztán. Persze tisztában vagyok vele, hogy nyilván belül is változtam nagyon sokat, de speciel ha rólam van szó, hajlamos vagyok csak úgy elviccelni a dolgokat, mint most is. Végül is nem lehet mindig súlyos lelki dolgokról beszélni. Igazából nem is nagyon veszem észre, hogy netalán érdekelné a kis elszólásom, mert úgy elsiklok fölötte, hogy egy kicsit magam is elfeledkezek róla. Egyébként nem okozna gondot, ha rákérdezne, nem titkolózok, csak egyelőre ez olyasmi, aminek a gondolatát nekem is szoknom kell. Azért a kijelentésére barátságos mosolyt villantok. - Max majd hónap végén kérek kölcsön, ha nagyon nem megy a szekér. - Mondom szinte már csibészes mosollyal, azért kíváncsi vagyok rá, hogy ehhez mit szólna. Biztos vagyok benne, hogy nem ilyen segítségre gondolt és nekem igazából nincs is elég bőr a képemen, hogy bárkitől is kölcsönt kérjek. Egyszerűen csak érdekel hogy reagál rá, ha már ilyen segítőkész kedvében találtam. Amikor jellemez, kicsit visszaveszek a mosolygásból és amolyan fejingatós bólogatásba kezdek. Végül is igaza van, nem vagyok én olyan rossz, mint amilyennek gyakran lefestem magam. Régen tény, hogy jóval idiótább voltam, azóta egy kicsit sikerült felnőni. Nem is igazán érzem, hogy ehhez bármit is hozzá kéne fűznöm. Inkább a poharamat tartom felé újratöltésre. - Ha nagyon leitatsz, akkor azért nem ártana egy szájkosár. Csak a biztonság kedvéért. Állítólag akkor megered a nyelvem, bár ahhoz annyit kell innom, hogy én már pont ne emlékezzek rá másnap, mit is mondok. - Jegyzem meg kiszélesedő mosollyal, természetesen arra reagálva, hogy réméli, nem fecsegek. Tényleg nem terveztem, de azért jó ha tudja, hogy azért engem is ki lehet ám játszani, pont azzal a módszerrel, amit most ő is csinál. Végül is... öt perc alatt két martini? Mi ez, ha nem leitatás. Bár nyilván én nyúlbéla vagyok hozzá képest ivás terén, hiszen neki volt párszáz éve gyakorolni, míg én ilyen téren elég kispályás vagyok. De persze nem bohóckodok el mindent, amikor visszakapom a poharam, a képemet is sikekrül rendeznem és immár ismét komolyan figyelek rá, tekintve, hogy ez most érdekel. Mivel is tudta Castor megfogni ezt a nőt... én bizony nem lennék elég okos, vagy éppen elég alfa hozzá az tuti. Ahogy pedig mesél, én egyre inkább veszítem el a fonalat, de ennek ellenére is bólogatok értő tekintettel. Pont az a gond, amit ő is mond a végén... hogy ez farkasos dolog. Én pedig nem vagyok farkas, így kívülállóként ezt egyszerűen nem értem. - Azt hiszem értem. - Mondom elgondolkodón és akármennyire is töröm magam, valahogy nem látom benne a logikát. Mindenesetre nem akarok visszakérdezni, így is bőven eléggé kifejtette, ehhez már én vagyok túl korlátolt. A gondolkodó ábrázatból a kérdés zökkent ki, felszaladó szemöldökeimmel tekintek ismét rá. Ha előbb kérdezett volna, nem lepődök meg, de most így a semmiből... Hát na. - Ja, hát... - Kezdek bele, de azért előtte iszok egy kortyot a martinimből és csak utána folytatom, kicsit tán halkabban is, mint eddig. - Ideköltözik a lányom. - Pont. Kérdő tekintettel nézek rá, csak azért nem folytatom, mert nem tudom érdekli-e, vagy ha igen, akkor pontosan melyik része. Általában meg szoktak lepődni, mikor éppen rólam derül ki, hogy apa vagyok, méghozzá a lányom már jócskán a tinédzser korban jár.
A megjegyzése hallatán akaratlanul is elmosolyodtam, jókedvűen pislogva íriszeibe. Hallottam már az őrzők tetoválásairól, noha csak keveset. Nem azért, mert többet ne tudhattam volna meg... egyszerűen nem érdekelt a további témakifejtés annak idején. Hogy hátrány-e vagy valóban lényegtelen, az már édes mindegy. Nem ezen fogok elbukni életem során, van egy olyan halovány megérzésem. - Kölcsön? Salem. - toltam fel magam, ujjaim satujába zárva a lassan kifogyni látszó poharat. - Ha ennyire meg vagy szorulva, szólj cseszd meg! Sok éve nem voltak már igazán barátaim, mert a munkámnak élek, kergetve a terveimet magam előtt... - nem óhajtottam beavatni, hogy jelen esetben Hardyra gondoltam. Korai lenne, ez a része mindenképp, és bár tudom, hogy az akták nyomán a segítségemre lenne, nem szeretnék ilyen áron rátalálni. Több, mint hetven éve űzöm őt, forrongó, intenzív dühvel. Nem akarom ki kerülni hát az élvezetet sem, amikor önerőből találok rá, és tépem apró darabokra... - ...nem mintha egyébként hiányolnám a barátokat, de úgy érzem, hogy mi jó irányba haladunk ennek érdekében, akarva, vagy akaratlanul, az most nem számít. Így, ha tényleg gondod van/lesz. Gyere, és kérj. Nehogy emiatt... legyenek... na érted. - haraptam el végül a szavakat, ajkaimhoz rántva fogamat. Sokat beszélek mostanság, legalábbis Salem társaságában. Úgyhogy, ideje, ezennel lelőnöm magam, és hagyni őt is beszélni. Mielőtt még elszaladna alólam az a bizonyos ló. - Szájkosár? Hmmm... - méregettem szúrós pillantásokkal a férfit, kicsit elbillentve fejemet. - Nem áll szándékomban leitatni, ne haragudj. Elfelejtettem, hogy az őrzők, attól, hogy azok, még nem olyan stramm a szervezetük, mint nekünk. - mosolyodtam el kacéran, hangom búgón hasította át a levegőt. Néha azért elgondolkodom, hogy vajon a bizalom, amit csak néhány ember felé nyitok meg, kitárva ezzel egy szelencét önmagamból, mennyire fog ez a visszájára fordulni. Persze, mindez után eltörlő orkánként jön a tudatosodás, hogy akkor bizony vesznie kell. Kár lenne Salemért, és bár értem én, hogy a szavak inkább viccesek, valahol, bizonyára komolyak is. - Remélem, tudod, hogyha elfecseged bárkinek is, amit mondtam... akkor... - hajoltam hozzá némileg közelebb, tenyeremet finoman vezetve fel térdére egy röpke pillanat erejéig. - ...kénytelen leszek először a nyelvedet kivágni... aztán a további már attól függ, kinek és mennyit meséltél. - kacsintottam egyet, hogy azért ne vegye úgy, hogy ez minden vágyam, hiszen a legkevésbé sem. Viszont, tényleg nem örülnék, ha bárki tudomást szerezne rólam. Annál jobban, mint amennyit én adok ki. A Castoros kis mesét követően éreztem, hogy azért annyira nem tudja értelmezni, mint az állítja. A lényeget azonban tudja, és ha ez kisebb kirakóst épített a fejében, hát legyen. Legalább elmatekozik éjszaka. Arcomra halovány mosoly ült fel, a Martinimet pedig kényelmesen leöntöttem a torkomon. Egyelőre nem töltöttem újra, nem vagyok sem alkoholista, sem depressziós. - Mellesleg... Ha leitatnálak, félő én is egyhamar abba a stádiumba kerülnék. Ebben az esetben pedig... talán rám kéne az a bizonyos szájkosár. - kiszélesedő vigyor rohant fel szám szegleteibe. Csak vicceltem. Most tényleg. Attól, hogy illuminálttá válok, még nem tépek szét senkit se, csak úgy. Azt ki kell érdemelni... Ahogy a lányáról kezd beszélni, noha nem sokat, csak épp elcsepegtetve pár morzsát, szemöldököm összerándult, homlokomra pedig apró redők futottak fel. Meglepett? Nem. Csak furcsállom, hogy ezt eddig nem említette. Na, nem mintha ez annyira rám tartozna, de egy gyerek... mégiscsak hozzá tartozik, na! - Oh, van egy lányod. Mennyi idős? - pillantottam fel rá, ezúttal újra a Martinis üveg felé nyúlva. Lehet ráfér még egy pohárral, lehet számára kellemetlenebb ez a téma, mint nekem, mikor Danáról meséltem. - Akarsz róla mesélni, vagy ejtsük a témát? - nem akartam tolakodó lenni, nem szokásom. És mivel ez nem egy vallatás, amit előszeretettel űzök, így jobbnak láttam először tapintatosan megkörnyékezni a dolgot, mintsem ajtóstul a házba rontani vele. Ez utóbbit gyakorlatban már úgy is elsajátítottam vele szemben...
Mosolyom mellé némi csodálkozás is vegyül, amikor itt teljesen komolyan kezdi el kifejteni, hogy simán kérhetek tőle kölcsön. Nem gondoltam rá eddig olyan személyként, akitől simán kölcsön lehetne kérni, de most hogy ezt ilyen egyértelművé tette, rá kell jönnöm, hogy nem is akarnék. Utálok kuncsorogni és a kölcsön minden formáját is. Ha nagyon muszáj, elfogadom, de kamatostul megadom, amint tőlem telik. De akkor is előbb fordulok inkább bankhoz, mint barátokhoz. - Nyugi, csak hülyéskedtem, vannak tartalékaim, meg aztán... épp ez az, hogy mi már barátok vagyunk. Nem is lenne képem kölcsönt kérni. - Úgy mondom azt, hogy barátok vagyunk, mintha teljesen magától értetődő lenne, mert számomra az is. Hiszen olyan dolgokról beszélünk, amikről sem vadidegenek, sem haverok nem szoktak és igazából én már elkönyveltem magamban ezt. Nyilván nekem az ilyesmi könnyebben megy, mint Jezebell-nek, ennyi év után nem is igazán csodálom. Az is nagy szám, hogy egyáltalán még normális, én tuti beleőrülnék ha száz éveket kéne élnem. Azért, ahogy felül, nekem is kényelmetlenné kezd válni a felfelé nézés a félig fekvő pozíciómban. Fogom hát magam, lerúgom a cipőimet és felülök én is, lábaimat felhúzva. Ha meg már így vagyok és tuti nem fogom magamra borítani a martini-t, bele is kortyolok. Az italozást illető megjegyzésére elnevetem magam, miközben azért kicsit szembe is fordulok vele megtámaszkodva a kanapé hátulján. - Jóóólvan, nem kell ám felvágni. Láttam már részeg farkast is, nem kell nektek se egy italboltot kifosztani hozzá azért. Én csak saját erőből nem bírom a piát, mert mindig inkább beszívtam, mint ittam volna. - Még mindig mosolygok bár tény, hogy ez így van, egyszerűen a szervezetem nem ehhez a fajta bódultsághoz van hozzászokva. Jó, persze, már évek óta leálltam mindenféle droggal, de na. Jó kifogás sose rossz. Amikor azért a keze a térdemre siklik, némi csodálkozással tekintek le rá és igen, talán kicsit meg is illetődök. Viszont hamar megtalálom a tekintetét és szinte már gyanútlan ártatlansággal nézek rá. - Oké, vágom. - Mondom értőn bólogatva, ezúttal komolyan. A kacsintásra pusztán zavart félmosolyra rándul a szám szeglete. Engem azért nem olyan nehéz megfenyegetni, nyilván semmi esélyem se lenne akkor, ha Jez tényleg ki akarná tépni a nyelvem és az a baj, hogy ki is nézem belőle. Mióta ismerem az a furcsa érzésem van, hogy kígyót melengetek a keblemen... és ezzel nincs is baj, mert csipázom a kígyókat, de azért nem árt vigyázni ugyebár. Hogy neki is szájkosár kéne, kicsit összeráncolom a homlokom, úgy fordítom el az arcom és sandítok rá. - Attól függ milyen helyzetben. Ha épp fel akarnál falni, az tényleg nem lenne túl jó... de a kreatív segédeszközökkel egyébként semmi bajom. - Széles vigyor jelenik meg a képemen. Na, ahhoz már épp eléget ittam, hogy ezt a poén meg merjem kockáztatni. Végül is sokan dobják fel a szexuális életüket bilincsel, maszkkal... esetleg szájkosárral... én pedig nyitott vagyok ugyebár. Figyelem a reakcióját, nem vágja nagyon földhöz az információ, de én azért közben lehajtom a martinim maradékát és ha már így felajánlja, akkor tartom is a poharam egy újabb adagért. - Semmi gond, nem titkolom, vagy ilyesmi. Egyébként tizennégy éves nagylány. Leonának hívják, az anyja pedig egy szutykos ribanc. És agytumora van. - A végét csak elhúzott szájjal teszem hozzá, ez az ami miatt nem szívesen beszélek róla, hiszen nem akarom, hogy bárki is sajnáljon, amiért van egy haldokló lányom. Ez nem olyasmi, amit az ember egy véletlen összefutás alkalmával a hobbija és a kedvenc együttese után csak úgy beközöl.
Nem tudom miért, de mosoly szökött arcomra, ahogy azt állította, számára már barátok vagyunk. Voltaképpen én is így éreztem, nem csak haladó stádiumban volt ez a dolog. Az, hogy nem lenne képe kölcsön kérni azért elkomorított egy pillanatra, mindazon által értékeltem. Viszont, én nem csak a levegőbe beszéltem. Vele ellentétben nekem nem volt anyagi gondom, ami azt illeti tényleg nem. Noha, ez abszolút nem volt kinézhető belőlem, lévén, hogy nem éltem fényűzésben, és nem is szándékoztam... Volt rá példa eddigi életem során, de valahogy mindig is jobban szerettem a megbúvó, szem előtt rejtett helyeket. A bérházat is ilyennek éreztem... De kár erre gondolatot is pazarolni, hiszen ami volt, már oly' rég elmúlt, hogy pusztán csökevényes emlékképek, semmi több. Nem meghatározója ezen része az életemnek... Vele együtt nevettem, ahogy az alkoholizálás egyéb színfoltjait pedzegettük. A szívás hallatán se enyhült kacajom dallama, bár hazudnék, ha azt mondanám volt már benne részem. A drogok sem ártalmasak rám nézve, ahogy a szesz sem, de valahogy sosem fanyalodtam az ízére, vagy arra a túlbuzgó érzésre, hogy ki akarnám próbálni. - Egyszer azért megnéznélek úgy! - mértem őt végig, ahogy szembe fordult velem. Voltaképpen így is elég sok szórakozott pillanatot köszönhettem neki, de érdekelt volna milyen, amikor a gátjai, láncai leoldódnak róla. Több minden rejtett ő magában, mint amit mutatott... A beszélgetés csak repült, sokszor már követni se tudtam az idétlenségbe vegyített, megbújt komolyságot, jó kedvet, vagy éppen tényfeltáró megütközéseket. Újabb mondatára kénytelen voltam megint egy védtelen vigyort ölteni arcomra. Ez a pasi annyira hibbant, hogy már élvezem... - Senki se mondta, hogy nem vagyok egy fekete özvegy. - kacsintottam rá, majd belekortyoltam az italomba. - Lehet, ideje lesz hoznod azt a szájkosarat, megspékelve egy bilinccsel, hogy kipróbáld. - csak húztam az agyát, és mielőtt még komolyan vette volna szavaimat, újra térdére simítottam tenyeremet. - Meg se próbáld... - sziszegtem, kissé felé hajolva, sejtelmes, kacér mosolyt engedve el. Nem vagyok könnyű vérű, így kár volna szakadt gyeplőt adnom a kezébe, elég ha most beéri azzal, hogy értem én a mókát, és helyzettől függően fel is állok hozzá. A lányára áttérve figyelmesen hallgattam, nem vágtam közbe, noha nem is kerítette körbe hosszan, átitatón. Csak a fontosabb dolgokat kötötte az orromra, nekem pedig ez is épp elengedő volt. - Most megkérdezném, hogy neki, vagy az anyjának, de nyilván értettem, és ilyennel nem áll jogomban szórakozni. - szögeztem le elsőre, komolyabb vonásokat engedve arcomra. - Sajnálom, egyébként. Viszont, nem tudom mennyire ágálsz efféle dolgok ellen, vagy lehet már gondoltál rá, netalán cselekedtél is ez ügyben... De amondó vagyok, hogy be kéne haraptatnod a lányt. - nem folytattam, hiszen tisztában van azzal miért is vetettem fel az ötletet, amit esélyes, hogy már ő is többszörösen átforgatott magában. Ha más nem, megerősítettem a döntésében, vagy ha akar, itt a lehetőség, hogy az ezzel kapcsolatos érzéseit felszínre kergesse... vagy legalább egy részét. - Salem. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de... nyugtass meg, hogy ő nem fogja úgy ordíttatni a zenét, mint te... - felnevettem, voltaképpen csak terelni akartam a témát, a kellemetlenebbik részétől. Nem tudtam, hogyan áll ehhez a témához, és csak akkor akartam feszegetni, ha őt is kompetensnek érzem benne. - Mellesleg, akkor egy cipőben vagyunk... Ha jól értettem, akkor nem sűrűn élt veled... Szóval, neked is új lesz ez a dolog. - vontam oldalra számat, leöntve az utolsó cseppeket a torkomon. - Mikor érkezik? - tettem fel a kérdést egyszerűen, újabb adagot töltve poharamba, és persze Salemébe is, ha kifogyott neki is.
Halkan felnevetve vakarom meg a tarkómat a kijelentése hallatán. Ugyanezzel a nevetős jókedvvel kérdezek is vissza, mert bár mindkét opció vicces lenne, amire gondolok, de speciel nem tudom pontosan melyikre gondol. - Beszívva vagy részegen? - Mert nem mindegy ám. Mondjuk tény, bármelyikről is van szó, egyik sem különösebben vállalható. Azt hiszem eljutottam már abba a korba, hogy ne legyek túl büszke azokra a dolgokra, amit beszívva, vagy részegen tettem, bár tény, ha négy fal között kimondottan ártalmatlan vagyok és esetleg még szórakoztató is. Egyébként annyira pont képben vagyok, hogy lássam, egyenes úton haladuk abba az irányba, hogy lerészegedjek, amit pedig annyira nem szeretnék... mármint... nem tudom. Igazából csak másnapos nem szeretek lenni, főleg úgy ha másnap úgy kell menni dolgozni. A fekete özvegységre gyanútlan mosollyal vonom fel a szemöldökeimet és ugyanez a kifejezés marad a szájkosár emlegetésére is. Már nyitnám is szóra a számat, hogy válaszoljak, de ekkor megint a lábamra kerül a keze, amire lesandítok, közben persze hallom is, amit mond. - Egyébként sem tartok szájkosarat és bilincset. Vagyis bilincsem az volt, de az exem elhagyott és valószínűleg vitte is magával, mert utána sosem került elő. - Oldanám a szituációt? Lehet. Levágom igazából, hogy csak húzza az agyam, ezzel nincs is baj, de ez a suttogás, meg a térdem simogatása... nos, mondjuk úgy, hogy szinte hallom a szikrázást kettőnk között és gyanítom, hogy csak én ittam eleget ehhez. Egyszerűen ésszerűbbnek tűnik terelni a dolgot, és kicsit feloldani valami... hétköznapibbal. fejemet fordítom arra, amerre megy, feltételezem, hogy megint csak újratölteni megy. Belenézek hát a poharamba, nekem még majdnem félig van, de most nem kísérlem meg behoznia lemaradást, csak kicsit meglögybölöm a pohárban, majd ismét felnézek Jezebell-re. Számat kissé elhúzva ingatom meg a fejem, hogy tényleg nem kéne poénkodnia, szerintem érthető, kire is gondoltam. Mármint... jó, tényleg kétértelmű, de nyilván a gyerek anyja miatt nem lennék ennyire ki. Amikor pedig elhangzik az ötlet, csak nézem a nőt. Mármint... úgy egyszerűen csak nézem, sem meglepettség, sem csodálkozás nincs a képemen, még pislogni sem felejtek el. Végül megnyalom felső ajkamat mielőtt megszólalnék. - Ez már igazából eldőlt. - Jegyzem meg halkan, de egyelőre megint csak nem fűzöm tovább a dolgot, nem vagyok róla ugyanis meggyőződve, hogy kitörő örömmel fogadná, ha kiderülne, hogy ebben épp Castor segítségét kértem. Egyszerűen csak jó helyen akarom tudni a lányom és erre egy alfával beharaptatni tűnik a legjobbnak. Azért a zenére elvigyorodok kissé. Nem olyan felszabadult vigyor, mint eddig, de határozottan őszinte. - Erre nem vállalok garanciát. - Mondom továbbra is széles mosolyommal. Végül is mégis csak egy tinilányról van szó és ha egy kicsit is hasonlít rám, akkor bizony elég valószínű, hogy ő sem az a csendes típus. Azért arra, hogy ne élt volna velem, kicsit megingatom a fejem, van is benne igazság, meg nem is, de hamar hangot is adok ennek. - Amikor kisebb volt éltünk együtt, végül is nem teljesen idegen a dolog, csak közben tizennégy lett és egy annyi idős gyereket mégse vihetek le a játszótérre vagy ilyesmi. Szóval ja, új lesz, az biztos. Jövő héten. - Teszem még hozzá a következő kérdésére is válaszolva, ha pedig töltene nekem, akkor csak aprón megcsóválom a fejem, hogy jelezzem, nem tartok rá igényt egyelőre. Elkortyolgatom én még ezt.
- Beszívva, Salem! Beszívva! - nevettem fel kedélyesen, és még kicsit hátrább is dőltem a kanapén. - Persze, ez csak feltevés, jobb, ha nem csinálod. - vigyorgásom mosollyá szelídült, tartásom pedig hanyagból finomabbá vált. Nem szokásom a drogok és egyéb agybutító dolgok ellen lenni, de nem pártolom őket. Mindenki azt csinál, amit akar. Az emberek esetében pedig a saját döntésük mennyire cseszik el az életüket. A bilincses megjegyzésére azonban megint kacagni kényszerültem, noha sokkal halkabban, és lágyabban, mint az imént. - Inkább bele se gondolok... - sem abba, hogy miként és miért volt, sem abba, hogy egyáltalán használták, abba pedig végképp nem, hogy az ex feleség miért vitte magával. Mintha nem lehetne minden szex shop-ban kapni... Sőt, akár még egyéb helyeken is. Mindenesetre mosolyogtam továbbra is, újra elhelyezkedve kényelmesen. Úgy látszik, mostanság elég "izgága" vagyok, mert marhára nem tudok egy pozícióban üldögélni. Talán Dana az oka... Nem tudom... Vagy a sok stressz... vagy... találgathatok napestig. Aztán a beszélgetésünk kissé kellemetlenebbé vált, tekintve, hogy a lányára terelődött a téma, és a betegségére. Tényleg nem megbántani akartam az előbbi megjegyzésemmel, csupán hamarabb járt a szám, mint az agyam, és megosztottam vele, hogy hirtelen miként is hatott a mondata. Ámbár látszólag nem tűnt megbántottnak, azért kicsit kellemetlenül éreztem magam néhány percig. - Ha eldőlt, akkor jó. - nem feszegettem tovább a dolgot. Annyit mondd el, amennyit akar, amennyit jónak lát. Egyébként sem értem minek ütöm bele az orromat... Ellenben a zenehallgatást illetően, ezúttal én húztam el a számat. Nem lenne vele alapvetően gondom, de lássuk be, a hallásom többszörösen jobb, mint az övék, így hullafáradtan nem a legboldogabb arra eszmélni, hogy dübörög a farkas dobhártyája. De mindegy is... ettől még nem fogok se megdögleni, se megkattanni. - Hát rendben. Majd elválik. - reagáltam le végül kedvesen, újra felegyenesedve a kanapén, fellökve magam a párnákról, a háttámláról. Későre járt, és már Waco-t is be kéne engednem, aki már jó pár perce körözött az ablak előtt... ezért is ficánkoltam ennyire, mindamellett, hogy iszonyatosan jól éreztem magam Salem társaságában. - Sok sikert hozzá. És ha játszótérre nem is, de ilyen kamaszos őrültségekre azért elviheted. - vigyorogtam egyet, egészen szélesen, már-már édesen, biztatva a férfit, ahogy lassan emelkedni kezdtem, hogy végül két lábra álljak. - Ne haragudj, Salem. Az istenért se kívánnálak kirakni most és azonnal, de sajnos még ezer dolgom van. De legközelebb talán több időnk lesz. - utaltam arra, hogy sajnos "záróra" van részemről... Ha pedig felállt, úgy az ajtóhoz sétáltam vele, kicsit hanyag járásban. Mezítelen talpam többször is megcsusszant a padlón, éles hangot hagyva maga után. - Aztán, ügyesen. - lapogattam meg vállát, majd elköszönve tőle, bezártam magamra az ajtót, és az ablakhoz sietve végre beengedtem Wacot, aki kicsit rosszallóan kezdett repkedni, majd végül megült a vállamon...
Kezdőlap
