Azt hiszem úgy születettem, ahogy éltem, vagy inkább jobb úgy mondani, hogy az életem is úgy telt el, ahogy megszülettem. Ugyanis harcban születtem. Érdekes elgondolkozni rajta, hogy talán másként alakult-e volna az életem, ha az első lélegzetemmel nem a vér fémes illatát lélegzem be a levegővel együtt. Talán.. de talán nem.


Hogy mégis hogy kerül egy újszülött egy csatába? Nos ez egy érdekes történet, de az én történetem szempontjából azt hiszem semmiképpen sem elhanyagolható.


Az apám Stefano Montelini egy zseniális törzsgyökeres olasz kereskedő volt. Azért zseniális, mert amikor áruhoz jutott, azzal kétszer, néha még többször annyit keresett, mint amennyiért vette. Apának persze egy idő után már kevés volt Itália. Miután a legtöbb városba elért a keze és hatalmas vagyont szerzett talán a kaland végett, talán egyszerűen kapzsiságból, de idegen világok felé nyúlt. Apám hatalmas ötlete az volt, hogy a mesés keleten fog kereskedelmi világbirodalmat kiépíteni, keleten, ahonnan dől majd a pénz egyenesen az ő zsebébe... Eddig még szép és jó a dolog, apám emberei a jezsuita misszionárius kereskedőkhöz csapódtak és vállalva az utazás veszélyeit megindultak Japánba. Apám is velük tartott, és anyám, meg anyám öccse Matteo. Apám nem sokáig maradt Japánban, ugyanis amint elhagyta Itália az ottani emberei közül sokan úgy gondolták a hatalmas nyereségből maguknak is lecsippentenek egy keveset és hasonló ostobaságok. Apám tehát hazatért megtorolni a rablást és végrehajtani egy kis „vérfrissítést” a beosztottjain. A japán ügyeket Matteora bízta és a feleségét is, akiről még csak nem is tudta, hogy várandós. Szeretném azt hinni, ha tudta volna, soha nem hagyja anyát egyedül Japánban, habár sajnos ezt nem tudhatom. Apám mindig is nagyon gyakorlatias ember volt, de soha nem romantikus.


Matteo jól intézte az ügyeket, azonban volt egy gyengéje. Ez a gyenge pedig Japán volt. Szerelmes lett a kultúrába, a népbe, és egy japán nőbe pár hónap leforgása alatt. Matteo bácsi továbbra is keresztény daimjó maradt, de ő szerette úgy hinni hogy „Egészen beolvadt a helyiek közé”. Anya pedig aggódott, aggódott értem és apáért is.


Matteo bácsi őrülete volt, hogy részt akart venni a szekigaharai csatában, anya szavai azonban leperegtek róla, amikor meg akarta győzni, hogy ez őrültség. Matteo kockára tett mindent és veszített, ahogy veszített mindenki más is. Mi anyával persze nem abban a csatában vettünk részt, ő a maga csatáját vívta, azonban ő is veszített. Életet adott nekem, de csak a sajátja árán. Talán ez sem volt jó ómen, hogy más élete árán jöttem a világra...
És egyedül maradtam már születésem pillanatában. Apámnak persze voltak még emberei Japánban, azonban ők egyáltalán nem törődtek egy szerencsétlen kis csecsemővel, inkább igyekeztek minél többet zsákmányolni a harcból. A bábába, aki segített megszületnem, legalább annyi jóérzés szorult, hogy nem hagyott magamra, hanem átadott egy gazdagabb japán nőnek. Persze nem csak úgy, elmondta ki vagyok, ki az apám és hogy valószínűleg jó pénzt fog kapni értem váltságba, ha odaadja a megfelelő papírokat és ilyesmik. Az asszony nem is tudom miért ment bele, de magához vett. Nem sokat beszélt, csöndes és gyönyörű asszonyság volt egy halom gyerekkel, akik mind különös tekintette néztek rám. Mivel én nem voltam a család igazi tagja, csak egy barbár voltam, így nyugodtan járhattam és játszhattam a többi szegényebb gyerekkel. Sokat megtudtam japánról, a helyi mesékről, mondákról. Az az igazság, hogy az anyanyelvem máig a japán, habár az a régies dialektus. Az egyik kedvenc hősöm Mijamoto Muszasi volt, aki abban a csatában is küzdött, ahol én születtem, pedig akkor alig 13 esztendős volt. Ahogy cseperedtem a nagy harcosnak még nagyobb híre lett, legendás kardforgató volt. Nem tudom azért-e, mert egyedül éreztem magam, vagy mert engem a vézna kisfiús lányt olyan sokszor megvertek, hogy már számát sem tudom, minden esetre a fejembe vettem, hogy én bizony szamuráj akarok lenni. Őrültség volt, egy gyermek álma. Egy gyermek álma, aki csatában született.


Úgy 12-13 éves lehettem, amikor a nagy Mijamoto Muszasi a mi falunkba jött. Igazából kicsit csalódtam, amikor megláttam. Az alacsony hátköznapi férfi valahogyan egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy legenda. Amíg a falunkban volt, úgy követtem, akár egy árnyék. Belopóztam a kertekbe, hallgattam ahogy beszél. Úgy viselkedtem, akár egy „fan”, ha szabad ezt a nagyon modern szót abban a nagyon régi időben használnom. Aztán amikor pár nap múlva készült tovább állni igazi őrültségre szántam rá magam, követtem őt. Nem szóltam senkinek, egyszerűen csak amikor nagy ünneplés keretében elhagyta a falunk bujkálva a tömeg elől, de mentem utána. Hosszú-hosszú ideig, már nem is emlékszem, hogy 2 vagy 3 napig követtem, mire elájultam a kimerültségtől.
Legközelebb arra ébredtem, hogy a legenda ücsörög mellettem, nyugodtan ápolja a katanáját, és rám sem pillant, amikor zavartan felülök. Jó fél órát kellett várnom, mire megszólalt.
- Miért követtél fiú?
Nem mondtam, hogy nem vagyok fiú, nem mondtam semmit, csak hogy én is szamuráj akarok lenni. Ő nem reagált erre sem semmit. Féltem, hogy hazaküld, tehát ültem dacosan, karba font kézzel. Reggel a nyakamba adott egy borzasztó nehéz csomagot és csak annyit mondott „hozd”. Így kezdődtek a tanulóéveim.
Amikor megkérdeztem évekkel később miért engedte, hogy vele tartsak, csak annyit mondott, miért ne engedte volna? Igazából még két napnak kellett eltelnie, mire rájött, hogy lány vagyok. Akkor igazából haza akart küldeni. Elzavart, életemben akkor láttam először és utoljára ingerültnek. Este elküldött, én pedig reggel visszalopóztam, fölkaptam azt a borzasztó nehéz csomagot és elindultam dacosan az úton. Innentől úgy tettünk, mintha fiú lennék, ő pedig megtűrt maga mellett. Két évig csak cipeltem a csomagját és hallgattam a történeteit.
Harmincévesen rádöbbent arra, hogy nem a „Stratégia Útjának” ismerete miatt győzedelmeskedett, hanem a személyes képességei, ereje és erőszakos természete miatt. Ezután éjt nappallá téve edzett, hogy megértse a Stratégia Útjának valódi lényegét. Ekkor kezdte el az én tanításomat is. Úgy gondolta, ha tanítja azt, amit élnie kéne, ő is jobban megérti ezáltal. Rengeteget tanultam tőle, ahogy jártunk faluról falura, ahogy néztem harc közben, vagy egyszerűen csak hallgattam a történeteit. Kezdtem igazán tisztelni és bármit megtettem volna, amit kér. Nem tudom, hogy ő kedvelt-e, soha nem láttam be a szívébe, de egy idő után már kisebb feladatokat is rám bízott, velem üzent már nemeseknek, vagy kihívóinak és jelen lehettem a párbajai közben.
Bő ruháimmal is feltűnő volt már egy idő után, hogy nő vagyok, még úgy is, hogy a japánok szerint minden barbár egyforma volt. Ekkor voltam húsz éves, ő pedig 33. Dühös voltam, de amikor azt mondta vissza kell mennem oda, ahonnét jöttem nem ellenkeztem, annál mélyebben élt bennem az engedelmesség. Csak biccentettem, habár legszívesebben sírtam volna.
Visszakerültem tehát az asszonyhoz, aki a maga hűvös eleganciájával fogadta a dolgot, és úgy kezelt, mintha az elmúlt nyolc évet is az ő keze alatt töltöttem volna. Továbbra is Ajisai-nak hívott, mert az én „barbár” nevem kimondhatatlan volt neki. Így lettem Ajisai, ami hortenziát jelent. Mellesleg a mester is így hívott és amíg japánban éltem, mindenki. Húsz évesen azonban már nőnek számítottam, méghozzá korosnak, ráadásul barbár származásom miatt az asszonyság kiházasítani sem tudott, így beavatott azokba a tudományokba, amiket ő is csak titokban űzött. A nevelőnőm ugyanis egy őrző volt. Ők nem így nevezték magukat, hanem vigyázóknak, akik a démonoktól óvták az embereket. Japánban nem igazán voltak vérfarkasok, de azt a néhányat nem nagyon szerették. Volt fogékonyságom a mágiára, ezért is választott, azonban türelmem nem sok. Én harcos voltam, nem pedig varázsló. Mesélt a mágiáról és próbálkozott az okításommal, de valahogy nekem nem ment a dolog, nem tudott ránevelni a varázslásra. Egy idő után fel is adta, és inkább a házimunka, varrás, főzés, és egyéb idegtépő őrültségekkel próbált elfoglalni.
Egy éve voltam még csak otthon a faluban, amikor Mijamoto ismét hozzánk látogatott. Majd egy hetet maradt és elmesélte mi történt vele abban az egy évben. Én könyörögtem neki, hogy had menjek vele, de nem engedte. Megígérte viszont, hogy fél évente vissza fog jönni, és elmondja nekem, mire jutott. Tudtam, hogy ennél többet nem fogok kapni, így csöndesen beletörődtem. Amikor a mester elment folytattam az unalmas életem, plusz a buta történetek hallgatását a démonokról, elvégre az asszonyság ezt várta el tőlem, hogy én is tudjak vigyázni akár ő és a társai. Azonban a tanulást sem hanyagoltam el. Az útmutatások alapján, amiket Mijamoto hagyott hátra és képeztem magam. Igyekeztem beszerezni a felszerelést és egy fegyverre is áhítoztam, persze ez őrültség volt.
Nyolc hosszú éven át voltam az asszonyság mellett is tanonc, de akkor azt mondtam elég. Nem voltam hajlandó tovább a varázslásról meséket hallgatni és asszonyi munkákra pazarolni az időmet. Nem láttam értelmét, hiszen a démonok közül eggyel sem találkoztam életem huszonnyolc éve alatt.
Amikor Mijamoto ismét eljött titokban férfi ruhát öltöttem, amit nem is olyan régen nagy nehézségek árán szereztem meg. Beöltöztem és úgy hallgattam a mestert. Végül őrültségemben és végső elkeseredésemben kihívtam őt egy párharcra.
Nem is tudom mivel döbbentettem meg jobban, hogy milyen sokáig bírtam, vagy azzal, amikor a végén levettem a sisakom és meglátta ki vagyok. Azt vártam dühös lesz, de ő egyszerűen csak beküldött a házba.
Reggel az asszonyság jött értem, kiismerhetetlen arccal, hogy Mijamoto sensei kéret engem. Ő az úton állt már. Rám nézett, majd csak annyit mondott „nem hagyok hátra félkész munkát” majd a kezembe nyomta a nehéz csomagját és meg is indultunk...
Innentől azonban valódi tanítvány, sőt majdnem társ voltam. Nem csak mesélt már a mester, hanem gyakran beszélgettünk. Jobban csodáltam, mint egy istent és jobban szerettem, mint egy apát. Újabb öt évig zavartalanul tanultam mellette és jártuk az országot. Rengeteget tanultam és hiába kellett férfiruhát hordanom és hazudnom arról ki is vagyok, így is kiemelkedően jó harcos lettem. Ezt nem nagyzolásból mondom, nem is volt igazán nagy dolog a világ legnagyobb mestere mellett.
Azonban harminchárom lehettem, amikor az asszonyság sürgető és kétségbeesett üzenete elért hozzám, hogy egy démon támadta meg a falut... Először nem is hittem a szememnek. Végül következő napon engedélyt kértem Mijamototól és amikor megadta visszatértem, a romjaiba a falunak, amit hátrahagytam. Rettegő emberek voltak mindenhol, szétrombolt házak... Olyan volt, akár egy rémálom.
Az asszonyság házában találtam rá a démonra. Apró japán nő volt, azonban valami különös kegyetlenség ült a szemében. Piciny lábainál ott hevert az asszonyság feltrancsírozott teteme.
- Te vagy Ajisai? - kérdezte vibráló mélyen morgó hangon. Én kimérten biccentettem, majd előhúztam a fegyverem. Ő pedig csak kacagott! Kinevetett engem Mijamoto Muszasi tanítványát! Azonban amikor a bőr lefoszlott róla szinte, vagy lehet csak a ruhák voltak és az a fekete bestia felém indult a vér is megfagyott az ereimben egy pillanatra. Az asszonyság beszélt nekem a démonokról, de soha nem hittem, hogy ez igaz lehet. Olyan gyors volt! Száz sebből véreztem, és ő mintha csak játszott volna velem! Hiába alkalmaztam minden tanulmányom, nem tudtam halálosan megsebesíteni, habár minden kiserkenő vércseppje újult erőt adott nekem. Ha nem tanultam volna róluk az asszonyságtól soha nem mertem volna kiállni a démonnal. A vesztét végül az önteltsége okozta, ami a legrosszabb dolog a világon. Szörnyű sebet ejtett rajtam. Halálos volt. Éreztem, ahogy fogy az erőm, ahogy az élet a vérrel együtt távozik a testemből... Ő pedig a képembe morgott, elégedetten. A katana villant, olyan gyorsan, hogy ilyen közel engem bámulva esélye sem volt reagálni rá... A feje pedig leesett a testéről, mintha elengedett volna a ragasztása... Boldog voltam. Büszke voltam magamra, amikor én is eldőltem a véres padlón. Mellettem a bestia visszaváltozott emberré, levágott fején mintha döbbent arckifejezés ült volna. Én csak feküdtem lángoló tűzzel a belsőmben és beletörődtem a halálba. Nem féltem tőle, egy harcos útja halállal végződött. Dicsőség volt csatában meghalni.
Azonban nem haltam meg. A halálnál valami sokkal undorítóbb dolog történt velem. Amikor már azt hittem eljött a vég az egész testem görcsbe rándult az izmaim remegtek mindenem mintha a pokolban égett volna. Hallottam a csontjaim émelyítő ropogását és az egész mintha egy örökkévalóságig tartott volna... Aztán vége volt. Ott álltam a véres mészárlás közepette és szédítő magasságból néztem a szobára. Csak az éhség létezett, vadásznom kellett...
Az egyik családi ház kertjében tértem magamhoz. Meztelen voltam csurom vér és köröttem szétmarcangolt testek hevertek. Tudtam mi történt, habár nem akartam elhinni... Az asszonyság beszélt erről, elmondta, hogy a démonok képesek megfertőzni másokat, de én ezt nem hittem, hiszen a létezésükben is kétkedtem. Most pedig démon lettem én is.
Fél évig csak bolyongtam néha démoni alakban, néha emberként, de olyan voltam, mint egy űzött vad. Embernek többé nem ártottam, de ez sem segített. Elvesztettem azt, aki voltam. Elvesztettem a lényemet.
Nem tudom Mijamoto véletlenül talált-e rám, vagy valami csoda lökte az utamba, minden esetre egyszer csak ott termett. Éreztem a szagát de nem moccantam a patak partjáról, ahol kuporogtam. Ő leült mellém, majd odarakta a csomagját. Felnéztem rá. Nem változott semmit. Megöregedett egy kicsit, de még mindig az az ember volt, akiért már tizenkét évesen sőt előbb is rajongtam. Egész éjjel küzdöttem magammal, az önutálattal és a szégyennel, de reggel felkaptam a csomagját és követtem őt, mintha mi sem történt volna.
A mester soha nem kérdezte mi történt velem, hogy hol voltam fél évig... Soha nem kérdezte hova tűnök, amikor a hold teljes arcát mutatja nekünk. Okított tovább. A tanítás azonban párosult a démonlét ajándékaival. Erősebb lettem mint voltam és gyorsabb, oh mennyivel gyorsabb! Előtte sem voltam lassú, de innentől a fegyver dalolt a kezemben, táncolt akár a tavaszi szél a lombok között.
Újabb öt év telhetett el, mire befejeztük. Mijamoto azt mondta megértette a Stratégia útjának lényegét és nekem is átadta azt a tudást, amit át tudott adni. Öreg ember volt már. Ezernyi harc veteránja, egy idős bölcs. Tiszteltem és szerettem, és ezért kellett elhagynom. Vissza akart vonulni a világból, meditálni akart, én pedig nem akadályozhattam meg ebben, bárhogy fájt is a búcsú....

Egyedül maradtam. 37 éves voltam, amikor elváltam a mesteremtől, amikor kitanultam mindent, amit lehetett tőle. Egy váltás ruhám volt minden vagyonom, meg még az, aminek felbecsülhetetlen értéke volt. A mester mielőtt elvonult volna meditálni nekem adta a katanáját és a wakizashi-ját. Rám bízta, mint a tanítványára. Úgy meghatódtam, hogy nem tudtam mit is mondhatnék, habár tudtam, hogy nem várja el, hogy mondjak bármit is. Így indultam neki Japánnak.


Nem is tudom miért mentem végül vissza a faluba, ahol a démonnal küzdöttem, de végül megtettem. A falu persze azóta nagyjából visszanyerte régi formáját, már ismét folyt a kereskedelem. A legnagyobb döbbenet mégis akkor ért, amikor találkoztam apám egyik emberével... a féltestvéremmel.
A fiú illendően üdvözölt, azzal a tisztelettel, ami egy szamurájnak kijár. Sisakban voltam ugyanis, már egészen megszoktam, hogy emögé rejtem az arcom. Kedélyesen elbeszélgettünk, persze japánul.
Ő is hallott már Ajisai-ról ami nem tett engem beképzelté, egyszerűen csak tisztában voltam ezzel magam is. Akkor ért az igazi döbbenet, amikor érdeklődni kezdett róla, hogy esetleg én aki egy világlátott harcos vagyok, nem tudok-e esetleg valamit. Az asszonyság örökbefogadott lányáról egy bizonyos Evangeline Monteliniről. Azt mondta a papírokat megtalálták, de a falubeliek nem akarnak semmit mondani a lányról... Én sem tudtam mit mondhatnék erre. Megnéztem a fiút, olyan furcsák voltam idegen arcvonásai a sok japán arc után, amik mellett eddig felnőttem. Azonban miután egy darabig figyeltem észrevettem a hasonlóságokat, az ő arca és aközött, amit a víz tükrében láttam, ha kivételesen levettem a sisakom. Három évvel lehetett fiatalabb nálam, de jó öt évvel idősebbnek tűnt. Mint később megtudtam apám igen hamar újra házasodott, miután megkapta anyám halálhírét. Ez egy kicsit bántott, de nem mutattam ki.
Végül meghívott magához én pedig egy pillanatnyi habozás után elfogadtam a meghívást. A vacsora közben levettem a maszkot és kíváncsian figyeltem közbe az arcát. Döbbenet, őszinte döbbenet sütött róla. Csak annyit kérdezett hogyan, én azonban mindent elmeséltem neki. Illetve majdnem mindent, a démonról ugyanis hallgattam. A vacsora végén magához ölelt, mint a drága rég elvesztett nővérét, habár láttam hogy zavarja a férfiruhám és a fegyvereim.
- Olyan régóta keresünk már Evangelin!
Életemben akkor először szólított valaki Evangelinnek. Sokat voltam az öcsémmel, Nicoloval. Mesélt nekem a hazáról, arról a szülőföldről, ahol én soha nem jártam. Idegen világ volt nekem, a pergő olasz nyelvvel, a forró vérű emberekkel, a sok különös csodával. Nicolo azonban elbűvölő személyiség volt és szépen lassan meggyőzött engem is, hogy jöjjek haza. Azt mondta apa „majd kibújna a bőréből az örömtől, ha láthatná az elsőszülött gyermekét”, én buta pedig még el is hittem neki.
A következő hajóval hazatértem Nicoloval Velencébe, a napfényes Itáliába...
Nem az fogadott, amit vártam. A mese egészen más volt, mint a valóság. Apám éppenhogycsak szemügyre vett, majd közölte, hogy segítsek a feleségének, amiben kell, ő meg majd közben keres nekem egy rendes férjet... az engedelmességet belém nevelte 37 évnyi tanulás, azonban az én vérem is forró latin vér volt, ami fel is tört egy idő után. A pohár ott telt be, amikor apám el akarta kobozni a mestertől kapott fegyvereimet, hogy jó pénzért eladja... Több embert csúnyán megsebesítettem és csak Nicolo közbeavatkozása mentette meg a családom a démonom haragjától.
Ő is csak annyit ért azonban el, hogy elhagytam a házat és az utcákra vittem a tombolásom.
A sors furcsa fintora, hogy belefutottam egy másik démonba... egy vérfarkasba, ahogy megtudtam. Harcoltam vele, de erősebb volt nálam és a harag elködösítette az elmém, sutba dobva sok évnyi tanulást. Ő azonban nem ölt meg, csak beszélt hozzám és lecsillapított. Aztán elvitt a házukba és mesélt rólunk, arról, amit én démonként ismertem. Bemutatta a falkát, és megdöbbent, amikor én elmeséltem neki Japánban mi a szokás és mit gondolnak a farkasokról... Raulnak hívták a farkasom. Egy egészen más világot tárt fel előttem, mint ahol eddig éltem. Nem tűntem olyan öregnek, amennyinek kellett volna lennem. Harminchárom éves voltam, amikor a démon, vagyis a vérfarkas átváltoztatott, de mintha megfiatalodtam volna. Habár soha nem néztem ki annyinak, amennyi voltam, de otthon Velencében gyakran megesett az is, hogy még harmincnak sem néztek. Raul segített a nyelvtudásom is tökéletesíteni, ugyanis Nicolo valamennyire megtanított olaszul, de az afféle minimáltudás volt.
Majdnem tíz évet éltem Velencében, a falkával és a vér szerinti családommal. Ami végett vetett az itteni életemnek, az Mijamoto 1645-ös halála volt. Illetve a haláláról csak később szereztem tudomást, de különös fintora a sorsnak, hogy ő, aki apám helyett az apám volt egy időben távozott el a vér szerinti apámmal, akit soha nem tekintettem annak. Azonban amikor meghalt én akkor kaptam kézhez azt a kincset érő másolatot, amit egy fiatal küldönc hozott el nekem. Ez volt a Go Rin No Shó, a mester fő műve, amit a mellékelt levélke szerint nekem írt, hogy tovább tökéletesítsem a tudásomat. Ami abban a könyvben volt az egy nagy élet nagy munkája volt. Újra éreztem japán friss levegőjét, a cseresznyevirágok illatát... haza akartam menni, igazán haza. Akkor még nem tudtam, hogy a mester meghalt és meg akartam őt látogatni még egyszer. Én nem öregedtem már, és még apám halála sem juttatta eszembe, hogy az emberek viszont oly mulandók....
Nicolo örökölte apám cégét, mint a legidősebb fia, habár volt még öt másik féltestvérem is, három lány és két másik fiú. Szép népes család volt, de szinte nem is ismertem őket. Mások voltak, mint én, idegenek számomra. Az öcsém könyörgött, hogy maradjak, amikor elmondtam neki a tervem. Raul is arra kért ne tegyek őrültséget, de nekem mennem kellett, egyszerűen muszáj volt.
Végül az öcsém is beadta a derekát és úton is voltam. Először a testvérem kérésére elmentem Milánóba átadni egy csomagot egy barátjának, és onnan indultam volna tovább Japánba. Azonban egy jó darabig nem mentem tovább. A csomagot átadtam és a fegyvereim meg a mester írását is megőrzésre, majd elmentem megnézni a karavánt, akikkel utaztam volna...
Mire visszatértem a szállásomra, ahol a cuccaim hagytam egy farkas várt rám. Kissé megdöbbentem, még mindig nem viseltem túl jól a „démonokat” habár Raullal egész jól kijöttem. Nos ez a dög viszont nem sokat segített a fajtársaim megítélésén. Ugyanis „felkért” hogy csatlakozzak a „játékostáborukba”. Ez annyit tett, hogy mint megtudtam ilyen gladiátorviadalszerűségeket szerveztek a jónépnek a város alatt. Kerek perec közöltem vele, hogy hagyjon engem békén és tűnjön innen, amíg jó kedvemben vagyok. Ekkor csak elmosolyodott és elindult kifelé. Majd az ajtóból csak úgy mellékesen odavetette, hogy a fegyvereim pedig, mint önkéntes adományt a falkának nagyon köszönik.... Megverhettem volna, megölhettem volna, de attól függetlenül nem kapom vissza a számomra legértékesebb tárgyakat. Így lettem gladiátor... Úgy nem térhettem vissza Japánba, hogy elvesztettem a mesterem kardját, nem, úgy nem.
Azt hiszem meghaltam volna az arénában, ha Paulo nem vesz szárnyai alá. Talán van bennem valami, ami magára vonzza a nagy mesterek figyelmét és ezzel megmenti az életem. Paulo volt ugyanis a legjobb, egy öreg vén róka, több sebbel, mint hajjal, és több izommal, mint udvariassággal, de hihetetlen harci tudással.. Már jó tíz éve harcolt itt, szívós durva veterán volt. Ő vett a szárnyai alá engem is. Az első tíz harcomban majdnem meghaltam. Gyors voltam, borzasztó gyors, de ez nem volt elég. Nem kaptam kardot, pedig az volt az, amivel igazán halálos voltam. Most egy másfajta harcot kellett megtanulnom. A a nappalokat, amíg az emberek átlagos életük élték, mi harccal töltöttük. Paulo megmutatta nekem a fogásokat a trükköket és csalásokat, amikkel életben tudtam maradni.
A lelkem egy része meghalt ott, illetve nem is igazán meghalt, inkább csak valahová elérhetetlen magányba vonult. Ajisai a szamuráj meghúzódott és átadta a terepet Evangelinnek, a gyilkológépnek, aki azért ölt, hogy életben maradjon, de végül valahol egészen mélyen a vadállat tombolása közepette már ő is élvezte a homokra kiömlő vér mámorító illatát. Egy idő után már el is feledtem miért harcolok, hogy hogyan kerültem ide... egyszerűen csak az ölés mámoráért éltem.
Azok az évek úgy múltak el, mintha egyszerre örökké és csupán egy szempillantásig tartottak volna. Száz hosszú évet húztam le egyedül az arénában, sok meggazdagodni vágyó farkas keze alatt és fajtársaim karmától vérezve. A végére már majdnem akkora látványosság voltam, mint Paulo, habár ez főleg annak szólt, hogy nő vagyok. Én voltam ugyanis az egyetlen nő. Illetve néha-néha akadt egy-kettő, de három küzdelemnél egyikük sem húzta tovább. Én kegyetlenné váltam, mert különben nem maradhattam életben. Odalent a föld gyomrában inkább voltam állat, mint ember, a démon, aminek megölésére kiképeztek....
A küzdelmekre a többi farkas járt, illetve az „elit küzdelmekre”. Ezek voltak azok, ahol alakot is váltottunk és gyakran farkasalakban küzdöttünk. Rendeztek azonban rendes harcokat is, ami azért volt még brutálisabb, mert tilos volt átváltozni. Ezek „sima” gladiátorküzdelmek voltak, gyakran csak embereket szerepeltettek bennük, vagy embereket farkasokat, de emberi alakban mindenképp. Az emberek nem szerezhettek udomást rólunk, de az ő pénzük is éppen olyan jó volt, mint bárki másé...
Már nem is emlékszem a pontos körülményekre, az egész olyan, mint egy mese... Milánóban ugyanis alfaváltás lett. Egy fiatalabb farkas megölte a szadista öreget, akinek a szíve vágya volt ez a gladiátorküzdelem.. Véget vetett a majd száz éves hagyománynak, illetve véget akart vetni. Mi ugyanis nem voltunk már annyira magunknál, hogy különbséget lássunk az újabb ellenfelek és megmentők között. A harc sokunknak, főleg akik régiek voltunk, olyan szinten a vérünkbe ivódott, hogy nem is léteztünk nélküle...
Bevallom én is megöltem sokakat, mielőtt az agyam mélyéről előúszott volna Ajisai a maga nyugalmával, a szamuráj ösvényével. Emlékszem hogy néztem véres kezeimet és szakadt ruhám, amikor az értelmes énem visszakapta az uralmat. Megadóan a magasba emeltem a karjaim, mert tudtam ezt kell tennem. Jó érzés volt végre tudatosan, nem pedig ösztönszerűen cselekedni. Én éltem túl egyedül. Paulo is harcolt és úgy bukott el. Sokáig térdeltem a holteste mellett és szomorúan gondoltam arra, hogy egy újabb mestert veszítettem el. Azt ugyanis nem tudtam pontosan milyen évet írunk, abban azonban biztos voltam, hogy a mesterem már nem él. A helyi falka befogadott, akik eddig azt figyelték mámorosan csillogó szemmel hogyan ölök meg másokat. Éreztem a tartózkodást és egyesek felől a félelmet is. Harcos voltam és gyilkos, és az a furcsa, hogy a kettő két külön személy volt. Ahogy kikerültem a mocsokból ismét Ajisai, illetve inkább úgy mondom a tudatos énem lettem, azonban éreztem a vágyat a harcra, a gyilkolásra... Éreztem azt a szörnyet, aki odalent az aréna mocskos magányában született. Ez pedig megrémített.
Már nem voltam egyedül egy arénában, a szörnyeteg aki ott született azonban örökre gyökeret vert bennem, egy évszázad nem múlik el nyomtalanul....

Nem tudtam mit kezdeni magammal és a nagy szabadságommal. Rengetegen féltek tőlem, én pedig minden apróságra agresszívan reagáltam. A falkavezér még egész kedves volt, nem bántott, egyszerűen csak határozottan megkért rá, hogy hagyjam el a városát.
Miután közöltem az új vezérrel miért is lettem gladiátor, felkutatta a várost és végül visszakaptam a fegyvereim.. A katana és a kistestvére most látszott milyen tökéletes munka. Olyan élesek és halálosak voltak, mint száz éve, amikor hátra hagytam őket. Jó volt már csak megérinteni is őket. Az iratot is megőrizték, amit a mestertől kaptam. Egy évig egy kicsi vidéki házacskában éltem néhány felbérelt szolgálóval és csak gyakoroltam. A régi mozdulatok is könnyen jöttek vissza. Azt hiszem a kardforgatás is egy olyan dolog, mint a biciklizés, ha az ember egyszer megtanulja, soha többé nem feledi. Én pedig valaha mester voltam, a legnagyobb mester tanítványa.
Természetesen az első dolgom az lett volna, hogy visszatérek Japánba, ahová eredetileg is indultam, de ez nem volt lehetséges. A kereskedőktől értesültem róla, hogy Japán teljesen elzárkózott a világtól, hogy egyetlen keresztényt sem engednek be az országba. Tehát nem mehettem, hiába voltam a szívem mélyén inkább japán, mint olasz.
Mivel a szülőföldem megtagadott a külsőm miatt, különös dolog, de a családom szülőföldje felé fordult a figyelmem. Egy év a katanával helyre rakta viszonylag a lelkem. Nem azt mondom, hogy teljesen helyre jöttem, de már inkább voltam tudatos lény, mint vadállat. Nekiláttam tehát, hogy megkeressem Nicolo leszármazottjait, vagy bárkit, aki a családhoz köt, vagy bármi célt ad, az életemnek.
Visszautaztam tehát Velencébe, de ott hosszú keresgélés után is csak egy halovány nyomott találtam, miszerint a családom, illetve a leszármazottjaik délre utaztak és Palermoban él jelenleg a Montelini család. Jobb dolgom nem volt, így tehát megindultam délre. Érdekes dolog volt végigutazni Itáliát, látni milyen nagy a különbség ezen a földnyúlványon belül is.
Végül megtaláltam őket, főleg Isabellát és Isbeaut. A régen is népen családocskánk szép nagyra duzzadt, egyszerűen rengetegen voltak. Kezdetben csak figyeltem a nagy jövés-menést a társasági életet, aztán beköszöntem, mint egy messziről jött unokatestvér. Senki nem akadt fent rajta, egyszerűen befogadtak. Kezdtem magamra találni és egyre jobban megszeretni őket. A sors furcsa fintora, hogy igazából Velencében nem tudtam megkedvelni a családom, de száz év múlva a leszármazottjaikkal remekül kijöttem. A „két Isa” (ahogy mindenki nevezte őket) lett az én idegenvezető párosom. Azonnal a szívükbe fogadtak, megmutattak nekem mindent, történeteket meséltek, nevettek, táncoltak, úgy éltek, mintha minden nap az utolsó lenne és ki kellene élvezni. Mellettük újra megtanultam nevetni és az aréna véres homokjának emléke már nem kísértett annyira.
Rico volt az, aki minden felborított. Egy éve voltam velük, amikor a családfőnk, aki szintén a Nicolo nevet viselte meghalt. Így Rico lett a családfő, aki forradalmi lelkületű igazi szabadságharcos volt. A mániája volt egy társaság, aki megvédi Szicíliát, szegény sok hányadtatást elviselt otthonuk. Nem hívtam fel rá a figyelmük, hogy ők Velencéből származnak, azt hiszem Rico nem igazán értékelte volna a dolgot. Végül történt valami, ami miatt én is csatlakoztam Rico mániájához.
Egyik éjszaka felriadtam álmomból, habár fogalmam sem volt mire. Az est különösen csendes volt, talán pont ez volt a baj... Kimásztam az ágyamból a kezem azonnal a katanáért nyúlt, ami a tartóján pihent az ágyam lábánál. Könnyű hálóingben a halálos fegyverrel lopakodtam végig a házon, de nem találtam semmit. Amikor visszatértem aludni álmatlanul hánykolódtam és teljesen hülyének éreztem magam. Reggel derült ki, hogy talán a bennem élő fenevad, talán valami más talán egy hatodik érzék keltett az álmomból. Katalán martalócok ütöttek rajta a kis házon, ahol az ikrek éltek... Megerőszakolták majd megölték őket, mintha megunt játékok lettek volna, amit egy használat után eldobhatnak. Ahogy ott térdeltem a két kedves leány véres teteme mellett az én szívemben is fellobbant a gyűlölet lángja, ami előhívta a fenevadat is. Újabb évek jöttek, ahol a vadászat izgalma, a gyilkolás kéje éltetett...
A dolog pontosan úgy történt, hogy a gyilkosság után elmentem Ricohoz és hosszasan elbeszélgettem vele. Együtt álltunk neki az ellenállás megszervezésének. Mindenki ellenség volt, aki meg akarta szállni vagy hódítani Szicíliát. Ez a mi földünk volt.
Embereket szerveztünk be, északra is elutaztam néha, hogy jobban átlássuk az ő politikájukat... A régi kereskedelmi kapcsolatokat is felújítottuk, hogy pénzelni tudjuk az ügyeinket. Egy idő után már feltűnt Riconak, hogy én nem öregszem. Talán meg kellett volna ölnöm, én azonban mindent elmondtam neki. Nem gyűlölt érte, egyszerűen csak kihasználta azt, ami vagyok, de ez nem igazán érdekelt. Megöltem azokat, akiket kellett. Aki ellenség volt, aki ellenünk tört, ahhoz az éjszaka ellátogatott egy csúf bestia, vagy egy nő gyilkos karddal a kezében...
Végül Rico meghalt, de a fiára hagyta a családot, és a testvériséget, meg engem. Több mint egy további évszázadon át voltam Rico fiainak bérgyilkosa és legnagyobb tanácsadója.
1860 után, ahogy az egyesülés egyre jobban körvonalazódott már jelen voltunk mindenhol. A politika, a piac, minden a mienk volt. Japán is megnyílt már, de nekem már Szicília volt az otthonom, Japán már csak egy ködös gyermekkori álomnak tűnt. Csak két gyilkos fegyver és egy mester szavai becsületről maradtak meg belőle, olyan becsületről, amitől egyre messzebb és messzebb kerültem.
Nem is tudom mikor lettünk Maffia, mikor váltott arcot a szervezet. Akkor eszméltem, amikor Mussolini afféle boszorkányüldözést indított ellenünk. Mi azonban öregebbek voltunk ennél, eltűntünk a nyilvánosság elől, de túléltük. Gyakran összefolynak előttem az évek, az ezernyi gyilkosság, tárgyalás és kegyetlenség. Lassan már nem voltam tanácsadó, egyszerűen csak gyilkos....
Egyszer csak elég lett már. Elég lett a sok vérből. A lelkem mélyén nem gyilkos voltam, hanem harcos. Amikor ráeszméltem, hogy már nem is ismerem azokat, akiket szolgálok, hogy a Montinelik már régen más néven élnek és a családom szinte széthullott bevallom elmenekültem. És hova máshova mehettem volna, mint haza...
Japán forrongott, de a huszadik század közepén már nem volt elzárva előlem. Nem maradtam sokáig átutaztam Kínába is, gyakran titokba, hogy olyan mesterektől tanuljak, akik emlékeznek még a szamurájokra, a becsületre és arra, hogy a gyilkolás nem egy eszköz az előbbre jutásra, hanem egy szükséges végzet.
A cseresznyevirágok alatt, a gyermekkori tájakon, az ismerős japán, majd a később megtanult kínai nyelvet hallva ismét összeszedtem magam és emlékeztem arra, ki is vagyok igazából.
Végül amikor az egyik családtagunk, egy bizonyos Donnie Montelini rám talált visszatértem hozzá, illetve elmentem hozzá. Ugyanis kivándoroltak St. Louise-ba. Azonban nem voltam hajlandó gyilkolni. Tanácsadóként működtem mellette egy darabig, de nem valami hosszú ideig.
1930-ban érkeztem meg az Államokba, de 35-ben el is hagytam. Volt egy kisebb vitánk Donnie-val és mivel nem állt szándékomban kivonni a forgalomból egy rokont, így inkább elhagytam az országot. Elegem volt az olasz temperamentumból, és Japánba sem akartam most visszatérni. A németek utáltak minket rendesen, így nem is tudom milyen alapon, de Angliában kötöttem ki.
Felvettem a Tess Gordon nevet egy ideig csak lézengtem, nem tudtam mihez is kezdjek magammal. A harcok ott dultak mellettem, én pedig nem bírtam magammal. Mivel harcos voltam és máshoz nem is igen értettem, beléptem a seregbe. Nos ez nem volt egy egyértelmű és egyszerű dolog, mivel abban az időben a nők nem lehettek katonák. A hamis papírok beszerzése csak egy dolog volt. A különböző orvosi vizsgálatok elmismásolása és az egyéb rültségek majd egy évet vettek igénybe, de megérte. Az emberek gyakran el akarják hinni azt, amit látnak, és mivel senki nem gondolta volna, hogy egy nő be akar lépni a seregbe, így végül sikerült, katona lettem, hivatalos. Pontosabban a Skót Gárdánál kezdtem, mivel arra a vidékre érkeztem, ott fészkeltem be magam. Az erőnléti dolgokkal nem volt gondom, jóval erősebb voltam egy embernél, azonban a taktikai és egyéb dolgok tekintetében volt tanulnivalóm bőven. Theodore Gordon néven működtem a seregben, mint a másik alteregóm édestestvére. Hiába voltam csendes, a sarokban meghúzódó gyerek, aki nem kötekedett senkivel, nem volt nagy arc, attól még néhányszor majdnem lebuktam. Szerencsére mindig sikerült megúsznom a dolgot és „Kicsi Theo-t” békén hagyták.
Egyetlen egy ember volt, akivel elég jóban lettem a katonáskodásom alatt. Ez a férfi pedig nem volt más, mint David Stirling. Amikor ő kommandósnak jelentkezett, mentem vele én is.

Stirling egy nagy ember volt. Amikor először találkoztam vele már akkor is látszott rajta, hogy jó katona, legalábbis én már a kezdetek kezdetétől kedveltem. Mentem vele tehát a 8. kommandóba is, ahová szerencsére engem is fölvettek. Különös, de teljesen összeszoktam Theoval. Azt hiszem némi skizofrénia mindenkin erőt vesz, miután ezernyi néven élt ezernyi nép között. Nah jó, ez így túlzás, de azt hiszem mindig hibbant voltam kicsit a sok behatástól, maradjunk ennyiben. A lényeg a lényeg, amikor a 7., a 8., és a 11. kommandót egy SBS-Special Boat Service elnevezésű kisebb egységgel együtt még abban az évben egy dandárban egyesítették Laycock alezredes parancsnoksága alatt. Stirling rávette Laycockot, hogy engedje meg az ejtőernyős gyakorlatozást, Stirlingnek ugyanis az volt az ötlete, hogy ez egy remek szállítási alternatíva lehetne. Nekem is tetszett az ötlete, mondjuk csak annyira, amennyire az ő ötleteiért lelkesedni szoktam. Igazából az ejtőernyőzés soha nem vonzott, túl öreg voltam én már ahhoz, hogy megszokjam a repülést... ennek ellenére azonban próbáltam támogatni, nah nem mintha olyan hüdenagy befolyásom lett volna a seregnél. Nekem persze jó volt így is. A nagy tisztségek mindig nagy figyelmet vonzanak magukra, nekem pedig nagyon nem kellett volt szükségem figyelemre. Nő voltam, vérfarkas, ráadásul olasz, aki japánban nőtt fel... Ennél több rosszat egy britnek összeírni sem tudtam volna, tehát volt bőven titkolnivalóm, maradtam tehát egyszerű katona, aki csak harcol, megfigyel, de nem megfigyelhető annyira.
Egy telihold alkalmával még egy szerencsétlen katonát is sikerült vérfarkassá változtatnom, amit végül megúsztam, csak éppen lett egy kölyköm.
Volt még egy baleset, ami engem rémített meg. Stirling egy rossz földet érés következtében gerincsérülést szerzett és majd két hónapra kórházban kötött ki. Nagyon aggódtam érte, de igyekeztem nem nagyon balhézni.
Amikor 1941 júliusában kiengedték végre nemhogy szakított volna az őrültségével, a terveivel mindenféle tisztekhez rohangált. Én döbbentem meg legjobban, amikor hamarosan az immár százados odaállt elém, hogy benne leszek-e az ő hatvan emberében... Nos erre mondják azt hiszem a mai szlenggel, hogy majd dobtam egy hátast. Persze végül benne lettem.
Hamarosan már Kabrit mellett voltunk kiképzésen, és novemberben már készen is állt az egység. Olyan gyorsan történt nekem ez az egész, hogy még felfogni is alig tudtam a dolgokat. Azért el kell ismerni addigra már több száz éves voltam és ebben a korban azért nem egy lobbanékony csitri a magamfajta. Mégis úgy keveredtem bele ebbe az egészbe, mint egy rossz társaságba sodródott gyerek. Azonban nem volt megállás, menni kellett.
Jól emlékszem november 16.-ára. Úgy égett az agyamba az az éjszaka, hogy soha nem feledem. Emlékszem a minden képzeletet meghaladó őrült viharra, amihez hasonló már évtizedek óta nem tombolt. Emlékszem arra, hogyan zokogtam a repülőgépek motorjai, mintha ők sem akarnának felszállni ilyen ítéletidőben. Volt valami rémítő az elemek tombolásában, mintha ők is ellenünk lettek volna...
Eltértünk az útvonaltól, a repülőterek, amiket megtámadni készültünk nem voltak sehol, mégis ledobtam minket. Nem akartam ugrani, nem voltam hajlandó rá. A fenevad tombolva ordított bennem, ágált az őrület ellen, hogy megöljük magunkat, hogy én, aki annyit túléltem itt fogok elpusztulni ebben az őrületben. Ordibáltam a tiszttel, hogy ez őrültség... de a parancsot kiadták, mi pedig kiugrottunk...
Emlékszem ahogy a szél elsüvített a fülem mellett, ahogy megcirógatta a sisak alatt is a kopaszra borotvált fejem. Minden olyan gyorsan történt, mégis, mintha egy örökkévalóságig zuhantam volna.
A 60 remek katonából mindössze 22-en jutottunk vissza. Emlékszem a megkönnyebbülésre, ami szétáradt a testemben, amikor megláttam a mieinket.
Az akció csúfos kudarc volt nyilvánvalóan. Stirling azonban nem adta föl, nem is ő lett volna, ha föladja. Hála az égnek az ejtőernyőkről legalább letett és ugrás helyett a Mélységi Sivatagi Csoporttal működtünk együtt, hogy szállítsanak be minket a helyszínre, majd hozzanak is ki onnan. Ez az egész döbbenetesen sikeres lett. Hetek alatt hihetetlen sikereket értünk el. Láttam lángolni a repülőket, láttam hogyan pusztulnak el az ellenséges erők... Gyakran az olasz repülők is. Különös fintora ez a sorsnak nem? Evangeline Montelini teljes mellszélességgel harcolt Szicíliáért, az elnyomók ellen, Theodore Gordon pedig pusztította az olaszok gépeit, raktárait és minket, amit fegyverrel elért...
Vadászat volt ez, olyan ősi és primitív ösztönként munkált bennem, hogy ismét visszaszoktam rá, akár a drogos az anyagra. Nem létezett többé más, csak a Vickers, vagy a Browning a kezemben... a torkolattűz őrült ragyogása, a lángoló repülők és a németek dühe, ami el sem tudott érni minket. Olyanok voltunk, akár a sivatagból előtörő szellemek. Jöttünk, pusztítottunk és vissza is vonultunk.
43'-ra őrületes sikereket értünk el, halálosak voltunk, akár a viperák. A siker azonban áldozatokat követel. Jock Lewest meghalt, Stirling pedig a németek fogságába esett.
Ismét ott kötöttem ki, mint ki tudja már hány évtizede ugyan itt Szicíliában. Már nem is tudtam kiért, vagy miért gyilkolok, csak az ölésért öltem, azért éltem, hogy az ellenség meghaljon. Végigharcoltam magam egész Európán, a régi otthonomtól elkezdve, Franciaországig mindenfelé.
Még amikor vége lett a háborúnak, akkor sem állhattunk le. Náci tábornokokra és háborús bűnösökre vadásztam, és élveztem. Én vadász voltam, évszázados vadászat volt az életem.
Aztán tényleg vége volt már, vége volt mindennek. Megint ott álltam egy véres tobzódás közepette. Leszereltem és elmenekültem. Hallottam, hogy Stirling is kiszabadult, habár csak a háború végén, de addigra én már nem voltam ott.
Japánban menekültem, vissza a cseresznyevirágok közé, a békébe. Fölszedtem a titkos széfből a velem egyidős, de még mindig halálos fegyvereket, akik a lelkemhez tartoztak. Visszatértem Japánba, különös módon a mesterem halálának 300. évfordulójára tértem haza. Érdekes volt hallani, mit mesélnek róla, a nagy mesterről. Hallottam olyan pletykákat is, amik felháborítottak. Egy mosdatlan, gyakran beképzelt piszkos trükköket használó szamurájféleségről... Undorítónak tartom, ha egy dicső ember emlékét elcsúfítják. Én ma is a végsőkig tisztelem a sensei-t, és aki bármi rosszat mer állítani róla, azt szívesen várom egy „beszélgetésre”..
Ismét a harcművészetek felé fordultam, ez lett a megszállottságom. Persze az, hogy nő voltam ismét megbotránkozást okozott. Az igazság az, hogy tudom hülyén hangzik, de „elszoktam tőle” hogy nő vagyok. Immár Tess Gordon voltam, nem Theodore Gordon, de a gyilkos katona még élénken élt bennem, a lángok még kísértettek néhány este.
A SAS szárnyának árnyéka kísértett minden éjszaka, de a nappalaimban próbáltam őt legyőzni. Találkoztam egy
öreg mesterrel, aki azért volt különleges, mert vérfarkas volt, akárcsak én, ráadásul szintén magányos. Olyan öres volt, hogy megrémisztett. Először azt hittem öregkorában változtatták át, pedig nem így történt. Nem sokon múlott, hogy egymásnak essünk, végül mégis a tanítványa lettem... Mint említettem valamiért gyakran lettem nagy mesterek tanítványa. Az öreg Hayato egy ninja volt, egy hatszáz éves ninja. Volt, hogy napokig csak ültem és hallgattam a történeteit, régi időkről, régi császárokról és sogunokról, akik alkalmazták, vagy akik ellen alkalmazták. Én születésem óta a szamurájokat tiszteltem inkább, de az öreg ninja szavaiban olyan trükkök és taktikák elevenedtek meg, amiket és is meg akartam tanulni. Ő pedig megtanította. Nagyjából harminc évig tanultam tőle. A szép az volt ebben az időben, hogy nem volt semmi színlelés, semmi átverés vagy alakoskodás. Farkas volt ő is, és én is az voltam, ráadásul harcosok voltunk. Az idilli napoknak az vetett véget, hogy közel 650 év még egy hozzá hasonló szívós kis öregnek is sok volt. Ott voltam a temetésén, illetve én temettem el. Tudom, kicsit más a kettő, de nekem nem igazán számított. Egy cseresznyefa alá temettem, ahogy már régebben megkért rá.
Ott állva a sír fölött ismét egyedül voltam céltalanul a világban. Visszaballagtam a kis házba, ahol éltünk ránéztem a térképre és iskább véletlenszerűen indultam neki a nagyvilágnak.
1976-ban érkeztem meg a Fülöp-szigetekre. Hogy miért éppen ide jöttem? Nem Japánban voltam így, de nem is olyan nagyon messze.. ellenben elég messze Olaszországtól és Angliától. Azonban egy kellemes meglepetés várt rám, ami kitöltötte a napjaimat. Ez pedig a Doce Pares iskola volt. A fülöp-szigetekieknek is volt ugyanis egy harcművészete, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Először olyan érzés volt, mintha visszafejlődtem volna. Katana és Browning helyett egyszerű bot került a kezembe. Aztán megláttam, hogy ezzel, vagy éppen késsel is milyen remekül harcolnak a mesterek, így teljes lelkesedéssel vetettem bele magam a filippínó harcművészetbe.
Az ezredfordulóig maradtam a Fülöp-szigeteken, jó 14 évig tanultam az eskrimát is, és a végére megszerettem. Minél többfajta harcművészetet tanultam azonban annál inkább rájöttem, hogy igazából ezek csak utak, hogy megértsük azt, mi is a harc valójában.
Végül ismét útra keltem és utazni kezdtem. Nem volt konkrét célom, talán csak annyi, hogy végre én is tanítsak. Rengeteg tudás volt a fejembe, amit tovább akartam adni. Szinte nem volt már olyan fegyvernem, amivel ne lettem volna halálos. Kard, pisztoly, kés, bot, kunai, suriken... had ne soroljam a fegyvereket és akkor a puszta kézről és a sima bunyóról, a gladiátorküzdelem szerű borzalmakról, amiket száz évig űztem, még szó sem esett. Azonban nem akartam már harcolni, túlságosan sok vért ontottam már ehhez.
Mindenféle őrültségekbe kezdtem négyszázadik születésnapom megünnepelendő. Először is nekiláttam megismerkedni a számítógéppel, ami egészen eddig rejtély volt számomra. Aztán felkerestem minden olyan helyet ahol évtizedekkel, vagy évszázadokkal ezelőtt éltem. Majd harcművészeti iskolákat kerestem fel, mint vendégelőadó... Élveztem a dolgot igazából. Olyan... békés volt. Rászoktam a kávézásra és tudom nem fogjátok elhinni de a chatelésre is... jól írom, ugye? Ahogy az internetet böngésztem rájöttem milyen hatalmas a tudása az emberiségnek, hogy mennyi minden van még, amit én nem láttam és hiába vannak még jobb esetbe évszázadaim hátra, soha nem is fogok megtudni.
Jah és ne felejtsem el, de rászoktam a kávézásra is. Kellett valami elegáns hobbi, így beültem az internetkávézókba a laptopommal elegáns ruhában és gyakran csak figyeltem az embereket. Sokat megöltem, még többet láttam, de mindig tudtak meglepetést okozni. Néha úgy éreztem magam, mint a kíváncsi tudós, aki megfigyeli az állatokat. Pedig én sokkal inkább voltam állat, mint ők.
Az internet még belehajszolt egy érdekes történetbe... Hallottatok már arról a különös hóbortról, hogy szerepjáték? Nos igen, én is valami perverz dolognak gondoltam, amíg bele nem mélyedtem jobban. Felettébb szórakoztató volt elmenni egy játékra és „eljátszani” hogy bezony ám, én vérfarkas vagyok! Alig bírtam a nevetéssel, és azt hiszem ilyen jól már rég éreztem magamat. Egy ilyen játék alkalmával találkoztam Jericho-val. Olyan egy őrült fiút ti még nem láttatok! És hogy mi a legfelháborítóbb az egészben? Nos az, hogy őrző... Igen, egy őrző kölök, aki vérfarkast játszik... nos igen, egy vérfarkassal. Először lefagytunk, amikor találkoztunk. Megéreztem benne a varázst, hiába van már majd négyszáz éve, hogy hozzá hasonlóval sodort össze a sors. Aztán beszélgetni kezdtünk. Illetve azt hiszem, pontosabb lenne azt mondanom, hogy Jericho folyamatosan ugratott és „oltogatott” engem, hogy a szavaival éljek. Jó sokáig viccelődött vele, miután elmeséltem neki, hogy én is lehettem volna őrző, ha kicsit is több időt szánok a tanulásra. Engem azonban a hókuszpókusz hidegen hagyott.
Régen nem volt olyan jó társaságom, mint ő. Vicces volt, kedves, és néha az őrületbe kergetett... ennek ellenére megkedveltem a srácot. Jah és együtt jártunk „asztalizni” igen tudom, őrültség, de annyira szórakoztató volt! Azt hiszem lehet, hogy ahogy öregszem egyre infantilisebb leszek... Persze a harcművészeteket nem hanyagoltam el, továbbra is oktattam, csak minden más időmet töltöttem Jericho-val, vagy pedig a banda többi tagjával.
Az idillnek azonban vége szakadt, ahogy az lenni szokott. Egyik este pont beállítottam a kölyökhöz, hogy megyünk-e vámpírokat irtani, mire csak megcsóválta a fejét és szomorkásan pakolta be a Werewolf könyvét a hatalmas bőröndjébe.
- Bocs Tess, de nem fog menni a dolog. Áthelyeztek Alaszkába.
Én csak néztem rá nagy értetlenül, mire beavatott, hogy valami gond van északon a vérfarkasokkal, meg hogy őrzőhiány van, ezért odaküldték őt is. Kicsit gondolkoztam, majd könnyedén vállat vontam és közöltem, hogy akkor irány Fairbanks! Az önelégült vigyorát majdnem levertem rajta, de miután ha megverem nem mozdul többet, így végül futni hagytam a srácot.
Még haza kellett mennie előtte eligazodni az nagykutyáknál, hogy mi is a helyzet abban a világvégi városkában, amiért ennyien gyűlnek oda, de nekem nem volt már dolgom, így összepakoltam a cuccom egy katonai zsákba, aztán összeszedtem a fegyvereim...
Nos igen, úgy néz ki a csomagom, hogy két váltás ruha, egy katana és wakizashi páros, akik mellesleg idősebbek nálam, de egy hajszálat ketté vágnak. Pluszba a SAS alapfelszerelésének számító kis aranyosok. Alapítása és az első világháború után nem mentem vissza a sereghez, viszont maradtak kapcsolataim, akik elintézték a papírokat és az engedélyeket. Mondjuk így is hajlamosak voltak ilyen pakkal terroristának nézni, de egy idő után mindig kiengedtek... Tehetek én róla, hogy megnyugtatóan hat az idegeimre a fegyverolajozás és ápolgatás?!? Más fésülködik, meg sminkel, de istenem, nekem is kell egy hobbi! Vagy kettő... Valahogy nem értékelik a SAS teljes fegyverzetét egy olasz csajnál, aki nagy békésen egy kisebb város kiirtására elegendő fegyverrel békésen császkál. Nem értem az embereket... lehet csak öregszem.
Az óráim majd leadja más, a bandától meg könnyes búcsút vettem, amiért sajnos nem tudom velük befejezni a vámpírirtást.
Remélem ott fent Északon végre az utolsó mozzanatait is elfelejtem a háborúnak, vagy ha nem is, legalább hátha találok valami új hobbit vénségemre, amivel el tudom foglalni magam. Esetleg szervezek egy „asztalizást” a helyi falkának... Hmm ezt még át kell gondolnom, megnézném a megnyúló képüket! Majd ha Jericho megjön átdumálom vele.