Karakter teljes neve: Aidan Kendrick MacShane Becenév: Aidan Álnév: - Faj: Vérfarkas Falka: Magányos Farkas Titulus: Renegát Nem: Férfi Kor: 117 év Születés helye és ideje: 1895 október 28., Cork, Írország Beharapás: 1916 április 27., Dublin, Írország Foglalkozás: Egyelőre munkanélküli Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: Nincs Mágiahasználat szintje: - Vérvonal: "Fürkészek" - Chulyin, a holló Alignak, az Első -> Chuylin, a Holló -> Gus Aberdeen, holland bevándorló -> Owen Connely, ír telepes -> Connor Young, ír munkásfiú, később szabadságharcos -> Aidan MacShane
Apa: Rowan MacShane, rakodómunkás ( ember, elhunyt) Anya: leánykori nevén Emma Caine, szövőgyári munkás (ember, elhunyt) Testvérek: Heten voltunk testvérek, születési sorrendben Tara, Michael, Seamus, én, Sophie, Claire és Collin. Mindannyan emberek voltak, már egyikük sem él.
Egyéb hozzátartozók: Népes volt a rokonság, de most egyikükről sem érdemes szót ejteni.
Alapvetően vidám és jóindulatú embernek ismer a többség, nagy hibám viszont, hogy igencsak hirtelen haragú vagyok. Hát igen, az ír vér és a vérfarkasság együtt nem mindig vezet jóra. Ennek ellenére egészen könnyen barátkozom, és hogy úgy mondjam, a nőktől sem ijedek meg. Általában vicces embernek tartanak, ritkán kell a szomszédba mennem néhány szellemes megjegyzésért. Az unalom meg tudna ölni, nem szeretek sokáig egy helyben ücsörögni, de adott esetben nagyon tudom élvezni a kényelmet is. Az italt sem vetem meg, néha egy kicsit túlzásba is viszem, bár alkoholistának semmiképp sem vagyok nevezhető. Bizonyára ez a szokásom is az ír gyökereimre vezethető vissza.
184 cm magas vagyok, ehhez járul arányos, bár nem kifejezetten izmos testalkatom. A szemem szürke, a hajam pedig barna színű, és többnyire szinte művészien kócos, de egyszerűen nem tudok vele mit csinálni. Arcomon gyakran látható borosta. Mindent egybevetve szerintem alapvetően jóképű fickónak vagyok mondható. Bár 115 éves vagyok, vérfarkasként lassabban öregszem, így az emberek 25-30 év körülinek mondanának. Öltözékem többnyire elegáns, szeretek öltönyt viselni. Ez talán arra vezethető vissza, hogy gyerekként nagyon rossz körülmények között éltem, így csak kinőtt, koszos ruhákat hordtam. Farkasként a termetem a közepesnél valamivel nagyobb. A szőrzetem a hasamon, a lábaimon és az alsó állkapcsomon nagyon világos, a hátamon és a fejem többi részén viszont fekete, de itt is belevegyül néhány sárgás színű szőrszál.
Farkas alakom
- Csukja be az ajtót maga mögött!- hangzik az utasítás. Szó nélkül engedelmeskedem, majd beljebb megyek a szobába. Egy nagy teremben vagyok, amelynek minden szegletében áll néhány kényelmes fotel vagy kanapé. A vendéglátóm a helyiség másik végében ült egy kanapén, de érkezésemre feláll és közelebb jön. A férfi nagyjából egy magas velem, megjelenésében és öltözködésében is meglehetősen hasonlít hozzám, viszont emberi szemmel nagyjából tíz évvel idősebbnek tűnik nálam. Mivel azonban vérfarkas, a korkülönbség lehet akár háromszáz év, vagy még több is. - Mr. MacShane. Örülök, hogy eljött!- mondja, majd kezet nyújt nekem. - Mr. de Luca, nekem megtiszteltetés hogy ilyen hamar fogadott!- válaszolok, és megszorítom a kezét. Neki is erős fogása van, de nem hagyom magam nagyon elnyomni, habár nem próbálok meg fölénybe kerülni sem. Biztos vagyok benne, hogy azzal most nagyon rosszul járnék. Néhány másodpercig egymás szemébe nézünk, majd elfordítom a tekintetemet. Bár nem akarok gyengének tűnni, kihívni sem szeretném a chicago-i falka alfáját az első találkozásunkkor. A férfi rámutat egy fotelra, majd a bárpulthoz lép. - Whisky-t? Kér valamit enni?- kérdezi. Még nem tudom, hogy milyen vezér, de nyilvánvalóan jó házigazda. - Az italt megköszönném, de az étellel ne fáradjon!- mondom neki, miközben elhelyezkedem a felkínált helyen. Átadja nekem a poharat, amit egy biccentéssel köszönök meg, majd helyet foglal velem szemben. Kortyol egyet az italából, majd így szól: - Nos, mindketten tudjuk, miért van itt! Először is, kérem, mondjon valamit magáról! Honnan származik, mi vitte rá, hogy ide költözzön Alaszkába? Én is megkóstolom a whisky-t, de nem váratom tovább, el is kezdek beszélni:
- Írország déli részén, Corkban születtem 1895-ben. Apám rakodómunkás volt, anyám pedig egy szövőgyárban dolgozott, vagyis hiába gürcöltek reggeltől estig, mégis alig tudták megteremteni a napi betevőt. Sajnos sok másik család volt ilyen helyzetben akkoriban, ugyanis az angolok minden ételt elvittek, amit az ír emberek véres verejtékkel megtermeltek. Sok ezer honfitársam vándorolt ki Amerikába, hogy új életet kezdjenek. Persze ezt a vezetőink nem nézhették tétlenül, néhány évtizeddel a születésem előtt megalakult az Ír Köztársasági Testvériség, akiket Fenianoknak is neveztek. De bocsásson meg, tudom, nem azért hívott ide, hogy történelemleckét adjak magának! Amikor világra jöttem, már egy nővérem és két bátyám élt. Szüleim a katolikus vallásra és az angolok utálatára neveltek minket. Mivel, mint mondtam, nagyon szegények voltunk, nem járhattam sokat iskolába, négy osztály elvégzése után engem is munkára kellett fogjanak. Mindenféle alkalmi munkákat kellett végeznem, sokszor meglehetősen embertelen körülmények között. Ekkor viszont már heten voltunk testvérek, nem volt választásom. Apám mindig is rajongott az ökölvívásért, ha volt egy kis megtakarított pénze, sokszor megnézett egy- egy izgalmasnak ígérkező bunyót, amikre néha minket is magával vitt. Aztán amikor talán tizenkét éves lehettem, elhatároztam, hogy én magam is megpróbálkozom a sporttal. Apám jó barátja volt egy közepes bokszolónak, aki elvállalta, hogy ingyen tanít engem. Nem is voltam rossz bunyós, a környékbeli srácok legnagyobb részét könnyedén meg tudtam verni. Bizonyára kicsit el is szálltam magamtól, ugyanis az edző egy nap azt mondta: - Majd én kerítek neked igazi kihívást!- és be is váltotta az ígéretét. Néhány nappal később, amikor bementem az edzőterembe, egy nálam jóval magasabb, erősebb, és vagy öt évvel idősebb fiú várt rám. Természetesen esélyem sem volt, néhány menet után a földre zuhantam, nem bírtam folytatni a küzdelmet. A fiú ekkor odalépett hozzám, felsegített, és ezt mondta vigyorogva: - Michael Collins vagyok. Örülök, hogy találkoztunk! Mint majd hallani fogja, de talán tudja is, ez a fiú nem csak az én történetemben, de egész Írországéban nagyon fontos szerepet fog játszani. 1914- ben, 19 éves koromban kitört az első világháború, az angolok pedig sok ír férfi és fiút elvittek, hogy az elnyomóikért harcoljanak. Közöttük volt legidősebb bátyám, Michael is, aki ekkor 27 éves volt, már a feleségével és a kisfiával élt. Néhány hónappal később kaptuk a levelet, hogy Michael elesett Afrikában. Bár eddig sem rajongtam az angolokért, ekkor gyűlöltem meg őket végképp. Elhatároztam, hogy tenni is fogok valamit ellenük. Az ország sportját összefogó szervezet, a Gael Atlétikai Szövetség szoros kapcsolatban állt az illegális Ír Köztársasági Testvériséggel, tehát nem volt nehéz elérni, hogy felvegyenek a soraikba. Amint egyre jobban megbíztak bennem a főnökeim egy elképesztő tervről szereztem tudomást: a Testvériség néhány éven belül felkelést akar kirobbantani, míg az angol erőket lefoglalja a háború. 1916 elején meg is kezdődött a szervezkedés. Én is felajánlottam, hogy részt veszek a harcokban, hamar be is osztottak egy alakulatba. A hadnagyom pedig, micsoda véletlen, pont Mick Collins lett, akivel az emlékezetes mérkőzésünk óta ekkor találkoztam először. A felkelés végül április 24-én, húsvét hétfőn robbant ki. A csapatunk a lázadó erők fővezérével, Patrick Pearse- sel együtt a legfontosabb feladatban, a főpostahivatal elfoglalásában vett részt. Mivel minden vágyam az volt, hogy bosszút álljak a bátyám haláláért, vadállati lelkesedéssel harcoltam. Bár a kiképzésem nem volt túl alapos, mégis egymagam végeztem a csatában az elnyomókat kiszolgáló Ír Királyi Rendőrség, vagyis a RIC hat tagjával. A postát el is foglaltuk, de a katonák bekerítettek minket. Már három napja ültünk bent az épületben az ellenség sortüzeit hallgatva, amikor Mick lépett oda hozzám. - A parancsnok beszélni akar veled!- mondta. Nem tudtam mire vélni ezt, egyszerű közkatona voltam, még csak nem is beszéltem vele soha. Mégis szó nélkül követtem a hadnagyot. Pearse egy hátsó szobában szállásolta el magát, ahol ekkor éppen egy nagydarab, szakállas férfivel és néhány másik emberrel beszélgetett fojtott hangon. Amikor megérkeztünk rám nézett, majd ezt mondta: - Róla beszéltem. Mi a neved, fiam? - Aidan MacShane, uram!- válaszoltam megilletődve. - Remek katona, a harc a vérében van! Nagy hasznára lehetne a falkátoknak! Falka? Nem értettem semmit, de nem mertem megszólalni. A szakállas fickó is hozzám fordult: - A nevem Connor Young. Én is láttalak harcolni, és úgy gondolom, hogy valóban méltó vagy rá, hogy magunk közé fogadjunk! Ők a „gyermekeim”, a leendő testvéreid: Sean, Owen, Robert és Rory. Gondolhatja, hogy itt tényleg elvesztettem a fonalat. Csak annyit sikerült kinyögnöm, hogy „Mi ez az egész?” - Sajnálom, hogy ilyen hirtelen kell elmondanom, de szorít minket az idő, az ellenség bármikor áttörhet a barikádjainkon: vérfarkasok vagyunk. A Testvériség már a kezdetek óta együttműködik velünk. Mi pedig kiválasztottunk arra, hogy kiemeljünk a tömegből, és magunk közé fogadjunk! Ekkor majdnem elájultam, ami szerintem nem meglepő. De aztán felismertem, milyen nevetséges ez az egész helyzet. Vérfarkasok csak a rémtörténetekben léteznek! Nem tudtam mi volt ezzel a feletteseim célja, de biztos voltam benne, hogy valami beteg tréfa áldozata lettem. Azt gondoltam, hogy a vezetőink beleőrültek a bezártságba. Sarkon fordultam és elindultam kifelé, ám amikor az ajtóhoz értem, a háta mögül dühös morgást hallottam. Amikor hátra fordultam, ott ahol eddig az ismeretlen férfiak álltak, most négy, közel két méter magas szörnyeteg állt. A lábam földbe gyökerezett, az agyamban feltolult az összes ima, amit gyerekkoromban tanultam. El is estem volna, ha Mick nem ragadja meg a karomat. A Connor nevű, aki még emberi alakban volt, megszólalt: - Erőt kaphatsz tőlünk arra, hogy harcolj, hogy megbosszuld a bátyád halálát! A farkaslét nem átok, hanem áldás, a hatalom áldása! Nyújtsd ki a karod! Gépiesen engedelmeskedtem. Connor összegörnyedt, majd néhány másodperc múlva egy egyszerű farkas alakját öltötte. Hozzám lépett, és beleharapott a kinyújtott alkaromba. Nem éreztem semmi rendkívülit az iszonyatos fájdalmon kívül, pedig a harapás nem is volt nagyon mély. Az ajkamba haraptam, így sikerült nem üvöltenem. Amikor ellátták a sebemet Connor figyelmeztetett, hogy az első átváltozásom néhány napon belül bekövetkezhet. Újabb három napig nem tapasztaltam semmi rendkívülit. Aztán április 30- án az angol csapatok újabb támadásba lendültek a posta ellen. Mint megtudtuk, az összes többi fontos épület elesett, már csak mi tartottuk magunkat. Egy hangosabb sortűz után egyszer csak iszonyatos fájdalom hasított minden porcikámba, majd elsötétült előttem a világ. Egy sötét lakásban ébredtem, az ágyam mellett Connor virrasztott. - Mi történt?- kérdeztem elhaló hangon. - Vesztettünk!- válaszolta szomorúan. – Átváltoztál, majdnem rátámadtál az embereinkre. Magam sem tudom, hogy, de a fiúknak és nekem sikerült kivinnünk téged. Viszont nem sokkal később Pearse megadta magát. Így hát a Húsvéti Felkelés elbukott Pearsont és a főbb vezetőket kivégezték, sokakkal együtt Mick börtönbe került. A falka és én nem sokkal később elhagytuk Dublint. Connor kiképezett új képességeim irányítására, valamint vérvonalunk adottságainak kihasználása. Ő Chulyin leszármazottja volt harmadik fokon, ekkor már vagy 150 éves vérfarkas, így nekem is át tudta adni a képességeit. Két évvel később Mick- et és jó néhány társát váratlanul szabadon engedték. Bár állandóan megfigyelés alatt álltak, a szintén akkor szabadult Eamon de Valera vezetésével azonnal újra szervezkedni kezdtek. A katonai akciók irányítása Mick kezébe került, és az eddigi tapasztalatokból okulva teljesen más stratégiát választott. Innentől kezdve áttértek a gerilla hadviselésre, valamint az angoloknak rendkívüli előnyt jelentő besúgók levadászására. A falkánk egyből Corkba sietett, hogy felajánljuk szolgálatainkat Collinsnak. Sok csatát vívtunk meg együtt, de most nincs idő elmesélni őket. Végül azonban a sorozatos rajtaütések 1921- re úgy meggyengítették az angol közigazgatást, hogy a miniszterelnök tárgyalásra hívta de Valerát, aki viszont Mick- et küldte maga helyett. Ő elfogadtatott az angolokkal egy szerződést, amely szerint az északi rész a Brit Birodalom része maradt, a többi autonómiát kapott, de hűséget kellett fogadjon a koronának. Bár Collins ezt a béke zálogának gondolta, sokan, többek között de Valera és mi sem értettünk egyet vele. A gerillahadseregünk, az IRA két részre szakadt, az országban véres polgárháború tört ki, amelyben az az ember, akire a legjobban felnéztem, az ellenséges erők vezére volt. 1922 augusztus 22-én, sosem fogom elfelejteni ezt a dátumot, éppen valami dolgom volt a városon kívül. Amikor éppen visszafelé mentem farkas alakban a városba vezető út melletti erdőben, lövöldözés hangjaira lette figyelmes. Közelebb mentem, és az úton egy gépkocsikból álló konvojt pillantottam meg. Az egyik autóba éppen egy nagyon ismerős, élettelennek tűnő testet próbáltak bepakolni. Az emberekkel nem is törődve átvágtam az úton, de csak az út túloldalán levő domb másik oldalán változtam vissza. A dombtetőn az öt falkatársam állt, kezükben puskával. Odarohantam. - Megöltétek Michael Collinst!- üvöltöttem magamból kikelve. - Kár kiabálni Aidan, vége! Meg kellett halnia, hogy a polgárháború véget érjen, és a valódi ellenségre tudjunk koncentrálni! Én magam lőttem le!- mondta szomorú hangon az alfánk, Connor. Én egyszerűen sarkon fordultam és otthagytam őket. Gondolom azt hitték, hogy majd kiheverem, mert senki nem jött utánam. Én viszont nem bírtam ez után a testvéreimnek nevezni őket. Bár úgy éreztem, megszakad a szívem, el kellett hagynom Írországot. Amerikába jöttem, és New Yorkban töltöttem néhány évet. Ez alatt tanultam, megszereztem az érettségit, valamint szert tettem némi gazdasági ismeretre is. Itt nagyjából 15 évet töltöttem, aztán Minnesota- ba költöztem. Itt ért a második világháború is, az itteni ismerőseim azt hitték, hogy elestem Normandiában. Ez persze nem volt igaz, onnantól kezdve kicsit több mint 40 évig főként Európát jártam, de megfordultam Japánban is. 1988- ban tértem vissza Amerikába, ezúttal Bostonba. Azt szerettem volna, ha normális emberként élhetek, tehát az utazásaim során összegyűjtött pénzből nyitottam egy kis kocsmát. Családot akartam alapítani, megöregedni, de rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is próbálkozom, ez nem lehetséges. Írország óta nem volt falkám, de ráébredtem, hogy csak a fajtámbeliek között lehet rendes életem. Egyébként is, bármennyire szerettem volna az ellenkezőjét hinni, az egy helyben ücsörgés nem nekem való. Felkerestem hát az ottani Őrzőket, akik elmondták, hogy Fairbanksben két falka is él. Mivel már gyanús lett volna, ha tovább Bostonban maradok, ide költöztem. Aztán amint tehettem, felkerestem magát, és most itt vagyunk.
Miután befejezem a történetet, érdeklődve az alfára nézek, várva a reakcióját. Kisvártatva meg is szólal. - Nem volt unalmas élete az biztos! Azonban azon még el kell gondolkoznom, hogy mit tudnék kezdeni magával. Mindenesetre, ha úgy dönt, hogy csatlakozni akar hozzánk, hívjon fel! Átnyújt nekem egy kis cetlit, amin a telefonszáma olvasható. - Mindenképpen!- válaszolom mosolyogva. Felállok, a cetlit pedig zsebre teszem. A vendéglátóm kezet nyújt nekem, én pedig viszonozom a kézfogást. Miután a poharat visszateszem a bárpultra, az ajtóhoz lépek. Még biccentek egyet a férfinek, majd elhagyom a szobát…
Amiket szeret: Írországot és mindent ami hozzá kapcsolódik, a whiskey-t, a vidámságot, a gyors zenét, időnként egy jó kis bunyót.
Amiket ki nem állhat: Az angolokat, az unalmat, a kötekedő embereket.
Rövidtávú célok: Munkát és állandó lakást találni Fairbanksben, elfogadtatni magam a helyi farkasokkal.
Középtávú célok: A város egyik falkájának megbecsült tagjává válni.
Hosszútávú célok: Messze van az még, majd az első évek után elválik.
Forrásmegjelölés: Az FRPG Topsites- ról találtam ide.
Hirdető: -
Avatar/Play by: Michael Fassbender- Aidan MacShane
A történeted lebilincselő volt, izgalmas, minden sorát élveztem, szinte magam előtt láttam megelevenedni a történetet! Nagyon jól összehoztad! Öröm volt olvasni, az pedig külön vállveregetést érdemel, hogy alaposán tájékozódtál az oldalon, látszik, hogy elolvastál mindent, amit érdemes volt a farkasokkal kapcsolatban.