|
Lenalee Baldwin - Díjnyertes // Szer. Dec. 14, 2011 8:12 pm | |
| Díjnyertes Karakterlap
LENALEE BALDWIN
Karakter teljes neve: Kaori Ayane Becenév: Lena Álnév: Lenalee Baldwin Faj: Ember Falka: - Titulus: - Nem: Nő Kor: 20 Születés helye és ideje: 1991. május 26. Tokió, Japán Foglalkozás: egyetemista Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: nincs
CSALÁD Apa: Kaori Hayate Anya: Kaori Yuuki Testvérek: -
Egyéb hozzátartozók: -
JELLEM
Bizonyos szempontból pont olyan vagyok, mint bárki más az én koromban. Van egy saját lakásom – jó, csak albérletem, de akkor is az enyém -, munkám – részmunkaidős, mert az egyetem mellett többre nemigen futja -, és egy olyan személyazonosságom, ami egyáltalán nem az enyém. Ha valaki megkérdezné, mi van leírva abban a dossziéban, amit az új életemmel kapcsolatban kaptam, nem tudnám megmondani, ugyanis egyetlen egyszer sem nyitottam ki. S ha már itt tartunk: egy halom papír nem fogja befolyásolni azt, ki is vagyok valójában. Nem név szerint, hanem valójában. A szívem legmélyén az maradtam, aki voltam, mindannak ellenére, ami történt velem. Valaki, akitől idővel mindent elvettek, és amit kapott, nem feltétlen azért kapta, mert megérdemelte, hanem mert egészen egyszerűen ezt adták neki. Erős jellemnek tartom magam, de ez nem jelenti azt, hogy ha valaki igazán megismer, nem találhat olyan dolgokat a múltban, amiket felhánytorgatva túlzás nélkül tönkretehet engem. Persze, ezt igyekszem messzire elkerülni, éppen ezért mondhatjuk, hogy inkább vagyok extrovertált, mintsem introvertált. Akad egy bizonyos határvonal, aminél tovább még senkit sem engedtem, tehát nincsenek barátaim. Próbálok barátságosnak látszani, de ez sem mindig sikerül. Igazából, bármennyire is szeretek élni, néha úgy érzem, ez az egész nem nekem való. Két évvel ezelőtt elmenekültem a végzetem elől, nem voltam hajlandó igába hajtani a fejem... De vajon mi lesz velem most? A kormány véd ugyan, ám a yakuzának messzire elér a keze. Ha rám találnak, azzal nem csak a saját életemet pecsételem majd meg, hanem azokét is, akikkel valaha kapcsolatba kerültem... Így aztán jobb, ha elsősorban rejtőzködöm ahelyett, hogy mindenki előtt kiteregetném azt, aki valójában vagyok. Majd egyszer... Valamikor. De, hogy az mikor lesz, nem tudnám megmondani.
KINÉZET
Mint a legtöbb ázsiai lányra, rám is az alacsony termet jellemző, ami az én esetemben annyit tesz, hogy 155 centiméternél megálltam a fejlődésben. Igen, kicsi vagyok, tehát megszoktam, hogy az emberek lenéznek rám, én pedig kénytelen-kelletlen felnézek rájuk, de hogy is szól az a bizonyos közmondás? Kicsi a bors, de erős? Na, ez talán rám is igaz lehet, hiszen többek között arra is megtanítottak, hogyan védjem meg magam. Szóval, ha valaki abban a tévhitben él, hogy pusztán a magasságom, és a karcsú - bár a nagy többség szerint inkább törékeny - alkatom miatt én vagyok a tökéletes áldozat egy sötét sikátorban... Nos, az lehet, hogy téved. Ezen kívül, eredetileg fekete hajam van, de időről-időre átfestem sötétbarnára. Hogy miért? Nem tudnám pontosan megmondani, talán amiatt, mert nekem így tetszik, és ez ellen, lássuk be, nincs mit tenni. A szememben sincsen semmi különleges, egyszerű, mélybarna színnel ruházta fel a sors, ami gyakran, a fényviszonyoktól és a hangulatomtól függően akár feketének is tűnhet.
ELŐTÖRTÉNET
Az kell mondanom, egészen szép gyerekkorom volt. Az édesapám jól fizető munkájának köszönhetően olyan életszínvonalat engedhettünk meg magunknak, mint eddig még senki a családunkban. Az otthonunkat nem jelzálogra vásárolták, mint akkoriban oly sokan, hanem azonnal ki tudták fizetni. Viszont, ahogyan azt a mondás tartja, nincsen rózsa tövis nélkül. Az édesanyám viszonylag sokat betegeskedett, félévente el kellett mennie a kórházba ilyen-olyan kontrollvizsgálatokra, az apám pedig olyan kétbalkezesnek bizonyult, hogy gyakran ahelyett, hogy hazajött volna, tiszteletét kellett tennie a helyi kórház ügyeleti osztályán, annak ellenére, hogy nem kétkezi, hanem értelmiségi munkát végzett, legalábbis elméletben. Kisgyerekként eszembe sem jutott, hogy ennek bármi köze lehet a látogatásokhoz. Mindig is szerettem, ha vendégek jöttek hozzánk. Amióta csak az eszemet tudom, elegáns, európai öltönybe, vagy éppen az országban fellelhető legdrágább szövetekből varrt hagyományos, pasztellszínű kimonót viselő férfiak adogatták egymásnak a Tokió Minato névre hallgató kerületében álló házunk kilincsét. Nőkre, most, hogy így belegondolok, nem is emlékszem. Egy részük elmúlt már negyven, sőt, ötven éves is, s talán éppen emiatt nem értettem, mit keresnek nálunk. Azt hittem, az emberek korukbeliekkel szoktak barátkozni, mivel számomra ez tűnt természetesnek. Márpedig, ezek a dúsgazdag férfiak akár az én nagyapáim is lehettek volna. Talán éppen amiatt, mert a legtöbb látogatásuk alkalmával különféle ajándékokkal leptek meg engem és az édesanyámat, alakult ki bennem az a kép, hogy a többi gyerekkel ellentétben nekem legalább öt nagyapám és nagyjából kétszer annyi nagybátyám van, akik közül egyiket másikat annyira szerettem, hogy legszívesebben a nyakukba ugrottam volna, ám ezt a szüleim sohasem engedték meg nekem. Ugyanakkor van egy látogatás, amire különösen jól emlékszem. Hat, vagy legfeljebb hét éves lehettem akkoriban, és mint minden kislány, a tél beköszöntével alig vártam a karácsonyt, igaz, az iskolában megtanultam, hogy ennek az ünnepnek valójában semmi köze a japán történelemhez, csupán egy olyan tradícióról van szó, amit Európától vettünk át. Na, nem mintha számított volna az ilyesmi, elvégre azokban a napokban az ajándékokon kívül nem igazán tudtam másra gondolni. Karácsony este volt, anya éppen a vacsora tálalásával volt elfoglalva, amikor csengettek. Én akartam ajtót nyitni, de az apám gyorsabbnak bizonyult nálam, így csak azt láttam, hogy a három nagybátyám besétál az előszobába. A legidősebb szinte azonnal eltűnt a nappaliból nyíló dolgozószoba ajtaja mögött, és apám egy lemondó sóhaj kíséretében követte, amit nem igazán tudtam mire vélni. Amikor a tolóajtó a helyére csusszant, csak négyen maradtunk. A férfiak egyike kedvesen rám mosolygott, majd a nappaliba érve leguggolt velem szemben, és egy majdnem fél méter hosszú, téglalap alakú dobozt nyújtott felém, amit valaki csodaszép, színes papírral csomagolt be. - Tessék, Ayane-chan, ez a tiéd. - Tényleg? kérdeztem lelkesen, mire amaz csak bólintott, én pedig egyszeriben kikaptam a kezéből. Már majdnem foggal-körömmel estem neki a csomagolásnak, amikor kedveskedő, ugyanakkor mégis feddő hangon rám szólt: - Csak óvatosan, ne kapkodj annyira! Még a végén elvágod az ujjadat. - Bocsánat motyogtam szemlesütve, és valamivel figyelmesebben folytattam a bontogatást. Amikor végeztem, egy olyan kartondobozt tartottam a kezemben, aminek egy részét áttetsző, fóliaszerű anyag tartotta, így tisztán láthattam a benne álló, porcelánbabát, ami egy ma már tudom Edo-korból származó gésát mintázott, aki egy gyönyörű yukatát viselt, aminek derűs, rózsaszínes árnyalata a szakura virágéra emlékeztetett. Igazi, gyűjteménybe való darab volt, az a fajta, amit a legtöbb ember ki sem mer nyitni, mintha attól félnének, hogy akkor a szobor szépsége elillanna valahol a messzeségben. Ehhez képest én, a kis hebrencs azonnal feltéptem a doboz tetejét, és kiemeltem belőle a babát. Legnagyobb meglepetésemre a baba ruhája igazi selyemből készült, és amennyire meg tudtam állapítani, még le is lehetett róla szedni, és kicserélni egy másik színűre
Úgy festett, mint valami idős asszonyoknak való játékszer, igaz, én csak a legújabb kedvenc játékomat láttam benne. - Köszönöm szépen! kiáltottam izgatottan, és a régi, szülői tiltásról megfeledkezve, örömömben megöleltem a férfit, akinek akkor még a nevét sem tudtam. Amaz egy pillanat erejéig viszonozta a dolgot, majd hirtelen elengedett, én pedig kezemben a babával szaladtam a konyhába, hogy anyámnak is megmutathassam, miféle csodálatos ajándékot kaptam, ám a küszöbnél hirtelen megtorpantam. A látogatónk éppen egy hófehér borítékot tett a pultra, majd súgott valamit, amiből egy hang, nem sok, annyit sem értettem, olyan halk volt, ám úgy tűnt, valami szépet mondhatott, mert láttam a megkönnyebbülést anya arcán. Amikor a férfi végre visszament a nappaliba, végre sikerült visszaszereznem a bátorságomat, és odamenni hozzá, de az arcán végigszántó könnyek láttán azonnal megrémültem. - Mi a baj, anya? kérdeztem félve, miközben idegesen rántottam egyet a kimonóján. Azt hittem, fáj valamije, és megint be kell majd vitetni a kórházba
Ennél rosszabbat el sem tudtam volna képzelni. Anya nélkül tölteni a karácsonyt? Nem, az képtelenség. - Semmi baj, Ayane igyekezett megnyugtatni, miközben kissé bizonytalanul ugyan, de magához szorított. Örömömben sírok. - Miért? - Mert megkaptam a legcsodálatosabb ajándékot
A gyógyszert a betegségemre felelte, és bár észrevettem egyfajta gúnyosságot a hangjában, amit sehogyan sem tudtam mire vélni, mivel még túl kicsi voltam hozzá, nem mertem szóvá tenni. - Nézd, mit kaptam! váltottam inkább témát, és magasba emeltem a babát, hogy ő is láthassa, amint a ruhája meg-megcsillan a lámpafényben. - Nagyon szép
Tényleg meseszép helyeselt. - Anya, miért van ilyen sok férfirokonunk? bukott ki belőlem a kérdés, miközben bevackoltam magam az ölelésébe. Először nem is kaptam választ, és ettől rögtön az jutott eszembe, hogy biztosan ostobaságot kérdeztem, de aztán éreztem, hogy anya keze újra megremeg, ám ezúttal a nevetéstől, igaz, ennyi keserűség talán még sohasem hagyta el a száját. - Ők nem a rokonaink, Ayane, hanem az apád kollégái felelte. - Miért látogatnak meg minket ilyen gyakran? - Még túl kicsi vagy ahhoz, hogy megértsd mondta, de ennél többet már nem lehetett kihúzni belőle.
***
Az Újév első hete újabb nem várt meglepetést tartogatott a számomra, ugyanis az édesapám megengedte, hogy életemben először elkísérhessem abba a dojoba, ahol ő is megismerkedett a harcművészetekkel. Azon, hogy a látogatóink nagy részét itt is megtaláltam, már egyre kevésbé tudtam meglepődni. Lassan de biztosan hozzászoktam, hogy valamilyen úton-módon ők is az életem szerves részét képezik. Az első néhány alkalommal csak annyi dolgom volt, hogy némán figyeltem a precízebbnél precízebb mozdulatokat végző férfiakat, és menné1 több időt töltöttem el ezzel, annál többször fordult elő velem, amint azon kapom magam, hogy azt képzelem, bárcsak én is ott állhatnék köztük. Mit érdekelt engem, hogy egytől-egyig idősebbek voltak nálam! Csak arra tudtam gondolni, hogy én is ezt akarom csinálni, nem számít, mibe kerül ez nekem. Vakmerő elhatározás volt ez egy olyan idős gyermek részéről, mint én, de úgy vettem észre, a kollégák üdvözölték ezt a gondolatot, így aztán idővel felzárkóztam hozzájuk, bár mondanom sem kell, hogy ez rengeteg lemondással járt a részemről. Már akkoriban sem nagyon voltak barátaim, akiket meghívhattam volna magunkhoz, vagy akiket alkalomadtán én magam is meglephettem volna. Mivel a szabadidőm minden egyes percét a gyakorlás töltötte ki, a tanáraim számára is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy cseppet sem illek a szokványos iskolai környezetbe, így sokan már csak azt várták, mikor hagyom el végre az alsó középiskolát, ahol a szüleim őszinte bánatára, nem találkoztam olyan emberekkel akik elfogadtak volna egy hozzám hasonló kislányt, aki nálánál jóval idősebbekkel múlatja az idejét. Mindezért cserébe csak annyi honoráriumot kaptam, hogy egyszer-kétszer megveregették apám vállát, és azt mondták: Ügyes lány, hidd el, egyszer még sokra viszi nálunk
Kár, hogy akkor még elképzelni sem tudtam, vajon mire gondolhattak, amikor ezt mondták. Még mindig abban a hitben éltem, hogy ez így rendben van. Szerettem velük lenni, hiába éreztem néha úgy, hogy kirekesztenek maguk közül. Végül is, én hosszú ideig csak fakardokkal harcolhattam, mígnem egy nap
megkaptam életem első igazi katanáját, egy mesterien megmunkált, mégis, a maga nemében végtelenül egyszerű kardot. Egy gyilkos fegyverét. S abban a pillanatban valami megváltozott bennem. Kissé olyan érzés volt a kezembe venni, mintha felnőttem volna. Felnőttem volna valamihez, amihez nem kellett volna.
A tizennegyedik születésnapomon minden megváltozott. Míg én azt képzeltem, ez lesz életem egyik legszebb napja, kiderült, hogy odafent valami egészen másról rendelkeztek. A hazafelé tartó úton mindvégig azon morfondíroztam, vajon miféle ajándékot kapok majd a szüleimtől erre az alkalomra. Sok osztálytársamtól hallottam új magnókazettákról és ehhez hasonlókról, így aztán a saját kívánságlistámra is ilyesmik kerültek. Mint mindig, most is a tőlem telhető legnagyobb lendülettel nyitottam ki az otthonunk ajtaját, és kiáltottam bele a lakás csendjébe: - Hazaértem! S, bár erre máskor mindig édesanyám válaszolt, most nem ez történt. Nem hogy az anyám, senki sem felelt. Néma, de ugyanakkor titkoktól nehéz csend ülte meg a belélegezhető levegőt. Zavartan bújtam ki az utcai cipőmből, majd léptem fel az enyhén magasított padlót borító tatami szőnyegre. Szerencsémre ez a szivacsos anyag tökéletesen elnyelte a lépteim zaját, így gyakorlatilag nesztelenül siettem végig a folyosón, majd apa dolgozószobája előtt sikerült lefékeznem magam, hiszen ennek a helységnek, ugyan csak résnyire, de nyitva volt az ajtaja. S még ez a kis rés is elegendő volt hozzá, hogy lássam, mi történik odabent, s a szemem elé táruló látvány teljesen ledöbbentett, sőt, kétségbe ejtett. Azok az emberek, akiket már-már a családomként szerettem, késekkel a kezükben közrefogták az apámat, és szabályosan kínozták. Újabb és újabb sekély, vagy éppen mélyebb vágást ejtve a bőrén, amiből lassan csorgott a vér. Hátborzongató látványt nyújtott, méghozzá azt a fajtát, amit akkor is nézned kell, ha nem akarsz. Nem is értettem, hogy történhetett meg ilyesmi, ám egyszer csak meghallottam a választ: - Ha valaki a yakuza bűnbakjának jelentkezik, ne várjon ennél többet mondta az egyik férfi. A yakuza? A japán maffia és az én apám
? Nem, az nem lehet, győzködtem magam, de bármennyire is küzdöttem ellene, lassacskán összeállt az a bizonyos kép, amiről eddig tudat alatt nem voltam hajlandó tudomást venni. Nem azért borították a legkülönbözőbb mintájú hegek a testét, mert az apám annyira kétbalkezes lett volna, hanem azért, mert újra és újra hagynia kellett, hogy a főnökei ilyen-olyan dolgok miatt megbüntessék, elvégre ez az élet rendje, ha valaki bűnbaknak áll. Most, hogy jobban belegondolok, biztosan emiatt élhettünk sokkal kényelmesebb életet, mint kellett volna. Ennek ellenére sem akartam elhinni, hogy ilyesmi egyáltalán lehetséges. Majd, ha lehet, egy minden eddiginél borzalmasabb dolog történt. Apám az utolsó vágás alkalmával fájdalmában felüvöltött, mire egy kézben pisztoly villant. A lövés hangját, és az élettelen test hátrahanyatlásának hangját sohasem fogom elfelejteni. Megölték őt, mégpedig a szemem láttára. Csak így, egyszerűen végeztek vele. Éreztem, ahogy a kicsorduló, forró könnyek átmelegítik az arcomat, majd fojtott hangon felnyögök a visszatartott zokogástól
És ekkor egyikük az ajtó felé fordult, és észrevett. - Hé, itt a lány! - Kapd már el, mire vársz?! Nem szökhet meg, a fenébe is! ripakodott rá egy másik, én pedig gondolkodás nélkül sarkon fordultam, és már rohantam is, egyenesen az emelet irányába. A szobámba érve ugyan bezártam az ajtót, de tudtam, hogy ez aztán a legkevésbé sem fogja visszatartani őket. Egy lövéssel véget vehetnének az életemnek, bár, ha ez lenne a cél, már régen megtették volna, nem igaz? Bármennyire is fájt, amit láttam, az életösztönöm erősebbnek bizonyult nálam. Menekülnöm kellett. Pillantásom először a tokjában pihenő kardra, majd az egyik polcon árválkodó babára esett. Szinte gondolkodás nélkül téptem le a rózsaszín selymet a hűvös porcelánról, majd a kard tokját belecsavartam, és az ablakhoz léptem. Egy penge ekkor hasította ketté a tolóajtó vékony vásznát, én pedig ugrottam. Nem meglepő módon, a landolás pillanatában az egész testemet átjárta a fájdalom, de legalább annyi szerencsém volt, hogy nem törtem el semmimet. Űzött vadként vágódtam ki a kapun, majd fordultam balra, és már rohantam is a közeli főút felé, ahol a sok - sok ember között biztonságban érezhetem magam
Már éreztem, ahogy a szabadság édes íze a szájpadlásomhoz tapad, de ekkor, az álom szinte azonnal darabokra tört. Egy fekete, jelöletlen, európai terepjáró fékezett az út közepén, majd hárman pattantak ki belőle
Ketten megragadtak, majd egy harmadik akkora pofonnal jutalmazta a merészségemet, hogy a rám törő újabb adagnyi fájdalomtól eleinte csillagokat láttam, majd elvesztettem az eszméletemet.
A motor tompa zúgására ébredtem, és nem meglepő módon a dzsip hátsó ülésén hevertem egy igen idétlen pózba csavarodva, mint valami élő rongybaba
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy úgy is éreztem magam. Amikor kinyitottam a szemem, az első ember, akit megláttam, a mellettem ülő férfi kifejezéstelen arca volt. Szemmel láthatóan nem okozott benne lelki törést, hogy néhány perccel ezelőtt majdhogynem teljes erejéből megütött egy ártatlan kamaszlányt. Ahogy megpróbáltam némi életet lehelni az elgémberedett végtagjaimba, megéreztem, hogy valami erőteljes nyomást gyakorol az oldalamra
Nagy eszméletvesztésemben sikerült maximálisan elfelejtkeznem az iskolai egyenruhám szoknyájába rejtett pengéről. Ez még hasznos lehet, fordult meg a fejemben, miközben sikerült ülő helyzetbe tornásznom magam. Mivel az őröm nem tulajdonított túl nagy jelentőséget az ébrenlétemnek, először az elsötétített ablaküvegen túli világot vettem szemügyre. Valahol Tokió külvárosában lehettünk, és amennyire meg tudtam állapítani. éppen egy ipari negyed mellett autóztunk el. Ez persze azonnal felvetett bennem egy kérdést: - Hová megyünk? - Az nem a te dolgod, kislány felelte a vezetőülésnél ülő férfi, mivel a társa egyáltalán nem akart nekem válaszolni. - De tudni szeretném kötöttem az ebet a karóhoz. Ha más nem, legalább a kérdezősködés segített abban, hogy a gyász és a fájdalom ne rántson magához abban a szent pillanatban, amint elfelejtek a jelenre fókuszálni. - Majd megtudod, ha odaérünk. Most inkább pihenj, Ayane. - Nem akarok pihenni. Úgy tűnt, ez a válasz megint csak nem nyerte el a mellettem szobrozó alak tetszését, mert rövidesen ismételten ütésre emelte a kezét, csakhogy ezúttal már tudtam, mihez kezdjek vele. Megragadtam a csuklóját, majd a blúzom alól kirántottam a katanát
a hüvelye nélkül. A penge tompa árnyként rajzolódott ki a sötétben, én pedig kérhetetlenül suhintottam vele, és, bár nem éppen ez volt a célom, átvágtam a férfi torkát, aki egy utolsó néma sikollyal búcsút intett ennek világnak. Vére apró csermelyek képében csurgott végig a kezemen és az arcomon, s ez a másik kettő figyelmét sem kerülhette el. A kocsi éles fékcsikorgás közepette megállt, majd az egyik férfi egy tűvel a kezében fordult felém, s mielőtt még az ő számításait is keresztbe húzhattam volna, belém döfte a tűt, amitől újra elsötétült a világ.
Egy ablaktalan, fehérre meszelt falakból álló szobában tértem magamhoz, ahol a levegőt egy a plafonon tátongó szellőzőnyílás kerengette. Azt már első pillanatra is meg tudtam állapítani, hogy a rés túlságosan is szűk, így azon keresztül aligha tudnék megszökni
Honnan is? Fogalmam sem volt. Az előző órák eseményei csak lassan jutottak eszembe. Megölték az apámat. Cserébe én is átvágtam az egyik elrablóm torkát. Nem szép dolog, ez igaz, de megérdemelte, ebben biztos vagyok. Ha nem végeztem volna vele, ő tette volna meg velem. Magyarán még mindig én jártam jobban, legalábbis azt hiszem. A két kezemre támaszkodva sikerült ülő helyzetbe tornásznom magam, és így azonnal szembe kerültem a szoba túlsó végében álló nővel. Első ránézésre nagyon fiatalnak tűnt, mintha alig tíz évvel lenne idősebb nálam. Viszont, amikor közelebb lépett hozzám, észrevettem az arcát behálózó apró ráncokat és szarkalábakat, amik már arra utaltak, hogy mégiscsak egy idősebb nővel vagyok összezárva ebben a
miben is? Cellában, kalitkában? - Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar felébredsz nyitotta meg a beszélgetést a nőszemély. - Erős vagyok jelentettem ki egy vállvonás kíséretében, holott legbelül tudtam, hogy ennek szinte a fele sem igaz. - Ebben nem kételkedem. Ha nem így lenne, most meg kellene, hogy öljelek. Ezen, bár nem akartam, mégis, teljesen ledöbbentem. Mégis
- Mit akarnak tőlem? bukott ki belőlem hangosan. - Mit gondolsz? Természetesen azt, amit eddig. Tanulni fogsz, hogy az apádnál és az anyádnál sokkal többre vihesd ezen a családon belül. Te többre vagy hivatott, gyermekem. Az utolsó mondatát gyakorlatilag nem is hallottam, hiszen csak arra tudtam gondolni, amit az édesanyámról mondott. Mégis mi köze lenne neki ehhez az egészhez? Ahhoz az undorító rendhez, ami az egyik felmenőmet már elragadta tőlem? - Az édesanyámnak semmi köze ehhez az egészhez! jelentettem ki teljes bizonyossággal, és abban a pillanatban már viszketett a tenyerem, hogy összetörhessek valamit. - Valóban így gondolod? Gyere, mutatok valamit nézett rám, és láttam az ajkain játszó, elnéző mosoly játékát, mintha ő többet tudna arról a nőről aki életet adott nekem, mint én magam
De mi mást tehettem volna? Kimásztam az ágyból, és mentem utána. Szűk, jelentéktelen folyosókon vezetet végig, ahol már nem a sterilizált levegő furcsa illatát éreztem, hanem sokkal inkább a föld semmihez sem hasonlítható aromáját véltem felfedezni benne. - Hol vagyunk? kíváncsiskodtam tovább. - Egy földalatti rejtekhelyen. Itt sohasem keresnének minket felelte egyszerűen, én pedig, jobb ötlet híján, beértem ennyivel. - Ki maga? - Ezt nem fontos tudnod. Legyen elég annyi, hogy én vagyok a legnagyobb főnök felesége. Ha ő mondja
A nő egy amolyan video szobába vezetett, ahol a rengeteg monitor képeit egy tízfős társaság tartotta szemmel. - Az egyik képernyőre kérném Misa előző éjszakáját. Valamelyik bólintott, majd elindított egy felvételt, és felállt. A nő pedig intett, hogy üljek le a megüresedett helyre. Egy hagyományos étterem képét láttam, azt a fajtát, ahová gazdag üzletemberek és politikusok járnak megvitatni az élet nagy dolgait. Az egyik asztalnál egy viszonylag nagyobb társaság üldögélt, egyik felét nők, másik felét férfiak tették ki. Noha egy kukkot sem hallottam a beszélgetésből, nem is volt rá szükség, a férfiak birtokló mozdulataik túl sokat árultak el az esetleges történésekről. Hostessek, értettem meg hirtelen Már hallottam róluk: amolyan modernkori gésaként tartják őket számon, akik azonban készek szexuális viszonyba kezdeni azzal, aki kifizeti őket egy estére. - Nem, ez nem lehet igaz motyogtam az orrom alatt, miközben egyre közelebb és közelebb hajoltam a képernyőhöz
és akkor észrevettem. Anya ott ült az egyik férfi mellett, és bár szemmel láthatóan nem élvezte az estét, mégis hagyta, hogy az az ismeretlen hébe-hóba megsimogassa a combját, vagy a vállát. Ha nem látom a saját szememmel, egészen biztosan nem hiszem el. Ilyen nincs! - Még őt is? Nem volt elég az apám? néztem a hátam mögött szobrozó nőre. - Ez az élet rendje, Ayane. Ha valaki csatlakozik hozzánk, az egész családját magával rántja. De ne aggódj, édesanyád méhét évekkel ezelőtt eltávolíttattuk. A sok abortusz többe került, mint gondoltuk. A fehér boríték, jutott eszembe. Hát ezért sírt örömében
Ez
- És most én következem? - Pontosan. Jóllehet, végeztél egy emberünkkel, nem fogunk megölni, hiszen ez is csak azt bizonyítja számunkra, hogy jó harcos leszel, csupán csiszolnunk kell rajtad. - És ha nem akarom? - Nincs választási lehetőséged
Viszont, ha ettől könnyebbnek érzed, gondolj arra, hogy az édesanyádért teszed, amit. Ha te engedelmeskedsz nekünk, mi elengedjük őt. - Komolyan mondja? - Bűnözők vagyunk, ez igaz, de ettől még nem hazudozunk. Ígérem, hogy így lesz. - Rendben van sóhajtottam egy pár perces hallgatás után. S ez rántott bele a kiképzésbe.
Négy évet töltöttem a föld alatt, anélkül, hogy egy pillanatra is láttam volna a nap bársonyos fényét, és ennek, a folyamatos fejlődésem mellett volt egy nem várt mellékhatása is: a látásom romlott. Persze nem nagy mértékben... Egy viszonylag alacsony dioptriájú szemüveg és egy pár kontaklencse könnyen orvosolta a problémámat. Sőt, ezt kihasználva, kaptam egy pengét, amit könnyedén bele lehetett építeni a szemüvegem tokjába, így lényegében lett egy olyan késem, amiről senki sem mondta volna meg, hogy az. Amikor az oktatóim úgy ítélték meg, hogy már nem tudnak sok újdonságot tanítani nekem, a főnök felesége ismételten meglátogatott. - Készen állsz jelentette ki, miközben körülnézett a szobámban, bár arra, hogy mit kereshet, nem sikerült rájönnöm. Megkapod az első feladatodat. - Igazán? kérdeztem üres hangon. Valahogy nem nagyon érdekelt, mit akarhatnak tőlem. - A repülőgép két óra múlva indul. Amerikába mész, egészen pontosan Washingtonba. Meg kell ölnöd az amerikai külügyminisztert, aki a mi yakuza-családjainkat akarja kézre keríteni. Végezz vele, és gyere haza. Persze, majd ha fagy, gondoltam, és a fejemben már készen is állt egy terv. Visszajönnöm már amúgy sem lenne értelme, hiszen az anyám két évvel ezelőtt öngyilkos lett. Addig bírta apám nélkül
Most már csak magamra számíthattam, és ha meg akartam szabadulni ettől az egésztől, ahhoz segítséget kellett kérnem
az amerikai kormánytól. Leírhatatlan örömet éreztem, amikor végre valahára elhagyhattam a katakomba-rendszert, és a repülőgépen ülve végre elhittem, hogy mostantól tényleg a magam ura vagyok. Azt teszek, amit jónak látok. Elárulom azokat, akik tönkre tették az életemet, majd szépen eltűnök a képből. Tökéletes terv volt, még tökéletesebb kivitelezéssel.
A külügyminiszter nem halt meg, éppen ellenkezőleg, a mai napig boldogan éli világát. Miután mindent bevallottam az embereinek, kegyelmet adott nekem, és bevetetett a tanúvédelmi programba. Megváltoztatták a nevemet: Kaori Ayane-ból Lenalee Baldwin lett. Manapság pedig Fairbanks városában tengetem az életemet, arra törekedve, hogy a lehető legkevésbé se hívjam fel magamra az emberek figyelmét. Csak élem, a hétköznapi egyetemisták mindennapjait, és igyekszem láthatatlan maradni. Mindenkinek jobb ez így. Ügyvédnek tanulok, s mint ilyen, tudom, hogy egy olyan irodánál kellene gyakorlatot végeznem, amelyiknek lehetőség szerint jobban megy a szekere, mint nekem, de sajnos, az összes csoporttársamnak jutott ezekből a lehetőségekből - még pénzt is kapnak érte -, míg nekem semmi. Elvileg, majd az utolsó évben már nem lesz ilyen problémám... De én még csak elsős vagyok, az Istenért! Azért, hogy valamiből fent is tudjam tartani magam, ha már egyszer a kormány nem áldoz az ilyesmire, egy pubban vállaltam pultos állást, aminek egyetlen egy hátulütője van: a főnököm szentül hiszi, hogy azok a lányok, akik hozzá mennek dolgozni, azért teszik ezt, mert le akarnak vele feküdni... Nos, én nem tudom, hogy a nagy többség esetében ez hogy s mint megy, de én nem tervezem, hogy engedjek neki. Egyszer igen komolyan bepróbálkozott nálam munkán kívül, aminek az lett a vége, hogy eltörtem az orrát... Ha jól sejtem, előbb-utóbb ki fog rúgni. Új munka után kell néznem.
MÉG PÁR FONTOS DOLOG
Amiket szeret: fegyvert tartani, kígyókkal foglalkozni, rejtőzködni
Amiket ki nem állhat: ostobának tűnni, elbizonytalanodni, a múlton merengeni, befolyásolás alá kerülni
Rövidtávú célok: Először találjak egy olyan diákmunkát, ami jobban fizet, mint a mostani, a többit majd meglátjuk.
Középtávú célok: 1Mondjuk... Elvégezni az egyetemet?
Hosszútávú célok: Ha öt évig a yakuza nem bukkan a nyomomra, akkor erre majd még visszatérünk, rendben?
A hozzászólást Lenalee Baldwin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 15, 2011 9:43 am-kor. |
|