Mielőtt belevágnék a közepébe, azt tartom a legértelmesebbnek, ha felvezetem a történetet, mely, ha jobban belegondolok, tovább fog tartani, mint amire egy-két ember számít, elvégre van mit mesélni.
Életem története, mely igen sok évet foglal magában, elvégre kilencven év nem kevés, csak az után kezdődött, hogy egy afroamerikai férfit és egy skót asszonyt az élet kegyetlen hullámai egy kontinensre, azon belül is, egy városba, Long Islandbe sodortak. A nőt többen megvetették, amiért egy olyan férfit „fogott” magának, aki elviekben nem érdemli meg. Pedig ez sehol nem volt megírva, nem volt kőbe vésve, hogy egy fehér nő nem szerethet bele egy fekete férfiba, és fordítva. Vagy tévedek?
Ennek ellenére mégis számtalan ember hangoztatta, „Nem szerethetsz bele egy fekete férfiba!”
Miután összeházasodtak, már nem csak a férfit, Jeromet ítélték el, hanem a nőt is, amiért képes volt feleségül menni hozzá. Többen úgy néztek a párra, mintha legalábbis leprások lennének, amit a puszta tekintetükkel átadhatnak másoknak. Eleinte épp ezért nem is akartak gyereket. Féltek, hogy őt is ebből kiindulva fogják megítélni, a gyerekek ellökik maguktól, amiért nem olyan, amilyen ők. Egy fekete bárány lesz, akivel nem lehet mit kezdeni, mert elszigetelődik, agresszív és akaratos lesz. Azt el tudták fogadni, hogy őket ócsárolták és kinevették, de azt, hogy a saját vérükkel tették volna ezt, kiverte volna a biztosítékot. És szokták mondani, egy fekete férfi haragja végtelen főleg akkor, ha a családját kezdik piszkálni. Arra nem volt pénzük, hogy elköltözzenek, így kénytelenek voltak alkalmazkodni. Lehet, hogy kegyetlen körülmények között éltek, és nem tudtak teljesen egymáséi lenni, de mégis összekötötte őket a kötelék, a szeretet és egy-egy arany karikagyűrű, mely a házasságuk és összetartásuk jelképe, mi ezt követően még hosszú-hosszú évekig, közel ötven kerek esztendeig csillogott a gyűrűsujjukon, még most is a sírjukban.
De végül belátták, a boldogságuk nem teljes úgy, hogy nincs gyermekük. Kellett valaki, aki kiegészíti, teljesség teszi az életüket, aki mosolyt csalhat az arcukra nap, mint nap a számtalan sértés ellenére. Fittyet hányva a szomszédokra és a környező lakosokra, léptek a boldogságuk érdekében. Így házasságuk negyedik évfordulóján születtem meg én.

Egy csúnya, dagadt, deformált kölyök voltam, hála anyám túlzott szeretetének, elvégre azt nem kaphattam meg senkitől, csak a szűk családi körtől, anyámtól és apámtól. Cukorkák, csokikák, finomságok dögivel. Én pedig folyamatosan híztam és híztam, mint a kölyökgólya. Nagy lábakon, hosszú lábszárakon, hájas hassal, rövid, tömzsi karokkal éltem hosszú évekig. Még az arcom is pocsék volt… lazán lealáztam Jolánt, a szomszédunk anyakocáját, aki egész éjjel visított, mikor a malacai szoptak. Még a hajam göndörsége is olyan volt, mint az ő böngyöri szőre, csak az én hajkoronám fekete volt. Aránytalanságomat kiemelte azokkal a csodálatosnak nem nevezhető ruhákat, melyeket öccse gyerekeitől „örököltem”. Nekem pedig naphosszat égett a pofám, mikor utcára léptem, vagy elmentem a közeli boltba tejet és lisztet venni. A vénasszonyok kivörösödött arccal mustráltak, méregettek, én pedig láttam rajtuk, nem azért voltak olyan vörösek, mert ölelgetni valónak tartottak. Sokkal inkább a visszafojtott röhögéstől. Nem volt valami kellemes érzés, de tudtam, nem is nyújtok kellemes látványt.
De aztán fordult a kocka. Gondolta volna valaki ezek után, hogy egy dagadék, állandóan hasra eső gyerekből valaha egy elfogadható küllemű legény lesz? Minden egoizmust félretéve. Arányaimban kezdtem helyre rázódni. Karom és lábam megfelelő hosszúságú lett, mondhatjuk úgy is, hogy a lábam méretéhez nőttem. Talán az volt a legelfogadhatóbb méretű rajtam, így volt mihez idomulnia többi tagomnak. Végül tizenhat évesen megálltam a növésben, miután elértem a száznyolcvannyolc centimétert. Már csak az izomformázással kellett foglalkoznom, ami bár elég sok időt vett igényben, mégis meghozta a maga gyümölcsét.

Ha már itt járunk, tizenhat… az a bűvös tizenhat, mikor minden elkezdődött. Akkor erről is ejtsünk pár szót, jó? Míg egy akkori átlagos gyerek tizenhat évesen, a jövendőbelijével volt elfoglalva, addig egy mostani, a Luxusautójával szaladgál ide-oda, ezer fajta ruhadarabja közül azt se tudja, melyiket vegye fel, így inkább vesz magának egy ezeregyediket. De én más sorsot kaptam, mint egy koraérett menyasszony körülugrálása.
1938… ide s tova már huszonnyolc éve éltek Long Islandon a szüleim, már tudták mi a dörgés a környéken.
Apám őrzött egy titkon, amit semmi pénzért nem akart nekem elmondani. Én pedig tiszteletben tartva döntését, csak biccentve odébb álltam. Ha egyszer nem akart beszélni róla, nem feszegethettem tovább a húrt. Úgy véltem, ha elég idős és tanult leszek, elmondja. Vagy, ha mást nem is, akkor majd a halálos ágyán. Na jó, ilyen áron inkább nem is akartam megtudni.
„A bátorság nem abból áll, hogy magunk keressük a bajt!”
Hát, már értem, amit egykoron Mufasa mondott az Oroszlánkirályban a fiának,- igen, én is megnéztem! Ehhez hasonlót mondott az én apám is, mikor tizenhat évesen belebotlottam egy csapat, nálam idősebb és testesebb férfiba, kik akkoron a helyi banda tagjai voltak. Elszaladtam, de pár nap múlva visszamentem és ismét kaptam a fejemre. Akkor még azt hittem sötét bőröm volt az, ami először szemet szúrt nekik és úgy vélték, kinyilvánítják véleményüket nemtetszésükről. Természetesen nem csak erősebbek voltak nálam, de számbeli fölényben is voltak, így esélyem se volt, hogy legalább egyet földre küldjek még azok ellenére se, hogy akkoriban több küzdősportban jeleskedtem apám jóvoltából. Fürge léptekben hagytam el ismételten a tett színhelyét. De ők nem hagytak fel a követésemmel. Láttam őket éjjel, nappal, nem féltek mutatkozni előttem. Nem tudtam mire vélni megjelenésüket, mintha csak az éjszakai köddel érkeztek volna és tűntek el a reggelivel. Arany és vörös villódzó szempárok, vad farkas maszkba égetve… sárga, hegyes szemfogak, mint amilyen Willownak, a kopónknak volt. Tudtam, hogy farkasok, de azt is, hogy farkas létük ellenére emberek. Vadak és erősek, akiket talán egy FBI-os csapat se tudna féken tartani. Tudtam, sejtettem mik voltak, mégis olyan tudatlan voltam, mint egy pár hónapos magzat az anyaméhben, ki nem is sejti, milyen nehéz út áll még előtte.

Egy férfinemű egyednek lehetnek berögzött rémálmai? Állandó, visszatérő, véres rémálmai, amiből zihálva, kis híján sikoltozva ébred felé és pattan fel olyan lendülettel, hogy belefejel a döntött plafonba? Hát, ezek szerint lehetnek. Én minden alkalommal, mikor elaludtam, így ébredtem.
Apám mikor megtudta, kik járnak a környékünkön, a szó szoros értelmében, kétségbe esett. Nem gondolta, hogy ránk fognak találni… sejtette, hogy dolgom lesz, ha az ő „fajtájával” nem is, hát majd a másikkal. Tudta, hogy keresni fognak, és ha megtalálnak, megölnek. Minden Őrző,- akkoriban még nem tudtam mit jelent,- rémálma a családja elvesztése volt, így az övé is. Ezért is költözött ide messzire, hol még nem találta nyomát se a farkasoknak, se pedig az Őrzőknek. Fellélegezhetett, letelepedhetett és felmondva eddigi életének, családot alapíthatott. Titkát nem kellett senkinek elmondania, megtarthatta magának és minden bizonyítékával eláshatta a telek egy távol eső pontjába.

A legjobb a farkasok után csak később következett, az év vége felé közeledve, November első napjának hajnalán. Azon a hajnalon megkeresett egy másik szekta,- én így neveztem őket. Halottak napja volt, a halottainkra emlékeztünk. Gyertyát gyújtottunk és köré vegyülve, üveges tekintettel magunk elé meredtünk. Persze nekem fogalmam se volt, kit kell ezzel megtisztelni, mivel a szüleimen kívül más családtagot nem ismertem.
Megjelentek a házunknál, engem kerestek, de apám nyitott ajtót. Az ő fenyegetésére viszont eltűntek, visszavonulót fújtak. De nem tétlenkedtek sokáig, másnap ismét felkerestek. A legboldogabb viszont akkor voltam, mikor ők is bejelentették, „egy ideje már figyelünk téged!”.
Ó, tényleg, na kösz! Így ne legyen egy gyerek paranoiás, agresszív hajlamú és remete. Hát menjen mindenki a fenébe! Egy ideig nem is próbáltam kapcsolatot teremteni egyik féllel se. A Vérfarkasokkal se és az Őrzőkkel se, kik elvileg hosszú jövőt, ellenállhatatlan célokat és erőt adtak volna nekem… bla, bla, higgye is ezt el egy gyerek? Az ilyenekre csak annyit lehet mondani, hogy szervkereskedők. Azt koránt se, hogy egy speckó szervezet, aki majd, hú de nagy erőt ad.
Végül hamar kiderült, hogy közelebb áll a valósághoz, amit mondtak, mint maga az egész életem igazsága. Nem csak egy fehér anya, fekete apa és egy… csoki gyerek voltunk, hanem egy olyan gárda, minek feje egy Őrző volt, csupán lemondott róla a családja érdekében és nem is beszélt róla semmit, mert normális életet akart nekem. Azt akarta, hogy rendőr legyek, ami nem áll túl messze az Őrzők hivatásától, de mégis… fú, anyám, a fogalmazáskészségem megint a csúcson van. Az a lényeg, hogy apám egy lecsúszott harcos volt az Őrzők között, nekem pedig átlagos emberi életet akart veszélyek nélkül, mivel születésemkor ezt beszélte meg az anyámmal. Nekem pedig nem volt beleszólásom, elvégre akkor még gügyögni se tudtam, azóta pedig nem mondtak nekem róla semmit. Nem tudtam beleszólni a jövőmbe, sorsomba. Csak hagytam, hogy sodródjak az árral és maximálisan teljesítsek abban az iskolában, ahova volt pénzük járatni.
Ám azok után, hogy kiderült, mi is lennék valójában, már koránt sem vonzott annyira a rendőri tisztek megnevezésének egyike se, mint ahogy az Őrzők valamely feladatköre. Így anyám tiltása ellenére, de rá tudtam venni apámat, hogy meséljen nekem róluk. Ő pedig minden este mesélt a pattogó tűz mellett arról, miként válhat valaki azzá, mit jelent az elhívatás, a szakosodás és több féle fegyverüket is megismerhettem általa. Az eddigi unalmas életem egyszerre háromszázhatvan fokos fordulatot vett, és beleestem az általam nevezett, képzelet világába.
Egy akartam lenni a sok közül. Harcos, köszönhető testfelépítésemnek, addig szerzett harci képzettségemnek. Elszánt voltam, bizonygattam apámnak, remek harcos és Őrző leszek, de ő nem engedett. Többször torkollt le, hogy meg volt beszélve, csak elmeséli, tenni nem fog érte, hogy azzá is legyek.

Így hát, nem rejtőztem tovább.
Ismét határozottabb életet éltem az utcákon. Nem, nem kerestem a magukat mutogató dolgos néniket, inkább az Őrzők figyelmét akartam felhívni magamra. És lám, próbálkozásomat siker koronázta. Csakhogy, nem ők voltak az egyetlenek, akik kerestek. A Vérfarkasok is caplattak utánam. Akartak, szükségük volt rám. De az Őrzők gyorsabbnak bizonyultak. Hamarabb vettek maguk mellé, így volt idejük eleget mesélni az Őrzőkről ahhoz, hogy elhatározzam, én is az legyek.
Végül apám tiltása ellenére, Decemberben eljutottam az elhívatásig. Felvilágosítottak, ilyen fiatalon csak nagyon ritkán juttatnak el embereket idáig, de mivel a farkasoknak is kellettem, lépniük kellett.
Megkaptam hát az első tetoválásomat, a kiképzésem pedig elkezdődött. Nagy volt az együtt értés afelől, hogy harcosnak kell lennem már csak a testfelépítésemből kiindulóan is. Nem csak a fegyveres harcmodort tanultam, hanem a szabad kezeset is, mikor szemtől szemben kellett egy-egy ereje teljében levő férfit a földre döntenem. Nem esett nehezemre a nap naputáni kemény edzések folyamata, mi több, élveztem. És annál szívesebben nem is csinál mást az ember, amit szeret. Elszánt voltam, vakmerő, az akartam lenni, aki apám egykoron volt.
Tudtam, hogy csalódott bennem, mikor az Őrzők közé álltam, de minden áron el akartam érni, ha mint fiára nem is, de Őrzőre büszke lehessen. A fiában elveszíthette a hitét, elvégre szavát tagadtam, nem az lettem, akit akart belőlem faragni. De abban, aki még lehettem, abban láthat valamit, akit majd tisztelni fog. Így ennek is betudható a kemény edzés.

Eleinte roppant nehezen bántam az ezüst fegyverekkel. Illetve, nem is az a gond, hogy olyan nehezen bántam velük, csupán nem tudtam megszokni, hogy rettentő sérülékenyek. De a kemény munkának köszönhetően sikerült összebarátkoznom velük, így három évre a tanulás kezdetére már kifejezetten az ezüst fegyverekre specializálódtam, persze nem mintha mást használnánk.
Hamarosan szert tettem a következő tetoválásra, mely a lándzsát testesíti meg. Ezt követően megpróbáltam az egyre inkább korosodó apámat megenyhíteni, de ez lehetetlennek bizonyult. Ahogy öregedett, úgy lett egyre makacsabb is. Ez időben, talán emiatt is, de lankadni kezdett a kedvem, így többször el-eltekintgettem a feladatkörömtől és próbáltam szórakozásomat lelni egy-egy csinosabb hölgy társaságában, kik unatkoztak volna esténként egyedül.
Ötvenöt évesen viszont ismét ráhasaltam az erőm növelésére. Két hónapon belül észhez tértem, csak ennyi kellett hozzá, így alig pár év alatt olyan közel kerültem a mesterlövész megnevezéshez, mint még máshoz soha. Az öregedés gátló, vagy lassító,- ki minek tartja,- tetoválás már rég rajtam volt, így még mindig egy huszonöt éves férfi kinézetével büszkélkedhettem. Ezt többen észrevették, ezért kénytelen voltam több helyre ellátogatni annak érdekében, hogy ez még több embernek ne szúrhasson szemet. Öt évig voltam Olaszországban, hármat Kanadában töltöttem, újabb ötöt pedig Franciaországban.
Huszonkét éve jöttem vissza erre a kontinensre, így New Yorkba, Alaszkában pedig tíz éve tartózkodok.
Mivel a mágiát is folyamatosan tanulnom kellett, 2005-ben sikerült eljutnom a negyedik szintre.
Menet közben sikerült összeszednem a bátorságomat, és ellátogattam rég nem látott szüleimhez, de mint kiderült, elkéstem. Anyám már rég halott volt, még csak elköszönni se tudtam tőle. Apám pedig a halálos ágyán mesélte el életének történetét úgy, ahogy azt kiskoromban gondoltam. Amitől féltem bekövetkezett. De legalább az a tudat könnyít a lelkiismeretemen, hogy végig mellette lehettem, így figyelve az elmúlását. Apámat anyám sírja mellé temettem, így még haláluk után is egymás mellett lehetnek. Idő közben próbáltam bebizonyítani apámnak még azok ellenére is, hogy meghalt, érdemes vagyok a nevét viselni, így letettem több vizsgát a rendvédelemnél, így rendőrségi nyomozóvá lettem… másodállásban.
Ezután már csak egy dolog volt hátra. Meg kellett keresnem a mindent rejtő dobozt, mely valahol a telek egyik szegletében rohadt. Rohadt, igen, elvégre fából volt. Azt az eshetőséget se zártam ki, hogy már semmit nem találok belőle, elvégre száz év, az száz év, a fa pedig nem marad örökké sértetlenül. Így két nap alatt felástam az egész kertet, de a dobozt nem találtam. Apám titkairól és életéről, soha nem fogok megtudni többet annál, mint amit eddig is tudtam.
Immáron csak azzal lehetek elfoglalva, ami a jelent illeti. A saját életemmel, miként hagyom, hogy halálom után tudjanak rólam. Minden esetre azt a ballépést nem fogom elkövetni, amit apámnak sikerült. Lényeges irataimat, életem történetét nem egy dobozban fogom rejtegetni a föld alatt elásva, hogy azt szétrohassza a múló idő.
Annál azért többet tettem le az asztalra kilencven év alatt.